Pesti Napló, 1870. szeptember (21. évfolyam, 207-236. szám)

1870-09-27 / 233. szám

233. szám. Kedd, September 27. 1870. 21. évi fo­yam. Szerkesztési iroda: Foreneiiek-tere 7. c-Juu. I. emelet. B lap ezelk­­ius részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kinnentetlen levelek esak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 6 , 60 kr. Két hóra .... 8 , 70 kr. Egy hóra ... 1 , 85 kr. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hi­­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési fölhívás „PESTI NAPLÓ“ 1870. évi utolsó évnegyedére. Oct.—dec. V. évre . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai kü­lönkül­déséért felülfizetés havonkint 30 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk, nezt senki sem használja, s sokkal szér­­szelfibb is a pénzt postai utalványosás­­sal küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 6 krba kerül. A „P. Napló“ kiadó­hivatala PEST, SEPTEMBER 26. —­. A békeremények rövid élet után ismét elenyésztek. A franczia kormány nem fogadta el Bismarck gróf el­ogadhat­­lan ajánlatait, s így Páris alatt megújult erővel működik az ultima ratio: az ágyú és kard. Bármily leverő e tény, bár­meny­nyire óhajtja a világ az óriási mészárlás befejezését, annyi bizonyos, hogy az al­kudozások már megkezdésük első pillana­tától kevés sikerrel kecsegtettek. Mi­dőn a győző a legkisebb kíméletlenség és mérséklet nélkül óhajtja értékesíteni dia­dalát, a legyőzött pedig pillanatnyi ki­merültsége daczára még meglehetős em­beranyaggal és erővel rendelkezik, békés kiegyezkedésről szó alig lehet. A franczia ideiglenes kormány megtette kötelessé­gét, minden békebarátot meggyőzött azon őszinte szándékáról, hogy valóban akarja a becsületes békét, s ő azután mindazon csapásért, mely a két legnagyobb cultur­­nemzet véres viaskodásából az emberi­ségre, a békés haladásra háramlik, a tör­ténelem itélőszéke előtt nem fog felelőssé tétethetni. Békét ajánló jobbját a győző visszautasította, s így folyni fog a küzde­lem mindaddig, mig vagy a porosz diplo­matát a mérséklet szelleme nem szállja meg, vagy a franczia nemzet a végleges erőkimerülés állapotába nem jut. Ily viszonyok között csak történelmi érdekkel bírnak azon indokok, melyeket Bismarck gróf a franczia kormány részé­ről visszautasított békeföltételek támoga­tására két diplomatiai körjegyzékében fel­hozni jónak látott. Bármily logicai követ­kezetességgel gondolkozó, a lelkekbe és a jövőbe látó főnek tartjuk is az északné­met szövetség kanc­ellárát, annyi bizo­nyos, hogy a győzelem mámora őt is meg­zavarta, s Elsass és Német Lothringia elvé­telének szükségét oly érvekkel iparkodik plausibilissé tenni, melyeket a hadviselő felek politikai vagy katonai helyzete se­hogy sem indokol. Ha Bismarck gróf ama két tartomány Poroszországhoz való csa­tolását a hódítás, a háború jogával ma­gyarázza, a világ nem mondhat mást, mint a mit Hanovera, Hessen stb. beke­belezésekor mondott: ez brutális, de a tények logicájából folyó tan. Ha a gróf ur azonban a franczia nemzetet hiu, osto­ba népnek, Európa csendzavarójának ne­vezi, mely minden magasb érdekek nél­kül tisztán a sértett katonai csorba kikö­­szörülése végett pár év múlva újólag há­borút kezdene, ha továbbá azt állítja, hogy Metz és Strassbourg Poroszország birtokában offensív jellemmel nembiland, Eliass és Lotaringia pedig megvédik őt a háborútól, úgy nem szabad csodálkozni, hogy állításait senki elhinni nem akarja. Midőn Francziaországot az 1815. szer­ződések bilincsébe verték, midőn óriási hadisarczon kivül területét is megnyirbál­ták s több várának lerombolására kénysze­­ritették, az európai hatalmak, főleg pedig Poroszország egészen ily módon okos­kodtak. Akkor Francziaország valóban nem ugyan könnyelműségből, hanem ural­mának fen­tartása végett többször megza­varta a közbékét, de hogy azután negy­ven évig nyugodtan viselte magát, nem az 1815 szerződések folytán történt. E szerződések réges-régen elveszték volt életerejüket, már 1830-ban átlyukaszták azokat az eseménye­k, Francziaország pe­dig kipihente a nevezett vereségeket, de azért hosszú időn át senkit meg nem tá­madott. A jelen háború okozóit és titkos okait nem ismeri még eléggé a világ. Csak a jövő fogja azokat kideríteni, de meg vagyunk győződve, hogy keletkezé­sének, mostani kitörésének terhétől Po­roszországot sem menti fel teljesen. Pec­­catur intra muros et extra. A porosz po­litikát ép oly bűnösnek itélendi ez ügy­ben az utókor, mint a francziát, és sehogy sem fogja Bismarck grófnak érdeméül fölróni, hogy addig várt, míg más szente meg neki a háborút. Az, hogy Franczia­ország eddig már húszszor támadta meg német szomszédját, oly phrasis, mely szé­pen hangzik ugyan, de nem bizonyít sem­mit. Voltak ugyan a háborúk között olya­nok is, melyek bűnös önzésben, hódítási vágyban lelik forrásukat. A mostanit azonban senki sem fogja ezek közé szá­mítani. Francziaország félszázadnál hosz­­szabb idő óta nem kezde Európában hó­dító háborút. A Krímbe a legfontosabb európai érdekek megóvása vitte zászlóit. Olaszországban az olasz egység megala­pításáért s az oszt­ák reactió megtöréséér­t küzdött. Legújabban pedig — ha voltak is mellékczéljai — tagadhatlanul az euró­pai egyensúly védelme is benn volt poli­tikájában. A francziák talán hiúk és köny­­nyelműek a magánéletben, de a franczia nemzet csupán hiúság és könnyelműség­ből e században háborút nem kezdett. Nem a változékony hangulat, a szeszély az, mely őt a béke fentartására bírja, ha­nem mert tudja, hogy még a diadalmas háború is alig elviselhető terhekkel jár, s a „gloire“ csak a legnehezebb áldozatok árán szerezhető meg. Ha a franczia nemzet jelleme és ter­mészete valóban oly immorális alapokon nyugodnék, mint Bismarck úr állítja, ak­kor Elsass és Lotharingia bekebelezése legkevésbé sem biztosítaná Németország nyugalmát, akkor nem maradna más, mint egész Francziaországot a kijózanító porosz közigazgatás és kormányzat áldá­saiban részesíteni, mert Elsass emelendi ugyan Poroszország katonai hatalmát, de nem biztosítja őt egy jövendő háború esélyeiről. Egyátalán nem mondható, hogy Elsass stratégiailag jobb védelmi vonala lesz Dél-Németországnak, mint milyen a Rajna. Bismarck gróf úr állítása szerint Elsass bekebelezése a dél-német államok biztonságáért történik. A déli államokat pedig nem fenyegeti Franczia­ország. A jelen viszonyok között alig képzelhető, hogy egy franczia hadvezér át merné lépni a Rajnát mindaddig, míg a német sereg zömét előbb a Rajna bal­partján meg nem semmisítette. Ez esetben pedig senki sem mentheti meg Németor­szágot az invasiótól, ha pedig ez eset el­marad, úgy a jövőben is ép oly kevéssé fognak a franczia hadak a Rajnán át­menni, minthogy a jelen háborúban nem lépték át azt. Igaz, — nem Elsass és Lotharingiának — de Metz és Strassbourg nagyszerű erődeinek van offensiv jel­lemük, de ezt a várak lerombolása által is meg lehet változtatni. Ha e várakat és tartományokat magának követeli Porosz­­ország, teheti a hódítás joga alapján, de nem mondhatja, hogy az ő birtokában elvesztik offensív jellemüket. Mindezek fölött vitatkozni ma, midőn nem érvek, hanem bombák döntik el El­sass és Lothringia bekebelezésének kér­dését, talán sok részt felesleges munka. A győzőnek, mint mondják, mindig igaza van, s ha Poroszországnak a legközelebbi jövő netán igazat adna, a történet be fogja bizonyítani, hogy Bismarck grófnak El­­sasst és Lothringiát illető okoskodásában nem volt igaza, mert Francziaország te­rületi épségének megcsonkítása épen azt állandósítja Európában, mit Bismarck gróf a bekebelezés által lehetetlenné ten­ni akart: a háborút. Thiers Bécsiben, Thiers Bécsben idézéséről egy levelező a kö­vetkezőket írja : Thiers Bécsben tartózkodásának rövid ideje alatt nem lépett fel mint meghatalmazott, vagy alkudozásra kiküldött, hanem mint oly politikai egyéniség, ki hazája sorsa iránt érdeklődve, az azt érintő kérdéseket alaposan ismerni szeretné. Ezen értelemben tehát Thiers Bécsben is tisztá­ba kívánt jönni azon viszony természete és hord­­ereje iránt, mely Francziaország s az osztrák­magyar birodalom között a jelen háború kitöré­séig fenállott, hogy megtudhassa, vájjon a meg­bukott franczia kormánynak volt-e oka hadi politikája megállapításánál a m­agyar-osztrák bi­rodalom támogatására számítani. Mint beszélik, a beszélgetés Thiers és Beust között csakugyan csupán e körül folyt , meggyőzte a franczia államférfit arról, hogy a bécsi közös külügyi kormány semmi olyast nem tett, a­mi Franczia­országot azon reményre jogosíthatta volna, hogy az osztrák-magyar birodalom részt fog venni a háborúban, sőt mi több, meggyőződhetett, hogy nagyon határozottan inté a franczia kormányt, nehogy elsiettesse a dolgot. A W. T. ugyancsak a franczia államférfiú bécsi időzéséről a következő tudósítást hozza: „Daczára annak, hogy Thiers csak rövid ide­ig tartózkodott itt Bécsben, mégis elég ideje volt meglátogatni a bécsi politikai körök egyik A háború. Reménytelenül ugyan, de mégis feszült érdekeltséggel várta a világ, hogy fog e kedvező eredményre vezetni a Jules Favre és Bismarck közt Ferrieresben folyt béke­alkudozás. A­mi a reményt előre is na­gyon meggyöngítette, az a győző félnél már előre ismert mértékt­len követelőzés volt egyfelől, másfelől pedig, mert meg lehettünk felőle győződve, hogy a legyő­zött, de még meg nem tört Francziaország kész lesz !utolsó erejéig folytatni in­kább a harczot, mintsem beleegyezzék oly békeföltételekbe , melyek területé­nek tetemes megcsonkítását , s így a nemzeti becsület megalázását, sőt biz­­tonlétük veszélyeztetését hoznák maguk­kal. Bismarck gróf biztosítékot követel, biztosítékot a száz év alatt Francziaország részéről húsz ízben Németországra intézett betörések ellen. Mit bámuljon az ember inkább e szavakban ? a történelmi igaz­ságnak ily könnyű szerrel való elferdíté­­sét-e, mely a buszszeri betörés állításában mutatkozik; vagy azt a ravaszságot, melylyel a „biztosíték“ szó alá rejti a porosz kanczellár politikájának hódító czélját! ? A betörés veszélyét, a várak le­rombolása, melybe a franczia kormány kész volna beegyezni, teljesen megszün­tetné. De hát nem is arról van már itt kérdés, mindez csak külszín. Poroszor­szág egy megtört, megalázott, tehetlen Francziaországot óhajt látni maga mellett, mely képtelen legyen az ő terveinek a jövőben útját állani. Tehát legyen harcz, folyjon a vér az utolsó csöppig! A lét ér­dekeiben megtámadott Francziaország magára vállalja most már a valóban ráerő­szakolt küzdelmet. A nemzeti védelem ideiglenes kormá­nya Toursból a következő­" felhívást intézte e nemzethez : „ Francziaország­­hoz ! Jules Favre megakarta Bis­marckot Páris ostroma előtt látog­atni a végett, hogy az ellenség nézeteit megis­merje. Az ellenség nyilatkozata követ­­kező: Poroszország folytatni akarja a harczot, hogy Francziaországot másod­rendű hatalommá nyomja le. Poroszország Elsasit és Lotharingiát Metzig akarja bírni a hódítás jogánál fogva. Poroszor­szág, hogy a fegyvernyugvásba beegyez­zék, Strassburg és az egész Mont-Valerien átadását követeli. Pária, a végsőig elke­seredve, inkább romok alá temetkeznek, mintsem, hogy ebbe beegyezését adja. Ily vakmerő követelésre csak harczczal lehet felelni. Francziaország fölveszi e harctot és számít minden gyermekére.“ Konstatáljuk ezen kiáltvány idézése után, hogy Berlinből más föltételeket tu­datnak, melyeket Bismarck a fegyver­nyugvás alapjául kiszabott volna. Neve­zetesen a berlini távirat szerint nincs szó a Mont Valerien átadásának kikötéséről, de ott van Strassbourg, Toul, Verdun át­adása. E tekintetben tehát Jules Favre és Bismarck kijelentései ellenkezésben van­nak. Hogy melyik részen áll az igazság, nem lesz bajos eldönteni, ha azt tekint­jük, hogy mennyire vágyik a porosz pre­mier, királyával együtt Páris városába bevonulni.­­ A Mont-Valerien átadása ugyanis biztos kulcs lenne a franczia főváros kapuinak megnyitására. Egész világ elfogulatlanul megítélheti most már, hogy kire fog ezentúl nehe­zülni a következendő vérontások bűnének súlya. A berlini félhivatalos lapok azon­ban most is elég szemérmetlenek, mindent Francziaország nyakába tolni. A „N. A. Z.“ fenyegeti a szerencsétlen nemzetet a poroszok haragjának sajtolásával minden további áldozatokért. Tehát védelmezni sem szabad már magát a letiport Fran­­cziaországnak ? ! Szorongatják minden­felől, mint az üldözött vadat, s még az önvédelem jogát is meg akarják tőle vonni a porosz hivatalosak. Mi­alatt Vilmos király győzelmes sere­gével Páris felé közeledik, saját országá­ban kitört a méltatlankodás vihara az ősz Jakoby bebörtönöztetése miatt. A haladó, sőt a nemzeti szabadelvű párt is protestál e hallatlan erőszakoskodás ellen, és Vogel v. Falkenstein tábornok feleletre vonását követelik. Hibáznánk azonban,ha a közvélemény ezen lázongásá­nak most még nagyobb jelentőséget tulaj­­donítnánk, mint a­mennyit lehet. Egy rész­ről ugyanis a hadi eseményekkel való élénk foglalkozás a német hazafiak lelkét még sokkal jobban igénybe­ veszi, sem hogy az erőszakosság e ténye is teljes világos­ságban és meztelenségében tűnnék föl az elvakult szemek előtt, másrészről igen jól tudja a porosz kormány, hogyan kell be­tömni a zúgolódók száját. A háború után azonban ezen vetés gyümölcse is majd megterem s valószinüleg keserű lesz. A Párisban porosz hirek szerint gyaní­tott lázadás az volt, a minek eleitől fogva hittük, t. i. szándékosan terjesztett hazug­ság. Igaz, hogy van ott egy párt,a Cluseret pártja, melyben van hajlandóság a jako­binusok szerepét játszani; hihető azon­ban, hogy erősebben féken tartják, mint­sem utczaharczot kíséreljen meg, főleg most, miután van már alkalma a falakon kívül is dühét lehűtenie. A porosz hit szerinti lövöldözés nem jelentett mást, mint hogy Páris őrsége gyakorlatokat tesz és készül a baretra, de nem egymás, hanem az ellenség ellen­ ismert kitűnőségét, kivel évek óta barátságos viszonyban áll. Az ismerősök azt találják, hogy Thiers nagyon megöregedett. Teste már nem oly mozgékony és csak akkor tesz élénk mozdu­latokat, midőn Francziaország szerencsétlensé­géről van szó. „Nem mondtam önnek már 1863- ban — mondá Thiers az említett egyéniség­hez — hogy Ausztriát szeretem, mert fentar­­t a hatalom, és Poroszországtól tartok, mert h­ó­­d­i­t a hatalom.“ A beszéd folyamában többször kérdezte: „Mit várhatok Ausztriától, mit várhat Francziaország Ausztriától ?“ Midőn aztán elő­adták neki Ausztria viszonyát az európai hely­zethez, mely reá nézve a beavatkozást lehetetlen­né teszi, azt felelte: „Igen! ilyes valamit mondott Beust gróf is.“ S daczára ennek mindig ismétel­te ugyanazon kérdést, mintha remélné, hogy valahára kedvezőbb választ kap. A háború keletkezésének történetére térve, Thiers azt állítá, hogy sem a törvényhozás, sem a nép nem akarta a háborút, talán 60 bonapar­­tista képviselő kivételével. A háború tulaj­donké­­peni kezdeményezői Leboeuf tábornagy és Fros­­sard­s több más tábornok volt, kik a tábornagyi palota után törekedtek. Midőn megüzenték a háborút, az egész mozgósított hadsereg, melyet a harcrtérre lehete indítani, 185.000 gyalog és 25.000 lovasra rúgott, kikből azonban csak 15.000 nek volt lova. Tüzérségben is nagy volt a hiány, mert míg a poroszoknál ezer emberre 6 ágyú, a francziáknál 1000 embere csak 3 ágyú esik. Szt.-pétervári útjára vonatkozólag Thiers na­gyon aggódott, hogy az után talán porosz terü­letet kell érintenie, megnyugtatták, mert Grani­cáig osztrák területen megy, ott pedig a vasút azonnal az orosz vasutakhoz csatlakozik. Francziaország s Németország. (Saját levelezőnktől.) München, sept. közepén. (Cs.) Épen a magyar napi sajtó s a magyar publicisták osztatlan közvéleménye volt az ré­gebben, mely a német népek egységes állammá alakulásának eszméjét egy részről mint politikai szükségességet, más részről mint kikerülhetlen eventualitást határozottan felkarolta. Még most is találkozik itt-ott egy-egy, bár gyönge utó­hangja ennek az önzetlen, de most már egy­szersmind indokolhatlan rokonszenvnek. A föl­tételek, melyek közt a német nemzeti egység létrejöni készül, egészen más neműek, mint va­laha valának; a kilátások, melyeket ez eszme létesülése a világszabadság és a nemzetek bé­kés fejlődtetése számára nyit, teljesen megvál­toztak és szomorúan változtak. Az 1848-as év tavasza Németországra nézve is termékeny volt. A fölébredő lelkek törekvése ugyan tisztázatlan, sőt sok tekintetben épen za­­varos­ jellegű volt ott, mint egy, a maga lábán először járni akaró nemzetnél máskép nem is várható. Az azonban világosan látszott, hogy a demokratia és a szabadság elve volt azon alap, melyre nagy nemzeti egységük épületét lerakni akarták, habár homlokzatára a császárság czi­merét is készek lettek volna talán föltenni. A mozgalom mindenesetre magából a népből in­dult ki, s ezért volt eredményeiben sokat igérő ; az egységesítés gondolata Németország legsza­badabb elvű férfiaitól eredt s azért érdemlett bizalmat és szellemi támogattatást. Németország egysége megteremthető lett volna már akkor is. Francziaország épen akkor mindenre gondolt inkább, mint azt megakadályozni. Ausztria sa­ját bajaival is túlságosan el volt foglalva. Miért késett hát Por­oszország a nagy mű megalkotá­sával 22 esztendeig ; miért hátráltatta épen Po­roszország ez egység megszülemlését; miért volt épen a mostani po­rosz király az, ki Badenben és másutt leverte ama nagy eszme fegyveres harczosait ?! A felelet könnyű. Ilyen Németor­szágra mely a szabadság mozgalmaiból nyerte volna első érülését, mely fejedelme elé — ne­vezték volna bár azt császárnak — először is a népjogok chartáját nyújtotta volna aláirás vé­gett, ilyen egységes, nagy Németországra nem volt "szüksége a porosz? dynastiának, ilyentől irtózott s a középkori hajlamú, absolutisticus vágyu, feudális junkerség, mely akkorra, most is uralkodott a berlini udvarnál és a kormányban , mely most már uralkodni és rendelkezni fog az egész Németország, sőt talán Európa sorsa fö­lött. A porosz politika erőszakossága és fegyverei által létesített német egységben valóban épen úgy nincs okunk gyönyörködni, mint tiszta szív­ből óhajthattuk volna az 1848-ban megindult német mozgalom sikerre­ jutását. Ennek a mosta­ninak egészen más a mozgatója, más az élete­leme, más a kiindulási pontja, más­ a jelle­me. Az alkatrészek, melyekből ez államszörny fölépülni készül ugyanazok, mint akkor voltak; az egész azonban teljesen más lesz; ugyanazon kövekből lehet fegyházat is, pantheont is emelni. Az ily módon létrejött német császárság, mi­vel nem támaszkodhatik szabadelvű intézmé­nyekre, támaszkodni fog a középkori hagyomá­nyokra azok által vakítva el a maga népeit. Ezek a középkori reminiscentiák pedig nagyon baljóslatúak Európára nézve! Sokan szokták emlegetni a német népek bé­­keszerető jellemét, a­mi nyilván nagy tévedés. A német igenis békeszerető azon államokban, melyek tehetlenségek érzetében nem is követ­hettek mást, mint békés politikát; mindenütt kapzsi, uralkodni és hóditni vágyó és zsarnok volt ott, hol arra alkalma nyilt, pl. a régi Ausz­triában és Poroszországban. Tekintsük meg a közép, sőt részben az újkori német császárság­nak történeteit; nem elnyomás, nem erőszakos­kodás jellemzi-e kezdetétől végig! ? Olaszország most kezd először magához térni sebeiből, me­lyeket rajta a mystikus „két kard,“ a császár­ság és a pápaság ütött. Rólunk magyarokról nem is akarok szólani; a közép­korban elégszer visszaküldöttük véres fővel a római német szent birodalom lovagjait, az új­korban pedig több­nyire barátképen láttuk országunkban a néme­tet,­ gazdálkodva törökebbül a töröknél. De mit mondjanak a német békeszeretetről a szlá­vok ! Hiszen tudva van, hogy a szlávság és ger­mánság határfolyója hajdan az Elbe volt s hogy arról a«roppant’ területről, mely az Elbétől a keleti porosz határokig terjed, vagy kiirtattak a szlávok, vagy elnémetesíttettek annyira, hogy ma hajdani nemzetiségeknek még tudatával is alig bírnak. A tulajdonképi porosz faj általában szláv ere­detű, vagy legalább oly vegyülék, mely túlnyo­­mólag szláv eredettel dicsekszik — azaz, de hogy dicsekszik, tudni sem akar róla. A német nevek — melyek mégis túlnyomólag uralkod­nak a poroszok közt — ne csaljanak meg senkit; ott a révváltoztatás, vagy gyakran csak eltorzí­tás sokkal nagyobb mérvben folyt főleg e század elején, mint másutt bárból. Berlinben, a mostani németség metropolisában, a szláv ó-porosz nyelv­ű Steinthal híres berlini tanár és nyelvtudós sze­rint, csak a múlt század második felében halt ki végképen. Egész vidékek vannak, mely­eken minden helynév szláv; ezek miatt jajdult föl Kollar, a szláv költő, jénai tanuló­ korában, mi­dőn azon tereken járdáit, melyeken minden mu­tatta, hogy egykor szláv nép, szláv nyelv, szláv élet lakozott s most minden, de minden német, a neveken kivül. Ne mondja hát senki, hogy a német nép bé­kés jellegű. Egész szláv törzsek, pl. vendek, szorbok tűntek el a német falánkság gyomrá­ban ; s ha a szétdarabolt Lengyelország valaha helyreállítható lesz, nem az Ausztria, nem az Oroszország hatalmában levő területek, hanem a porosz Posen lesz az, melyről akkorra már talán egészen letörölte lengyel nemzeti jellegét a porosz-németek erős és következetes nyomása. De földrajzi helyzete is hóditó irányza­tot tűz ki s hóditó jelleget nyom az uj német császárság homlokára. Egy roppant terület, mely mégis minden felől szorongva érzi magát határai közt. Nyugat felé korlátozza, mozgását Hollandia, északon a tengerek fölötti uraim­nak kényelmetlen gátat vet Dánia s az oroszországi, különben is német, tartományok; délfelé mulhat­­lanul a tengerre kell ismét vetnie szemét, mert annak leírása nélkül déli srészeinek forgalmi te­vékenysége jórészben meg lenne fojtva; itt pe­dig az Adriához való útjának Ausztria, a genuai öbölhez Felső-Olaszország és a Svájcz állja út­ját. Hogy egy lelkiismeretlen és kíméletlen po­litika előtt, a milyennek eddig mutatkozott a porosz udvar eljárása s mely még azonkívül bármily kezdeményét a jogosság vagy jogos kényszerűség ezm­ébe tudja burkolni, minden­nek elérésése lehetlen volna; azt aligha fogja valaki tagadhatni, hogy sokaknak a mostani szokatlan siker által föltüzelt képzeletében már ma is mindez, mint a követendő német politika terve és feladata él, azt állíthatom tapasztalata­im után. Azt se feledjük, hogy a németek agyá­ban a Duna német folyóként szerepel s a kul­­turmissio: keletre a fekete tengerig vinni a né­met civilisatiót, épen nincs elfelejtve náluk. És hányszor vétkeztek nemcsak egyes embe­rek, nemcsak egyes uralkodók, hanem egész népek is egy-egy hamis elvnek, egy egy, az üres levegőbe kitűzött jelmondatnak minden go-

Next