Pesti Napló, esti kiadás, 1869. január (20. évfolyam, 1-24. szám)

1869-01-14 / 10. szám

szönet ezért Bismarck gr .izgatásainak, a­ki ha már nem szerzője, de legalább sugalmazója a „Nordd. Alig. Zt.“ legutóbbi czikkeinek, — va­lóban, szomorú dolog. De meg van ennek is a maga jó oldala. A berlini cabinetnek alkalmat szolgáltat annak megismerésére, hogy milyen tévúton halad. Nem csak hogy a „Morgenpost,“ egy sokat olvasott demokratikus közlöny, a leg­nagyobb megbotránkozással utasítja vissza az állítólagos porosz követelést; nevezetesebb az, hogy a „Vaterland“ is, a háromegységes feudá­­lok, ultramon­tánok és cseh ellenzékiek közlönye egyenesen kijelenti, hogy a porosz lapok jelen­legi támadási modora a legsikeresebb eszköz Beust gróf állásának megszilárdítására. A „Va­terland ezután így folytatja : „Ha Berlinben Beust gróf személyét casus bellinek nyilvánítják, ez mindenesetre visszautasítandó. Belcredi, Eg­­ bert, Thun Leo, Clam Henrik és Fürstenberg Egon grófokat bizonyosan nem tartják Berlinben Beust­ur sajtó-satellitáinak, annál inkább figye­lemre méltathatják ezen urak közlönyének sza­vait. A conferentiát illetőleg, tudva van olvasóink előtt, hogy a görög követ­elnok magatartásának sikerült a második ülést meghiúsítani. Mint hallom, a conferentia többsége el van határozva, hogy azon esetre, ha Bhangabé a jövő csütör­töki ülésig nem nyilatkoznék, követelésére néz­ve napirendre tér. (I.) B­é­c­s, jan. 13. [Eredeti tudósítás.] (A g­á­c 8­­országi határozat.) A galici­ai tartomány­­gyűlés resolutiói nagy fejtörést okoznak a Laj­­thán-inneni minisztériumnak. Ez különben a leg­­kevésbbé lényeges része lenne a dolognak. Sok­kal fontosabb az, hogy minden oda mutat, mi­szerint a minisztérium oly lépést akar tenni, a­mely komoly confliktust vonhatna maga után, melyet pedig más eljárás mellett el lehetett vol­na kerülni. Az eddig nyilvánosságra jutott ada­tok oly zavarosak, hogy a dolog mibenlétének következő tárgyilagos és igazsághű elbeszélése lényegesen meg fogja könnyíteni a tájékozást az olvasóra nézve. A resolutiók — melyeket a ga­­licziai tartományi gyűlés utolsó ülésében hozott s melyeknek tartalma, hála azon befolyásnak, melyet e határozatok a szándékolt császári kör­útra gyakoroltak, élénken és még mindenki em­lékében — törvényes uton a galicziai tartomá­nyi kormányzóság által jutottak a belügyi mi­nisztériumhoz. Kevésbbé világos azon út és mód, melyen a tartomány­gyűlés felirata, mely a feje­delemnek Lembergbe érkeztével volt átnyúj­tandó, a trón zsámolyáig jutott. Elég, hogy oda jutott, és alkotmányos szokás szerint jelentéstétel végett a minisztériumhoz áttétetett. A miniszté­riumnak tehát jelentést kellett tenni a császár előtt azon módot illetőleg, mely szerint a fel­iratra választ kelljen adni. Minthogy azonban a felirat érdemleges része ama resolutiókra volt visszavezetendő, a cabinetnek mindenek­előtt az lett föladata, hogy ez utóbbiak fölött megállapodásra jusson. E végből ismételt tár­gyaltok tartottak, melyektől azonban a mi­nisztérium lengyel tagja, könnyen megfogható okokból távol tartotta magát. De mielőtt a mi­nisztérium a dolog lényegébe behatolt volna, a­­ formális eljárás kérdését kellett eldöntenie. E tekintetben mindenesetre kezdeményezéshez kel­lett látni, mely annál nehezebb volt, mivel az alkotmány sehol sem intézkedik határozottan azon módot illetőleg, mikép kelljen a tartomány­­gyűlési javaslatokat, amennyiben azok országos ügyekre vonatkoznak, tárgyalni. Mindamellett vannak számtalan utasítások az országos ren­deletekben, az oktoberi diplomában s a februári pátensben, hogy az ily javaslatok a reichsrath elé terjesztendők. De mi módon ? Erre nézve két nézet merült föl. Némelyek szerint a kor­mánynak kellene megvizsgálni az ily javaslato­kat, s a­mit azokban elfogadhatónak talál, azt kormány előterjesztés gyanánt a törvényhozás elé terjesztenie. Mások szerint a végrehajtó­ ha­talom feladata pusztán abban állana, hogy az ily javaslatokat — miután a tartományi gyű­lések a reichsratthal közvetlen összeköttetés­ben nem állhatnak — egyszerűen a reichsratt elé terjeszsze, a­nélkül, hogy ahhoz valami állást foglalna el úgy, hogy azok a kormány-előterjesz­tések jellegével, s az azokat megillető beneficiu­­mokkal ne bírhassanak. E második nézetet Ber­ger miniszter fejtette ki s vette pártfogásába, főleg oda utalván, hogy az általa ajánlott eljá­rás mellett fölötte fontos czélszerűségi okok szó­lanak. Ha a minisztérium a resolutiók tárgyalá­sába bocsátkoznék, ez esetben csak két út nyít­­nék előtte: vagy teljesen el kell azokat vetnie, s ekkor nem volna többé anyag a kormány­előterjesztésre; de ekkor egyszersmind a tarto­mányi gyűlések azon joga is illusóriussá válnék, hogy ily természetű javaslatokat tegyenek; a tartomány­gyűlések annyi joggal sem bírnának, mint a legegyszerűbb reichsrathi képviselő, ki mégis fölléphet indítványnyal a házban. A második eset az lenne, hogy a kormány a javas­latba tett alkotmány­módosítások egyes részeit elfogadja, s azokat kormány-előterjesztés alak­jában bemutassa. Oly zsenge alkotmánynyal szemben azonban, minő a mienk, nem igen lát­szik politikailag eszélyesnek, hogy a kormány alkotmányrevisiót indítson meg. Ez okból az orthodox alkotmánypárt bizony­nyal eretneknek kiáltaná a minisztériumot, a­nélkül, hogy a lengyelek ki lennének elégítve, mivel ezek az ily eljárással épen nem érnék be. E veszélyes dilemmát csak úgy kerülheti ki a minisztérium, ha a galicziai tartománygyűlés ja­vaslatát egyszerűen „további alkotmányos tár­gyalás végett“ előterjeszti. Ily mindkét részről szabad mozgást tart fen maga számára, s mind a tartomány­gyűlés,mind a reichsrath competen­­tiája iránt méltányosságot árul el. Álláspontját e dologban feltüntetni lesz ideje, midőn a ház ez ügy tárgyalását meg fogja kezdeni. Ezen, mint hinnünk kellene, politikai és alkot­mányos szempontból igazolt nézettel Dr. Berger 7 collegájával szemben kisebbségben maradt.­­ A minisztertanács ezután a galicziai javaslatok érdemleges előtárgyalásához fogott. Ekkor az­tán kitűnt, hogy a galicziai tartománygyűlés 16 postulátuma közül egyetlenegy sem fogad­ható el föltétlenül. Csak 3 vagy 4 pontnál mu­tatkozott többség némi jelentéktelenebb törvény­hozási concessiókat illetőleg, igy pl. az iskola­ügyre, a normális iskolai alap kiszolgáltatására a tartománygyűlésnek,s egy quóta utalványozásár­a vonatkozólag országos alapból, a földmivelés elő­mozdítása végett, így tehát füstbe mentek a reso­lutiók a­nélkül,hogy csak valami salakot hagytak volna hátra. Erre nagy lett a zavar .Mit a separat­­votum kilátásba helyezett, hogy t. i. a tartomány­gyűlés javaslat tehetési joga illustriussá fog válni, e szerint bekövetkezett, a­mennyiben az ily javaslatok a minisztérium archívumában nyom nélkül eltűnhetnek. A szükség találékony­­nyá teszi az embert s igy azon kibúvó ajtóra akadtak, mely most még ugyan nem biztos, de a melyet hihetőleg meg fognak tartani, hogy t. i. a kormány interpelláltatni engedje magát a ga­licziai tartomány­gyűlés által: mi történt a kér­déses resolutiókkal­? Erre a miniszteri padról azon felelet adandó, hogy e resolutiók kormány­előterjesztés tárgyát nem képezhetik s ez okból a kormány azokat elő sem terjesztheti. Erre majd aztán a ház azon indítványnyal lép fel, mi­szerint fel kell kérni a kormányt, hogy az em­lített resolutiókat a ház elé terjeszsze, mely az­tán azok felett határozzon. Ezen indítványt a miniszterek pártolni fogják s igy mentiek lesz­nek azon szemrehányástól, hogy a galicziai resolutiókat el akarták volna nyomni. A ház pedig e resolutiókat előleges megvitatás végett egy bizottsághoz fogja áttenni. Közelebbről vizsgálva nem egyéb ez, mint Dr. Bergernek a fenebb 5. indítványa , csak hogy dramatizáltatik, s igy komédiaszerűvé válik, mely azonban épen nem alkalmas arra, hogy a résztvett tényezők tekintélyét emelje. A gali­cziai javaslatok további sorsát illetőleg, melye­k az alkotmány szétrombolását czélozzák, nem szükség fejünket nagyon törnünk. db (Az éj Lo­ndonban.) Az angol „Cor­responded“ írja : „Azon sivár dőzsölésekről, melyek Haymarketben, és a közel fekvő utakon egészen a Leicester-negyedig és a Regent-utczáig a parton túl lefolynak, az utazók közönségesen többet tudnak beszélni, mint az angol életnek egyéb jó vagy rosz jelenségeiről. Ez könnyen megfogható, a nevezett városnegyedekben ugyanis a kerítés minden mértéken felül tola­kodó, és arczátlanul csip nyakon mindenkit, ki csak arra téved, míg a kórodáknak, múzeumok­nak és más megtekintésre méltó dolgoknak föl­keresése időt és fáradságot igényel. Miden Lon­don legtöbb utczája mindinkább elcsendesül, megkezdődik Haymarketben éjről-évre a dőzsö­lés, és ez aránylag szűk területen több pajkos­­ságot visznek véghez és több pénzt pazarolnak el évenként, mint a continens legtöbb nagy vá­rosában egy év alatt. A földszinti hely­iségek, melyek az utczákra nyílnak, az emel­teken és az udvarokon lefolyó jelenetekhez mérve való­ságos idylli képet nyújtanak. Csak ak­or, mi­dőn az uj rendszabályok folytán e helyiségek éjfélkor bezáratnak, és a nagy tánczterm­ekben, melyekbe tisztességes nő lábát sem teheti, a ragyogó csillárt kioltják, kezdődik meg a nyílt utczákon a kéjhölgyek szemérmetlen körtáncza, milyent egyetlen városban sem látunk, akkor kezdődnek meg zárt ajtók mögött a dőzsö­lések, melyekhez legalább eddig — minden rendőri tilalom daczára — bárki is könnyen hozzáférhet. A rendőrség, melyet a felvigyázás illet, mindig nagyon hanyagon teljesíti köteles­ségét. Minő életet űznek éjfél után ama zárt aj­tói mögött, hány ember léterét ássák ott —évről­­évre — alá s teszik tönkre, azt leírni lehetetlen. Annyi bizonyos, hogy a vendéglősök meggazda­godnak, házakat vesznek, fogatot tartanak és kétségkívül a szolgálatrakész rendőröket is megdugdossák. A hitványabb pezsgő palac­kjá­­ért 15—18 shillinget zsarolnak, és többe kerül a szűk vacsora itt, mint az első éttermekben a legpazarabb; a vendéglős félittas vendégét, ki nála pénzt vált fel, shillingek helyett frankok­kal és sovereign-ek *) helyett napóleon-arany­­nyal fizeti ki; űzetett kéjhölgyek csalogatják be a vendégeket és bárkire nézve is jó szerencse, ha csak erszényét veszíti el és órája és egyéb holmija megmarad, mert e barlangokban min­den fajú iparlovagok csatangolnak, a közönsé­ges zsebmetszőtől, ki a bejáratnál leselkedik nyomoru zsákmányra, egész a legfinomabb tol­vajig, ki gomblyukában valami idegen rendje­let hord, és nagyobb mérvben rabol.... A jelen­legi kormány szorgosan foglalkozik e tárgygyal. *) Angol arany, értéke 20 shilling. mmmmmmmmammmgmmammmmmmmmtmmi □ (Egy szintap a XIX. századból.­ A Baján működő K­ő­m­­­v­e­s Imre-féle szintár­­sulat egyik szinlapja így hangzik : „Fölemelt helyárakkal, uj, fényes görög jelmezekkel. JPST Shakespeare bohózat 11 Tüneményes látványos bohózat. Magyar nyel­ven először adatott Pesten, a nemzeti színház Shakespearei ünnepén. April 23-án 1864. A halhatatlan költő eredeti műve után — angolból fordította Arany János. Baja. A „Bárány“ vendéglő teremében. . . f­ö­l­­emelt helyárakkal itt először adatik : „Szent I­v­á­n-é­j­i á­r­o­m,“ tüneményes, látvá­nyos bohózat 5 felvonásban. Irta (stb. Szemé­lyek .. .) — A színdarab előadásához szüksé­geltető oroszlán-és szamárfejet és a fé­nyes római föveget készité Kőmives. Az uj díszleteket festette K­o­p­e­c­z k­y. A fé­nyes görög jelmezeket készité Kelemen Mi­hály szintársulati ruhatárnok. Az elő­adást bezáró néma képlet, itt még nem látott párisi villanydróttal leend világítva. E színdarab kiállítása felette költséges lévén, kénytelenek vagyunk a helyárakat mér­sékelten fölemelni. (Következnek a helyárak.) Láthatja az olvasó, hogy az egész c­éduláról csak Radnótfáy, a Gersner-ezred zene­kara és Lehmann Mór hiányzanak. Temesvár, jan. 11. (A központi bi­zottság megválasztása.) Tem­es várme­­gyének a képviselő-választási előmunkálatok megtétele végett mai napra kitűzött rendkívüli

Next