Pesti Napló, 1865. július (16. évfolyam, 4560–4585. szám)

1865-07-15 / 4572. szám

, Pest, julius 14. 1865. (*...) Az olasz királyságot mai alakjában nemcsak o­ly államok ismerték el eddig, melyekben a szigorú alkotmányosság az illető­ kormányokat e tény végrahajtására mintegy utasitni látszott, minek a többek közt Anglia, Belgium, Portugália stb., és olyano­k sem csupán, melyek az úgy­nevezett modern szabadsági eszmék sze­rint alakítván át kormányzati rendsze­rüket, e rendszer alapelvének félreisme­rése nélkül az olasz nemzeti egység tö­rekvéseit nem kárhoztathaták, a­minek Éjszak-Amerika, Francziaország stb., hanem elismer­ték azt, s vele kölcsönös diplomatiai viszonyba le­ptek oly államok is , melyeknek kormányaik hagyomá­nyos politikát követve, az uj kor követe­léseinek csak vontatva és cseppenként szoktak engedményeket adni, s melyek minden vívmányt, ha az a legitimitás ro­vására, a múltból származó szerződési jogok ellenére vált bevégzett ténynyé, visszautasítni és érvénytelennek tekinteni szoktak, és­pedig, s főleg azért, mert léte­zési elvek , semmi feltétel alatt sem szö­vetkezni a forradalommal, és semmi szín alatt sem ismerni el eredményeit, m­ilye­nekül hozhatjuk fel a szentpétervári ka­binetet, a berlini udvart stb. És mégis, ezen egymásután következő, s lénye­gökben ép oly fontos elismerési tények parányi részét sí­m­teheték azon resensusmik, melyet most az ultramontán közlönyökben s a reactio párthívei sorá­ban tapasztalhatunk a madridi kabinet azon lépése folytán, melyet Rómában tett, bejelentve ott az olasz királyság el­ismerése iránti akaratát. Elemezve a kérdést valódi értelme sze­rint, e visszatetszést még túlingerültségé­­ben is menthetőnek találjuk. A hatalmak, melyek eddig Victor Em­á­imét egységes olasz királyságát elismer­ték, e ténynyel csak annyit jeleztek, hogy a bevégzett eseményeket tudo­másul veszik, s minthogy a közleke­dés mai könnyűsége és gyorsasága a né­pek közti nagy távolságokat megszün­teté, s érdekeiket százféle csatornán át hozza közvetlen érintkezésbe, a kormá­nyok kötelesek ez érdekeket szem előtt tartani, s merev formák iránti hódolatból, vagy megbántott emlékek miatti fájda-­­lomból, az életszükséggé vált közérintke­zések elől tartósan el nem zárkózhatnak. Ez indokok kétségtelen igazságát végre a megkárosított önzés szenvedélye is be­látta, s ha nem tapsolhatott is a szenve­dett sérelem szentesítésére, de legalább volt ereje hallgatni. A spanyol elismerés az éremnek egé­szen más oldalát tünteti fel. Egy századdal ezelőtt Károly alatt a nápolyi terület még a spanyol koronához tartozott, s csak midőn az örökösödési viszályok elintéztetek, s a megállapodás szerint az anjouk utódja II. Károly nevezet alatt a spanyol trónt Isten ke­gyelméből elfoglalta, bocsátotta ki köz­vetlen igazgatása alól Nápolyt és Sici­­liát, s adta azt át 1759-ben harmadik fiának, IV. Nándornak. Az absolut hatalom áldásai után áhí­tozó párt szónokai a madridi congressus jul. 8-ki ülésében e körülményre hívták fel a figyelmet, hogy abból a kormány elismerési tényének törvénytelenségét mu­tassák ki. II. Kár­oly, midőn Nápolyt és Sici­­liát Nándor fiának engedte át, ez által nem a spanyol koronát fosztotta meg olaszországi birtokaitól, hanem épen tart­va e birtok­jogot, csupán főigazgatót adott ama tartományoknak saját családjából, melynek tagjai halálozás és magszakadás esetében egymásnak a nélkül is termé­szetes és törvényes örökösei. A spanyol koronának e fenntartott joga sértetlenül állt fenn minden válságok és erőszako­s rázkódások daczára, egész a leg­újabb időkig. Spanyolország ama birtokjogról le nem mondott, azt fegyverrel tőle el nem vet­ték, a körülmények változtával tehát in­tézkedhetik e jogának érdekében a nél­kül, hogy foglalással vagy hódítással vádoltathatnék. Másként áll a kérdés, hall. Izabella királynő elismeri az olasz királyságot mai alakjában, melynek egyik tetemes részét épen ezen tartományok képezik. A királyságot ezúttal nem csupán czim teszi, hanem Olaszország azon tartomá­nyai feletti souverainitás, melye­k a züri­chi béke óta csatlakoztak hozzá; más szóval : I s a b e 11 a királynő elis­merve Victor Emanuelt olasz királynak, őt souverainnek ismeri el oly tartomá­nyokban is, melyek de jure az ő koro­nájához tartoznak. E mellett az olasz király oly családtól vette el Nápolyt és Siciliát, mely a madridi udvarral vérrokonságban van, s oly fejedelmet mozdított ki Parma és Piacenzából, melyet ugyanezen vérség köt Isabella királyi házához. Az olasz királyságnak Spanyolország általi elismerése tehát nem csupán külső formáknak, s némely elodázhatlan anyagi érdekeknek tett bók, hanem oly tény, mely az olasz nemzeti egység törekvései­nek teljes erkölcsi súlyt ad. O’Donn­e 11 kabinetjének egy heves támadást e kérdésben már ki kell­ állnia, s valószínű, hogy még többel is fog talál­kozni, hogy azonban a reactio minden erőködésének sem fog sikerülni feltartóz­tatni haladásában az eszmét, mely a Pyre­­néket is már tényleg átlépte, s hogy tán nincs is messze az idő, midőn a huszonkét millió népnek szabad akaratból és ön­álló meggyőződésből eredő államszerve­zete sehol, egyetlen államban sem leend a kormány­politika nyugtalanító kérdő­jele, ezt — figyelve az irányra, melyet az események fejlődése követ— tévedés fé­lelme nélkül szabad állítani. Ma Spanyolország, holnap a német szövetség — és azután! — Ausztria sem maradhat a végtelenig elszigetelve, — ő sem ignorálhatja mindenkorra tőszom­szédját. 160-4572. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illeti, minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Szom­bat, julius 15. 1865. 16 évi folyam Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­­tézendők.PESTI EAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. i’I V-Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 új kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Nyílt-tér : 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. Bécsi dolgok. — Az „Ostd. Post“ két hét óta majd minden nap kijelenti töprenkedéseit az új minisztervál­ságon, a­nélkül azonban, hogy még elég világo­san ki tudta volna fejezni, mi az, a­mi voltaké­­pen oly igen bántja. Újabb számában már hozzá fog, hogy tüzete­sebben előadja aggodalmának okát, alkalmul használván fel erre b. Eötvös József uj heti­lapja czikkeinek ismertetését. Mondja többek közt, hogy b. Eötvös nem lát­szik eléggé ismerni a Lajthán túli hangulatot Annálfogva az „Ostd.­Post“ magyarázza ezt ilye­­ténképen. A miniszt­ekrizis két szempontból tekintendő, egyfelől Magyarország, másfelől a Lajthán túli tartományok szempontjából. „Hogy — úgymond — gróf Zichy Hermann helyébe egy másik, erélyesebb, tehetségesebb, honfitársai közt befolyásosabb udvari kanczel­­lár neveztetett ki, az senkit sem busitott. Sőt a mennyiben az újonnan kinevezett kanczellár elődeinél hajlandóbb a kiegyenlítés lehetségé­­nek előidézésére, ezen kinevezést Ausztriában haladásképen üdvözöltük. „A (német) szabadelvű pártot azon köztudo­mású körülmény döbbente meg, hogy a minisz­­terkrízis a­ conservativ befolyások következmé­nye volt (?), fő előmozdítójaként oly magyar államférfin említteték, kit a magyarok nem szá­­mitnak a liberálisok közé. Maga Majláth úr is, legalább azon leírásból, melylyel eleinte jelle­mezték, az ó-conservativ párthoz tartozik. Meg­adjuk, hogy a magyar szabadelmű sajtó bátran bele­mehet a dologba, mert meg van győződve róla, hogy a magyar országgyűlésen a többség a szabadelmüeké, s nincs mit tartania a conser­­vati­vektől. „Másként áll a dolog minálunk. „Ha az új udvari kanczellárral együtt a képviselőház szabadelmü pártjának egyik avagy másik tag­ja hivatott volna meg az uj minisz­tériumba, nem sokat bánták volna az udvari kanczellár conservativ voltát, kevés súlyt he­­lyezénk vala erre. „De a kanczellár mellett oly név neveztete­­ államminiszterként, ki hasolókép conservativ irányú, s másfelöl kitűnt, hogy a reichsrath szabadelmű párt­jának egy tagja is, habár csak szak­miniszterül (igazság-, pénz-, kereske­dés ügye) meg nem fog hivatni az új ka­­b­inet­be. „Ez által a miniszterváltozás másnemű jelle­met nyert. Épen nem a magyar tendentia kelti az aggodalmat, hanem a válságnak saját belü­­­gyeink felé fordított éle az, a­mi folytonos fe­szültségben tart, legalább addig, mig a krízis be­fejezve nincs, az uj miniszterek ki­­nem nevez­tetnek és az uj cabinet jellemének megítélése még lehetetlen.“ Mindazon fentebbi okok közt, melyeket az „O. d. P.“ felhoz, vannak világosan érthetők. Ilyen az, hogy a reichsrath képviselőházának különösen kitűnt szónokai közül eddig elé egyet sem kértek fel miniszteri tárcza vállalására. Senki sem hibáztathatja érte az „O. d. P.“-ot, hogy ezt míg mi Lajthán innennek csak ért­het­j­ü­k, ő azt közvetlenül érzi is. De van a dolog lényegében valami, a­mit az „Ost. d. Post.“ nem látszik eléggé méltányolni, s a­mi nagyobb dolog annál, hogy Belcredi úr vagy más lett miniszterré — azaz a koronának mindenesetre csak ideiglenes tanácsosává. Már magában a krízis kiindulásának megfej­tésében nagyot téved — nézetünk szerint — az „Ost Deutsche Post.“ Lehetséges e az, hogy egy birodalom legfontosabb ügyei csupán egy ember kabineti sugdosásaira megfordul­janak sarkaikban ? — Köztudomású dolog, az események mily természetes fejlése mutató ki az eddigi rendszernek egyfelől czéliránytalansá­­gát, másfelől tarthatla­nságát. A magyar kérdés dolgában a félreértések és balii életek egész chi­­nai falának kellett négy év alatt elenyészniök. A császári utazás Pestre szintén egy ó-conser­vativ sugalomnak, s a pesti fogadtatás szintén ilyen befolyásnak tulajdonítható? Valóban különös, hogy az „Ost­deutsche Post“ holmi ismeretlenekkel vesződik, míg a nagyobb, be­végzett tényeket ignorálja! — Az új fordu­lat nem abban van csak, hogy Belcredi úr neveztetett ki miniszterré (habár az sem kis dolog, hogy a Schmerling-féle parlamentá­ris mus, melylyel az „U. d. P.“ teljességgel nem volt megelégedve, lejárt), nemcsak annyit bizonyít, hogy a magyar kérdésben a nemzet óhajtására kezd tekintet lenni, hanem hogy mé­lyebben ható a jó fordulat, s hogy a Lajthán túli közvélemény­, és különösen a képviselet iránt nagyobb tekintet látszik lenni ezután. A­mi pedig az ó-conservativ név rémét il­leti, csak a magyar ó-conservativekről szólva — ha több pontra nézve eltérünk is tőlök — az „O. d. P.“ alig hozhat fel ama pártból nevet, melynek viselője minden conservativság mellett nagyobb tiszteletben ne tartaná az alkotmányos­ságot, mint némely liberálisnak kikiáltott kor­mányférfi tartá a Lajthán túl. — Ha Belcredi gróf más értelemben conservativ, mint ezek, elveit nem török vette, hanem azon bureaukban, melyek iskolájának végzését oly nagy érdemül számítja be a leendő államminiszternek. Azt sem értjük jól, miként egyeztethető az „O. d. P.“ ilyen aggodalma ama másikkal, mely szerint a leendő minisztérium igen sok autonó­miát talál majd adni a tartományoknak. A­kik­től egyszer mint reactionáriusoktól fél, másszor mint túlságos szabdaelm­ektől tart; mert az autonómia korántsem a Péter vagy Miklós czá­­rok találmánya, hanem liberális eszme, kivéve akkor, midőn machiavellisticus czélzattal — mire közel voltak a példák — épen csak az absolutismus ideiglenes eszközéül használta­tott fel. No de miután Bécsben vannak liberális cen­tralisták, ha képesek érteni magukat, miért ne értenék az autonóm­ reactiót is? — Nekünk mindig csodálatos compositiónak tűntek fel az előbbiek, s észjárásukkal sem vagyunk képesek mindig tisztában lenni.­­ Mint már írtuk, Bécsben mind az urak, mind a képviselők háza tagokat nevezett ki egy vegyes bizottságba, mely kiegyenlítse a két ház közötti differentiákat az 1865-iki budget össze­gére nézve. A különbség, mint mondják, még másfél millió, mindamellett, hogy az urak háza elfogadá a képviselők által megszavazott ösz­­szeget. Azonban, mint a régi „Presse“ értesít, nem maga a pénzösszeg a főnehézség. Habár a ta­gok hallgatást fogadtak, annyit állíthat a „Presse,“ hogy a tanácskozmány köz­pontját a miniszterkrízis képezi. S csakugyan igen szoros kapcsolatban áll a buidgettel az a kérdés, minő minisztériumnak s minő rendszer számára szavaztassák meg az 1865-iki költség. Azonban, mond tovább a „Presse,“ a bizott­ságnak már első ülése mutatá, hogy eredményre fognak jutni, s igy feltehető, hogy gróf Mens­­dorf— az új miniszterelnök — megnyugtató fel­világosításokat adhatott mind a levonások, mind az elvbeli aggodalmak tárgyában.­­ A berlini keresztes lap bécsi levelezője a miniszterkrízis történetére nézve a követke­zendő verziót közli: Kezdetben döntő körökben csak az a szándék volt meg, hogy gr. Zichy és Nádasdy kanczellárok bocsáttassanak el, hogy a Magyarországgal való kibékülés lehetségessé váljék. Legfeljebb még K. Lichtenfels mondott volna le.­­ A többi miniszterek közül maga Schmerling úr is magáévá tette volt a ki­egyenlítés uj programmját. Azonban Rainer főherczeg ö Felsége sehogy sem akart az uj kom­­binatióban részt venni. Lelépte a többi miniszter lemondását is maga után vonta, s mintegy ön­­kénytelenül is előidézte. Ez bírta kitörésre a krízist, mely már hónapok óta lappangó volt, s különben még az maradhat vala. Azonban akár maradt volna meg az előbbi minisztérium, akár nem, a februári pátens meg nem maradhat vala változatlanul. Alkotmányos revisió alá került volna mindenesetre. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ julius—deczemberi folyamára. @MJ s Julius—deczemberi félévre .......................JLO Julius—septemberi évnegyedre .... A „PESTI NAPLÓ“ kiadó­hivatala. Ellenválaszul dr. Milassin Vilmos úrnak. 1. Megvallom, hogy helyzetem, szemközt dr. Milassin Vilmos úrral, egy kissé nehéz. Tisztelt ellenvéleményesem már többször sikerrel fordult meg a sajtó terén, míg én csak most kezdem futni a rögös pályát. Szinte sérti szerénysége­met, hogy szembe kell szállanom vele. Ez azon­ban a dolgon mit sem változtat, mert közhasznú kérdések nyilvános vitatásánál a személyi te­kintélyek amúgy is háttérbe szorulnak, és csak maga az ügy, melynek védelmére kelünk, állhat előtérben. Őszintén becsülöm a tudor úr szép tehetségét és az enyimnél alaposabb készültségét, de azt mindamellett el nem hallgathatom, hogy felszó­lamlása engem ki nem elégített. Nem azért va­gyok elégületlen, mert a kérdés egész egyoldalú felfogásával vádolt engem, hanem csak azért, mert a tudor úr czikkei a vitás­ kérdés felderíté­sére aránylag csekély hatással voltak. Igaza van a tudor úrnak, hogy az „ügyvéd­jelölt“ elnevezésnek helyes fogalma ekkoráig nincs még a törvényben szabatosítva. Szükséges tehát, hogy e fogalmat meghatározzuk. A tudor ur azt tartja, hogy ügyvédjelöltek azok, kik az 1864. évi dec. 16. pátens értelmében az ügyvédi vizsgát és esküt letették, és kik már csak ez­után önálló ügyvédek oldalánál segédi minőség­­b­en alkalmazvák. A tudor ur e fogalmat ily for­mán magából az idézett pátensből akarja meg­állapítani. Szerintem ezen nézet nem helyes, mert azok, kik az ügyvédi vizsgát és esküt már letették, valóságos ügyvédek,a kik rendes okle­véllel vannak ellátva, és kik már annálfogva is, mivel okvetlenül ügyvédek — osztanilag véve — „ügyvédjelöltek“ többé nem is lehetnek. — Köztök és az önálló ügyködésre jogosított ügyvédek közt a különbség csupán abból áll, hogy az elsőbbek csak akkorára kapják meg az önállóságot, ha igazolhatják, hogy a pátens­ben megszabott feltételeknek eleget tettek. De még a pátens szerint sem állíthatni, hogy az önálló ügyködési engedély magával az ügyvéd­séggel azonos lenne, vagy hogy a még nem önálló ügyvédek mindaddig, míg önállósági en­gedélyt nem kapnak, csupán jelölteknek lenné­nek mondhatók, mert bizonyos, hogy törvé­nyeink szerint az ügyvédséget már maga az ügyvédi oklevél adja meg, mely intézkedésen a pátens nem tett változtatást.­­ Az önálló ügyködési engedély tehát nem szerzi meg magát az ügyvédséget, mely már az oklevéllel szerezte­tik, hanem csupán jogot nyújt a már előbb meg­szerzett ügyvédségnek gyakorlati érvényesíté­séhez. Furcsán is venné ki magát, ha a pátens kibocsátása után oklevelet nyert ügyvédek eb­beli jogos czímekkel szabadon nem élhetnének, ha státusuk kétségbe vonatnék, és ha pusztán csak ügyvédjelölteknek hivatnának, holott azon állást, melyre egykor jelölve voltak, vagyis az ügyvédi állást, már oklevelük által valóságo­san elnyerték. Én a tudor úrral ellenkezőleg, csupán azokat nevezhetem „ügyvédjelöltekének, kik az elmé­leti jogi tanfolyamot szabályszerűen befejezték, ennek folytán a bírói államvizsgát sikeresen ki­állották, és maguknak azon képesítést megsze­rezték, mely szerint a kitöltött gyakorlat után jogosan bocsáthatók az ügyvédi vizsgához. — Előbbeni czikkem kizárólag ezekről szólott. Dr. Milassin V. úr ü­gyvédsegédekről is tesz említést, mire az a megjegyzésem van, hogy ez nem eléggé szabatos kifejezés, melyet az ügy­védjelölt elnevezéssel összezavarni nem sza­bad. Ügyvédsegéd — az itt szóba hozott érte­lemben — mindenesetre csak jogvégzett egyén lehet, de ez kissé tágas értelmezés, minthogy jogvégzett épen úgy a saját értelmezésem sze­rinti ügyvédjelölt is, mint az önálló gyakorlatra még jogosutlan ügyvéd, minélfogva az „ügyvéd­­segéd“ elnevezés mind a kettőre egyaránt jogo­san illik. Másfelől azonban magam is határo­zottan ellenezném, hogy ez elnevezéssel olyakat illessünk, kik még nem jogvégzettek, és a­kiket csupán írnokoknak mondhatunk, kik ügyvéd­­főnökeiket gépies munkával ugyan segítik, a miért azonban Ügyvédsegédeknek a fentebbi értelem szerint meg sem mondhatók. Bizonyos, hogy az ügyvédi írnokok közé kell soroznunk kétségtelenül még a joghallgatókat is. — Mind­azokról, kik még elméleti jogtudománynyal fog­lalkoznak, nézetem az, hogy a peres ügybeli tárgyalásokból teljesen kizárva legyenek, sőt hogy esetleges megjelenésök magát a makacs­­sági marasztalást se gátolhassa meg, szóval, hogy ily egyének tárgyalásoknál épen semmi minőségben meg ne jelenhessenek a fórumon. Osztom a tudor úr megjegyzéseit, hogy ily óvat­­lan egyének a jogszolgáltatásnak csak hátrá­nyára lehetnek, és a feleket okvetlen csak ká­rosítják. Ugyanazért aligha helyeselhető Pest város törvényszékének eljárása, mely szerint a fórumot (nemcsak helyettesítési, sőt még sza­bad képviselési joggal is) nem jogvégzettek szá­mára nyitva tartja, s termeibe oly ifjenczokat bocsát, kik egyátalában oda nem valók, mivel azt, mit ott már tudniok kellene, még csak ezen­túl fogják az iskolában tanulni. De ha a pesti városi törvényszék túl enyhe eljárást követ, in­nét nem következik, hogy más bíróságok is ha­sonló tévelybe essenek, és azért a városi tör­vényszék ilynemű eljárásából az ügyvédjelöltek állására vonatkozó átalános következéseket származtatni nem lehet. Abban is egyet­értek a tudor úrral, hogy el­mélet nélkül maga az edzettebb hosszú gyakor­lat is hézagos, meg hiányos; azért úgy véleke­dem azokról, kik még elméleti tudományokkal foglalkoznak , hogy miután kitűzött czéljuk amúgy is az elméleti tudomány elsajátításából áll, kizárólag ezen czélra törekedjenek, és azon legyenek, hogy azt minél sikeresebben elér­jék. Az idő, melyhez e czél elérése kötve van, különben is elég rövid arra, hogy kitartó szor­galom és állhatatos munkásság nélkül méltókép legyen elérhető. Tanulóknak a fórumon nincs mit keresniük: sem képességek, sem idejök hozzá. Soká foglalkozom ez előzményekkel, de kel­lett azt tennem, mert szükséges, hogy az alap­fogalmakat szorosan elkülönözzük egymástól, minthogy a kérdést csak így lehet a homályból kiburkolni. De menjünk most tovább. Szememre veti a tudor úr, hogy a perlekedő felek és az ügyvédi kar érdekeit figyelmen kí­­vül hagytam. A felek irányában csak az vállal felelősséget, kire a felek ügyüket ellátás végett bízták. A f­él, midőn ügyvédet vall, nem törődik azzal:ki fog­ja a tárgyaláskor a feleseléseket jegyzőkönyvbe iktatni, várjon maga a megbízott ügyvéd szemé­lyesen fog-e megjelenni, vagy helyettesíttetni fogja e magát a nála segédképen működő ügy­védi jelölt által ? A felek ügyüket közvetlen az ügyvédre bízzák, és nem a segédkedő ügyvédje­löltre. A megbízott ügyvéd és megbízó fél kö­zött a hatalmazványnál fogva kölcsönös jogvi­szony támad, melyből az következik, hogy min­den felelősség a felek irányában kizárólag a meghatalmazott ügyvédre nehezedik, ki ezért a károsult felet minden ha kártalanítani tarto­zik, akár önmaga követett légyen el valami vét­kes mulasztást, akár pedig az ügyvédjelölt ál­tali helyettesítés miatt károsodott legyen a per­lekedősét. Ezen kártalanítási kötelezettség pedig magában a hatalmazványi jogviszonyban gyö­kerezik, mely a félnek egyszersmind biztosíté­kul szolgál. Minthogy tehát mindig csakis az ügyvéd tartozik megbízóját kármentesíteni, az ügyvédnek legfőbb kötelessége arra figyelni, hogy akár ő maga látja el az ügyet, akár a je­lölt által láttatja azt el, s mindenkor tisztán állhasson, hogy így önmagát kellőleg fedhesse. Innét természetesen az következik, hogy az ügyvéd saját érdekét mellőzné, s önmaga alatt vágná a fát, ha az ügyeket óvatlan helyette­sekre bízná. Sokat koc­káztatna az ügyvéd mind erkölcsi, mind anyagi tekintetben, ha elég könnyelmű lenne a tárgyalásokat oly helyet­tesre bízni, kinek képességét kellőleg ki nem puhatolá, s kiben az ügy sikeres elintézése iránt elégséges garantiát nem találhat. Pedig az ügyvédnek közvetlen a legjobb alkalma van a nála segédkedő ügyvédjelölt képességét gya­korlati módon kitudni, és magának a helyettesítés sikeres voltára nézve megnyugta­tó biztosítást szerezni. Maga az ügyvéd legbiz­tosabban ítélheti meg , mennyire terjedje­n a je­lölt képességébe helyezett bizalom határa, vagy­is: mit és mennyit bízhat az illető jelöltre? Bíz­vást feltehetjük, hogy renommirt ügyvéd jó hír­nevét koc­káztatni, tekintélyét sülyeszteni és clienseit elidegeníteni egyhamar nem fogja, s épen azért, mert hivatásának tiszta öntudatával bir, s a benne bizalmat helyezett fél ügyét ko­molyan szivén hordja, az esetre, ha oly kény­­telenségbe jut, hogy ő maga nem tárgyalhat,­­ bizonyára jól fogja megnézni emberét, kit helyettesül fogad, s ekképen óvatosan fog gon­doskodni arról, hogy képviselője rövidséget ne valljon. Azon aggodalmak tehát, melyeket a tisztelt tudor úr e részben felemlít, igen practicus ér­vekkel teljesen megc­áfolhatók. De ezen felül az is kétségtelen, hogy az anyagiak utáni vágyako­­dás , mely napjainkban egyik legáltalánosb gyengédje emberi természetünknek,bizonyára az ügyvédeknél is elég észrevehetőig érvényesíti magát. Nem lehet ennélfogva az ügyvédekről oly rövidlátást feltenni, mely szerint legkiválóbb érdekeiket ők maguk lábbal tapossák, midőn ki­­menthetlen könnyelműséggel fognának eljárni a helyettesítések körül. Már az csakugyan ke­vésbé hihető, hogy az ügyvédek, háttérbe szo­rítva minden más érdeket, annyira szerethetnék segédeiket, mint szereti a pelikán saját szü­lötteit, kiket kebelének vérével táplál. Kézzel­fogható ilyformán, hogy számtalan tekintet arra ösztönzi az ügyvédeket, miszerint igen óvatosan válaszszák helyetteseiket, és éber figyelemmel­ legyenek azon, miképen a felek érdeke minden­kor szemmel tartassák. Nincs tehát alapos okunk attól tartani, hogy ha az ügyvédjelöltek jogosít­ványa elismertetik,­­ a felek ez által károsul­hatnának. A tudor úr másik ellenvetése abból áll, hogy az ügyvédjelöltek tárgyalhatási jogosítványa utóbb ártalmas is lehetne az Ügyvédkar tekin­télyére nézve. Magam is belátom, hogy tudomá­­ny°8 ügyvédnek nem válik gyönyörűségére ,a törvényt még nevéről is alig ismerő i­jonczetal tudományos jogvitatkozásba bocsátkozni a tár­gyalás terén . Jól tudom, hogy ez ir­gyen is de-

Next