Pesti Napló, 1871. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1871-01-01 / 1. szám

így Kétfél és Monostor készeknek nyilatkoztak a V­i­n­g­a felé viendő vonal lét­rehozásáért tetemes áldozatokra , földekben, munkában. Ezeken kívül a Maros mentében fekvő Székesút, Német- Sz.-Péter, Fonlak, Zárda­lak községekben is folynak ez iránt a tanács­­kormányok, mint ezt a vidéki lapokból ol­vassuk. * * Álljanak itt végül az első magyar vicinális vasút felől ”. „Heti krónikájáéból a következő adatok: A valkány-perjámosi másodrendű gőzmoz­­donyvasut az államvasutnak Szegeden túl fekvő Valkány állomásából indul ki, szPerjámosig csaknem hat mértföld, — érintve O-Bessenyőt, Nagysz.-Miklós, Szaravdla, Rácz-Sz.-Péter népes gazdag s iparos közönségeit. Maga a határos közbirtokosság, magánosok és községek, a mél­tán köztiszteletben álló gróf Nákó Kálmán el­nöklete alatt képezték a consortiumot, mely az úljagedélyért a minisztériumhoz folyamodott, más oldalról pedig az államvasúttársasággal a pénzbeszerzés, illetőleg építés iránt szerződött. A határos magán és községi birtokosok ingyen engedik át a vonalba eső földeiket, mi nem annyira pénz tekintetében előnyös, miután a földmegváltás mértföldenként alig tesz többet 7—8 ezer forintnál, mint inkább az által moz­dítja elő a vasút építését, mert általa a hossza­dalmas expropriate mellőztetik. Ezenkívül a lakosság munkával is járult a vállalathoz. Az államvasut-társaság kötelező ma­gát a vasutat megépíteni s forgalomba tenni, a consortium viszont kötelező magát, a meg­nyert engedélyt — az államvasuttársaságra ru­házni. Világos, hogy oly vasút, melynek az oly sok visszaélés tárgyát és zsebelés anyagát képező „alapítási költségekre“ nincs szüksége, mert a co­sortium nem kívánt jutalmazást,­­ a tőke­­pénz beszerzése pedig semmijébe sem került,vég­re expropriate és ingyen munka által legalább némi részben elősegíttetett, aránylag kell, hogy olcsón épült legyen. A vonalnak lejtmérési s építési viszonyai is igen kedvezők; elejétől végpontjáig síkságon megy keresztül nagy bevágások, gátak és hidak szüksége nélkül, az Aranka mentében, épen úgy, mint a szeged-temesvári vonal, és egy elsőren­dű vasút épen annyiba került volna itt, mint emez;—sőt még többe került volna, jelen­leg az építési anyagok jóval drágábbak, s a munka­­bér magasabb lévén. Tudjuk, hogy elsőrendű vonal a legkedvezőbb területen is mértföldenként körülbelül 500,000 forintba kerül, s hogy e tőkének 6'[2 °[o-val ka­matoztatása (olcsóbban pedig nem kapni pénzt) 32,500 ft tiszta (nettó) jövedelmet szükséges, vagyis a kezelési költségeket 49 000 -ra vevén fel, mértföldenkint 54.166 forint bruttó (összes) be­vételt. Az összes — nyers —jövedelem magaslatát a szeged-temesvári fővonalnak helybeli forgalma tíz év alatt soha sem érte el, (leszámítva t. i. a transitoforgalmat), s egy mellékvonal által an­nál kevésbé fog eléretni. E vonal összes helybeli s átmenő forgalma tíz év alatt 63,680 frt átlagos jövedelmet ten­ mértföldenként. Tehát az építési költségek leszállítása első feltétel. Ez pedig csak a fővonalakra m­űve behozott építési és kezelési rendszabályoktól való eltérés által lesz lehetővé. Az államvasúttársaság tehát a vonalra nézve saját rendszabályzatot dolgozott ki, mely a minisztérium által lényeges változta­tás nélkül el is fogadtatott. E határozatok következtében ugyan a vona­tok gye-'^'-ága csak két, legfölebb 3 mértföld óránként; de e gyorsaság, tekintve a szállítás tárgyait s mennyiségét, teljesen kielégítő, s még mindig kétszerte nagyobb , mint a legjobb fo­gatú szekéré, és ami fő: biztosabb és pontosabb. De e gyorsaságon túlmenni az építési mód­szer nem is engedi, míg az olcsó kiállítást épen ezen olcsóbb építési mód feltételezi. E vasút építési szabályzata ugyanis némely, a fővasutaknál mellőzhetlen épületeket teljesen elenged, másoknak egyszerűbb helyreállítását engedi meg; a lassúbb közlekedés felügyeletét egyszerűbbé teszi, minek eredménye az, hogy az építési költségek, a forgalmi s kezelési esz­közöket oda nem számítva, a praeliminare ál­tal 200.000 forintra vetettek fel. Ily eredmény kétségtelenül oly kielégítő, hogy a példa utánzására ösztönöz. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Újév napján. Az arabs példa szó szerint három dolog van, mit az ember felebarátjára ne bizzon : a felesé­get, a fegyvert és a lovat. Árgus, kit neve után circumspectusnak volna hajlandó tartani az ember, tovább megy s rám bizza tárczáját. Minisztertől ez sem bátorság, sem könnyelműség jele; bizonyosan csak oly időben adja át másnak a portefeuillet, midőn semmi „fekete pontocska“ nincs a láthatáron s a budgetvita eredménye pompás törvény gya­nánt vízmentesen begöngyölgetve fekszik aszta­lának fiókjában. De mit tartsak az oly tárcza­­szóról, ki az „újév“ kövér falatját példátlan bő­kezűséggel másnak adja oda, míg maga a kitün­­tetés alkalma elől szerényen kitérve, a magyar­osztrák monarchia valamelyik zugolyából irigy­ség nélkül nézi, helyettese hogy nyújtózkodik üresen maradt karszékében, hogy szívja a leg­szebb hasonlatokat az otthon hagyott csibukból, sőt még fejébe húzza azt a bojtos házisapkát is, melyben kétségkívül maradt még néhány ötlet, mik a diffusio folytán most annak a „másnak“ agyába fognak szivárogni. Mindezekből látszik, hogy a tárcza, mit rám hagyott , nem volt üres. Már maga ez új és elmés megjegyzés is szól föltevésem mellett. De nem, nem s ezerszer nem! . . . . tovább nem viselem ez álarczot. Kijátszott barátságom hadd törjön ki őszinte elkeseredésben! Argus nem a kitüntetés alkalma elől tért ki szerényen, hanem megszökött, tárczaszóhoz nem illő kaján­­sággal szökött meg az újév elöl! Elárult házmestere nem lehet rá dühösebb,mint én, kinek gyanútlan, „nichts Argus ahnende“ tolla elé — czukros mosolylyal tolta oda a themát, mintha nyertes hitelsorsjegy vagy ezres bankó lett volna. De hisz nincsenek a lelketlen­nek ilyen „tárczaczikkei.“ (Boszuló egek, e­rosz szójátékot ts súgtátok nekem az ő rová­sára.) Újévi tárczát írni! A Dunában szomjan vesz­­ni, pokolban megfagyni, Árgus-szemekkel nem látni: nem lehet oly kétségbeejtő, mint változa­tokat hegedülni super eo: „Az örökké­valóság tengerébe ismét egy évfolyam ömleszté árjait.“ Teherbíró vastollam megtompul a ránehezedő várakozásoktól. Leülni azon kényszerrel, hogy most ex offo szellemdúsnak kell lenned, még annál is fonákabb, ha azon szándékkal nyúlsz a tollhoz, hogy most megirod a válogatott mű­veidet.“ Hogy is kiáltotta a vitéz körösladányi Max Picolomini? — „Kard ki, kard! El kell rohan­nom a harminczéves háborúba!“ Toll ki, toll! Bele kell rohannod az újévi tár­cza czikkbe.^ Allons! „A sylvester-éji puncs édes mámorban fogva tartja még agyadat (jóleszigy?).........agyadat, melyen az öntött ólom jelentős felhőképei vonul­nak át, midőn a vigyorgó házmester csönget fel édes álmaidból. A mit cerberusod (mi tárcza­­irók czélzatosan a házmestert cerberusnak szok­tuk nevezni) ... a mit cerberusod csak félórai csöngetyű-rángatás után teljesit őszite lassúság­gal, azt te egy perez alatt teszed meg — talpra ugrasz s­zegényed vezetése mellett a kapu éb­­reszthetlen őre álmos szined elé hozza önzéstelen szerencsekivánatait. Utána, a megnem ismerhe­­tésig kimosdott ábrázattal, az öreg szemétnök (magyarul „missbub“) éktelen rigmusokban imádkozza le gyérülő fürteidre az ég áldását. Elegáns úri­ember, ki azt állítja magáról, hogy ő a kéményseprő, egy nagy diplomát nyújt ád, melyben kormos nyomásban azt olvashatod, hogy a mennyei kéményseprő irgalmának kam­póvasával véghetetlen jósága kürtőjéből vakarja rád szívós, mert füst járta áldását. Jó kivána­­tainak némi polemicus csipősséget ad azon rím­be foglalt megjegyzése, hogy reményű, misze­rint elismerésedet, melylyel irányában visel­­tetel a tűzveszélyekre nézve, Széchenyi­­Sze­dnit Ödön és tűzoltó hada nem fogja kiolt­hatni szivedben, hála fejében erősen fo­­gadkozván, hogy ő érted bármikor a tűzbe megy. Szégyenkezve nyújtod át neki a fo­rintot, mely őszinte jókívánságaival és kitűnő verseivel szemben alamizsnává zsugorodik. Ecce a sors gyalogpostája, a levélhordó. Jó és rész hirt ez hord házadhoz. Mióta üdvözlő könyvecskéivel az irodalomba lépett, s azokban félremagyarázhatlanul bebizonyitá, hogy ő is csak úgy tudna költő lenni mint te, ha inkább nem volna levélhordó — azóta kollegád lett. Ő sem fut a dicsőség, hanem csak azon apró je­gyek után, mik nélkül Rothschild levélhordónál is kevesebb s legfölebb csak poéta lehetne. Szemérmesen lesütve szemed, tanulmányozott véletlennek gyöngédségével kezébe ejted a fo­rintost. (Ez a harmadik! Az új év szépen kez­dődik.) A sors gyalogpostája után természetes sor­rendben jő a sors kengyelfutója — a távsür­gönyhordó, vagyis locális értelemben, a távsür­göny hordár. Többnyire éjfél után boldogu­­l vagy azon örvendetes hirt hozza, hogy még tegnapelőtt ünnepelt néveszéd egy mannheimi baráti körben is éljenekben részesült, vagy azon gyászhirt, hogy Lábszár Pista régi czimborád és uradalmi ispán, oltárhoz vezeté a „bájos és szel­­lemdús“ Pogácsa Etelka kisasszonyt, mint ezt ugyanaz nap reggelén olvastad már a Fővárosi Lapokéban. Lábszár-Pogácsa Etelka boldog­ságáért a táviratos futárnak a negyedik forintost telegrafi­ozod öblös tenyerébe. Hát az a csapat, mely huszadmagával kórus­ban intéz most Sturm-petitiót a mennyei ural­kodóhoz földi boldogságodért, csekélyebb tán az előbbieknél ? A lapkihordók! Miután húsz hazai lapnak vagy országosan kihirdetett tétlen munkatársa, a hálás szerkesztők tiszteletük in­gyenpéldányaival ömlesztik dolgozó­szobádba a hazai lyra apró vízözöneit, és röpítik asztalodra a hazai pártok háromféle infallibilis tanait azon egyedül biztos gyógymódról, melylyel e beteg hazát meg lehet menteni a Deák-párt orthodox ars medicajától, a balközép homöopathiájától s a „negyvennyolczasok“ Baunscheidtismusától. Derék újságkihordók! —ha oda küldhetnélek a loirei hadsereghez! A francziákon és rajtam segítve volna. A lámpagyujtogató! Czélzatos mosolygással nyújtja eléd egy tébolydából megszökött, álmat­­lankodó poéta édesül fogadott süldőit. Ha szi­gorú akarnék lenni, a gáztársulatnak én nyújt­hatnék be hónaponkint számlát a fogyasztott világossságért, mert holdtöltekor az én birtokaim is fényeskednek fő­árosunk söpretlen, poros,vagy sáros utczáira. A­ hold ingyen süt s a gáz — hiába. Bár megfordítva volna,s égne ingyen a gáz.A hold úgyis hiába világít,a csillagok úgyis hiába ragyog­nak, de még a nap is hiába sugárzik a földre. Tüzét nem világításra, hanem gyújtogatás­ra használják azon népek, kik értelmiségükben versenyre szállva veled, elárulák örök tündöklé­sedet. Úgy­e bár, emberséges lámpagyújtogató ? Vagy te nem is értesz ? Nesze a forintom. Ugy­e, értesz ? Servus, Guttenberg fésületlen regrutája, te kóczos kis szedőgyerek! Mire megnősz, tán szükség sem lesz mesterségedre. Ólmodból a Syl­­veszter éjszakáján golyót öntöttek. Te sem ér­tesz? Fogd ezt a kis papírt. Ez nem „manu­­skript.“(Hiszen volna is drága dolgom, ha valami pénzügyes ellenőr meglátná, hogy „kézirattal“ díjazok.) Tehát valóban ismét újév ? Hányszor fogjuk kitörölni a zérót a hetes mel­lől, míg bele­szokunk az 1871-nek végső egye­sébe ? Mintegy ösztönszerű tiltakozás az ellen, hogy nem akarunk vénülni. De elvégre meg­szokja a toll, megszokja az elme. Csak a szív berzenkedik néha, pedig ez az, mely legtovább tartja meg fiatalságát. Vágyakozunk, remélünk a sírig, s ha nem magunkért, úgy azokért, kiket szeretünk s kiket itthagyunk. Küzdünk érettük, mint küzdöttek érettünk s ha egy hosszú pályá­nak végére érve, visszatekintő szemünk elborul, nem tudjuk, a könyv okozza-e, vagy hogy köd­dé foszlik-e mindaz, mit lángoló szívvel, égő agygyal dolgoztunk egy életen át, mely aggo­dalmaiknak oly hosszú, óhajtásainknak oly rövid volt. Nem, nem. A sors szigorú, de nem igazságta­lan. Mint a physikai életben egy parány sem vesz el s ezer változásokban élteti a fát, nyújt emlőt a gyermeknek s ad enyhet a tikka­­dó madárnak, mint a törzs, mely évezrede­ken keresztül szívta magába a napot, hogy őskori ásvány, kőszén alakjában sugároz­­­za ki magából ismét a fényt és meleget, úgy egy nemes gondolat, egy fenkölt érzés sem hinte el hasztalanul világát vagy melegét az emberek közé. S ha itt nem és most nem, úgy másutt és máskor. A szél által felkapott mag tengereken repül át, hogy termékeny anyaföldbe essék. S a végzet ezért nem szok­ta korlátok közé az időt s a haladást. Csak az ember épített határköveket az örökkévalóságba: éveket, napokat és pereme­ket ; s ezt tán hálából azok iránt, kik nagy el­méjük szövetnekével sugározták be századok­nak sötétségét,vagy gyújtották malaszttá a vak­hitet, ismeretté a babonát, igazsággá az inqui­­sitiót.“ Ármányos Argus, eddig a változatok. A mi bennük jó, az az enyim; a mi bennük rész, az a tied. Fonatlan karszékedben meggém­­beredtem, csibukodat kiszíttam, bojtos házisap­kádat megint az ágy alá dobtam s mosdóaszta­lodnál kókuszszappannal megmostam kezemet. Én ártatlan vagyok. Porzó. Hogy azonban az nagyban gyakorolja hatását, s lassankint a megyei utak helyébe pótolandó másodrendű vasutak a szükségnek megfelelőleg terjedjenek el az országban , K. „H. K.“ azt ajánlja, hogy egy általános törvény hozassék a másodrendű vasutak­ró­l; hogy vidékek, melyek ilyet építeni akar­nak, ne legyenek kénytelenek soká utánjárni, tapogatózni, hanem tudják mihez kelljen ma­gukat tartani; és az engedély tőlük — a tör­vényszabta feltételek teljesítése után a minisz­térium által meg ne tagadtathassék. Az erdő-törvényjavaslatról.*) (Három czikk.) I. Hogy czélszerű erdőtörvény megalkotása teendőink legsürgősbjei közé tartozik, arra nézve Y úrral, valamint „a bíróság és eljárás­ról“ kifejtett nézeteit illetőleg is tökéletesen egyetértek De ha a szóban forgó törvényjavaslat azon többi módosításokkal válnék törvénynyé, me­lyeket tisztelt ellenlábasom ajánl, akkor igen erős meggyőződésem szerint a czélon nagy mértékben túl lőnénk és alighanem oly ered­ményre jutnánk, mint amaz egy kicsit elázott földünk, a­ki lova hátára önerejéből nem tud­ván feljutni, a szenteket elébb egyenként hívta segítségül, és miután ez sikerre nem vezetett, végre valamennyihez fordulván egyszerre, ak­korát lódított magán, hogy a lovon keresztül bukva, ismét csak a földön csücsült. Nem szándékom­­ urat a vita azon terére követni, melyen az erdők le­folyásáról a klímai viszonyokra oly népszerűen elmélkedik; nem főleg most, miután olynemű félelem, a minő bizonyos esetekben az ürgét szállhatja meg, az aszály elleni régibb keltű félelmet bennem már két év óta elfojtva tartja, és miután, a midőn e sorokat írom, a megfagyott talajt jókora hó borítja és ez még mindig úgy esik, mintha csak zsákból ömölnék. — De nem követem őt e térre azért sem, mert a klima szabálytalansága ellen, melyet buzaföl­­dön álló erdeink irtása előidézhetne, az óvszer már föl van találva a kisebb-nagyobb mérvű ágyúzásban, melylyel a mezőgazda mai nap előt tetszése szerinti mennyiségben készíthet ott, a hol arra épen szüksége van. — E regulator­ban pedig m­ár annál könnyebben nyugod­hatnék meg, miután annak csalhatatlansága legalább is oly nyomós érvekkel van bebizo­nyítva, a mindket­ő buzatalajon álló erdősé­geink klímái befolyása mellett felhozott; mind a két okoskodás ugyanis egyforma alapon nyugszik, melyet hogy én is népszerű legyek, következőleg hiszek illustrálhatni: miután egy­szer és valahol szél fújt, a midőn magát valami életunt polgártársunk felakasztotta, te­hát minden ily kivándorlás következménye — vihar! Lelépve a klimai térről, a törvényjavaslat ellen felhozott kézzelfoghatóbb vádakat óhaj­tom szemügyre venni, és azon kérdésre, hogy a törvényjavaslat „a bíróság­ és eljárásra“ vonatkozó rész kivételével — megfelel-e az erdőügy és a közérdek szükségletének, én is teljes őszintésséggel és a plátói amicitia föntartása mellett azt felelem — hogy igen! ! A legelső, a mi­­ urnak e javaslatban nem­­ tetszik, az, hogy az erdőt, a­hol ez elemi csapások elleni védelemre nem szükséges és a hol ez a mellett viszonylagos, vagyis oly talajon áll, mely szántóföld, kert, szőlő vagy rét gya­nánt való mivelésre egyaránt tartósan alkal­mas, a mivelési mód megváltoztatása czéljából — irtani szabad. Y arnak nem tetszik továbbá, hogy az ily erdő használatára nézve a magánbir­tokos nem esik korlátozás alá, az erkölcsi személyek pe­dig igen, holott ő különbséget birtokos és bir­tokos között tenni nem képes , mert szerinte az államnak épen annyi joga van közérdek te­kint­é­b­e­n korlátozni a magánost, a­mennyi joga van ezt tenni testületeknél, „vagy ha nincs, — nincs egyik helyütt sem.“ *) A jelen czikksorozat, mely feleletül szolgál — „Y“ — jegy alatt, egy kiváló közgazdászati tekintély tollából lapunkban megjelent czikkekre, oly férfin­ól ered, kinek erdészetünk újabb előhaladása majdnem a legtöbbet köszönhet. E nagye­rdékű­ vitára, mely az oly nagy fontosságú erdőjavaslat felett lapunkban tá­m­a it, különösen is felhívjuk t. közönségünk figyel­mét. Szerk. ) úr ez állításainak helyességét kétségbe­­ vonni nem szándékom, és a törvényjavaslat is e részt egészen úgy intézkedik, a­mint azt­­ óhajtja; csakhogy a törvényjavaslat oly erdők kényszer útján való föntartását, melyek vi­szonylagos talajon állanak, közérdekből szükségesnek nem tartja, s hogy ily erdők használatában az erkölcsi személyeket nem közérdekből, hanem tisztán magánjogi indokokból szorítja meg. A törvényjavaslat ugyanis azon elvből indul ki, hogy ott, a­hol irtás vagy korlátlan hasz­nálat folytán az erdőtalaj termőképessége ve­szélyeztetnék, vagy a­hol az erdők, hegy­om­lások, hógörgetegek vagy vízmosások támadá­sának megakadályozására szolgálnak; vagy a­hol eltávolításuk folytán alantabb fekvő vagy határos földek termőképessége veszélyeztetnék; viharok vagy vizek romboló hatalmának it nyittatnék; vagy a­hol az erdők a futó­­homok terjedésének meggátlása, forrásvizek és patakok föntartása vagy folyók és csa­tornák partjainak megvédése végett szük­ségesek ; hogy minden ily viszonyok között a fönálló erdők törvényes kényszer útján való föntartása, új erdők alapítása és az erdő­­gazdaság szabadságának korlátozása a klímai befolyás tekintetbevétele nélkül is múl­hat­lanul szükséges, mert azt a legdön­tőbb közgazdasági ok,­­ a nemzeti törzs­vagyon föntartása elutasíthatlanul követeli.­­ az ellenben ily kényszerrendszabályokat a viszonylagos talajon álló, tehát azon erdőkre is óhajtaná kiterjeszteni, melyekre nézve a felsorolt viszonyok nem állanak fenn, mert előtte egyszerűen az égalji tekintet még a gabonatalajon álló erdőkre nézve is eléggé fontos, és mert neki a megyének tűzi­fával va­ló ellátása is közügyi tekintet! Hogy összes erdeink föntartása és az erdő­gazdaságnak kivétel nélküli korlátozása nem szükséges, miszerint hazánkat a következmé­nyeiben oly gyászos aszályosság ellen megóv­juk, az úgy ezen lap hasábjain, valamint az Erdészeti Lapokban is bővebben és tudomá­nyos alapokon fekvő, kimerítő részletességgel tárgyaltatott már; addig tehát, a­míg m ar nem lesz képes szintén tudományos alapokra fektetett, több éven át az ország különböző részeiben rendszeresen eszközölt elegendő szá­mú összehasonlító észleletek eredményeivel elő­­állani, addig vele e kérdés komoly meg­­vitatásába nem ereszkedhetem s fentartom bármi hangzatos frázisok ellenében azon ismételve bebizonyított állítást, miszerint oly erdőkre nézve, melyek a fönt elősorolt szempontok alá nem esnek, az irtást vagy kor­látlan kezelést klimai szemp­ontból a köz­érdekre nézve veszélyesnek nem tartom. Hogy pedig a megyének tűzifával való el­látása nem közügyi tekintet, a következő czikkben fogom kimutatni. Nézetem szerint a közügy érdeke azt kívánja e részt a törvényhozástól, miszerint az lehetőleg elhárítson minden akadályt, mely an­nak útjában áll, hogy termő talajunk a földmívelés egyes ágai közé a nyil­vánuló szükség előhaladásának mértékében úgy legyen felosztha­tó, miszerint annak minden része — helyesen mivelve — birtokosának lehető legnagyobb tartós jövedel­met biztosítson. E czel pedig akkor leend elérhető, ha úgy intézkedünk, hogy a parlagon heverő f­ö 11 é t- 1 e n e r d ö t a 1­a j beerdősittessék, és hogy az ily talajon már fenálló erdők rendes és okszerű használat mellett föntartassanak; de ha egy­szersmind megengedjük, hogy a talaj minden egyéb részét a magánjogi viszonyok határain belül ki-ki úgy mivelje, amint ezt legczélszerűbbnek véli. Úgy hiszem,­­ ar is megengedi, hogy a ta­laj akkor h­asználtatik a közügy érdeké­ben is legjobban, ha az tartósan legtöbbet jö­vedelmez ; de miután az emberek legnagyobb része jövedelmeit szaporítani alig legyőzhető előszeretettel iparkodik, termőföldünk czélszerű használatának legerősebb biztosítékát abban találom, hogy e jövedelemszaporítási vágynak megengedjük, miszerint az ott, a­hol helytelen eljárás által a nemzet törzsvagyona, a talaj tér­­ílőképessége nem veszélyeztetik, czélja elérésére minden erkölcsös és okszerű eszközt háborútlanul felhasználhasson. Kétségtelen ugyan, hogy az elhatározás és tett szabadsága mellett egyesek nem min­dig a leghelyesebben fognak eljárni, de a­hol tévedések csak múló kárt okoznak, ott azok­ból gyökeres gyógyulás leginkább­ remélhető, ha elkövetésükben az illetőket nem erősza­kosan gátoljuk. A maga kárán mindenki, s így talán a ma­gyar is leginkább okul. Az is igaz, miként annak meghatározása, hogy a gabonatalaj erdő- vagy mezőként fog-e többet jövedelmezni, némely esetben igen bajos, miután arra számos tényező sokféle egybeve­tése lehet befolyással, de épen az okok szünet­nélküli keletkezése­ és tűnésénél fogva a földbirtokos, ki maga használja mezejét is, er­dejét is, sokkal könnyebben fogja megítélhetni, hogy talajának melyik részét lesz czélszerűbb erdőként, és melyiket lesz legelőnyösebb mező gyanánt mivelni, mint azt az álllamh­atalom bármi bölcs képviselői tehetnék. A mivelési mód megváltoztatására vonatkozó intézkedések helyes megválasztása ugyanis az illető viszonyok teljes ismeretét tételezi fel, de ily ismerethez a kormány csak a honpolgá­rok mindennemű szükségleteinek észlelése út­ján juthat; észlelni azonban csak azt lehet, ami látható jelekben nyilvánul, és mielőtt az egyes valami szükséget láttatni kénytelen, ő azt már rég érezte és a baj orvoslásának legczél­­szerűbb módjáról rég ítélt,sőt— nem akadályozva — azt alkalmazta is, mielőtt a bár legbölcsebb kormány annak létezését sejtheti. Ne erőszakoljunk tehát egyeseket oly dol­gokban is, melyeket megítélni ők a legilletéke­sebbek, smelyekben a tévedés következ­ményei helyreüt­hetők. Az e részt netalán megzavart egyensúlyt a nép helyes ösz­töne és a tényleges hátrányok érzete csakha­mar ismét vissza fogják állítani, és a hiány és bőség közötti ingás végül is a helyes arány pont­ján fog megnyugodni. Azt mondja továbbá Y.­ur: „Nem lehet kö­zömbös a törvényhozás előtt, hogy végleg ki­pusztulván egyes vidékeken az erdők, a lakos­ság megbizhatlan áron legyen kénytelen tűzi-, épület- s gazdasági szértáját beszerezni, s e mellett szalmát és tőzeget égetni a földmivelés kipótolhatlan kárára.“ És én is azt mondom, hogy ez nem lehetne közömbös, hahogy az a szóban forgó törvény­­javaslat alapján bekövetkezhetnék. De ettől én nemcsak azért nem tartok, mert áldott hazánk mai nap még túlságos fabőségben szenved, ha­nem azért sem,mert a nemzetgazdaság törvényeit ,b­ár megváltoztatni nem képes; és mert ezeknél fogva az aján­lat és tudakozás korlátlan egymásra hatásuk az elsőrangú életszükségleteknek s igy a fá­nak is mindig oly árakat fog biztosítani, melyek mellett arra termesztő is elég fog akadni, az élvezetből pedig a sze­gények sem lesznek kizárva. Nem félek­­ az ijesztgetéseitől még azért,mert az erdőnek oly tömeges irtása és mezővé ala­kítása, melynélfogva honunkban fainseg­ál­hatna be, itt jelenleg nem is képzelhető, miután ily czélra elegendő tőkével és munkaerővel nem rendelkezünk; ha azonban rendelkeztetnénk is, úgy a faárak nagyobbszerű újabb ir­tások folytán annyira leszállanának, hogy a piaczra vitt többlet eladásának lehetetlensége a megindított túlságos irtásokat minden tilalom­nál sikeresebben fogná beállítani. De feltét­len erdőtalajunk tetemes kiterjedésénél fogva fainségtől még akkor sem tarthatnánk, ha viszonylagos talajon álló erdőink nagy része a legrövidebb idő alatt irtatnék ki. Y­ár e részt Erdélyre is hasztalan hivatko­zik, mert szomorúan igaz ugyan, hogy ott „ki­­pusztitvák a meredek hegyek egész lánczolatai s kárhozatos vízmosások tették és teszik napról­­napra inkább tönkre a józanul csakis erdőnek alkalmas hegyoldalakat,“ és az is tény, hogy Erdélyben a fa ölének ára mai nap 10—15, sőt több forintra rúg; de az nem áll, hogy ezek okai Erdély szegénységének erdőben és fában ; mert Erdélyben mai nap is igen sok és a szük­ségesnél sokkal több jó karban álló és vágható erdő van, s ott még mai nap is az ölek ezerei is rothadnak el használatlanul. E fadrágaságnak okairól azonban, melyek legnevezetesbjei a vízi­ szállításra nézve szüksé­ges beruházások és egy megfelelő vízjogi tör­vény hiányában találhatók fel, sokkal alapo­sabban és részletesebben, mint a­hogy ezt itt és most tehetném,fogok legközelebb a helyszínen tett beható tanulmányozások alapján szólani, addig is m­ár azon valóban kémikai hatású okoskodására kívánok néhány megjegyzést ten­­ni, mely szerint mindazon óriási erdőpusztítás mely az országban 1848 óta történt, annak len­ne tulajdonítható, mert az 1804-ki törvény az erdővagyont e törvényjavaslatnál jobban védte meg. Eltekintve attól, hogy egy törvényj­a­v­a­s­l­a­t egyáltalában semmit és senkit sem védhet meg, az 1804-ki törvény mai napig is fenáll, és fenál­­lott az 1848 1567-ki korszakban is, sőt fenál­lott e mellett és Erdélyben mai napig is érvény­ben van még egy igen szigorú erdőpátens, és ime, az erdők mégis elpusztultak, számos oly okoknál fogva, melyeket tárgyalni nem i­d­ő­­szerű többé, de ezektől eltekintve, jórészt egy megfelelő erdőtörvény hiánya és az illető hatóságok minősége, valamint a fent említett pátensnek azon határozatlan és ruganyos kifeje­zése miatt, melyet m úr olyan nagyon szeretne az erdőtörvényjavaslatba átültetni. Épen e pátensben áll ugyanis az, hogy „az illető hatóság az irtási engedélyt az esetre, ha azt köz­ügyi tekintetekből m­e­gta­d­ha­tó­n­a­k tartja, megadhatja.“ És k­ö­z­­ügyi tekintetet az illető hatóságok ott láttak, a­hol ez nekik kézzelfogható alakban mutattatott be, mely esetekben az, hogy az illető erdő véd­ és feltétlen, vagy buzata­­talajon áll-e, a kérdés tárgyát nem képezi. A törvényjavaslat ellenben határo­zot­­t­a­n állapítja meg, hogy közügyi érde­­k ,­­ mit kell tekinteni, s az irtási engedélyt az is, a­mint ezt Y ur óhajtja „csak érett meg­fontolás és előző“ — m­ég pedig igen szigorú — „vizsgálat után“ engedi megadni. A hátralevőket a következő czikkben: X­­ I­ II. KÜLFÖLD. A Mont-Arron bombázása. Egy német levelező következőket ír: A Mont-Arron lövetése 27-én reggel fél nyolc­­­kor kezdődött. Három pontról lőnek, Noisy le Grand felől, hol a würtembergiek állnak, Mont­­fermeil és Raincy felől, hol szászok táboroznak. A két utóbbi hadállás négy négy üteggel van felszerelve, az első pedig öttel. Részint tizenkét­­fontos bronzlövegek, részint huszonnégyfontos Krupp-félék; a 24 fontos ütegek főleg a szomszéd erődök ellen vannak irányozva, ez erődök Ros­­ny, Noisy le Sec, Nogent és Vincennes. Két hete, hogy ez ütegek felállításához fogtak, az állások azonban annyira ki vannak téve a tűznek, me­lyet Avron rettentő hajós­ ágyúiból szórnak, hogy a munkának gyakran szünetelnie kellett. Da­czára annak, hogy az út két pontja a sevrani vasútvonal a a vaineyi park felől áttekinthető s éjjel a nehéz ágyukat Sevranból rendeltetésük helyére kelle vonni, az ellenség csak felette ke­veset háborgatá az ütegek építését, és sikerült őt azon helyek felől, hol ágyutelepeinket felállí­tották, tévútra vezetni. Páris környékének er­dős jellege megengedte utászainknak, hogy a bokrok által elfedett helyeken dolgozzanak. Tegnap este azon helyen, hova ütegeinket fel akartuk állítani, a fák levágattak és lövegeink igy demasquiroztattak. Még az éjen át kétezer ember dolgozott, s nagyon aggódtunk, hogy az ellenség még az utolsó perezben is e helyet, hol embereink dolgoztak, gránátokkal fogja elárasz­tani. Várakozásunk ellenére épen ez éjjel meg nem mozdult. Kétségtelenül nem sejtette a fe­nyegető balsorsot. Igen későre alkonyodott. Há­rom jéghideg éj után az ég befellegzett, s éles hideg mellett, épen midőn a regg szürkült, ha­vazni kezdett, mi czéljaink kivitelében gázolt, minthogy a láthatár ezáltal elborult. A lövetés mindazonáltal megkezdetett. 9 órakor a chelles­i magaslaton voltam, hogy György szász korona­­herczeg és törzskara is állt. A ködön át vérszinüi fény villogot, s Avron halma felől szinte lehetett látni, mint czikáztak az apró ágyuvillámlások. Minthogy az ég nem akart kiderülni és mi tisz­tán nem láthattuk, mi történik, csak később fo­gom e lövetés részleteit ismertetni. Annyit azon-Folytatása a mellékleten.

Next