Pesti Napló, 1862. május (13. évfolyam, 3666-3691. szám)

1862-05-23 / 3685. szám

eszmével és kormánynyal össze nem egyeztet­hető“, holott e szerkezet még jogilag fennáll! Máskor megint ezt mondja a „Donauzeitung“ , „Magyarország felbontatik“, a­mi Ausztria egyik koronaországával szemben csakugyan erős ki­tétel. Szónok ezután még néhány más helyre is utal­va, így végzi be védbeszédét. A­mi az államhatóság nyilatkozatait azon he­lyekre nézve illeti, melyek így kezdődnek: „a pesti országgyűlés teljes jogában volt, stb.“ szer­ző részint jogi nézeteit fejezi ki, részint oly dol­gokat mond előre, mik későbben beteljesedtek, így arról szól, hogy az adót csupán közigazgatá­si uton fogják kivetni. A czikk oct. 9-én jelent meg és 19-én csakugyan igy vetették ki az adót. Ha már ez állapotot nem találta alkotmányosnak, csupán csak meggyőződését követte. Hogy a szerzőt bűnösnek mondhassák, az általa közlött tények valótlanságát vagy elferdítését kellett volna bebizonyítani. Ez nem történt, míg én bebizonyítom, hogy a szerző szavai valótlansá­­got nem tartalmaznak. Az államhatóság azt véli ugyan, hogy szerző bűnösnek vallandó, mert a februári pátens erőhatalommal­ foganatosításá­ból a legnagyobb veszedelmet jövendőlé , azon­ban szerző, az államminiszter fölszólítása foly­tán, közlötte indítványait. Ha pedig a vád utolsó pontját még közelebb vizsgálom, t. i. a februári pátens elleni ellenzéket, s azon nézetet, hogy ez a magyar országgyűléssel­ előleges egyezkedés nélkül jogilag nem érvényes, úgy az a kérdés merül fel: váljon ez ellenzék bűn­e, vagy nem ? Én azt állítom, hogy itt voltakép csak jogi nézet forog fenn, ennek kifejtését pedig mindad­dig meg kell engedni, míg világosan meg nem tiltják, hogy a februári alkotmányt nem szabad bírálgatni, ily tilalom azonban nem létezik ! Ez ellenzék, mint kezdetben mondom, a legitimitás elvén alapul, mert legitimitás oly dolgokhoz va­ló ragaszkodás, mik tényleges viszonyok által feloszlattak. Érdekes, hogy ép a leglegitimebb államban az ellenzék a legitimitás elvén alapul, a­mi azonban természetesen meg nem lepi azt, a­ki tudja, hogy az ellenzék Magyar- és Horvátország alkotmánya, tehát a szabadság mellett küzd. Ma­gyarországot törvényesen illeti az adó- és újoncz­­megszavazási jog. E törvények alkotmányos úton alakultak, s meg nem változtattak. E törvények­nek még most is érvényeseknek kell lenni, azo­kat sem az októberi diploma, sem a februári pá­tens meg nem változtatható, mert ezek nem tör­vényszerű uton keletkeztek. Midőn a magyar alkotmány megváltoztatásáról volt szó, az állam­miniszter is más valamire hivatkozott, akkor azt mondta, hogy „a magyar országgyűlés előtt a teljhatalom elismerése­­áll egy eljátszott alkot­mány ellenében.“ — Én azon nézetből indulok ki, hogy az államminiszter e mellett egy fontos mozzanatról megfeledkezett, t. i. Ő Felsége oct. 20-kán Vay báróhoz intézett kéziratáról, mely­ben az áll, hogy a magyar alkotmánynyal ellen­kező czikkekre nézve, Ő Felsége magának az utólagos revisiót és megváltoztatást fenntartja. E czikkeknek tehát jogérvényeseknek kellett lenni, mert hiszen a kézirat országgyűlési revi­siót helyzeti kilátásba. A­mi pedig az előkérdést illeti, vájjon a ma­gyar alkotmány el van-e játszva, úgy .... Em­.: Figyelmeztetem védő urat, hogy politi­kai fejtegetéseiben nagyon messze megy. Vilas: Végén voltam fejtegetésemnek, csak az indokokat akartam említeni, mik védencze­­met vezérelhették, mert a bűnösségre nézve fon­tosak. A bizonyítéki eljárás be van zárva, vé­­denczeim ítéletüket várják; nekik megmarad, bár­miként hangozzék ez, azon öntudat, hogy meggyőződésük szerint cselekedtek ; megmarad a vigasztalás , hogy véleményüket szabadon, nyíltan s becsületesen nyilatkoztatták, s Galilei­vel fölkiálthatnak : E pur si muove ! Vilas harmadfél óráig tartott beszéde után az elnök hétfőre halasztotta a tárgyalás folytatását. (Folytatása következik.) „A .Concordiá­nak 24. és 25. számaiban Hosz­­szu József úr fölszólítja a románokat, miszerint feltétlenül lépjenek be a magyar alkotmányba. E tekintetben én némely észrevételeket aka­rok felhozni. A) Általában : Szerintem, a románoknak a magyar alkot­­mánybai „belépésük“ annyit jelentene, mint a nemzeti politikát megc­áfolni. Vegyük taglalás alá a fentemlitett állítást. A „belépés“ kitétel alatt valami tevékenységet, mint például : egy helyből a másikba való moz­dulást érthetünk. A „románok“ alatt értetődnek azon szabad egyének, kiknek ugyanegy szárma­zásuk, nyelvük, történelmük, s nemzeti szoká­saik levén; nemesség s jobbágyokból (már ma szabadok), papok s világiakból, tudományosak­ból, iparosokból s földnépből állván, sz. István koronájához tartozó földterületén laknak ; ezek­nek összesége „román nemzetnek“ neveztetik ; habár ez elnevezést, a magyar nemzet nevében octrogált, és az úgynevezett magyar király (mert más Magyarország, és más magyarok királya) által szentesített, különösen pedig a nép hozzá­járulása, valamint az országban lakozó különbö­ző nemzetiségek akaratán kívül, egyedül a ne­messég, mint magyar nemesség által 1847/8-ban hozott törvények el nem ismerik. Ilynemű alkotmányba a románok, mint ilye­nek, nem foglaltatnak be. Mi azon követelést illeti, hogy mindenki nem a „román nemzet“, hanem saját nevében beszél­jen, engedelmet kérek, ezt én ügyvédi fogásnak tartom, szelidebb kifejezést nem találván, mert ez nem egyéb voksolásnál, mely hitelességre alig fog vergődni a hirlapok utján. Ha a románok összesége Csáki szalmája len­ne, hogy abból mindenki per fus et nefas poli­tikai, nemzetiségi s egyházi prosel­tákat teremt­hessen, akkor azt mondanám „jó“ — senki a nemzet nevében ne szóljon, mert ez nem nemzet, hanem népfaj, res nullius, mely primi occupan­­tis tulajdonává válhatik. Miután azonban e földet 17 század óta lakó s 1848-ban Balázsfalván tartott nemzeti gyűlésen összejött népség, a k. biztosok jelenlétében ma­gát politikai nemzetiségnek kiáltotta ki, s a ma­gyar alkotmányt illetőleg határozott — ezen al­­kotmánybani, mely azonos a magyar egyesülés­sel — belépés tárgyában bárki írván, vagy szól­ván, a nemzeti határozatokra, melyek a romá­nokra nézve mindaddig, mig azok egy nemzeti testületet akarnak képezni, kötelező erővel bír­nak — bátran hivatkozhatik. B) Részben: Metternich herczegnek, mint tekintélynek, ab­beli nyilatkozatát, miszerint a magyar alkotmányt „fényesének állította, hozza fel indokul. Minthogy csak egyéni véleményt szabad kife­jezni, azon tekintély állításának részemről ellene vagyok, mert 500,000-ből álló nemességnek 1847—8 előtt igazságtalan alkotmánya volt, a­mi pedig igazságtalan, az nem lehet egyúttal fé­nyes is, ha csak nem akarja valaki az igazságta­lanságot magasztalni. Az igazságtalanság s fény fogalma magában elenyészik, a sötétség s vilá­gosság ugyanazon tárgynak ugyanegy időben nem tulajdonítható. Azon itt két különböző kérdést tűz ki: t. i. mi lenne a románokra üdvösebb, hogy az 1847—8. magyar alkotmányba lépjenek be; vagy, hogy egy uj alkotmány octrogáltassék, melyben a ro­mánok is, mint nemzet, szerepeljenek ? Ő az első véleményt osztja, én pedig e részben csak né­mely észrevételeket kívánok tenni. Ezen kérdéses belépés gyakorlatilag nem al­kalmazható, mert : a) A románok a magyar alkotmányba be nem léphetnek, a­mennyiben az tettleg nem is lé­tezik. b) Annak létesíthetése nem a románoktól függ. c) Ha ezen alkotmányt Ő Felsége, kinek ha­talma van ezt tenni, vissza is állítaná, a románok azon esetben sem léphetnének abba, miután ré­szekre, mint nemzet, nincs hely kijelölve, már pedig még túlnyomósággal fog birni a románok­ban a nemzeti szabadsághozi ragaszkodás az egyéni szabadság ellenében, addig ők bele nem léphetnek abba, az érzelmeket pedig kormá­nyozni egyedül az istenség műve lehet. d) Mint szabad egyéniségek : a román nemes­ség, papság s értelmiség, abba beléphetnek, de nem a föld népe, miután ez a magyar nyelvet nem érti. e) A fentnevezettek belépvén azon alkotmány­ba, ugyanazon sérelmi tért foglalnák el a magyar testvérekkel együtt, szemben Ő Felsége kormá­nyával, melyen most egyedül a magyar nem­zet áll. f) Ezen belépés a román föld népe s annak értelmisége közt egy véghetetlen szakadást idéz­ne elő ; a nép ki tudja hány századokra elvesz­tené értelmiségét, mint elveszté mindenkorra aristocratiáját, lealázott nemzetiségét pedig egy bekövetkezhető jobb állapot érdekében fogja fenntartani. Már most én is teszek egy kérdést: 1) Váljon a román tudósoknak, kik az alkot­mányba beléphetnek, de a nép soha, miután Ő Felsége kormánya oly politikát követ, mely a nemzetiségi követelményekkel össze nem egye­zik, tanácsos lenne-e a kérelmezés terét elhagy­va, a sérelmi térre átlépni, az 1847—8-ki alkot­mány visszaállításának, s némely üres szóbeli kecsegtetésekért, mintha bizony a magyar test­vérek azt majd nemzetiségi szövetséges alkot­­mánynyá változtatnák át! 2) Vájjon összeférne-e a keresztény erkölcsi tan elveivel az, hogy a ro­mán föld népe verítékén képességre jutott ro­mán értelmesbek , a sors martalékául engedjék e föld népét, s átmenjenek egy idegen alkot­mányba, mint hajdan hűtlen nemessége s büsz­ke katolikus papsága téve ezt? Azon kérdésre : mi szükségeltetik ahoz, hogy mondhassuk, miszerint alkotmányban élünk ? Mi bennünket illet, azt válaszolom, hogy né­­künk szükséges románoknak lenni, s annak ma­radni ; románitás nélkül angyali alkotmányt sem fogadok el. A magyar alkotmány, egy szabad alkotmány­nak minden kellékeit, a romanitáson kívül, ma­gában foglalja. Továbbá az octrogált alkotmányok állhatat­­lanságát, s az 1861. év febr. 26. pátens hiányait hozza fel. Mindezeket aláírom. Egyébiránt abból, hogy az osztrák alkot­mány octrogált, logikailag nem következhetik, hogy a magyar alkotmány­ba belépjünk csak azért, mert ez állandó ; nem azért jó vagy rész egy alkotmány, mert az állandó vagy nem ál­landó, hanem mert igazságos vagy igazságtalan alap,elveken nyugszik. Én azt hiszem — s lehet, hogy, mint gyarló, csalódom — miként az 1847/8 alkotmány a nem magyar nemzetiségekre igazságtalan — vala­mint a február 26-diki, a birodalmi összes nem­zetiségekre tekintet nélküli, mert tökéletlen el­vekre vannak fektetve. Ugyanis a) Az 1847/8-iki alkotmány a nemzet egység elvére van fektetve. Ha valaki az igazat, a jogot, igazságot s mindazt, mi az emberi méltósághoz illő, szereti a kezében sz. István koronájához tartozó orszá­gok statiskájával, könnyen rá fog akadni ezen alapelveknek hamis voltára. Egyéni véleményem szerint, a románok tudo­mányosak, mint egyesek, s teendőikben függet­len egyének, ha a nemzet határozataitól eltérni, s a román névvel visszaélni akarnak, beléphet­nek a magyar alkotmányba; ha pedig a föld népe is abba belépne, azonnal kénytelen lesz, az Ő Felsége kormányával szemben, sérelmi tért elfoglalni, hol saját nemzetiségi czime alatt többé fel nem léphet. Az erdélyi compiláták, melyek­ben világosan ki van mondva ,az oláh nation, elnevezés szempontjából igazságosabbak az 1847/8-diki alkotmányos törvényeknél, melyek­ben ezen elnevezés nem találtatik. b) A február 26-iki osztrák alkotmány, töké­letlen alapelvre, t. i. a koronatartományok, s nem az ott levő nemzetiségek egyéni szabadságai au­tonómiájára van fektetve. Vagyis, világosabban szólva : a hegyek, tavak, szántóföldek, folyók s a koronatartományok föld­­szine, bizonyos jelek s oszlopok által határvo­­nalazva levén önálló érdekük képviselve, bel­ügyeikben saját törvényhozásuk s igazgatásuk van; ellenben e hegyek, puszták, folyók partjain s a koronatartományok területén levő nemzeti­ségek, mint erkölcsileg szabad egyéniségek, nem bírnak önállósággal; már most bírálja meg bár­ki, ha az efféle lelketlen, sőt érzéketlen terem­téseknek lehet-e valami érdekük ? S ezen szempontból tekintve az octrogált al­kotmányt, hogy t. i. az nem állandó, épen azért jó, mert ezt egy változékony kormány, nem pe­dig változásnak alá nem rendelt bizonyos nem­zet által tartatik fenn. Ezen alkotmányban csodálatos az is, hogy a birodalom dualizmusát elvben meg nem tűri, el­lenben tettleg gyakorolja azt, midőn az alatt, hogy túl a Lajthán mintegy alkotmányos életnek örvedenek , innen egy valódi absolut provisori­­um uralkodik. Ez egy kormányzati dualismus, melyet el nem titkolhatunk, mert érzékeink alá esik. Én azt tartom, hogy maga a gondviselés ki­jelölte, hogy az osztrák alkotmány minő elvekre lenne megállapítandó, t. i. a nemzetiségi jog alap­jára, mely e birodalomban Isten által teremtett egyedüli l­é­t, nem pedig a históriai jog elvéhez hasonló sictió, mert a história csak emberi mű, s valamint ő maga, úgy szüleményei is le­hetnek igazak vagy hamisak. Az osztrák birodalom területén 1847—8 előtt majdnem egészben minden jog részint feudalis­­musra, részint önuralomra — mindkettő gyöke­rében igazságtalan — volt fektetve. Afféle mérték pedig, mely szerint ki lehetne számítani, melyik történelmi jog nem egyezik meg a szent igazsággal — nem létezik. Ha az ausztriai románok a birodalmi gyűlésbe, vagy Magyarország gyűlésére Pestre, vagy pedig Erdély tartományi gyűlésére, mint a román nem­zet képviselői lennének meghiva, nem látom okát, miért ne mehetnének azokba. Azonban midőn a birodalmi tanácsba, mint a koronatartományok lelketlen lényeinek képviselői, hol ők toleráltat­­nak „usque ad bene placitum principis et regni­­colarum“ a pesti országgyűlésre, mint a magyar nemzet képviselői, és az erdélyi tartományi gyű­lésre, mint azon 3 nemzetnek — mely közt a ro­mán nem foglal helyet — képviselői hivatnak meg, meg nem foghatom minő arczczal mehetné­nek oda. A románok nem léphetnek be az osztrák alkot­mányba, mint nemzet, de nincsenek is abba úgy meghiva; a magyarba sem léphetnek be, mint nemzet, de nincsenek is úgy meghiva a magyar testvérek által, s ha kínálkoznának, sem fogad­nák be őket ily minőségben. A románok, mint szabadok, akármelyikébe e két alkotmánynak beléphetnek, s ha kedvük van hozzá, lépjenek is; én egyébiránt részemről azt tartom, hogy Szt. István koronája alatt levő ro­mánok jelenleg legokosabb politikát követnek, mert: Miután az osztrák birodalomban a történelmet veszik alapelvül, a románoknak sincs okuk pi­rulni saját történelmüktől. — Ez egy kitűnő tra­­goedia, mely egy komédiánál nem kevésbé von­zó, melyben a trón és dynastia iránti hűség, a ha­za s a benn lakó többi nemzetiségekhez, fényes tettekben bizonyult szeretetnek, valamint szám­talan szenvedések- s kérelmezéseknek nyomát fogjuk találni. A mostani román ivadék, a históriai jog értel­mében, mindazon szenvedések- s kérelmezések­nek örököse jön. Ha a tisztelt román papság, nemesség s ér­telmiség jónak látják egy ideiglenes haszon ked­véért, e történelmet ignorálni, s kronland nélkül egy kronlandikus, vagy román nemzetiség nél­kül egy magyar nemzeti alkotmányba, csak igy minden megfontolás nélkül belépni — ám tessék — lépjenek be abba ! De hát mit fognak az utódoknak hagyni örök­ségül ? Kérelmezések helyett sérelmeket , nemzeti szabadság helyett egy névtelen, vagy legfölebb idegenszerű szabadságot. Hosszú József urnak szives elismerést nyil­vánítunk román lelkesedéséért, melynél fogva a a románokat felhívja, miszerint lépjenek a ma­gyar alkotmányba, minthogy az osztráknak nincs állandósága. Lehet, hogy ő, vagy én, tévedünk véleménye­inkben, de ítéljen köztünk a román nemzet, mely egyedüli illetékes tekintély e tárgyban, mi pedig mindketten annak fiai vagyunk. — Csen­­ger-Ujfalu,­Szatmárban. Ardeleán György, g. k. pap.“ Jelen értekezést, melyet a higgadt megfonto­lás és közeledés békés szelleme legkevésbbé jellemez, közölvén, azt a megjegyzést teszszük, hogy ha a benne felhozott momentumok a köz­vélemény részrehajlatlan ítélőszéke elibe állíttat­nék, levelező, kinek igen sajátságos combinatiói vannak a román nemzet érdekeiről, szemben Ma­gyarország alkotmányával — bizonynyal vesztes fél fogna maradni; mindamellett azonban, hogy közlésében annyira eltérni tudott azon eszmétől, miszerint egymást megértve, az érzelmeket egy közösen jó felé vezessük; meg sem akarjuk hinni, hogy egy véleményt oszt azokkal, kik a vilá­gosságot a sötétséggel, a jólétet a nyomorral, az életet a halállal azonosítani kívánnák, s hogy a haza s annak alkotmánya is nem közös tulajdona bármi nyelvű s vallásu bennlakó nemzetiségek­nek. Levelezőnek, minden nemzetiségi buzgalma mellett is, mit csak méltányolni lehet, nem sza­bad elfeledni, miként a közállam érdekei ellené­ben, minden egyéb magán­nézetek s érdekek csakis alárendelt helyzetet foglalhatnak el. Sajátságos levelezőnek azon állítása is, mintha az 1848-ks törvények, még a román elnevezést sem akarnák elismerni; mi, kik e törvényeket átlapoztuk s tanulmányoztuk, ily rendelkezést azokban fel nem találtunk; s azt tartjuk, nem kis szolgálatot tenne levelező ezen törvények ta­nulmányozóinak, ha állításának rejtett kutforrá­­sait felfedezné, mert minket a gyakorlati törvény magyarázat csak arra tanított, hogy azon törvé­nyek, melyek a haza összes polgárait szabadok­ká tették, azokat vallás s nemzetiségi különbség nélkül a polgári jogok gyakorlatában is,egyen­­lően részesítették. Egyébiránt levelező előadásaiból azt lehetne következtetni, hogy vagy nem akarja saját nem­zeti érdekeit felfogni, vagy nem tudja kijelölni azon utat, melyen a román nemzetnek a közös haza jobbléte előmozdítása, s az alkotmányos élet jövője biztosítása tekintetében haladnia kel­lene. A birodalmi alkotmány irányában felhozottak észrevételezését azokra bízzuk, kik e tekintet­ben érdekelteknek tartják magukat. *) (g). Tattatlat*ági s keresk­ed, tudósítás. Pest, május 22. Szép napfényes derült idő, mely az esőzések után a növényzet gyarapodá­sára nézve rendkívül jótékonyan haland. A teg­napi gabnabörzén, daczára hogy a hangulat lé­nyegesen nem változott, a búzát illetőleg megle­hetős forgalom volt. Körülbelül 8000 m. búza vétetett meg Felső-Ausztria számára ismeretlen árakon , azonkívül néhány ezer m. fehérmegyei búzát egy itteni ház vett meg. A többi gabnane­­müekből meglehetős pangás. Szeged, május 20. A rég várt esős idő végre megjött, s a földművelők aggodalmai egy időre ismét elenyésztek, mert, mint értesülünk, az eső még nem későn érkezett s főleg a tavaszi vetésekre fölötte jó hatást gyakorolt. A bánáti búza jól áll, s csak Vásárhely és Mindszent kör­nyékéről érkeznek a szárazság okozta károk miatt panaszok. A szőlős gazdáktól is hallottunk panaszt bizonyos apró rovarok ellen, melyek a fiatal haj­tásokat lerágják ; a hernyók is tetemes kárt okoz­tak a gyümölcsfáknak. A gabnaüzletre a szárazság némileg elevení­­tőleg hatott ugyan, s helybeli gabnakereskedőink a termelőknek már magasabb árat is kezdettek ígérni, daczára a külföldi lanyha üzletnek , azon­ban a beállott esőzés bizonyára lehűtendi ismét a vételkedvet. Piaczunkon a búza ára 20—25 krral emelke­dett, a zab hasonlag magasabb áron kelt. Szállít­mány meglehetős mennyiségben érkezett s gyor­san elkelt. A jelenlegi árkelet következő : búza 83—85 font, 4—4 f­t 25 kr, rozs 76—77 fontos 3—3 ft 10 kr, árpa 2 ft 40 kr, zab 1 ft 90 kr, kukoricza 3 ft, bab 3 ft 50—80 kr. Érsekújvár, máj. 20. A búzából folyton téteznek külföldi szállítás végett vételek . 83 — *) A „Concordia“ fentebb ismertetett czikkéhez ré­szünkről is lesz egy pár szavunk. Szerk. Román lapok szemléje. A „Concordiá“nak 34. számában, e czim alatt „Belépjünk-e a magyar alkotmányba“ — követ­kező czikk közöltetik : J­árcza. „Budapesti Szemle.“ „Budapesti Szemle. Szerkeszti és kiadja Csen­­gery Antal. — XLVI—XLVII. füzet. (Előfizetés a XLI—L. füzetre 10 ft. Előfizethetni a kiadó hivatalnál — Sándor­ utcza, 17. számú ház eme­letén). A közelebb megjelent jókora vastag kettős füzet tartalma ismét nagyon változatos. Megnyitja e füzeteket egy politikai, irodalom­­történeti tanulmány,­ egyik jeles publicistánktól, báró Kemény Gábortól. E tanulmány czíme : Machiavelli és Montesquieu.“ Mily sokat jelentő két név a politika irodalomtörténe­tében ! Mennyi eszme, mennyi tanulság csatlako­zik e nagy nevekhez! S a mi szerzőnk, kitől e tanulmányokat hozza a Szemle, eredetiben ta­nulta e nagy írók összes­ műveit, s tekintettel volt azon egész irodalom jelesebb munkáira, mely ama nagy nevekhez csatlakozik. Az első czikkely külön czíme Machiavelli. Örökké érde­kes, s most— az olasz egység bajnokainak küz­delmei közepett — egyszersmind korszerű tanul­mány. Machiavelli világhírű munkákat hagyott ugyan hátra, mindazáltal nem lehet őt csupán irodalmi műveiből kiismerni. Ő főleg nem író, hanem hivatalnok, diplomata és tevékeny állam­­férfiú volt. Téved, a­ki átalános elméleteket ke­res műveiben. Életiratát kell ismernünk, hogy megértsük. S valóban az életirat, melyet szer­zőnk vázol, teljes commentára azon annyira ma­gasztalt és annyira szidalmazott műveknek, me­lyeket a florenczi köztársaság titkárától leírunk. Az életiratot viszont igen érdekes korrajz kere­tébe állító szerző,­­ nagy körvonalakban, igen éles domborműben állítja elénk Olaszország azon sülyedését, mely annyira fájt a florenczi titkár­nak, s melyből hazáját kiemelni volt egész éle­tének, minden tetteinek és műveinek törekvése. Sajnáljuk, hogy e néhány sorban, melynek föl­adata egyszerűen figyelemébresztés, nem kísér­hetjük e kor- és életrajz részleteit; czikkünk terjedelme Machiavelli munkáinak ismertetését és bírálatát sem engedi közölnünk, miután az is­mertetést mindenütt idézetekkel kellene közbe­­szőnünk, a tartalmasság nem engedvén meg a kivonatot. A­mi Machiavelli jellemét illeti : elis­meri szerző, hogy Machiavellit vétkek nyomják, melyek korát jellemzik, de kor­társai közt óriási nagyságban tünteti föl, szellemi kutatása mély­ségére, hazafias érzelmeire nézve. Elitélték párt­szempontból, feledvén, hogy egy magasabb zász­lónak volt­­ hive, mint kortársai, a zászlónak, melyen nem „Toscana“ nem „Medici“, hanem „Italia“ állott. Elitélték erkölcsi felfogását, feled­vén a közkeletű eszmék befolyását, a kor hatását az egyénre, mitől a legerősebb férfiú sem mene­külhet. De ha mindenki elitéli is, úgymond szer­zőnk, nem szabad elitélnie öt oly nemzet tagjá­nak, a ki tudja, mit tesz egy nemzetnek száza­dokon által léteiért küzdeni. Szerzőnk a szélső szempontok közt, melyekből eddig megítélték, ekkér jelöli ki Machiavelli rangját, hasonlítván őt Macaulayval az antique egyházhoz, melyet a későbbi kor barbár építészete eltorzít, de a mely­nek eredeti jelleme még érdekesebbé válik az oda nem i­lő részek által. Bizonyára mindenki érdekkel olvassa ez élet- és jellemrajzot, s öröm­mel néz elébe a második közleménynek, mely a törvények szellemének éles eszű vizsgálóját, Montesquieut fogja ismertetni, s kiváncsian várja az utolsó, egybevető czikket, mely Plutarch mód­jára, párhuzamot von a politikai irodalom ama két fejedelme között, kikre oly gyakran hivat­koznak az államférfiak és publicisták. A második czikk az előttünk fekvő szemlei fü­zetekben : „Az 1817-ki ínség és éhhalál Erdélyben,“ idősb gróf Teleki Domokos­tól. Egy sötét, de tanulságos lap Erdély történe­téből. Szerző, a köztiszteletben álló államférfiú, publicista és történetnyomozó, nagyobb részt kiadatlan, levéltári adatokból, számos adattal deríti föl az okokat, melyek az ínséget a neve­zett évben előidézték, s megismertet bennünket az intézkedésekkel, melyek ez Ínség enyhítésére kormányi utón és magánosak által tétettek. Lát­juk, hogy az átmenet a szükségből az Ínségre lassan kint történik, de az Ínségtől az éhhalált csak egy lépés választja el. Nagy fontosságú ez okból hasonló gyászos esetben — mely egy ter­méketlen év következtében is előfordulhat — hogy az óvszerek korán és egész erélylyel hasz­náltassanak, mert ha valahol, itt áll igazán, hogy a baj könnyebben kerülhető, mint orvosolható. Következik egy művészi tanulmány egy fran­­czia műbírótól egy magyar művész fölött: Z­i­c­h­y Mihály, művészi jellemrajz Gau­tier­t­ó­l. Gautier, mint kötetekre menő s igen elterjedt aesthetikai tanulmányai mutatják, jó hangzású név a franczia irodalomban. Minden­kit fog ez okból érdekelni, miként vélekedik ő egy tőlünk korán elszakadt, de születésénél, ne­veltetésénél fogva hozzánk tartozó s lélekben most is magyar hazánkfiáról, ki csak 19—20 éves lehetett, midőn nemcsak a pesti műtárlatot, hanem Bécs és Németország műértő köreit is váratlanul meglepte. Gautier tanulmánya, mint utazási leírás is nagyon érdekes. Oly szellemdús modorban, azzal a jellemzési könnyűséggel, mely a franczia írók sajátja, festi az orosz képírók életviszonyait, s azon köröket, melyekben Zichy Mihály Szent-Pétervárott él. Oly mulattató elő­adással, mintha regényt olvasnánk, vezet be ben­nünket hazánkfia távol magán lakába, s ismertet meg annak életmódjával, s számos, különböző művével, melyek a legváltozatosabb, sok oldalú tehetséget tüntetik fel, s melyek közöl minde­­nikről nem csupán méltánylattal, de valódi bá­mulattal szól. A mi Zichynk — Gautier szerint — óriási lángész, egyike a legmegdöbbentőbb egyéniségeknek, kik 1830 óta a képző­művészet újabb korszakában feltűntek ; egy oly genre, ki­vel a művészet minden ösvényein találkozunk, de más valaki nyomdokain lépdelni soha sem látjuk. Az hiszszük, minden hazánkfia oly élve­zettel olvassa e czikket, minővel olvastuk mi, kik e sorokat írjuk, — azon élvezettel, melyben a kellemes olvasmány hatásán kívül a hazafias örömnek is része van. Ismét egy magyar történelmi czikk, megint egyik jeles történetnyomozónktól. Botka Tiva­dar, ki nemrég ugyan a vállalatban Muraköz­ről hozott egy igen alapos és szépen írt, rövid, de igen tartalmas jogtörténeti tanulmányt, — most egy új czikksorozatot kezd meg, ily czim alatt: „Él e Árpád fiága?“ A czikk czim­­lapján Germain­ Sarrut munkája áll: L­e­s F­i­l­s d’ Árpa­d“, mely ma a múlt évben jelent meg Párisban, s hazai lapjaink által megemlíttetett annak idején. Értekező erős kritikával vizsgálja a Crouy-ok igényeit, s kiterjeszkedik e kér­­désnek egész irodalmára, melylyel a folyó év­ben egy részt magában Francziaországban meg­ismerkedett. A czikksorozat, melynek első köz­leményét veszszük, ez­úttal újra vizsgálat alá veszi azon okiratokat, melyekre az érintett csa­lád igényei alapítják, é­s leszállítja ez igé­nyeket. Azon czikksorozatból, melynek czíme : „A socialismus és communismus rend­szerei“ s melyeknek szerzője az egyetem és műegyetem egyik jeles tanára, Kautz Gyula, s a negyedik közleményt veszszük ez­úttal. A legújabb socialistákat, Cabet-t, Louis Blanc-ot, Lamennaist, Pierre Leroux-t, s különösebben és legnagyobb terjedelemben Proudhont ismerteti, az örök negatívból és kritikai scepticismusból kibontakozni nem tudó eme büszke bölcselet, ki számos műveiben, melyeket koronkint közrebo­csát vala, a socialismus valamennyi nagy fölada­tát fejtegeté, s a fennálló ipari, politikai és er­kölcsi társadalmi rendet, a legmerészebb fegyve­rekkel, a legmetszőbb gúnynyal és bámulatos dialecticával ostromlá, a nélkül, hogy egyetlen kétely vagy fölvetett kérdés megoldását adná. Rendszerét ez okból hasztalan nyomozzuk. Ösz­­szes munkáit kell olvasnunk, ha nézeteit ismerni akarjuk. Szerzőnk rendre megismertet­ő mun­kákkal, melyekben olykor alapos, szellemdús fejtegetésekkel találkozunk a hitel természete és hatása, a népességi ügy közgazdasági fontossá­ga, a kereskedelmi mérleg elmélete, a nemzeti munka és termelési költségek viszonya s egyéb közgazdasági kérdések körül; destructiv irány, scepticismus, paradoxokat hajhászó merész dia­­lectica mellett, mely semminek sem kedvez, a­mi a fennálló, nem socialista társai utópiáinak sem, melyeknek bizonyára nincs élesebb bíráló­ja, ostorozója. A következő czikkben Szilágyi Sándor újabb adalékot nyújt a török ural­kodás történetéhez Magyarorszá­gon. E nevezetes tárgy irodalmát, melynek oly nagy lendületet adtak Salamon Ferencz­­nek a Budapesti Szemlében megjelent czikkei, újabb adatokkal gyarapító közelebb Kecskemét városának szorgalmas történetírója, Hornyik János. Szilágyi, a­ki Nagy-Kőrös adatait csak nem rég állítá egybe a Budapesti Szemlében, most Hornyik adatait veszi alapjául ez újabb tanulmánynak. Azok fölött azonban több még föl nem használt kútfő is állott rendelkezésére, így Szeged városa titkos levéltárából 21 darab ok­mány , Jászberény és Karczag városok okiratai s a szegedi szent Ferenczrendi szerzet 120 darab török levele, fordítva Szilágyi Áron által. — A szemle buzdítását tartva szem előtt, hogy az anyaggyűjtéssel nyomon kell haladnia a földol­gozásnak, ez adatokból igen érdekes képeket ál­lít elő Szilágyi Sándor. Előre bocsátván a török uralom hazánkban terjeszkedése történetét, a tö­rök és magyar urak közt divatos párbajokat érinti meg szerző, s több érdekes adatot idéz. S aztán a községi élet bensejébe vezettetünk, a mint volt a török uralom alatt alföldi nagy városaink­ban. Rajzolja szerző az akkori adó- és ezédvi­szonyokat stb. S az érdekes tollrajzok, melyek együtt egy nagyobb korrajz részei, még nincse­nek befejezve ; folytatása következni fog. A hazai történelmi czikkre Marade társada­lom­történeti essay­ének ismertetése következik Oroszország jelen belviszonyairól, Reviczky Szevérről. Mély pillantást hagy vetnünk e czikk az óriási birodalom jelen társadalmi és politikai életébe. S az újdonság ingerével is bír e tanulmány, miután a szigorúan őrzött biroda­lom egyaránt beláthatatlan volt eddig zárkózott­sága , távolsága és roppant terjedelme miatt. Marade nagyszerű átalakulás küszöbén mutatja föl Oroszországot, oly állapotban, minőben Fran­­cziaország volt az 1789-ki események előestvé­­jén. Állítja, hogy az átalakulási mozgalom a tár­sadalom minden rétegét áthatotta, de a kormány nem bír kiemelkedni a czarismus hagyományai­ból, melyeknek pedig varázsa Miklós halálával eltűnt. Az előttünk fekvő czikk érdekesen is­merteti az újabb mozgalmakat, a mint minden körre, s a birodalom minden részeibe kihatnak, — az elemeket, melyekből a pártok már alakul­nak ; a pártokat, melyek az irodalomban már je­lentkeznek , s a kormány őszintesége hiányát a reformkérdéseket illetőleg. A magyar akadémiai tárgyalások ismertetése a február-márcziusi előadásokra ter­jed ki. Az irodalmi szemlében pedig folytatva találjuk városaink monographiának ismertetését. Ez­úttal Kassa városa évkönyveit Tutkótól mutatja be Szilágyi S., kiemelvén belőle az újabb adatokat. Inti egyszersmind bíráló a városi monographiák szerzőit, hogy többet igyekez­zenek nyújtani, mint már ismert törtö­­téneti dátumokat. A magyar városok levéltárai a magyar történetnek kevéssé ismert s ki nem aknázott adatait tartalmazzák. — Erre fordít­sák figyelmüket a monographiák írói. Ekkor sok adatot nyújthatnak a városban, vagy közel történt országos esemény kiegészítéséhez, olykor kiigazításához. S a mivelődés történelméhez mennyi anyagot rejtenek a városok levéltárai! Minő emelkedést venne történetírásunk, ha min­den község, megye codex diplomaticusát birnók! Ugyancsak az irodalmi szemlében még két ér­dekes essayt találunk, az edinburghi Review után. Az egyik a keleti egyház történelmét tárgyazó újabb orosz, angol és görög munkák nyomán van írva, s magyarul közölve Tóth Dénestel. D­a 11 é­s Gyula pedig, ugyancsak a nevezett angol szemle után, Macaulay történelme utolsó köteteinek ismertetését s magának az írónak újabb jellemzését közli. Hazai köny­vészét rekeszti a tartalmas,változa­tos füzeteket, a könyvészet a gyűjteményes munkák részleteit, tartalmát közlő hirdetésekkel.

Next