Pesti Napló, 1865. július (16. évfolyam, 4560–4585. szám)
1865-07-15 / 4572. szám
, Pest, julius 14. 1865. (*...) Az olasz királyságot mai alakjában nemcsak oly államok ismerték el eddig, melyekben a szigorú alkotmányosság az illető kormányokat e tény végrahajtására mintegy utasitni látszott, minek a többek közt Anglia, Belgium, Portugália stb., és olyanok sem csupán, melyek az úgynevezett modern szabadsági eszmék szerint alakítván át kormányzati rendszerüket, e rendszer alapelvének félreismerése nélkül az olasz nemzeti egység törekvéseit nem kárhoztathaták, aminek Éjszak-Amerika, Francziaország stb., hanem elismerték azt, s vele kölcsönös diplomatiai viszonyba leptek oly államok is , melyeknek kormányaik hagyományos politikát követve, az uj kor követeléseinek csak vontatva és cseppenként szoktak engedményeket adni, s melyek minden vívmányt, ha az a legitimitás rovására, a múltból származó szerződési jogok ellenére vált bevégzett ténynyé, visszautasítni és érvénytelennek tekinteni szoktak, éspedig, s főleg azért, mert létezési elvek , semmi feltétel alatt sem szövetkezni a forradalommal, és semmi szín alatt sem ismerni el eredményeit, milyenekül hozhatjuk fel a szentpétervári kabinetet, a berlini udvart stb. És mégis, ezen egymásután következő, s lényegökben ép oly fontos elismerési tények parányi részét símteheték azon resensusmik, melyet most az ultramontán közlönyökben s a reactio párthívei sorában tapasztalhatunk a madridi kabinet azon lépése folytán, melyet Rómában tett, bejelentve ott az olasz királyság elismerése iránti akaratát. Elemezve a kérdést valódi értelme szerint, e visszatetszést még túlingerültségében is menthetőnek találjuk. A hatalmak, melyek eddig Victor Emáimét egységes olasz királyságát elismerték, e ténynyel csak annyit jeleztek, hogy a bevégzett eseményeket tudomásul veszik, s minthogy a közlekedés mai könnyűsége és gyorsasága a népek közti nagy távolságokat megszünteté, s érdekeiket százféle csatornán át hozza közvetlen érintkezésbe, a kormányok kötelesek ez érdekeket szem előtt tartani, s merev formák iránti hódolatból, vagy megbántott emlékek miatti fájda-lomból, az életszükséggé vált közérintkezések elől tartósan el nem zárkózhatnak. Ez indokok kétségtelen igazságát végre a megkárosított önzés szenvedélye is belátta, s ha nem tapsolhatott is a szenvedett sérelem szentesítésére, de legalább volt ereje hallgatni. A spanyol elismerés az éremnek egészen más oldalát tünteti fel. Egy századdal ezelőtt Károly alatt a nápolyi terület még a spanyol koronához tartozott, s csak midőn az örökösödési viszályok elintéztetek, s a megállapodás szerint az anjouk utódja II. Károly nevezet alatt a spanyol trónt Isten kegyelméből elfoglalta, bocsátotta ki közvetlen igazgatása alól Nápolyt és Siciliát, s adta azt át 1759-ben harmadik fiának, IV. Nándornak. Az absolut hatalom áldásai után áhítozó párt szónokai a madridi congressus jul. 8-ki ülésében e körülményre hívták fel a figyelmet, hogy abból a kormány elismerési tényének törvénytelenségét mutassák ki. II. Károly, midőn Nápolyt és Siciliát Nándor fiának engedte át, ez által nem a spanyol koronát fosztotta meg olaszországi birtokaitól, hanem épen tartva e birtokjogot, csupán főigazgatót adott ama tartományoknak saját családjából, melynek tagjai halálozás és magszakadás esetében egymásnak a nélkül is természetes és törvényes örökösei. A spanyol koronának e fenntartott joga sértetlenül állt fenn minden válságok és erőszakos rázkódások daczára, egész a legújabb időkig. Spanyolország ama birtokjogról le nem mondott, azt fegyverrel tőle el nem vették, a körülmények változtával tehát intézkedhetik e jogának érdekében a nélkül, hogy foglalással vagy hódítással vádoltathatnék. Másként áll a kérdés, hall. Izabella királynő elismeri az olasz királyságot mai alakjában, melynek egyik tetemes részét épen ezen tartományok képezik. A királyságot ezúttal nem csupán czim teszi, hanem Olaszország azon tartományai feletti souverainitás, melyek a zürichi béke óta csatlakoztak hozzá; más szóval : I s a b e 11 a királynő elismerve Victor Emanuelt olasz királynak, őt souverainnek ismeri el oly tartományokban is, melyek de jure az ő koronájához tartoznak. E mellett az olasz király oly családtól vette el Nápolyt és Siciliát, mely a madridi udvarral vérrokonságban van, s oly fejedelmet mozdított ki Parma és Piacenzából, melyet ugyanezen vérség köt Isabella királyi házához. Az olasz királyságnak Spanyolország általi elismerése tehát nem csupán külső formáknak, s némely elodázhatlan anyagi érdekeknek tett bók, hanem oly tény, mely az olasz nemzeti egység törekvéseinek teljes erkölcsi súlyt ad. O’Donne 11 kabinetjének egy heves támadást e kérdésben már ki kell állnia, s valószínű, hogy még többel is fog találkozni, hogy azonban a reactio minden erőködésének sem fog sikerülni feltartóztatni haladásában az eszmét, mely a Pyrenéket is már tényleg átlépte, s hogy tán nincs is messze az idő, midőn a huszonkét millió népnek szabad akaratból és önálló meggyőződésből eredő államszervezete sehol, egyetlen államban sem leend a kormánypolitika nyugtalanító kérdőjele, ezt — figyelve az irányra, melyet az események fejlődése követ— tévedés félelme nélkül szabad állítani. Ma Spanyolország, holnap a német szövetség — és azután! — Ausztria sem maradhat a végtelenig elszigetelve, — ő sem ignorálhatja mindenkorra tőszomszédját. 160-4572. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illeti, minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Szombat, julius 15. 1865. 16 évi folyam Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI EAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. i’I V-Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 új kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Nyílt-tér : 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Bécsi dolgok. — Az „Ostd. Post“ két hét óta majd minden nap kijelenti töprenkedéseit az új miniszterválságon, anélkül azonban, hogy még elég világosan ki tudta volna fejezni, mi az, ami voltaképen oly igen bántja. Újabb számában már hozzá fog, hogy tüzetesebben előadja aggodalmának okát, alkalmul használván fel erre b. Eötvös József uj hetilapja czikkeinek ismertetését. Mondja többek közt, hogy b. Eötvös nem látszik eléggé ismerni a Lajthán túli hangulatot Annálfogva az „Ostd.Post“ magyarázza ezt ilyeténképen. A minisztekrizis két szempontból tekintendő, egyfelől Magyarország, másfelől a Lajthán túli tartományok szempontjából. „Hogy — úgymond — gróf Zichy Hermann helyébe egy másik, erélyesebb, tehetségesebb, honfitársai közt befolyásosabb udvari kanczellár neveztetett ki, az senkit sem busitott. Sőt a mennyiben az újonnan kinevezett kanczellár elődeinél hajlandóbb a kiegyenlítés lehetségének előidézésére, ezen kinevezést Ausztriában haladásképen üdvözöltük. „A (német) szabadelvű pártot azon köztudomású körülmény döbbente meg, hogy a miniszterkrízis a conservativ befolyások következménye volt (?), fő előmozdítójaként oly magyar államférfin említteték, kit a magyarok nem számitnak a liberálisok közé. Maga Majláth úr is, legalább azon leírásból, melylyel eleinte jellemezték, az ó-conservativ párthoz tartozik. Megadjuk, hogy a magyar szabadelmű sajtó bátran belemehet a dologba, mert meg van győződve róla, hogy a magyar országgyűlésen a többség a szabadelmüeké, s nincs mit tartania a conservativektől. „Másként áll a dolog minálunk. „Ha az új udvari kanczellárral együtt a képviselőház szabadelmü pártjának egyik avagy másik tagja hivatott volna meg az uj minisztériumba, nem sokat bánták volna az udvari kanczellár conservativ voltát, kevés súlyt helyezénk vala erre. „De a kanczellár mellett oly név neveztete államminiszterként, ki hasolókép conservativ irányú, s másfelöl kitűnt, hogy a reichsrath szabadelmű pártjának egy tagja is, habár csak szakminiszterül (igazság-, pénz-, kereskedés ügye) meg nem fog hivatni az új kabinetbe. „Ez által a miniszterváltozás másnemű jellemet nyert. Épen nem a magyar tendentia kelti az aggodalmat, hanem a válságnak saját belügyeink felé fordított éle az, ami folytonos feszültségben tart, legalább addig, mig a krízis befejezve nincs, az uj miniszterek kinem neveztetnek és az uj cabinet jellemének megítélése még lehetetlen.“ Mindazon fentebbi okok közt, melyeket az „O. d. P.“ felhoz, vannak világosan érthetők. Ilyen az, hogy a reichsrath képviselőházának különösen kitűnt szónokai közül eddig elé egyet sem kértek fel miniszteri tárcza vállalására. Senki sem hibáztathatja érte az „O. d. P.“-ot, hogy ezt míg mi Lajthán innennek csak érthetjük, ő azt közvetlenül érzi is. De van a dolog lényegében valami, amit az „Ost. d. Post.“ nem látszik eléggé méltányolni, s ami nagyobb dolog annál, hogy Belcredi úr vagy más lett miniszterré — azaz a koronának mindenesetre csak ideiglenes tanácsosává. Már magában a krízis kiindulásának megfejtésében nagyot téved — nézetünk szerint — az „Ost Deutsche Post.“ Lehetséges e az, hogy egy birodalom legfontosabb ügyei csupán egy ember kabineti sugdosásaira megforduljanak sarkaikban ? — Köztudomású dolog, az események mily természetes fejlése mutató ki az eddigi rendszernek egyfelől czéliránytalanságát, másfelől tarthatlanságát. A magyar kérdés dolgában a félreértések és balii életek egész chinai falának kellett négy év alatt elenyészniök. A császári utazás Pestre szintén egy ó-conservativ sugalomnak, s a pesti fogadtatás szintén ilyen befolyásnak tulajdonítható? Valóban különös, hogy az „Ostdeutsche Post“ holmi ismeretlenekkel vesződik, míg a nagyobb, bevégzett tényeket ignorálja! — Az új fordulat nem abban van csak, hogy Belcredi úr neveztetett ki miniszterré (habár az sem kis dolog, hogy a Schmerling-féle parlamentáris mus, melylyel az „U. d. P.“ teljességgel nem volt megelégedve, lejárt), nemcsak annyit bizonyít, hogy a magyar kérdésben a nemzet óhajtására kezd tekintet lenni, hanem hogy mélyebben ható a jó fordulat, s hogy a Lajthán túli közvélemény, és különösen a képviselet iránt nagyobb tekintet látszik lenni ezután. Ami pedig az ó-conservativ név rémét illeti, csak a magyar ó-conservativekről szólva — ha több pontra nézve eltérünk is tőlök — az „O. d. P.“ alig hozhat fel ama pártból nevet, melynek viselője minden conservativság mellett nagyobb tiszteletben ne tartaná az alkotmányosságot, mint némely liberálisnak kikiáltott kormányférfi tartá a Lajthán túl. — Ha Belcredi gróf más értelemben conservativ, mint ezek, elveit nem török vette, hanem azon bureaukban, melyek iskolájának végzését oly nagy érdemül számítja be a leendő államminiszternek. Azt sem értjük jól, miként egyeztethető az „O. d. P.“ ilyen aggodalma ama másikkal, mely szerint a leendő minisztérium igen sok autonómiát talál majd adni a tartományoknak. Akiktől egyszer mint reactionáriusoktól fél, másszor mint túlságos szabdaelmektől tart; mert az autonómia korántsem a Péter vagy Miklós czárok találmánya, hanem liberális eszme, kivéve akkor, midőn machiavellisticus czélzattal — mire közel voltak a példák — épen csak az absolutismus ideiglenes eszközéül használtatott fel. No de miután Bécsben vannak liberális centralisták, ha képesek érteni magukat, miért ne értenék az autonóm reactiót is? — Nekünk mindig csodálatos compositiónak tűntek fel az előbbiek, s észjárásukkal sem vagyunk képesek mindig tisztában lenni. Mint már írtuk, Bécsben mind az urak, mind a képviselők háza tagokat nevezett ki egy vegyes bizottságba, mely kiegyenlítse a két ház közötti differentiákat az 1865-iki budget összegére nézve. A különbség, mint mondják, még másfél millió, mindamellett, hogy az urak háza elfogadá a képviselők által megszavazott öszszeget. Azonban, mint a régi „Presse“ értesít, nem maga a pénzösszeg a főnehézség. Habár a tagok hallgatást fogadtak, annyit állíthat a „Presse,“ hogy a tanácskozmány központját a miniszterkrízis képezi. S csakugyan igen szoros kapcsolatban áll a buidgettel az a kérdés, minő minisztériumnak s minő rendszer számára szavaztassák meg az 1865-iki költség. Azonban, mond tovább a „Presse,“ a bizottságnak már első ülése mutatá, hogy eredményre fognak jutni, s igy feltehető, hogy gróf Mensdorf— az új miniszterelnök — megnyugtató felvilágosításokat adhatott mind a levonások, mind az elvbeli aggodalmak tárgyában. A berlini keresztes lap bécsi levelezője a miniszterkrízis történetére nézve a következendő verziót közli: Kezdetben döntő körökben csak az a szándék volt meg, hogy gr. Zichy és Nádasdy kanczellárok bocsáttassanak el, hogy a Magyarországgal való kibékülés lehetségessé váljék. Legfeljebb még K. Lichtenfels mondott volna le. A többi miniszterek közül maga Schmerling úr is magáévá tette volt a kiegyenlítés uj programmját. Azonban Rainer főherczeg ö Felsége sehogy sem akart az uj kombinatióban részt venni. Lelépte a többi miniszter lemondását is maga után vonta, s mintegy önkénytelenül is előidézte. Ez bírta kitörésre a krízist, mely már hónapok óta lappangó volt, s különben még az maradhat vala. Azonban akár maradt volna meg az előbbi minisztérium, akár nem, a februári pátens meg nem maradhat vala változatlanul. Alkotmányos revisió alá került volna mindenesetre. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ julius—deczemberi folyamára. @MJ s Julius—deczemberi félévre .......................JLO Julius—septemberi évnegyedre .... A „PESTI NAPLÓ“ kiadóhivatala. Ellenválaszul dr. Milassin Vilmos úrnak. 1. Megvallom, hogy helyzetem, szemközt dr. Milassin Vilmos úrral, egy kissé nehéz. Tisztelt ellenvéleményesem már többször sikerrel fordult meg a sajtó terén, míg én csak most kezdem futni a rögös pályát. Szinte sérti szerénységemet, hogy szembe kell szállanom vele. Ez azonban a dolgon mit sem változtat, mert közhasznú kérdések nyilvános vitatásánál a személyi tekintélyek amúgy is háttérbe szorulnak, és csak maga az ügy, melynek védelmére kelünk, állhat előtérben. Őszintén becsülöm a tudor úr szép tehetségét és az enyimnél alaposabb készültségét, de azt mindamellett el nem hallgathatom, hogy felszólamlása engem ki nem elégített. Nem azért vagyok elégületlen, mert a kérdés egész egyoldalú felfogásával vádolt engem, hanem csak azért, mert a tudor úr czikkei a vitás kérdés felderítésére aránylag csekély hatással voltak. Igaza van a tudor úrnak, hogy az „ügyvédjelölt“ elnevezésnek helyes fogalma ekkoráig nincs még a törvényben szabatosítva. Szükséges tehát, hogy e fogalmat meghatározzuk. A tudor ur azt tartja, hogy ügyvédjelöltek azok, kik az 1864. évi dec. 16. pátens értelmében az ügyvédi vizsgát és esküt letették, és kik már csak ezután önálló ügyvédek oldalánál segédi minőségben alkalmazvák. A tudor ur e fogalmat ily formán magából az idézett pátensből akarja megállapítani. Szerintem ezen nézet nem helyes, mert azok, kik az ügyvédi vizsgát és esküt már letették, valóságos ügyvédek,a kik rendes oklevéllel vannak ellátva, és kik már annálfogva is, mivel okvetlenül ügyvédek — osztanilag véve — „ügyvédjelöltek“ többé nem is lehetnek. — Köztök és az önálló ügyködésre jogosított ügyvédek közt a különbség csupán abból áll, hogy az elsőbbek csak akkorára kapják meg az önállóságot, ha igazolhatják, hogy a pátensben megszabott feltételeknek eleget tettek. De még a pátens szerint sem állíthatni, hogy az önálló ügyködési engedély magával az ügyvédséggel azonos lenne, vagy hogy a még nem önálló ügyvédek mindaddig, míg önállósági engedélyt nem kapnak, csupán jelölteknek lennének mondhatók, mert bizonyos, hogy törvényeink szerint az ügyvédséget már maga az ügyvédi oklevél adja meg, mely intézkedésen a pátens nem tett változtatást. Az önálló ügyködési engedély tehát nem szerzi meg magát az ügyvédséget, mely már az oklevéllel szereztetik, hanem csupán jogot nyújt a már előbb megszerzett ügyvédségnek gyakorlati érvényesítéséhez. Furcsán is venné ki magát, ha a pátens kibocsátása után oklevelet nyert ügyvédek ebbeli jogos czímekkel szabadon nem élhetnének, ha státusuk kétségbe vonatnék, és ha pusztán csak ügyvédjelölteknek hivatnának, holott azon állást, melyre egykor jelölve voltak, vagyis az ügyvédi állást, már oklevelük által valóságosan elnyerték. Én a tudor úrral ellenkezőleg, csupán azokat nevezhetem „ügyvédjelöltekének, kik az elméleti jogi tanfolyamot szabályszerűen befejezték, ennek folytán a bírói államvizsgát sikeresen kiállották, és maguknak azon képesítést megszerezték, mely szerint a kitöltött gyakorlat után jogosan bocsáthatók az ügyvédi vizsgához. — Előbbeni czikkem kizárólag ezekről szólott. Dr. Milassin V. úr ügyvédsegédekről is tesz említést, mire az a megjegyzésem van, hogy ez nem eléggé szabatos kifejezés, melyet az ügyvédjelölt elnevezéssel összezavarni nem szabad. Ügyvédsegéd — az itt szóba hozott értelemben — mindenesetre csak jogvégzett egyén lehet, de ez kissé tágas értelmezés, minthogy jogvégzett épen úgy a saját értelmezésem szerinti ügyvédjelölt is, mint az önálló gyakorlatra még jogosutlan ügyvéd, minélfogva az „ügyvédsegéd“ elnevezés mind a kettőre egyaránt jogosan illik. Másfelől azonban magam is határozottan ellenezném, hogy ez elnevezéssel olyakat illessünk, kik még nem jogvégzettek, és akiket csupán írnokoknak mondhatunk, kik ügyvédfőnökeiket gépies munkával ugyan segítik, a miért azonban Ügyvédsegédeknek a fentebbi értelem szerint meg sem mondhatók. Bizonyos, hogy az ügyvédi írnokok közé kell soroznunk kétségtelenül még a joghallgatókat is. — Mindazokról, kik még elméleti jogtudománynyal foglalkoznak, nézetem az, hogy a peres ügybeli tárgyalásokból teljesen kizárva legyenek, sőt hogy esetleges megjelenésök magát a makacssági marasztalást se gátolhassa meg, szóval, hogy ily egyének tárgyalásoknál épen semmi minőségben meg ne jelenhessenek a fórumon. Osztom a tudor úr megjegyzéseit, hogy ily óvatlan egyének a jogszolgáltatásnak csak hátrányára lehetnek, és a feleket okvetlen csak károsítják. Ugyanazért aligha helyeselhető Pest város törvényszékének eljárása, mely szerint a fórumot (nemcsak helyettesítési, sőt még szabad képviselési joggal is) nem jogvégzettek számára nyitva tartja, s termeibe oly ifjenczokat bocsát, kik egyátalában oda nem valók, mivel azt, mit ott már tudniok kellene, még csak ezentúl fogják az iskolában tanulni. De ha a pesti városi törvényszék túl enyhe eljárást követ, innét nem következik, hogy más bíróságok is hasonló tévelybe essenek, és azért a városi törvényszék ilynemű eljárásából az ügyvédjelöltek állására vonatkozó átalános következéseket származtatni nem lehet. Abban is egyetértek a tudor úrral, hogy elmélet nélkül maga az edzettebb hosszú gyakorlat is hézagos, meg hiányos; azért úgy vélekedem azokról, kik még elméleti tudományokkal foglalkoznak , hogy miután kitűzött czéljuk amúgy is az elméleti tudomány elsajátításából áll, kizárólag ezen czélra törekedjenek, és azon legyenek, hogy azt minél sikeresebben elérjék. Az idő, melyhez e czél elérése kötve van, különben is elég rövid arra, hogy kitartó szorgalom és állhatatos munkásság nélkül méltókép legyen elérhető. Tanulóknak a fórumon nincs mit keresniük: sem képességek, sem idejök hozzá. Soká foglalkozom ez előzményekkel, de kellett azt tennem, mert szükséges, hogy az alapfogalmakat szorosan elkülönözzük egymástól, minthogy a kérdést csak így lehet a homályból kiburkolni. De menjünk most tovább. Szememre veti a tudor úr, hogy a perlekedő felek és az ügyvédi kar érdekeit figyelmen kívül hagytam. A felek irányában csak az vállal felelősséget, kire a felek ügyüket ellátás végett bízták. A fél, midőn ügyvédet vall, nem törődik azzal:ki fogja a tárgyaláskor a feleseléseket jegyzőkönyvbe iktatni, várjon maga a megbízott ügyvéd személyesen fog-e megjelenni, vagy helyettesíttetni fogja e magát a nála segédképen működő ügyvédi jelölt által ? A felek ügyüket közvetlen az ügyvédre bízzák, és nem a segédkedő ügyvédjelöltre. A megbízott ügyvéd és megbízó fél között a hatalmazványnál fogva kölcsönös jogviszony támad, melyből az következik, hogy minden felelősség a felek irányában kizárólag a meghatalmazott ügyvédre nehezedik, ki ezért a károsult felet minden ha kártalanítani tartozik, akár önmaga követett légyen el valami vétkes mulasztást, akár pedig az ügyvédjelölt általi helyettesítés miatt károsodott legyen a perlekedősét. Ezen kártalanítási kötelezettség pedig magában a hatalmazványi jogviszonyban gyökerezik, mely a félnek egyszersmind biztosítékul szolgál. Minthogy tehát mindig csakis az ügyvéd tartozik megbízóját kármentesíteni, az ügyvédnek legfőbb kötelessége arra figyelni, hogy akár ő maga látja el az ügyet, akár a jelölt által láttatja azt el, s mindenkor tisztán állhasson, hogy így önmagát kellőleg fedhesse. Innét természetesen az következik, hogy az ügyvéd saját érdekét mellőzné, s önmaga alatt vágná a fát, ha az ügyeket óvatlan helyettesekre bízná. Sokat kockáztatna az ügyvéd mind erkölcsi, mind anyagi tekintetben, ha elég könnyelmű lenne a tárgyalásokat oly helyettesre bízni, kinek képességét kellőleg ki nem puhatolá, s kiben az ügy sikeres elintézése iránt elégséges garantiát nem találhat. Pedig az ügyvédnek közvetlen a legjobb alkalma van a nála segédkedő ügyvédjelölt képességét gyakorlati módon kitudni, és magának a helyettesítés sikeres voltára nézve megnyugtató biztosítást szerezni. Maga az ügyvéd legbiztosabban ítélheti meg , mennyire terjedjen a jelölt képességébe helyezett bizalom határa, vagyis: mit és mennyit bízhat az illető jelöltre? Bízvást feltehetjük, hogy renommirt ügyvéd jó hírnevét kockáztatni, tekintélyét sülyeszteni és clienseit elidegeníteni egyhamar nem fogja, s épen azért, mert hivatásának tiszta öntudatával bir, s a benne bizalmat helyezett fél ügyét komolyan szivén hordja, az esetre, ha oly kénytelenségbe jut, hogy ő maga nem tárgyalhat, bizonyára jól fogja megnézni emberét, kit helyettesül fogad, s ekképen óvatosan fog gondoskodni arról, hogy képviselője rövidséget ne valljon. Azon aggodalmak tehát, melyeket a tisztelt tudor úr e részben felemlít, igen practicus érvekkel teljesen megcáfolhatók. De ezen felül az is kétségtelen, hogy az anyagiak utáni vágyakodás , mely napjainkban egyik legáltalánosb gyengédje emberi természetünknek,bizonyára az ügyvédeknél is elég észrevehetőig érvényesíti magát. Nem lehet ennélfogva az ügyvédekről oly rövidlátást feltenni, mely szerint legkiválóbb érdekeiket ők maguk lábbal tapossák, midőn kimenthetlen könnyelműséggel fognának eljárni a helyettesítések körül. Már az csakugyan kevésbé hihető, hogy az ügyvédek, háttérbe szorítva minden más érdeket, annyira szerethetnék segédeiket, mint szereti a pelikán saját szülötteit, kiket kebelének vérével táplál. Kézzelfogható ilyformán, hogy számtalan tekintet arra ösztönzi az ügyvédeket, miszerint igen óvatosan válaszszák helyetteseiket, és éber figyelemmel legyenek azon, miképen a felek érdeke mindenkor szemmel tartassák. Nincs tehát alapos okunk attól tartani, hogy ha az ügyvédjelöltek jogosítványa elismertetik, a felek ez által károsulhatnának. A tudor úr másik ellenvetése abból áll, hogy az ügyvédjelöltek tárgyalhatási jogosítványa utóbb ártalmas is lehetne az Ügyvédkar tekintélyére nézve. Magam is belátom, hogy tudomány°8 ügyvédnek nem válik gyönyörűségére ,a törvényt még nevéről is alig ismerő ijonczetal tudományos jogvitatkozásba bocsátkozni a tárgyalás terén . Jól tudom, hogy ez irgyen is de-