Pesti Napló, 1863. február (14. évfolyam, 3891-3913. szám)
1863-02-14 / 3901. szám
József úr által egy tervezet nyuttatott át, melynek pontjai — némely csekély módosítással — mint korszerűek, s a társulati működés sikerét és haladását biztosítók, általában helyeseltettek, s az országos társulat tagjai azt magukhoz vevék, hogy tárgyalás s elfogadás végett a választmánynak ajánlják. Volt a magán társulatnak ezen írott feltételein kívül más , nem írott feltétele is, melyet szintén elfogadás végett szóval adott elő, s melyhez hozzá köté a sine qua nont. Ezen ultimátumszerű feltétel az , hogy a magán társulat a felolvasott tervezet alapján egyesül ugyan az országos társulattal, de csak úgy, ha az országos társulat ezen magántársulat józseftéri ügynökségét az ügynökkel, Pinzkéri Girókuti József úrral együtt, kebelébe fogadja!! Az országos társulat választmánya, tartva magát a közgyűlés kijelentett óhajtásához, hogy a magán társulat tagjaival az egyesülést eszközölje; de szem előtt tartva az ügy nagy fontosságú hasznait is, melyek ezen összeolvadásból a társulatra, s általa hazai kertészetünkre háramlandók lennének, a tárgy kesernyés izét szivesen mellőzé, s az egyéolvadást, a közlött feltételek alapján, elvben kimondá,s tagjai közül ötöt megbízott, kik a magántársulat illetékes tagjaival azon szabályok szerkezetét készítnék el, melyekhez ezentúl az országos kertészeti társulat tartaná magát. Ha valamely vállalatnak a szétvált erőket sikerül egyesitnie , ebben kitűzött czéljának sikerét készíté elő. A nézetben vagyunk tehát, hogy — ha csak valami nem sejtett véletlen Eris almájaként valahonnét közbe nem gördül,— a kertészeti társulat megmentő jelenét, hogy jövendője is biztosítva legyen, ezt a meglevő, s a visszatért erők elismert hitele igéri, a leendő kezelés hűsége, értelmessége és pontossága feltételezi, s a nagyközönség részvéte — saját házi érdeke iránti kötelességből is — bizton reméltet. * * * Ha valakinek jóakaratú , becsületes szándékú, őszinte közeledését visszautasítják, s az egyesülésre kinyújtott testvérkezet a hideg magába vonulás félre tolja, ez lehet az illetőre lehangoló, sőt elszomorító, de férfiúnál viszariasztó, elcsüggesztő soha. E kevéssé vigasztaló tudat az, melyet az országos kertészeti társulatnak legújabb kísérlete szerzett. Küldöttei — név szerint Erkövy Adolf, Hajós József, Kacskovics Lajos, Királyi Pál és Vitál Alajos — megjelentek a kertészeti magántársulat illetékes tagjai által kijelölt szálláson, s itt dr. Paget J., főszilassy György, Nagy István, Várady Antal és Pinzkéri Girókuti József urakkal mint a magán társulat tagjaival tanácskozmánynyá alakulván , azon meggyőződésben fogtak megbízatásuk feladatához , hogy, hol a czél oly általánosan elismert fontos és szép , mint itt, s hol az egyezkedő feleket az egyesülésnek oly kölcsönös érzete melegíti, mint a két társulat jelenlevő tagjait, ott a siker befejezése annyira csak perczek kérdése, hogy már a holnapi nap mint eszmében és formában egyesített testet üdvözlendheti az eddig különválva élt két társulatot. Homo proponit! A magántársulat részéről, mint megelőző czikkeinkben irtuk, egy írott tervezet nyuttatott át, melyet már egy korábbi értekezlet kölcsönösen tárgyalt, s némely pontnak módosításával kölcsönösen fogadott el. Ezen pont legott az első, a társulat czimét határozza meg. A magán társulat tagjai „Központi királyi kertészgazdászati egyesületi czimet hoztak javaslatba. Az országos társulat tagjai e czim elvállalásában az eddig fennállott, vagy 150 alapítóval, s ezeret meghaladó részvényes taggal bíró társaság tényleges megszüntetését látván, annak elfogadásához — öntársulatuk létének megsemmisítése nélkül — nem járulhattak. Ellenben a magán társulat, mely ekkorig nincs egyletté szervezve, s alapszabályilag bevallott elnevezéssel sem bir, mi áldozatot sem tenne az által, ha az öt év óta fennálló, s hazai közönségünk előtt már ismeretessé lett „országos“ czimhez csatlakoznék. Az országos társulat részéről felhozatott még, miszerint ezen társulatnak úgy alapítói, mint három éves részvényesei is feláldozottaknak tekinthetik magukat elvállalt kötelezettségek alól, mihelyt a czim, melyhez feltételeik kötnék, ily lényeges változást szenvedne; s ez esetben már nem a két társulat közti egyesülésről, hanem igen is egy uj társulat alakításáról lehet szó, mely — tabuk vasának tekintve a mostanit — uj czim alatt, s uj szabályok korlátai közt jöne létre. Mindez ,a korábbi, vagyis első alkalommal tartott értekezletnek volt előadott észrevétele , s ezeket akkor a magántársulat tagjai méltányolván, elfogadák saját tervezetüknek ajánlott módosítását, miszerint a kertészeti társulat marad eddigi czime alatt. Ezen kölcsönösen elfogadott czim alapján fogadá el a választmány is az egyesülést elvben, s küldé ki föntebbi tagjait a szabályok formulázására, midőn is az idéztük első pont ismét előtérbe léptetés czímkérdést, és pedig a magántársulat tagjai részéről oly határozottan, mintha ez értelemben korábbi kölcsönös megállapodás korlátai fenn nem forognának; kijelenték, hogy az „országos“ czím elfogadásával ezen egyesülés nem egyesülés, hanem beolvadás lenne , ők pedig a beolvadást nem akarják. A magántársulat tagjai tehát, kedvök telvén a diverziumban, nem akarják a beleolvadást, az országos társulat megbízottai pedig nem akarhatták a szétolvadást, más szóval az önmegsemmisítést, s így természeteskövetkezés lett az, hogy egymásnak boldog jó éjszakát kívánva, elváltak a gondolatban, hogy bizony sok keserű falat, csakhogy aztán van-e édes is ? Quid nunc? Ezen kísérlet eredménynek ugyan iszonyúan meddő, de tanúságnak nem felesleges. A választmányon van most már a sor: bebizonyítani a társulatnak, hogy a tagtársak bizalmát megérdemli. Voltak ezen társulatnak a mostaniaknál váltságosabb napjai is; helyét mindannyiszor becsülettel állta meg; e kitartás az, melyre az érdekelt közönség most is számít. A csarnok-rendszabályok oly tapintattal s gyakorlati élethűséggel vannak szerkesztve, hogy azok életbeléptetésével a közelgő tavasz, társulatunk legszebb tavaszát hozhatja meg. Ha a csarnokkezelőnek megnyugtató felfedezését a felszerelési költségek s a biztosíték hiánya akadályozná, lesznek az országos társulat alapítói és részvényesei közt olyanok, kik e csarnok felszerelése s megindítására külön részvényeket biztosítanak, s lesznek olyanok is, kik a szakirodalom terén nem rettennek vissza semmi fáradságtól, hogy a közjólét szent igéje e téren is mihamarább testté váljék, de azt nepi fogják engedni, hogy a józsef téri bolt bérlője élvezhesse valaha a jogos gyönyörűséget, hogy az országos társulatot bukott társulatnak hirdethesse. Mi hiszszük, hogy a választmány, mely kiküldött bizottságának jelentése nyomán nem sokára határzand, elvállalt kötelességét, úgy szakértelem, mint szilárdság, következetesség s hazafiság szempontjából is, a társulat javára és saját erkölcsi s anyagi előnyére fogja teljesíteni. TÁRCZA. Székely népdalok, népregék és szójárások. H. Kömives Kelemenné: „Tizenkét komijes összetanakodék, Magoss Déva várát hogy fölépittenék, Hogy fölépittenék félvéka ezüstér, Félvéka ezüstér, félvéka aranyér. Déva várossához meg is megjelentek, Magoss Déva várhoz hozza is kezdőttek, A mit raktak délig, leomlott estére. A mit raktak estig, leomlott röggére. Megint tanakodott tizenkét kőmises, Falat megálitni, hogy lössz lehettséges, Mig elvégre igen gondolatra jöttek, Egymás között szoross egyességet tettek : Kinek felesége legelőbb jő ide, Szép gyöngén fogjuk meg, dobjuk be a tüzbe. Keverjük a mészbe gyönge teste hammát, Aval ántsuk meg magoss Déva várát. * * * Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom, Én uramhoz menni jönne akaratom! — Körnics Kelemen felesége mongya, — Fogd bé a lovakat, fogd be a hintóba, Fogd bé a lovakat, áll is gyorsan elé, Hadd mönnyünk, hadd mönnyünk Déva vára felé. — Mikő felé uttyát elutazták véna. Eröss üdö vala, záporesse hulla. Asszonyom, csillagom, fordúlunk ma vissza, Rossz jelenést láttam az éjjel álmomba, Az éjjel álmomba újan álmot láttam, Körnics Kelemen udvarába jártam, Hát az ő udvara gyászszal van béhúzva, Annak közepibe més kút vala rakva, S az ö kicsi fija oda beléhala, Az éjjeli álom nem telik ma jóra. Asszonyom, asszonyom, fordulunk meg vissza ! — Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza, A lovak sem tééd, a lovak sem tééd, Csapjad a lovakat, hadd haraggyunk elébb. — Mönnek, mendögelnek Déva vára felé, Kömics Kelemenöket észrevévé, Megijede szörnyen, imádkozik vala : Én uram istenem, vidd é valahova! Mind a négy per lovam törje ki a lábát, Vessen a hintómnak négy kereke szakát, Csapjon le az útra tüzes istennyila, Horkolva térjenek a lovaim vissza. Mennek, mendögélnek Déva vára felé, Sem lovat, sem hintót semmi baj nem fölé. Jó napot, jó napot tizenkét kőmijes ! Neked is jó napot Kelemen kőmijes! Köszöne az asszony, az ura válaszolt : Édes feleségem, neked is jó napot! Hát ide még jöttél a veszedelmedre, Szép gyöngén megfogunk, bédobunk a tüzbe. Tizenkét kömüves azt a törvént tette: Kinek felesége hamarább jö ide, Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk bé a tüzbe, Annak gyönge hammát keverjük a mészbe, Aval állítsuk meg magoss Déva várát, Csak igy nyerhessük el annak drága árát. — Kelemenné asszony, hogy átalértette, Bánatos szüvének igy lett felelete: Várjatok, várjatok tizenkét gyilkosok, A mig búcsút veszök, csak addig várjatok, Hogy búcsút vehessek asszon barátimtól, Asszon barátimtól s szép kicsi fijamtól: Mert a halottnak is hármat harangoznak, Én árva fejemnek egyet sem konditnak. — Kelemönné asszon aval haza möne, Ecczö’ mindenkorra, hogy végbucsut vönne, Hogy végbucsut vönne asszon barátitól, Asszon barátitól s szép kicsi fiától. Aval visszamöne Kömjes Kelemönné, Sírva halatt magoss Déva vára felé, Megfogák szép gyöngén, bétövék a tüzbe, Az ő gyönge hammát keverék a mészbe, Aval álitták meg magoss Déva várát, Csak igy nyerheték meg annak drága árét. Kömics Kelemön mikő haza möne, Az ő kicsi fia jőve vélte szembe. Isten hozott haza, kedves édes apám ! Hő maratt, hő maratt az én édes anyám ? Az ő édes apja neki így felele : Hadd é fiam, hadd é, haza jö estére. Istenem, istenem, este is éjöve, Mégis édes anyám még haza nem jőve. Apám, édes apám ! mongja meg igazán, Hogy hő van, hogy hő van az én édes anyám! Hadd é fiam, hadd é, haza jö röggére. Az ö édös apja neki igy felele. Istenem, istenem, reggel is éjöve, Mégis édes anyám még haza nem jőve. Apám, édes apám! mongya meg igazán, Hogy hő van, hogy hő van az én édes anyám ?“ Mönny é, fiam, mönny é, magoss Déva várra, Ott van a te anyád, kőfalba van rakva. Kandula sírva az ö kicsi fia, Elindula sírva magoss Déva várra, Háromszó kiátá magoss Déva várán : Anyám, édes anyám ! szól bár egyet hozzám! Nem szólhatok fiam! mert a kőfal szeritt, Eröss kövek közt vagyok bérakva itt. — Szüve meghasada s a föd is alatta, S az ö kicsi fia oda beléhulla." E két népballadán kívül van még több kitűnő ezen kötetben. De legyen elég mutatványul. E két ballada részletes elemzésébe bocsátkozni nem akarunk. Eléggé meggyőz minden, a valódi költészet iránt érzékkel bíró olvasót azon igazság felöl, hogy a nép költészete nagyon ismeri a valódi compositió titkait. E balladákat bátran összehasonlíthatjuk a 48 előtti Garai féle s ennek iskolájában készült balladákkal, melyeknél kétségtelenül jelesebbek lélektani tartalom és műforma dolgában. Ami a tartalmat illeti, mindezen népballadákban nem az örökös intézkedés a tárgy, mely magában igen kevés lélektani mozzanatot ad, nem csupán szerelem, mely a legerősebb és nemesebb szenvedély lehet; de nem a legmélyebb oldalról mutatja fel az emberi lelket , hanem a lelkiismeret , a cselekvés eme hatalmas birája játsza a főszerepet, mely egyfelől az erkölcsi világrendet itt csaknem tragicumában tünteti fel, másfelől az emberi lelket legmélyebb oldalárólzárja föl. A két fentebbi ballada közül is „Kádár Katá“-ban a halottaknak virág alakban feltámadása által egyfelől a szerelem örök élete van megérzékítve, de másfelől e feltámadás mintegy a kegyetlen anya daczára történvén, s ez mintegy tette emlékét akarván folyvást megsemmisitni, a lelkismeret szavának el nem némit hatását ábrázolja , mi egy erélyes átokban végződik. Még világosabban van feltüntetve a lelkiismeretben bünhödés „Kömives Kelemenében. A fiúcska egyszerű kérdezősködése anyja után a kigondolható legmegindítóbb folytonos szemrehányás az apa bűnéért. Továbbá a személyek beszéltetésében , s az egész előadásban mily költői tapintattal vannak kiválasztva épen a lélekállapotot legjobban kifejező és legtöbb érzelmet magában foglaló helyek, mig a kevesebb becsű leírások és mellék körülmények kihagyatnak. E balladákban egy kis dráma foglaltatik. Hány balladát olvastunk költőinktől, melyekben kiset nagyobb mértékben művészietlen s megfordító az elmondandók s elhallgatandók közötti választás! — A mik elmondatnak is, mily röviden kevés szavakkal tudják elfoglalni a képzeletet Az előadás formáját illetőleg a fentebbiekben jelzett drámai eljárás mellett az elbeszélői égi szerű forma meg van tartva — mennyivel különben, mint a Garay korabeli balladákban, melyek mintegy lényeges kelléknek mutaták föl balladában is a szónoklatot . — A mit népköri személyeivel beszéltet, tisztán, erőteljesen fejez ki, s e mellett valódi pathoszszal az érzelmet. — E népballadák fényes igazolásai az Arany által teremtett balladáknak. Bár ő a maga költő egyénisége és sajátsága szerint irta balladáit, de a fentebb vázolt költői eljárás ugyanaz bennök , megtalálta a népies ballada formáját, mielőtt a magyar népballadák ismeretesek voltak. A népballadák legtöbbje — nem mindenik — némi mysticus, emberfeletti tüneményeket vesz át a népmesékből. Ezzel emelkedettebbé teszi a tárgyat, s kiveszi a mindennapiság légköréből, mint Kömives Kelemenben a vár csodás építésében s a gyermek elsülyedésében; de másfelől eszközöket talál némely lelki tüneményeknek érzéki tárgyakban való megtestesítésére, mint,Kádár Katában a zsebkendő színe elváltoztatásával, s a két szerelmesnek halál utáni feltámadásával virág alakjában. A népköltészet a külső valószínűségnek nem rabja, egészen a belső valóságot tartja szem előtt, s compositióit megkönnyiti, s müvésziebben tudja megtestesitni e csodás tünemények által.Megkönnyiti,mert e csodák némileg conventionalisok, s a zsebkendő szine változása, a halál utáni kihajtás virág, vagy fa képében számos népmesében fordul elő; müvésziebbé teszi, mert általuk megtestesíti a lelki tüneményeket, jelentős képben adván azt, amit különben világosabb, de egyszersmind prózaiabb magyarázatban kellene adni. S az értelemnek e képekbe burkolása nem-e a tulajdonként költészet A római kérdés a franczia törvényhozó testnél. A február 10 -i ülésben az amerikai háborúra vonatkozó passus után a válaszfelirati javaslat azon szakaszára került a sor, mely a római kérdésben követett politikát tárgyazza. Az érintett szakasz így hangzik : „A törvényhozó test helyesli, mire, hogy ön szilárd kézzel egyenlőn tartja a mérleget (la balance égale) az Olaszországban izgó két nagy érdek közt. Felséged támogatá az olaszokat, a nékül, hogy a forradalommal szövetkezett volna, s nem szűnt meg fedezni a szent atya függetlenségét, folytonosan tiszteletteljes tanácsokat adván annak. Haladjon Felséged tovább is megkezdett politikájában, mely máris szerencsés csillapulását idézte elő a kedélyeknek, s mely megfelel a katholikus és szabadelvű Francziaország érzületének. “ Az ötös ellenzék e szakaszra egy módosítványt terjesztett elő, mely igy hangzik „Róma ép oly kevéssé a katholikusoké, mint az olaszoké, hanem a rómaiaké az. Megszállásunk ennélfogva nem tarthat tovább. Itt van helye a beavatkozási elv alkalmazásának, mely nem egyéb, mint a nemzeti souverainitás, a kormányok ezen egyedül legitim alapja tiszteletben tartása. — A Rómával folytatott alkudozások nem komolyak, és nem vezethetnek semmire,miután a pápa ünnepélyesen nyilvánítja, hogy az ő lelkiismerete tilt minden engedményt neki mindaddig, míg vissza nem adatnak neki azon tartományok, melyeknek visszaadását követelni a franczia kormány mindig vonakodott. Kétségenkívül áll, hogy a szentszék függetlensége biztosítandó, de e tárgyban szintúgy, mint minden másban,az egyedül méltó ésgyakorlati megoldás: a szabadság. A kath. vallás nem félhet oly rendszertől, amely alatt az államtól elkülönözött egyház, a concordatumok és palástolt servitusok helyébe, ugyanazon czímen, mint bármely más hitfelekezet, a szabadságot nyerné a közönséges jog határai között.“ A tárgyalás e módosítvány fölött vala megkezdendő. De a tour gr. azonban tudni akarja előbb, mit értett a bizottmány az Olaszországban izgó két nagy érdek alatt. Az olasz egységet értette-e a pápa függetlensége mellett, mint némelyek magyarázzák ; vagy értette Olaszország és a szentszék függetlenségét, mint szóló is magyarázza ? U’ quin ur a bizottság nevében nem válaszol ugyan elég világosan, de annyit mégis kimond, hogy Francziaország, minden jóindulata mellett az olasz érdek iránt, nem tartozik az olaszoknak Rómával, sőt inkább egy nagy erkölcsi és politikai érdek parancsolja Francziaországnak, megtartani Rómát a szentszék számára. Favre Gyula : Nem tudom uraim, megelégesznek-e a most hallott felelettel. Nemes és nagylelkű érzületeket fejez ki az, csak hogy várnunk hagyja meg a megoldást, melyet mindnyájan keresünk, s nem felel szabatosan a Delatour képviselő által tett kérdésre. A szónok ezután saját álláspontjára térvén, azt mondja, hogy nem igen fog újat mondani ezen, teljesen megvitatott kérdésben. Mint tavaly, úgy most is kívánják megszüntetni Róma megszállását, mivel az ellenkezik azon nép jogával, melyre törvénytelen elnyomást erőszakol; mivel az a világbéke megzavarására vezet az által, hogy az olasz egység művét befejezni nem engedi; és végre mivel a felzaklatván, compromittálja a vallásos érdekeket, és ,a szellemi világban schismára, a világi dolgokban forradalomra vezethet (zaj), Favreur hozzáteszi, hogy ezen főbenjáró és döntő okok legkevésbé sem gyengültek azon uj p has is által, melybe a kormány politikája lépett. A kormány maga hirdette, hogy a rómaiaknak joguk van szabadon választani kormányformát; hozzátette ugyan, hogy amennyire tőle függ, kívánja fenntartani a világi hatalom függetlenségét, de azon feltétel alatt, hogy ezen guverainitást fogadja el azon nép, melyre az jelenleg rá van parancsolva. A kormány végre azt is mondá, hogy a mi megszállásunk nem tarthat mindig, és hogy azt alkudozásoknak kell kísérni, amelyeknek végén a kibékülés szükséges. Szóval, a kormány arra kötelezte magát, hogy ő nem fog örökösen megmaradni a rómaiak jogának sértésében, és ezen politikát nemcsak megerősítette, hanem még bővebben is kifejtette a császár 1862. május 20-diki levele. Kimondta azt, hogy az a rendszeres és állandó megátalkodás Rómában a franczia kormány helyzetét tűrhetetlenné teszi, hogy Frappzlapzskg méltósága, Olaszország és Európa békéje, sőt,maga a vallás érdekei is forognak a játékban. És igy uraim, midőn én az előbb e három rendbeli eszmékre támaszkodom, csupán a császári szót kisértem meg áttenni. A császár ezen május 20-diki sürgönyben azt mondja, hogy az ő politikája mindig ugyanaz volt: t. i. „megszentesíteni a vallás és a szabadság frigyesülését; hogy az 1949-ki expeditió óta minden levele, minden beszéde, minisztereinek minden sürgönye változhatlanul ezen irányt jelölték ki, hogy fáradozásai mindenféle ellenszegüléseken szenvedtek hajótörést, oly homlokegyenest ellentétes pártokkal szemben, melyek süketek a csupán jóakarat által sugallt tanácsokra ; hogy sürgős dolog, miszerint a római kérdés végleges megoldást nyerjen, mivel e kérdés azt érinti, a mi az embernek leginkább szivén fekszik, t. i. vallásos és politikai hitét.“ Szóló teljes szívből csatlakozik e nemes és bölcs szavakhoz. Azután kérdésbe teszi : várjon a mi május 20-dikán mondatott, nem múlta-e idejét már ma ? Minek tulajdonítjuk a politika e szemlátomásu változását. Tán reményük az illetők, hogy a szent széktől valamire való engedményeket nyernek ? Hisznek ők a szent szék kibékülésében Olaszországgal ? Favre ur folytatja a május 20-diki császári sürgöny ismertetését, azon combinatióig, „mely a pápának megengedvén, hogy ur legyen a maga házánál lerontaná a korlátokat, melyek őt a többi Olaszországtól elválasztják. A császár hozzáteszi , hogy a pápa hatalmát alattvalóinak szabad akaratból kell elfogadniok. Favre ur itt megállapodik, s azt kérdi, nem egy nemes csalódás-e ez utóbbi gondolat, s felszólítja az ellenvéleményben lévőket, vájjon elfogadnának-e oly transactiót, mely szerint a pápa alattvalóinak önkénytes elfogadása által lenne úr saját házában. Hiszen, úgymond, a pápa alattvalóinak elfogadása által megszűnnék pápa lenni, és közönséges uralkodóvá válnék. A mi szónokot illeti, ha ezen álom teljesülése lehetséges volna, ő nem utasítaná azt vissza. Nem tagadom én — úgymond — hogy a világi souverainitás nagy institutio; ősrégi az, s megvoltak fényes korszakai, vannak emlékei, melyekben áll fensége és ereje. De hiában keresek módot annak fenntartására. Transactiót kellene csinálni két elv közt, és e két elv összeegyeztethetetlen. Favreur idézi a Thouvenel és Lávaiérte közt váltott diplomatiai levelezést 1862. május 31-től kezdve, egészen addig, midőn ez utóbbi jelenti, hogy a Francziaország által előterjesztett javaslatok nem fogadtatnak el a szentszék által. Mi következik ebből ? kérdi a szónok. A felelet természetes , hogy ki kell vonulnunk Rómából. És csakugyan úgy látszik, hogy ezen következtetést kell kihúznunk a diplomatiánk által vallott kudarczból, a midőn 1862. júniusban egy váratlan esemény egyszerre megváltoztatta a dolgok ábrázatját. Garibaldi megbukott vállalatára czéloz, s így nyilatkozik arról : „Ily tényekkel szemben minden alkudozásnak meg kellett szűnni, s Francziaország nem vehetett más állást, minthogy kardja markolatán tartsa kezét. Én nem tudhatom, mik lehettek e nemes tábornok czéljai, midőn ily kalandba rohant (félbeszakítás). Nem hihetem, hogy az járt volna eszében, hogy Francziaország zászlaja ellen menjen. Több hang: Hiszen azt mondta maga Favre Gy. Tökéletesem helyeslem, amit a külügyminiszter úr tett, de mi következett abból ? A rögtöni elnyomás szüksége. Victor Emanuel nem tűrhette el az, ami ellene valóságos lázadás volt. Azonban a lázadás elnyomatván, mi kellett volna? Hogy az események térjenek vissza az előbbi kerékvágásba, igen megfogható, hogy Victor Emanuel külügyminisztere úgy vélekedik, hogy a Garibaldi-féle akadály elháríttatván, Francziaországnak kötelessége teljesíteni azt, amit nyilvánított néhány hóval előbb. Szóló idézi Durando tábornok ismeretes sürgönyéből azon helyet, mely azt mondja, hogy nemcsak Garibaldi, hanem az egész nemzet kívánja fővárosul Rómát, és ime, egyszerre csak megváltozik minden anélkül, hogy ki lehetne magyarázni. A miniszter, aki a rögtöni megoldást úgy tekinti vala, mint saját becsületességére kibocsátott váltót , viszszalép. Egy másik államférfit váltja fel, Drouin de Lhuys ur, a képek jelentése különböző lehetett. És mit mond Drouin de Lhuys ur ? Kijelenti, hogy a császár május 20-diki levele foglalja magába az államfő gondolatát, s hogy az új miniszternek nem marad egyéb hátra, mint azt venni zsinórmértékül. Uraim, mond a szónok, én belátom, hogy a diplomatáknál nem lényeges dolog világosan beszélni, de az mégis áll, hogy a császári okmányt két kitűnő államférfi két tökéletesen ellenkező értelemben magyarázza. Az egyik azt mondá : dologhoz kell látni ; a másik : várakozni kell. Egy óra-inga járt egyik tengelytől a másikig . Drouin de Lhuys úr megállította az ingát, és hogy két mozdulatlansággal elbánjon, teremtett egy harmadikat. Kérdem : ez-e egy nagy nemzet politikája ? Kielégítheti-e ez a kedélyeket Francziaországban ? Szónok idézi Drouin de Lhuysur sürgönyei közül azt, melyben az uj miniszter arra kéri a szent széket, hogy hatalmát felvilágosult és szabadelvű módon használván, fegyverezze le souverainitása elleneit. Idézi továbbá azt is, melyben az uj miniszter azt mondja a Londonban levő franczia ügynöknek, hogy ő meghajlik a pon-interventio elve előtt, s osztja Anglia elveit a nemzeti gouvernnitás tiszteletben tartására nézve; azonban ha a rómaiak a mostani i ngokc közt hivatnának fel arra, hogy a világalom létezése fölött határozzanak, a haza nem lenne őszinte, s könnyű belátni, mi az eredmény. J. Favreur innen azt követte hogy az elvek nem változtak ugyan, de igazásukban temporizálnak. Az ellenzéki szónok mutogatja ezután, Victor Emanuelnek lehetetlen eldobni a zát melylyel győzött, és a mely nem más, mit olasz egység. Azt akarni megértetni vele, le kell mondania Rómáról: annyi, mintellenségre törekedni. Másfelől a szent atya a hideg vérrel meg fogja tagadni a mostani kűt miniszternek ugyanazt, amit az előbbinek tagadott volt. Favreur olvasta ugyan, hogy Anton bíbornok az utóbbi időkben mily jó indit tudakozódott a császár, a császárné, meg a szári herczeg hogylétéről, de ezek még concessiók, hanem csak udvariasságok. És jón micsoda reformok azok, melyeket a főnagykövet, dec. 16-ki sürgönyében lényegenek nevez ? „Szerencsém volt — írja a ügyminiszternek — megismertetni excellencal azon elég lényeges módosításokat mely római útlevélrendszerben behozattak vetés.) Kötelességemnek tartom értesíteni is , hogy a pápai kormány legközelebb határozatot hozott, mely azon római í valókat, a kik az utóbbi évek esete közt mint compromittáltak kiköltöztek, féltállja hazájukba visszatérni, oly feltétel , hogy a határszéli pápai hatóságoknak adjál elmenetelök és visszatérésük indokait. Ő van reményem, hogy ezen hatóságok lesz bizonyos elnézéssel az eléjük terjesztendők méltatásában.“ Tehát uraim ! a kormány menjen fel a Casliumra (némely padokon nevetés), íme ezek a a bevégzett nagy reformok. Egy vitával kiebb az útleveleken, és a menekülteknek a engedély, hogy a szent rendőrség előtt letérjenek (félbeszakítás.) Uraim, én a római rémségről beszélek. Én a következő kérdéseket teszem a korminak : hányadán áll a dolog ? mit reményle önök ? mik azon reformok, amelyekről leeszek ? mennyiben érintik a reformok az önöltúl tett azon ígéreteket,hogy megfogják kérde népet ? Feleljenek nekünk,és hagyjanak fel a buvó ajtókkal. Midőn a kormány 1845 óta ta megszállva Rómát, midőn oda oly kálónál erőtödött, melyet szüntelen nyitgatni kell; midőn kint 20—25 milliót költött el ott; s midőn a dennek fejébe nem kapott egyebet az udó formaságok egyszerűsítésénél, akkor politik el van ítélve, vagy a tehetetlenségé az, szántszándékos kétértelműség, és én mind czimen visszautasítom azt. A tárgyalás folytatás® más napra halasztal Az angol kékkönyv, mely az angol parlament asztalára letétet azon tárgyalásokat foglalja magában, mely 1862. octóber végétől 1863. jan. végéig Óla országról folytak. Mindössze nyolcz okmá: I. Russell, levele Odo Russelrum következ oct. 25-dikén. Ebben a külügyminiszter a „Moniteur“ a sept. 25-dikén közzétett levelezésre,nevezete Napóleon császár azon nyilatkozatára vonatzik, hogy „Róma legbuzgóbb párthiveinek a győződései és vallásos alapelvei“ ellenket foglalnak magukban, mely nekik maguknak újkori civilisatio elkárhoztatásának látszik. A sei ezt vészteljes állapotnak mondja. Hogy pápa egyházi tekintélyét engedi meggyöntetni, e veszélynél tovább időzni nem illik angol kormánynak, annál hosszabban szólt azonban a politikai bajról, mely a dolgok isyen állásából támad. A pápa békés jelennel szemben áll azon körülmény, hogy telete az egyik viaskodó fél menhelye, s ha a vallás nevét a belháború igazolására haszálják föl. Sem a pápa, sem az olasz nem, nem engednek. Az angol kormány úgy van győződve, hogy Róma Olaszország főváros De a pápa úgy látszik vélekedni, hogy eljöved az idő, melyben közmegegyezésnél fogva is a tartományai birtokába fog jutni. Ha pedig , őszinte meggyőződése, nem illenék-e akkor pápához, miszerint ahelyett, hogy maga képe főtárgyát az olasz belháborunak, inkább vonulj vissza a harczból s várja meg békén, mit rend az isteni gondviselés a pápaság és Olaszorszá sorsára nézve. Ez esetben a középtengeren vzénylő angol hajóhadi parancsnok elvinné öszénségét Máltába, Triesztbe, Marseillebe vagy Valenciába, s ha a pápának tetszik, Máltában.