Pesti Napló, 1870. szeptember (21. évfolyam, 207-236. szám)
1870-09-27 / 233. szám
233. szám. Kedd, September 27. 1870. 21. évi foyam. Szerkesztési iroda: Foreneiiek-tere 7. c-Juu. I. emelet. B lap ezelkius részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kinnentetlen levelek esak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 6 , 60 kr. Két hóra .... 8 , 70 kr. Egy hóra ... 1 , 85 kr. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hidetésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési fölhívás „PESTI NAPLÓ“ 1870. évi utolsó évnegyedére. Oct.—dec. V. évre . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint 30 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk, nezt senki sem használja, s sokkal szérszelfibb is a pénzt postai utalványosással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 6 krba kerül. A „P. Napló“ kiadóhivatala PEST, SEPTEMBER 26. —. A békeremények rövid élet után ismét elenyésztek. A franczia kormány nem fogadta el Bismarck gróf elogadhatlan ajánlatait, s így Páris alatt megújult erővel működik az ultima ratio: az ágyú és kard. Bármily leverő e tény, bármenynyire óhajtja a világ az óriási mészárlás befejezését, annyi bizonyos, hogy az alkudozások már megkezdésük első pillanatától kevés sikerrel kecsegtettek. Midőn a győző a legkisebb kíméletlenség és mérséklet nélkül óhajtja értékesíteni diadalát, a legyőzött pedig pillanatnyi kimerültsége daczára még meglehetős emberanyaggal és erővel rendelkezik, békés kiegyezkedésről szó alig lehet. A franczia ideiglenes kormány megtette kötelességét, minden békebarátot meggyőzött azon őszinte szándékáról, hogy valóban akarja a becsületes békét, s ő azután mindazon csapásért, mely a két legnagyobb culturnemzet véres viaskodásából az emberiségre, a békés haladásra háramlik, a történelem itélőszéke előtt nem fog felelőssé tétethetni. Békét ajánló jobbját a győző visszautasította, s így folyni fog a küzdelem mindaddig, mig vagy a porosz diplomatát a mérséklet szelleme nem szállja meg, vagy a franczia nemzet a végleges erőkimerülés állapotába nem jut. Ily viszonyok között csak történelmi érdekkel bírnak azon indokok, melyeket Bismarck gróf a franczia kormány részéről visszautasított békeföltételek támogatására két diplomatiai körjegyzékében felhozni jónak látott. Bármily logicai következetességgel gondolkozó, a lelkekbe és a jövőbe látó főnek tartjuk is az északnémet szövetség kancellárát, annyi bizonyos, hogy a győzelem mámora őt is megzavarta, s Elsass és Német Lothringia elvételének szükségét oly érvekkel iparkodik plausibilissé tenni, melyeket a hadviselő felek politikai vagy katonai helyzete sehogy sem indokol. Ha Bismarck gróf ama két tartomány Poroszországhoz való csatolását a hódítás, a háború jogával magyarázza, a világ nem mondhat mást, mint a mit Hanovera, Hessen stb. bekebelezésekor mondott: ez brutális, de a tények logicájából folyó tan. Ha a gróf ur azonban a franczia nemzetet hiu, ostoba népnek, Európa csendzavarójának nevezi, mely minden magasb érdekek nélkül tisztán a sértett katonai csorba kiköszörülése végett pár év múlva újólag háborút kezdene, ha továbbá azt állítja, hogy Metz és Strassbourg Poroszország birtokában offensív jellemmel nembiland, Eliass és Lotaringia pedig megvédik őt a háborútól, úgy nem szabad csodálkozni, hogy állításait senki elhinni nem akarja. Midőn Francziaországot az 1815. szerződések bilincsébe verték, midőn óriási hadisarczon kivül területét is megnyirbálták s több várának lerombolására kényszeritették, az európai hatalmak, főleg pedig Poroszország egészen ily módon okoskodtak. Akkor Francziaország valóban nem ugyan könnyelműségből, hanem uralmának fentartása végett többször megzavarta a közbékét, de hogy azután negyven évig nyugodtan viselte magát, nem az 1815 szerződések folytán történt. E szerződések réges-régen elveszték volt életerejüket, már 1830-ban átlyukaszták azokat az események, Francziaország pedig kipihente a nevezett vereségeket, de azért hosszú időn át senkit meg nem támadott. A jelen háború okozóit és titkos okait nem ismeri még eléggé a világ. Csak a jövő fogja azokat kideríteni, de meg vagyunk győződve, hogy keletkezésének, mostani kitörésének terhétől Poroszországot sem menti fel teljesen. Peccatur intra muros et extra. A porosz politikát ép oly bűnösnek itélendi ez ügyben az utókor, mint a francziát, és sehogy sem fogja Bismarck grófnak érdeméül fölróni, hogy addig várt, míg más szente meg neki a háborút. Az, hogy Francziaország eddig már húszszor támadta meg német szomszédját, oly phrasis, mely szépen hangzik ugyan, de nem bizonyít semmit. Voltak ugyan a háborúk között olyanok is, melyek bűnös önzésben, hódítási vágyban lelik forrásukat. A mostanit azonban senki sem fogja ezek közé számítani. Francziaország félszázadnál hoszszabb idő óta nem kezde Európában hódító háborút. A Krímbe a legfontosabb európai érdekek megóvása vitte zászlóit. Olaszországban az olasz egység megalapításáért s az oszták reactió megtöréséért küzdött. Legújabban pedig — ha voltak is mellékczéljai — tagadhatlanul az európai egyensúly védelme is benn volt politikájában. A francziák talán hiúk és könynyelműek a magánéletben, de a franczia nemzet csupán hiúság és könnyelműségből e században háborút nem kezdett. Nem a változékony hangulat, a szeszély az, mely őt a béke fentartására bírja, hanem mert tudja, hogy még a diadalmas háború is alig elviselhető terhekkel jár, s a „gloire“ csak a legnehezebb áldozatok árán szerezhető meg. Ha a franczia nemzet jelleme és természete valóban oly immorális alapokon nyugodnék, mint Bismarck úr állítja, akkor Elsass és Lotharingia bekebelezése legkevésbé sem biztosítaná Németország nyugalmát, akkor nem maradna más, mint egész Francziaországot a kijózanító porosz közigazgatás és kormányzat áldásaiban részesíteni, mert Elsass emelendi ugyan Poroszország katonai hatalmát, de nem biztosítja őt egy jövendő háború esélyeiről. Egyátalán nem mondható, hogy Elsass stratégiailag jobb védelmi vonala lesz Dél-Németországnak, mint milyen a Rajna. Bismarck gróf úr állítása szerint Elsass bekebelezése a dél-német államok biztonságáért történik. A déli államokat pedig nem fenyegeti Francziaország. A jelen viszonyok között alig képzelhető, hogy egy franczia hadvezér át merné lépni a Rajnát mindaddig, míg a német sereg zömét előbb a Rajna balpartján meg nem semmisítette. Ez esetben pedig senki sem mentheti meg Németországot az invasiótól, ha pedig ez eset elmarad, úgy a jövőben is ép oly kevéssé fognak a franczia hadak a Rajnán átmenni, minthogy a jelen háborúban nem lépték át azt. Igaz, — nem Elsass és Lotharingiának — de Metz és Strassbourg nagyszerű erődeinek van offensiv jellemük, de ezt a várak lerombolása által is meg lehet változtatni. Ha e várakat és tartományokat magának követeli Poroszország, teheti a hódítás joga alapján, de nem mondhatja, hogy az ő birtokában elvesztik offensív jellemüket. Mindezek fölött vitatkozni ma, midőn nem érvek, hanem bombák döntik el Elsass és Lothringia bekebelezésének kérdését, talán sok részt felesleges munka. A győzőnek, mint mondják, mindig igaza van, s ha Poroszországnak a legközelebbi jövő netán igazat adna, a történet be fogja bizonyítani, hogy Bismarck grófnak Elsasst és Lothringiát illető okoskodásában nem volt igaza, mert Francziaország területi épségének megcsonkítása épen azt állandósítja Európában, mit Bismarck gróf a bekebelezés által lehetetlenné tenni akart: a háborút. Thiers Bécsiben, Thiers Bécsben idézéséről egy levelező a következőket írja : Thiers Bécsben tartózkodásának rövid ideje alatt nem lépett fel mint meghatalmazott, vagy alkudozásra kiküldött, hanem mint oly politikai egyéniség, ki hazája sorsa iránt érdeklődve, az azt érintő kérdéseket alaposan ismerni szeretné. Ezen értelemben tehát Thiers Bécsben is tisztába kívánt jönni azon viszony természete és hordereje iránt, mely Francziaország s az osztrákmagyar birodalom között a jelen háború kitöréséig fenállott, hogy megtudhassa, vájjon a megbukott franczia kormánynak volt-e oka hadi politikája megállapításánál a magyar-osztrák birodalom támogatására számítani. Mint beszélik, a beszélgetés Thiers és Beust között csakugyan csupán e körül folyt , meggyőzte a franczia államférfit arról, hogy a bécsi közös külügyi kormány semmi olyast nem tett, ami Francziaországot azon reményre jogosíthatta volna, hogy az osztrák-magyar birodalom részt fog venni a háborúban, sőt mi több, meggyőződhetett, hogy nagyon határozottan inté a franczia kormányt, nehogy elsiettesse a dolgot. A W. T. ugyancsak a franczia államférfiú bécsi időzéséről a következő tudósítást hozza: „Daczára annak, hogy Thiers csak rövid ideig tartózkodott itt Bécsben, mégis elég ideje volt meglátogatni a bécsi politikai körök egyik A háború. Reménytelenül ugyan, de mégis feszült érdekeltséggel várta a világ, hogy fog e kedvező eredményre vezetni a Jules Favre és Bismarck közt Ferrieresben folyt békealkudozás. Ami a reményt előre is nagyon meggyöngítette, az a győző félnél már előre ismert mértéktlen követelőzés volt egyfelől, másfelől pedig, mert meg lehettünk felőle győződve, hogy a legyőzött, de még meg nem tört Francziaország kész lesz !utolsó erejéig folytatni inkább a harczot, mintsem beleegyezzék oly békeföltételekbe , melyek területének tetemes megcsonkítását , s így a nemzeti becsület megalázását, sőt biztonlétük veszélyeztetését hoznák magukkal. Bismarck gróf biztosítékot követel, biztosítékot a száz év alatt Francziaország részéről húsz ízben Németországra intézett betörések ellen. Mit bámuljon az ember inkább e szavakban ? a történelmi igazságnak ily könnyű szerrel való elferdítését-e, mely a buszszeri betörés állításában mutatkozik; vagy azt a ravaszságot, melylyel a „biztosíték“ szó alá rejti a porosz kanczellár politikájának hódító czélját! ? A betörés veszélyét, a várak lerombolása, melybe a franczia kormány kész volna beegyezni, teljesen megszüntetné. De hát nem is arról van már itt kérdés, mindez csak külszín. Poroszország egy megtört, megalázott, tehetlen Francziaországot óhajt látni maga mellett, mely képtelen legyen az ő terveinek a jövőben útját állani. Tehát legyen harcz, folyjon a vér az utolsó csöppig! A lét érdekeiben megtámadott Francziaország magára vállalja most már a valóban ráerőszakolt küzdelmet. A nemzeti védelem ideiglenes kormánya Toursból a következő" felhívást intézte e nemzethez : „ Francziaországhoz ! Jules Favre megakarta Bismarckot Páris ostroma előtt látogatni a végett, hogy az ellenség nézeteit megismerje. Az ellenség nyilatkozata következő: Poroszország folytatni akarja a harczot, hogy Francziaországot másodrendű hatalommá nyomja le. Poroszország Elsasit és Lotharingiát Metzig akarja bírni a hódítás jogánál fogva. Poroszország, hogy a fegyvernyugvásba beegyezzék, Strassburg és az egész Mont-Valerien átadását követeli. Pária, a végsőig elkeseredve, inkább romok alá temetkeznek, mintsem, hogy ebbe beegyezését adja. Ily vakmerő követelésre csak harczczal lehet felelni. Francziaország fölveszi e harctot és számít minden gyermekére.“ Konstatáljuk ezen kiáltvány idézése után, hogy Berlinből más föltételeket tudatnak, melyeket Bismarck a fegyvernyugvás alapjául kiszabott volna. Nevezetesen a berlini távirat szerint nincs szó a Mont Valerien átadásának kikötéséről, de ott van Strassbourg, Toul, Verdun átadása. E tekintetben tehát Jules Favre és Bismarck kijelentései ellenkezésben vannak. Hogy melyik részen áll az igazság, nem lesz bajos eldönteni, ha azt tekintjük, hogy mennyire vágyik a porosz premier, királyával együtt Páris városába bevonulni. A Mont-Valerien átadása ugyanis biztos kulcs lenne a franczia főváros kapuinak megnyitására. Egész világ elfogulatlanul megítélheti most már, hogy kire fog ezentúl nehezülni a következendő vérontások bűnének súlya. A berlini félhivatalos lapok azonban most is elég szemérmetlenek, mindent Francziaország nyakába tolni. A „N. A. Z.“ fenyegeti a szerencsétlen nemzetet a poroszok haragjának sajtolásával minden további áldozatokért. Tehát védelmezni sem szabad már magát a letiport Francziaországnak ? ! Szorongatják mindenfelől, mint az üldözött vadat, s még az önvédelem jogát is meg akarják tőle vonni a porosz hivatalosak. Mialatt Vilmos király győzelmes seregével Páris felé közeledik, saját országában kitört a méltatlankodás vihara az ősz Jakoby bebörtönöztetése miatt. A haladó, sőt a nemzeti szabadelvű párt is protestál e hallatlan erőszakoskodás ellen, és Vogel v. Falkenstein tábornok feleletre vonását követelik. Hibáznánk azonban,ha a közvélemény ezen lázongásának most még nagyobb jelentőséget tulajdonítnánk, mint amennyit lehet. Egy részről ugyanis a hadi eseményekkel való élénk foglalkozás a német hazafiak lelkét még sokkal jobban igénybe veszi, sem hogy az erőszakosság e ténye is teljes világosságban és meztelenségében tűnnék föl az elvakult szemek előtt, másrészről igen jól tudja a porosz kormány, hogyan kell betömni a zúgolódók száját. A háború után azonban ezen vetés gyümölcse is majd megterem s valószinüleg keserű lesz. A Párisban porosz hirek szerint gyanított lázadás az volt, a minek eleitől fogva hittük, t. i. szándékosan terjesztett hazugság. Igaz, hogy van ott egy párt,a Cluseret pártja, melyben van hajlandóság a jakobinusok szerepét játszani; hihető azonban, hogy erősebben féken tartják, mintsem utczaharczot kíséreljen meg, főleg most, miután van már alkalma a falakon kívül is dühét lehűtenie. A porosz hit szerinti lövöldözés nem jelentett mást, mint hogy Páris őrsége gyakorlatokat tesz és készül a baretra, de nem egymás, hanem az ellenség ellen ismert kitűnőségét, kivel évek óta barátságos viszonyban áll. Az ismerősök azt találják, hogy Thiers nagyon megöregedett. Teste már nem oly mozgékony és csak akkor tesz élénk mozdulatokat, midőn Francziaország szerencsétlenségéről van szó. „Nem mondtam önnek már 1863- ban — mondá Thiers az említett egyéniséghez — hogy Ausztriát szeretem, mert fentart a hatalom, és Poroszországtól tartok, mert hódit a hatalom.“ A beszéd folyamában többször kérdezte: „Mit várhatok Ausztriától, mit várhat Francziaország Ausztriától ?“ Midőn aztán előadták neki Ausztria viszonyát az európai helyzethez, mely reá nézve a beavatkozást lehetetlenné teszi, azt felelte: „Igen! ilyes valamit mondott Beust gróf is.“ S daczára ennek mindig ismételte ugyanazon kérdést, mintha remélné, hogy valahára kedvezőbb választ kap. A háború keletkezésének történetére térve, Thiers azt állítá, hogy sem a törvényhozás, sem a nép nem akarta a háborút, talán 60 bonapartista képviselő kivételével. A háború tulajdonképeni kezdeményezői Leboeuf tábornagy és Frossards több más tábornok volt, kik a tábornagyi palota után törekedtek. Midőn megüzenték a háborút, az egész mozgósított hadsereg, melyet a harcrtérre lehete indítani, 185.000 gyalog és 25.000 lovasra rúgott, kikből azonban csak 15.000 nek volt lova. Tüzérségben is nagy volt a hiány, mert míg a poroszoknál ezer emberre 6 ágyú, a francziáknál 1000 embere csak 3 ágyú esik. Szt.-pétervári útjára vonatkozólag Thiers nagyon aggódott, hogy az után talán porosz területet kell érintenie, megnyugtatták, mert Granicáig osztrák területen megy, ott pedig a vasút azonnal az orosz vasutakhoz csatlakozik. Francziaország s Németország. (Saját levelezőnktől.) München, sept. közepén. (Cs.) Épen a magyar napi sajtó s a magyar publicisták osztatlan közvéleménye volt az régebben, mely a német népek egységes állammá alakulásának eszméjét egy részről mint politikai szükségességet, más részről mint kikerülhetlen eventualitást határozottan felkarolta. Még most is találkozik itt-ott egy-egy, bár gyönge utóhangja ennek az önzetlen, de most már egyszersmind indokolhatlan rokonszenvnek. A föltételek, melyek közt a német nemzeti egység létrejöni készül, egészen más neműek, mint valaha valának; a kilátások, melyeket ez eszme létesülése a világszabadság és a nemzetek békés fejlődtetése számára nyit, teljesen megváltoztak és szomorúan változtak. Az 1848-as év tavasza Németországra nézve is termékeny volt. A fölébredő lelkek törekvése ugyan tisztázatlan, sőt sok tekintetben épen zavaros jellegű volt ott, mint egy, a maga lábán először járni akaró nemzetnél máskép nem is várható. Az azonban világosan látszott, hogy a demokratia és a szabadság elve volt azon alap, melyre nagy nemzeti egységük épületét lerakni akarták, habár homlokzatára a császárság czimerét is készek lettek volna talán föltenni. A mozgalom mindenesetre magából a népből indult ki, s ezért volt eredményeiben sokat igérő ; az egységesítés gondolata Németország legszabadabb elvű férfiaitól eredt s azért érdemlett bizalmat és szellemi támogattatást. Németország egysége megteremthető lett volna már akkor is. Francziaország épen akkor mindenre gondolt inkább, mint azt megakadályozni. Ausztria saját bajaival is túlságosan el volt foglalva. Miért késett hát Poroszország a nagy mű megalkotásával 22 esztendeig ; miért hátráltatta épen Poroszország ez egység megszülemlését; miért volt épen a mostani porosz király az, ki Badenben és másutt leverte ama nagy eszme fegyveres harczosait ?! A felelet könnyű. Ilyen Németországra mely a szabadság mozgalmaiból nyerte volna első érülését, mely fejedelme elé — nevezték volna bár azt császárnak — először is a népjogok chartáját nyújtotta volna aláirás végett, ilyen egységes, nagy Németországra nem volt "szüksége a porosz? dynastiának, ilyentől irtózott s a középkori hajlamú, absolutisticus vágyu, feudális junkerség, mely akkorra, most is uralkodott a berlini udvarnál és a kormányban , mely most már uralkodni és rendelkezni fog az egész Németország, sőt talán Európa sorsa fölött. A porosz politika erőszakossága és fegyverei által létesített német egységben valóban épen úgy nincs okunk gyönyörködni, mint tiszta szívből óhajthattuk volna az 1848-ban megindult német mozgalom sikerre jutását. Ennek a mostaninak egészen más a mozgatója, más az életeleme, más a kiindulási pontja, más a jelleme. Az alkatrészek, melyekből ez államszörny fölépülni készül ugyanazok, mint akkor voltak; az egész azonban teljesen más lesz; ugyanazon kövekből lehet fegyházat is, pantheont is emelni. Az ily módon létrejött német császárság, mivel nem támaszkodhatik szabadelvű intézményekre, támaszkodni fog a középkori hagyományokra azok által vakítva el a maga népeit. Ezek a középkori reminiscentiák pedig nagyon baljóslatúak Európára nézve! Sokan szokták emlegetni a német népek békeszerető jellemét, ami nyilván nagy tévedés. A német igenis békeszerető azon államokban, melyek tehetlenségek érzetében nem is követhettek mást, mint békés politikát; mindenütt kapzsi, uralkodni és hóditni vágyó és zsarnok volt ott, hol arra alkalma nyilt, pl. a régi Ausztriában és Poroszországban. Tekintsük meg a közép, sőt részben az újkori német császárságnak történeteit; nem elnyomás, nem erőszakoskodás jellemzi-e kezdetétől végig! ? Olaszország most kezd először magához térni sebeiből, melyeket rajta a mystikus „két kard,“ a császárság és a pápaság ütött. Rólunk magyarokról nem is akarok szólani; a középkorban elégszer visszaküldöttük véres fővel a római német szent birodalom lovagjait, az újkorban pedig többnyire barátképen láttuk országunkban a németet, gazdálkodva törökebbül a töröknél. De mit mondjanak a német békeszeretetről a szlávok ! Hiszen tudva van, hogy a szlávság és germánság határfolyója hajdan az Elbe volt s hogy arról a«roppant’ területről, mely az Elbétől a keleti porosz határokig terjed, vagy kiirtattak a szlávok, vagy elnémetesíttettek annyira, hogy ma hajdani nemzetiségeknek még tudatával is alig bírnak. A tulajdonképi porosz faj általában szláv eredetű, vagy legalább oly vegyülék, mely túlnyomólag szláv eredettel dicsekszik — azaz, de hogy dicsekszik, tudni sem akar róla. A német nevek — melyek mégis túlnyomólag uralkodnak a poroszok közt — ne csaljanak meg senkit; ott a révváltoztatás, vagy gyakran csak eltorzítás sokkal nagyobb mérvben folyt főleg e század elején, mint másutt bárból. Berlinben, a mostani németség metropolisában, a szláv ó-porosz nyelvű Steinthal híres berlini tanár és nyelvtudós szerint, csak a múlt század második felében halt ki végképen. Egész vidékek vannak, melyeken minden helynév szláv; ezek miatt jajdult föl Kollar, a szláv költő, jénai tanuló korában, midőn azon tereken járdáit, melyeken minden mutatta, hogy egykor szláv nép, szláv nyelv, szláv élet lakozott s most minden, de minden német, a neveken kivül. Ne mondja hát senki, hogy a német nép békés jellegű. Egész szláv törzsek, pl. vendek, szorbok tűntek el a német falánkság gyomrában ; s ha a szétdarabolt Lengyelország valaha helyreállítható lesz, nem az Ausztria, nem az Oroszország hatalmában levő területek, hanem a porosz Posen lesz az, melyről akkorra már talán egészen letörölte lengyel nemzeti jellegét a porosz-németek erős és következetes nyomása. De földrajzi helyzete is hóditó irányzatot tűz ki s hóditó jelleget nyom az uj német császárság homlokára. Egy roppant terület, mely mégis minden felől szorongva érzi magát határai közt. Nyugat felé korlátozza, mozgását Hollandia, északon a tengerek fölötti uraimnak kényelmetlen gátat vet Dánia s az oroszországi, különben is német, tartományok; délfelé mulhatlanul a tengerre kell ismét vetnie szemét, mert annak leírása nélkül déli srészeinek forgalmi tevékenysége jórészben meg lenne fojtva; itt pedig az Adriához való útjának Ausztria, a genuai öbölhez Felső-Olaszország és a Svájcz állja útját. Hogy egy lelkiismeretlen és kíméletlen politika előtt, a milyennek eddig mutatkozott a porosz udvar eljárása s mely még azonkívül bármily kezdeményét a jogosság vagy jogos kényszerűség ezmébe tudja burkolni, mindennek elérésése lehetlen volna; azt aligha fogja valaki tagadhatni, hogy sokaknak a mostani szokatlan siker által föltüzelt képzeletében már ma is mindez, mint a követendő német politika terve és feladata él, azt állíthatom tapasztalataim után. Azt se feledjük, hogy a németek agyában a Duna német folyóként szerepel s a kulturmissio: keletre a fekete tengerig vinni a német civilisatiót, épen nincs elfelejtve náluk. És hányszor vétkeztek nemcsak egyes emberek, nemcsak egyes uralkodók, hanem egész népek is egy-egy hamis elvnek, egy egy, az üres levegőbe kitűzött jelmondatnak minden go-