Pesti Napló, 1862. február (13. évfolyam, 3592-3615. szám)

1862-02-26 / 3613. szám

47-3613 13-ik évf folyam. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadó­hivatal. Előfizetési föltételek : a szerkesztőséghez intézendő. „ .­­ . . Ferencziek térén 7-dik szám földszint, vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. e. gadtatnak el. körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Évnegyedre . . . 5 frt 25 kr. a. é. Szerda, febr. 26.1862. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. „PESTI NAPLÓ“ mártius—juniu­si 4 havi folyamára előfizethetni 1 forinttal. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, február 25. 1862. (Fk) III. Napóleon „Isten kegyelméből és a nép akaratából“ nevezi magát fran­­czia császárnak. Ezen elnevezés kimerítően jellemzi a császár politikáját.­­Ő nem ál­lítja magát Európa legitim fejedelmének körén kívül, nem engedi meg, hogy őt bitorlónak tartsák, hanem valamint nagy előde anyagilag maga tette fejére a ko­ronát, szintúgy ő is nem születésénél, nem is valami európai szerződésnél fogva — sőt épen e szerződések ellenére — lépett a régi dynastiák sorába, de azért saját erejére támaszkodva, bátran ült közéjök, mintha azt akarná mondani : majd meg­látjuk, ki merne engem innen kiszorítani. Az „Isten kegyelmébőli“ praedicatum nála azt jelenti, hogy, valamint mások Isten kegyelméből már bölcsőjükben ta­láltak egy fényes koronát, úgy ő Isten kegyelméből vette azon tehetséget és erélyt, melynek sikereit köszönheti, Isten kegyelmének tulajdonítja azon kedvező constellatiót, mely ama tehetség és erély kifejtését lehetségessé tette. Ő nem lé­pett fel „képostromló“ként, miként nagy­bátyja, nem helyezte magát azonnal el­lentétbe azon elvvel, melyen a régi tró­nok alapulnak, hanem látszólag hódol­va ez elvnek, lassan kint kezdte azt alá­aknázni. És ez azon pont, a­hol az Isten kegyel­mébeli uralom a nép akaratábóliba kez­dett átmenni. De a császár maga még nem tarta megjöttnek az időt, hogy két epithe­­tonjának elsejét végképen és sajátkezüleg törölje ki cziméből, hanem csak elő akarta készíteni a világot arra, hogy ez vala­mikor meg fog történni. És ezen előké­szítés eszközéül szolgál a „vörös“ her­­czeg, a fiatalabb Napoleon Jeromos. Míg a császár, le a feszes etiquetteig, minden­ben ragaszkodott a régi udvarok hagyo­mányaihoz, e herczegnek jutott azon sze­rep, hogy koronkint azt mondja a világ­nak : ne higyjetek a külszínnek, ne ámít­­tassátok el magatokat a látszat által, ne gondoljátok azt, hogy bátyám a múltnak politikáját akarja újra föléleszteni; ő az újkor eszméinek bajnoka, és lassan és ész­revétlenül vezetendi be azokat a vén Eu­rópa testébe! A franczia császár közvetlen környe­zetét és főtanácsosait oly férfiak képezik, kik — őszintén vagy színlelésből — po­litikájukban mindig a „correctség“ szabá­lyait követik, és perezre sem tereltetik ma­gukat oly térre, a­hol az európai diploma­­tia a tilosban járást vethetné szemükre. De ha a demokrata szellemű tömeg e­miatt zúgolódni kezd és az árulás vádját emeli a császár ellen, akkor föllép Napóleon herczeg, és a tömeg lecsendesül, azt gon­dolván magában : ez az ember a császár legközelebbi rokona, lehetne-e ő neki így beszélnie, ha a császár őszintén osztoznék a reactió politikájában? E kétféle arc­ot a napóleoni politika évek óta felváltva mutatja a közönségnek, és mindannyiszor sikerrel. Nem hiszi ugyan senki, hogy a herczeg szavait azonnal és teljes terjedelmekben valóság­gá teendi a császár, de azt sem hiheti ám senki, hogy a két cousin legalább az el­vekre nézve egyet ne értene egymással. A császár ez idei trónbeszéde át meg át békés szellemű volt, a miniszterek a bizottmányi ülésekben, nevezetesen a ró­mai kérdésre nézve, a legmegnyugtatóbb felvilágosításokat adtak, Francziaország hivatalos politikája tökéletesen „correct“ volt és a democratia soraiban újra mu­tatkoztak a benső elégületlenség jelei. És ime, ismét Napóleon herczeg az, ki síkra száll, hogy át meg át forradalmi politikának zászlaját lobogtassa, hogy a nagyméltóságu senatorok szeme láttára szakassza foszlányokra az 1815-ki szer­ződéseket, melyekre a hivatalos franczia diplomatia annyiszor hivatkozott, hogy azon jelszavakat hallassa, mikre han­gosan dobog fel a franczia nemzet szi­ve , hogy küldicsőségről és belszabad­­ságról szóljon a népnek, és hogy ez utób­­­bit újra meg újra térítse azon hitre, mi­szerint még eljövend azon idő, midőn a francziák nem lesznek többé kénytelenek minden lat küldicsőséget egy mázsa bel­­szabadság árán megvásárolni, hanem mi­dőn a belül is kényelmesen felszerelt ház egy kies­őirány közepett álland és a ci­­toyen nem lesz kénytelen dideregve nézni egy börtönhöz hasonlító szűk szo­bája ablakából azon szobrokat, miket III Napoleon kívül a franczia gloirenak emel.­­ És a nép újra fog hinni a herczeg sza­vaiban, és újra­­ várakozni. Meddig? ki tudna erre választ adni. Hónap vagy hónap után, a császár al­kalmasint ismét egy igen szép levelet fog írni cousinjéhez, a­mint tavaly is tette, és hálát fog neki mondani szép szónoklatáért, habár „nem osztozik is feltétlenül az ab­ban kifejtett nézetek mindegyikében.“ Melyek azon nézetek, miket elfogad, melyek azok, mikben nem osztozik ? ki meri ezt Ő Felségétől kérdezni. Az európai diplomatia pedig, mely a kravallcsinálókat sem az utczán, sem a gyű­lésteremben nem szereti, azt fogja mondani: „lám, milyen jámbor ember az a császár, csak az az átkozott vörös Na­póleon ne volna!“ Pedig tudhatnák, hogy ha nem volna ily „vörös“ Napóleon, kellene, hogy a császár akár a föld mé­lyéből teremtsen elő magának egy ilyent, legalább azon időre, míg ő maga nem le­het — vörös Napóleonná! A herczeg beszédének Francziaország legközelebbi politikájára talán nem lesz gyakorlati hatása, de a­ki a tömegek in­dulatát ismeri, az át fogja látni, hogy nem lehet örökké puszta tűzi­játékra fel­használni a nép szenvedélyeit, és hogy jöhetne oly perez, midőn e rémítő fegy­ver elsülhetne, a­nélkül, hogy valakinek hatalmában állana a lövés irányát és czélját meghatározni. Ezt, ha valaki, úgy Napóleon császár tudja, és ez adja meg fontosságát Napó­leon herczeg izgató beszédeinek. A fran­czia császár nem fog várni, míg ő a hely­zet és a tömegek ura lenni megszűnik, ha­nem kétségen kívül határozott czé­­lok javára izzasztja a vasat, melyet ver­ni is fog, mihelyt eléggé melegnek tartja. Sőt még ezen bizonyos ezélek is körül­belül kitalálhatók, ha az ember Napoleon herczegnek néhány beszédét egymás mel­lé tevén, azon jelszavakat szemeli ki, me­lyek mindegyikben feltűnő rendszeresség­gel ismétlődnek. Ha az olvasónak kedve van hozzá, nem volna érdektelen a herczegi szónok­latok ezen „összehasonlító anatómiájá­val“ foglalkozni. Tárcza. Báró Prónay Gábor székfoglaló előadása. (Olvastatott az Akadémia febr. 24-én tartott ülésében.) Honunk kertészete a múltban és jelenben. A kertészet a gazdászat költészete, — vala­mint az első irodalmi fejlődés minden nemzetnél költészettel kezdődött, és midőn ez virágzóbb fokra emeltetett, alapos prózára ment által, úgy a gazdászat első bimbója a kertészet lévén, — mi­dőn ez terjedelmesebben fejlesztetik, általa az okszerű gazdászatot, vagyis a kertészet alapos prózáját képviselve látjuk. Tanúsítja ezt a múltban a görögök történelme, kik ünnepélyeiknél virágokkal koszorúzva jelen­tek meg ; tanúsítják a jelenben a világ minden részeiben virágokkal kereskedő hollandok, és a két vagy disz­kertészetnek egyik főbb bajnokai és reformerjei, az angolok; — és azért méltán állíthatjuk, hogy a földi iparon alapíttatik az ész cultúrája is, mert a földi ipar már magában foglalja az ismeretek nagy­obb tárát,miután különféle növé­nyek diszleltetésére szükséges azok természetét,tu­lajdonságait ismerni, és így különösen a természet­­tan — vagyis növénytan és vegytan ismereteivel bírni. Ezek a kertészet szellemi követelései, melyek a föld iparát fejlesztik, és ezek egyszer­smind kellékei és rugonyai a mivelődésnek és polgárisodásnak ; — és azért a földmivelés elő­mozdításában és iparnak virágzásában rejlik a nemzetek mivelődése is. Látjuk ezt Belgiumban, Európa kies ligetében, hol a kerti ipar a nemzet mivelődésével egy színvonalon áll. — Ezek tehát azon alapeszmék, melyekből kiderül a kertészet becse és valódi haszna. — A kertészet történel­me vagy kor szerint egybekötve különféle népek történelmével, a mennyiben ezek a világ külön­­­féle részeiben felvirágoztak — vagy országlati szempontból, a mennyiben különféle igazgatási formák reáhatottak, vagy pedig földrajzi tekin­tetből, a­mennyiben ez az éghajlat és helyiség­től függ, tárgyalható. A fák gyümölcsei lehettek azon első növényi termesztmények, melyeken az emberi ész és figyelem élelmiszert vagy táplálékot talált fel, ilyenféle fákat a lakokhoz körülkerített helyen tenyésztetni, lehetett az első eszme, mely a ker­tek alakítására vezetett, így a legrégibb írók szerint a figefa lett volna első, mely ültettetett, utána a szöllö-veszsze, mely nemcsak étel-, de italnak is szolgált.­­ A zsidók történelméből kiviláglik, miszerint a figefát, szöl­­lö­veszszőt és gránát-almát az egyptomiak rég óta ismerték.­­ Azt állítják, hogy a szöllö tökés hajtásainak egy kecske általi lecsipegetésénél fogva vezettettek az emberek annak metszésére, valamint a rózsabokornak tűz által véletlen le­­pörköltetésétől annak nyesetését származtatják. — így Theophrastus állítása folytán a görögök a rózsabokor virágoztatását lepörkölés által siet­tették és elősegítették. — Az oltásról már Plinius és Lucretius, habár ki nem elégítő magyarázatot adnak. — Meglehet, hogy két ág egymáshoz dörzsölődvén, egybeforrt, vagyis egybenőtt, és ez által ily módoni nemesítésre szolgáltatott alkal­mat. Macrobius állítja, miszerint e műtétebre Lati­um lakosait Latum tanította volna. Úgy a konyha­növények is már régóta ter­mesztettek az egyptomiak által, mint teszem az uborka, dinynye, hagyma, foghagyma, melyeket a zsidók nagy mennyiségben diszleltettek, — így Mózes a gyümölcsfákat illetőleg népének hasznos törvényeket szabott. Az első három évben a gyü­mölcsöt leszedni tilalmaztatott, a negyedik év az Istennek szolgált, és csak az ötödik évi termést élvezhette a tulajdonos. Miből önként követke­zik, hogy így jobban meggyökerezhettek és erő­sülhettek a fák. Krisztus Urunk születése előtt a kilenczedik században Alkinous kerteiben találtattak körte-, alma- , fige- és olaj­fák. A konyha­növények ugyan egyenként elő nem számláltatnak, azon­ban felemlíttetik, miszerint ezek veteményes ágyakban termesztettek, így Salamon füvész volt, és mint ilyen, a virá­goknak nagy kedvelője, melyeket kertjében szen­vedéllyel ültetett. — így Athénében és Rómá­ban különös üzlethez tartozott az iparosok azon osztálya, kik virágokból koronákat, koszorúkat fűztek és kötöttek. Azonban ezen régi adatok­nak, melyek különben a kertészet bölcsőjét kép­viselik, fejtegetésébe beleereszkedni nem szán­dékom, de egyedül hazánk régi és jelen kerté­szete vázlatát adni czólom. Midőn a magyarok Ázsiából kijöttek, polgári társaságba állván, hogy állami czéljailkat jobban elérhessék, és Almus herczeget fejedelmüknek választván, sokkal inkább az ország rendbe­sze­­désével lehettek elfoglalva, mintsem hogy mind­járt a kertészettel foglalkozván, a kertek alakí­tásához láthattak volna. Ezen idők inkább az előítéletek és harczok jelképét viselték — foly­tonos hadjáratok és ezekkel összekötött szünte­len költözködések a fővezéri szaknák fővonalai. Az áldott béke és nyugalom, mely az iparnak egyik főkelléke és támasza, hiányozván, a nem­zetek mintegy oda utalva voltak, hogy először is csupán csak élelmi szükségük fedezéséről gondos­kodjanak, és e szerint csak azon gabona­nemek, melyek ős hazájokból eredtek, mint: tiszta búza, rozs, árpa és melyek élelmi­szereikhez tartoz­tak, lehettek és voltak első termesztményeik. Midőn István a királyi széken helyet fogott, és a keresztény hit általa meggyökeresedett, ez által hazánkban egyszersmind a culturának és polgárisodásnak csirája levének elhintve. — Mert valamint egész Európában a pápák ural­ma alatt a XII-ik századig majd­nem a szerze­tesek voltak egyedül azok, kik a földmivelők osztályát képezték ; — a mennyiben ők vissza­húzódván a puszták és erdők elhagyott részeibe, ot­t letelepedvén, a sivatag földet sajátkezüleg nö­velték és termékenyítették, és igy egyszersmind a kertészet első fejlesztői és hü apostolai lettek. — Úgy hazánkban is , midőn Szent István által több kolostorok alapittattak, mi­dőn Pannon­halmon az ottani apátság alapí­tóját­­ benne dicsőítjük; — midőn Pécsett, Váradon, Nyitra mellett Zobor­hegyen, Zalán és Bakonybélen, a Bakony belsejében szerzete­sek telepedtek; ezek, habár az ország gyakorta harcznak indult, habár a nemzet fegyveres ereje szüntelen igénybe vétetett, mégis inkább oda voltak utalva, a földet, mely hivatásuknál fogva nékik adományoztatok, mivelni és lakóikhoz kö­zel kerteket alkotni, mintsem a nemzet hadjára­taiban részt venni; — minek folytán ők is ha­zánk és korszakában a kertészet első ápolói és tényezői lettek, mely zsenge működésben mi ko­ránt sem a disz- vagy két-kertészet kezdetét vél­jük kijelölni, de legfeljebb a konyha-kertészet első telepeivel találkozunk.­­ Már maga azon tény, hogy a keresztény vallás behozatalával mintegy vallásos szertartássá vált, azon műtéteit, a gyümölcs-oltást, a boldogságos asszony ünne­pével egybekötni, és igy mintegy külön ünnep által a vallás szent malasztja alatt a kertészet e főbb ágának dús áldást eszközölni; — eléggé tanúsítja, miszerint a keresztény hit, midőn a pogány és barbárság felett győzedelmeskedett, és a polgárisodásnak és mivelődésnek tért nyi­tott, egyszersmind dajkája lett a kertészetnek. Ezek azon első vonalak, melyekben a kerté­szetnek mint egy csiráját vagyis bölcsőjét az első magyar királyok idejéből szemlélve és tanú­sítva találjuk,­­ mert történetíróink alig tesznek a kertészet állapotáról az első királyok idejéből némi említést. A kertészet akkori időben inkább az élelmi konyha-növényekre szorítkozott, és ezenkívül mint kereskedelmi czikkek egyike, a komló egyedül felemlítendő, a mennyiben ez, valamint a vágó­marha, borok, viaszk, gabona, érez, — németországi czikkekért, posztó, vászon, edény, üveg és egyéb portékákért cserébe adatott. — Sőt tudjuk, hogy Va­dik Béla idejében az ország­nak nagyobb része a tatárok által roppant pusz­tításoknak volt kitéve, mert az országnak 1700 □ mértföldnyi területe a Kárpátoktól kezd­ve Szerviáig és Erdélytől a Dunáig, hol a ta­tárok dúltak, a sivatagnak képét viselvén, par­lagon hevert, miután, mint Rogerius mester si­ralmas énekében említi, bujdosása alatt csu­pán gyökerekből és füvekből táplálhatta ma­gát, sőt csemegének és nyalánkságnak nézte, ha az elpusztult paraszt kertekben foghagy­mát vagy tormát talált fel.­­ Azonban, no­ha Béla kormánya alatt az olaszok behozata­lával a szellemivelés mintegy új lendületet nyert, úgy még­se lehet a kerti iparnak némi tanúsí­tását ebből származtatni. A kéj- vagy disz­kertészet hazánkban később fejlődött. Mert habár Róbert Károly Visegrádot lakhelyül választván, azt királyi pompával és igy kerttel felékesítette, úgy, hogy annak dús rózsái­ból Erzsébet királyné számára rózsavíz „Aqua reginae hungariae“, később „l’eau de la Reine d’ hongrie“ nevezett alatt pipere viz készíttetett, úgy még ebből korántsem következik, hogy már nagyban a kéj- vagy disz­kertészet hazánkban létezett; mert a rózsa-és jasmin, mint a legrégibb idők óta ismert virágoknak egyike, egy kertben sem hiányzott, de legfeljebb ezen tény hazánk e korszakában a diszkertészet felébresztésére adha­tott alkalmat,vagy annak kellő tápul szolgálhatott; mert a diszkertészet inkább Zsigmond idejében kezdődött, midőn ez, nevezetesen 1416 évben, párisi mulatása után a franczia Ízlést hozta be az országba, a mennyiben kertjeivel és ezekben létező fedett sétányaival és halastavaival a kés­­kertészetnek hazánkban alapját veté meg. Az ak­kori franczia Ízlés, az olaszországi divat hit min­tája vala, mennyiben az akkori pápák és bibor­­nokok palotái egyszersmind fényes kertekkel is voltak ellátva, melyeknek fénypontjait fákból vagy szöllőtőkékből növesztett fedett séták, szob­rok, szökő­kutak, oszlopos járdák, és ezek közt sűrűen növesztett, és mintegy az utat szegélyezve a nyesett puspáng vagy pedig cédrus fák képez­ték, és igy inkább mértani és építészi szabályok szerint készített ékességek alkották a kert szép­ségét. Ezen ízlés hagyományképpen a rómaiak­tól az olaszokra szállott, mely azonban amazoknál még fényesebb és nagyobb mérvben villáik s kert­jeiknél divatozott, a mint ezt, az akkori írók em­lítik. Különösen pedig Plinius saját kertjének leírásából tudjuk, hogy ők inkább kertjeik pom­páját építészi diszitményekben , mintsem fák csoportjaiban és virágok telepeiben és ritkasá­gaikban leltek, a melyek inkább a későbbi korszakokban Görögországból, Ázsia és Afriká­ból hozattak be és honosíttattak. Azonban dicső Mátyás király alatt, ki nem csak a tudomány és művészet hatalmas pártoló­ja, de kitűnő avatottja is vala, Magyarország fénykorszakában a hazai ipar és így a kertészet is tágas alapot és újabb lendületet nyert. Jeléül annak felemlítendő híres visegrádi gyümölcsöse, sőt az egész országban már a gyümölcsészetnek annyira lett elterjesztése, miszerint minden jó termő 12 gyümölcsfa után 100 ezüst dénár, ha pedig a gyümölcsös egy holdat tett, attól egy ezüst marc­adó fizettetett, kivévén azon gyümölcs­fákat , melyek a parasztok udvaraiban, vagy mellette lévő kertjeikben találtattak vagy léteztek. Midőn Mátyása Zsigmond király által megkez­dett királyi palotát felépítette, s annak olasz­ és franczia remekművekkel felékesitése által Budát Európa akkori városainak koronájává emelé, önkényt következik, hogy palotájának kertjét szintén e pompának és dísznek megfelelő arány­­ban alkotta. Mert Bonfin leirása nyomán kert­jében egy tömkelegé vagyis tévege (Labyrint) az ültetett fáknak (Labirinthus ex arboribus con­­sitis institutus) volt szemlélhető, melyek közt pazar fényű kalitkák, ritka bel- és külföldi ma­darakkal telvek léteztek, a vas sodronyból fona­tott kalitkák oly nagyok voltak, hogy magokban bokrokat, gyömölcs­fákat, sőt egész ligeteket fog­laltak. Ezen kívül a­mi leginkább a diszkért becsét emeli, különnemű fák, akkori ízlés szerint sorokba­ ültetve, a legpompásabb sé­tányokban jelentkeztek, és ezek közt külön­féle barlangocskák, lúgosok, halas­tavak, szökő­­kutak, erkélyekkel pártázott torony-játókák, me­lyeknek megezüstözött cserép fedélzetök ragyo­gott, a kertnek tündéries alakot és fényt kölcsö­nöztek. Azonban ezen ritka kert nem állott ma­gában, mert ezen kivül e nagy királynak a pesti part vidékén is tündöklött egy nyaralója és kert­je, egy úgy nevezett gond­üzdéje (Sans so­ji),s a hol " mindennapi" fáradalmai után pihenést lelt; — úgy szintén a budai részen is egy második nyári palotája, melynek vadas kertjei három mértföldre terjedtek. Dicső Mátyás király példája után az ország nagyjai is indulván, többnyire Budán telepedtek, és fényes nyári lakóikat azonos fényű kertekkel diszesítették. Azonban e tündéries fénynek tető­pontját a visegrádi várlak és annak kertjei ké­pezték , és pedig oly annyira, hogy miután mind Buda, mind visegrádi palotája és kertjei az ókor legritkább és nevezetesebb műveivel vetélkedtek, azokat méltán abban az időben Európa főneveze­tességei és ritkaságai közé számították. Bécsi lapokból. Úgy látszik, hogy a „Hlas“ cseh lap közelebb egy czikket írt, melyben oda­nyilatkozik, hogy a cseh nemzetnek nincs semmi oka február 26-dikát megünne­pelni, és hogy az országgyűlési választ­mány e részben Csehország lakói több­ségének nézete és akarata ellen járt el. Ugyanezen alkalommal a „Hlas“ igazság­talannak mondja a febr. 26-kán Cseh­­országnak adományozott Landesordnun­­got, kimutatván , hogy Csehország né­pességének két­harmada cseh, s csak egy harmada német ajkú. A „Donau Zig“ erre e czím alatt „Pan­­i szláv czélpontok“, egy dörgő premier Viennet ír, a­melyben megtanítja a Hlast, hogy az osztrák kormány épenséggel nem akarta a koronaországokat kizáró­lag nemzetiségek mérve szerint rendezni, hanem magasabb s nemesebb czélt tűzött ki; t. i. az érdekek képviseletét a bennök rejlő jelentőség mérve szerint, s ezen irányban a február 26-diki Landesordnung híven tükrözi vissza Csehországot úgy, a­mint van. Nem tudjuk, a cseh lap nem fogja-e mód nélkül mediaphysicainak, s mód nél­kül subjectívnek találni az államképvise­let alapjának fenntebbi körülírását; azt azonban tudomásul vesszük , hogy a „Donau Zig“ a százados históriai jog­alapra hivatkozik, a­mióta Csehország Németországhoz tartozik. Egyébiránt nagy ugrásnak tartjuk a „Donau Zeitungétól, hogy ő azon cseheket, kik a febr. 26-dika mellett feltétlenül nem rajonganak, mind­járt panszlavismussal vádolja; ez alkal­masint csak olyan hyperbola, mint midőn a magyar alkotmány jogkontinuitása mel­lett küzdőknek azt mondja, hogy separa­­tisták. — Végül a „Donau Zig“ azzal torkolja le a cseh lapot, hogy Európa nem fogja megtűrni, hogy ezen világrész kozák legyen, s Németország akár­mi­ként alakuljon, nem fogja Csehországot kezéből kibocsátani soha. — Az „Oestr. Ztg“ nem oly elégede­t a „Sürgöny“ minapi bécsi nyilatkozatá­val, a minőnek a „Donau Zig“ magát mu­tatta. A mit a „Donau Zig“ nagyon el­leplezve s nagy diplomatiai óvatossággal érintett bizonyos experimentumokról, azt az „Oesterreichische“ egy pesti levélben egész himeretlenséggel az 1847-diki ala­pon való experimentálásnak kereszteli, s a többi közt így szól : „A magyar országgyűlés eloszlatása óta azt látjuk, hogy egy párt emeli fel fejét, a mely az országgyűlés alatt életének semmi jelét nem ad­ta. Ez az 1847-ki alapon álló párt, mely maga sem tudván mit akar tulajdonképen, egyenlő hevességgel küzd a közvélemény ellen az ország­ban, és a bécsi kormány törekvései ellen, s a ma­gyar udv. kanczellária auspiciuma alatt consoli­­dálta magát.“ (Itt a bécsi lap bizonyos, ezen irány­ban működő kollegánk nyílt kedvezmé­nyezésére, s egy másik nem ezen irányt követő kollegánknak megintésére utal.)Vé­gül az „Oesterr. Zig“ levelezője a követ­kező dilemmát állítja fel: „hogy Magyarországban az ország alkotmányos szerkezetének vagy az utolsó stádiuma áll (1848) vagy azoknak van igazuk, a kik azt állítják, hogy a magyar alkotmány 1849. április 14-iként romba dőlt, úgy látszik azonban, hogy a szer­kesztőség nincs e részben vele egy véleményen.“ Különben az egész czikk iránya: meg­dicsérni azon bécsi politikát, mely ezelőtt néhány héttel a kibékülésre reményeket keltett, s sajnálkozni a felett, hogy ezen reményeket a magyar kanczellária a „Sürgöny“ ismeretes czikkével tönkre tette. A legközelebbi naupliai események­re vonatkozólag a „Sch. C.“-nek megbíz­ható forrásból ezeket írják: „Az utóbbi napokban érkezett tudósítások sze­rint minden kilátás oda mutat ugyan, hogy a naupliai katonai lázadásnak, Ottó király biztos és erélyes fellépése folytán nem lesznek további, a trón és a dynastia biztonlétét fenyegető követ­kezményei ; mind­e mellett azonban úgy látszik, hogy a helyzet Görögországban oly nagy mér­tékben lett aggályossá, hogy a naupliaihoz ha­sonló vagy­ még gonoszabb katasztrófák bekövet­kezése előre látható, ha a király vagy az utóbbi miniszteri válság kimenetele által magát súlyo­san megsértve érző túlzó nemzeti párttal egy új kamara egybehívása által gyorsan ki nem békül, vagy utakról módokról nem gondoskodik a vég­re, hogy az u. n. nagygörög agitatio túlburjánzó szelemének erőteljesen ellene működhessék. A legközelebbi, nemcsak egész Görögország­ban, hanem messze annak határain túl is el­ágazva volt összeesküvés kiütésére hír sze­rint nagyon sokat tett a király maga­tar­tása az ezelőtt mintegy három héttel bekövetke­zett miniszteri válság alkalmával. A mostani kabinet ellen már többször keletkezett vita, mely azonban mindenkor sikeretlen maradt. A nagy görög párt ezen ignorálása nemcsak Athénében, hanem a vidéki városokban is régóta nagy ked­vetlenséget okozott. Ezen kedvetlenség tető­pontjára hágott, midőn ezelőtt mintegy három héttel a király, miután már úgy mutatta, hogy a közvélemény kívánalmait elvégre teljesíteni fog­­ja, s Kanarist a nemzeti párt jelöltjét, a híres hellen tengeri hős fiát, kabinetalakítással bízta meg, ugyanazt 24 órával később, azon ürügy alatt, mintha Kanaris a kabinetet kiegészíteni nem volna képes, elbocsátotta. Maga ez, a­mit úgyszólván provocatiónak magyaráztak, valamint a régi kabinetnek királyi parancsra lett tovább megmaradása a kedvetlenséget és rosz hangula­tot oly mértékben fokozzák, hogy a naupliai ki­törés, mely egyébiránt a­mint be van bizonyítva, elhamarkodott explosio volt, ennek legközvetle­nebb következménye lön. A dologhoz még az járul, hogy Angliát és Ausztriát kivéve, a többi nagyhatalmak, valamint egyéb másodrendű ha­talmak is, az athenei udvar iránt épen nem mu­tatnak barátságos magatartást.­­ Az „Ost u. West“nek egy athenei levélben azt írják, hogy az ingerültség Görögországban a még ott alkalmazva lévő németek ellen oly nagy fokra hágott, hogy haladéktalan eltávolítását kí­vánják nemcsak Wendiiid urnak, a király magán­titkárának, hanem a ki­szolgálatban álló szolgák­nak, sőt Plütkon asszonyságnak is, a királynő tö ■ udvarmesternőjének. Hogy a Görögországban lakó németek — folytatja a nevezett lap — nem tudtak rokonszenvre szert tenni, az köztudomású. Némelyeknek ultramontansága,másoknak ellensé­ges indulata a görög nép iránt, az örökös kom­­mandirozás , preczeptorkodás , meg azon ne­vetséges önhittség , hogy ők mindent jobban tudnak s a görögök szabaditói és civilisátorai akartak lenni, oly ellenszenvet keltettek a né­metek ellen a görögök közt, hogy még a legjob­baknak és legérdemesebbeknek is lehetetlenné

Next