Pesti Napló, 1865. február (16. évfolyam, 4488–4060. szám)

1865-02-25 / 4058. szám

46-4058. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. szám. 1. emelet.­­E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez ■intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Szombat, febr. 25. 1865. 16. évi folyam. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj kü­lön 30 uj kr. Nyílt-tér: 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. Pest, febr. 24., 1865. (Fk) Azon állásból, melyet mi ez idő szerint a bécsi birodalmi tanács irányá­ban elfoglalunk, önkényt következik, hogy mindig csak teljes objectivitással s­zólhatunk e testület működéséről, hogy óvatosan kerülnünk kell az illetékességi kérdésnek a mi szempontunkból való vi­tatását. Saját ügyünk eldöntetését e testü­lettől nem várjuk és nem várhatjuk, csak azt az egyet kívánjuk tőle, hogy — a mennyire rajta áll — ne rontson el sem­mit és ne tegyen olyasmit, a­mi a köz­ügyi kérdés illetékes utáni megoldását ne­hezítené vagy halogatná. Ha a megoldást saját rokonszenvének nyilatkozásai által még könnyíteni törek­szik, ezt elismeréssel fogadjuk, mert ez több, mint a­mit követelni jogunk van. K­ö­­vet­elnünk azonban — ismételjük — mindenesetre annyit szabad és kell, hogy a fennforgó akadályok számát ne szaporítsa, s ezen szempontból egy szerény észrevé­telt kell tennünk az 1866-oi budget tár­gyaltatását illetőleg. E budgetben , miként 1865-ben is, benne van a magyarországi költségvetés is, mégpedig — természetesen— a most fennálló szervezeten alapuló költségvetés. Ha már most a birodalmi tanács sim­pliciter megszavazza 1866-ra azt a most előterjesztett magyarországi budgetet, ez­zel már előre is megállapítaná azt, misze­rint a mostanában fennálló politikai és közigazgatási szervezetnek az 1866-os év végéig fenn kell maradnia. . Hanem ugyanaz a birodalmi tanács, mely ily határozatot hozna, minapi fel­iratában, és egyéb alkalmakkal is, sürgeté a magyar országgyűlés egybeléptetését, s a bécsi lapok túlnyomó többsége ki­jelenté, miszerint Magyarországnak kell hogy megadassák mindazon önállóság, mely a birodalom egységes lételét és ha­talmi állását nem veszélyzi. Tudjuk, hogy ezek nagyon ruganyos kifejezések, s a tapasztalás arra tanított bennünket , miszerint a Lajthántúl az „egységes létes“ és „hatalmi állást” szavak­kal helylyel-közzel nagyon furcsa fogal­makat kötnek össze, és sokszor egészen mást értenek alatta, mint minálunk. Nem vagyunk tehát bizonyosak arról sem, mi­szerint szomszédaink annyira kijózanod­tak legyen már, hogy az egység- és ha­talmi állás szabta határait az önállóság­nak ők is ugyanott fogják látni, a­hol mi látjuk. De bármint legyen az, annyit csak sza­bad lesz feltennünk róluk, miszerint ők sem hiszik, hogy épen a mostani — Ma­gyarországra vonatkozó­­— politikai és közigazgatási szervezet olyan, a­melyen semmi változtatást nem lehet tenni a biroda­lom egységes hatalmi állása veszélyezte nélkül, s hogy ők is elismerik, miszerint a magyar országgyűlésnek jogában áll, e te­kintetben oly módosításokat javasolni, s a fejedelmi szentesítés után életbe is lép­tetni, melyek jobban felelnek meg a kor és az ország szükségleteinek. Nem részletezzük , valamint nem is tudnák részletezni e módosításokat, mert a magyar országgyűlés által ho­zandó határozatok még mindnyájunkra nézve zárt könyvet képeznek, de midőn még az augsbungi lap magyar falu bécsi levelezői is ,négy miniszterről“ és több efféléről szólnak, bátran állíthatni, hogy a nemzeti képvnektünk által sürgetett átalakítások, bármily szerénység mellett is, csekélyszerűek nem lehetnek. Magától érthető, hogy ily módosított politico-administratív szervezet módosí­tott költségvetést is igényelne, s hogy a magyar országgyűlésnek a kérdés ezen részével is kellene foglalkoznia. De ha a birodalmi tanács most feltét­lenül megszavazza 1866-ra is a magyar­­országi budgetet, és ha ez bennfoglalta­­tik az ő felsége által majdan szentesíten­dő 1866-ki pénzügyi törvényben, akkor a magyar országgyűlés oly alkotmányos fait accomplival állana szemben, melyen változtatást tenni, alkotmányos fogalmak szerint nem lehet. Nem változtathat rajta a magyar or­­szággyűlés, mert nem ő hozta ezt az 1866-os financz törvényt. Nem vál­oztathatna­ rajta egyoldalúan ő­felsége, mert alkotmányos utón hozott törvényt ismét csak alkotmányos utón, tehát ez esetben a birodalmi tanács köz­reműködésével lehet módosítani. De a birodalmi tanács sem változtat­hatna rajta, minthogy a tágabb­reichsrabh a mostani ülésszak befejeztetése után­­ 1865-ben nem fog többé egybelépni, s épen ez okból kívánják tőle, hogy most mindjárt az 1866-ki budgetet is megálla­pítsa. Tehát azon furcsa helyzetbe jutnánk, hogy a magyar országgyűlés által hozan­dó határozatokat, még a legfelsőbb szen­tesítés után sem lehetne foganatosítani, mert azok más jogérvényes határozatba ütköznének , melynek megváltoztatása többé nem lehetséges. Sőt attól is kell tartani, hogy a magyar király talán ha­bozni fog oly határozat megerősítése kö­rül, mely az általa, mint osztrák császár által szentesített reichsrathi határozatok­kal még nem férne. Tehát bármily üdvö­sek volnának is a magyar országgyűlés határozatai — a politikai és közigazga­­tási hatóságok szervezetét illetőleg — a foganatosítással ily körülmények közt legalább is másfél évig, azaz 1866. vé­géig kellene várni. Ez kézzelfog­ható képtelenség ! Persze, azt lehetne mondani : mi kö­zünk nekünk a birodalmi tanácshoz? A magyar alkotmány erről nem tud, hanem csak a királyt és az országgyűlést ismeri törvényhozási tényezőkül! Hanem mellőzve azt, hogy ha már nekünk nincs közünk a reichsrath­­h­oz, de van ám ő Felségének, ki nem csak magyar király, hanem osztrák csá­szár is, — ezt mellőzve, mondjuk, mások­nak alkotmányos jogai annyival kevésbbé lehetnek közöndöse­k előttünk, a mennyi­vel hivebben ragaszkodunk a magunkéi­hoz, a mennyeivel erélyesebben követel­jük másoktól e jogainknak tiszteletben tar­tását. Elvárjuk tehát, a birodalmi tanácstól, hogy ha már kell hogy foglalkozzék a magyarországi budgettel, s e körül hatá­rozatot is hozzon, hozza ezt feltételesen, azaz oly záradék mellett, hogy e határo­zat csak azon esetre vonatkozik, ha min­den úgy maradna, a­mint van, de ne zár­ja el a magyar országgyűlés és a korona közti egyezkedés lehetségét. Mily for­m­a alatt akarja ezt tenni, ez az ő dolga ; mi csak annyit kívánunk, és joggal kívánunk, hogy ha az egyetértés helyreállítása sikerül , ne legyen egy reichsrathi határozat azon akadály, mely állapotaink azonnali javulását gátolja. Bécsi dolgok.­ ­ A reichsrath jelen ülésszaka lényegesen különbözik még eddig az előbbiektől. Történt korábban is, hogy egyes pontokon megtámad­ták a kormányt, néha keményeim, de a harcz végén mindannyiszor, épen az elhatározó perc­­­ben, az ellenzék engedett a „házi békesség“ ér­dekében, s néha még fegyverletételre is resig­­nálta magát. Ily előzmények után nem mert mindenki oly fontosságot tulajdonítni azon egész vonalon történt új támadásnak, melylyel a reichsrath képviselőháza megnyitá a jelen ülésszakban a harczot. A felirati viták s maga a felirat győzelem volt a képviselőségnek , de csak átalános elvekben, melyek nem voltak biztosítva a gyakorlatbavételről nemcsak a minisztérium kormányzatában, hanem maga a képviselőház további működésében sem. Majd a budget-tárgyalás mutatja meg — mondák azok, kikben a felirati viták figyelmet ébresztenek —■ oly határozott lesz-e a képviselőház az elvek alkalmazásában , a­minő kimondásukban volt. Bármennyire hirdessék a kormány­közlönyök, hogy minden zajütés daczása egyet akar a kor­mány és képviselőház, s meghasonlás nem léte­zik köztök, a tények meg nem szűnnek az el­lenkezőt bizonyitni. Meghasonlás van a képviselők —• azaz tulaj­donkép a pénzügyi bizottság és minisztérium közt. — Habár e meghasonlás még nem oly nyílt, mintha maga a képviselőház plénuma vol­na az egyik fél, nem kell feledni, hogy midőn a mostani bizottságot kinevezték, ann­ak alkotá­sát sokan a kormánypárt győzelmének kiálták ki. És íme, ezen bizottság oly kíméletlenül teszi a levonásokat, oly függetlenül jár el, hogy a minisztérium teljességgel nem találja benne örö­mét, s egynémely kormánylap a bizottság ter­­rorizmusáról beszél, melyet illendő lenne magá­nak a képviselőháznak mérsékelnie . Ámbár csak számok körül forog a vita, nem lehet félreismerni, hogy a gazdálkodási vágya­kon kívül az is lelkesíti a képviselőket, hogy tényekkel bizonyítsák be, hogy a — mennyiben rajtuk áll — tettekkel is munkások azon rendszer­­változtatáson (Umkehr), melyet a fe­­lirat össze­foglaló jelszavának hirdettek. Már csak követ­kezetességből is a maguk által kijelölt úton kell haladniok. Mintegy meg ak­arják kisérteni egyszersmind, tulajdonkép minő nyomatéka van a reichsrathnak, s hatásköre nem nagyobb­­, mint a­mennyit a pénzügy­miniszter egy vita he­vében, a reichsrath színe előtt, számára kimuta­tott ? A tagad­atlan meghasonlás kiegyenlítésére nem hiányzanak a közvetítő kísérletek, melyek­ben az a különös, hogy a közvetítők azok, kik korábban tán feltétlenül egy utón jártak a kor­mánynyal. — Egy ily ki­érlet már meghiusult. Gróf Vrints, a kormánypárt egyik embere volt az, ki a pénzügyi bizottságot közvetlen al­kudozásba hozta a min­isztérium­mal, s azt kí­vánta, hogy maga a kormány töröljön ki annyit a kiadásokból, a­mennyire a folyó kiadásokból származó deficit megy. Mindkét fél hajlandónak látszott az egyezke­désre,.és elvben egyet is értettek. De a kivi­telnél kitűnt a bizalmatlanság. A kormány nem nyilatkozott, mennyit vél kitörölhetőnek a kia­dásokból, hanem az egyes minisztériumoknak a költségek áttételében való szabadkéz adás mel­lett tetemes levonásokra késznek nyilatkozott- A bizottság pedig nem tarta megadhatónak ama szabadkéz engedést, míg a levonandó összegre nézve megnyugtatva nincs. Az egyezkedés meg­hiúsult. A minisztérium egy fontos n­y­eremény­­nyel dicsekedhetik. Megtörtént az első lépés arra, hogy az osztrák budgetben a franczia bud­­getkezelésnek egy nevezetes elve importáltas­­sék — t. 1. a revirement, nv­lynél fogva az egyes minisztériumok budgete átalános összegekben meghatároztatván, azon összegek határai közt mindenik tetszés szerint fedezheti az egyik ro­vatban mutatkozó hiányt a másik rovatra szánt pénztárból. A pénzügyi bizottság egyes esetek­re már meg is engedi ezt a kényelmet egyes mi­niszternek. De másfelől folytatja levonási műté­teleit, s hova tovább halad, annál világosabb, hogy a végleges előterjesztés nem lesz egyéb, mint a kormány és képviselőház közötti megha­­sonl­ó okmányszerű bizonyítéka. Közelebbről a meghasonlásnak új tápot adott az 1866-iki budget előterjesztése. Újra előállott a­'St Vrvnts általunk közlött és bemutatott köz­vetítésével, mely lényegesen különbözik a ko­rábbitól. Miután az előbbi mód sikerre nem veze­tett, most nem a kormányhoz fordul a bizottság ellenében, hanem a képviselőházhoz. A vita erre nézve még függőben van, s csak azt emel­jük ki, hogy kormánylapok (mint a „Botschaf­ter“) nagyon meg vannak vele elégedve , s jó reményeket táplálnak a kiegyenlítésre nézve. De más nézetben vannak az ellenzéki képvi­selők, ha a gréczi „Telegraf“ egy bécsi közle­ményének hitelt adhatunk. Hiteles forrásból értesül, úgymond, hogy a reichsrath képviselő­házában a baloldal egy tetemes része, s közte első­sorban az „autonomisták“, azon szándék­kal van, hogy ha a minisztérium továbbra is megmarad a képviselőház iránt eddig folytatott magatartásában, felhagy az eddigi meddő küz­delemmel, és lemond a képviselőség­ről. A miniszteri párttöredéknek az 1866-os bud­get első felolvasásakor követendő magaviselete határozó befolyással lesz ezen szándékra A „De­batte" hozzá­teszi, hogy saját értesülései meg­egyeznek eme közleménynyel. Az „O. D.P.“ is, mely még mindig reményti a minisztérium bekanyarodását, azt írja, hogy a közelebbi napok mindenesetre elöntök fognak lenni. Bármint oldassék meg a meghasonlás, érdekes commentárul szolgáland a Lajthán túli alkot­mányossághoz. Valódi parlamentekben, midőn a képviselőház többsége meghasonlásba jön a mi­nisztériummal, nem jár a dolog más nehézséggel, mint az utóbbinak egy krízisével, vagy a ház feloszlatásával, s új parlament összehívásával. Szomszédainknál ily megoldásról, úgy látszik, nincsen szó. A kérdés tehát ilyenforma: Hol megy ki az ember, ha se az ajtón, se az ablakon kimenni nem lehet? — Mert az még nem lesz megoldás, ha a fennforgó kérdésben a képviselőház enged­ni lesz kénytelen, vagy pedig egy képviselő­­krízis áll elő, ha t. i. való, hogy a baloldal kép­viselői ki szándékoznak lépni, s e mellett a tőke belértékét tetemesen alább- szállítja, sok esetben pedig épen tönkre teszi.“ És miután Hunfalvy úr legújabb időben ugyan azt óhajtja, a­mit én kívánok, ugyanazt roszalja, a­mit én kárhoztatok, tehát — sajátsá­gos logicája törvényei szerint — Erdődit le kell ütni a lábáról, mert hiszen világos, hogy ő a könnyelmű erdőpusztítás fogadott ügy­védje. Ezt pedig Hunfalvy ur azon „phrasisok­­b­ó­l“ ítéli, melyek — szerinte — nézeteimet „l­e­g­p­r­a­e­g­n­a­n­s a­b­b­an“ fejezik ki. Praegnans phrasis — e gyönyörű mű­szó alatt Hunfalvy ur tehát azon, számos érte­kezéseimből kihalászgatott egyes oly tételeket­­ érti, melyeknek ügyes összeállítása folytán a bárányból farkas, a galambból kigyó válik.­­ Természetes, hogy Hunfalvy ur e­z­e­k m­el­­l­­­é az annyira megtámadott értekezés követke­­­ző sorait (E. L. III. évf. 176.1.) nem idézhető.­­ „Ha azonban az előbbiekben egész nyíltan­­ kifejtettem, hogy, jelenlegi erdőink csonkít­­­­lan és kényszeres fenntartása nemcsak nem szükséges, de a magánérdek s a népgazdá­­szat szempontjából egyaránt kárhozatos, úgy hozzá kell tennem, hogy én azon térségek­nek, melyek rendeltetése akár a birtokos szándékánál, akár a törvény e­r­ejé­nél fogva, hogy erdőül maradjanak, lehető belterjes és a tudomány minden igényeinek megfelelő kezelését mondhatta­nul fontosnak ítélem.“ És ha Hunfalvy urat a sors szeszélye egyszer ide,­ mi felénk terelné, talán akarat­a ellen is meggyőződnék, hogy én az oktalan erdőgazdaságnak , vagy bármi pusztításnak még­sem vagyok annyira barátja, a­mint azt ő a közönséggel elhitetni oly szenvedélyes hévvel törekedik. Meggyőződnék akkor arról is, mily gondosan cselekedett, s mennyire való­ban lovagi­as tettet követett el, midőn ama barátjának nevét elhallgatá, ki a slavoniai sík­ságot illető oly általános nyilatkozatát azon vég­zi , hogy „a sivatag föld még a legkö­zönségesebb vegetatiót sem fogja táplálni!“ Észrevételei második és harmadik fejezeté­ben Hunfalvy ur Divaldot gúnyolja, mert az­­ Erdödivel egy húron pendül. E­ kettő azonban annyira jó barátja egymásnak, oly igen „egy test, egy lélek“ , hogy Hunfalvy ur „Divald és Erdödi“, „Erdődi és Divald“ helyett bátran csak­ akár az egyiket, akár a másikat nevez­hette volna, mert e kettő szellemi és anyagi vagyonközösség mellett kölcsönös és teljes jót­állást vállalt egymásért bármi ügyben és bárki irányában. Mezt Hunfalvy úr is sej­teni látszik, a midőn Dívaidnak a „Sür­­g­öny“-ben megjelent értekezésére utal a vé­gett, hogy az olvasó közönség „Erdődi úr e­l­­veivel és nézeteivel megismerkedjék.“ Nem hiszem ugyan, hogy az okos, s neveze­tesen szaktárgyakban mondott okos szó a „Sür­göny“ hasábjain pusztán csak azért, mer­t ott jelenik meg, elvaduljon; valamint nem tu­dom elhinni azt sem, hogy Hunfalvy úr szelleme nyers terményeiből akár a „P. N.“ ha­sábjain is nemzetgazdasági bölcseség váljék ; mégis — és épen Hunfalvy ur irányában — szükségesnek tartom kimondani, mikép a „Sür­­g­ö­ny“-ben,t­ud­tommal vagy beleegye­zésemmel, soha és semmiféle értekezésem meg nem jelent. Ezek után Hunfalvy úr amúgy mellesleg rá­ijeszt a közönségre, hogy az erdők befolyásáról a csimára ismét és bővebben szándékozik értekezni, végül pedig felkiált: „Itt tehát a fő­­kérdés minden­esetre az, hogy mit értsünk az annyiszor emlegetett természetes erdő­­talaj alatt.“ Részletesen kimutatni azon erdőket, melyek természetes vagy feltétlen erdőtalajon állanak, magán­erőt felülmúl, s az általunk is óhajtva várt és sürgetett „Országos erdészeti sta­tis­ti­ka“ köréhez tartozik. Egyszer másszor azonban a feltétlen erdőtalaj egy két ismertető jeleit említettem, s egyebek közt az „E. L.“-b­an azt is mondottam, hogy „azon esetek, melyekben az erdőtorlasztás a ta­laj termőképességét veszélyeztethetné, neve­zetesen 20 foknál meredekebb lejtőkön vagy homoktalajon jöhetnek elő, ha tartani kell tőle, hogy az futóvá válik.“ Hunfalvy ur azonban a „nevezetesen“ és az „egyedül“, „csak“, „csupán“ közti különbség előtt szemeit behunyván, e szavaim­ból „praegnans p h r a s i s t“ csavarintott, s rohanva hirdeté a borzadó világnak, hogy Erdődi vagy Divald, az ország jelen erdőinek legfeljebb 6%-át akarja megtűrni; tölgye­seink a föld színéről eltűnnek; minden gallyacs­kát nemsokára 3200 lábnyi magasságról kel­lene lehoznunk stb. Hogy Hunfalvy úr ezt csakugyan hitte, nem kétlem, miután, aligha­nem saját talál­mányú műszerekkel, azon meglepő és meglepőbb vakmerőséggel közzétett fel­fedezéshez jutott, hogy a budai, a selmecz- és körmöczbányai most kopár hegyeknek 20 fok­nál meredekebb lejtőjük nincsen. Ily erőszakos ferdítéseknek útját állani, s H. urat oly szomorúan mulattató botlásoktól megóvni óhajtván, iparkodtam a természetes erdőtalajnak általános meghatározását adni, s ezt mondom: „Minden erdő, melynek talaja másnemű mivelés mellett tartósan többet jövedelmezhet, az erdőgazdaság termé­szetes határain kivül áll; mig ellenben az oly talaj, mely csak erdősitve hajthat, vagy pedig úgy hozhat tartó­an legtöbb hasznot, annak természetes területéhez tartozik.“ De Hunfalvy úr nem is sejtvén, hogy a „ter­mészetes“ és a „feltétlen“ erdőtalaj fo­galmai közt van, még pedig felette lénye­ges különbség, hogy a feltétlen erdő­talaj mindig „természetes“, de nem megfordít­­va is, — a „tartósan“ horderejét felfogni nem bírta, s azt hivé, hogy meghatározásom nem zárja ki tökéletesen az oly talaj irtását, mely­nek termőképessége ekkér bármi részt is veszé­lyeztetnék. Ebbéli örömében magasan lobogtato­m„prae­gnans phrasis” zászlaját, teli torokkal jelentvén — nem azt, hogy ő született szakember, de — hogy a Karst erdőségeit az én elveim nyomán irtották, — hogy a „Salz­kammergut“ állami erdőit okvetlenül ki kellene irtani stb. Ezen és még több tarkánál tarkább tarkasá­gokkal a t. közönséget mulattatni, Hunfalvy úr­nak természetes, hogy nem lett volna alkalma, ha azt is elmondja, a­mi az illető helyen fen­tebbi meghatározásomat nyomban követi . A feltétlen erdőtalajon álló­­erdők feláldo­zása egy szóval mindenütt kisebb nagyobb —é­s némely esetben roppant erdőterületek termő­képességét veszélyezteti, megsemmisíti. És ez, közgazdasági szempontból, teljesen beérő ok, ez erdők fenntartását nemcsak igazolni, de követelni is, mert a talaj termőképességének megsemmisülése folytán csakugyan a nemzeti vagyon tőkéjének egy részt megy — még­pe­dig a legtöbb esetben helyrehozhatlanul — ve­szendőbe.“ „Ha tehát minden erdőink feltétlen erdőtala­­jon állanának, úgy az, hogy vannak-e a valódi faszüktség tekintetéből felesleges erdőink, igen alárendelt jelentőséggel bírna, mit legfeljebb sajnos tudomásul vehetnénk, mert e bajon erdői­r­tások útján segíteni józanon senki sem akarhatna.“ Megvallom, hogy én — ki távol a czivilisatio tűzhelyének füstjétől — életem legszebb évei­nek, hála Istennek! legnagyobb részét ha­zánk különféle vadonjaiban töltöttem — több­nyire magányosan, —­ki csak azért merészeltem az irodalmi pálya küszöbét megközelíteni, mert szégyenükt futotta el arczomat, a­hányszor el­gondoltam, hogy a magyar, kinek annyi az er­dője, a már oly magasra fejlett erdészeti tudo­mányok körében édes hazai nyelvén még be­szélni sem tud. —­ megvallom , hogy igen saj­nálom, mikép meghatározásaimat nem tudom még oly szabatosan és oly világosan összeállí­tani, mikép azok a született szakembe­rek rögtönítélőszéke előtt is megáll­hassanak. És Hunfalvy úr kedvéért, de csakis az ő számár­a, sietek fentebbi meghatározá­somat a szükséges pleonastiuisokkal és körülírá­sokkal megtoldani, s igy —• Hunfalvy urnak is érthetővé tenni . Minden talaj, mely a rajta álló erdő kiirtása folytán termőképességé­ben sem nem veszélyeztetik, sem meg nem semmisül, másnemű mive­lés mellett pedig saz amág többet jö­vedelmez, az erdőgazdaság termé­szetes határain kivü­l áll; míg el­lenben az oly talaj, melynek termő­­képessége a rajta álló erdő kiir­tása folytán veszélyez­tetné­k, vagy megsemmisülhetne,­­ valamint az is, mely csak erdősitve hajthat, vagy pedig úgy hozhat tartósan leg­több hasznot, annak természetes területéhez tartozik. És azon kérdésben : szabad legye­n-e valami erdőt véglegesen irtani, a közjólét szempontjából a fő s­ú­ly­t csak­is arra lehet helyezni, hogy irtás folytán az il­lető talaj termőképessége veszé­lyeztetik-e vagy nem? A­minek eldöntését pedig én sem akartam soha az illető tulajdonos ítéletére bízni, a törvényhozás feladatának tartván, meg­határozni a lehető legczélszerűbb utat, me­lyen az történjék.­­ De ha az igy kije­lölt után valami erdőről kimondatott, hogy ir­tás, s a talajnak másnemű mivelése folytán, ez utóbbi termőképessége semmikép sem veszé­lyeztetik, akkor annak eldöntése, hogy e talaj a jövőben er­lő- vagy mezőkép miveltessék-e, a közjólétre nézve annyira másodrendű kér­dés , mikép azt csakugyan egyenesen és e­g­y­e­d­ü­­­ az illető tulajdonosra kell, és veszély nélkül lehet is bízni, mert ily esetben a kormány — egyesek erőszakos bol­­dogítását c­élzó beavatkozása, a végtelenül bo­­szantó és keserítő atyáskodás oktalan gyámko­dása — a közgazdaság valódi érde­kein, minden ellensúlyozó előny nélkül, mond­­hatlanul nehéz sebet ejtene, a­mint azt a ma­ga helyén és idejében bővebben szándékom fej­tegetni. Itt és most tehát csak annyit még, hogy a tu­lajdonost — a­mint azt Hunfalvy úr óhajtja, és mindazok, kik jelen erdőállományunk cson­­kitlan fenntartása mellett buzgólkod­nak, — kényszeriteni akarni, mikép saját ká­rával, s néha végromlásával, még a leg­jobb minőségű gabonatalajon is csak erdőgaz­daságot folytasson, csupán azért, hogy az ő rovására mások ingyen sütkérezhessenek; a fát kényök kedvök szerint tékozolhassák; ab­ban túrhassanak, mint bizonyos állatok a makk­ban, — ez valóban oly elv, melyet a mai világ­ban és viszonyok között csak is Hunfalvy János úr pártolhat. És e részt Hunfalvy úr hasztalan hivatkozik Roscher tekintélyére; hasztalan iparkodik annak szavait félremagyarázni, mert ha Hun­falvy úr a „miveltségnek közép, sőt magasabb“, és tegyük hozzá, legmagasabb — „fokain álló nemze­tk“ törvényeit ismerné, akkor nem le­hetne titok előtte, hogy azok mind mentek azon szűkkeblűségtől, mely az erdőgaz­­daság természetes határain kivül álló erdőket is csonkítla­­n­u­l fenn akarná tartani; hogy az a „ren­d­­kívüli többet avatkozás“ a magáno­sok erdőgazdaságába, ■ a legnagyobb részt csak a feltétlen erdőtalaj erdőinek csonkítlan fenntartását czélozza; egyébiránt a jó erdőgaz­daság útját egyengetni, annak mindennemű aka­dályát elhárítani törekszik. És midőn én e részt soha életemben többet még nem követeltem, mint­ hogy megengedtes­sék, mikép az oly erdőket, melyek az erdő­­gazdaság természetes határain kí­vül á­ll­a­n­a­k, a nyilvánuló szükség mértéké­ben nem oktalanul pusztítani, de igen is értékesítve irta­n­i lehessen ; még pe­dig nem azért, hogy a talaj azután parlagon heverjen, hanem, hogy — Roscher szavaival Díváid és Erdőd! utolsó szava Hunfalvy János ur észrevételeire az er­dők ügyében. Hunfalvy János ur a „P. N.“ m. é. dec. 25, 28, 29 és 30-ki számaiban az erdők ügyében közölt észrevételeinek 1 ső fejezetében azt mondja :­ „Hogy némely vidéke­n a léte­ző e­rdők egy részét káros következ­mények nélkül ki lehetne vágni, azt senki sem tagadj­a.“ — és : „A b­u­zaföl­­deket senki sem akarja beerdősí­­ten­i.“ Így pedig Hurfalvy úr egyszerűen constatál­­ja akadémiai értekezésem e szavait: „a gabo­natalajon álló erdők törvényes kényszer útj­án való fenntartása nemcsak" felesleges, de a közjólétre, valamint a birtokosra nézve felette hátrányos is lehet.“ Hunfalvy úr továbbá a sopronyi, temesvári és brassói kereskedelmi és iparkamarák jelenté­seiből magyarázó adatokkal szíveskedik fent idézett értekezésem eme soraihoz: „Aggodalmam sokkal komolyabb tárgyát képezi azon erdők kezelés­nek minősége, melyeket sem nem ir­tunk, sem irtani nem szándékozhatunk; erdőgazdaságunk általánosan vészes iránya és az erdőhasználat azon módja, mely az öröklött kincseket, minden tekintet nélkül a jövőre, elté­­kozolja, a kamatok bármi áron való felemészté­

Next