Pesti Napló, 1865. szeptember (16. évfolyam, 4611–4635. szám)
1865-09-27 / 4632. szám
221 -4632. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Szerda, sept. 27. 1865. 16. évi folyat.. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI MPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyílt tér: 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Fest. s pt. 26. 1865. (Fk) Igaz, hogy nagyon kevesen voltak, de mégis voltak, a kik azon merész munkára vállalkoztak , hogy a gasteini szerződést még az osztrák érdek szempontjából is igazolják, mégpedig nemcsak azzal, hogy Ausztriának nem volt egyéb választása, hacsak Poroszországgal szakasztani nem akart, amit a birodalom belviszonyai tiltottak, hanem igazolni akarták oly módon, mintha Ausztriának amaz egyezményből még valami előnye is lett volna. Hetek óta várjuk már most ezen előnyöknek nyilvánulását, ezek helyett azonban csak azt látjuk, hogy Ausztria egyik zavarból a másikba esik, és furcsánál furcsább helyzetekbe bonyolíttatik. Vagy nem furcsa helyzet-e az, midőn a bécsi cabinet kénytelen a világ színe előtt megleckéztetni magát olyasmiért, amit ő nem is tett, amit maga is rászól, s amit egyenesen ellenezne, ha lehetne. Midőn Drouyn de Lhuys ismeretes körsürgönyét olvassuk, nem kell-e önkénytelenül is azt kérdenünk: vájjon minek mondja a franczia miniszter mindezeket Ausztriának, holott ez eleitől fogva ugyanezen elveket vallotta? Nem a bécsi cabinet volt-e az, mely az elbei herczegségeket önálló állammá akarta alakítani, annak élére pedig az augustenburgi herczeget állítani, kit a franczia miniszter is a „legjobban támogatott“ trónkövetelőnek nevez. És midőn Grablenz tábornok e napokban új méltóságát átvette, nem nyilvánitá-e tüstént, hogy a herczegségek autonómiáját fenntartani fő törekvése leend, hogy a hivatalokat bennszülöttekre fogja ruházni (nem úgy, miként Poroszország, mely porosz hivatalnokokkal nagyon tetemes kiviteli kereskedelmet folytat Schleswig- Holstein felé), hogy ő nem az osztrák császár helytartója, hanem az osztrák császár kinevezése folytán a holsteini herczeg helyettese, szóval, nem szólt, nem cselekszik-e Ausztria maga részéről egészen úgy, miként a nyugati hatalmak is correctnek tartják, s mégis ki tagadhatná, hogy ő reá is vonatkoznak e hatalmak legújabb szemrehányásai, s hogy e szemrehányások a gasteini szerződés által csakugyan igazoltatnak ? Ez Ausztriának azon furcsa helyzete, melyről fentebb szóltunk; az ő eljárása egészben véve, és ahol saját rovására lehet cselekedni, teljesen correct, s még franczia-angol szempontból is dicséretre méltó ; de mihelyt Poroszországgal együttesen lép fel a bécsi kabinet, azonnal alárendeli magát a porosz politikának, megsemmisítvén mindazon jó hatást, melyet magános fellépése okozott vala. Mitgefangen, mitgehangen — mondja a német példabeszéd, és mivel Ausztria a gasteini szerződést aláírta, az erre vonatkozó korholásban ő is „compossessor“, daczára annak, hogy ő e szerződésnek egészen más gyakorlati magyarázatot ad, mint Poroszország. De akkor miért nem bontakozik ki az osztrák kormány e kellemetlen helyzetből? Miért nem hagyja cserben Poroszországot, és csatlakozik a német szövetséghez, főleg miután már most a két nyugati hatalom is oly határozottan kijelenté, miszerint ez esetben Ausztria az ő rokonszenvökre is számolhatna? Hol van azon roppant nagy előny, melyet Ausztria a Poroszországgali együttjárásból merít, és mely őt a jelen helyzetnek kényelmetlenségéért kárpótolná? Ily előny bizony sehol nem látható, és a mi igénytelen nézetünk szerint nem is létezik sehol, de azért mégsem lehetetlen azon okokat gyanítani, melyek a bécsi kormányt eddigi állásának megváltoztatásában gátolják. Anglia fellépésére talán kevesebb súlyt fektetnek. Ez Dániának barátja ugyan, és ennek legalább Schleswig éjszaki részét szeretné visszaszerezni, de ő mindenesetre csak második sorban áll, az első helyet Francziaországnak engedvén át. Erről pedig — okkal vagy oknélkül — azt hiszik, hogy Drouyn de Lhuys utolsó körjegyzékének épen az volt főrendeltetése, hogy konkolyt hintsen a két németországi nagyhatalom közt, azzal biztatván Ausztriát, hogy Nyugat támogatására számolhat, ha bátorsága van Poroszország ellen fellépni. Hanem e szándék őszintesége az, mit Bécsben kétségbe vonnak. Azt meghiszik, hogy III. Napóleon nagyon szívesen látná, ha a két németországi nagyhatalom egymás ellen síkra szállna, de nem hiszik ám azt, hogy Francziaország ilyenkor Ausztria részén állana. Sőt ellenkezőleg úgy vélekednek, hogy Francziaország ilyenkor Poroszországgal fogna kezet, és — természetesen nem ingyen — az elbei herczegségeket porosz kézre juttatná, Olaszországnak pedig egyszersmind alkalmat nyújtana Verencze megszerzésére a quarti riscossá-t megkísérleni. Ez utóbbi eshetőség — erről senki sem kételkedik — amúgy is csak idő kérdése ; a septemberi conventióról a bécsi kabinet nem feledkezett meg, ámbár hivatalosan minél kevesebbet szólt róla. 1866 September 15 én az olasz kérdés okvetlenül új stádiumba fog lépni, olyanba, mely Ausztriára nézve nem lehet közönyös. Akkor pedig a bécsi kabinet Poroszországot maga mellett, nem pedig elleneinek sorában akarja látni. Addig alkalmasint — amenynyiben a dolog Ausztriától függ — a schleswig-holsteini „provisorium" is fenn fog tartatni ; és ha aztán a porosz kormány Ausztriát más téren támogatni kész, Bécsben tán még oly definitivumtól sem fognak visszariadni, melyet a legrövidebben — annexiónak lehet nevezni. Ezzel talán híven rajzoltuk azon eszmemenetet, melynélfogva a bécsi kabinet semmi kísérletet nem tesz, a mostani helyzetből kibontakozni, hanem békén tűri annak kellemetlenségeit és azon szemrehányásokat, miket az ő magatartása meg nem érdemelt, és miket lerázni könnyű volna. Van azonban mégis egy kérdés, mely az imént említett osztrák combinátiónak értékét nagyon kétessé teszi. Tudniillik, még ha igaz is, hogy Ausztria bizonyos körülmények közt nem ellenezné azt, miszerint az elbei herczegségek Poroszországba bekebleztetnek, azért mindenesetre viszonszolgálatot fog követelni, mégpedig — ha ezen viszonszolgálat az olasz kérdéssel áll kapcsolatban — olyat, mely költséges is, veszélyes is, és azonkívül mind a porosz érdekkel, mind a porosz közvéleménynyel ellentétben áll. Az innen keletkező kérdés már most az: ha Poroszországnak maholnap módja volna, ugyanazon czélt — t. i. az annexiót — elóvni, anélkül, hogy oly tetemes áldozatot hozna, sőt talán minden áldozat nélkül, ha azok, kiknek oldala mellől Ausztria a berlini kabinetet el akarná vonni, ugyanazon sikerrel sokkal olcsóbb áron kecsegtetnék: várjon nem történhetik, sőt nem valószínű-e, hogy Bismarkut — „ez a férfi, akinek a király és a haza annyit köszönhet“, mikénti. Vilmos e napokban mondá — köszönetre méltó érdemeit még azzal is tetézi, hogy nagy eredményt vív ki csekély áldozat árán ? És midőn azt halljuk, hogy Delbrück porosz miniszteri tanácsos Florenczbe érkezett, a porosz-olasz kereskedelmi szerződés körül alkudozandó, s hogy Drouyn de Lhuys minapi körsürgönyére nézve Berlinben — és csak Berlinben, nem pedig egyszersmind Bécsben — kéz alatt bizalmas felvilágosításokat adatott : nem lehetséges e, hogy az imént zsebre tett szemrehányások Ausztriára nézve a gasteini szerződés és az egész osztrákporosz szövetség egyetlen eredményét fogják képezni ? ! Bécsi dolgok. Az „Ostdeutsche Post“-ról, miután september 20-ika előtt annyiszor megróttuk heveskedésének azon mértékét, melyben a logika vezérfonalát minduntalan kiejtő kezéből, méltó megemlítenünk, hogy visszatért a higgadt vitatás terére. Ezen elismeréssel tartozunk előbbi és mostani ellenfelünknek. Találunk egy közelebbi czikkében ilyen okos beszédeket: „Amily kevéssé kívánta Magyarország azt , hogy a német szláv tartományok küzdjenek jogáért, oly kevéssé bírjuk otthon találni magunkat azon eszmében, hogy Magyarországnak köszönhessük alkotmányos szabadságunk kiviását, nevezetesen azon pillanatban, midőn a mink volt, a magyar jogfolytonosság oltártűzhelyére kellett leraknunk , anélkül, hogy tudnék, mit nyerünk helyette a bizonytalan jövőben.“ Leszámítván a keserűségnek utóbbi szavakba foglalt túlzását, sok igazság van — tagadhatlan — abban, hogy egyik nép sem várhatja, hogy más küzdjön az ő jogaiért és szabadságáért. Maradandóan csak oly nép lehet szabad, mely egész lélekkel, teljes munkássággal, s végre sok ildommal és okossággal tudja védeni jogait, melyek olykor kemény támadásoknak lehetnek kitéve. Azonban az „O. d. P.“ mégis túloz egy kevéssé. Oly népek, kik egy uralkodó alatt élnek, kiket a tapasztalás meggyőzött szabadságuk és felvirágoztatásuk solidaritásáról, mégis csak tehetnek egymásért valami keveset. Igaz, hogy Lajthán túl nagyon keveset tettek a magyar jogok védelmére — sőt a centralista párt minden telhetőt elkövetett ellene, midőn a magyar orgánumoknak nagy részben tiltva volt az önvédelem. Igaz, hogy habár a reichsrathban emelkedtek — kivált legutolsó időben, mikor már maga a korona (a trónbeszédben) megtörtek részben a jeget — melegebb szózatok ; de nem áll, hogy Magyarország ne várt volna a reichsrath uraitól is több méltánylatot. Való, hogy Magyarország ezt nem kérte s ezen kivánatát ki nem jelenté; de sajnálta a solidaris érzet oly csekély fokát, nemcsak a maga, hanem az egész monarchia érdekében. Magyarország valószínűen méltányosabb, kíméletesebb lesz, már csak annálfogva is, hogy a Sándor utczai országház nem fogja elnyerni akarni a Lajthán túli egyik — bár legkisebb — országházat is. A pesti országgyűlés eredményének nagyon szegénynek kellene lenni arra, hogy hasonlítatlanul több hatása ne legyen a monarchia egész constitutionális átalakulására, mint volt a reichsrathnak a magyar korona szerződések által szentesített jogainak visszaállítására. Azonban az „Ostdeutsche Post“ kijelenti nyíltan, hogy — nem fog ellenséges indulattal és zavarólag ellene működni a magyar országgyűlésnek; sőt inkább munkálatait azon barátságos jóakarata figyelemmel kisérendi , melyet örömest táplál az egész magyar nemzet iránt... Mi — szól az „Ostdeutsche Post“ — a szószéket, a parlamentáris szabadság ezen jelvényét, nagyra becsüljük, legyen az Bécsben vagy Pesten felállítva, s óvakodni fogunk a parlamenti szabadság ellen működni csupán abból az okból, mivel vándorbotot véve, Pestre költözött Bécsből. Hadd fejlődjék a magyar birodalom gyűlése; hadd fejtse ki eszméit az államjogi kérdések megoldása tárgyában, mutassa meg, mi nagyot tud — nemcsak Magyarország, hanem az egész birodalom érdekében— lendíteni és határozni. Ha értelmes mérséklet szelleme fog uralkodni az országgyűlésen, ha méltó tekintet lesz a monarchia egységi eszméjére, mi leszünk az elsők, kik kárhoztatni fogják azokat, kik önfejülegés konokul ellenségei lesznek oly tárgyalásoknak, melyek állandó mű létesülését ígérik. Ragaszkodunk négy év előtt nyert, általunk elfogadott és megtartott alkotmányos jogunkhoz, mely az egész monarchiára kiterjedett." Azonban az igazságos és méltányos követelések hallatára szívesen látjuk, ha még a febr, pátensből is kitűnő dualistikus irány határozottabb jellemet vesz fel. Mi csak két nagy pártot ismerünk a monarchiában, a centralistákat és dualistákat. Részünkről nyiltan a centralisták táborába tartozunk. Azonban ha a tények hatalma folyvást ellenünk volna, akkor — feltéve, hogy a birodalmi egység alapja fennmarad, inkább egyezkedünk ki a Magyarország által vallott politikai iránynyal. Mert a mérsékleti dualismus mégis százszor jobb, mint a foederalismus. Ha Magyarország komolyan tiszteletben tartja a monarchia másik felének jogait, akkor ne feledje el, hogy ezen rész is épen úgy történelmi alapon lett egészszé, mint Szent István birodalma. Ha ezen utóbbi országok, melyek most külön választva vannak, ismét együvé gyűlnek, nekünk is jogunk van kívánni, hogy a Lajthán inneni részek is egy egészet képezzenek. Ezt azon perczben mondjuk, a midőn a reichsrath felfüggesztetett, s a landtagok felelevenedése által az együvétartozás eszméje fenyegetve lett.“ Amennyiben a fentebbi nyilatkozat egy ellenfelünktől oly dicséretes elfogulatlanságról tanúskodik, örömmel veszszük, de amennyiben az a kérdés, hogy a Lajthán túli részek foederalisticus vagy nem foederalisticus alapon alakuljanak meg, azon pontok közé tartozik, melyekben Magyarország alkalmasint nem tehet semmit, és alkalmasint nem is fog akarni, nem lehetvén szándékában más, nem saját koronájához tartozó népek sorsát intézgetni, mely leginkább tőlük maguktól függ. Maguk a csehek, kik leginkább vitatják a foederalis eszmét, csak a maguk dolgait intézhetik el, de hogy az egész birodalomra szóló külön szervezetet ők diktáljanak, alkalmasint maguk sem mernék követelni. A „Debatte“ azt hallja, hogy a kormány megkötötte a kölcsönt. Az 60 millió ezüstben, 5 percenttel s az adók lehúzása nélkül kamatozó kölcsön, és 40 év alatt fizettetik vissza. Hir szerint ezek vették át: Hope Amsterdamban, Baring Londonban és Rothschild Bécsben. Azonban a „Debatte“ nem akar még jót állani a hír valóságáról. Ellenben bebizonyul a hír, hogy a pénzügyminiszter felszólíta az államvaspálya társaságot , hogy a 700,000 forintot tevő illetékhátralékot két hét alatt fizesse be, de a vasútigazgatóság kérelmet adott be a minisztériumhoz, hogy ezen összeget octóber 1-sején kezdve 20 hét alatt fizethesse le, hetenkint 35,000 forintjával. A „Fremdenblatt“ szerint azon királyi leirat, melylyel a magyar felsőház tagjai deczember 10. Pestre meghivatnak, már készen van. Ugyanazon lap hallja, hogy még nincs eldöntve a minisztériumban, hogy a magyar országgyűlés javaslatai egy Bécsben összegyűlendő delegált ülés elé terjesztessenek A kormánykörökben a nézetek megoszlanak e részben, ahhoz képest, amint némelyek a dualismus, mások a foederalismus felé hajlanak. Követválasztási mozgalmak. Szepes megyéből írják, hogy az országgyűlést egybehívó királyi levélnek közhírré tétele után azonnal megkezdettek a választási mozgalmak. Eddig csak Zsédényinek egyhangú megválasztása van biztosítva. A többi öt választókerületben alkalmasint szavazásra kerül a sor. A megyei bizottmány oct. 5-ére hivatott össze a középponti választmány megválasztására. Vannak, kik a mostani főispáni helyettes úr elnöklete alatt e választást s igy a követek megválasztását is, mindaddig ellenzik, mig a kinevezett tisztikar helyébe választott tisztviselők nem lépnek. A megyei bizottmány napján alkalmasint ki fogják e dolgot egyenlíteni. Zsedényinek választóihoz intézett nyilatkozatára, mely átalános tetszéssel fogadtatott, tudósítónk azon észrevételt teszi, hogy a születési privilégiumokról szóló záradék a XVI. város közül hatnak némely polgáraihoz intéztetett, kik minden nemes iránt előítéletekkel viseltetnek. Ezen hat városon kívül még 38 falusi község tartozik a poprádi választókerülethez; összesen több mint 3000 a szavazó. A következő nyilatkozat magyar, német és tót nyelven osztatott szét. Nyilatkozat. Ügyeink jelen nevezetes fordulási korszakában felhíva érzem magamat hazánk jövő sorsára nézve döntő erővel bíró alapelvek iránt, irányomat a szepes-szombathelypoprádi kerület választóinak tudomására vinni, kiknek bizodalmát, mint képviselő-jelölt, kikérni bátorkodom. Nem célom mindazon tárgyakat vizsgálat alá venni, melyek oly méltán vonják magukra a közérdekeltséget, csak az országos kiegyenlítés következő pontokban foglalt alapjaira nézve meggyőződésemet kimondani. 1) A mizgytti koronace.atóriai Aliinál, integritását, s a magyar országgyűlésnek azon hatáskörét biztosítani, mely viszont amaz állást és integritást biztosítja. 2.) Az országgyűlési értekezletek megkezdésére szükséges az országgyülésnek az 1848. 6. és 7 dik törvényczikkei szerinti kiegészítése, ez megtörténvén, azon alkotmányos térre kell lépni, melyen az óhajtott kiegyenlítésre minden erőnket fordíthatjuk. 3) Ezen tért az 1848-ik törvények jelölik ki, melyek mindaddig jogérvényesek, mig azokat a korona és nemzet egyesült akaratja meg nem változtatja. 4) Az 1848-ik törvények revisiója magában foglalja az egész államjogi viszály megoldását Magyarország és a többi örökös tartományok közt, magában a közös ügyek kérdését, mely a pragmatica sanctio szerint megoldandó. 5) Független és felelős magyar kormányt kívánok, mint az egység, rend és oly központosítás orgánumát, mely hazánknak egyesítő erők végszálait összetartja, de mely alatt nem oly institutiót értek, mely elfojthatná a megyék és városok municipalis jogait, és igy az 1848. 16. t. czikk szerint az alkotmányosság ezen védbástyáinak a közszabadsággal öszhangzásba hozatalát kivánom. Végtére — bár különösnek látszik ugyan, miután a születési privilégiumoknak soha védője nem voltam , de mindennemű mendemondák megszüntetése végett — kijelentem, hogy törvényeink által minden hontársainknak kivívott egyenlőség jogait fenn akarom tartani. Tátrafüreden, september 22-én 1865. Zsedényi Eduárd: Szabad kereskedelmi Irány. Magyarország és az egész birodalom anyagi felvirágzása nagy mértékben függ azon kérdés eldöntésétől: továbbra is a védvám nyűgei közt maradjon-e a természettől megáldott föld egész gazdagsága, a népek összes szorgalma, vagy a szabad kereskedés felé közeledés által nyerjen az összes állam- és nemzetgazdaság úi életet. Túl a Lajthán némelyek úgy vélik, hogy csak Magyarország, mint kiválóan mezei gazdaságra utalt föld érdekei óhajtják nagyobb mérőkben az utóbbit. Hogy ez nem áll, Lajthán túli közlönyök is már ezelőtt bizonyíták. Most közöljük a „Trieszter Zeitung“nak egy idevágó alapos czikkét, mely itt következik: „Ha egyes bécsi lapok —melyek időről időre nagy hangon kiabálnak , hogy olvasóikat a szabad kereskedelem veszélyeire figyelmeztessék, valósággal az összes közvélemény képviselői volnának, ha a nemzeti ipartevékenységnek a külföld — nevezetesen Anglia által— képzelt lerombolása elleni kikeléseik valósággal az értelmes lakosság nyilatkozatai volnának: nagyon roszul állana a gazdasági haladás ügye, és azoknak volna igazuk, kik a dolgok felületes vizsgálata szerint és zavaros forrásokból merített szórványos nyilatkozatok befolyása alatt, arra a nézetre jutnak, hogy egész Ausztria a gazdasági javításuk eszméjének, kiváltképen pedig a vámreformnak ellene szegüljön. Semmi sem lehet tévesebb, mint ez. Senki előtt sem titok, hogy a birodalom keleti része, a magyar korona tartományai és Galliczia határozott hívei a szabad kereskedelmi iránynak, melyhez a kormány is nyíltan szegődni látszik. Kevés szót kell rá vesztegetni, miért nincs épen e pillanatban a legégetőbb nemzetgazdasági kérdés a magyar nagy lapok határaiban újabb fejtegetések alá vetve. Magyarország e perczben külön ügyeinek fejtegetésére vár, s a nép egész figyelme a Lajtán túl, a készülő események felé fordul, s teljesen el leszoglalva, mihelyt az országgyűlés összeül. A mi csak magyar, a szabad kereskedelem egyengetését és keresztülvitelét természetes dolognak, a ma uralkodó rendszer következésének tartja. Tisztában van arról minden államférfi, ki becsülettel fog a munkához, hogy a birodalom keleti népségeit átható gazdasági eszme reformterménszetű, hogy az különösen a vámok leszállítására irányul. „De nagyon viszás helyzet volna, ha a birodalom egyik fele, gazdasági tekintetben épen ellenkezőt akarna azzal, mi a másik jóllétére, sőt elviselhető existentiájára szükségesnek látszik. Szerencsére a kép, melyet a német-szláv tartományok nézeteiről előállítani iparkodnak , a valóságnak nem felel meg. Igaz ugyan, hogy a közép és éjszaki koronatartományok iparosai egy részének érdekei, homlokegyenest ellenkeznek azon vámok leszállításával, melyek a külföld velők versenyző terményeit érintik. A gyapotfonó fél Anglia, a vámegylet és Svájcz szövetétől; a vasgyáros a skót, rajnai porosz és sziléziai vasgyártmánytól. Ez nemcsak mi nálunk van igy ; igy volt ez, is igy van a vámegylettel és Francziaországgal, s az izgatásokhoz az iparos körökben annak hozzá kell szoknia, ki a vámokat alább akarja szállítani. Mily lármalövések dörögtek mindkét országban, mily izgatottság uralkodott Francziaországban az angol kereskedelmi szerződés megkötése előtt , mily izgatottság déli Németországban, midőn,a franczia kereskedelmi szerződés köttetett ! És mint elcsillapult mindez, a hangulat mennyire változott! Semmi nem könnyebb, mint egy részben képzelt nyomort látványossá tenni az iparosok egy kis körében. Nem láttuk-e ezt nálunk már korábban is; mennyi költség és fáradságba került minden előhaladó mozgalmat feltartóztatni? Nem tudjuk, hogy egyike a legnagyobb izgatóknak még üzletét is elhanyagolta, s panaszai miatt saját javáról annyira megfeledkezett, hogy végre vagyonbukott lett? De különbséget kell tennünk. E hangos kikeléseket, melyek az 1852-es vámárjegyzékreform óta minden ellen látízólag emelkednek, ami csak a vámtételt illeti, csak a tények fogják elcsitítani és ki is engesztelni. „Ezen párt erejénél nagyobb fontosságot nyer, ha az ember elengedi magát nemuttatni, s ha a kormány, mely a szabadkereskedelmi elvet valósítni akarja, habozást mutat eljárásában. Nem áll, hogy a monarchia németszláv tartományai annyira hívei a védvámnak, min néhány aggodalmas iparos hangadója állítja. Csak el kell olvasni a kereskedelmi kamrák javaslatait azon időben, midőn Rechberg gr. teli vitorlákkal a vámegyletbe, még pedig a tarifa által reformált vámegyletbe be akart lépni, s bámulni fogunk, mily kevés volt akkor a különbség, és egy-egy ügyes csoportosítás, minőt se nem tettek, se meg nem kísértettek, e véleményadásokból oly eredményekhez jutna, melyek a szabad kereskedés gyors behozására kedvezőbbek nem is lehetnek. Ugyanazon különleges érdekek, melyek a vasfinomítót és gépgyártót buzdítják, hogy a nyers vas vámmentes behozatalára szavazzon, mit néhány éve több kereskedelmi kamra még vastermelő vidéken is tett, — a bányatulajdonosok és mások érdekeivel összeütköznek ; mind ez ellenmondásból pedig egy biztos és ügyes kéz csakhamar kitalálná a helyeset, mely utóvégre is a fogyasztó olcsóbb és jobb kielégítésében, a termelés és adóképesség erre következő gyarapodásában található. A fogyasztók „néma tömege“, hogy sokat használt szóval éljünk, a védvámmal s néhány régi iskolabeli iparos külön érdekeivel homlokegyenest ellenkezik ; pedig arról gondoskodni, hogy ne legyenek néhányak áldozataivá, mely néhányak a nép munkáját soha sem szaporíthatják, a kormány egyik komoly kötelessége, mely erélylyel és mérséklettel, de könnyen teljesíthető. Vegyünk különben, hogy a szabad kereskedés behozásánál egész vidékek valódi érdekei kockáztatvák — mit különben határozottan tagadunk — ezek még sem az öszszes német-szláv tartományok. Nem szólunk Triesztről s a partvidékekről, melyek tudvalevőleg régóta határozott hajlammal bírtak a szabad kereskedés iránt, s a melyek, ha máskép gondolkodnának, földrajzi helyzetük természete ellen támadnának, a önmagukat feláldoznák, hanem Ausztria egész déli részére, FelsőAusztriára,s még Csehország nagy részeire is utalunk, melyekben az új vámegyleti tarifa csodás megtéréseket szült. Határozottan a védvám ellen vannak, s csak a kormány akaratnyilvánulására más vámrendszer behozása iránt van szükség, hogy az ez elleni természetes izgatás mellett, érte a közhangulatot is felkeltse. Ám tekintsük csak iparunk részleteit: neme jelenleg is már nagyrészt azon helyzetben van, hogy más országok versenyét kiállja, nem-e részben kivitelképes, s nincs-e számos bizonyság, hogy erős lábon áll ? Most nagyban fogja ismételni, ami kicsiben a répaczukorgyártásnál bebizonyult. Addig jajgattak, s a kereskedők és kormány rész akarata áldozatainak mutatták be magukat —mig képzelt hanyatlás helyett Éjszak és Dél felé kivitelképesek lettek. Azt szivesen megengedjük, hoy nálunk sok feltétel más, mint a vámegyletben és Francziaországban, melyek tarifareformjukat most szintén, de kereskedelmi szerződések alakjában foganatosítják. Ez országoknak szilárd valutája van, s olcsóbban kapnak pénzt. Egyik másik előnyünk ez ellen lehet talán nekünk is, legalább olcsóbb a mi munkabérünk. Ez, igaz, fel nem ér azzal, amit valuta és kamatláb elrontanak, s ha ellenünk felhozzák, hogy a valutának helyre kell állítva lenni, mi-