Pesti Napló, 1863. február (14. évfolyam, 3891-3913. szám)

1863-02-14 / 3901. szám

József úr által egy tervezet nyuttatott át, melynek pontjai — némely csekély mó­dosítással — mint korszerűek, s a társu­lati működés sikerét és haladását bizto­sítók, általában helyeseltettek, s az orszá­gos társulat tagjai azt magukhoz vevék, hogy tárgyalás s elfogadás végett a vá­lasztmánynak ajánlják. Volt a magán társulatnak ezen írott feltételein kívül más , nem írott feltétele is, melyet szintén elfogadás végett szóval adott elő, s melyhez hozzá köté a sine qua nont. Ezen ultimátumszerű felté­tel az , hogy a magán társulat a felolva­sott tervezet alapján egyesül ugyan az országos társulattal, de csak úgy, ha az országos társulat ezen magán­társulat józseftéri ügynökségét az ügynökkel, Pinzkéri Girókuti József úrral együtt, kebelébe fogadja!! Az országos társulat választmánya, tart­va magát a közgyűlés kijelentett óhajtá­sához, hogy a magán társulat tagjaival az egyesülést eszközölje; de szem előtt tartva az ügy nagy fontosságú hasznait is, melyek ezen összeolvadásból a társu­latra, s általa hazai kertészetünkre há­­ramlandók lennének, a tárgy kesernyés izét szivesen mellőzé, s az egyéolva­­dást, a közlött feltételek alap­ján, elvben kimond­á,­s tagjai közül ötöt megbízott, kik a magán­társulat ille­tékes tagjaival azon szabályok szerkeze­tét készítnék el, melyekhez ezentúl az or­szágos kertészeti társulat tartaná magát. Ha valamely vállalatnak a szétvált erő­ket sikerül egyesitnie , ebben kitűzött czéljának sikerét készíté elő. A nézetben vagyunk tehát, hogy — ha csak valami nem sejtett véletlen Eris almájaként valahonnét közbe nem gördül,— a kerté­szeti társulat megmentő jelenét, hogy jövendője is biztosítva legyen, ezt a meg­levő, s a visszatért erők elismert hitele igéri, a leendő kezelés hűsége, értelm­es­sége és pontossága feltételezi, s a na­gy­közönség részvéte — saját házi érdeke iránti kötelességből is — bizton reméltet. * * * Ha valakinek jóakaratú , becsületes szán­dékú, őszinte közeledését visszautasítják, s az egyesülésre kinyújtott testvérkezet a hideg ma­gába vonulás félre tolja, ez lehet az illetőre le­hangoló, sőt elszomorító,­­ de férfiúnál visza­­riasztó, elcsüggesztő soha. E kevéssé vigasztaló tudat az, melyet az or­szágos kertészeti társulatnak legújabb kísérlete szerzett. Küldöttei — név szerint E­r­k­ö­v­y Adolf, H­a­­jós József, Kacskovics Lajos, Királyi Pál és V­i­t­á­l Alajos — megjelentek a kertészeti magán­társulat illetékes tagjai által kijelölt szál­láson, s itt dr. P­a­g­e­t J., fős­z­i­l­a­s­s­y György, Nagy István, V­á­r­a­d­y Antal és Pinzkéri Girókuti József urakkal mint a magán társu­lat tagjaival tanácskozmánynyá alakulván , azon meggyőződésben fogtak megbízatásuk fela­datához , hogy, hol a­ czél oly általánosan elismert fontos és szép , mint itt, s hol az egyezkedő feleket az egyesülésnek oly köl­csönös érzete melegíti, mint a két társulat je­lenlevő tagjait, ott a siker befejezése annyira csak perczek kérdése, hogy már a holnapi nap mint eszmében és formában egyesített testet üd­­vözlendheti az eddig különválva élt két tár­sulatot. Homo proponit! A magántársulat részéről, mint megelőző czik­­keinkben irtuk, egy írott tervezet nyuttatott át, melyet már egy korábbi értekezlet kölcsönösen tárgyalt, s némely pontnak módosításával köl­csönösen fogadott el. Ezen pont legott az első, a társulat czimét ha­tározza meg. A magán társulat tagjai „Központi királyi kertészgazdászati egyesületi czimet hoztak ja­vaslatba. Az országos társulat tagjai e czim elvállalá­sában az eddig fennállott, vagy 150 alapítóval, s ezeret meghaladó részvényes taggal bíró társa­ság tényleges megszüntetését látván, annak elfo­gadásához — öntársulatuk létének megsemmisí­tése nélkül — nem járulhattak. Ellenben a magán társulat, mely ekkorig nincs egyletté szervezve, s alapszabályilag bevallott elnevezéssel sem bir, mi áldozatot sem tenne az által, ha az öt év óta fennálló, s hazai közönsé­günk előtt már ism­eretessé lett „országos“ czim­­hez csatlakoznék. Az országos társulat részéről felhozatott még, miszerint ezen társulatnak úgy alapítói,­­ mint három éves részvényesei is feláldozottaknak te­kinthetik magukat elvállalt kötelezettségek alól, mihelyt a czim, melyhez feltételeik kötnék, ily lényeges változást szenvedne; s ez eset­ben már nem a két társulat közti egye­sülésről, hanem igen is egy uj társulat ala­kításáról lehet szó, mely — tabuk vasá­nak te­kintve a mostanit — uj czim alatt, s uj szabályok korlátai közt jöne létre. Mindez ,a korábbi, vagyis első alkalommal tartott értekezletnek volt előadott észrevétele , s ezeket akkor a magántársulat tagjai méltányol­ván, elfogadák saját tervezetüknek ajánlott mó­dosítását, miszerint a kertészeti társulat marad eddigi czime alatt. Ezen kölcsönösen elfogadott czim alapján fo­­gadá el a választmány is az egyesülést elvben, s küldé ki föntebbi tagjait a szabályok formulázá­­sára, midőn is az idéztük első pont ismét előtérbe lépteté­s czímkérdést, és pedig a magántársulat tagjai ré­széről oly határozottan, mintha ez értelemben korábbi kölcsönös megállapodás korlátai fenn nem forognának; kijelenték, hogy az „országos“ czím elfogadá­sával ezen egyesülés nem egyesülés, hanem beolvadá­s lenne , ők pedig a beolva­dást nem akarják. A magán­társulat tagjai tehát, kedvök telvén a diverziumban, nem akarják a beleolva­­dást, az országos társulat megbízottai pedig nem akarhatták a szétolvadást, más szó­val az önmegsemmisítést, s így természetes­­kö­vetkezés lett az, hogy egymásnak boldog jó éjszakát kívánva, elváltak a gondolatban, hogy bizony sok keserű falat, csakhogy aztán van-e édes is ? Quid nunc? Ezen kísérlet eredménynek ugyan iszonyúan meddő, de tanúságnak nem felesleges. A választ­mányon van most már a sor: bebizonyítani a tár­sulatnak, hogy a tagtársak bizalmát megérdemli. Voltak ezen társulatnak a mostaniaknál vált­ságosabb napjai is; helyét mindannyiszor be­csülettel állta meg; e kitartás az, melyre az ér­dekelt közönség most is számít. A csarnok-rendszabályok oly tapintattal s gyakorlati élethűséggel vannak szerkesztve, hogy azok életbeléptetésével a közelgő tavasz, társula­tunk legszebb tavaszát hozhatja meg. Ha a csarnokkezelőnek megnyugtató felfede­zését a felszerelési költségek s a biztosíték hiá­nya akadályozná, lesznek az országos társu­lat alapítói és részvényesei közt olyanok, kik e csarnok felszerelése s megindítására külön részvényeket biztosítanak, s lesznek olyanok is, kik a szakirodalom terén nem rettennek vissza semmi fáradságtól, hogy a közjólét szent igéje e téren is mi­hamarább testté váljék, de azt nepi fogják engedni, hogy a józsef téri bolt bérlője él­vezhesse valaha a jogos gyönyörűséget, hogy az országos társulatot bukott társulatnak hirdet­hesse. Mi hiszszük, hogy a választmány, mely kikül­dött bizottságának jelentése nyomán nem so­kára határzand, elvállalt kötelességét, úgy szak­­értelem, mint szilárdság, következetesség s ha­zafiság szempontjából is, a társulat javára és saját erkölcsi s anyagi előnyére fogja telje­síteni. TÁRCZA. Székely népdalok, népregék és szójárások. H. Kömives Kelemenné: „Tizenkét komijes összetanakodék, Magoss Déva várát hogy fölépittenék, Hogy fölépittenék félvéka ezüstér, Félvéka ezüstér, félvéka aranyér. Déva várossához meg is megjelentek, Magoss Déva várhoz hozza is kezdőttek, A mit raktak délig, leomlott estére. A mit raktak estig, leomlott röggére. Megint tanakodott tizenkét kőmises, Falat megálitni, hogy lössz lehettséges, Mig elvégre igen gondolatra jöttek, Egymás között szoross egyességet tettek : Kinek felesége legelőbb jő­ ide, Szép gyöngén fogjuk meg, dobjuk be a tüzbe. Keverjük a mészbe gyönge teste hammát, Aval ántsuk meg magoss Déva várát. * * * Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom, Én uramhoz menni jönne akaratom! — Körnics Kelemen felesége mongya, — Fogd bé a lovakat, fogd be a hintóba, Fogd bé a lovakat, áll is gyorsan elé, Hadd mönnyünk, hadd mönnyünk Déva vára felé. — Mikő felé uttyát elutazták véna. Eröss üdö vala, záporesse hulla. Asszonyom, csillagom, fordúlunk ma vissza, Rossz jelenést láttam az éjjel álmomba, Az éjjel álmomba újan álmot láttam, Körnics Kelemen udvarába jártam, Hát az ő udvara gyászszal van béhúzva, Annak közepibe més kút vala rakva, S az ö kicsi fija oda beléhala, Az éjjeli álom nem telik ma jóra. Asszonyom, asszonyom, fordulunk meg vissza ! — Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza, A lovak sem tééd, a lovak sem tééd, Csapjad a lovakat, hadd haraggyunk elébb. — Mönnek, mendögelnek Déva vára felé, Kömics Kelemen­öket észrevévé, Megijede szörnyen, imádkozik vala : Én uram istenem, vidd é valahova! Mind a négy per lovam törje ki a lábát, Vessen a hintómnak négy kereke szakát, Csapjon le az útra tüzes istennyila, Horkolva térjenek a lovaim vissza. Mennek, mendögélnek Déva vára felé, Sem lovat, sem hintót semmi baj nem fölé. Jó napot, jó napot tizenkét kőmijes ! Neked is jó napot Kelemen kőmijes! Köszöne az asszony, az ura válaszolt : Édes feleségem, neked is jó napot! Hát ide még jöttél a veszedelmedre, Szép gyöngén megfogunk, bédobunk a tüzbe. Tizenkét kömüves azt a törvént tette: Kinek felesége hamarább jö ide, Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk bé a tüzbe, Annak gyönge hammát keverjük a mészbe, Aval állítsuk meg magoss Déva várát, Csak igy nyerhessük el annak drága árát. — Kelemenné asszony, hogy átalértette, Bánatos szüvének igy lett felelete: Várjatok, várjatok tizenkét gyilkosok, A mig búcsút veszök, csak addig várjatok, Hogy búcsút vehessek asszon barátimtól, Asszon barátimtól s szép kicsi fijamtól: Mert a halottnak is hármat harangoznak, Én árva fejemnek egyet sem konditnak. — Kelemönné asszon aval haza möne, Ecczö’ mindenkorra, hogy végbucsut vönne, Hogy végbucsut vönne asszon barátitól, Asszon barátitól s szép kicsi fiától. Aval visszamöne Kömjes Kelemönné, Sírva halatt magoss Déva vára felé, Megfogák szép gyöngén, bétövék a tüzbe, Az ő gyönge hammát keverék a mészbe, Aval álitták meg magoss Déva várát, Csak igy nyerheték meg annak drága árét. Kömics Kelemön mikő haza möne, Az ő kicsi fia jőve vélte szembe. Isten hozott haza, kedves édes apám ! Hő maratt, hő maratt az én édes anyám ? Az ő édes apja neki így felele : Hadd é fiam, hadd é, haza jö estére. Istenem, istenem, este is éjöve, Mégis édes anyám még haza nem jőve. Apám, édes apám ! mongja meg igazán, Hogy hő van, hogy hő van az én édes anyám! Hadd é fiam, hadd é, haza jö röggére. Az ö édös apja neki igy felele. Istenem, istenem, reggel is éjöve, Mégis édes anyám még haza nem jőve. Apám, édes apám! mongya meg igazán, Hogy hő van, hogy hő van az én édes anyám ?“ Mönny é, fiam, mönny é, magoss Déva várra, Ott van a te anyád, kőfalba van rakva. Kandula sírva az ö kicsi fia, Elindula sírva magoss Déva várra, Háromszó kiátá magoss Déva várán : Anyám, édes anyám ! szól bár egyet hozzám! Nem szólhatok fiam! mert a kőfal szeritt, Eröss kövek közt vagyok bérakva itt. — Szüve meghasada s a föd is alatta, S az ö kicsi fia oda beléhulla." E két népballadán kívül van még több kitűnő ezen kötetben. De legyen elég mutat­ványul. E két ballada részletes elemzésébe bocsát­kozni nem akarunk. Eléggé meggyőz minden, a valódi költészet iránt érzékkel bíró olvasót azon igazság felöl, hogy a nép költészete nagyon is­meri a valódi compositió titkait. E balladákat bátran összehasonlíthatjuk a 48 előtti Garai féle s ennek iskolájában készült balladákkal, melyeknél kétségtelenül jelesebbek lélektani tartalom és műforma dolgában.­­ A­mi a tartalmat illeti, mindezen népballadák­ban nem az örökös intézkedés a tárgy, mely magában igen kevés lélektani mozzanatot ad, nem csupán szerelem, mely a legerősebb és ne­mesebb szenvedély lehet; de nem a legmélyebb oldalról mutatja fel az emberi lelket , hanem a lelkiismeret , a cselekvés eme ha­talmas birája játsza a főszerepet, mely egy­felől az erkölcsi világrendet itt csaknem tragicu­­mában tünteti fel, másfelől az emberi lel­ket legmélyebb oldaláról­zárja föl.­ A két fen­tebbi ballada közül is „Kádár Katá“-ban a halot­taknak virág alakban feltámadása által egyfelől a szerelem örök élete van megérzékítve, de más­felől e feltámadás mintegy a kegyetlen anya da­czára történvén, s ez mintegy tette emlékét akarván folyvást megsemmisitni, a lelkismeret szavának el nem némit hatását ábrázolja , mi egy erélyes átokban végződik. Még világosab­ban van feltüntetve a lelkiismeretben bünhödés „Kömives Kelemenében. A fiúcska egyszerű kérdezősködése anyja után a kigondolható leg­­megindítóbb folytonos szemrehányás az apa bűnéért. Továbbá a személyek beszéltetésében , s az egész előadásban mily költői tapintattal van­nak kiválasztva épen a lélekállapotot leg­jobban kifejező és legtöbb érzelmet magában foglaló helyek, mig a kevesebb becsű leírások és mellék körülmények kihagyatnak. E balla­dákban egy kis dráma foglaltatik. Hány balla­dát olvastunk költőinktől, melyekben kiset nagyobb mértékben művészietlen s megfordító az elmondandók s elhallgatandók közötti válasz­tás! — A mik elmondatnak is, mily röviden kevés szavakkal tudják elfoglalni a képzeletet Az előadás formáját illetőleg a fentebbiekben jelzett drámai eljárás mellett az elbeszélői égi szerű forma meg van tartva — mennyivel kü­lönben, mint a Garay korabeli balladákban, me­lyek mintegy lényeges kelléknek mutaták föl balladában is a szónoklatot . — A mit népköri személyeivel beszéltet, tisztán, erőteljesen fejez ki, s e mellett valódi pathoszszal az érzelmet. — E népballadák fényes igazolásai az Arany ál­tal teremtett balladáknak. Bár ő a maga költő egyénisége és sajátsága szerint irta balladáit, de a fentebb vázolt költői eljárás ugyanaz bennök , megtalálta a népies ballada formáját, mielőtt a magyar népballadák ismeretesek voltak. A népballadák legtöbbje — nem mindenik — némi mysticus, emberfeletti tüneményeket vesz át a népmesékből. Ezzel emelkedettebbé teszi a tárgyat, s kiveszi a mindennapiság légköréből, mint Kömives Kelemenben a vár csodás építé­sében s a gyermek elsülyedésében; de másfelől eszközöket talál némely lelki tüneményeknek ér­zéki tárgyakban való megtestesítésére, mint,Ká­dár Katá­ban a zsebkendő színe elváltoztatásával, s a két szerelmesnek halál utáni feltámadásával virág alakjában. A népköltészet a külső valószínű­ségnek nem rabja, egészen a belső valóságot tart­ja szem előtt, s compositióit megkönnyiti, s müvé­­sziebben tudja megtestesitni e csodás tünemények által.Megkönnyiti,mert e csodák némileg conven­­tionalisok, s a zsebkendő szine változása, a halál utáni kihajtás virág, vagy fa képében számos népmesében fordul elő; müvésziebbé teszi, mert általuk­ megtestesíti a lelki tüneményeket, jelentős képben adván azt, a­mit különben világosabb, de egyszersmind prózaiabb magya­rázatban kellene adni. S az értelemnek e ké­pekbe burkolása nem-e a tula­jdonként költészet A ró­mai kérdés a franczia törvény­hozó testnél. A február 10 -i ülésben az amerikai háborúra vonatkozó passus után a válaszfelirati javaslat azon szakaszára került a sor, mely a római kér­désben követett politikát tárgyazza. Az érintett szakasz így hangzik : „A törvényhozó test helyesli, mire, hogy ön szilárd kézzel egyenlőn tartja a mérleget (la ba­lance égale) az Olaszországban izgó két nagy érdek közt. Felséged támogatá az olaszokat, a né­kül, hogy a forradalommal szövetkezett volna, s nem szűnt meg fedezni a szent atya független­ségét, folytonosan tiszteletteljes­ tanácsokat adván annak. Haladjon Felséged tovább is megkezdett politikájában, mely máris szerencsés csillapu­­lását idézte elő a kedélyeknek, s mely megfelel a katholikus és szabadelvű Francziaország ér­zületének. “ Az ötös ellenzék e szakaszra egy módosítványt terjesztett elő, mely igy hangzik „Róma ép oly kevéssé a katholikusoké, mint az olaszoké, hanem a rómaiaké az. Megszállá­sunk ennélfogva nem tarthat tovább. Itt van helye a beavatkozási elv alkalmazásának, mely nem egyéb, mint a nemzeti souverainitás, a kor­mányok ezen egyedül legitim alapja tiszteletben tartása. — A Rómával folytatott alkudozások nem komolyak, és nem vezethetnek semmire,mi­után a pápa ünnepélyesen nyilvánítja, hogy az ő lelkiismerete tilt minden engedményt neki mind­addig, míg vissza nem adatnak neki azon tarto­mányok, melyeknek visszaadását követelni a franczia kormány mindig vonakodott. Kétségen­­kívül áll, hogy a szent­szék függetlensége biz­tosítandó, de e tárgyban szintúgy, mint minden másban,az egyedül méltó és­­gyakorlati megoldás: a szabadság. A kath. vallás nem félhet oly rend­szertől, a­mely alatt az­ államtól elkülönözött egy­ház, a concordatumok és palástolt servitusok helyébe, ugyanazon czímen, mint bármely más hitfelekezet, a szabadságot nyerné a közön­séges jog határai között.“ A tárgyalás e módosítvány fölött vala meg­kezdendő. D­e­­ a t­o­u­r gr. azonban tudni akarja előbb, mit értett a bizottmány az Olaszországban izgó két nagy érdek alatt. Az olasz egysé­­g­e­t értette-e a pápa függetlensége mellett, mint némelyek magyarázzák ; vagy értette Olaszor­szág és a szent­szék függetlenségét, mint szóló is magyarázza ? U’ q­u­i­n ur a bizottság nevében nem vála­szol ugyan elég világosan, de annyit mégis ki­mond, hogy Francziaország, minden jó­indulata mellett az olasz érdek iránt, nem tartozik az olaszoknak Rómával, sőt inkább egy nagy er­kölcsi és politikai érdek parancsolja Franczia­­országnak, megtartani Rómát a szent­szék szá­mára. F­a­v­r­e Gyula : Nem tudom uraim, megelé­­gesznek-e a most hallott felelettel. Nemes és nagylelkű érzületeket fejez ki az, csak hogy vár­nunk hagyja meg a megoldást, melyet mindnyá­jan keresünk, s nem felel szabatosan a Delatour képviselő által tett kérdésre. A szónok ezután saját álláspontjára térvén, azt mondja, hogy nem igen fog újat mondani ezen, teljesen megvitatott kérdésben. Mint tavaly, úgy most is kívánják megszüntetni Róma megszállá­sát, mivel az ellenkezik azon nép jogával, mely­re törvénytelen elnyomást erőszakol; mivel az a világbéke megzavarására vezet az által, hogy az olasz egység művét befejezni nem engedi; és végre mivel a­ felzaklatván, compromittálja a vallásos érdekeket, és ,a szellemi világban schis­­mára, a világi dolgokban forradalomra vezet­het (zaj), Favre­ur hozzá­teszi, hogy ezen főbenjáró és döntő okok legkevésbé sem gyengültek azon uj p h­a­s i­s által, melybe a kormány politikája lépett. A kormány maga hirdette, hogy a rómaiaknak joguk van szabadon választani kormányformát; hozzá­tette ugyan, hogy a­mennyire tőle függ, kívánja fenntartani a világi hatalom független­ségét, de azon feltétel alatt, hogy ezen g­uverai­­nitást fogadja el azon nép, melyre az jelenleg rá van parancsolva. A kormány végre azt is mon­­dá, hogy a mi megszállásunk nem tarthat min­dig, és hogy azt alkudozásoknak kell kísérni, a­melyeknek végén a kibékülés szükséges. Szó­val, a kormány arra kötelezte magát, hogy ő nem fog örökösen megmaradni a rómaiak jogának sértésében, és ezen politikát nemcsak megerő­sítette, hanem még bővebben is kifejtette a csá­szár 1862. május 20-diki levele. Kimondta azt, hogy az a rendszeres és állandó megátalkodás Ró­mában a franczia kormány helyzetét tűrhetet­lenné teszi, hogy Frappzlapzskg méltósága, Olaszország és Európa békéje, sőt,maga a val­lás érdekei is forognak a játékban. És igy uraim, midőn én az előbb e három rendbeli eszmékre támaszkodom, csupán a császári szót kisértem meg áttenni. A császár ezen május 20-diki sürgönyben azt mondja, hogy az ő politikája mindig ugyanaz volt: t. i. „megszentesíteni a vallás és a szabad­ság frigyesülését; hogy az 1949-ki expeditió óta minden levele, minden beszéde, miniszterei­nek minden sürgönye változhatlanul ezen irányt jelölték ki, hogy fáradozásai mindenféle ellen­szegüléseken szenvedtek hajótörést, oly homlok­­egyenest ellentétes pártokkal szemben, melyek süketek a csupán jóakarat által sugallt taná­csokra ; hogy sürgős dolog, miszerint a római kérdés végleges megoldást nyerjen, mivel e kér­dés azt érinti, a mi az embernek leginkább szi­vén fekszik, t. i. vallásos és politikai hitét.“ Szóló teljes szívből csatlakozik e nemes és bölcs szavakhoz. Azután kérdésbe teszi : várjon a mi május 20-dikán mondatott, nem múlta-e idejét már ma ? Minek tulajdonítjuk a politika e szemlátomásu­ változását. Tán reményük az ille­tők, hogy a szent széktől valamire való enged­ményeket nyernek ? Hisznek ők a szent szék kibékülésében Olaszországgal ? Favre ur folytatja a május 20-diki császári sürgöny ismertetését, azon combinatióig, „mely a pápának megengedvén, hogy ur legyen a maga házánál lerontaná a korlátokat, melyek őt a többi Olaszországtól elválasztják. A császár hozzá­teszi , hogy a pápa hatalmát alattvalóinak sza­bad akaratból kell elfogadniok. Favre ur itt megállapodik, s azt kérdi, nem egy nemes csalódás-e ez utóbbi gondolat, s fel­szólítja az ellenvéleményben lévőket, vájjon el­fogadnának-e oly transactiót, mely szerint a pápa alattvalóinak önkénytes elfogadása által lenne úr saját házában. Hiszen, úgymond, a pápa alatt­valóinak elfogadása által megszűnnék pápa len­ni, és közönséges uralkodóvá válnék. A mi szó­nokot illeti, ha ezen álom teljesülése lehetséges volna, ő nem utasítaná azt vissza. Nem tagadom én — úgy­mond — hogy a világi souverainitás nagy institutio; ősrégi az, s megvoltak fényes korszakai, vannak emlékei, melyekben áll fen­sége és ereje. De hiában keresek módot annak fenntartására. Transactiót kellene csinálni két elv közt, és e két elv összeegyeztethetetlen. Favre­ur idézi a Thouvenel és Láva­iért­e közt váltott diplomatiai levelezést 1862. május 31-től kezdve, egészen addig, midőn ez utóbbi jelenti, hogy a Francziaország által elő­terjesztett javaslatok nem fogadtatnak el a szent­szék által. Mi következik ebből ? kérdi a szónok. A fele­let természetes , hogy ki kell vonulnunk Rómá­ból. És csakugyan úgy látszik, hogy ezen követ­keztetést kell kihúznunk a diplomatiánk által vallott kudarczból, a midőn 1862. júniusban egy váratlan esemény egyszerre megváltoztatta a dol­gok ábrázatját. Garibaldi megbukott vállalatára czéloz, s így nyilatkozik arról : „Ily tényekkel szemben minden alkudozásnak meg kellett szűnni, s Francziaország nem vehe­tett más állást, minthogy kardja markolatán tart­sa kezét. Én nem tudhatom, mik lehettek e ne­mes tábornok czéljai, midőn ily kalandba rohant (félbeszakítás). Nem hihetem, hogy az járt volna eszében, hogy Francziaország zászlaja ellen menjen. Több hang: Hiszen azt mondta maga­ Favre Gy. Tökéletesem helyeslem, a­mit a külügyminiszter úr tett, de mi következett ab­ból ? A rögtöni elnyomás szüksége. Victor Ema­nuel nem tűrhette el az, a­mi ellene valóságos lázadás volt. Azonban a lázadás elnyomatván, mi kellett volna? Hogy az események térjenek vissza az előbbi kerékvágásba, igen megfogható, hogy Victor Emanuel külügyminisztere úgy vé­lek­edik, hogy a G­aribaldi-féle akadály elhárít­­tatván, Francziaországnak kötelessége teljesíteni azt, a­mit nyilvánított néhány hóval előbb. Szóló idézi D­u­r­a­n­d­o tábornok ismeretes sürgönyéből azon helyet, mely azt mondja, hogy nemcsak Garibaldi, hanem az egész nemzet kí­vánja fővárosul Rómát, és ime, egyszerre csak megváltozik minden a­nélkül, hogy ki lehetne magyarázni. A miniszter, a­ki a rögtöni megoldást úgy tekinti vala, mint saját becsületességére kibocsátott váltót , visz­­szalép. Egy másik államférfit váltja fel, D­r­o­u­i­n de Lhuys ur, a képek jelentése különböző lehetett. És mit mond Drouin de Lhuys ur ? Kijelenti, hogy a császár május 20-diki levele foglalja ma­gába az államfő gondolatát, s hogy az új minisz­ternek nem marad egyéb hátra, mint azt venni zsinórmértékül. Uraim, mond a szónok, én belátom, hogy a diplomatáknál nem lényeges dolog világosan beszélni, de az mégis áll, hogy a császári okmányt két kitűnő államférfi két tökéletesen ellenkező értelemben magyarázza. Az egyik azt mondá : dolog­hoz kell látni ; a másik : várakozni kell. Egy óra-inga járt egyik tengelytől a másikig . Drouin de Lhuys úr megállította az ingát, és hogy két mozdulatlansággal elbánjon, teremtett egy har­madikat. Kérdem : ez-e egy nagy nemzet politi­kája ? Kielégítheti-e ez a kedélyeket Franczia­­országban ? Szónok idézi Drouin de Lhuys­ur sürgönyei közül azt, melyben az uj miniszter arra kéri a szent széket, hogy hatalmát felvilágosult és sza­badelvű módon használván, fegyverezze le sou­­verainitása elleneit. Idézi továbbá azt is, mely­ben az uj miniszter azt mondja a Londonban levő franczia ügynöknek, hogy ő meghajlik a pon-interventio elve előtt, s osztja Anglia elveit a nemzeti gouvernni­tás tiszteletben tartására nézve; azonban ha a rómaiak a mostani i ngokc közt hivatnának fel arra, hogy a világ­­alom létezése fölött határozzanak, a haza nem lenne őszinte, s könnyű belátni, mi­­ az eredmény. J. Favre­ur innen azt követte hogy az elvek nem változtak ugyan, de i­gazásukban temporizálnak. Az ellenzéki szónok mutogatja ezután, Victor Emanuelnek lehetetlen eldobni a zát melylyel győzött, és a mely nem más, mit olasz egység. Azt akarni megérte­tni vele, le kell mondania Rómáról: annyi, mint­­el­lenségre törekedni. Másfelől a szent atya a hideg vérrel meg fogja tagadni a mostani kűt miniszternek ugyanazt, a­mit az előbbinek tagadott volt. Favre­ur olvasta ugyan, hogy Anton bíbornok az utóbbi időkben mily jó indit tudakozódott a császár, a császárné, meg a szári herczeg hogylétéről, de ezek még concessiók, hanem csak udvariasságok. És jón micsoda reformok azok, melyeket a fő­nagykövet, dec. 16-ki sürgönyében lényege­nek nevez ? „Szerencsém volt — írja a ügyminiszternek — megismertetni excellen­cal azon elég lényeges módosításokat mely római útlevélrendszerben behozattak vetés.) Kötelességemnek tartom értesíteni is , hogy a pápai kormány legközelebb határozatot hozott, mely azon római í valókat, a kik az utóbbi évek esete közt mint compromittáltak kiköltöztek, félt­állja hazájukba visszatérni, oly feltétel , hogy a határszéli pápai hatóságoknak adjál elmenetelök és visszatérésük indokait. Ő van remény­em­, hogy ezen hatóságok lesz bizonyos elnézéssel az eléjük terjesztendő­k méltatásában.“ Tehát uraim ! a kormány menjen fel a Cas­liumra (némely padokon nevetés), íme ezek a a bevégzett nagy reformok. Egy vitával k­iebb az útleveleken, és a menekülteknek a engedély, hogy a szent rendőrség előtt letér­jenek (félbeszakítás.) Uraim, én a római rém­ségről beszélek. Én a következő kérdéseket teszem a kormi­nak : hányadán áll a dolog ? mit reményle önök ? mik azon reformok, a­melyekről lees­zek ? mennyiben érintik a reformok az önöl­túl tett azon ígéreteket,hogy megfogják kérde népet ? Feleljenek nekünk,és hagyjanak fel a buvó ajtókkal. Midőn a kormány 1­845 óta ta megszállva Rómát, midőn oda oly kálónál erőt­ö­dött, melyet szüntelen nyitgatni kell; midőn kint 20—25 milliót költött el ott; s midőn a dennek fejébe nem kapott egyebet az ud­ó formaságok egyszerűsítésénél, akkor politik el van ítélve, vagy a tehetetlenségé az,­­ szántszándékos kétértelműség, és én mind czimen visszautasítom azt. A tárgyalás folytatás® más napra halasztal Az angol kékkönyv, mely az angol parlament asztalára letétet azon tárgyalásokat foglalja magában, mely 1862. octóber végétől 1863. jan. végéig Óla országról folytak. Mindössze nyolcz okmá: I. Russell, levele Odo Russelrum következ oct. 25-dikén. Ebben a külügyminiszter a „Moniteur“ a sept. 25-dikén közzétett levelezésre,nevezete Napóleon császár azon nyilatkozatára vonat­zik, hogy „Róma legbuzgóbb párthiveinek a győződései és vallásos alap­elvei“ ellenket foglalnak magukban, mely nekik maguknak újkori civilisatio elkárhoztatásának látszik. A sei ezt vészteljes állapotnak mondja. Hogy pápa egyházi tekintélyét engedi meggy­ön­­tetni, e veszélynél tovább időzni nem illik angol kormánynak, annál hosszabban szólt azonban a politikai bajról, mely a dolgok is­yen állásából támad. A pápa békés jel­en­nel szemben áll azon körülmény, hogy te­­lete az egyik viaskodó fél menhelye, s ha a vallás nevét a belháború igazolására has­zálják föl. Sem a pápa, sem az olasz nem, nem engednek. Az angol kormány úgy van­­ győződve, hogy Róma Olaszország főváros De a pápa úgy látszik vélekedni, hogy eljöved az idő, melyben közmegegyezésnél fogva is a tartományai birtokába fog jutni. Ha pedig , őszinte meggyőződése, nem illenék-e akkor pápához, miszerint a­helyett, hogy maga képe főtárgyát az olasz belháborunak, inkább vonulj vissza a harczból s várja meg békén, mit rend az isteni gondviselés a pápaság és Olaszorszá sorsára nézve. Ez esetben a középtengeren v­zénylő angol hajóhadi parancsnok elvinné ö­szén­ségét Máltába, Triesztbe, Marseillebe vagy Va­lenciába, s ha a pápának tetszik, Máltában­­.

Next