Pesti Napló, 1869. november (20. évfolyam, 252–275. szám)

1869-11-21 / 268. szám

268. szám. Vasárnap, november 21.1889. Szerkesztési iroda: terem­atek-ter* 7. siám. L emelet. E lap jellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek tere 7. szám földszint. Kiadó-hivatal: A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a koledó-h­ivatalhoz intézendők.PESTI JTAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Egész évre •­2 frt. Félévre. ... . 11 frt. Negyed évre ... 6­­­50 kr. Két hóra. Egy hóra 3 „ 70 kr. 1­85 kr. 20. évi folyam. Hirdetmények dija : 9 hasábos petitsor egys76ri hír­­detésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér : 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1869­ ki oct.—deczemberi folyamára. Előfizetési feltételek : Pesten h­ú­s­b­o­l hordva, vidékre postán küldve Fél évre . .....................................11 frt.­­ Negyedévre...........................................5 frt 50 kr. Egy hónapra.............................. . 1 frt 85 kr . A­x „Athenaeum Irodalmi és nyomdai résiránytársulat, mint tulajdonos és kiadó. Pest, nov. 20. 1869 Még egyszer az államtanácsról. Ha az angol államtanácsra vetjük tekinte­tünket,ott találjuk a miniszterekkel együtt, a korona legmagasabb lordjait, kik hatal­mas kézzel markoltak az eseményekbe, s hajdan nem egyszer voltak belviszá­­lyok okozói is. Most szelidebb idők jár­nak, s az angol miniszter és az angol ál­lamtanácsos csendesen teljesiti kötelessé­gét s hírét se halljuk azon összekoc­cza­­násoknak, a melyektől mi tartunk tüs­tént, mihelyt az államtanács eszméje fel­­hozatik. Azonban megvalljuk, hogy ne­künk mégis nincs szükségünk oly fajta államtanácsra, mely a dignitáriusok szá­mát szaporítsa s a hatalomért és befolyá­sért versenyezzen minisztereinkkel. De még kevésbé van szükségünk a franczia fajtájú államtanácsra , melynek tagjai megfosztják az országgyűlés tagjait azon jogtól, hogy törvényjavaslatokat in­dítványozzanak , vegyenek tárgyalás alá, fogadják el, vagy vessék vissza, közvet­lenül saját akaratuk szerint. Nekünk arra sincs szükségünk, hogy az államtanács tagjai a korona nevében védjék a törvényjavaslatokat, s mintegy pedagógjai legyenek a törvényho­zásban a törvényhozásnak. Kijátszása az alkotmánynak, ha nem magát alkotja, s tűrni kénytelen mások által rátukmált tényeket. Azon államta­nács, melyet mi óhajtunk, egyenlőn hasz­nos a kormánynak és az országgyűlés­nek, egyenlőn még a pártoknak is, melyek egymással küzdenek; mert azon világítás, mely általok a tárgyakra vettetik, az ösz­szeütközéseket vagy gyérebbé vagy ve­szélytelenebbé teszi. Azon államtanács, me­lyet mi az életbe vezetni akarnánk, nem ütköznék egybe a kormánynyal, mert minden működése a kormány és ország­gyűlés impulzusából támad vagy lép vi­­lágra. Munkálatait akár önszántából, akár megbizatásból­ telj­esíti, a felelős minisz­­riumnak terjeszti elébe. A minisztérium vagy az illető miniszter, ha czélirányos­­nak tartja­­a javaslatot, használni fogja, ha nézeteibe ütközik, egyszerűen mel­lőzi. Az által nem támadhat verseny vagy a hatalom felett mérkőzés, mely csak a minisztérium által elfogadtat­va, lép föl és kezd hatni az életbe. Az államtanácsot a minisztérium egyen­ként vagy együtt felhívhatja a miniszteri tanácsba, hogy véleményét egy vagy más fenforgó kérdésben meghallgassa, de ezen tényből nem hárul semmi erkölcsi kény­szer a miniszterekre, kik felelősek lévén, azon eljárást fogják követni, melyet ők a viszonyok közt legjobbnak gon­dolnak. Czélszerű volna az államtanácsosokat az úgynevezett rendszeres bizottmányok­ban meghallgatni és az enquetek élére tenni. Szóval használhatóságuk kétség­telen. S minthogy megtámadóik midőn elle­nök föllépnek, azon érvet veszik többnyire igénybe, hogy a kormány buktatására be­folyásuk és tekintélyük által nagy mér­tékbe járulhatnak, talán ezen, bár alaptalan aggály megszüntetésére nem volna czél­­szerűtlen, állásukat a parl­amentével szo­rosan összekötni, olyformán, hogy a par­­l­ament ülésszakának befejezésével, vagy az új választásokra hivatkozáskor, elosz­­latik szintén az államtanács is, s az uj kormány saját pártszinezete szerint nevez ki új államtanácsosokat. KEMÉNY ZSIGMOND, Pest, nov. 20. (Lw) Végig olvastuk azon jelentéseket, melyeket a franczia lapok a párisi nép­­gyűlésekről közöltek az utóbbi napokban; türelmünk annyira megedzett volt, hogy az utczai demagógia szörnyűségeinek hal­latára nem dobtuk el a lapokat kezünk­ből. A szabadelvű franczia közlönyök, a Journal des Débats és Liberté-n kezdve a Siecle és Avenir Nationalig, egyhangúan pálczát törtek ezen buta enunciatiók felett és fájlalták, hogy néhány szájhős zajlon­­gása veszélybe dönti a demokrátia ügyét, és azt múlhatatlanul compromittálja. Ezen választó gyűléseken mondottak­ból a badarság és nyers miveletlenség egész szótárát képesek volnánk szerkesz­teni , minden politikai gami­ gyönyörű­ségét találná ezen csattanó­ szótárban. Egy ideig azt hittük, hogy e szótár telje­ségéhez nem férhet kétely, hogy az fel­karolja mindazt, a­mi a politikai c­aos mezején böngészhető. Csalódtunk, Pest­megye közgyűlése megtanított, hogy csa­lódtunk . Nyáry Pál egy oly kitétellel élt, melyet a párisi utczai hősök nem vettek ajkaikra, mely szótáruk legdíszesebb sza­ván is túltesz. Pest megye közgyűlése több tagot szá­mit, mint az angol „imperial parliament“ miért ne képzelje tehát magát jó kedvé­ben törvényhozó testületnek? Ki követel­heti tőle, hogy mindig csak a fegyházak állapotáról és ilyes prózai dolgokról deli­­beráljon és ne hallassa szavát a magas és legmagasabb politika kérdéseiről? Egy ilyen közgyűlésen mondotta vala Nyáry Pál azt, hogy „szabadsággyilkos az, a­ki a bihari petitio ellen felszólal.“ Nem egy kurjongató népgyűlés előtt, melynek ked­vét keresi a fehér tógában, nem a vita hevében mondotta e szavakat, hanem egy törvényhatóság közgyűlésén, mint első szónok, a­ki a vitát megindította. A fanatismus ezen nyilatkozata meg­döbbentő, nem magában véve az, hogy találkozott valaki, a­kinek több volt a merészsége, mint az eszélye, hanem azon körülmény által, hogy a szólásszabadság ellen elkövetett ezen attentátum az ellen­zéki sajtóban egy visszautasító nyilatko­zatra sem akadt. Ebben irigyeljük mi Pá­­rist; ott nem találkozott egyetlen egy tisztességes lap sem, mely az utczai, gé­zengúz elemmel szövetkezett volna; ott irtózott mindenki az érintkezéstől és nyíl­tan hadat szent a szabadság és demokratia álhiveinek. Azon szemrehányás is kifejezést nyert Pest megye közgyűlésén, hogy 1848-ban nem merték volna haladásnak nyilvání­tani azt, a­mire a bihari petitio ellenzői törekszenek. Ez egyszerű ráfogás, melynek alapta­lanságáról mindenki meggyőződhetik, ha számba veszi, hogy a negyvenes években mikép gondolkozott a szabadelvű közvé­lemény azon álláspontról, melyet a bihari petitio foglal el és arról, melyen ellenei állnak. A következő három idézet a felejt­­hetlen Szalay László czikkeiből, melyek a „Pesti Hírlap“ 1844—1847-iki folya­maiban jelentek meg és melyek utóbb Szalay „publicistikai dolgozataiban“ is összegyűjtve napvilágot láttak, kellő vi­lágot fog ez állításokra vetni: „Nem municipális ország képében lá­tom a nagggyá lett hazát, nem hiszem, hogy municipalis foederalismus lehess­en a végézél. Nekünk száz különvált érdeket kell öszpontosítani, nekünk több nemzeti­ség fölébe kell emelnünk a magyart — és mind­erre gyenge, vagy talán viszás esz­köz a municipális daraboltság. Megisme­­rerem és hálás szívvel ismerem meg, hogy municipális alkotmányunknak kö­szönhettük fenmaradásunkat, mikor még nem ébredtek öntudatra a különféle ér­dekek , de nem hiszem, hogy neki kö­­szönhetnék valaha statussá fejlődésünket. A moschus életben tartja néha a szunyadó idegrendszert, de a mi az egészséges éber életet erősiti és táplálja, az egyéb. (Sza­lay, publ. deig. I. 184­1.) „-------A ki azt hiszi,hogy arról foly a vita: vájjon a municipalis túlbuzgók fog­nak-e győzni, vagy pedig a centrálisért közigazgatás barátai ? s nem arról, hogy alkotmányosan fogunk-e központosulni vagy alkotmánynélküliesen, — az igen jóravaló ember, igen ha hazafi lehet, de mégis önérdekében fog eljárni ha szem­üvegről gondoskodik. (II. 81.1.) „Municipális státusrendszer és felelős kormány együtt és egyszerre — sokért nem adnám annak tudomását, melyikünk­nek fejében fogamzott meg először ez eszme. Mondhatom, érzékeny veszteség a mathematikára és nemzetgazdaságra néz­ve, hogy e tudományokat is nem véve pártfogása alá. Az elsőben feltalálta volna a kör négyszögítését, a másodikban az érték absolut mértékét. „Ha az aristokratiának hívei tanárok ellen nyilatkoznak, azt értem , a mi a velenczei nobilik neveinek az aranykönyv, az aristokratáinknak a megyeszerkezet., az is, ez is czifrakötésű munka, melyben bizton nyugodhatnak a választottak. De ha a képviseleti rendszer emberei vágya­ik révpartját látják ez institutióban, akkor megvallom, nem tudom, mit gon­doljak. Mikor optikai idegekben hiba van! — azt fogod mondani. Jól van, szí­vesen hiszem, de azért, hogy valaki meg­vakult, mikor az örvény szélén áll, hogy valaki nem látja az Örvényt lábánál, azért talán kevesebb veszedelemben forog abba bezuhanni ? Kérdé­su port azoktól, kik legjobb szándékkal veszedelembe hozták az alkotmányos fejlődés ügyét és kérdem ugyanazoktól én. „Az embernek alkalma volna ilyesek­­nek látására vérző szívről szólani, szólani a jövendőről, mely ifjú erőben láthatná emelkedni a hazát, a nyelvben, jogban, érdekben egyet, ha annyi előítélet, any­­nyi kislelkűség, annyi csüggetegség nem nehezednék mindenünnen reája, ha nem hiányzanék a bátorság kimondani a sza­kadást a múlt és jövő között. (II. 44. 1.) A „Pesti Napló“ tárczája. Nov. 21-kén. Színházi reform. „Minő lendületet’adtak­ a bíráló bizottmányok­ dráma irodalmunknak ? Tettek-e többet, mint hogy ha véletlenül eléjük került egy jobb mű, hát isten nevében elfogadták ? ” Ezen múltkor fölvetett kérdésünkre a „Fővárosi Lapok“ szer­kesztője, tán úgy is mint a régibb s újabb drá­­mabíráló bizottmánynak tagja, a többek közt ezeket feleli „Rai úr például ismerni fogja Rá­kosi Jenőt, kinek Aesapja még a régi választ­mány idejéből úgy került föl a színpadra, hogy egy bíráló érintkezett vele, segített rajta s elő­add, hogy mit kellene a műből „kigyomlálni“, (hogy megmaradjunk e képes műszónál). Sőt egy másik darabja miatt is érintkezett vele az új választmány, de e művön a legbuzgóbb ka­pálás sem segíthetett. Kérdje meg továbbá Rei­nz Bérezik Árpádot, ha nem érintkeztek-e vele eleget, s nem többszöri érintkezés és „gyom­­láltatás“ mellett fogadták-e el e „kétkedőt.“ — Kérdezze meg az „Adieu“ íróját, Almássy Ti­hamért, hogy nem ily eljárással buzdítákt-e új mű („A miniszterelnök bálja“) megírására? Kérdezze meg P. Szathmáry Károlyt, hogy „Lukánusza“ nem a bíráló választm. érintkezé­sei folytán lett-e változtatva s előnyösen módo­sítva ?“ Ezek volnának tehát azon művek, melyekkel a bizottmányok „lendítettek“ dráma irodalmun­kon. Aesopus, Adieu, A miniszterelnök bálja, s a még csak ezentúl színre kerülő „Kétkedő“ és „Lukánusz.“ Talán fel szabad tennünk, hogy a drámabíráló bizottmány tisztelt tagja nem tréfát csinált, hanem komoly argumentumok­nak nevezte meg, a bizottmányi kezelés érde­kében, ezen műveket, s azért szabad ez argu­mentumok szeme közé néznünk. Az első argumentummal, Aesopussal szem­ben helyzetünk kissé delicát, azért ennél nem vizsgálván azt, hogy csakugyan érdemes e arra, hogy argumentumnak használtassék, csak egy­némely külső körülmények felsorolására szorít­kozunk ; elbeszéljük, miként jutott-e ma a nemzeti színház műsorozatába, hogy constatál­­hassuk, mennyi része van be­nne a drámabíráló bizottságnak. Aesopus kinyomatva egy félévnél tovább for­gott az írók kezén, hevert a szerkesztőségek asztalán, a „Fővárosi Lapok“ egy tárczát is kö­zölt róla; ki volt téve a könyvárusok kirakatai­ban : sokan látták, többen olvasták, többen hal­lották hírét, csak a nemzeti színház drámabiráló választmánya nem vett róla tudomást. Ebben azonban nincsen semmi különös, mert ha egy drámabirálónak netán meg is tetszik, ő nem áll­hat jót a másik négyről s igy nem igen érezhet kedvet arra, hogy a szerzőt egy kétes eredmé­nyű lépésre sarkalja. Ellenben a független igaz­gató reális ígérettel karolhatja fel azt a miben jót vél látni. Visszatérve Aeropusra, így bevett a köny­v, már egy fél évnél tovább mindenek használatára használatlanul, midőn a szerző egy váratlan levelet kapott. A levelet a debreczeni új színház független művezetője írta. Benne igen sok hízelgő volt a szerző tehet­ségéről, Aesopus ilyen meg olyan voltáról, s azon kérdés , hogy minő föltételek mellett volna hajlandó a szerző ezen művet előadás vé­gett a debreczeni színháznak átengedni és végül buzdítás az iránt, hogy nyújtsa be a nemzeti színházhoz is. A szerző persze annál szívesebben átengedte a darabot, mert a művezetőtől szebb­nél szebb, hízelgőnél hízelgőbb dicséretű levele­ket kapott, úgy hogy e sok dicséret folytán fel­karolta a jó tanácsot is és beadta a nemzeti szín­ház drámabíráló választmányához. így került Aesopus, ez után a nemzeti színház deszkáira, íme, az első argumentum ! — Ha a debrecze­ni színháznak történetesen akkor tájban nincsen egy független művezetője, a­ki inicziálja az ügyet, sári buzdításaival a szerzőt arra indí­totta,hogy művével még egy szerencsét próbáljon, akkor talán ma a „Fővárosi Lapok­“nak ezen argumentumával kevesebbje van. S midőn még megjegyezném,­­ hogy a debreczeni művezető Molnár György volt, a budai népszínház művezetője, kérdem, nem méltán írtam-e a volt és létező bizottmányokról, hogy „tettek-e töb­bet, mint hogy ha véletlenül eléjök kerü­l egy (jobb) mű, hát isten nevében elfogadták ?“ És még hozzá teszem : ha elfogadták, mert — minthogy már élő példával bizonyítunk — Aesopus elfogadásának esetét nem tulajdonítha­tom tisztán a bizottmánynak. Ebben az érdem­ből (ha érdem) az öt bíráló közül egy -­t a töb­biénél nagyobb rész illet. Mert ezen egy (az „ötök“ azon tagja, kinek a véletlen először játsztt kezébe Aesopust) megkerülve a régi bírálati szabályok azon monstruosus §-át, mely szerint a bírálóknak a szerzőkkel nem volt sza­bad csak érintkezni is, a szerzőt magához kéret­te, s neki azt a tanácsot adta, hogy művét kérje vissza, s cenirozza s kéziratban nyújtsa be újra, különben nem lesz „elfogadható.“ Ezen bíráló V­a­d­n­a­y Károly úr vo­lt, ki aligha sejtette akkor, hogy buzgalmával, szívességével, mely nem engedte, hogy a pedáns szabályoknak hó­doljon, magának mostanra egy argumentumot készít; noha az argumentumot nem lehet sze­rencsésnek nevezni; mert Aesopus szerencséje kétség kívül első­sorban a debre­czeni önálló művezető volt; másod­sorban Vadnay azon készsége, melylyel a bizottmányi tehetlenség hát­rányait elhárítani igyekezett. Meg kell még a „Fővárosi Lapok” föntebb idézett szavaival szemben jegyeznem, hogy scenirozásra nézve, a „kigyomlálásra“ vonatkozólag, sem a bizott­mánytól, sem annak egyes tagjától Aesopus szerzője sem utasítást sem gyakorlati tanácsot nem kapott, ezt ő Molnár György scenírozása alapján végezte. A­mi Adieut és a miniszterelnök bálját illeti, melyek már az új bizottmány babérleveleit ké­peznék; erre azt mondhatjuk, hogy tudtunkkal a drámabíráló választmány Almássy Tihamért nem igen buzdíthatta semminő eljárással, azon egyszerű okból, mert sem a választmány, sem senki más nem igen tudta még az előadás nap­ján sem, hogy ki irta Adieut, valamint azt sem, hogy ki irta a miniszterelnök t­álját. Mindenik csak későbben derült ki. Eltekintve e két darab értékétől, mely semmi esetre sem olyan, hogy egy nemzeti színház drámabíráló bizottmánya magának érdemet csinálna abból, hogy szinte hozta: ezekre nézve is szorosan áll az, hogy a két darabka beadatván hozzá, „isten ne­vében elfogadta.“ Hátra van két eddig nem adott darab: „Lu­kánusz“ és „A kétkedő.“ Az elsőt ismerjük az akadémiai bírálatból, mely „Fráter György“ után a harmadik helyen említette meg a tavalyi Teleki pályázaton; e mellett nyomtatásban is olvastuk. Minthogy azonban még előadásra fog kerülni, csak annyit jegy­­zünk meg a nyomtatott példányra vonatkozólag, hogy ha a drámabíráló választmány e darab szerzőjének tudott oly utasításokat és jó taná­csokat adni, melyeknek segítségével a darab a színpadon valahogy fenntartható , akkor meg­hajtunk a bíráló bizottmány előtt- A többit elő­adás alkalmával mondjuk el. Határozottan mer­jük azonban kétségbevonni, hogy vele babérait szaporítsa. „A kétkedő“ még nem adatott át a nyilvánosságnak, s így erről nem szólhatunk. A­mi pedig Rákosi Jenőnek „még egy másik da­­rabja “ illeti, mely miatt „érintkezett vele az új választmány“, de mélyen „a legbuzgóbb kapálás sem segíthetett“ , ez körülbelül nem egészen a nyilvánosság dolga. Minthogy azonban a „Fővá­rosi Lapok“ szerkesztője feljogosítva érezte ma­gát ennyit is a közönség elé vinni, hát meg­mondhatjuk, hogy itt egy műről van szó, melyet a bizottmány csak egynémely átdolgozás után nyilatkozott hajlandónak elfogadni. Minthogy azonban a szerző, midőn felolvasta a bizottmány előtt darabján, a­mi hivatalos nyelven annyi, hogy „midőn érintkezett az új választmány­nyal“, látta, hogy itt öt véleménynyel, öt ízlés­sel, öt szemponttal áll szemben; jónak látta azon helyen kinyilatkoztatni, hogy a kívánt át­dolgozást aligha fogja teljesíteni. Mert az a bök­kenő, hogy, ha előszörre nem tud a collegiális bíróság egy műben compromittálni, és mindenik tag módosítást kíván, akkor a módosítás ered­ménye oly problematikus, értékre és sikerre nézve az öt véleménynyel szemben, hogy vagy nagy naivság, vagy nagy merészség kell a vál­lalkozáshoz. A kérdéses darabon sem a bizott­mány mint ilyen, sem annak egyes tagja nem tett egy kapavágást sem; megvallom, nem is volt reá alkalma. Nem is hibáztatja ezért szer­zője a tagokat, hanem tehetetlennek tartja a rendszert. Íme, látjuk, miként képes a drámabíráló bi­zottság egyik tagja a bizottság működését pél­dákkal igazolni, miként képes csak­ a rendszer czélszerű voltát eredményeiben kimutatni. Ezzel szemben egy pillanatig sem késhetik ítéletünk : a rendszer rosz, tehetetlen, passiv ter­mészetű, inicziáló képesség és garanczia nélkül való. Állítsuk szembe ezen szegényes eredmény­nyel a budai népszínház nyomorral küzdő rövid pályafutását, melyet egy független vezető ke­zelt. Ott látunk egy egész sor apró eredeti víg­játékot. Névszerint : „A képviselő s a közös ügy“ (mely egy nagyobb darabba befonva a nemzeti színházba is becsempésztetek), „A muszka emis­­­sarius,“ „A zöld kabát,“ „Özvegy Pitykeyné,“ „A levél,“ „A tükör,“ „Páris almája,“ „Napam asszony,“ stb. — Továbbá, egy felvonásosnál, hosszabb vígjátékok :„Az utolsó lengyel követ,“ „A cydoni alma,“ „Marcziusi táblabiró,“ „Egy éj a Bastilleban,“ „A Fertálymágnások,“ „A Bach huszárok,“„A szélkakas,“ stb. — Drámák: „A szent korona varázsa,“ „Az utolsó próféta,“ „Rákóczy Julia,“ „Kátay,“ „V. László,“ stb. Kétségtelen, hogy ezen művek egy része a drámabíráló bizottmánytól vándorolt a budai csarnokba, de állítsuk szembe ezen eredményt a Fővárosi Lapok által kimutatott eredménynyel, s adjuk hozzá egyes művek sikerét, akkor be fogjuk vallani, hogy a nemzeti színháznak pi­rulnia kell e tekintetben a budai mellett. A nem­zeti színházban Szigligeti működését (melyet tán csak nem tulajdonít a bizottság magának érde­mül) leszámítva, évek óta nem volt eredeti mű, mely oly hatást csinált volna, mint a Fertály­mágnások. Az utolsó lengyel követ, Rákóczy Ju­lia, és ,,Az utolsó próféta,“ nem számítva, hogy „A cydoni alma“ Budán ügyes scenirozás mel­lett sikerrel adatott sokáig, míg Pesten ügyetle­nül szinte hozva megbukott Budán sem úgy kerültek szinre a darabok, a­hogy szerzőik odavitték, ott is kellett változ­tatni; de ott egy ember egygyel állt szemben, s az egyik ambicziója, hitele és a maga s a szín­ház érdeke, a másik műve sorsa, s igy in ultima analysi mindenik ugyan a felett őrködött s cso­dás metamorphosisokon ment át nem egy mű, mielőtt szinre került. Utalunk egyszerűen a cy­doni almára, mely kétségkívül kevés színpadias­sággal bir, drámai actió alig van benne, mind­össze egy két character, szép, de nem is kiválóan drámai nyelv, és eszmebőség s egy jó sereg vig s bizarr ötlet az előnye, s ime a budai igazgató a Személyes érintkezés által a darab sovány drá­mai actiójához arányos­an szállította le a bő szö­veget, s a színmű tetszett s mindvégig föntartot­­ta magát szegényes kiállítással. A nemzeti szín­háznál ellenben igen díszesen állították ki, első­rendű színészek játszták a főszerepeket, de­­a Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A pesti német színház. Az ájtéri fabódé padlásain ismételve kisért­­get a­­ városi commissió, s a városi közgyűlés e commissió jelentései alapján el is határozta, hogy a bódét le kell hordatni, mert gerendái recsegnek, oszlopai — mind az erkölcsiek mind az anyagiak—ingadoznak,s egy szép este a­m­erikói trombiták, azaz a bacchanáliáknak tomboló kö­zönség torkai ledönthetik az összerovott csarno­kot. E kettős : az anyagi és erkölcsi romlás, mely az új téren vetélkedik, indított minket arra, hogy ismét­elve felemeljük szavunkat e fé­szek ellen. A város elhatározta, hogy 1870. ta­vaszán lebontja Gomorrhát.— E terminuss azon­­ban közeledik, s G­a­­­­­m­a­yer kisasszony, ki a bécsiektől megvonta kegyeit, ez idő szerint támasza a bódénak és­ Gundynak, azon töri fur­fangos fejecskéjét, nem lehetne-e a város hatá­rozatán egyet fordítani,s a roskatag templom szi­lárd voltát egy új commissio jelentése alapján decretáltatni és föntartását még néhány­­évre biztosítani. Meggazdagodott rajta Landvogt, va­gyont szerzett rajta Gundy , miért lenne­­neki kevesebb szerencséje ezeknél. Nem tudjuk van-e és mennyi össszefüggésben ezen körülményekkel a „Pester Lloyd“ mai számának egy czikke, mely pártfogása alá vé­­vén a magyar journalistica ellen a pesti német színház ügyét általában, ezzel támogatni igyek­szik az „új vizsgáló commissió“ eszméjét, mely commissió „szakértő, elfogulatlan és részrehaj­­latlan tagokból“ állíttatván össze, megvizsgálja, „csakugyan“ oly roskatag állapotban van-e az ájtéri színház, mint az előbbi commissiók ál­­líták. A­mi a német színészet ügyét illeti Pesten,ezt hiába veszi a Lloyd pártfogásába ellenünk , mi azt átalán véve meg nem támadjuk. Bármily kárhozatosnak tartjuk is mind az erkölcsökre mind a művészetre nézve a mostani truppot, ezért eszünk ágában sincs a vámot a német szí­nészeten megvenni. Minthogy azonban a színmű­vészet nem olyan mint a szobrászat, vagy festők

Next