Pesti Napló, 1862. február (13. évfolyam, 3592-3615. szám)
1862-02-26 / 3613. szám
47-3613 13-ik évf folyam. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadóhivatal. Előfizetési föltételek : a szerkesztőséghez intézendő. „ . . . Ferencziek térén 7-dik szám földszint, vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. e. gadtatnak el. körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Évnegyedre . . . 5 frt 25 kr. a. é. Szerda, febr. 26.1862. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. „PESTI NAPLÓ“ mártius—juniusi 4 havi folyamára előfizethetni 1 forinttal. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, február 25. 1862. (Fk) III. Napóleon „Isten kegyelméből és a nép akaratából“ nevezi magát franczia császárnak. Ezen elnevezés kimerítően jellemzi a császár politikáját.Ő nem állítja magát Európa legitim fejedelmének körén kívül, nem engedi meg, hogy őt bitorlónak tartsák, hanem valamint nagy előde anyagilag maga tette fejére a koronát, szintúgy ő is nem születésénél, nem is valami európai szerződésnél fogva — sőt épen e szerződések ellenére — lépett a régi dynastiák sorába, de azért saját erejére támaszkodva, bátran ült közéjök, mintha azt akarná mondani : majd meglátjuk, ki merne engem innen kiszorítani. Az „Isten kegyelmébőli“ praedicatum nála azt jelenti, hogy, valamint mások Isten kegyelméből már bölcsőjükben találtak egy fényes koronát, úgy ő Isten kegyelméből vette azon tehetséget és erélyt, melynek sikereit köszönheti, Isten kegyelmének tulajdonítja azon kedvező constellatiót, mely ama tehetség és erély kifejtését lehetségessé tette. Ő nem lépett fel „képostromló“ként, miként nagybátyja, nem helyezte magát azonnal ellentétbe azon elvvel, melyen a régi trónok alapulnak, hanem látszólag hódolva ez elvnek, lassan kint kezdte azt aláaknázni. És ez azon pont, ahol az Isten kegyelmébeli uralom a nép akaratábóliba kezdett átmenni. De a császár maga még nem tarta megjöttnek az időt, hogy két epithetonjának elsejét végképen és sajátkezüleg törölje ki cziméből, hanem csak elő akarta készíteni a világot arra, hogy ez valamikor meg fog történni. És ezen előkészítés eszközéül szolgál a „vörös“ herczeg, a fiatalabb Napoleon Jeromos. Míg a császár, le a feszes etiquetteig, mindenben ragaszkodott a régi udvarok hagyományaihoz, e herczegnek jutott azon szerep, hogy koronkint azt mondja a világnak : ne higyjetek a külszínnek, ne ámíttassátok el magatokat a látszat által, ne gondoljátok azt, hogy bátyám a múltnak politikáját akarja újra föléleszteni; ő az újkor eszméinek bajnoka, és lassan és észrevétlenül vezetendi be azokat a vén Európa testébe! A franczia császár közvetlen környezetét és főtanácsosait oly férfiak képezik, kik — őszintén vagy színlelésből — politikájukban mindig a „correctség“ szabályait követik, és perezre sem tereltetik magukat oly térre, ahol az európai diplomatia a tilosban járást vethetné szemükre. De ha a demokrata szellemű tömeg emiatt zúgolódni kezd és az árulás vádját emeli a császár ellen, akkor föllép Napóleon herczeg, és a tömeg lecsendesül, azt gondolván magában : ez az ember a császár legközelebbi rokona, lehetne-e ő neki így beszélnie, ha a császár őszintén osztoznék a reactió politikájában? E kétféle arcot a napóleoni politika évek óta felváltva mutatja a közönségnek, és mindannyiszor sikerrel. Nem hiszi ugyan senki, hogy a herczeg szavait azonnal és teljes terjedelmekben valósággá teendi a császár, de azt sem hiheti ám senki, hogy a két cousin legalább az elvekre nézve egyet ne értene egymással. A császár ez idei trónbeszéde át meg át békés szellemű volt, a miniszterek a bizottmányi ülésekben, nevezetesen a római kérdésre nézve, a legmegnyugtatóbb felvilágosításokat adtak, Francziaország hivatalos politikája tökéletesen „correct“ volt és a democratia soraiban újra mutatkoztak a benső elégületlenség jelei. És ime, ismét Napóleon herczeg az, ki síkra száll, hogy át meg át forradalmi politikának zászlaját lobogtassa, hogy a nagyméltóságu senatorok szeme láttára szakassza foszlányokra az 1815-ki szerződéseket, melyekre a hivatalos franczia diplomatia annyiszor hivatkozott, hogy azon jelszavakat hallassa, mikre hangosan dobog fel a franczia nemzet szive , hogy küldicsőségről és belszabadságról szóljon a népnek, és hogy ez utóbbit újra meg újra térítse azon hitre, miszerint még eljövend azon idő, midőn a francziák nem lesznek többé kénytelenek minden lat küldicsőséget egy mázsa belszabadság árán megvásárolni, hanem midőn a belül is kényelmesen felszerelt ház egy kiesőirány közepett álland és a citoyen nem lesz kénytelen dideregve nézni egy börtönhöz hasonlító szűk szobája ablakából azon szobrokat, miket III Napoleon kívül a franczia gloirenak emel. És a nép újra fog hinni a herczeg szavaiban, és újra várakozni. Meddig? ki tudna erre választ adni. Hónap vagy hónap után, a császár alkalmasint ismét egy igen szép levelet fog írni cousinjéhez, amint tavaly is tette, és hálát fog neki mondani szép szónoklatáért, habár „nem osztozik is feltétlenül az abban kifejtett nézetek mindegyikében.“ Melyek azon nézetek, miket elfogad, melyek azok, mikben nem osztozik ? ki meri ezt Ő Felségétől kérdezni. Az európai diplomatia pedig, mely a kravallcsinálókat sem az utczán, sem a gyűlésteremben nem szereti, azt fogja mondani: „lám, milyen jámbor ember az a császár, csak az az átkozott vörös Napóleon ne volna!“ Pedig tudhatnák, hogy ha nem volna ily „vörös“ Napóleon, kellene, hogy a császár akár a föld mélyéből teremtsen elő magának egy ilyent, legalább azon időre, míg ő maga nem lehet — vörös Napóleonná! A herczeg beszédének Francziaország legközelebbi politikájára talán nem lesz gyakorlati hatása, de aki a tömegek indulatát ismeri, az át fogja látni, hogy nem lehet örökké puszta tűzijátékra felhasználni a nép szenvedélyeit, és hogy jöhetne oly perez, midőn e rémítő fegyver elsülhetne, anélkül, hogy valakinek hatalmában állana a lövés irányát és czélját meghatározni. Ezt, ha valaki, úgy Napóleon császár tudja, és ez adja meg fontosságát Napóleon herczeg izgató beszédeinek. A franczia császár nem fog várni, míg ő a helyzet és a tömegek ura lenni megszűnik, hanem kétségen kívül határozott czélok javára izzasztja a vasat, melyet verni is fog, mihelyt eléggé melegnek tartja. Sőt még ezen bizonyos ezélek is körülbelül kitalálhatók, ha az ember Napoleon herczegnek néhány beszédét egymás mellé tevén, azon jelszavakat szemeli ki, melyek mindegyikben feltűnő rendszerességgel ismétlődnek. Ha az olvasónak kedve van hozzá, nem volna érdektelen a herczegi szónoklatok ezen „összehasonlító anatómiájával“ foglalkozni. Tárcza. Báró Prónay Gábor székfoglaló előadása. (Olvastatott az Akadémia febr. 24-én tartott ülésében.) Honunk kertészete a múltban és jelenben. A kertészet a gazdászat költészete, — valamint az első irodalmi fejlődés minden nemzetnél költészettel kezdődött, és midőn ez virágzóbb fokra emeltetett, alapos prózára ment által, úgy a gazdászat első bimbója a kertészet lévén, — midőn ez terjedelmesebben fejlesztetik, általa az okszerű gazdászatot, vagyis a kertészet alapos prózáját képviselve látjuk. Tanúsítja ezt a múltban a görögök történelme, kik ünnepélyeiknél virágokkal koszorúzva jelentek meg ; tanúsítják a jelenben a világ minden részeiben virágokkal kereskedő hollandok, és a két vagy diszkertészetnek egyik főbb bajnokai és reformerjei, az angolok; — és azért méltán állíthatjuk, hogy a földi iparon alapíttatik az ész cultúrája is, mert a földi ipar már magában foglalja az ismeretek nagyobb tárát,miután különféle növények diszleltetésére szükséges azok természetét,tulajdonságait ismerni, és így különösen a természettan — vagyis növénytan és vegytan ismereteivel bírni. Ezek a kertészet szellemi követelései, melyek a föld iparát fejlesztik, és ezek egyszersmind kellékei és rugonyai a mivelődésnek és polgárisodásnak ; — és azért a földmivelés előmozdításában és iparnak virágzásában rejlik a nemzetek mivelődése is. Látjuk ezt Belgiumban, Európa kies ligetében, hol a kerti ipar a nemzet mivelődésével egy színvonalon áll. — Ezek tehát azon alapeszmék, melyekből kiderül a kertészet becse és valódi haszna. — A kertészet történelme vagy kor szerint egybekötve különféle népek történelmével, a mennyiben ezek a világ különféle részeiben felvirágoztak — vagy országlati szempontból, a mennyiben különféle igazgatási formák reáhatottak, vagy pedig földrajzi tekintetből, amennyiben ez az éghajlat és helyiségtől függ, tárgyalható. A fák gyümölcsei lehettek azon első növényi termesztmények, melyeken az emberi ész és figyelem élelmiszert vagy táplálékot talált fel, ilyenféle fákat a lakokhoz körülkerített helyen tenyésztetni, lehetett az első eszme, mely a kertek alakítására vezetett, így a legrégibb írók szerint a figefa lett volna első, mely ültettetett, utána a szöllö-veszsze, mely nemcsak étel-, de italnak is szolgált. A zsidók történelméből kiviláglik, miszerint a figefát, szöllöveszszőt és gránát-almát az egyptomiak rég óta ismerték. Azt állítják, hogy a szöllö tökés hajtásainak egy kecske általi lecsipegetésénél fogva vezettettek az emberek annak metszésére, valamint a rózsabokornak tűz által véletlen lepörköltetésétől annak nyesetését származtatják. — így Theophrastus állítása folytán a görögök a rózsabokor virágoztatását lepörkölés által siettették és elősegítették. — Az oltásról már Plinius és Lucretius, habár ki nem elégítő magyarázatot adnak. — Meglehet, hogy két ág egymáshoz dörzsölődvén, egybeforrt, vagyis egybenőtt, és ez által ily módoni nemesítésre szolgáltatott alkalmat. Macrobius állítja, miszerint e műtétebre Latium lakosait Latum tanította volna. Úgy a konyhanövények is már régóta termesztettek az egyptomiak által, mint teszem az uborka, dinynye, hagyma, foghagyma, melyeket a zsidók nagy mennyiségben diszleltettek, — így Mózes a gyümölcsfákat illetőleg népének hasznos törvényeket szabott. Az első három évben a gyümölcsöt leszedni tilalmaztatott, a negyedik év az Istennek szolgált, és csak az ötödik évi termést élvezhette a tulajdonos. Miből önként következik, hogy így jobban meggyökerezhettek és erősülhettek a fák. Krisztus Urunk születése előtt a kilenczedik században Alkinous kerteiben találtattak körte-, alma- , fige- és olajfák. A konyhanövények ugyan egyenként elő nem számláltatnak, azonban felemlíttetik, miszerint ezek veteményes ágyakban termesztettek, így Salamon füvész volt, és mint ilyen, a virágoknak nagy kedvelője, melyeket kertjében szenvedéllyel ültetett. — így Athénében és Rómában különös üzlethez tartozott az iparosok azon osztálya, kik virágokból koronákat, koszorúkat fűztek és kötöttek. Azonban ezen régi adatoknak, melyek különben a kertészet bölcsőjét képviselik, fejtegetésébe beleereszkedni nem szándékom, de egyedül hazánk régi és jelen kertészete vázlatát adni czólom. Midőn a magyarok Ázsiából kijöttek, polgári társaságba állván, hogy állami czéljailkat jobban elérhessék, és Almus herczeget fejedelmüknek választván, sokkal inkább az ország rendbeszedésével lehettek elfoglalva, mintsem hogy mindjárt a kertészettel foglalkozván, a kertek alakításához láthattak volna. Ezen idők inkább az előítéletek és harczok jelképét viselték — folytonos hadjáratok és ezekkel összekötött szüntelen költözködések a fővezéri szaknák fővonalai. Az áldott béke és nyugalom, mely az iparnak egyik főkelléke és támasza, hiányozván, a nemzetek mintegy oda utalva voltak, hogy először is csupán csak élelmi szükségük fedezéséről gondoskodjanak, és e szerint csak azon gabonanemek, melyek ős hazájokból eredtek, mint: tiszta búza, rozs, árpa és melyek élelmiszereikhez tartoztak, lehettek és voltak első termesztményeik. Midőn István a királyi széken helyet fogott, és a keresztény hit általa meggyökeresedett, ez által hazánkban egyszersmind a culturának és polgárisodásnak csirája levének elhintve. — Mert valamint egész Európában a pápák uralma alatt a XII-ik századig majdnem a szerzetesek voltak egyedül azok, kik a földmivelők osztályát képezték ; — a mennyiben ők visszahúzódván a puszták és erdők elhagyott részeibe, ott letelepedvén, a sivatag földet sajátkezüleg növelték és termékenyítették, és igy egyszersmind a kertészet első fejlesztői és hü apostolai lettek. — Úgy hazánkban is , midőn Szent István által több kolostorok alapittattak, midőn Pannonhalmon az ottani apátság alapítóját benne dicsőítjük; — midőn Pécsett, Váradon, Nyitra mellett Zoborhegyen, Zalán és Bakonybélen, a Bakony belsejében szerzetesek telepedtek; ezek, habár az ország gyakorta harcznak indult, habár a nemzet fegyveres ereje szüntelen igénybe vétetett, mégis inkább oda voltak utalva, a földet, mely hivatásuknál fogva nékik adományoztatok, mivelni és lakóikhoz közel kerteket alkotni, mintsem a nemzet hadjárataiban részt venni; — minek folytán ők is hazánk és korszakában a kertészet első ápolói és tényezői lettek, mely zsenge működésben mi koránt sem a disz- vagy két-kertészet kezdetét véljük kijelölni, de legfeljebb a konyha-kertészet első telepeivel találkozunk. Már maga azon tény, hogy a keresztény vallás behozatalával mintegy vallásos szertartássá vált, azon műtéteit, a gyümölcs-oltást, a boldogságos asszony ünnepével egybekötni, és igy mintegy külön ünnep által a vallás szent malasztja alatt a kertészet e főbb ágának dús áldást eszközölni; — eléggé tanúsítja, miszerint a keresztény hit, midőn a pogány és barbárság felett győzedelmeskedett, és a polgárisodásnak és mivelődésnek tért nyitott, egyszersmind dajkája lett a kertészetnek. Ezek azon első vonalak, melyekben a kertészetnek mint egy csiráját vagyis bölcsőjét az első magyar királyok idejéből szemlélve és tanúsítva találjuk, mert történetíróink alig tesznek a kertészet állapotáról az első királyok idejéből némi említést. A kertészet akkori időben inkább az élelmi konyha-növényekre szorítkozott, és ezenkívül mint kereskedelmi czikkek egyike, a komló egyedül felemlítendő, a mennyiben ez, valamint a vágómarha, borok, viaszk, gabona, érez, — németországi czikkekért, posztó, vászon, edény, üveg és egyéb portékákért cserébe adatott. — Sőt tudjuk, hogy Vadik Béla idejében az országnak nagyobb része a tatárok által roppant pusztításoknak volt kitéve, mert az országnak 1700 □ mértföldnyi területe a Kárpátoktól kezdve Szerviáig és Erdélytől a Dunáig, hol a tatárok dúltak, a sivatagnak képét viselvén, parlagon hevert, miután, mint Rogerius mester siralmas énekében említi, bujdosása alatt csupán gyökerekből és füvekből táplálhatta magát, sőt csemegének és nyalánkságnak nézte, ha az elpusztult paraszt kertekben foghagymát vagy tormát talált fel. Azonban, noha Béla kormánya alatt az olaszok behozatalával a szellemivelés mintegy új lendületet nyert, úgy mégse lehet a kerti iparnak némi tanúsítását ebből származtatni. A kéj- vagy diszkertészet hazánkban később fejlődött. Mert habár Róbert Károly Visegrádot lakhelyül választván, azt királyi pompával és igy kerttel felékesítette, úgy, hogy annak dús rózsáiból Erzsébet királyné számára rózsavíz „Aqua reginae hungariae“, később „l’eau de la Reine d’ hongrie“ nevezett alatt pipere viz készíttetett, úgy még ebből korántsem következik, hogy már nagyban a kéj- vagy diszkertészet hazánkban létezett; mert a rózsa-és jasmin, mint a legrégibb idők óta ismert virágoknak egyike, egy kertben sem hiányzott, de legfeljebb ezen tény hazánk e korszakában a diszkertészet felébresztésére adhatott alkalmat,vagy annak kellő tápul szolgálhatott; mert a diszkertészet inkább Zsigmond idejében kezdődött, midőn ez, nevezetesen 1416 évben, párisi mulatása után a franczia Ízlést hozta be az országba, a mennyiben kertjeivel és ezekben létező fedett sétányaival és halastavaival a késkertészetnek hazánkban alapját veté meg. Az akkori franczia Ízlés, az olaszországi divat hit mintája vala, mennyiben az akkori pápák és bibornokok palotái egyszersmind fényes kertekkel is voltak ellátva, melyeknek fénypontjait fákból vagy szöllőtőkékből növesztett fedett séták, szobrok, szökőkutak, oszlopos járdák, és ezek közt sűrűen növesztett, és mintegy az utat szegélyezve a nyesett puspáng vagy pedig cédrus fák képezték, és igy inkább mértani és építészi szabályok szerint készített ékességek alkották a kert szépségét. Ezen ízlés hagyományképpen a rómaiaktól az olaszokra szállott, mely azonban amazoknál még fényesebb és nagyobb mérvben villáik s kertjeiknél divatozott, a mint ezt, az akkori írók említik. Különösen pedig Plinius saját kertjének leírásából tudjuk, hogy ők inkább kertjeik pompáját építészi diszitményekben , mintsem fák csoportjaiban és virágok telepeiben és ritkaságaikban leltek, a melyek inkább a későbbi korszakokban Görögországból, Ázsia és Afrikából hozattak be és honosíttattak. Azonban dicső Mátyás király alatt, ki nem csak a tudomány és művészet hatalmas pártolója, de kitűnő avatottja is vala, Magyarország fénykorszakában a hazai ipar és így a kertészet is tágas alapot és újabb lendületet nyert. Jeléül annak felemlítendő híres visegrádi gyümölcsöse, sőt az egész országban már a gyümölcsészetnek annyira lett elterjesztése, miszerint minden jó termő 12 gyümölcsfa után 100 ezüst dénár, ha pedig a gyümölcsös egy holdat tett, attól egy ezüst marcadó fizettetett, kivévén azon gyümölcsfákat , melyek a parasztok udvaraiban, vagy mellette lévő kertjeikben találtattak vagy léteztek. Midőn Mátyása Zsigmond király által megkezdett királyi palotát felépítette, s annak olasz és franczia remekművekkel felékesitése által Budát Európa akkori városainak koronájává emelé, önkényt következik, hogy palotájának kertjét szintén e pompának és dísznek megfelelő arányban alkotta. Mert Bonfin leirása nyomán kertjében egy tömkelegé vagyis tévege (Labyrint) az ültetett fáknak (Labirinthus ex arboribus consitis institutus) volt szemlélhető, melyek közt pazar fényű kalitkák, ritka bel- és külföldi madarakkal telvek léteztek, a vas sodronyból fonatott kalitkák oly nagyok voltak, hogy magokban bokrokat, gyömölcsfákat, sőt egész ligeteket foglaltak. Ezen kívül ami leginkább a diszkért becsét emeli, különnemű fák, akkori ízlés szerint sorokba ültetve, a legpompásabb sétányokban jelentkeztek, és ezek közt különféle barlangocskák, lúgosok, halastavak, szökőkutak, erkélyekkel pártázott torony-játókák, melyeknek megezüstözött cserép fedélzetök ragyogott, a kertnek tündéries alakot és fényt kölcsönöztek. Azonban ezen ritka kert nem állott magában, mert ezen kivül e nagy királynak a pesti part vidékén is tündöklött egy nyaralója és kertje, egy úgy nevezett gondüzdéje (Sans soji),s a hol " mindennapi" fáradalmai után pihenést lelt; — úgy szintén a budai részen is egy második nyári palotája, melynek vadas kertjei három mértföldre terjedtek. Dicső Mátyás király példája után az ország nagyjai is indulván, többnyire Budán telepedtek, és fényes nyári lakóikat azonos fényű kertekkel diszesítették. Azonban e tündéries fénynek tetőpontját a visegrádi várlak és annak kertjei képezték , és pedig oly annyira, hogy miután mind Buda, mind visegrádi palotája és kertjei az ókor legritkább és nevezetesebb műveivel vetélkedtek, azokat méltán abban az időben Európa főnevezetességei és ritkaságai közé számították. Bécsi lapokból. Úgy látszik, hogy a „Hlas“ cseh lap közelebb egy czikket írt, melyben odanyilatkozik, hogy a cseh nemzetnek nincs semmi oka február 26-dikát megünnepelni, és hogy az országgyűlési választmány e részben Csehország lakói többségének nézete és akarata ellen járt el. Ugyanezen alkalommal a „Hlas“ igazságtalannak mondja a febr. 26-kán Csehországnak adományozott Landesordnungot, kimutatván , hogy Csehország népességének kétharmada cseh, s csak egy harmada német ajkú. A „Donau Zig“ erre e czím alatt „Pani szláv czélpontok“, egy dörgő premier Viennet ír, amelyben megtanítja a Hlast, hogy az osztrák kormány épenséggel nem akarta a koronaországokat kizárólag nemzetiségek mérve szerint rendezni, hanem magasabb s nemesebb czélt tűzött ki; t. i. az érdekek képviseletét a bennök rejlő jelentőség mérve szerint, s ezen irányban a február 26-diki Landesordnung híven tükrözi vissza Csehországot úgy, amint van. Nem tudjuk, a cseh lap nem fogja-e mód nélkül mediaphysicainak, s mód nélkül subjectívnek találni az államképviselet alapjának fenntebbi körülírását; azt azonban tudomásul vesszük , hogy a „Donau Zig“ a százados históriai jogalapra hivatkozik, amióta Csehország Németországhoz tartozik. Egyébiránt nagy ugrásnak tartjuk a „Donau Zeitungétól, hogy ő azon cseheket, kik a febr. 26-dika mellett feltétlenül nem rajonganak, mindjárt panszlavismussal vádolja; ez alkalmasint csak olyan hyperbola, mint midőn a magyar alkotmány jogkontinuitása mellett küzdőknek azt mondja, hogy separatisták. — Végül a „Donau Zig“ azzal torkolja le a cseh lapot, hogy Európa nem fogja megtűrni, hogy ezen világrész kozák legyen, s Németország akármiként alakuljon, nem fogja Csehországot kezéből kibocsátani soha. — Az „Oestr. Ztg“ nem oly elégedet a „Sürgöny“ minapi bécsi nyilatkozatával, a minőnek a „Donau Zig“ magát mutatta. A mit a „Donau Zig“ nagyon elleplezve s nagy diplomatiai óvatossággal érintett bizonyos experimentumokról, azt az „Oesterreichische“ egy pesti levélben egész himeretlenséggel az 1847-diki alapon való experimentálásnak kereszteli, s a többi közt így szól : „A magyar országgyűlés eloszlatása óta azt látjuk, hogy egy párt emeli fel fejét, a mely az országgyűlés alatt életének semmi jelét nem adta. Ez az 1847-ki alapon álló párt, mely maga sem tudván mit akar tulajdonképen, egyenlő hevességgel küzd a közvélemény ellen az országban, és a bécsi kormány törekvései ellen, s a magyar udv. kanczellária auspiciuma alatt consolidálta magát.“ (Itt a bécsi lap bizonyos, ezen irányban működő kollegánk nyílt kedvezményezésére, s egy másik nem ezen irányt követő kollegánknak megintésére utal.)Végül az „Oesterr. Zig“ levelezője a következő dilemmát állítja fel: „hogy Magyarországban az ország alkotmányos szerkezetének vagy az utolsó stádiuma áll (1848) vagy azoknak van igazuk, a kik azt állítják, hogy a magyar alkotmány 1849. április 14-iként romba dőlt, úgy látszik azonban, hogy a szerkesztőség nincs e részben vele egy véleményen.“ Különben az egész czikk iránya: megdicsérni azon bécsi politikát, mely ezelőtt néhány héttel a kibékülésre reményeket keltett, s sajnálkozni a felett, hogy ezen reményeket a magyar kanczellária a „Sürgöny“ ismeretes czikkével tönkre tette. A legközelebbi naupliai eseményekre vonatkozólag a „Sch. C.“-nek megbízható forrásból ezeket írják: „Az utóbbi napokban érkezett tudósítások szerint minden kilátás oda mutat ugyan, hogy a naupliai katonai lázadásnak, Ottó király biztos és erélyes fellépése folytán nem lesznek további, a trón és a dynastia biztonlétét fenyegető következményei ; minde mellett azonban úgy látszik, hogy a helyzet Görögországban oly nagy mértékben lett aggályossá, hogy a naupliaihoz hasonló vagy még gonoszabb katasztrófák bekövetkezése előre látható, ha a király vagy az utóbbi miniszteri válság kimenetele által magát súlyosan megsértve érző túlzó nemzeti párttal egy új kamara egybehívása által gyorsan ki nem békül, vagy utakról módokról nem gondoskodik a végre, hogy az u. n. nagygörög agitatio túlburjánzó szelemének erőteljesen ellene működhessék. A legközelebbi, nemcsak egész Görögországban, hanem messze annak határain túl is elágazva volt összeesküvés kiütésére hír szerint nagyon sokat tett a király magatartása az ezelőtt mintegy három héttel bekövetkezett miniszteri válság alkalmával. A mostani kabinet ellen már többször keletkezett vita, mely azonban mindenkor sikeretlen maradt. A nagy görög párt ezen ignorálása nemcsak Athénében, hanem a vidéki városokban is régóta nagy kedvetlenséget okozott. Ezen kedvetlenség tetőpontjára hágott, midőn ezelőtt mintegy három héttel a király, miután már úgy mutatta, hogy a közvélemény kívánalmait elvégre teljesíteni fogja, s Kanarist a nemzeti párt jelöltjét, a híres hellen tengeri hős fiát, kabinetalakítással bízta meg, ugyanazt 24 órával később, azon ürügy alatt, mintha Kanaris a kabinetet kiegészíteni nem volna képes, elbocsátotta. Maga ez, amit úgyszólván provocatiónak magyaráztak, valamint a régi kabinetnek királyi parancsra lett tovább megmaradása a kedvetlenséget és rosz hangulatot oly mértékben fokozzák, hogy a naupliai kitörés, mely egyébiránt amint be van bizonyítva, elhamarkodott explosio volt, ennek legközvetlenebb következménye lön. A dologhoz még az járul, hogy Angliát és Ausztriát kivéve, a többi nagyhatalmak, valamint egyéb másodrendű hatalmak is, az athenei udvar iránt épen nem mutatnak barátságos magatartást. Az „Ost u. West“nek egy athenei levélben azt írják, hogy az ingerültség Görögországban a még ott alkalmazva lévő németek ellen oly nagy fokra hágott, hogy haladéktalan eltávolítását kívánják nemcsak Wendiiid urnak, a király magántitkárának, hanem a kiszolgálatban álló szolgáknak, sőt Plütkon asszonyságnak is, a királynő tö ■ udvarmesternőjének. Hogy a Görögországban lakó németek — folytatja a nevezett lap — nem tudtak rokonszenvre szert tenni, az köztudomású. Némelyeknek ultramontansága,másoknak ellenséges indulata a görög nép iránt, az örökös kommandirozás , preczeptorkodás , meg azon nevetséges önhittség , hogy ők mindent jobban tudnak s a görögök szabaditói és civilisátorai akartak lenni, oly ellenszenvet keltettek a németek ellen a görögök közt, hogy még a legjobbaknak és legérdemesebbeknek is lehetetlenné