Pesti Napló, 1862. február (13. évfolyam, 3592-3615. szám)
1862-02-14 / 3603. szám
37-3603 13-ik évi folyam. Péntek, febr. 14.1862. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. e lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadó-hivatal. Előfizetési föltételek : a szerkesztőséghez intézendő. Ferencziek terén 7-dik szám földszint. Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva: Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása Félévre . . . 10 frt 50 kr. a. é. gadtatnak el. körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Évnegyedre ... 6 frt 25 kr. a. é. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. „PESTI NAPLÓ“ február—mártiusi 2 havi folyamára előfizethetni 3 frt 50 krral. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. JW“ Január 1-től kezdve még néhány teljesszámu példánynyal szolgálhatunk. PEST, február 13. 1862. (Fk) Úgy látszik, hogy Napoleon császár Európán kívüli politikáját nem kiséri ugyanazona majdnem példabeszédessé vált szerencse, melynek a császár, saját lángesze mellett, annyi fényes sikert köszönhet a mi világrészünkön. A syriai expeditió legalább látható siker nélkül maradt, és most oly fordulatot vesznek a dolgok, mintha Francziaország amerikai politikáját hasonló sors várná. Bármilyenek is azon tervek, miknek valósítására III. Napóleon az óczeánon túl törekszik, annyi tény, hogy ő Angliát háborúba akarta volna bonyolítani Észak- Amerikával, és hogy e kívánat teljesítésére már semmi kilátás nincsen. A franczia diplomatia egyre késztette a britt kormányt: rontson keresztül a déli kikötők blocusán, ismerje el a déli államok önállóságát, szóval lépjen fel mint az északi unió nyílt ellensége, és Ime Russell lord maga veti fel magát mint a déli kikötők elzároltatásának ügyvéde, meleg szavakkal mutatván ki, miszerint az ostromzár tettleg létezik és Anglia által erőszakosan meg nem sérthető. Napoleon császárnak egy angol-amerikai új viszályra célzó tervei tehát jóformán meghiúsultak, és alkalmasint épen azért hiúsultak meg, mert Londonban mindinkább átlátták, miszerint épen Napóleon terve az, amit Anglia elősegítene, ha az amerikai unióval viszályba keverednék. A britt kormánynak e téren a politikája azonban még más okból is magyarázható, és Russellord biztos lehet arról, miszerint a parlament többsége az ő magatartását tökéletesen helyeslendi, daczára annak, hogy az ostromzár megszüntetése roppant előnynyel — mégpedig kettőssel — járna Angliára nézve. A déli államok t. i. az „Orleans“ név alatt ismeretes nyers gyapotot adják el Angliának és ennek gyártmányait veszik érte. Néhány hónapon át félbe lévén szakasztva a két fél közti közlekedés, nem csak Anglia fogyott ki a nyers amerikai gyapotból, hanem a déli államok is kifogytak az angol gyártmányokból. Ha már most a kikötők újra megnyittatnának, az üzlet mesés élénkséget nyerne. Anglia pótolná a máris nagyon érezhető gyapothiányt, a déli államok pedig nagyban fedeznék gyártmány-szükségleteket. Azonban van a dolognak még egy hátulsó oldala is, mely amaz előnyt tökéletesen elhomályosítja. Hogy Anglia az unió kettészakadását kívánja, arról alig lehet kétség, és valószinű, miszerint a brittek e kívánatuk majdani teljesülésében is hisznek, de ők e teljesülést attól várják, hogy az északi államok elvégre át fogják látni, miszerint nem elég erősek a déli államok alávetésének erőszakolására. Ha Anglia beavatkoznék s a déli államok nem saját ellenállási képességüknek, hanem idegen segélynek köszönnék „felszabadulásukat“ ,ez nem vezetne az unió két része közti valóságos békére, hanem csak fegyverszünetre,melyet kedvező pillanatban új ellenségeskedés követne, ennek kíséretében pedig a kereskedelmi viszonyok újbóli megzavarása. Pedig könynyebb a mostani szorultságot még néhány hónapig tűrni, mint mindig új meg új válságokat kockáztatni. Miután az éjszaki államok már a pénzből is kifogynak, és beválthatlan bankjegyeket kénytelenek forgalmi eszközül használni, a háború már semmi esetre nem tarthat sokáig, és így a kikötők blocusa sem. Minek vonná tehát magára Anglia az éjszakamerikaiak gyűlöletét, midőn czélját ezen ódium nélkül is így vagy amúgy elérhetni véli ? Minek idegenítené el magától még a britt nemzet nagy részét is azáltal, hogy nyíltan a rabszolga államok pártját fogja? Mindezen okokhoz aztán, miként mondtuk, még az is járul, hogy Napóleon császár terveitől is félnek a britt államférfiak! A Trent-ügy e tekintetben tán némi gondolkozásra késztette őket; ez ügyből azt tanulhatták, hogy mily könynyen bánhatni el még oly tekintélyes hatalommal is, ha ennek csak egyik keze szabad, míg a másikkal más ellenség ellen kell küzdeni. Hátha mi is így járnánk — gondolhatták Londonban — hátha valamikor háborút kell viselnünk Európában és az amerikai unió ez alkalmat felhasználná a kölcsön visszafizetésére, és annak megéreztetésére, mily kellemes az, ha az ember egyszerre két tűz közé szorul?! Ennek megfontolása kétségen kívül szintén nagy súlylyal bírt Anglia elhatározásaira és Francziaország álmodott örömének elrontására. Párisban természetesen nem maradand egyéb választás, mint jó képpel nézni a gonosz játékot, de a franczia császár nem szokta magát oly könnyen visszaszoríttatni kitűzött czéljai mellől, és mindig nem csak egy, hanem több utat törekszik magának nyitva tartani. Ha az egyiket véletlenül eltorlaszolva találja, miként ezt most az angolamerikai viszálylyal tapasztalja, észrevétlenül a másikra tér át, mely ugyanazon czél felé vezet. Kiváncsiak vagyunk ezen másik útra, de erről már nem hisszük, hogy az óczeánon túl kellend azt keresnünk! A bécsi lapokból, ,A concordatum az urak házában!* —e czim alatt olvasunk több bécsi lapban czikkeket. A parlamenti ülésszak alatt — mond az „alkotmányos“ Oesterreichische Zig, értve a parlamenten a reichsrathot — ám legyen, tehát „a parlamenti ülésszak alatt először történt, hogy az egyházi kérdés komolyan szőnyegre került.“ És pedig, mind nyomatékkal, nem szabadelvű ügyvédek, nem szabadkőmivesek és a „hírlapok zsidói“ (Journaljuden) hozták szőnyegre, hanem magas állású, az államnak fényes szolgálatokat tett férfiak, herczegek és grófok, számszerint 18-an, s mind jó katholikus családból, lépnek a miniszteri pad elé, panaszt emelvén, hogy: az állam joga, és az ő joguk sértve van! Ami a dolog lényegét illeti: ekkép adja elő a „Morgen-Post.“ „A concordatum egyik rendelete szerint az összes egyházi vagyon a papság közvetlen kezelése alá adandó. A concordatumot 1855 nov. 4- kén hirdették ki, s csak 1858 oct. 3-kán adatott ki egy császári rendelmény, az érintett concordatumi pont végrehajtását illetőleg. A végrehajtást illető további rendeletek azonban, melyek a császári rendelmény életbe léptetésére szükségesek, máig sem adattak ki. Legközelebbről azonban több püspök és érsek, s többek közt hg Schwarzenberg, prágai bibornok-érsek, azon parancsot intézte az alatta levő egyházakhoz, hogy f. évi márczius 1-től fogva az összes egyházi vagyon kezelését a lelkészek vegyék által, a község kebeléből választandó, de csupán tanácskozási szavazattal biró egyházi tanácsossal. Ezen intézkedésre vonatkozik a felsőházi urak, gróf Hartig, gróf Larisch, herczeg Kaunitz, gróf Buquoy, herczeg Paar, hercz. Lobkovicz, gr. Clam- Gallas, gr. Thun József, hg. Kinsky, hg. Rohan, hg. Colloredo-Mannsfeld, i hg. Schönburg, hg. Collalto, gróf Wratislaw, hg. Fürstenberg Miksa , gr. Waldstein, gr. Czernin, gr. Trauttmansdorf interpellációja. A birtokos főurakat ugyanis az úgy nevezett patronátusi jog illeti. Egyházi czélokra kötelezettségeik vannak, de azért nagy befolyás illeti őket az egyházi vagyon kezelésére. Ha ezt egészen a lelkészek veszik által, a nemességnek csak a patronátus terhei maradnak fenn s a lelkészek túlságos követelései ellenében nem támaszkodhatnak semmire. A cseh országos bizottság ez okból már panaszt emelt az érintett érseki rendelet ellen, s ezen panaszt formulázza a szóban forgó interpellate is. Látjuk ebből, hogy a felszólalók nem elvi tekintetben szólalnak fel a concordatum ellen, hanem anyagi szempontból. Azonban ez is mutatja, mennyi felől ütközik egybe a concordatum a nép, egyes osztályok és az állam érdekeivel.“ Az interpellálók ez ügyben az államminiszterhez fordultak kérdésükkel. A lapok — még az „alkotmányos“ Oesterreichische is — kiváncsiak az államminiszter válaszára. Elvárjuk mi is, s közölni fogjuk. Addig folytassuk szemlénket. Az „Ost und West“ egy czikksorozatot kezd meg ily fölirattal: „A büntető törvény revisiója.“ Mindenekelőtt kiemeli, hogy most Ausztriában „alkotmányos közjogi elveknek kellene divatozniok, s az osztrák büntető törvény még 1803 ból, tehát „a patriarchális absolutismus korából“ való, s „egy évtized előtt, a korlátlan kormányrendszer s nem felelős közigazgatás szellemében még szigorúbbá tétetett.“ Ez okokból úgy hiszi az idéztük lap, hogy a reichsrab első kötelességének kellő való lenni: bizottságokat nevezni ki sajtótörvény, egyesületi törvény készítésére s a büntető törvény revisiójára. Mert e három törvényben találhatni főleg az alkotmányos elvek szentesítését s megtestesülését. Míg ellenben e törvények, az absolutismus érdekében alkotva meghiúsítják az alkotmány ígéreteit. „Hogy — úgymond az O. und V. — hogy az általunk fölvetett kérdés fontos, mutatják egyebek közt a sajtópörök, melyek néhány hónap óta, sőt csak az utolsó hetekben megint a birodalom majd minden részében szerfölött nyugtalanító módon súlyosodnak és szaporodnak, s miután azt kell hinnünk, hogy e tényből maga a minisztérium sem a népek politikai közszellemének roszabbá váltát következteti, e jelenség természetes magyarázatát csak abban kell keresnünk, hogy a népek és a sajtó mindenütt föléledt alkotmányos szelleme szükségkép számos összeütközésre vezet az államügyészséggel, mely természetesen kénytelen ezen szellemmel szemközt betű szerint alkalmazni a büntetőtörvényt. De a sajtót meg kell menteni ezen, az ellentétes közjogi elvek tusájából származó, s azért demoralizáló helyzetből — a büntető törvény revisiója által. E revisió szükségét a kormány is sokszor elismerte. Míg az Ost und West így elmélkedik: az Ostdeutsche Post, a sajtótörvény tárgyalásáról a birodalmi tanácsban ezeket írja: „A képviselőház mai ülésében a múltkor Lasser miniszter úr által kilátásba helyezett meglepetésben részesült, ugyanis a kormány ma előterjeszté azon pótczikket, mely szerint nem csak a birodalmi tanács egyik házának valamelyike, vagy a császári hadsereg ellen, hanem a birodalmi tanács bármely tagja, vagy közhatóság, vagy közhivatalnok, katona vagy pap, tanú vagy szakértő ellen elkövetett becsületsértés esetében a perbefogás „hivatalos úton“ intéztessék el. A minisztériumnak épen nem volt mesterfogása, a győzedelmet, melyet az utolsó ülésben kivívott, tovább folytatni, sőt épen elhibázott taktikának lehet nevezni, ha az, egy inkább esetleges siker által felbátorítva, még az eredeti, elég kemény javaslattól eltért és jónak látta, az eziránti határozatokat még élesíteni. Mert ily igazolatlan élesítés az valóban, ha még a kormány- előterjesztésben foglalt eredeti határozmány is, hogy a perbe fogás rendszerint csak a megsértett beleegyezésével történhessék, az utolsó órában elvettetik, és helyette feltétlenül a „hivatalos utáni“ perbefogás állíttatik fel. Nem szükséges bővebben bizonyítani, mikép az új sajtótörvénynek esetleges kedvezményei nagyrészint illusóriusokká válnak, ha a minisztérium ezen legújabb javaslata a ház által sanctionáltatik, hiszen már a megszavazott törvényjavaslat négy első pontja is nemcsak az egyén szabad mozoghatásának elvével ellentétben áll, hanem a ház által kiadott sajtótörvény szellemével is. Nem lehet kétségbe vonni, mikép szemben oly határozattal, melyet a minisztérium ma javaslott, minden szabad bírálat, pártnézet nyilvánítása bénává tétetett; az új büntetőtörvény-javaslat ily határozattal gazdagítva, valóban tökéletes szájkosár volna és méltó párja a famosus Thierry-féle sajtótörvényjavaslatnak. Valójában nem könnyen tagadhatja valaki, hogy az alkotmányszerű intézmények a törvényhozás tényezői, a törvény védelme alatt nem állanak, hogy részakaratú vagy méltatlan megtámadások nyilvános hivatalnokok, hatóságok stb. ellen büntetés alá nem vonatnak ; minderről már gondoskodva van, a birodalmi tanács a már megszavazott négy pont által védve van, és a többi testületek és egyénekre nézve elegendők a jelen sajtótörvények szakaszai. Hatóságok, papok, katonák stb. eddig is léteztek; nem oly újak, mint épen a birodalmi tanács ; azokat tekintve, nem szükséges a büntető törvényekben újításokat tenni, és felesleges számukra új biztosítási levelet kiadni. Azért reméljük, hogy a bizottmány, melyhez a kérdéses kormánymódosítvány tárgyalás végett utasíttatott, úgy szavazand, mikép a ház ezen módosítvány további ismeretségétől mentve marad ; az odautasítás magában is a miniszteri pad iránti udvariasságot tanúsít, mert valóban az egyszerű visszautasítás itt helyén volna.“ Mi sorsa lett a Lasser-féle pótczikknek, távirati sürgönyünkből már tudja az olvasó. Elvetették a miniszteri indítványt, habár Schmerling úr kinyilatkoztatá, hogy — ha elvetik — a sajtótörvény részére ő Felsége szentesítését nem képes kieszközölni. Tehát a kormányt — a reichsrathban leszavazták ! Lám , minő méltatlanul bántja a krakói ,Czásze testületet, midőn közelebbről azt írja róla, hogy „a vitáknak ott nagy akadálya, mely minden beható kritikát lehetlenné tesz, azon körülmény, hogy a tagok szavait nem benső meggyőződésük mérve , hanem kisebb vagy nagyobb mértékben miniszteriális voltuk szerint mérlegelik, s azt, aki nem hiszen a miniszteri politika czélszerűségében, mindjárt az állam ellenségének kiáltják ki, az autonómiát egy jelentésűnek mondván a separatismussal s általános politikai dogmául tartatván, hogy a miniszteri politikán kívül nincsen üdvösség, sőt kárhozat vár az ellenvéleményre.“ S mit tesz most már a kormány ? fogja kérdeni az olvasó. Tegnapi lapunkban elmondá bécsi levelezőnk. Csak egyet feledett. Se az octoberi, se a febr. diploma nem szól parliamentáris minisztériumról, s azt hiszszük, semmit sem vétünk a kellő tisztelet ellen, midőn azt mondjuk, hogy a reichsrath maga is oly kevéssé parliament, amily kevéssé „alkotmányos“ a jó Oesterreichische Zeitung, a „Constitutionelle.“ – Bécsi dolgok. Mindjárt a reichsrathi szünnapok utáni első ülésben febr. 5-dikén, mikor a képviselők egy része az árvizek, más része más okok miatt meg nem jelent meg Bécsben, került napirendre azon pótezikk a büntetőtörvényekhez, melyet a kormány az új institutiók védelmére gondolt ki, melyet azonban a bizottmány tetemesen módosítani kívánt. Noha ez alkalommal a tulajdonképi baloldal a jobboldalbeliekkel a kormány ellen szavazott, mindazáltal a fentebb mondott körülmény miatt a kormány, a közép által támogatva, győzött. így történt, hogy a javaslat első czikke a felségárulásról úgy fogadtatott el, a mint a kormány kívánta, t. i. meghagyatott a Bach idejébeni szerkezet is, s kiterjesztetett az a „birodalom alkotmányai elleni merényletre“, míg a bizottmány „a birodalmi alkotmány vagy valamelyik országos alkotmány elleni merényletet“ kívánta felségárulásnak tekinteni. Így jön, hogy a kormányi szerkezet szerint a 2-dik czikkben a közcsendháborítási bűntett fogalma szinte csak a „birodalom alkotmánya“ ellen való gyűlöletre, izgatásra szoríttatott, s a bizottmány szabatosabban körülírt szerkezete, mely „az országos alkotmányokat“ is magában foglalta, elvettetett. Így jön végre, hogy a 3. és 4-dik czikkben a Reichsrath mindkét háza, valamelyik országgyűlés, úgyszinte a császári hadsereg, vagy annak valamely önálló osztálya elleni gyűlöletre ingerlés, nyomtatványokban, iratokban vagy képes ábrázolatokban, rágalmazás, kigúnyolás, valótlan adatok,vagy tényferdítések által, 1-6 hónapi fogsággal büntetendő vétségnek jelentetett ki. Ez, mint mondtuk, még február 5-én történt. A kormány az akkori siker által neki bátorítva, jónak látta még élesíteni javaslatát, s tegnap febr. 12-ikén egy czikkben már azt indítványozta, hogy mindezen becsületsértési (leginkább a sajtó körébe vágó) vétségek, hivatalból fogassanak perbe nemcsak akkor, midőn a Reichsrath két háza, valamely országgyűlés, valamely közhatóság, a császári hadsereg vagy annak egyik önálló osztálya ellen követtetnek el, hanem akkor is, ha azok egyes reichsrati vagy országgyűlési tagok, köztisztviselők, egyes katonák vagy lelkészek stb. ellen vannak is intézve, midőn azok hivatalos járatban vannak. A táviró jelentette már, hogy Lasser urnak ez utóbbi szerkezete megbukott. Eddig még csak az előadó, Waser ur beszéde fekszik előttünk kivonatban, a ki a többi közt kiemelte, hogy azon censurai rendeletben, melyet 1781-ben még Ha dik József adott ki, ez áll: „Kritikákat, ha ugyan nem rágalmazó iratok azok, illessenek azok bárkit, a legfelsőbbtől kezdve a legalsóbbig, sohase tiltassanak el.” A szónok megemlíté, hogy a bizottmány kisebbsége a miniszteri javaslatot, a mennyiben a Reichsrathra vagy országgyűlésre, vagy ezen testületek egyes tagjaira vonatkozik, elfogadandónak vélte. „De a bizottmány többsége — téve hozzá — azon nézetben volt, hogy a Reichsrath meg az országgyűlés, a fennálló törvények szerinte részben eléggé védve vannak ; ami pedig az egyes országgyűlési tagokat és reichsrabokat illeti, ezeknek mostani immunitások mellett eféle kiváltságra szükségük nincs, amely annyi volna, mintha maguknak szent- és sérthetlenséget igényelnének.“ A legújabb bécsi lapokból. A február 1-ei ülésről még valamit meg kell említenünk az esti postával érkezett lapokból. Schmerling miniszter úr maga is megjelent a csatatéren, s az okok cáfolatát s ellenokok felhozatalát mellőzve, azon kategorikus nyilatkozattal iparkodott a házat a kormányjavaslat elfogadására indítani, hogy ha a büntető törvény pótczikkét a ház el nem fogadja, akkor a minisztérium a sajtótörvény szentesítését nem fogja kieszközölni Ő Felségénél. Ezen szavakat a független bécsi sajtó úgy fogja fel, mint igen komoly, és egyátalában nem alkotmányos fenyegetést. Mint fenntebb mondva volt, a képviselőház a javaslatot csakugyan elvetette. A „Morgenpost“, mely pedig a centralisatiónak nem ellensége, ebben határozó szavazatot lát egy elvi kérdésben, s azt mondja, majd most fog kitűnni, micsoda fán termett azon alkotmányosság, mely Ausztriában 1861. február 26-dika óta fennáll. Hogy valamely törvényjavaslatot egyszerűen visszavonjon a kormány, ha közte és a képviselők közt egyetértés nem jött létre, ez csak alárendeltebb jelentőségű tárgyaknál megy, nem pedig elvi kérdésnél. Igazi alkotmányos államokban ilyenkor a minisztérium vagy a kamrát oszlatja fel, s a képviselőkről a népre hivatkozik, vagy pedig visszalép. „Nem tudjuk — így végzi a „Morgenpost“ — nem találhat e még a kabinet oly formát, hogy mai nyilatkozatának élét vegye, — nem tudjuk átalában hogy gondolkozik az egész kérdésben , de annyi szentül áll, hogy az első reichsrathi ülésnek nem szabad egészen eredménytelenül eltelni, pedig fájdalom, minden oda mutat, mintha épen úgy fogna történni. A differenciák a képviselőház és a minisztérium közt szaporodnak, s egyik törvényjavaslat a másik után omlik össze, s az országra meglehet azon busitó látvány várakozik, hogy képviselői egy egészévi ülésszakot úgy fejeznek be, hogy abban csupán az adók emeltettek fel.“ Ugyanezen ülésben a centralisták kísérletet tőnek, miként lehetne a centrálisaim keserű labdacsát a jótékonyság nádmezével megédesítve beadni.. Griskraur indítványára a Reichsrath felhatalmazó római kérdés. A „Journal des Débats“ figyelemre méltó czikket tesz közzé ismét a római kérdésben John Lemoinne-tól. Épen most esztendeje, úgymond, a franczia kormány közlé a kamrákkal diplomáfiai jegyzékeinek gyűjteményét. — A „Sárga könyv“ legérdekesebb részét teszik a római ügyre vonatkozó levelezés, s a franczia követ és a bibornok államtitkár közt folyt társalgások. Antone 11 bibornok feleletei, mint valami dogma, mindig ezen változhatatlan szavakra mentek ki: „a pápa nem enged semmit, egyátalában semmit. “ Ezt hittük magunk is, habár nem ezt kívántuk, mert semmiben sem vagyunk barátai az absolut eszméknek, s eleve nem utasítunk vissza emberi dolgokban minden transactiót. No, de az év lefolyt, évszakok váltogatták egymást, de Róma nem változott semmit, s az idén is azt feleli a rendíthetlen főpap, amit tavaly. Semmit sem tesz hozzá, semmit sem von vissza belőle. Elég magas helyről jönek e szavak, elég ünnepélyesek, hogy czélszerűnek lássuk idézni: „ami a fosztogatókkal való alkudozást illeti, monda Antonelli bíbornok, abba nem elegyedünk soha. Csak ismételhetem, hogy e téren lehetetlen minden alkudozás , bármi fenntartásokkal terjesztessenek elő, bármily kímélettel vegyék körül, mihelyt elfogadjuk, oly színben fogunk feltűnni, mintha szentesítenek. A pápa, fölemeltetése, és a bibornokok kineveztetésök alkalmával esküvel kötelezik magukat, hogy az egyház birtokaiból semmit sem engednek át. A szent atya tehát ily engedményt tenni nem fog; egy conclavenak sem volna rá joga,hogy tegye; egy uj pápa sem tehetné; századról századra utána következő utódainak sem lesz szabad ezt tenniök.“ Habár, mint megjegyeztetik, e nyilatkozat a legnyugodtabb hangon történt, lehetetlen többet nem látnunk benne egyszerű visszautasításnál. Nem tagadjuk, hogy van e magatartásban bizonyos nemesség, e beszédben bizonyos nagyság , de ki ne látná, hogy egy év óta ahelyett, hogy az alkudozási eszmék tért nyertek volna, még veszítenek ? Mert tavai még csak a jelenről voló szó, az idén már a jövőre sem adnak reményt, íme az egyház függetlensége! Nemcsak hogy világi uralmának fenntartását aláveti mindennemű ilyen beavatkozásnak, hanem önnön maga is rabja földbirtokainak. A bibornok szavaiból ítélve, mintha az egyházi terület azon módon hullott volna le az égből, a minő most, vagy a minő ezelőtt pár évvel volt, délről, keletről, éjszakról, nyugatról az evangéliumban megirt határokkal , minek soha sem volt kezdete, soha sem ment keresztül változáson, s vége sem lesz soha. Nincs egyéb hátra, mint megsemmisítni a történetet, a világ és egyház történetét. Számtalanszor el volt már mondva az ily politika, vagy az ily theologia gyászos következménye az egyházra nézve, mely ily módon egy anyagi tény és geographiai fekvés minden változandóságainak alá lesz vetve. S a bibornok semminemű formában nem akar alkudozni. Ez oly békétlenül fogadta Ausztria és Spanyolország kiegyenlítési javaslatát, mint Francziaország sürgetéseit. A spanyol követnek kijelenté, hogy nemcsak mostani területének az összes hatalmak által való biztosításába bele nem egyezik, hanem óvást tenne minden oly szerződés ellen, mely megkülönböztetné a biztosított területet a nem biztosítottól, így a római udvar nem ad semminemű nyílást a kiegyenlítésre — s saját szempontjára állván, értjük is magatartását. A pápai kormány jobban szereti a nyílt ellenséget a kétséges jóakaróknál , s feleletei tulajdonkép kevesebb gyűlöletet árulnak el támadói iránt, mint azok iránt, kik capitulatiót tanácsolnak neki. Bennünket nem lepett meg a római miniszter változhatatlansága, s az újabban közzétett római levelezés. Midőn a tavasi követ értekezni akart a bibornokkal, ez váltig azt ismétli: „mi nem állunk azon szempontra“, ami lehetetlenné ten minden vitát. A mostani franczia követ ügyes tapintattal kerülé az argumentatiót, de így is előre lehetett látni a választ. Lavalette úr ezt írja: „A bibornok egészen nyugodt hangja annyival rendithetlenebb eltökélést árult el, mivel oly eszmekörből vétettek az okok, melyek fölött vitatkozni nem lehet.“ Nincs miért titkolni, s nem kell félnünk a szavaktól : vannak igazságos, legitim ügyek, melyek csak forradalmi úton valósíthatók.És Olaszország fölszabadítása is ez ügyek közé tartozott és tartozik még. Mikor Olaszország idegen uralkodás alatt volt, soha sem értettük, miért kívánják az olaszok nevében, hogy ez idegen hatalom szabadelmű engedményeket tegyen, melyeket reformoknak neveztek. Minden alku lehetetlen volt. Az olaszok nem azt kívánták Ausztriától, hogy alkotmányos legyen, hanem hogy menjen ki. A gyűlölködésből,mely kiengesztelhetlenségét annyi és oly folytonos tényekben mutatá ki, látni való volt, hogy csak forradalom és háború között lehet választás. Lombardia felé tehát világos a megoldás, nem ily világos a római oldalon, ezt elismerjük annyival inkább, mivel ebben a morális erő hatalmát is elismerjük. Ismételjük, hogy korántsem hibáztatjuk a kiengesztelődésre tett lépéseket; helyes volt megkísérleni, ha nem egyébért, már csak sikeretlenségek bebizonyulásáért is. De várjon itt is, a morális téren, lehetséges-e a kiengesztelődés ? Francziaország követe úgy vélekedik, hogy „a pápai kormányt előbb utóbb kényszerítni fogják az események az érzelmek teréről a józan észére menni át, s a politika elvégre kénytelen ez utóbbi szempontból tekinteni az emberi dolgok természetes folyamát. A kérdés az, vájjon a pápai kormány az olasz félszigeten az újabb rendhez való viszonyaiban folyvást azon hajthatatlansággal akarja tartani magát, mely első kötelessége és legelta a kormányt, hogy a birodalom pénzéből 200,000 forintot fordítson a víz által károsult országok és királyságok szűkölködőinek rögtöni felsegélésére.. A csehek és lengyelek felismerték a pillulát, a jótékonyságot a kormányra meg az országgyűlési választmányokra akarták bízni, s Gyskraur indítványának ellene szavaztak.