Pesti Napló, 1868. április (19. évfolyam, 5381–5404. szám)

1868-04-01 / 5381. szám

szer­ tette, ezen szellemtől áthatva azt mondot­tam: inkább egy ember lépjen vissza, mintsem ilyen meghasonlás, ilyen viszály által a szent ügy elhomályosittassék, megszeplő­­sittessék. S nem azt, mit ők merészeltek kimond­hatatlan igazságtalansággal a „Magyar Újságá­ba tenni. (Nagy zaj, ellenmondások. Elnök csen­get. Dienes Lajos : Méltóztassék az elnök úrnak szólót rendre utasítani.) Egy betű sem igaz, a­mit ezen értekezletről a „Magyar I­jság“-ba ik­tattak. (Nagy Jenő felkiált: Én soha sem ha­zudtam. Többen: Nem hallgathatunk ily kifeje­zéseket. Becsületünket védeni tartozunk. Nagy zaj. Elnök csenget.) T. közgyűlés! Ez szép!­ök engem prostituálnak, és még most haragusznak, ha azt mondom, hogy nem igaz, a­mit ők mon­dottak. (Helyeslés. Nagy zaj.) Elnök. Figyelmeztetem, kérem a tiszt, köz­gyűlés minden tagját, s hiszem, hogy fognak any­­nyi tisztelettel viseltetni a tanácskozmány meg­kívántató menetele iránt, hogy legyőzik pilla­natnyi indulataikat, s mint higgadt férfiak, a tábornok urat kihallgatják. A­kik szólani akarnak a tárgyhoz, méltóztas­­sanak magukat feljegyeztetni, s ha tábornok úr elvégezte beszédét, megtehetik észrevételüket. De ha minden kellemetlen szónál találva érzik magukat és közbe kiáltanak, lehetetlen a tanács­­kozmányt tovább folytatni. Méltózta­ssanak ma­gukat visszatartani minden erősebb kifejezések­től, ha kimegyünk, akkor beszélhetünk ily han­­gon egymással, most méltoztassanak csendesen tanácskozni, nem pedig czivódni, mert ez meg­sértése az egész testületnek s igy meg sem értjük egymást. (Patay szólni akar. Nem engedik. Nagy zaj.) Per ez el Mór. T. közgyűlés ! Felfogva be­szédem fonalát, miután azon bizottsági gyűlésben kifejtettem volna nézeteimet, hogy én a közpon­ti bizottság eljárását mind magam személyére, mind Mikár Zsigmond esetére nézve törvényte­lennek, alapszabályainkkal ellenkezőknek tar­tom, kijelentettem, hogy iparkodni fogok ezen dol­got úgy elintézni, hogy a mennyire lehet, mind az ő compromissiójuk nélkül történjék, mind pedig Mikár Zsigmond urnak jogai megóvassa­­nak, magamnak tartván fenn azon utat, a­me­lyen kívántam volna ez ügyet elintézni. Ezzel az ügy inkább egyszerű szóváltással el lett vol­na döntve. De még­is sajnosan esett nekem, hogy akkor, midőn a bizottság tagjai azon ürügy alatt felkérnek, hogy nekem tiszteletet akarnak kije­lenteni, velem discussióba er­eszkedtek. Ezután a bizottsági gyűlés megtartatott. Az ülést, ámbár nagyon megsértve éreztem magam, halkkal iparkodtam megnyitni. Rövid előszó után előterjesztettem, hogy a jegyzőkönyvnek azon pontja, mely személyemet illeti, miután azt hiszem, tévedésből történt — ezen kíméletes szóval éltem — nem akarva a tárgy vitatásába ereszkedni, egyedül azt kívántam, hogy a jegy­zőkönyvnek ezen pontja semmisnek jelentessék ki. S így igazíttatott ki az új jegyzőkönyv. A „Magyar Újság“-ban azt mondották, hogy nekik kellett volna e részben szólani. A „Ma­gyar Újság“-ban elhallgatták, mert tudták, hogy ha a nemzet megtudja, hogy ilyen szavakat me­részelnek ellenemben használni. (Nagy zaj. Egy hang: Ez Cromwell!) Nem ^Cromwell, hanem Haynau és Bach vagytok ti. Ők mondják nekem, hogy Cromwell, én meg azt mondom nekik, 1 ^ * • -r-r - /'VT _ . 7­­.1 ___ get.) Ezek után Mikor úr egy hozzám beadott nyilatkozata szerint köszönetet mondva egyéb­ként utalásban a bizottságnak, lemondott hiva­taláról. Én ezt kötelességemnek tartottam a közgyűlés elé terjeszteni. (Zaj. Perczel néhány honvéd felé fordulva.) Nem szégyenük magukat nevetni, mikor szólok ? ! (Nagy zaj, felkiáltások . Gyalázat! Tisztelet a tábornoknak. Nagy zaj. Elnök csenget.) Elnök : Kérem a tisztelt közgyűlést, legye­nek csendesen, mi tanácskozni akarunk, legye­nek szívesek a tanácskozások rendes menetét megengedni, ellenkező esetben szét kell men­nünk. (Jó lesz, ha haza megyünk ! Tessék , men­jenek. Nagy zaj.) Perczel: A közgyűlés előtt tehát Mikár esetére nézve kinyilatkoztattam, hogy miután ez már eddig is több kellemetlenséget idézett elő, s nekem kötelességemben áll, a­mennyire lehet, az egyezséget, békességet köztünk fenntartani, hogy’ mellőzve minden egyéb tárgyalását az előbb történt felfüggesztésnek, miután Mikár úr az ő hivatalos teendőiben, tudomásomra is, pontosan járt el, s miután neki a honvédegyletek keletke­zésében, organisatiójában és hivatalos működé­sében érdemei vannak, lemondása egyszerűen fogadtassák el. Erre nézve egy-két tag csak igen egyszerű észrevételt tett, s én kimondottam a végzést, hogy Mikor lemondása elfogadtatott , áttértünk a fehérvári ügyek felvételére. Ez­a­latt mi történt, mi nem történt; nem tudom, egyszerre csak felkel egy-két egyén, közöttük Rákóczi főjegyző úr — Így akarom nevezni, mert valóban most meg akarom tudni, hogy volt-e a honvéd ? (Nagy zaj.) Igen is. Azt tudom, hogy mikor az utolsó sereget alakítottam, akkor Rákóczi bizonyos kormánybiztosi minőségben Kecskeméten működött, hanem hogy honvéd volt, azt soha sem tudtam. (Nagy zaj.) Rákóczi úr tehát felkel, s azt mondja, már mikor elkez­dődött a fehérvári esetről a tanácskozás ,­ hogy hát már be van fejezve a Mikor ügy ? Én azt válaszoltam : „Igen is, ki van mondva a végzés,d­e erre azt mondja,­­ hogy ez parancsszó volt. Én erre azt mondottam, hogy az nem volt pa­rancsszó, hanem határozat, elnöki kötelességem szerint fel fogom tartani a határozatot, s nem engedem, hogy többé e tárgy vita alá menjen. (Helyeslés.) S erre Rákóczi úr, ki mindig azt mondja, hogy én bántottam őket, azt feleli, hogy ez dictatura, hogy ez parancsnokoskodás, s ő ezt nem tűri, és kimegy. (Derültség.) S erre ők nyolc­an-kilenczen felkelnek és el­távoznak. Erre én, miután már keserűen tapasztaltam, hogy ezen központi bizottmányban keletkezése óta egy oly irányzat, egy oly véleménykülönb­ség létezik, mely határozottan nemcsak az ügy­nek ellene van, melyet én képviselek, de szemé­lyem ellen is van irányozva; miután azt tapasz­taltam, hogy ezen bizottmány, többség — úgy­nevezett többség — tudja Isten micsoda forrá­sok, tekintélyek támogatása vagy izgatása alatt, egy törekvést bir és tart, melyet én hazámra nézve veszélyesnek, s nemcsak törvényeinkbe, de az erkölcsiségbe­n ütközőnek tartok, és látva azt, hogy minden kímélet, mérsékeltség, minden engesztelődés, melyet követek, nem bírja őket megtartani azon keretben, a­melyben illő, hogy ügyünk vezettessék, én azért már ismételt meg­sértés után kötelességemnek tartottam kijelen­teni, hogy én ezennel a bizott­mányi gyűlést feloszlatom, s ezen ügyet az összes honvédség elébe terjesztem. (Helyeslés jobbról.) A­mint az alakuló bizottmány gyűlésében ki­jelentem­, két veszedelem fenyegeti a hazát : a lelkiismeretlen kuruzslás és az ezt költötte ba­bona egy részt, másrészt a reactió emberei, kik­nek nyilatkozatát most Bécsben hallottuk. Ak­kor is kimondottam, hogy Scylla és Charybdis közt evezünk, kimondottam, hogy nem hagyom magam eltántoríttatni azon ösvényről,a melyen állottam , haladtam a mai napig. (Éljenzés.) Nyíltan mondjuk ki a szót : ők Kossuth Lajos­ban esküdnek. (Hosszas éljenzés a baloldalon, zaj , elnök csenget.) Elnök: Figyelmeztetem az egyes urakat, szíveskedjenek csendesen lenni. Per ez el, íme, t. közgyűlés, most eltagad­­hatatlan tanúságát vette azon mély nyílásnak, mely köztem és a bizottmány többsége közt van. (Nem válik szégyenünkre!) Önök éljenzéseik­kel most kimutatták, hogy mire törekesznek. (Éljenzés, nagy zaj.) Elnök : Hallgassuk ki kérem a tábornokot. Perczel : íme, hát tisztában vagyunk egymás­sal. Én nyíltan kimondom azon véleményt, amit szükséges, hogy bajnoktársaim szintén tudja­nak. Ezen nemzetnek története, utóbbi rendkí­vül nevezetes történelme, az ő ezer éves állami léte, különösen 3 részre oszlik. Az első 8- től 48-ig arany korszaka nemzetünknek, a­hol, mondhatni, halálos lethargiájából felébredve, nehány jeles, szegény iró lelk­esülése folytán, ké­sőbb több honfiú odaadása következtében, a nemzet, segittetve az Isten által, ki a jó munkát sikerrel koronázza — 48 bán teljes diadalt ült. A­mint a gyűlésen is kimondottam, ez volt arany korszaka nemzetünknek. Páratlan, nemcsak ha­zánk ezer éves történetében, de mondhatom Eu­rópa bármelyik nemzetének legjelesebb esemé­nyei között. A­mint országgyűlési beszédemben is kimondottam, ez nem egy ember műve volt, nem Kossuthé, nem az enyém, ki vele 48-ban karöltve jártam, egy zászló alatt küzdöttem, nem egy, hanem sok száz hazafié, a­kik minket megelőztek, a­kiktől én és Kossuth tanultunk. (Igaz, éljen!) A II. korszak volt, midőn 48-ban először a franczia februári forradalom, később a bécsi forradalom következtében , mely meg­előzte a mart. 15 ki napot. (Nagy zaj. Éljenzés. Gr. Vay : Valóságos szomorú dolog, hogy a tá­bornokot nem hallgatják ki. A­kik nem akarják meghallgatni, s botrányt akarnak előidézni, ké­rem méltóztassanak eltávozni.) Elnök : Felkértem a t. tagokat illendően, barátságosan, szívesen, legyenek csendben Hisz’ ha én csengetek, már ennek is szónak kellene lenni. Halljuk, mit mond a tábornok úr, és ne csináljunk scandalumot ! P­er­ez el Mór : 1848-ban martius havában felszabadult a nép az úri kény alól, felszaba­dult a nemzet az idegen hatalom bitorlása alól, Kossuth miniszter lett. (Éljenzés.) Én szintén hivatalt vállaltam a minisztériumban, rendőrfő­nök levél?. Kossuth megtöretve térve vissza Bécs­­ből, a júliusi országgyűlés megnyitásáig több heteken át betegen feküdt Budán. — És én ki­­mondhatlan nehézségekkel küzdve az átalaku­lás első napjaiban, most a zsidók elleni izgatás, viszályuk , most mindenféle reactionárius izgatá­sokba nemzetiségek felébredő mozgalmai köze­pette, a midőn iparkodtunk egyrészt az ország­ban, különösen az ország fővárosában rendet tartani, másrészt mit tettem ? Nem nyugodtam, hanem azon kedvencz esz­mémet, mely már 1­842-ben bennem megfogam­zott — itt van Kossuth hírlapja, tanúságával — kivittem. — Megindítottam a magyar hadsereg alakítását. Első ejtettem ki e szót, legelső tettem indítványt ezen motívumokkal, melyekkel ma is élek, előállottam, és azt mondom: mit használ a martiusi oszlop emléke, mit a vaspályák 10 mil­lió adója, hisz a reactio csak vár bujtogatva, hogy mire alkalma lesz, ismét ránk rontson, szétszakítson. Seregeket kell teremteni, íme, itt van egy másik lap, melybe be van írva, mily részbe vitte hazánkat a XIII. században a tatár, a XVI-ban a török, s a XIX-ikben az orosz. Vi­gyázzunk, hogy ez ismét ne történjék! Indítvá­nyoztam 100 honvéd zászlóalj alakítását. (Éljen Perczel!) Gróf Teleky Lászlóval, Fényes Elek­kel felmenek Bécsbe, azonban 100-at nem bír­tunk kieszközölni, csak 10-et engedtek. De erre nézve, sajnos, az történt, hogy osztrák hadna­gyok kezdték a toborzást. Mit tettem én akkor, mint rendőrfőnök? Felnyittattam saját hatal­mammal, mert nagy hatalmam volt, mert nem­csak Kossuthban esküdött a nép, hanem kissé bennem is, mint most (zajos éljenzés); felnyit­tattam a múzeum termét, honnan a beigtatotta­­kat magam vezettem a városházába, és feles­­küdtettem Nemcsak indítványoztam 1848-ban, nemcsak legelső toborzottam honvéde­ket, de, mint látni fogjátok, az első magyar hon­védsereget magam alakítottam. És később meg­választottak engem több helyen a júliusi ország­­gyűlésre képviselőnek. Kossuth is egészséges lett e közben. Ott van az akkori közlönyben mindkettőnk beszéde, olvashatjátok. — Nem én hagytam el a zászlót, mely alatt küzdöttünk. Akkor is kimondottam, hogy ne adjunk segítsé­get az olaszok ellen, kik, mint mi, küzdenek ha­zájukért, szabadságukért. — Sőt midőn láttam, hogy a minisztérium is, melynek Kossuth volt szónoka, ezen veszedelmes, nemzetellenes poli­tikát követi, letettem hivatalomat. (Zajos él­jenzés.) Voltak katonáink. Ott volt a Bánságban 30 zászlóalj gyalogság, 4 ezred lovas és 50 ágyú, hanem oly férfiak vezénylete alatt voltak, kik semmikép sem valának barátai ügyünknek,­­ osztrák tábornokok alatt. Ekkor felkelek, és mondom : Odaállítjuk a mészárszékre a derék honvédeket e vezénylet­tel ; magyar szervezet kell nekik, magyar vezér. És midőn, nagy erő daczára, másodszor sem tud­tuk Szt.­Tamást bevenni, felállottam, és kimon­dom az árulás szót. (Igaz ! Helyes!) Ez volt augustus 20-kán. Olvassátok a be­szédeket, és ítéljetek belőlök. És ki volt ez, ki azt indítványozó, hogy az országgyűlés által én megrovassam ? Tetszik tudni azon nevet ? És még kényszerí­­tettek, mint képviselőt, ki hazám szent ügyét védtem és érette áldoztam ! Én letettem erre hi­vatalomat, miért nem tette le Kossuth a pénz­­ügyőrséget? (Zaj.) Alig múlt el 2 hét, augustus 20-ka után jön a posta, hogy Jellasich betör, át­jött a Dráván, az egész honban mindenütt vész uraig. Nyitrában, Trencsénben tót tábor állott, Erdélyben támadás, Bánságban a lakosság fegy­verben! A magyar honvédsereg visszavonult Fehérvárig. — És ugyanezen Kossuth Lajos sept. 15-én feláll és azt mondja — olvassátok a „Közlönyt“ — nagy veszedelemben van a haza, szükséges, hogy ember álljon elő, kiben elég tehetség és energia van, és mentse meg a ha­zát ! Menjen ki Perczel Mór! (Éljen!) Alakítson tehát Nyáry Pállal, Teleky Lászlóval és Mada­rász Józseffel, Kállay Ödönnel, Palóczy László­val, Kubinyi Ferenczczel, Salamon Lajossal, Perczel Miklóssal honvédelmi bizottmányt, és nem mi mentünk Kossuthhoz, hanem Kossuth jött hozzánk a minoritásba, melyet nem rég törpe minoritásnak neveztek. (Zajos éljenzés.) Toborzottam 4 zászlóaljat, alakítottam a ha­tárokat; Miklós és Sándor testvéreim Tolnában 18 ezer embert toboroztak, unokatestvérem szin­tén az én nevem alatt Baranyában csapatot állí­tott; Sárközy derék apám a nemzetőröket Ko­máromba vitte, és meggátolta, hogy a miniszté­rium által elfoglaltassék. Mit tettem én ezután ? — Kimentem az ellenség elébe Pákozdra, meg­állítottam a mindig visszavonuló ellenséget, ha­lállal fenyegettem a tábornokot, ha nem küzd , kijelöltem a csatatért. Meg van írva minden a történetben, — nem Kossuth volt ott, én voltam ott! (Zajos éljenzés.) És midőn az osztrák tá­bornok, ki hadainkat ott vezényelte, azt mondá: „De hát az önök csapatai s a tolnaiak majd az első ágyulövés előtt elszöknek,“ ekkor azt fe­lelem: „De már inkább egy ágyulövésre szökje­nek meg, mint ágyulövés nélkül.“ És a csapa­tok visszaverve 5 horvát zászlóaljat, először ál­lottak meg diadalmasan, és megmentek a hazát örökös gyalázattól. — Ezzel szereztem nemze­temnek Pákozdot, Ozorát, Letenyét! Ez volt az első magyar hadsereg, ez volt legelső magyarul vezényelve. A többi mind németül volt parancsolva. (Fel­­kiáltások : Nem áll! Másik oldalon : De úgy van !) És a haza meg volt mentve! És, kérem, nem az osztrák ellenséggel, nem Jelasicscsal volt nekem legnagyobb bajom, ha­nem azzal, hogy hazánk nem egy legjelebb fia kétségbeesve feladta az ügyet, kik még Pesten sem maradtak, mint kötelességük lett volna, ha­nem ellenkező irányban mentek, azok közt Kos­suth volt, ki Szegedre ment. Magyarországot, kedves bajtársaim, nem Szegeden mentették meg. És mikor meg volt nyerve a csata, akkor könnyű volt azt mondani, hogy: „Hisz’ azok a rablók meggyőztek, Perczelnek csak szerencsé­je volt!“ Ezek egyebet nem tettek, mint áská­lódtak azon, hogy tudnák érdemeimet leszállíta­ni,é­s kihúztak a lotteriából: kit ? Azon egyént, kit én vádoltam 48-ban, hogy a haza és honvéd­ügy ellen nagy bűnöket követett el, s kit Kos­suth teremtett, folyton felnevelt, utoljára gene­­ralissimusnak nevezett ki, végre dictatornak tett. Ez egyént ámítónak nevezni,neki csakugyan nincs joga. Ha ámító volt Görgei, akkor Kosszuthnak a történész nem adhat más nevet, mint hogy a leg­gyengébb és legnyomorultabb kormányzó volt a világon, vagy hogy maga is áruló volt. (Igaz ! Nagy zúgás.) A hires angol történész,­­jordshmith, midőn a világot uralt hires nagy római nemzet történetét leírja, azt mondja : „Egy ország, mely tudatlan­ságban siülödik, az mindenféle impostornak ját­jóknak.“ Minek tehát félni az igazságtól? — Kell tudni a nemzetnek az igazságot,­smerje fel múltját, nehogy babonába süly­e­djen, mi okvetlen anar­chiára vezetné! Látók a gyülekezetben egy egyént, ki 18 éven át nem mondott mást, mint a legerőbb szitkokat Kossu­­tra. Ezen egyén ugyan furcsán tért m­eg, most leghűbb pártolója. (Széler Lajos: Mindig voltam és leszek ! Rám czéloz! Zaj. Találva érzi magát. Igaza van Perczelnek!) Furcsa, hogy míg 18 éven át külföldön Kos­suth teljes hatalommal kezelte ügyeinket, addig mindig gonosz ember volt, most, midőn Perczelt az isteni gondviselés bevitte honába, és az egész nép őt pártolja, akkor nem Perczel, de Kos­suth a hazafi. (Felkiáltások: Éljen Perczel!) Hoszszas volna az egész táborzás történetét most leírni, végére megyek tehát. Mondom, hogy három sereget szerzek, há­romszor elhatárzott tényező valók hazám meg­mentésében ; ugyancsak háromszor kényszeríttet­­tem ezen, általam szerzett és diadallal koszo­­rúzott sereget átadni másoknak. — Július 19 én történt az utolsó Szegeden, 35 ezer em­berrel vonultam be Haynau 70 ezer embere előtt Szegedre. Itt van Raming osztrák tá­bornagy irata, ki azt mondja : „Mily csodás, szin­te megfoghatatlan sebességgel, mint a gomba nőtt ki ut meg uj sereg a Tisza és Duna közt, Czegléd­ és Szolnokon.“ Mozgalmaimmal kiűztem Debreczenből a muszkákat. Túrnál egy fényes lovassági csatát küzdöttem, minek háborúban párja nincs, — mely irányában maga az orosz a legnagyobb dicsérettel emlékezik. — A leg­nagyobb melegben, készületlenül levonultam legnagyobb rendben Szegedre, mire oda értem, már tudtomra adták, hogy ki van kiáltva a főve­zér. Az orosz ármány, szövetkezve e gyáva ka­­jánsággal, sietett kiküszöbölni azon egyént, ki tán még megmenthette volna a hazát. Igen, meg­menthette volna, mert leghitelesb adatokkal kimutatom, hogy midőn Túrnál küzdöttem, Pas­­kievich fővezér futárokat külde, hogy ki akar vonulni Magyarországból, hanem az árulás sie­tett lehetetlenné tenni az orosznak a kivonulást. Letettek. — Megmondottam akkor Szegeden, július 29-én, Kossuthnak, mi lesz nemsokára jutalmuk. Itt van napi parancsom, hatalmamban állott volna akkor őt is elfogatni, ,mert a nép mindig, mint ma is,hozzám szított. És mit tettem? Azt mondom, hogy inkább, mintsem viszálylyal fertőztessem meg a szent ügyet,ha támogat a kor­mány, megmentem a hazát, de ez ellenséges­kedés és viszályok közt lehetetlen. Legyőztem magamat, tiszteimnek, kik hozzám jöttek, hogy fogassam el Kossut­ht,ez felelém : Nem ! — Há­rom a táncz, háromszor tettek le, lehetetlen to­vább mennem, meg vagyok törve, lelkem szét van zúzva, érzelme­im elfásulván oda adtam a parancsnokságot. És mi történt ? 9 nap múlva az idegen kalandor, ki seregeinket vezérelte, folyton verette magát a temesvári csatában, melyben mint önkénytes vettem részt, s melyben a csatatért utolsó hagytam el. (Éljen!) Elveszett minden, elveszett a haza, és Kossuth azon egyént, kit most mindnyájan, ő és az ő emberei áruló­nak neveznek, de a­kit akkor nem neveztek an­nak, dictatornak nevezte ki, és Kossuth elhagy­ta a hazát, gyáván hagyta el! (Úgy van! Nagy zaj. Ellenmondás.) Kereszttel hátamon mentem külföldre, éven át sokat szenvedtem azon öntudat­uan,hig­y nem az osztrák reactio, melynek hadait elké­s­tünk és mulasztásaink daczára is megvertük,­­ ~ nem a felizgatott nemzetiség, melynek sereg­e­it játszva verők szét s embereit mint birkákat h­­ostuk össze; nem maga a muszka, ki későn jött, csiga léptekkel haladva előre, vesztette el a hazát, hanem maga hazánk legünnepesebb embere. (Ugyan­ jobbról.) Mi történt a 18 éven át ? Viddinben Kossuth Lajos maga jött hozzám, és azt mondá, hogy hibázott, bűnt követett el ellenem, bocsássák meg neki, s én azt felelem­ : késő ma; lehetetlen, hogy megtört lelkemm­­l veled egyesüljek, de az idő mindent orvosolhat, s eljöhet azon kor, midőn kezet fogva, hazánk­nak ismét együtt szolgálhatunk. Ezt mondom neki, midőn a török kormány Sumlában engem az összes emigratio főparancs­nokául nevezett ki. Később ismét hozzám jött, mondván, hogy ő a kormányzó ; ekkor azt mon­dom neki: „Kossuth ! Nem vagy te kormányzó, letetted hivatalotad, és pedig oly körülményük közt, melyeket iparkodnod kell, hogy Isten és ember elfeledjen.“ Kértem,hogy térjen meg,mon­dom neki, hogy most kezdem­ conspirálni, e sze­gény ,kíspadon heverő elvérzett nemzetben tusát id­én­ fel, valóságos ba­n és vétek. „Voltál kor­mányzó, Kossuth Lajos, pár hónapon át, de nem vagy, és nem leszesz többé soha. “(Úgy van,igaz, nem kell! Néhány hang : Ki tudja ?) És a nemzet 18 éven át, mert nem volt vilá­gosság, a sötétség uralma, és nem láthatott, a nemzet Kossu­tban esküdött, az egész világ Kossuthot ünnepelte. (E jentés jobbról.) De mi­nő hatalma van az igazságnak ? — megmutatta a köztem és közte való viszony. 18 éven át kezelte­m a nemzet minden ügyeit, minden­­ benne volt központosulva. Én vissza­vonultam, nem gátoltam cselekvéseiben, bár né­melykor kész lettem volna hazám javára szintén közreműködni; de nem tetszett nekem az eljá­rás, melyet ő követett, és visszahúzódtam. S kinek lett volna igaza ? Nem sült-e fel 18 éven át minden cselekvésében, nem vallott-e kudar­­c­ot minden tettében ? Hát megmentette a ha­zát ? (Felkiáltások : Soha sem !) Ott volt Magenta, Solferino, ott a milliók, mi­ket az olasz kormány és más hatalmak adtak kezébe,­­ tudott e valamit tenni a hazáért? Nem, hanem elfutott Olaszországból, mint haj­dan Szegedről. (Zaj. Éljen Perczel.) Milliók voltak kezében, vett hajókat, ágyú­kat, vett fegyvereket és elpazarolt mindent, ha­szontalanul. Bele akart avatkozni Amerika ügyeibe. Szé­gyentelve, Schmidt álnéven szökött Amerikából. (Zaj, mozgás a balon.) Angliában volt 10 éven át. Egykor ott gya­­lázván Ausztriát, azt mondá: Markomban tar­tom Ausztriának és a dynastiának sorsát, de — úgymond — megmentem. És az angol,­z­ért nem buta nép ám ez, nem megvesztegetett nép, az angol csakhamar kiismervén, kivel van dolga, azt mondá neki: „Ha csakugyan igaz, hogy az osztrák 30 esztendeig sanyargatott bennetel­­et, s 48 és 49 ben annyi gonoszságot követett el el­lenetek, és te csakugyan Messiása vagy Magyar­­országnak , micsoda otromba ember v­agy hát, ha mégis meg akarod menteni, s kívánod, hogy mi Repítsünk oly otromba embereket, mint ti vagytok, (Quenmonnas.­ Más alkalommal pedig igy szóla: „Mily nyo­morult, mily gyenge ez Ausztria, szégyen, hogy ti angolok vele szövetkeztek, — ez a krimi há­borúban volt, — de ha ti ezt teszitek, ha Ausz­triával szövetkeztek, én kijelentem, hogy az orosznak adom át inkább nemzetemet, min­tsem hogy e szövetséget engedjem.“ (Nagy mozgás. Úgy van! Éljen Perczel!) És mit mondtak az angolok ? „Ejnye, te hó­bortos ember, ha csakugyan oly gyenge azon Ausztria, hisz akkor előbb-utóbb meg fogtok tőle menekülni, tehát te csúnya boszúból akarod nemzetedet azon óriás medve kezébe játszani ?“ Mit tett Kossuth Lajos ? Két ízben bankót nyomatott; bele kerültek tán 3— 400,000 ftba, mert sokat nyomatott. Azokon a bankókon ott volt Kossuth Lajos képe, és lábainál Ausztria, és rajtuk irva való: „Sic semper tyrannis.“ A merészlő ezt mondani, ő merészlő, ki háromszor menekült a vész elől az országból. (Mozgás.) És mit tett még? Ismét ágyukat és fegyvereket vá­sárolt­­— mert szép sommákat adtak ezen mar­­tyrnak kezébe — és küldd azokat Oláhországba, Szerbiába. Képzeljétek most bajtársaim, ha csak­ugyan betör 59. és 66-ban a porosz és olasz Magyarországba, s azonkívül valami 50,000 oláh és szerb Erdélybe, azok a mi részünkre gazdálkodtak volna-e ? Igen, a magukéra! (De­rültség. Úgy van ! Igaz !) És Kossuth ezt téve, a legnagyobb árulást követte el Magyarországon. (Igaz! Mozgás.) Mi történt 10 év után ? Annyira vitte a dolgot, hogy midőn Schmerling a febr. 26-ki alkotmány­nyal örvendeztetett meg, akkor az angolok, kik­nek annyit beszélt, azt mondták, hogy hát miért nem mennek a magyarok a reichsrathba ? Ez volt működésének gyümölcse. Erre Kos­suth szépen ott hagyta Angliát, s elköltözött Olaszországba. Szeretett bajtársaim ! 1866-ban ismét kínálko­zott az alkalom a haza megmentésére. Milyen nevezetes és tekintélyes volt a magyar ügy, mu­tatja, hogy 1866-ban a porosz kormány 5 millió frankot adott ,a magyaroknak, hogy mentsék meg a hazát. És megmentetett-e az ? Nem! Összevesztek egymással azok, kik az összeget kezelték, és elsurrant a kedvező alka­lom. Gyalázat érte ügyünket, hogy pirulnunk kellett azokon, a­mik történtek. És akkor azon egyén, ki feledve mindent, mi 18 éven át történt, azon egyén merészkedik elő­­állani, s az országban szemrehányásokat tenni hogy a szegény, kinpadon hevert nemzet, midőn alkalma nyílt, leszállt a kinpadról és kilépett a börtönből, melynek ajtai megnyíltak?! (Gya­lázat !) Ki ne ismerné­m Deák Ferencznek mártius 28-diki beszédét. (Éljen Deák Ferencz!) — Ki Deák Ferencz ? (Szónok hosszasan félbeszakitta­­tik Deák F. éljenz­ése által. Néhány zúgolódó hang hallatszik.) És Deák Ferencz, a 32., 36., 39., 40 diki Deák, kit Kossuth maga Washing­tonnak nevezett, Európa legnagyobb emberének mondott, a Gi­ ki Deák, kit egész Európa tisztel és becsül, ki ama nevezetes felirata szerkeszté­sével mindazt, mit amaz elrontott, emez Európa előtt rehabilitált. Deák hazánk legönzéstelenebb embere, (éljen, éljen!)­­ki mindenesetre ép oly jeles szónok, mint Kossuth, de véghetetlenül következetesebb és bölcsebb­ nálánál; ugyan­azért Deák F. szintén a béke, a k­ontresztelődés, a megbocsátás ösztönétől vezéreltetve, mit mon­d­ott aártius 28-án ? Dicsérést szavazott Kos­suthnak, mely, őszintén megvallom, s ne bsze lilébe is mondom, még a valón is túl m­nt- 8 **z egész országgyűlés éljenzéssel helyeselte De­nak ezen lépését. S mit tett Kossuth­­ Máriából irt levelében a lehető legnagyobb szeretetlen­séggel, a legnagyobb szemtelenséggel, mit valaha ember elkövetett . . . (iszonyú lárma, zajos szó­váltás a két oldal közt,) mintegy bűneinek súly­a alatt e szét vesztett ember, megmarta azon keze , melyet neki Deák nyújtott. (Morgás.) _ Midőn én magam bejöttem az országim, midőn a nemzetnek zöme, honvédtársaim üdvözölték múltamat, nem Kossuthéval együtt, hanem mint önállót, magamét, mikor a nemzetnek majdnem minden osztálya azon zászló alá csoportosult, melyet Jókai lapjában lefestett, akkor Kossuth er és az ő emberei ilyeneket tesznek! Ha a leg­kisebb hazafiság lett volna keblében, nem irta volna azon eszelős és meggondolatlan lázitó le­veleket, hanem megszállva magában, örült volna, hogy elvégre világosság van Hunniában, hogy a nép kezdi tudni a múltat. De ő nem ezt téve. Hanem ő és fiai azt mon­dák, hogy nem hogy be szabadna jönni egy hazafinak, de áruló az, a­ki bejö. Még utoljára­­őrültségében megátkozta a 67-ben történteket. Átkozni merészelt engem, s a­mit én nemzetem­nek 8 hó alatt tettem. És mit kiáltoznak ők után útfélen,­­­ s azok, kik bennük esküsznek? Hogy Magyarországban nincs szabadság, hogy Magyarország elveszett 67-ben. Elveszett 48 —49-ben, de nem.67-ben. (Igaz, úgy van, éljen Perczel!) Azt mondják, hogy Magyarországban aristo­­cralia uralkodik, s kezdenek demokrata­ kört alakítani. Megvédte az isteni gondviselés nemze­tünket 48 - 49-ben, hogy nem volt parasztláza­­dás, hanem ők is zászlóink alá sorakoztak, védeni a hazát. Nem sikerült 19 éven át sem Bachnak sem Hehmerlingnek a népet fellázítani, s most merészel egy ember, ki mindenütt kudarczot val­lott, előállani, és engedni, hogy az ő nevében az osztályok közt meghasonlás idéztessék elő. Hát D­ózsa kell Magyarországnak ? De nem lesz Dó­­zs ,mert ellenében állandók ép úgy,mint ellenében állottam­ az irgalmatlan zsarnokságnak. (Zajos élj m.) Épen úgy fogok tekintélyem, igazságom eg­sz súlyával eléjük állani, és fogom megsem­misíteni azon gonosz terveket, melyekkel nem­zetü­­nkben lázadást akarnak szítani. (Éljen Perc­­el.) És tudom, hogy mindenki e hazában: honvéd, nem honvád, régi aristocrata vagy a nép, ép úgy, mint­­ vélt a legközelebbi években, — ta­núi voltak bizonyos emberek, hogy mi történt akkor, minden izgatásuk daczára, — mindenki zászlóm­m­­á csoportosuland. Az isteni kegyelem nem fogja engedni, hogy egy embernek vétkes ambitiójai, s néhány egyénnek m­egfoghatlan izgatása folytán a nemzet ismét veszélybe sodor­tassák. Mit merészelnek után útfélen mondani, hogy gazember Deák, gazember Perczel Móricz! ( fiúnez it, a ki azt meri mondani! Éljen Deák Ferencz! Éljen Perczel! Hosszan tartó zajos él­jenzés.) Mindennek véget kell érni­e, közgyűlés, sze­retett bajtársam, úgy e mostani felszólalásom­nak is. A­mit itt mondottam, el fog terjedni az egész uj sza­lma, de b­indhelin­ lúgom az ország­gyűlésen is. (Csiky Sándor : Csak tessék, majd állunk ölébe!) Visszatérek most kiindulási pontomra. Itt el­lenem, személyem­ ellen volt irányozva mindazon támadás melynek Mikor ügye mintegy ürügyül szolgált. Itt igenis Kossuth személye van játék­ban és a­zon vétkes izgatás, melyet néhány em­ber merészel kezdeni, izgatás, mely ha többségre jutna az országban, lehetetlenné tenné bármely hazafinak a szent ügy mellet­ti további küzdel­met. — El kellene szégyení­­nem magamat, ki­szökném ez országból, ha valaha ilyesmi ura­lomra vergődnék! Mindezeket rég idő óta tapasztaltam, minden­felé, kíméletes, sokszor energikus közbelépésem daczára láttam törekvéseket, melyek teljesen meggy­őznek, hogy a­mi február 10 én a bizott­sági ülésben történt, törvénytelen, személyelle­nes. Mikor arra nézve a legnagyobb méltatlan­ság és szintén személyellenes. És miként azt a legelső h­onvédegyleti gyűlést határozottan ki­mondó, hogy nem fogadja el e határozatot; a jászberényi, a kun, a pesti már kimondd, h úgy teend az egész ország, és szégyent fognak val­lani ők, mint mesterük maga! (Eljön Perczel!) Megmondottam nekik többször :­­„Nemo im­­pune hicessit.“ Igazságom szent öntudatában nem velük, de százezrekkel rendelkező hata­lommal mertem szembeszállni p­ár nappal ez­előtt Bécsben. — Senki sem tudja hogy történt a Gri­micsics-féle dolog. De Griva­sics semmivel sem t­öb, mint ők, a reactio emberei ők is, mint az. (Í­gy van ! Helyes. Éljen Perc­el !) Ezen körülmények, ezen meg­yőződés birt engem an a, hogy a mártius 25-én tartott bizott­sági ü­lés végén kijelentsem, hogy én ezennel a központi bizottság üléseit felfüggesztem, a bi­zotts­ágot feloszlatom. És kijelentem, t. közgyű­lés, s, kik honvédek­nek nevezitek magatokat; ha honvédek vagytok,vezéretek vagyok, s mig ti ma­gatokat annak nevezitek, vezéreteknek kell elis­mernetek! (Úgy Van! vezérünk eljön ! Hosszas, viharos tetszés.) Én megválasztott elnöktök va­gyok, ha titeket illet a rendreigazitás, én, mig cin­k vagyok, jogomat fenn fogom tartani. (Él­jen ! Éljen!) É­z tehát mindezeket itt kijelentve, kérlek benneteket,szeretett bajtársaim,hogy nyilatkoza­tomat jegyzőkönyvbe véve, méltólitassatok ha­tározni, várjon helyeslitek-e, elfogadjátok-e ama határozatot? (Nem fogadjuk el! Szűnni nem aka­ró viharos éljenzés.) Iá­a­t­a­y István óvást tesz Perczel beszéde I Ilon. Perczelnek nem volt joga feloszlatni a köz­ponti bizottmányt, mivel annak tagjai, épen 'b'.­', mint Perczel, az összes hon­védegyletek ál­tal választottak. A központi bizottmány tehát jogtalannak tartja a feloszlatást, s azért ennek móczára, is gyűlést fog tartani. Rákóczi János: Tisztelt közgyűlés! (Fel­kiáltások: Nem volt honvéd soha, nincs joga szólani. Nagy zaj, elnök csenget.) Elnök: Kérem, méltóztassanak­­ szónokot kihallgatni. Rákóczi János felkéri az elnököt, hogy nyilvánítsa ki a közgyűlés előtt, miszerint ő iga­­z­olt honvédőrnagy. Elnök kijelenti, hogy Rákóczi úr igazolva v­an, s mint ilyen választatott meg a bizottmány-

Next