Pesti Napló, 1866. szeptember (17. évfolyam, 4910-4934. szám)

1866-09-16 / 4922. szám

212-4922. Vasárnap, September 16. 1866. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­tézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. 17. évi folyam. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt­ tér: 5 hasába petit­or 25 uj kr. Pest, sept. 15.1866. (Fk) Igen nagyon feltűnt, hogy csak most, a Poroszország elleni háború befejez­­tetése után bocsáttatott ki azon rendelet, mely szerint a porosz herczegek nevét vi­selő osztrák ezredeknek meghagyatott, hogy e nevet többé ne használják, hanem egyedül az ezred száma szerint nevezzék el magukat. A háború alatt ily rend­szabályban semmi meglepőt nem talál­tunk volna. Furcsa is volt, midőn például a porosz koronaherczeg lövetett azon osz­trák ezredre, mely az ő nevét viselte, s hogy mindazáltal ily anomália fenntarta­tott, abban annak jelét akarták látni, hogy az ellenséges indulat, mely Bécsben a po­rosz dynastia ellen uralkodik, nem na­gyon mély, s hogy a háború csak véres epizóda, mely után a régi jó viszony is­mét helyre fogna állni Bécs és Berlin közt. Természetes, hogy most épen ellen­kező következtetésekre ad alkalmat azon tény , miszerint most egyszerre mégis megtörtént az, a­mit a háború alatt kiki magától érthető dolognak tartott volna, de a háború után legalább is felesleges­nek tart. Igaz ugyan, hogy a bureaucratia urai kiszámíthatlanok, miként a gondviselését, melynek amúgy is földi képviselőjéül te­kinti magát a bureaucratia, s valamint helylyel­ közel megtörténik, hogy a köz­katonák még most is fogdossák a „kéme­ket," mivel az illető rendelet még nincs visszahúzva, úgy magában véve nem vol­na lehetetlen, hogy csak most kerül kivi­telre és nyilvánosság elé oly rendelet, mely még a háború idejéből származik. Mindazáltal a tárgy oly fontos, s az em­lített rendszabály annyi zajt üt, hogy va­lóban nehéz feltenni, miszerint itt csak egyszerű elkéséssel vagy tévedéssel van dolgunk. És valóban, az átalános véle­mény szerint e feltűnő lépés csak nyilvá­nos, hogy úgy mondjuk, kézzelfogható jele akar lenni annak, hogy Ausztria most nyakat hajtott ugyan a kénytelenség alá, midőn Poroszországgal békét köt, de e bé­ke csak papíron áll, a szív mit sem tud róla. E szív tele van fájdalommal és ne­hezteléssel a kemény feltételek, a nagy veszteség miatt, tele azon vágygyal, minél előbb visszaszerezni, a­mi most elveszett, tele azon reménynyel, hogy a legközelebbi európai bonyodalom alkalmat fog szolgál­tatni e csorba kifenésére. Miként Olasz­ország a szerencsétlen első és második hadjárat után bizton számolt a „tertia“ — és midőn ez csak félsikerrel végző­dött — a „quarta riscossa"-ra , szint­úgy Bécsben is állhatatosan hiszik, hogy „noch ist nicht aller Tage Abend,“ és hogy fel fog virradni oly nap, melynek fénye fel fogja deríteni még azon sötét la­pot is, melyet a történet „1866. július 3.“ felirattal iktatott a monarchia évköny­veibe. Mindezek ellen semmi kifogásunk. A remény országa határtalan, és — ez a halandók legnagyobb szerencséje—semmi oly része nincs, melynek bejárása felett az volna írva, hogy „tilos a bemenet.“ De midőn némely helyeken e reményeknek — idővel tán megszilárdulandó, de most még nagyon ingadozó alapjára egész rendszert akarnak építeni, vagy, helye­sebben, midőn e remények miatt fenntar­­tandónak hiszik az eddigi rendszertelen­séget, midőn azt mondják, hogy a mos­tani kétes körülmények közt lehetetlen a monarchia be­szervezését végleg megál­lapítani, mert a Németországgal­ össze­köttetésnek concret kifejezést adni egy­előre nem l­e­h­e­t, ez összeköttetésre végkép lemondani pedig szintén nem lehet, szóval, midőn a tétlenség, az elmebeli restség, az erélytelenség, az eszmékbeni szegénység keres menedéket ama remé­nyek mögött, ez utóbbiak valóban meg­szűnnek ártatlan mulatság lenni. A­ki vé­res verejtékkel keresi reggeltől estig so­vány kenyerét, este pedig kiülvén a ház kapuja elé, pipája füstfellegeivel együtt mindig magasabbra hagyja felemelkedni légvárainak falait is, a­ki a sanyarú való­ságért, melylyel azonban emberségesen megviaskodik, némi pótlást keres abban, hogy a nagy sorshúzási nyereménnyel ál­modik, annak csendes boldogságát meg­zavarni kegyetlenség volna. De a­ki ha­sára fekszik, és mivel lehetséges, hogy nagy ternót csinál, semmit sem akar dolgoz­­ni, azt okos embernek nem fogjuk tar­tani. Ugyan hát megfeledkeztek-e arról, hogy mi volt a most beállott helyzet egyik fő­­okozója? Nem tudj­a-e, hogy Bismarck I gróf iránt még kevés hóval ezelőtt úgy­­­szólván semmi rokonszenv nem létezett, míg nagyon tekintélyes része a német nemzetnek, szive hajlamát követve, sze­retett volna Ausztriához csatlakozni, csak tudta volna , miképen lehetne ezt ki­vinni, csak valami határozott alakja lett volna ennek a birodalomnak! Az 1863-as híres Fürstentag alkalmá­val, a hangulat Ausztriára nézve nagyon kedvező volt, hanem megtámadhatlan lo­gikával mondták ott künn, hogy míg a monarchián belül a központosítás uralko­dik, lehetetlen, hogy annak nyugati fele és Németország közt valami szorosabb összeköttetés létesülhetne. Erre a boldo­gult Rothschafter kijelente, hogy a cen­­tralisatió elejtéséről semmiképen nem le­het szó, ezzel pedig vége volt a német sympathiának, és a Fürstentag az ártatlan gyermekek mennyországába vétetett fel. Egy év óta a centra­lisatió megszűnt ugyan, hanem helyébe­­ semmi sem lépett, leg­feljebb az általános alkotmány - felfüg­gesztés, és ez nem oly­­valami, a­mi a ro­­konszen­vet ismét Ausztria felé terelhetné. A monarchián kívü­l lakó németek még most sem tudják azt, a­mit tudniok szük­séges, t. i. lehetséges-e, és fog-e itt létre­jönni olynemű belszervezet, mely mellett a birodalom és­ Németország közt valami összeköttetés képzelhető volna. Ellenben tudják azt, a­mit nem tudni sokkal na­gyobb örömükre várnék; tudják ugyanis, hogy ezelőtt csak a birodalom egyik fe­lének volt gyakorlatilag érvényes alkot­mánya, most egyiknek sincs. Ily körülmények közt még gondolni sem lehet arra, hogy Ausztria — bármint kedveznének is a kü­lviszonyok — visz­­szanyerhetné azt, a­mit Németországban elvesztett, mert ha ma Poroszországot Bismarkkal együtt a föld nyelné el, mi­ként hajdan Koralt annak gonosz bandá­­jával, ez mitsem segítene Ausztrián mind­addig, míg ez állam — Metternich Olasz­országra mondott szavával élve — csak geographiai fogalom, melynek szabatos de­­finitióját adni senki sem képes. Átalában nincs nagyobb önámitás, mintha valaki azt hinné, hogy Ausztria az európai dol­gokban nemcsak szenvedő, hanem cselek­vő szerepet is játszhatnék, míg saját né­peit ki nem elégíté, s a birodalmat a his­tóriai jog és az új kor kívánalmainak alapján rendbe nem hozta. E rendezésnek függetlennek kell lennie bármily külviszo­­nyoktól. Ne ezektől tételeztessék fel, vál­jon kielégítendők-e vagy sem a birodalom népeinek érdekei, kivánatai, hanem épen megfordítva, a külpolitika intéztessék el a szerint, a­mint ez érdekelt, e kivánatok követelik. Ez lesz aztán igazán reális politika, ellentétben azzal, mely csupa reményeket eszik, és ezért egyedül csa­lódásokban gyarapodik. E remények tel­jesülése — ha teljesülnek — a belöl erő­södött Ausztriának is jól fog esni, a gyön­ge, szétzilált Ausztria még e teljesülésnek sem tudná hasznát venni. Elégedett né­pekkel és rendezett hetilapotokkal hátuk mögött, az osztrák államférfiak megtalál­ják majd a külpolitikában is a helyes utat, s ha nem találnák meg, majd meg­mutatják nekik, és oda is vezetik őket a népek. A­mint eddig állnak a dolgok, akárhányszor fog még ismétlődni a­­mo­narchia életében az a furcsa jelenet, mely valami 600 év előtt történt a bécsi Burg­­ban, midőn I. i. sánta Albert osztrák her­­czeg és vak György cseh király közti bi­zalmas conferentia után, a vak cseh ki­rály nem bírta megtalálni az ajtót, mert nem látta, a sánta osztrák herczeg pedig nem mutathatta meg neki, mert nem bírt székéről felkelni. (Fk) Nemcsak a franczia legitimistáké azon kiváltság, hogy semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek ; vannak még mások is, kikre e kimondás illik, szeren­csétlen rajongók, kik teljesen elvesztették a távolság mértékét, kik mindent látnak csak azt a földet nem, melyen állnak, kiknek lelke vagy egy visszahozhatlanul letűnt múlt, vagy még meg nem érkezett jövő körül ábrándozván, nem képes bele­találni magát a jelenkorba, annak reális viszonyaiba és kivántmányaiba. Ily, na­gyon is hátra, vagy nagyon is előretolt szempontból nézik most némely emberek Olaszország helyzetét, és azon furcsa lát­ványnak vagyunk tanúi, hogy azzal egy­aránt elégületlenek azok, a­kik különben ellenkező sarkokat képeznek: a bécsi reactió és — Mazzini. Amaz — a reactió — semmiképen nem tud megbarátkozni azon gondolattal, hogy az a gyűlölt olasz egység mégis létrejö­hetne, sőt már létre is jött volna. Azzal kecsegtetik tehát magukat, hogy az ola­szokra nagyon kellemetlen kijózanodás vár, azaz, hogy Velenczét utó végre még­sem fogják megkapni. Ott ugyanis átalá­nos szavazásra fog kerülni a dolog, és szerintük nagyon kérdéses: várjon az an­­nexió mellett szavaz-e majd a velenczeiek többsége. A szavazás rendezője természe­tesen ismét a franczia császár leend, ez pedig — még mindig a reactió véle­kedése szerint — a franczia érdekekre nézve alkalmasint előnyösbnek fogja tar­tani Velencze önállóságát, mint Olaszor­szágba való bekebleztetését. A franczia császár c­élzatait kitalálni nem könnyű feladat, hanem tapasztalásból tudjuk, hogy e tekintetben akkor járunk legközelebb a valósághoz, ha Napóleonról azt teszszük fel, a­mi a józan ész szerint a legegyszerűbb, legtermészetesb, legkö­zelebb fekvő. Mily állást vett ő elejétől fogva a velenczei kérdés irányában ? Már 1859-ben kimondá azon jelszavát: „l’ Italie libre jusqu’ à l’Adriatique," és azóta minden módon törekedett e programra valósítá­sára. A königgratzi csata után Velencze átengedtetése által meg volt adva a lehe­tőség, ama programmot további vérontás nélkül valósítani, és minthogy Ausztria — nagylelkűségből, vagy, nem tudjuk, mi más okból — semmi viszonszolgálatot nem követelt a franczia császártól, még azt sem, hogy az olaszok további előnyo­mulását gátolva, legalább háborí­tatlan visszavonulhatását biztosítsa az osztrák csapatoknak, minthogy — mondjuk — így minden „onus“ nélkül ajánlották fel neki Velenczét, ő el is fogadta. Azután kész lett volna e tartományt tüstént átengedni Olaszországnak, ha ez becsületével meg­­férőnek tartja, Francziaország ajándéka gyanánt fogadni el ez országot. De a flo­­renci kabinet úgy vélekedett, hogy ez Olaszországnak szégyenére válnék , és így Napóleon kénytelen volt kijelenteni: jól van, ha nektek nem kell, nekem se kell, la Venezia faráda se; hadd dönt­sék el a velenczeiek maguk, jövendő sor­sukat. Minthogy pedig a velenczeiek éve­ken át vágyódtak Olaszországhoz csatla­kozni, most is, ha szabadon szavazhat­nak, az annexió mellett fognak szavazni. De épen ez az, mit a reactionárius ra­jongók nem hisznek, nem hiszik, hogy a velenczeiek szabadon fognak szavazhatni, hanem hogy Francziaország nyomást fog gyakorolni rájuk, Francziaország érde­kének pedig, szerintük, jobban felelne meg egy önálló velenczei köztársaság, mint az Adriáig terjedő egységes olasz király­ság .... Meghalljuk, hogy ebből semmit sem értünk. Teljesen érthetetlen előttünk az, hogy Napóleonra nézve kívánatos vol­na egy velenczei köztársaság feléledése. E köztársaság, ha létrejöne, gyapontja volna oly törekvéseknek, melyek Fran­cziaország érdekeivel merő ellentétben állanának, és melyek első­sorban arra volnának irányozva, hogy a franczia be­folyás Olaszhonban megsemmisíttessék, hogy a florenci kabinet a római kérdés­re nézve ellát­atlan zavarokba ejtessék, szóval, hogy mind­az történjék Olaszor­szágban, a­mit Napóleon nem akar, a­mit akarnia nem lehet. Velenczei köztársaság helyreállását ez idő szerint tehát agy­rémnek kell tartanunk, s a franczia csá­szár bizonyosan a legeslegutolsó ember, kinek oka volna segédkezet nyújtani arra, hogy e rém testet nyerjen. Drouyn de Lhuysról azt beszélték, mi­­szerint egyik kedvencz eszméje volt: Ve­lencze élére osztrák főherczeget állítani. Akár igaz ez, akár nem, ily combination minden esetre túl vagyunk. Szőnyegen foroghatott az valamikor Velencze áten­gedtetése előtt, de akkor is legfeljebb lép­csőt képezett volna a teljes elszakadás felé, hanem midőn az ember már fenn van az első emeleten, a­hová eljutni szándé­kozott, bizonyára nem fog lépcső­ építésé­­vel bíbelődni. Aztán Napóleon vagy nem akarta, vagy, az olaszok határozott ellen­szegülésével szemben, nem volt képes az olaszhoni osztrák secundogeniturákat fenntartani ott, a­hol már léteztek; hogy is gondolhatna­k ilyes új secundogenitura felállítására, mely az olaszoknál ugyan-­­azon ellenszenvre találna, mint a néhány év előtt letűntek, és azonkívül még a le­gitimitás elvére sem támaszkodhatnék?! Végre pedig köztudomású dolog, hogy Bécsben az osztrák meghatalmazott az olaszszal alkudozik Velencze átvételé­nek módozatai iránt, a­mi képtelenség volna, ha­bár csak a legkisebb kétség is foroghatna fenn az iránt, hogy Velencze az olasz királysághoz fog csatoltatni. Ha tehát Möring osztrák tábornok a hely­szí­nén Leboeuf franczia tábornokkal álla­pítja meg a velenczei erődök leltárát, ez mellékes formalitás, a bécsi osztrák-olasz alkudozásoknak csak függeléke, vala­mint puszta formalitás leend az is, ha a velenczeiek országuk sorsa felett szava­zásra fognak felszólíttatni. A bécsi reactió reményei tehát nem fognak valósulni, és Ausztria érdekében csak örvendetes lehet az, ha nem való­sulnak. Miként annyiszor, úgy ez alka­lommal is tapasztaljuk, hogy a reactió részéről a hazafiság csak el ígér, hogy ő a maga pártérdekeit, előítéleteit fölibe helyezi a birodalom érdekeinek. Mert ez utóbbi érdekek szempontjából nem lehet kívánatos, hogy az osztrák és olasz biro­dalom közé egy új állam ékelje be magát, mely Ausztria iparát az olasz piaczoktól elzárná, s a franczia és angol iparnak raktárává lenne, nem kívánatos, hogy a monarchia szomszédja kis állam legyen, mely nagyon gyönge arra, hogy értékes szövetséges lehetne, s mely — mindig idegen hatalomra támaszkodni kénytelen lévén — válságos időben veszélyes fegy­verré válhatnék Ausztria elleneinek ke­zében. Szintoly mély elégületlenséggel, miként a reactió, de mégis egészen más szemmel nézi Olaszország mostani helyzetét Maz­zini, kinek legújabb manifestuma olva­sóink előtt ismeretes. A régiek az iste­nektől ihletett személynek tartották, és annak tisztelték az őrültet. Mazzini haza­­fisága is az őrültséggel határos, és való­ban, a tiszteletnek nem csekély mértéke ve­gyül azon sajnálkozásba, melylyel e rend­kívüli tehetség tévelygéseit szemléljük.— Tisztelettel hajlunk meg azon forrás előtt, melyből Mazzini panaszai fakadnak, mert az a legtisztább honszeretet; de nem lehet sajnálkozással nem pillantanunk oly fér­fira, a­ki a jelen perezben és az utolsó ta­pasztalások után még azon hithez tud ra­gaszkodni, hogy Olaszország képes volna akár Ausztria és Francziaország ellen is hadat viselni, és a­ki hazájának — ha e harczot el nem bírná — azt a tanácsot adja : potius mori quam foedari, a­mint ő maga is visszautasítja az amnestiát, és inkább kész idegen földön hajtani le vég­ső nyugalomra ősz fejét, mintsem a mos­tani állapotokkal transigálna. Ezáltal ő méltó hőse leend egy magasztos tragoe­­diának, de egész nemzetek, főleg a mai időben, nem állnak tragoediai hősökből; rendesen a prózai elem a túlnyomó, s a többség Mazzini szavát megfordítva, azt mondja: potius foedami quam mori. Jóra való nemzet a maga jogaiból nem enged semmit, de ha nem teljesül egyszerre minden k­í­v­o­n­a­t­a, azért még nem szokta, római módra, saját kardjába vetni magát, hanem a körülmények ildo­mos felhasználása mellett léptenként elő­­nyomulni, valahányszor pedig azonnal le nem győzhető akadálylyal szemben meg kell állapodnia, e megállapodás ideje alatt erőt gyűjteni az akadály legyőzé­sére. Mazzini beteges, öregedő ember­­ érzi, hogy nincs ideje várni, s ő meg­va­lósítva szeretné látni azon eszményt, me­lyet egykoron a fiatalkor hevével karolt fel, és most az aggkor szívósságával ölel magához. Hanem egyes emberek kívána­tai vajmi keveset nyomnak a népek tör­ténetében, és az olaszoknak teljes okuk van örülni hazájuk legújabb fejlődésén. A reactió mérgelődéseit nevethetik. Ha pedig a beteg elme megtörné hontalan honfitársuk szívét, sírkövére kegyelettel­jes kézzel s­ondják e szavakat : „tiéd — egy szentelt fájdalom !“ ti­m legyen, a Lajthán túli tartományok nevében a birodalom alakításánál együttműködni. „Alkotmányos viszonyaink — mondja a „Debatte“ — annyit tup­áltak, hogy a tiszta le­galitással egyetlen lépést se lehet előre tenni. Legitimitás a legalitáshoz — ennek kell a vezérgondolatnak lennie. A szóba hozott gyűlés pedig kétségtelenül legitim lenne. Csak ezen legitimitás emelésére szolgálhat, ha az összehí­vandó gyűlés formáiban lehetőleg azokhoz csat­lakozik, melyek a közös tanácskozásokat ille­tőleg a Lajthán túli tartományokra nézve két­ségkívül jogosan léteznek. Nem mondjuk — foly­tatja a „Debatte“ — hogy ezen formák a feb­ruári adtában vannak.“ A­mi már azon kérdést illeti, váljon a delegáltak választása csoportok szerint, vagy az egész tartományból hajtassa­nak-e végre, e felett a „Debatte“ szerint még vi­tatkozni lehet, ő egyébiránt az utóbbi módozat mellett nyilatkozik, miből csak azt következtetik, hogy illető helyen szintén ezen nézet felé ha­jolnak. — A „Tel-“ az alkotmánykérdést elemezve, azt véli, hogy a német Landtagok azon esetben, ha a Magyarországgal vezetett egyezkedés ered­ménye iránt votumra szólíttatnának fel, ezt mind­nyájan megtagadják. Ugyanezen lap úgy érte­sül, hogy a Lajthán túli tartománygyűlések kö­zelebbről mind össze fognak hivatni; ezen gyű­lések bizottmányai illető tartományi költségve­­­tési javaslataikat majd mindenütt be­végezték már, s igy a gyűlések kész munkához kezd­hetnek. A „N. Fr. Presse“ a kiegyenlítési mozgalma­kat lapja bevezető pontjául választá, s többek közt így szól : „Ma azt mondják, hogy nyolc­ nap múlva, mintegy a septemberi pátens évfordulójára, meg­jelennének azon császári pátensek, melyek a Lajthán túli Landtagokat october elejére rendes gyűlésre összehívnák. „A magyar országgyűlés összehívása iránti határozat függővé tétetett az újabban ismét megindított alkudozásoktól a magyar miniszté­rium iránt. Mint Pestről írják, Sennyey fő­­tárnokmester tegnapelőtt új értekezést kezdett meg. „A­mi a német-szláv tartományok hadtag­jait illeti, ezek csupán tartományi ügyek elinté­zésére fognak szorítkozni, s ha ezzel elkészül­tek, fel fognak oszlattatni, s az új választások­hoz kezdenek. A „Debatte“ mai czikke (lásd fentebb) újólag is erősíti, hogy a minisztérium a Landtagokat delegatív választásra fogja fel­szólítani. „A­mi a leendő magyar kabinet tagjainak névsorát illeti, mely közelebbről körzésbe bo­csáttatott, erre a „Times“ bécsi tudósítója meg­jegyzi, miszerint az nem hiteles, de ha a csá­szár nézete nem fog változni, nemsokára egy magyar minisztérium, Andrássy vezetése alatt ki fog hirdettetni, melyben az érintett jegyzék, minden neve — Lónyay kivételével — bennfog­­­laltatnék.“ Hírmeddő kort élünk, azért költenek az em­berek próbában. Lapunk elmondá már vélemé­nyét az itt idézett miniszteri lisztára, s itt csak figyelmeztetnünk kell arra olvasóinkat. Bécsi dolgok A kiegyenlítési kérdés, s a kormánynak az alkotmányos közigazgatás életbeléptetése iránti szándékai, a bécsi lapoknak folyvást keresett tárgyai. A Lajthán túli tartományok gyűléseinek össze­hívása érdekében a „Debatte“ ismét hallatja magát, nézetei röviden oda mennek ki, hogy a közös ügyek feletti munkálat tárgyalására sem a szélesebb, sem a szűkebb reichsrath nem lehet hivatva, hanem egy olyan gyűlés lenne e czélból összehívandó, melynek feladata: a birodalmat közös megegyezés alapján szabadelvűleg alakítani. A „Debatte“ ezen állításainak mintegy indo­kolására felhozza, hogy a széles reichsrath az alakítási tisztet nem végezheti, mert az már nem létezik ; a szűkebb reichsrathra nem lehet azt ráruházni, mert ez nem bír arra illetékességgel. Kell tehát egy harmadik nemét a gyűlésnek elő­állítani, mely legális alapokra fektetve,­­ e­g i­— A prágai „Politik“ is, résztvenni kívánva a napi hírek variatiójában, következő levelet irat magának: „Belcredi grófnak a Deák párt főbbjeivel való alkudozásai, a közösügyi munkálat alapján meg­egyezésre vezettek. Ezen eredmény, melynek következtében a magyar miniszteriumot ki kelle nevezni, császár ő­felsége elébe terjesztetett, ki azt magával vitte sseidbe, azzal a kijelen­téssel, hogy éretten meg akarja fontolni. — Ha a császár helyesli Belcredi gróf és a Deákis­ták közt történt megállapodást, az a magyar mi­nisztérium kinevezésében fog nyilvánulni. Hogy kikből álland­ó minisztérium, a felett Belcredi gróf nem aggódik, miután azt tisztán a magya­rok dolgának tekinti. A Deák párt nem bánja, tegyen a korona, a mit akar, mert a conservativ­ miniszterium­ is törvényes, azonban készül, mi­helyt meglesz, kimozdítani helyéből, és épen azért nem is akar a conservativekkel vegyes minisztériumot alkotni. Mit tegyen a korona ? Kinevezze e a tisztán Deák-minisztériumot? — Utóvégre is ki kell neveznie, habár szeretné a conservatives sok évi szolgálatait is megjutal­mazni. Egyébiránt e személykérdés valóban ki­zárólag csak a magyarokat illeti.“ Vidéki tudósítások. Fiume, sept 6. A szabad lélekzés, a társasélet szokott moz­galmai, a bekövetkezett háborús idők óta telje­sen megrekedtek falaink között, prózai rideg visszavonultság lett gyakorlati életünk jeligéje, hasonló a mormotéréhez, ki korábban szerzett zsiradékján tengődve, téli álmát aluszsza. Küzdés és megadás közt észrevétlenül fontolgatjuk és latolgatjuk a politikai átalakulás vajúdásait, bárha nem titkolhatjuk el aggodalmainkat sem a felett, mi történik az állam annyira szüksé­ges regeneratioja helyett, ha mielőbb ki nem

Next