Pesti Napló, 1865. szeptember (16. évfolyam, 4611–4635. szám)

1865-09-27 / 4632. szám

221 -4632. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Szerda, sept. 27. 1865. 16. évi folyat.­. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI MPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyílt­ tér: 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. Fest. s pt. 26. 1865. (Fk) Igaz, hogy nagyon kevesen vol­tak, de mégis voltak, a kik azon me­rész munkára vállalkoztak , hogy a gasteini szerződést még az osztrák érdek szempontjából is igazolják, még­pedig nemcsak azzal, hogy Ausztriá­nak nem volt egyéb választása, hacsak Poroszországgal szakasztani nem akart, a­mit a birodalom belviszonyai tiltottak, hanem igazolni akarták oly módon, mint­ha Ausztriának amaz egyezményből még valami előnye is lett volna. Hetek óta vár­juk már most ezen előnyöknek nyilvánu­­lását, ezek helyett azonban csak azt lát­juk, hogy Ausztria egyik zavarból a má­sikba esik, és furcsánál furcsább helyze­tekbe bonyolíttatik. Vagy nem furcsa helyzet-e az, midőn a bécsi cabinet kénytelen a világ színe előtt meglec­kéztetni magát olyasmiért, a­mit ő nem is tett, a­mit maga is rászól, s a­mit egyenesen ellenezne, ha­­ lehetne. Midőn Drouyn de Lhuys ismeretes kör­sürgönyét olvassuk, nem kell-e önkényte­lenül is azt kérdenünk: vájjon minek mondja a franczia miniszter mindezeket Ausztriának, holott ez eleitől fogva ugyan­ezen elveket vallotta? Nem a bécsi cabi­net volt-e az, mely az elbei herczegségeket önálló állammá akarta alakítani, annak élére pedig az augustenburgi herczeget állítani, kit a franczia miniszter is a „leg­jobban támogatott“ trónkövetelőnek nevez. És midőn Grablenz tábornok e napokban új méltóságát átvette, nem nyilvánitá-e tüstént, hogy a herczegségek autonómiá­ját fenntartani fő törekvése leend, hogy a hivatalokat bennszülöttekre fogja ruházni (nem úgy, miként Poroszország, mely po­rosz hivatalnokokkal nagyon tetemes ki­viteli kereskedelmet folytat Schleswig- Holstein felé), hogy ő nem az osztrák csá­szár helytartója, hanem az osztrák császár kinevezése folytán a holsteini herczeg he­lyettese, szóval, nem szólt, nem cselek­szik-e Ausztria maga részéről egészen úgy, miként a nyugati hatalmak is correctnek tartják, s mégis ki tagadhatná, hogy ő reá is vonatkoznak e hatalmak legújabb szem­rehányásai, s hogy e szemrehányások a gasteini szerződés által csakugyan igazol­tatnak ? Ez Ausztriának azon furcsa helyzete, melyről fentebb szóltunk; az ő eljárása egészben véve, és a­hol saját rovására lehet cselekedni, teljesen correct, s még franczia-angol szempontból is dicséretre méltó ; de mihelyt Poroszországgal együt­tesen lép fel a bécsi kabinet, azonnal alá­rendeli magát a porosz politikának, meg­­semmisítvén mindazon jó hatást, melyet magános fellépése okozott vala. Mitgefan­gen, mitgehangen — mondja a német példabeszéd, és mivel Ausztria a gasteini szerződést aláírta, az erre vonatkozó kor­­holásban ő is „compossessor“, daczára annak, hogy ő e szerződésnek egészen más gyakorlati magyarázatot ad, mint Poroszország. De akkor miért nem bontakozik ki az osztrák kormány e kellemetlen helyzet­ből? Miért nem hagyja cserben Porosz­­országot, és csatlakozik a német szövetség­hez, főleg miután már most a két nyugati hatalom is oly határozottan kijelenté, mi­szerint ez esetben Ausztria az ő rokon­­szenvökre is számolhatna? Hol van azon roppant nagy előny, melyet Ausztria a Poroszországgali együttjárásból merít, és mely őt a jelen helyzetnek kényelmetlen­ségéért kárpótolná? Ily előny bizony sehol nem látható, és a mi igénytelen nézetünk szerint nem is létezik sehol, de azért még­sem lehetetlen azon okokat gyanítani, melyek a bécsi kormányt eddigi állásának megváltoztatá­sában gátolják. Anglia fellépésére talán kevesebb súlyt fektetnek. Ez Dániának barátja ugyan, és ennek legalább Schleswig éj­szaki részét szeretné visszaszerezni, de ő mindenesetre csak második sorban áll, az első helyet Franczia­országnak engedvén át. Erről pedig — okkal vagy ok­­nélkül — azt hiszik, hogy Drouyn de Lhuys utolsó kör­jegyzékének épen az volt főrendeltetése, hogy konkolyt hintsen a két németországi nagyhatalom közt, azzal biztatván Ausz­triát, hogy Nyugat támogatására számol­hat, ha bátorsága van Poroszország ellen fellépni. Hanem e szándék őszinte­sége az, mit Bécsben kétségbe vonnak. Azt meghiszik, hogy III. Na­póleon nagyon szívesen látná, ha a két németországi nagyhatalom egymás ellen síkra szállna, de nem hiszik ám azt, hogy Francziaország ilyenkor Ausztria részén állana. Sőt ellenkezőleg úgy vélekednek, hogy Francziaország ilyen­kor Poroszországgal fogna kezet, és — természetesen nem ingyen — az elbei herczegségeket porosz kézre jut­tatná, Olaszországnak pedig egyszersmind alkalmat nyújtana Verencze megszerzésére a quarti riscossá-t megkísérleni. Ez utóbbi eshetőség — erről senki sem kételkedik — amúgy is csak idő kérdése ; a septemberi conventióról a bécsi kabinet nem feledkezett meg, ámbár hivatalosan minél kevesebbet szólt róla. 1866 Septem­ber 15 én az olasz kérdés okvetlenül új stá­diumba fog lépni, olyanba, mely Ausz­triára nézve nem lehet közönyös. Akkor pedig a bécsi kabinet Poroszországot maga mellett, nem pedig elleneinek sorában akarja látni. Addig alkalmasint — a­meny­nyiben a dolog Ausztriától függ — a schleswig-holsteini „provisorium" is fenn fog tartatni ; és ha aztán a porosz kor­mány Ausztriát más téren támogatni kész, Bécsben tán még oly definitivum­­tól sem fognak visszariadni, melyet a leg­rövidebben — annexiónak lehet nevezni. Ezzel talán híven rajzoltuk azon esz­memenetet, melynélfogva a bécsi kabinet semmi kísérletet nem tesz, a mostani hely­zetből kibontakozni, hanem békén tűri annak kellemetlenségeit és azon szemre­hányásokat, miket az ő magatartása meg nem érdemelt, és miket lerázni könnyű volna. Van azonban mégis egy kérdés, mely az imént említett osztrák combinátiónak értékét nagyon kétessé teszi. Tudniillik, még ha igaz is, hogy Ausztria bizonyos körülmények közt nem ellenezné azt, miszerint az elbei herczegségek Poroszor­szágba bekebleztetnek, azért mindenesetre viszonszolgálatot fog követelni, még­pedig — ha ezen viszonszolgálat az olasz kérdés­sel áll kapcsolatban — olyat, mely költsé­ges is, veszélyes is, és azonkívül mind a po­rosz érdekkel, mind a porosz közvélemény­nyel ellentétben áll. Az innen keletkező kér­dés már most az: ha Poroszországnak ma­holnap módja volna, ugyanazon czélt — t. i. az annexiót — elóvni, a­­nélkül, hogy oly tetemes áldozatot hozna, sőt talán minden áldozat nélkül, ha azok, kiknek oldala mellől Ausztria a berlini kabinetet el akarná vonni, ugyanazon sikerrel sok­kal olcsóbb áron kecsegtetnék: várjon nem történhetik, sőt nem valószínű-e, hogy Bismarkut — „ez a férfi, a­kinek a király és a haza annyit köszönhet“, mikénti. Vil­mos e napokban mondá — köszönetre méltó érdemeit még azzal is tetézi, hogy nagy eredményt vív ki csekély áldozat árán ? És midőn azt halljuk, hogy Del­brück porosz miniszteri tanácsos Florencz­­be érkezett, a porosz-olasz kereskedelmi szerződés körül alkudozandó, s hogy Drouyn de Lhuys minapi körsürgönyére nézve Berlinben — és csak Berlinben, nem pedig egyszersmind Bécsben — kéz alatt bizalmas felvilágosításokat adatott : nem lehetséges e, hogy az imént zsebre tett szemrehányások Ausztriára nézve a gasteini szerződés és az egész osztrák­porosz szövetség egyetlen eredményét fogják képezni ? ! Bécsi dolgok.­ ­ Az „Ost­deutsche Post“-ról, miután september 20-ika előtt annyiszor megrót­tuk heveskedésének azon mértékét, mely­ben a logika vezérfonalát minduntalan ki­­ejtő kezéből, méltó megemlítenünk, hogy visszatért a higgadt vitatás terére. Ezen elismeréssel tartozunk előbbi és mostani ellenfelünknek. Találunk egy közelebbi czikkében ilyen okos beszédeket: „A­mily kevéssé kívánta Magyarország azt , hogy a német szláv tartományok küzdjenek jogáért, oly kevéssé bírjuk ott­hon találni magunkat azon eszmében, hogy Magyarországnak köszönhessük al­kotmányos szabadságunk kivi­ását, neve­zetesen azon pillanatban, midőn a mink volt, a magyar jogfolytonosság oltár­tűz­helyére kellett leraknunk , a­nélkül, hogy tudnék, mit nyerünk helyette a bizonyta­lan jövőben.“ Leszámítván a keserűségnek utóbbi sza­vakba foglalt túlzását, sok igazság van — tagadhatlan — abban, hogy egyik nép sem várhatja, hogy más küzdjön az ő jo­gaiért és szabadságáért. Maradandóan csak oly nép lehet szabad, mely egész lé­lekkel, teljes munkássággal, s végre sok ildommal és okossággal tudja védeni jogait, melyek olykor kemény támadásoknak lehetnek kitéve. Azonban az „O. d. P.“ még­is túloz egy kevéssé. Oly népek, kik egy uralkodó alatt élnek, kiket a tapasz­talás meggyőzött szabadságuk és felvirá­goztatásuk solidaritásáról, még­is csak te­hetnek egymásért valami keveset. Igaz, hogy Lajthán túl nagyon keveset tettek a magyar jogok védelmére — sőt a centra­lista párt minden telhetőt elkövetett ellene, midőn a magyar orgánumoknak nagy rész­ben tiltva volt az önvédelem. Igaz, hogy ha­bár a reichsrathban emelkedtek — kivált legutolsó időben, mikor már maga a ko­rona (a trónbeszédben) megtörte­k részben a jeget — melegebb szózatok ; de nem áll, hogy Magyarország ne várt volna a reichsrath uraitól is több méltánylatot. Való, hogy Magyarország ezt nem kérte s ezen kivánatát ki nem jelenté; de saj­nálta a solidaris érzet oly csekély fokát, nemcsak a maga, hanem az egész monar­chia érdekében. Magyarország valószínű­en méltányosabb, kíméletesebb lesz, már csak annálfogva is, hogy a Sándor utczai országház nem fogja elnyerni akarni a Lajthán túli egyik — bár legkisebb — országházat is. A pesti országgyűlés ered­ményének nagyon szegénynek kellene lenni arra, hogy hasonlít­atlanul több hatása ne legyen a monarchia egész con­­stitutionális átalakulására, mint volt a reichsrathnak a magyar korona szerződé­sek által szentesített jogainak visszaállí­tására. Azonban az „Ost­deutsche Post“ kije­lenti nyíltan, hogy — nem fog ellenséges indulattal és zavarólag ellene működni a magyar ors­zággyűlésnek; sőt inkább munkálatait azon barátságos jóakarata figyelemmel kisérendi , melyet örömest táplál az egész magyar nemzet iránt... Mi — szól az „Ost­deutsche Post“ — a szó­széket, a parlamentáris szabadság ezen jelvényét, nagyra becsüljük, legyen az Bécsben vagy Pes­ten felállítva, s óvakodni fogunk a parl­amenti szabadság ellen működni csupán abból az okból, mivel vándorbotot véve, Pestre költözött Bécsből. Hadd fejlődjék a magyar birodalom gyűlése; hadd fejtse ki eszméit az államjogi kérdések megol­dása tárgyában, mutassa meg, mi nagyot tud — nemcsak Magyarország, hanem az egész bi­rodalom érdekében— lendíteni és határozni. Ha értelmes mérséklet szelleme fog uralkodni az országgyűlésen, ha méltó tekintet lesz a monar­chia egységi eszméjére, mi leszünk az elsők, kik kárhoztatni fogják azokat, kik önfejüleg­­és ko­nokul ellenségei lesznek oly tárgyalásoknak, melyek állandó mű létesülését ígérik. Ragaszkodunk négy év előtt nyert, általunk elfogadott és megtartott alkotmányos jogunkhoz, mely az egész monarchiára kiterjedett." Azonban az igazságos és méltányos követelések hallatára szívesen látjuk, ha még a febr, pátensből is ki­tűnő dualistikus irány határozottabb jellemet vesz fel. Mi csak két nagy pártot ismerünk a monarchiában, a centralistákat és dualistákat. Részünkről nyiltan a centralisták táborába tar­tozunk. Azonban ha a tények hatalma folyvást ellenünk volna, akkor — feltéve, hogy a birodalmi egység alapja fennmarad, inkább egyezkedünk ki a Magyarország által vallott politikai irány­nyal. Mert a mérsékleti dualismus mégis száz­szor jobb, mint a foederalismus. Ha Magyarország komolyan tiszteletben tartja a monarchia másik felének jogait, akkor ne feledje el, hogy ezen rész is épen úgy törté­nelmi alapon lett egészszé, mint Szent István bi­rodalma. Ha ezen utóbbi országok, melyek most külön választva vannak, ismét együvé gyűlnek, nekünk is jogunk van kívánni, hogy a Lajthán inneni részek is egy egészet képezzenek. Ezt azon perczben mondjuk, a midőn a reichsrath felfüggesztetett, s a landtagok felelevenedése által az­ együvétartozás eszméje fenyegetve lett.“ A­mennyiben a fentebbi nyilatkozat egy ellenfelünktől oly dicséretes elfogu­latlanságról tanúskodik, örömmel vesz­­szük, de a­mennyiben az a kérdés, hogy a Lajthán túli részek foederalisticus vagy nem foederalisticus alapon alakuljanak meg, azon pontok közé tartozik, melyek­ben Magyarország alkalmasint nem tehet semmit, és alkalmasint nem is fog akarni, nem lehetvén szándékában más, nem saját koronájához tartozó népek sorsát intéz­­getni, mely leginkább tőlük maguktól függ. Maguk a csehek, kik leginkább vi­tatják a foederalis eszmét, csak a maguk dolgait intézhetik el, de hogy az egész birodalomra szóló külön szervezetet ők diktáljanak, alkalmasint maguk sem mer­nék követelni.­­ A „Debatte“ azt hallja, hogy a kor­mány megkötötte a kölcsönt. Az 60 mil­lió ezüstben, 5 perc­enttel s az adók lehúzása nélkül kamatozó kölcsön, és 40 év alatt fizette­tik vissza. Hir szerint ezek vették át: H­o­p­e Amsterdamban, Baring Londonban és Roth­schild Bécsben. Azonban a „Debatte“ nem akar még jót állani a hír valóságáról. Ellenben bebizonyul a hír, hogy a pénzügyminiszter fel­­szólíta az államvaspálya társaságot , hogy a 700,000 forintot tevő illeték­hátralékot két hét alatt fizesse be, de a vasútigazgatóság kérelmet adott be a minisztériumhoz, hogy ezen összeget octóber 1-sején kezdve 20 hét alatt fizethesse le, hetenkint 35,000 forintjával. A „Fremdenblatt“ szerint azon királyi le­irat, melylyel a magyar felsőház tagjai deczem­­ber 10. Pestre meghivatnak, már készen van.­­ Ugyanazon lap hallja, hogy még nincs eldöntve a minisztériumban, hogy a magyar or­­szággyűlés javaslatai egy Bécsben összegyűlen­dő delegált ülés elé terjesztessenek A kormány­körökben a nézetek megoszlanak e részben, ah­hoz képest, a­mint némelyek a dualismus, má­sok a foederalismus felé hajlanak. Követválasztási mozgalmak. Szepes megyéből írják, hogy az ország­­gyűlést egybehívó királyi levélnek köz­hírré tétele után azonnal megkezdettek a választási mozgalmak. Eddig csak Zsé­dé­n­y­i­n­e­k egyhangú megválasztása van biztosítva. A többi öt választókerületben alkalmasint szavazásra kerül a sor. A me­gyei bizottmány oct. 5-ére hivatott össze a középponti választmány megválasztására. Vannak, kik a mostani főispáni helyettes úr elnöklete alatt e választást s igy a kö­vetek megválasztását is, mindaddig ellen­zik, mig a kinevezett tisztikar helyébe választott tisztviselők nem lépnek. A me­gyei bizottmány napján alkalmasint ki fogják e dolgot egyenlíteni. Zsedényinek választóihoz intézett nyilatkozatára, mely átalános tetszéssel fogadtatott, tudósítónk azon észrevételt teszi, hogy a születési privilégiumokról szóló záradék a XVI. város közül hatnak némely polgáraihoz intéztetett, kik minden nemes iránt előíté­letekkel viseltetnek. Ezen hat városon kívül még 38 falusi község tartozik a pop­­rádi választó­kerülethez; összesen több mint 3000 a szavazó. A következő nyilat­kozat magyar, német és tót nyelven oszta­tott szét. Nyilatko­za­t. Ügyeink jelen nevezetes fordulási korszaká­ban felhíva érzem magamat hazánk jövő sorsára nézve döntő erővel bíró alapelvek iránt, irányo­mat a szepes-szombathelypoprádi kerület választóinak tudomására vinni, kiknek bizodalmát, mint képviselő-jelölt, kikérni bátor­kodom. Nem c­élom mindazon tárgyakat vizs­gálat alá venni, melyek oly méltán vonják ma­gukra a közérdekeltséget, csak az országos ki­egyenlítés következő pontokban foglalt alapjaira nézve meggyőződésemet kimondani. 1) A mizgytti korona­­ce.atóriai Aliinál, integri­tását, s a magyar országgyűlésnek azon hatáskö­rét biztosítani, mely viszont amaz állást és in­tegritást biztosítja. 2.) Az országgyűlési értekezletek megkezdé­sére szükséges az országgyülésne­k az 1848. 6. és 7 dik törvényczikkei szerinti kiegészítése, ez megtörténvén, azon alkotmányos térre kell lépni, melyen az óhajtott kiegyenlítésre minden erőn­ket fordíthatjuk. 3) Ezen tért az 1848-ik törvények jelölik ki, melyek mindaddig jogérvényesek, mig azokat a korona és nemzet egyesült akaratja meg nem változtatja. 4) Az 1848-ik törvények revisiója magában foglalja az egész államjogi viszály megoldását Magyarország és a többi örökös tartományok közt, magában a közös ügyek kérdését, mely a pragmatica sanctio szerint megoldandó. 5) Független és felelős magyar kormányt kí­vánok, mint az egység, rend és oly központosí­tás orgánumát, mely hazánknak egyesítő erők végszálait összetartja, de mely alatt nem oly in­­stitutiót értek, mely elfojthatná a megyék és vá­rosok municipalis jogait, és igy az 1848. 16. t. czikk szerint az alkotmányosság ezen védbás­­tyáinak a közszabadsággal öszhangzásba hoza­talát kivánom. Végtére — bár különösnek látszik ugyan, mi­után a születési privilégiumoknak soha védője nem voltam , de mindennemű mendemondák megszüntetése végett — kijelentem, hogy tör­vényeink által minden hontársainknak kivívott egyenlőség jogait fenn akarom tartani. Tátrafüreden, september 22-én 1865. Zsedényi Eduárd: Szabad kereskedelmi Irány. Magyarország és az egész birodalom anyagi felvirágzása nagy mértékben függ azon kérdés eldöntésétől: továbbra is a védvám nyűgei közt maradjon-e a termé­szettől megáldott föld egész gazdagsága, a népek összes szorgalma, vagy a szabad kereskedés felé közeledés által nyerjen az összes állam- és nemzetgazdaság úi életet. Túl a Lajthán némelyek úgy vélik, hogy csak Magyarország, mint kiválóan mezei gazdaságra utalt föld érdekei óhajt­ják nagyobb mérőkben az utóbbit. Hogy ez nem áll, Lajthán túli közlönyök is már ezelőtt bizonyíták. Most közöljük a „Trieszter Zeitung“­­nak egy idevágó alapos czikkét, mely itt következik: „Ha egyes bécsi lapok —melyek időről idő­re nagy hangon kiabálnak , hogy olvasóikat a szabad kereskedelem veszélyeire figyelmeztes­sék, valósággal az összes közvélemény képvise­lői volnának, ha a nemzeti ipartevékenységnek a külföld — nevezetesen Anglia által­­— képzelt lerombolása elleni kikeléseik valósággal az ér­telmes lakosság nyilatkozatai volnának: nagyon roszul állana a gazdasági haladás ügye, és azok­nak volna igazuk, kik a dolgok felületes vizsgá­lata szerint és zavaros forrásokból merített szór­ványos nyilatkozatok befolyása alatt, arra a né­zetre jutnak, hogy egész Ausztria a gazdasági javításuk eszméjének, kiváltképen pedig a vám­reformnak ellene szegüljön. Semmi sem lehet té­­vesebb, mint ez. Senki előtt sem­­ titok, hogy a birodalom keleti része, a magyar korona tarto­mányai és Galliczia határozott hívei a szabad kereskedelmi iránynak, melyhez a kormány is nyíltan szegődni látszik. Kevés szót kell rá vesz­tegetni, miért nincs épen e pillanatban a legége­tőbb nemzetgazdasági kérdés a magyar nagy lapok határaiban újabb fejtegetések alá vetve. Magyarország e perczben külön ügyeinek fejte­getésére vár, s a nép egész figyelme a Lajtán túl, a készülő események felé fordul, s teljesen el lesz­oglalva, mihelyt az országgyűlés összeül. A mi csak magyar, a szabad kereskedelem egyen­­getését és keresztülvitelét természetes dolognak, a ma uralkodó rendszer következésének tartja. Tisztában­ van arról minden államférfi, ki becsü­lettel fog a munkához, hogy a birodalom keleti népségeit átható gazdasági eszme reformtermén­­­szetű, hogy az különösen a vámok leszállítására irányul. „De nagyon viszás helyzet volna, ha a biro­dalom egyik fele, gazdasági tekintetben épen el­lenkezőt akarna azzal, mi a másik jóllétére, sőt elviselhető existentiájára szükségesnek látszik. Szerencsére a kép, melyet a német-szláv tarto­mányok nézeteiről előállítani iparkodnak , a va­lóságnak nem felel meg. Igaz ugyan, hogy a kö­zép és éjszaki koronatartományok iparosai egy részének érdekei, homlokegyenest ellenkeznek azon vámok leszállításával, melyek a külföld ve­lők versenyző terményeit érintik. A gyapotfonó fél Anglia, a vámegylet és Svájcz szövetétől; a vasgyáros a skót, rajnai porosz és sziléziai vas­gyártmánytól. Ez nemcsak m­i nálunk van igy ; igy volt ez, is igy van a vámegylettel és Fran­­cziaországgal, s az izgatásokhoz az iparos kö­rökben annak hozzá kell szoknia, ki a vámokat alább akarja szállítani. Mily lármalövések dö­rögtek mind­két országban, mily izgatottság ural­kodott Francziaországban az angol kereskedelmi szerződés megkötése előtt , mily izgatottság déli Németországban, midőn,a franczia kereske­delmi szerződés köttetett ! És mint elcsillapult mind­ez, a hangulat mennyire változott! Semmi nem könnyebb, mint egy részben képzelt nyo­mort látványossá tenni az iparosok egy kis kö­rében. Nem láttuk-e ezt nálunk már korábban is; mennyi költség és fáradságba került minden előhaladó mozgalmat feltartóztatni? Nem tud­juk­­, hogy egyike a legnagyobb izgatóknak még üzletét is elhanyagolta, s panaszai miatt saját ja­váról annyira megfeledkezett, hogy végre va­gyonbukott lett? De különbséget kell tennünk. E hangos kikeléseket, melyek az 1852-es vámár­­jegyzékreform óta minden ellen látízólag emel­kednek, a­mi csak a vámtételt illeti, csak a té­nyek fogják elcsitítani és ki is engesztelni. „Ezen párt erejénél nagyobb fontosságot nyer, ha az ember el­engedi magát nemuttatni, s ha a kormány, mely a szabadkereskedelmi elvet valósítni akarja, habozást mutat eljárásában. Nem áll, hogy a monarchia németszláv tartomá­nyai annyira hívei a védvámnak, min­­ néhány aggodalmas iparos hangadója állítja. Csak el kell olvasni a kereskedelmi kamrák javaslatait azon időben, midőn Rechberg gr. teli vitorlák­kal a vámegyletbe, még pedig a tarifa által re­formált vámegyletbe be akart lépni, s bámulni fogunk, mily kevés volt akkor a különbség, és egy-egy ügyes csoportosítás, minőt se nem tet­tek, se meg nem kísértettek, e vélemény­adások­ból oly eredményekhez jutna, melyek a szabad kereskedés gyors behozására kedvezőbbek nem is lehetnek. Ugyanazon különleges érdekek, me­lyek a vasfinomítót és gépgyártót buzdítják, hogy a nyers vas vámmentes behozatalára sza­vazzon, mit néhány éve több kereskedelmi kam­ra még vastermelő vidéken is tett, — a bánya­­tulajdonosok és mások érdekeivel összeütköz­nek ; mind ez ellenmondásból pedig egy biztos­ és ügyes kéz csakhamar kitalálná a helyeset, mely utóvégre is a fogyasztó olcsóbb és jobb ki­elégítésében, a termelés és adóképesség erre kö­vetkező gyarapodásában található. A fogyasz­tók „néma tömege“, hogy sokat használt szóval éljünk, a védvámmal s néhány régi iskolabeli iparos külön érdekeivel homlokegyenest ellen­kezik ; pedig arról gondoskodni, hogy ne legye­nek néhányak áldozataivá, mely néhányak a nép munkáját soha sem szaporíthatják, a kormány egyik komoly kötelessége, mely erélylyel és mér­séklettel, de könnyen teljesíthető. Vegyünk különben, hogy a szabad kereske­dés behozásánál egész vidékek valódi érde­kei koc­káztatvák — mit különben határo­zottan tagadunk — ezek még sem az ösz­­szes német-szláv tartományok. Nem szólunk Triesztről s a partvidékekről, melyek tudva­levőleg régóta határozott hajlammal bírtak a szabad kereskedés iránt, s a melyek, ha más­kép gondolkodnának, földrajzi helyzetük termé­szete ellen támadnának, a önmagukat feláldoz­nák, hanem Ausztria egész déli részére, Felső­­Ausztriára,s még Csehország nagy részeire is uta­lunk, melyekben az új vámegyleti tarifa csodás megtéréseket szült. Határozottan a védvám el­len vannak, s­ csak a kormány akaratnyilvánu­lására más vámrendszer behozása iránt van szükség, hogy az ez elleni természetes izgatás mellett, érte a közhangulatot is felkeltse. Ám tekintsük csak iparunk részleteit: nem­e jelen­leg is már nagyrészt azon helyzetben van, hogy más országok versenyét kiállja, nem-e részben kivitelképes, s nincs-e számos bizonyság, hogy erős lábon áll ? Most nagyban fogja ismételni, a­mi kicsiben a répaczukorgyártásnál bebizonyult. Addig jajgattak, s a kereskedők és kormány rész akarata áldozatainak mutatták be magukat —­­mig képzelt hanyatlás helyett Éjszak és Dél felé kivitelképesek lettek. Azt szivesen megenged­jük, ho­y nálunk sok feltétel más, mint a vám­­egyletben és Francziaországban, melyek tarifa­reformjukat most szintén, de kereskedelmi szer­ződések alakjában foganatosítják. Ez országok­nak szilárd valutája van, s olcsóbban kapnak pénzt. Egyik másik előnyünk ez ellen lehet ta­lán nekünk is, legalább olcsóbb a mi munkabé­rünk. Ez, igaz, fel nem ér azzal, a­mit valuta és kamatláb elrontanak, s ha ellenünk felhozzák, hogy a valutának helyre kell állítva lenni, mi-

Next