Pesti Napló, 1865. február (16. évfolyam, 4488–4060. szám)
1865-02-25 / 4058. szám
46-4058. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet.E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez ■intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Szombat, febr. 25. 1865. 16. évi folyam. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyílt-tér: 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Pest, febr. 24., 1865. (Fk) Azon állásból, melyet mi ez idő szerint a bécsi birodalmi tanács irányában elfoglalunk, önkényt következik, hogy mindig csak teljes objectivitással szólhatunk e testület működéséről, hogy óvatosan kerülnünk kell az illetékességi kérdésnek a mi szempontunkból való vitatását. Saját ügyünk eldöntetését e testülettől nem várjuk és nem várhatjuk, csak azt az egyet kívánjuk tőle, hogy — a mennyire rajta áll — ne rontson el semmit és ne tegyen olyasmit, ami a közügyi kérdés illetékes utáni megoldását nehezítené vagy halogatná. Ha a megoldást saját rokonszenvének nyilatkozásai által még könnyíteni törekszik, ezt elismeréssel fogadjuk, mert ez több, mint amit követelni jogunk van. Követelnünk azonban — ismételjük — mindenesetre annyit szabad és kell, hogy a fennforgó akadályok számát ne szaporítsa, s ezen szempontból egy szerény észrevételt kell tennünk az 1866-oi budget tárgyaltatását illetőleg. E budgetben , miként 1865-ben is, benne van a magyarországi költségvetés is, mégpedig — természetesen— a most fennálló szervezeten alapuló költségvetés. Ha már most a birodalmi tanács simpliciter megszavazza 1866-ra azt a most előterjesztett magyarországi budgetet, ezzel már előre is megállapítaná azt, miszerint a mostanában fennálló politikai és közigazgatási szervezetnek az 1866-os év végéig fenn kell maradnia. . Hanem ugyanaz a birodalmi tanács, mely ily határozatot hozna, minapi feliratában, és egyéb alkalmakkal is, sürgeté a magyar országgyűlés egybeléptetését, s a bécsi lapok túlnyomó többsége kijelenté, miszerint Magyarországnak kell hogy megadassák mindazon önállóság, mely a birodalom egységes lételét és hatalmi állását nem veszélyzi. Tudjuk, hogy ezek nagyon ruganyos kifejezések, s a tapasztalás arra tanított bennünket , miszerint a Lajthántúl az „egységes létes“ és „hatalmi állást” szavakkal helylyel-közzel nagyon furcsa fogalmakat kötnek össze, és sokszor egészen mást értenek alatta, mint minálunk. Nem vagyunk tehát bizonyosak arról sem, miszerint szomszédaink annyira kijózanodtak legyen már, hogy az egység- és hatalmi állás szabta határait az önállóságnak ők is ugyanott fogják látni, ahol mi látjuk. De bármint legyen az, annyit csak szabad lesz feltennünk róluk, miszerint ők sem hiszik, hogy épen a mostani — Magyarországra vonatkozó— politikai és közigazgatási szervezet olyan, amelyen semmi változtatást nem lehet tenni a birodalom egységes hatalmi állása veszélyezte nélkül, s hogy ők is elismerik, miszerint a magyar országgyűlésnek jogában áll, e tekintetben oly módosításokat javasolni, s a fejedelmi szentesítés után életbe is léptetni, melyek jobban felelnek meg a kor és az ország szükségleteinek. Nem részletezzük , valamint nem is tudnák részletezni e módosításokat, mert a magyar országgyűlés által hozandó határozatok még mindnyájunkra nézve zárt könyvet képeznek, de midőn még az augsbungi lap magyar falu bécsi levelezői is ,négy miniszterről“ és több efféléről szólnak, bátran állíthatni, hogy a nemzeti képvnektünk által sürgetett átalakítások, bármily szerénység mellett is, csekélyszerűek nem lehetnek. Magától érthető, hogy ily módosított politico-administratív szervezet módosított költségvetést is igényelne, s hogy a magyar országgyűlésnek a kérdés ezen részével is kellene foglalkoznia. De ha a birodalmi tanács most feltétlenül megszavazza 1866-ra is a magyarországi budgetet, és ha ez bennfoglaltatik az ő felsége által majdan szentesítendő 1866-ki pénzügyi törvényben, akkor a magyar országgyűlés oly alkotmányos fait accomplival állana szemben, melyen változtatást tenni, alkotmányos fogalmak szerint nem lehet. Nem változtathat rajta a magyar országgyűlés, mert nem ő hozta ezt az 1866-os financz törvényt. Nem váloztathatna rajta egyoldalúan őfelsége, mert alkotmányos utón hozott törvényt ismét csak alkotmányos utón, tehát ez esetben a birodalmi tanács közreműködésével lehet módosítani. De a birodalmi tanács sem változtathatna rajta, minthogy a tágabbreichsrabh a mostani ülésszak befejeztetése után 1865-ben nem fog többé egybelépni, s épen ez okból kívánják tőle, hogy most mindjárt az 1866-ki budgetet is megállapítsa. Tehát azon furcsa helyzetbe jutnánk, hogy a magyar országgyűlés által hozandó határozatokat, még a legfelsőbb szentesítés után sem lehetne foganatosítani, mert azok más jogérvényes határozatba ütköznének , melynek megváltoztatása többé nem lehetséges. Sőt attól is kell tartani, hogy a magyar király talán habozni fog oly határozat megerősítése körül, mely az általa, mint osztrák császár által szentesített reichsrathi határozatokkal még nem férne. Tehát bármily üdvösek volnának is a magyar országgyűlés határozatai — a politikai és közigazgatási hatóságok szervezetét illetőleg — a foganatosítással ily körülmények közt legalább is másfél évig, azaz 1866. végéig kellene várni. Ez kézzelfogható képtelenség ! Persze, azt lehetne mondani : mi közünk nekünk a birodalmi tanácshoz? A magyar alkotmány erről nem tud, hanem csak a királyt és az országgyűlést ismeri törvényhozási tényezőkül! Hanem mellőzve azt, hogy ha már nekünk nincs közünk a reichsrathhoz, de van ám ő Felségének, ki nem csak magyar király, hanem osztrák császár is, — ezt mellőzve, mondjuk, másoknak alkotmányos jogai annyival kevésbbé lehetnek közöndösek előttünk, a mennyivel hivebben ragaszkodunk a magunkéihoz, a mennyeivel erélyesebben követeljük másoktól e jogainknak tiszteletben tartását. Elvárjuk tehát, a birodalmi tanácstól, hogy ha már kell hogy foglalkozzék a magyarországi budgettel, s e körül határozatot is hozzon, hozza ezt feltételesen, azaz oly záradék mellett, hogy e határozat csak azon esetre vonatkozik, ha minden úgy maradna, amint van, de ne zárja el a magyar országgyűlés és a korona közti egyezkedés lehetségét. Mily forma alatt akarja ezt tenni, ez az ő dolga ; mi csak annyit kívánunk, és joggal kívánunk, hogy ha az egyetértés helyreállítása sikerül , ne legyen egy reichsrathi határozat azon akadály, mely állapotaink azonnali javulását gátolja. Bécsi dolgok. A reichsrath jelen ülésszaka lényegesen különbözik még eddig az előbbiektől. Történt korábban is, hogy egyes pontokon megtámadták a kormányt, néha keményeim, de a harcz végén mindannyiszor, épen az elhatározó percben, az ellenzék engedett a „házi békesség“ érdekében, s néha még fegyverletételre is resignálta magát. Ily előzmények után nem mert mindenki oly fontosságot tulajdonítni azon egész vonalon történt új támadásnak, melylyel a reichsrath képviselőháza megnyitá a jelen ülésszakban a harczot. A felirati viták s maga a felirat győzelem volt a képviselőségnek , de csak átalános elvekben, melyek nem voltak biztosítva a gyakorlatbavételről nemcsak a minisztérium kormányzatában, hanem maga a képviselőház további működésében sem. Majd a budget-tárgyalás mutatja meg — mondák azok, kikben a felirati viták figyelmet ébresztenek —■ oly határozott lesz-e a képviselőház az elvek alkalmazásában , aminő kimondásukban volt. Bármennyire hirdessék a kormányközlönyök, hogy minden zajütés daczása egyet akar a kormány és képviselőház, s meghasonlás nem létezik köztök, a tények meg nem szűnnek az ellenkezőt bizonyitni. Meghasonlás van a képviselők —• azaz tulajdonkép a pénzügyi bizottság és minisztérium közt. — Habár e meghasonlás még nem oly nyílt, mintha maga a képviselőház plénuma volna az egyik fél, nem kell feledni, hogy midőn a mostani bizottságot kinevezték, annak alkotását sokan a kormánypárt győzelmének kiálták ki. És íme, ezen bizottság oly kíméletlenül teszi a levonásokat, oly függetlenül jár el, hogy a minisztérium teljességgel nem találja benne örömét, s egynémely kormánylap a bizottság terrorizmusáról beszél, melyet illendő lenne magának a képviselőháznak mérsékelnie . Ámbár csak számok körül forog a vita, nem lehet félreismerni, hogy a gazdálkodási vágyakon kívül az is lelkesíti a képviselőket, hogy tényekkel bizonyítsák be, hogy a — mennyiben rajtuk áll — tettekkel is munkások azon rendszerváltoztatáson (Umkehr), melyet a felirat összefoglaló jelszavának hirdettek. Már csak következetességből is a maguk által kijelölt úton kell haladniok. Mintegy meg akarják kisérteni egyszersmind, tulajdonkép minő nyomatéka van a reichsrathnak, s hatásköre nem nagyobb, mint amennyit a pénzügyminiszter egy vita hevében, a reichsrath színe előtt, számára kimutatott ? A tagadatlan meghasonlás kiegyenlítésére nem hiányzanak a közvetítő kísérletek, melyekben az a különös, hogy a közvetítők azok, kik korábban tán feltétlenül egy utón jártak a kormánynyal. — Egy ily kiérlet már meghiusult. Gróf Vrints, a kormánypárt egyik embere volt az, ki a pénzügyi bizottságot közvetlen alkudozásba hozta a minisztériummal, s azt kívánta, hogy maga a kormány töröljön ki annyit a kiadásokból, amennyire a folyó kiadásokból származó deficit megy. Mindkét fél hajlandónak látszott az egyezkedésre,.és elvben egyet is értettek. De a kivitelnél kitűnt a bizalmatlanság. A kormány nem nyilatkozott, mennyit vél kitörölhetőnek a kiadásokból, hanem az egyes minisztériumoknak a költségek áttételében való szabadkéz adás mellett tetemes levonásokra késznek nyilatkozott- A bizottság pedig nem tarta megadhatónak ama szabadkéz engedést, míg a levonandó összegre nézve megnyugtatva nincs. Az egyezkedés meghiúsult. A minisztérium egy fontos nyereménynyel dicsekedhetik. Megtörtént az első lépés arra, hogy az osztrák budgetben a franczia budgetkezelésnek egy nevezetes elve importáltassék — t. 1. a revirement, nvlynél fogva az egyes minisztériumok budgete átalános összegekben meghatároztatván, azon összegek határai közt mindenik tetszés szerint fedezheti az egyik rovatban mutatkozó hiányt a másik rovatra szánt pénztárból. A pénzügyi bizottság egyes esetekre már meg is engedi ezt a kényelmet egyes miniszternek. De másfelől folytatja levonási műtételeit, s hova tovább halad, annál világosabb, hogy a végleges előterjesztés nem lesz egyéb, mint a kormány és képviselőház közötti meghasonló okmányszerű bizonyítéka. Közelebbről a meghasonlásnak új tápot adott az 1866-iki budget előterjesztése. Újra előállott a'St Vrvnts általunk közlött és bemutatott közvetítésével, mely lényegesen különbözik a korábbitól. Miután az előbbi mód sikerre nem vezetett, most nem a kormányhoz fordul a bizottság ellenében, hanem a képviselőházhoz. A vita erre nézve még függőben van, s csak azt emeljük ki, hogy kormánylapok (mint a „Botschafter“) nagyon meg vannak vele elégedve , s jó reményeket táplálnak a kiegyenlítésre nézve. De más nézetben vannak az ellenzéki képviselők, ha a gréczi „Telegraf“ egy bécsi közleményének hitelt adhatunk. Hiteles forrásból értesül, úgymond, hogy a reichsrath képviselőházában a baloldal egy tetemes része, s közte elsősorban az „autonomisták“, azon szándékkal van, hogy ha a minisztérium továbbra is megmarad a képviselőház iránt eddig folytatott magatartásában, felhagy az eddigi meddő küzdelemmel, és lemond a képviselőségről. A miniszteri párttöredéknek az 1866-os budget első felolvasásakor követendő magaviselete határozó befolyással lesz ezen szándékra A „Debatte" hozzáteszi, hogy saját értesülései megegyeznek eme közleménynyel. Az „O. D.P.“ is, mely még mindig reményti a minisztérium bekanyarodását, azt írja, hogy a közelebbi napok mindenesetre elöntök fognak lenni. Bármint oldassék meg a meghasonlás, érdekes commentárul szolgáland a Lajthán túli alkotmányossághoz. Valódi parlamentekben, midőn a képviselőház többsége meghasonlásba jön a minisztériummal, nem jár a dolog más nehézséggel, mint az utóbbinak egy krízisével, vagy a ház feloszlatásával, s új parlament összehívásával. Szomszédainknál ily megoldásról, úgy látszik, nincsen szó. A kérdés tehát ilyenforma: Hol megy ki az ember, ha se az ajtón, se az ablakon kimenni nem lehet? — Mert az még nem lesz megoldás, ha a fennforgó kérdésben a képviselőház engedni lesz kénytelen, vagy pedig egy képviselőkrízis áll elő, ha t. i. való, hogy a baloldal képviselői ki szándékoznak lépni, s e mellett a tőke belértékét tetemesen alább- szállítja, sok esetben pedig épen tönkre teszi.“ És miután Hunfalvy úr legújabb időben ugyan azt óhajtja, amit én kívánok, ugyanazt roszalja, amit én kárhoztatok, tehát — sajátságos logicája törvényei szerint — Erdődit le kell ütni a lábáról, mert hiszen világos, hogy ő a könnyelmű erdőpusztítás fogadott ügyvédje. Ezt pedig Hunfalvy ur azon „phrasisokból“ ítéli, melyek — szerinte — nézeteimet „legpraegnans abban“ fejezik ki. Praegnans phrasis — e gyönyörű műszó alatt Hunfalvy ur tehát azon, számos értekezéseimből kihalászgatott egyes oly tételeket érti, melyeknek ügyes összeállítása folytán a bárányból farkas, a galambból kigyó válik. Természetes, hogy Hunfalvy ur ezek mellé az annyira megtámadott értekezés következő sorait (E. L. III. évf. 176.1.) nem idézhető. „Ha azonban az előbbiekben egész nyíltan kifejtettem, hogy, jelenlegi erdőink csonkítlan és kényszeres fenntartása nemcsak nem szükséges, de a magánérdek s a népgazdászat szempontjából egyaránt kárhozatos, úgy hozzá kell tennem, hogy én azon térségeknek, melyek rendeltetése akár a birtokos szándékánál, akár a törvény erejénél fogva, hogy erdőül maradjanak, lehető belterjes és a tudomány minden igényeinek megfelelő kezelését mondhattanul fontosnak ítélem.“ És ha Hunfalvy urat a sors szeszélye egyszer ide, mi felénk terelné, talán akarata ellen is meggyőződnék, hogy én az oktalan erdőgazdaságnak , vagy bármi pusztításnak mégsem vagyok annyira barátja, amint azt ő a közönséggel elhitetni oly szenvedélyes hévvel törekedik. Meggyőződnék akkor arról is, mily gondosan cselekedett, s mennyire valóban lovagias tettet követett el, midőn ama barátjának nevét elhallgatá, ki a slavoniai síkságot illető oly általános nyilatkozatát azon végzi , hogy „a sivatag föld még a legközönségesebb vegetatiót sem fogja táplálni!“ Észrevételei második és harmadik fejezetében Hunfalvy ur Divaldot gúnyolja, mert az Erdödivel egy húron pendül. E kettő azonban annyira jó barátja egymásnak, oly igen „egy test, egy lélek“ , hogy Hunfalvy ur „Divald és Erdödi“, „Erdődi és Divald“ helyett bátran csak akár az egyiket, akár a másikat nevezhette volna, mert e kettő szellemi és anyagi vagyonközösség mellett kölcsönös és teljes jótállást vállalt egymásért bármi ügyben és bárki irányában. Mezt Hunfalvy úr is sejteni látszik, a midőn Dívaidnak a „Sürgöny“-ben megjelent értekezésére utal a végett, hogy az olvasó közönség „Erdődi úr elveivel és nézeteivel megismerkedjék.“ Nem hiszem ugyan, hogy az okos, s nevezetesen szaktárgyakban mondott okos szó a „Sürgöny“ hasábjain pusztán csak azért, mert ott jelenik meg, elvaduljon; valamint nem tudom elhinni azt sem, hogy Hunfalvy úr szelleme nyers terményeiből akár a „P. N.“ hasábjain is nemzetgazdasági bölcseség váljék ; mégis — és épen Hunfalvy ur irányában — szükségesnek tartom kimondani, mikép a „Sürgöny“-ben,tudtommal vagy beleegyezésemmel, soha és semmiféle értekezésem meg nem jelent. Ezek után Hunfalvy úr amúgy mellesleg ráijeszt a közönségre, hogy az erdők befolyásáról a csimára ismét és bővebben szándékozik értekezni, végül pedig felkiált: „Itt tehát a főkérdés mindenesetre az, hogy mit értsünk az annyiszor emlegetett természetes erdőtalaj alatt.“ Részletesen kimutatni azon erdőket, melyek természetes vagy feltétlen erdőtalajon állanak, magánerőt felülmúl, s az általunk is óhajtva várt és sürgetett „Országos erdészeti statistika“ köréhez tartozik. Egyszer másszor azonban a feltétlen erdőtalaj egy két ismertető jeleit említettem, s egyebek közt az „E. L.“-ban azt is mondottam, hogy „azon esetek, melyekben az erdőtorlasztás a talaj termőképességét veszélyeztethetné, nevezetesen 20 foknál meredekebb lejtőkön vagy homoktalajon jöhetnek elő, ha tartani kell tőle, hogy az futóvá válik.“ Hunfalvy ur azonban a „nevezetesen“ és az „egyedül“, „csak“, „csupán“ közti különbség előtt szemeit behunyván, e szavaimból „praegnans p h r a s i s t“ csavarintott, s rohanva hirdeté a borzadó világnak, hogy Erdődi vagy Divald, az ország jelen erdőinek legfeljebb 6%-át akarja megtűrni; tölgyeseink a föld színéről eltűnnek; minden gallyacskát nemsokára 3200 lábnyi magasságról kellene lehoznunk stb. Hogy Hunfalvy úr ezt csakugyan hitte, nem kétlem, miután, alighanem saját találmányú műszerekkel, azon meglepő és meglepőbb vakmerőséggel közzétett felfedezéshez jutott, hogy a budai, a selmecz- és körmöczbányai most kopár hegyeknek 20 foknál meredekebb lejtőjük nincsen. Ily erőszakos ferdítéseknek útját állani, s H. urat oly szomorúan mulattató botlásoktól megóvni óhajtván, iparkodtam a természetes erdőtalajnak általános meghatározását adni, s ezt mondom: „Minden erdő, melynek talaja másnemű mivelés mellett tartósan többet jövedelmezhet, az erdőgazdaság természetes határain kivül áll; mig ellenben az oly talaj, mely csak erdősitve hajthat, vagy pedig úgy hozhat tartóan legtöbb hasznot, annak természetes területéhez tartozik.“ De Hunfalvy úr nem is sejtvén, hogy a „természetes“ és a „feltétlen“ erdőtalaj fogalmai közt van, még pedig felette lényeges különbség, hogy a feltétlen erdőtalaj mindig „természetes“, de nem megfordítva is, — a „tartósan“ horderejét felfogni nem bírta, s azt hivé, hogy meghatározásom nem zárja ki tökéletesen az oly talaj irtását, melynek termőképessége ekkér bármi részt is veszélyeztetnék. Ebbéli örömében magasan lobogtatom„praegnans phrasis” zászlaját, teli torokkal jelentvén — nem azt, hogy ő született szakember, de — hogy a Karst erdőségeit az én elveim nyomán irtották, — hogy a „Salzkammergut“ állami erdőit okvetlenül ki kellene irtani stb. Ezen és még több tarkánál tarkább tarkaságokkal a t. közönséget mulattatni, Hunfalvy úrnak természetes, hogy nem lett volna alkalma, ha azt is elmondja, ami az illető helyen fentebbi meghatározásomat nyomban követi . A feltétlen erdőtalajon állóerdők feláldozása egy szóval mindenütt kisebb nagyobb —és némely esetben roppant erdőterületek termőképességét veszélyezteti, megsemmisíti. És ez, közgazdasági szempontból, teljesen beérő ok, ez erdők fenntartását nemcsak igazolni, de követelni is, mert a talaj termőképességének megsemmisülése folytán csakugyan a nemzeti vagyon tőkéjének egy részt megy — mégpedig a legtöbb esetben helyrehozhatlanul — veszendőbe.“ „Ha tehát minden erdőink feltétlen erdőtalajon állanának, úgy az, hogy vannak-e a valódi faszüktség tekintetéből felesleges erdőink, igen alárendelt jelentőséggel bírna, mit legfeljebb sajnos tudomásul vehetnénk, mert e bajon erdőirtások útján segíteni józanon senki sem akarhatna.“ Megvallom, hogy én — ki távol a czivilisatio tűzhelyének füstjétől — életem legszebb éveinek, hála Istennek! legnagyobb részét hazánk különféle vadonjaiban töltöttem — többnyire magányosan, —ki csak azért merészeltem az irodalmi pálya küszöbét megközelíteni, mert szégyenükt futotta el arczomat, ahányszor elgondoltam, hogy a magyar, kinek annyi az erdője, a már oly magasra fejlett erdészeti tudományok körében édes hazai nyelvén még beszélni sem tud. — megvallom , hogy igen sajnálom, mikép meghatározásaimat nem tudom még oly szabatosan és oly világosan összeállítani, mikép azok a született szakemberek rögtönítélőszéke előtt is megállhassanak. És Hunfalvy úr kedvéért, de csakis az ő számára, sietek fentebbi meghatározásomat a szükséges pleonastiuisokkal és körülírásokkal megtoldani, s igy —• Hunfalvy urnak is érthetővé tenni . Minden talaj, mely a rajta álló erdő kiirtása folytán termőképességében sem nem veszélyeztetik, sem meg nem semmisül, másnemű mivelés mellett pedig saz amág többet jövedelmez, az erdőgazdaság természetes határain kivül áll; míg ellenben az oly talaj, melynek termőképessége a rajta álló erdő kiirtása folytán veszélyeztetnék, vagy megsemmisülhetne, valamint az is, mely csak erdősitve hajthat, vagy pedig úgy hozhat tartósan legtöbb hasznot, annak természetes területéhez tartozik. És azon kérdésben : szabad legyen-e valami erdőt véglegesen irtani, a közjólét szempontjából a fő súlyt csakis arra lehet helyezni, hogy irtás folytán az illető talaj termőképessége veszélyeztetik-e vagy nem? Aminek eldöntését pedig én sem akartam soha az illető tulajdonos ítéletére bízni, a törvényhozás feladatának tartván, meghatározni a lehető legczélszerűbb utat, melyen az történjék. De ha az igy kijelölt után valami erdőről kimondatott, hogy irtás, s a talajnak másnemű mivelése folytán, ez utóbbi termőképessége semmikép sem veszélyeztetik, akkor annak eldöntése, hogy e talaj a jövőben erlő- vagy mezőkép miveltessék-e, a közjólétre nézve annyira másodrendű kérdés , mikép azt csakugyan egyenesen és egyedü az illető tulajdonosra kell, és veszély nélkül lehet is bízni, mert ily esetben a kormány — egyesek erőszakos boldogítását célzó beavatkozása, a végtelenül boszantó és keserítő atyáskodás oktalan gyámkodása — a közgazdaság valódi érdekein, minden ellensúlyozó előny nélkül, mondhatlanul nehéz sebet ejtene, amint azt a maga helyén és idejében bővebben szándékom fejtegetni. Itt és most tehát csak annyit még, hogy a tulajdonost — amint azt Hunfalvy úr óhajtja, és mindazok, kik jelen erdőállományunk csonkitlan fenntartása mellett buzgólkodnak, — kényszeriteni akarni, mikép saját kárával, s néha végromlásával, még a legjobb minőségű gabonatalajon is csak erdőgazdaságot folytasson, csupán azért, hogy az ő rovására mások ingyen sütkérezhessenek; a fát kényök kedvök szerint tékozolhassák; abban túrhassanak, mint bizonyos állatok a makkban, — ez valóban oly elv, melyet a mai világban és viszonyok között csak is Hunfalvy János úr pártolhat. És e részt Hunfalvy úr hasztalan hivatkozik Roscher tekintélyére; hasztalan iparkodik annak szavait félremagyarázni, mert ha Hunfalvy úr a „miveltségnek közép, sőt magasabb“, és tegyük hozzá, legmagasabb — „fokain álló nemzetk“ törvényeit ismerné, akkor nem lehetne titok előtte, hogy azok mind mentek azon szűkkeblűségtől, mely az erdőgazdaság természetes határain kivül álló erdőket is csonkítlanul fenn akarná tartani; hogy az a „rendkívüli többet avatkozás“ a magánosok erdőgazdaságába, ■ a legnagyobb részt csak a feltétlen erdőtalaj erdőinek csonkítlan fenntartását czélozza; egyébiránt a jó erdőgazdaság útját egyengetni, annak mindennemű akadályát elhárítani törekszik. És midőn én e részt soha életemben többet még nem követeltem, mint hogy megengedtessék, mikép az oly erdőket, melyek az erdőgazdaság természetes határain kívül állanak, a nyilvánuló szükség mértékében nem oktalanul pusztítani, de igen is értékesítve irtani lehessen ; még pedig nem azért, hogy a talaj azután parlagon heverjen, hanem, hogy — Roscher szavaival Díváid és Erdőd! utolsó szava Hunfalvy János ur észrevételeire az erdők ügyében. Hunfalvy János ur a „P. N.“ m. é. dec. 25, 28, 29 és 30-ki számaiban az erdők ügyében közölt észrevételeinek 1 ső fejezetében azt mondja : „Hogy némely vidéken a létező erdők egy részét káros következmények nélkül ki lehetne vágni, azt senki sem tagadja.“ — és : „A buzaföldeket senki sem akarja beerdősíteni.“ Így pedig Hurfalvy úr egyszerűen constatálja akadémiai értekezésem e szavait: „a gabonatalajon álló erdők törvényes kényszer útján való fenntartása nemcsak" felesleges, de a közjólétre, valamint a birtokosra nézve felette hátrányos is lehet.“ Hunfalvy úr továbbá a sopronyi, temesvári és brassói kereskedelmi és iparkamarák jelentéseiből magyarázó adatokkal szíveskedik fent idézett értekezésem eme soraihoz: „Aggodalmam sokkal komolyabb tárgyát képezi azon erdők kezelésnek minősége, melyeket sem nem irtunk, sem irtani nem szándékozhatunk; erdőgazdaságunk általánosan vészes iránya és az erdőhasználat azon módja, mely az öröklött kincseket, minden tekintet nélkül a jövőre, eltékozolja, a kamatok bármi áron való felemészté