Pesti Napló, 1870. április (21. évfolyam, 74-98. szám)

1870-04-08 / 80. szám

9? Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ april—júniusi évnegyedére. Előfizetési árak: April—júniusi évnegyedre 5 frt 50 kr. April—septemberi félévre 11 frt. April—decz. 3 negyedévre 16 frt 50 kr. Az esti kiadás postai külön küldéséért felül fizetés havonkint 3­0 kr Fest, martius hóban. 1870. A „P. Napló“ kiadó hivatala. 1. 80. szám. Szerkesztési iroda: Verencsiek-tere 7. (.ára. I. emelet. E lap szellemi részét illető mindé-* közlemény a szerkesztőségben intézendő. K­érmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Péntek, április 8. 1870 Kiadó-h­ivatal .­Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz Intézendők. REGGELI KIADÁS. BO09* Előfizetési föltételek: Vidékre, postán­ vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre . . . '12 frt. Félívre. . . . . XI frt Negyed évre ... 1 ,50 kr. Kl-X hóra. . . . • 3 „ 70 kr Egy hóra .... I „ 85 kr. 21. évi folyam. Hirdetmények díja: 9 hasábos petdzsor egyszeri hir­detésnél 9 új kr. Bélyegdij költss hd 90 kr. Nyílt-tér­­ 5 hasábos petsz­se­­vő uj kr. PEST, ÁPRILIS 7. (B. Zs.) Nincs semmi okunk tagadni, hogy az osztrák viszonyok fejlődését ná­lunk is a legfeszültebb figyelemmel kisé­rik. Ámuló lehangoltsággal néztük, mikép ássa alá a Hafner-kormány saját maga alatt a talapot. Ama minisztérium, mely a Magyarország és Ausztria között létre­jött közjogi kiegyezkedéssel egy időben született, s melynek feladata lett volna, a — hogy úgy mondjuk — internationális kereten belül Ausztria belszervezetét szi­lárd alapokra fektetni, bámulatra méltó makacssággal azon egy eszmén nyargalt, hogy a Magyarországgal történt kiegyez­kedés után a kiegyezkedések sora végleg be van rekesztve. E félszeg meggyőződés­ből kiindulva, hovatovább oda jutottak az osztrák államférfiak, hogy még a renitens nemzetiségekkel szemben, a dec­emberi alkotmányt mint inalterabilis dogmát sze­rették volna odaállítani más oldalról tisztán érezték, hogy úgy, a­mint a dolgok fejlőd­tek, a dec­emberi alkotmányt csak­is a legradicálisabb változtatás, a választási reform segélyével bírják megmenteni. Tehát rideg, kérlelhetlen visszautasítás mindazon irány felé, a­honnan a satus quo megtámadtatott; ott pedig, hol a de­­c­emberi alkotmánynyal jelen alakjában tökéletesen megbarátkoztak, a legmé­lyebbre ható radicális reform, még­pedig olyan, mely a nemzetiségek ellenszegülé­sét a szélsőségekig fokozta volna. Nem szeretjük az osztrák és magyar viszonyok közötti analógiákat, rendesen nem is szokott azok fölállítása sikerülni. Hanem midőn láttuk és még folyton lát­juk, mily fatalista ragaszkodással csügg­­nek Bécsben még mindig bizonyos körök a dec­emberi alkotmánynak nem szelle­­mén, hanem betűjén; mennyire vona­kodott az eddig uralkodó párt, még olyan concessióktól is, melyeknek árán az osz­trák alkotmányt minden tekintetben csak­is szilárdítani lehetett volna : lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson azon eljárás, melyet körülbelül hasonló körülmények között Magyarország követett Horvátor­szággal szemben. A bécsi urak csak nem állíthatják, hogy Magyarország nem tartja becsben 1848- diki alkotmányát. Azt sem fogják tagad­hatni, hogy Magyarországban is csak meg tudják becsülni az erőközpontosítás, az állami szilárd együvé tartozás előnyeit. Nem ignorálhatják továbbá, hogy Ma­gyarország állása Horvátországgal szem­ben, legalább is oly kényes volt, mint Ausztria német részei Csehország vagy Graliczia irányában. Hanem azért jutott-e valamely magyar államférfiúnak eszébe, hogy az Ausztriával megkötött államjogi kiegyezkedés által a Horvátországnak odanyujtott fehér lap egyszerre nem lé­tezővé lett? Ki állította oda az 1867-ben kiegészített 48-diki alkotmányt mint meg­­másíthatatlan dogmát, ki hitte, hogy az Ausztriával történt kiegyezkedés a horvát testvérekkel való kiegyezkedést fölösle­gessé teszi ? Őszintén kimondva, mi azt hiszszük, hogy ama roppant, szembeötlő különbség, mely Ausztria és Magyarország belső álla­pota között létezik, csak­is arra vezethető vissza, hogy az Ausztria ügyeit vezető ál­lamférfiak még mindeddig nem bírtak tel­­­jesen kibontakozni azon eszmekörből mely­nek kifolyása­ volt azelőtt Magyarország jo­gainak contumach­ozása. Végzetes befo­lyással volt erre nézve azon körülmény, hogy a dualisticus államrend inaugurálása a dolgok fordultával ugyanazon férfiakra bízatott, kik azelőtt legbuzgóbb apostolai voltak a centrali­zált észbirodalomnak. E férfiaknak ama fatális sors jutott, hogy saját politikai épületük romjaiból, új ál­­lami épületet hozzanak létre.Saját maguk bukása volt a lajtorja, mely őket magas­ra vezette. Hű körülmények közt nagy önleküzdés, erős megtagadása az eddigi eszméknek kellett volna hozzá, hogy e férfiak rögtön beleéljék magukat az új, a tökéletesen megváltozott viszonyokba. Ez erő nem volt meg az osztrák államfér­fiakban. Ők az 186­7-diki kiegyezkedést is mint elemi csapást fogadták, s minthogy az nem volt többé elhárítható, legalább az épen maradt telkeken folytatni akarták a régi gazdálkodást. Sőt talán azon eszme behatása alatt álltak mindvégig , hogy most, midőn Magyarország ellenszegülése sem zsibbasztja többé erejüket, annál si­keresebben hozzá foghatnak régi eszméik szűkebb körre szorított életbe lépteté­séhez. Ez végzetes tévedés volt, melynek árát ma fizeti meg Ausztria. Ez istenadta biro­dalom számára nincs b­ablon, melynek keretébe amúgy könnyedén bele lehetne illeszteni az egyes ízeket. Inductiv philo­­sophiával sem Ausztriát, sem Magyaror­szágot nem fogják soha lábra állítani. A magyar állam, midőn Horvátországgal megkötötte az egyezkedést, lényegesen eltért azon szellemtől, mely az 1848-diki törvényhozási művet keresztüllengette. Az 1848-diki törvényhozásnak­ szintén a concentrált, szilárd egységre alapított parliamentáris állam lebegett szeme előtt. Az eszme szép és nagy volt, de a viszo­nyok erősebbek voltak nála. Erőszakolt alapra fektetett állam a mai európai con­­stellátiók között fönn nem tarthatja ma­gát. Vagy ezekre töri benső elemeinek fermentációja, vagy a legelső európai ka­­tastrófa megsemmisítőleg vonul el feje fölött. Ezek a szempontok, melyek minket az Ausztriában történik megítélésénél vezet­­nek. Általános elméletek, ezt nem tagad­juk, de nem a mi feladatunk, az osztrák kormánynak és államférfiaknak konsti­­tuáló programmal szolgálni. Majd ha az új kormány megállapított actiója mint teljes egész áll előttünk, bírálat alá vesz­­szük azt s megvilágítjuk úgy Ausztria consolidatiója, mint Magyarország saját érdekeinek álláspontjából. Addig is ne­künk, ha Ausztria viszonyait tekintjük, nem lehet soha sem elől tévesztenünk. Hogy az 1867-iki kiegyezkedés nem szorította, sem Ausztriát sem Magyaroszá­­got állami élete benső rendezése tekinte­tében bizonyos szigorúan körülirott, meg­­másithatlan formákhoz. Hogy az 186­7-diki kiegyezkedés két önálló állami individualitás szövetkezése ugyan, s igy sem az egyik, sem a másik államtest nem forgácsolható szét több tel­jesen különváló részre, a­nélkül, hogy a kiegyezkedés alapja meg nem támadtak nők. Hogy azonban az egységnek eddigi mérve s a falra festett úgynevezett föde­­ralismus között annyi száz meg százféle majd bádggadt, majd határozott nuance van, miszerint semmi okunk sincs aggód­ni azon kísérlettel, mely a kiegyezkedési mű legóvatosabb szemmel tartása mellett, ennek alapján kívánja Ausztria ügyeit szilárdabb s tartósabb alapokra fektetni. Ezek mind oly szempontok, melyek magából a kiegyezkedési műből folynak mintegy önkénytelenül. Van azonban még egy másik is, mely az Ausztriában eddig történtek következménye, mely azonban szintén kiváló figyelmet érdemel, és ez az. Hogy minél tovább tart az eddigi irra­­tionális kormányrendszer, a renitens tar­tományok ellenszegülése annál nagyobb mérveket öltött, megszüntetése annál na­gyobb áldozatokba került volna. Ismétlő­dött a Sybilla könyveinek története. És ha a dolgok tovább is így folynak, a Has­­ner-kormány valósággal a föderalizmust jelentette volna. A „Pesti Napló“ táraiba. A vérátöntés. — Egy franczia orvos jegyzetei után. — I. Az élet alkateleméről és székhelyérül minden időben legkülönbözőbb vélemények uralkodtak. Azon a rendszerek között, melyeket a régiek e tárgyra nézve felállítottak, egy általános hitre akadunk, mely elég egyszerű arra, hogy min­denki oszsza és látszólag elég alapos arra, hogy századokon át fenmaradjon. Egy közönséges tapasztalat, elvérzés folytán bekövetkezett ha­lálozás megszüli az eszmét, hogy az élet kiváló­­lag a vérben székel. Honor hősei vérekkel együtt kilehellik lelköket is, s a görögök úgy mint a zsidók életök feláldozását úgy jelképe­­zik, hogy az áldozatállat vérét kionták. A nyu­gati népek vallásukban ugyanazon elvet fogad­ták el, melyet a Levitikus e szavakba foglalt össze : minden test élete a vérben van. Galienustól Harvey-ig a tudományos világ azt hive, hogy a szív nem tesz egyebet, minthogy a folyékony véranyagot körforgásba indítja. El­­méletek szerint a vér a máj belsejében szünet nélkül újjá képeztetik; szerintük a központfutó erő löki a vért az üterekbe és visszerekbe. Har­vey volt az első, ki bebizonyítá, hogy a vér ön­magától tér vissza. Harvey ezen felfedezéséből vette eredetét a vérátöntés eszméje, mert mihely a vér visszatérhet a szívbe és visszamehet a vér­edényekbe, mi volt természetesebb, mint megkí­sérlem a fris vért bevezetni a beteg testbe ? Hi­szen az ókor orvostudománya is a vért tekinti az élet alkatelemének ? S mivel a vér folyé­kony állapotban közölhető,azt hivék, hogy visz­­sza lehet adni az egészséget, meg lehet gyógyí­tani minden betegséget, talán mégis lehet hosz­­szabbítani az ember életét. Az emberi ész ke­vélységében azt hive, hogy felfedezé az élet tit­kát ; azt vélte, hogy ezentúl ura leendő az életnek. A középkor leghíresebb alchimistái sem enge­dik át magukat ily őrült reményeknek. Külön­ben a XVI. és XVII. század a physikai tudo­mányokban annyi találmányt tett, hogy semmi sem látszott előtte lehetetlennek. Az orvosi isko­­ák lázas hévvel felkarolák e kérdéseket, me­lyek oly szép jövővel kecsegtetőnek, de e lázas izgatottság közepette elfeledők szoros vizsgálat alá venni a tényeket, melyek a vérkeringés fel­fedezésére vezetőnek. Az e korbeli orvosok nem sokat törődtek vele, vájjon helyes vagy helyte­len-e a régiek hite a vérről, ellenőrzés nélkül el­fogadák ez eszméket s terjeszték azokat, a mi mi nem kevés alkalmat szolgáltatott a korunk­­beli satyrikusoknak ezen jó urak kigúnyolására Az orvostudományt és élettant azon időben böl­csészeti érvelés alakjában s tárgyalás, tudomány és képzelődés egyesítve volt és az ész kényte­len volt helyt engedni az okoskodásnak. A vér­átöntés története eleinte jelentékeny tapasztalati felfedezés gyanánt tűnik fel; az új tapasztalat azonban csak scbolastikus vitatkozásokon alap­szik , az igaz a valótlannal össze van elegyítve; s mig az eszme mellett lelkesedők s annak elle­nesei eredmény nélkül küzdenek egymással, vér­öntés maga elvetteték s a feledékenységnek jön átadva; soká tart, mig az eszme újból fel­támad, mert nem találták fel hozzá a kellő tu­dományos módszert. Egy fél század óta az észlelés módszeréhez térnek vissza, e módszer többé nem néhány tudósnak kiváltsága, mint Harvey ide­jében, hanem vezére korunk minden tudósá­nak és a tudományos haladás valódi oka. A tudományok általános fejlődése közepette, a vérátöntés új alakban, nagyobbszerűen ismét feltűnt; nem fogja ugyan betölteni a reménye­ket, melyeket ahhoz kezdetben kötenek, de az egészség és betegség problémáját mindenesetre új világba fogja helyezni. Az elvek, melyeken e nagy tapasztalat mai nap nyugszik, szigorúan meg vannak állapítva, a vér működésköre ponto­san meg van határozva. Mai nap tudjuk, hogy az élet egész lényünk minden egyes töredékében honos; az idegtestnek úgy mint az izomállo­mánynak s a mirigyeknek okvetlen szükségük van a vér közreműködésére, de azért önmaguk­­tól is élnek. Az állati és növényi organismus összehasonlító tanulmányozása, a sejtek önálló működése mihelyt a mag létrejött, általános át­tekintést nyújtanak egyes osztályok életéről; az élő állatok élettani bonczolása s főleg a mérgek működési módja az első eredményeket tökélete­­sítik és bebizonyíták, hogy az Organismus min­den eleme egyéni tevékenységgel bír. A vérát­öntés tapasztalata napjainkban annál nagyobb fontosságot nyert, mert a tudomány előhaladot­­tabb. Az átöntés nem egyedül műtét többé, a­mit az emberen véghezvisznek, hanem főleg mint tudományos vizsgálat érdemel tekintetet. Ezen vizsgálat elemzi a sejtek és szervek saját­ságait, az elemek független élete új világosságba van helyezve s miután a tudomány így átértette szervezetünk mechanismusát a vérátöntés nem tapasztalati gyógyszer többé, hanem észszerű processus. A tudomány ugyan főkép az e tárgyban irt kitűnő német művekből merít, de az idevonat­kozó franczia felfedezések sem érdeknélküliek. A vérátöntés története a XIX. században, össze­hasonlítva azon eredménytelen kísérletekkel, melyek a XVI. században történtek, azon előny­nyel is bír, hogy feltünteti az egyes módszerek becsét, azok eredménye szerint. A tudomány ezen vívmányai, a mai napig ugyan csak szak­­folyóiratokban jegyeztettek fel, de sokkal na­gyobb érdeknek, hogy sem nagy közönség ezek ismertetését szívesen ne fogadná. * » * Egy nagy felfedezés soha sem marad isolálva; eddig ismeretlen térségeket nyit meg a tudo­mány számára, mely az új elvek alkalmazását megkísérli. Tudva van, hogy Ampere búvárlatai a villanyosság és delejesség körül, képezék az alapot, melyen mások a távírót feltalálták. Har­vey korában a szabad vérkeringés, daczára az egyetem és Gallenus követői tiltakozásának, el­len fogadva elvül. Descartes, a nagy bölcsész egyik művében népszerűvé teve az elvet; a tett kísérletek megerősiték az elméleti állítást s en­nek néhány igen fontos eredmény jön közvetlen következése. A tudomány közeledett a gyógy­szer- és méregisméhez, az emberi anatómiához s a conserváló gyógyászathoz. Belátták, hogy a gyógyító és gyilkoló anyagok sokkal gyorsab­ban fognak hatni, ha egyenesen a véredényekbe vezettetnek.Fabriczius danzigi orvos nemsokára tisztító sókat vezetett be az erekbe. Fracassati, Fisában a bonettan tanára, választóvizet, kén­savat, kénolajat és borkőolajat lövelt be. A nyert tapasztalatok ugyan nem sokat tettek a gyógyítás művészetének előmozdítására, mind­azonáltal becses eredményük volt; a méreg is­mét művelni kezdők s a mérgezések története új stádiumba lépett. Az anatómus és orvos a vérátöntés műtétéből sok hasznot merített.Vesale András megteremte az anatómiát, Harvey munkáinak közzététele után pedig különös figyelmet fordítanak az UD és visszerek tanulmányozására. A tanodái nyil­vános bonettermekben ugyan nem lehete élővér­bele veléseket tenni s igy megelégedtek azzal, hogy a véredények fekvésének és alkatának kimutatására színes folyadékokat lövelltek be. Rugsch Frigyes leydeni tanár ezen eljárásban oly mester volt, hogy színes anyagok bevezetése által az élettelen testeknek az élet látszatát köl­csönző. Midőn sokévi orvosi gyakorlata végén egy Amsterdamban megjelent művében leirta szülővárosa boncttani múzeumának kincseit, mint a művész, ki müvének sikerével teljesen meg van elégedve, így szól többek között : „Vannak ott húsz év óta bebalzsamozott kis gyermekek; oly üde szinűek, hogy az ember alvóknak vélné őket,­ ha nem volnának meg­halva.“ Ruysch bonettani készítményei, melyek titka nem szállott át reánk, egyidejüek azon kísérle­tekkel, melyek élővér belövellésével történtek. 1660 körül a régiek orvostani tételei erő­sebbek mint valaha, a vér általánosan el van ismerve az élet kútfejének, s mint­hogy meg vala állapítva, hogy szünet nél­kül kézfogást tesz a testi szervezetben, elhatáro­­zák megkísérelni egy ifjú várét egy öregbe, az egészséges ember vérét a betegbe, a bátor vérét félénk emberbe, a szelídített állatét vadállatba áttenni. A kivitel azonban sok nehézségbe ütkö­zött. Gurué úr, Descartes tanítványa azt írja, hogy az észszel biró állat vére nem mehet át ugyanazon nemű állatba, a­nélkül, hogy meg ne erjedjen; ezen erjedés pedig lázat idéz elő. So­kan, mint de la Martiniére, barbárságnak neve­zők e műtétet s azokat, kik a vérátöntéssel fog­­­­lalkoztak, hóhérok és kannibálok nevével tiszte­lők meg. Mások mint Eutyphronis azért kárhoz­tatják, mert felforgatja az egész régi hitet, az egész régi orvostudományt. Az érvágás védői azt járták, hogy vért átönteni annyi mint megter­helni a beteget, mert azt adja nekik az új műtét nagyobb mennyiségben, a­mit tőlük el kellene venni. Azok, kik nem tartoznak egy felekezethez sem, közönyösen nézik a dolgot és nem sok bi­zalmat helyeznek bele. Ezen tisztán elméleti viták nem soká tartot­tak. Denis orvos 1667-ben véget vetett azoknak de Montmor­urnak ajánlott művében, melyben kimondja, hogy a tapasztalattól kell várni a leg­több physikai kérdés megoldását és nem a szá­raz okoskodástól. Ez volt a leghelyesebb út. Zeno kijelente, hogy minden a világon mozdu­latlan ; a praktikus Diogenes nem sokat beszélt, hanem járkálás által bebizonyítja az ellenkezőt" Denis ugyanezen utat követi, szavakkal nem harczol, hanem említett művében két sikeresen végrehajtott élő vérátöntést említ fel. „Az első kísérlet, mondja Denis, egy 15—16 éves fiatal­emberen történt meg. Ezen ifjút makacs láz bántotta. A műtét után annyira el volt bá­gyadva, hogy majdnem önkívüliségbe esett. A műtét alatt a beteg nagy meleget érzett.“ Denis orvos eret vágott rajta, nyolc r­okon vért von el tőle és ugyanazon nyíláson egy bárány fönteré­­ből friss vért vezetett be a beteg ereibe. A beteg néhány óra múlva felkelt az ágyból, jó étvágy­­gyal megebédelt és délutáni négy órakor megint nyugodt álomba merült. A műtét után kissé meg­eredt az orra vére.“ Mivel az első műtét sikerült, Denis orvos egy másodikat is megkísérlett nem annyira szükség­ből mint inkább kíváncsiságból; e műtétet így beszéli el: „A vérátöntés egy 45 éves, erős test­alkatú gyalog hintószállítón hajtatott végre. Tit okon vért vevek el tőle, s helyette bárányvért lövelltem ereibe. Az ember a műtét alatt semmi­nemű fájdalomról sem panaszkodott, sőt nagy tetszését nyilvánítá ezen szerinte nagyon elmés találmány felett. Midőn a műtétnek vége volt, azt mondá, hogy sohasem érezte magát jobban. Déltől fogva megint tovább hordta a gyaloghin­­tót, mintha semmi sem történt volna. Más­nap pedig eljött, s azt mondá, hogy mást ne hívjak valamiképen, ha ismétlem a műtétet, mert ő mindennap kész magát annak alávetni.“ A vérátöntést Angliában néhány évvel előbb Lower tudor kezdi meg, ő azonban egyedül csak kutyákon tőn kísérleteket. Denis is állato­kon ismételte azt, mi az emberen sikerült neki. Kísérleteit a legérdekesebb módon változtató, nemcsak egy állat vérét önté át más állatba, hanem 1667. március 8 és 14-e között ugyan­azon vért egymásután átönté három különböző kutyába. Dtenia különben törekedett a felfedezést nép­szerűvé tenni és nyilvánosan be is akarta mu­tatni, legalább kitűzte e czélra ugyanazon év márcz. 19-dik napját és összehívta a tudni vá­gyókat a Quai des Augustins-re. Nem tudni ugyan, várjon megtartó-e Denis ezen nyilvános értekezletet, de az bizonyos, hogy ezen időtől fogva polémia újból kitört és pedig hevesebben mint valaha. Az eszmék ezen elkeseredett har­­czában a tények háttérben maradtak, s ha Denis a Montmor úrnak ajánlott műben azt mondá, Pest, ápril 7. (A képviselőház osztályai ma dél­el­ő­tt) ülést tartván, tárgyalás alá vették a hat krajc­áros váltópénzjegyek bevonásáról, ő­felsége keleti utja­­k éhségeinek fedezésére kivont póthitelről és a képviselők lakbérének felemelé­séről szóló törvényjavaslatokat. (A képviselőház központi bizott­ság­a) az osztályok által elfogadott három tör­vényjavaslatot, melyekről fennebb szó van, ma d. u. tárgyalás alá vette és elfogadta. E törvény­javaslatok holnap reggel a képviselőházban fog­nak tárgyaltatni s kétségkívül elfogadtatnak. (A dohán­y­k­iállítás a köztelken), melyet a hazai dohánytermelés s emelés czéljá­­ból a közgazdászati miniszter úr rendezett, e hó 10-dikén i. e. 10 órakor fog megnyittatni.­­ A közgazdasági minisztérium ugyanez alkalomra a dohánytermelésről kézi­könyvet adott ki. Az egészségügyi törvényjavaslat. Az országgyűlésnek azon határozata, melynél fogva a belügyminiszter oda utasíttatott, hogy a mostohán ápolt egész­ségügy rendezésére törvényjavaslatot ter­­jessszen elő, a tudományos haladásnak, a közművelődés terjedésének, úgy mint an­nak is bizonyítéka, miszerint országos képviselőink a nemzet valódi érdekeit méltányolják és szem előtt tartják. A nagy tömeg csak lassan képes beha­tolni a természet örök törvényeinek felfo­gásába, és csak akkor győződik meg az egészségügyi törvényeknek jogosultságá­ról és legsürgősb szükségéről, ha azoknak jótékony hatását a gyakorlati életben tapasztalja. Elsatnyult gyéren szaporodó és így fogyatkozásnak indult nemzedék képtelen úgy a munkára, mint a védelemre; min­den oly egyén által, ki idő előtt múl ki a közegészségügyi intézmények hiányossá­gának következtében, az állam kipótolhat­­lan tőkét veszít. Hazánk népesedési viszonyai mostohák és főakadályát képezik a földmivelés és gyáripar nagyobb mérvű fejlődésének, hiányoznak a munkáskezek, s minden nagyobb vállalat kivitelénél idegenek be­hozatalára vagyunk utalva, s ha betekin­tünk a lelkészek által vezetett családi évekbe, világossá válandik a csekély népe­sedésnek fő oka, mert kiderül azokból, hogy 9 —10 gyermekkel megáldott szü­lők sorra vesztik el azokat születésük első havaiban és éveiben, s hogy a rend­kívüli halandóságot az újdonszülöttek kö­zött az első szülészi segély úgy, mint egyéb egészségügyi intézmények hiánya okozza. Fővárosunk közegészségi viszonyai méltó aggodalommal töltenek el minden gondolkodót, mert dac­ára kedvező ég­hajlatának, szerencsés fekvésének és ter­mészeti szépségeinek, Európa összes fővá­rosai között legkedvezőtlenebb halálozási arányt mutat; a halandóság ugyanis 41 százalékot tesz, míg Európa legnépesebb városaiban mint­­ Páriában 28, London­ban pedig csak 23 halálozási százalék észleltetik. Londonban az egészségügyi intézmé­nyek erélyes alkalmazása előtt a halálo­zási arány 38 százalékra ment és csak akkor fordult kedvezőbbre, midőn a köz­egészségi hiányok elháríttattak, és így évenként 45.000 ember élete tartatott meg. Azt hiszem, túl vagyunk azon időn, melyben még bizonyítani kellett az egész­­ségü­gyi törvények szükségét s a fenteb­bieket csak a­­rt hoztam fel, hogy azok sürgőssége s az országgyűlési határozat korszerűsége mindinkább kitűnjék. Az egészségügyi törvényhozás Európa különböző államaiban a szerint változó, mennyiben arra az öszpontosítás vagy önkormányzat elvei alkalmaztatnak. Francziaországban, hol a valódi önkor­­mányzat soha lábra nem kaphatott, az egészségügyi szabályok valóságukban nem egyebek, mint utasítások a kormány hivatalnokai számára, s valamint a köz­ségnek minden ügyeit, úgy közegészségi ügyét is a kormány által kinevezett maire vezeti, az egészségügyi bizottságok pedig a megyei kormányzóknak alárendelvék. Ezzel ellenkezőleg Angolhonban az egészségügy 1848-ig a kormányzat ügyei­hez nem tartozott és egészen a község önkormányzati jogkörében hagyatott; egyes tárgyak, mint a veszteglés és himlő­oltás, úgy mint némely csekélyebb or­vosrendőri ügyek szabályoztatak törvény által. A cholerának fellépése igen kézzel-

Next