Pesti Napló, 1871. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1871-01-01 / 1. szám
így Kétfél és Monostor készeknek nyilatkoztak a Vinga felé viendő vonal létrehozásáért tetemes áldozatokra , földekben, munkában. Ezeken kívül a Maros mentében fekvő Székesút, Német- Sz.-Péter, Fonlak, Zárdalak községekben is folynak ez iránt a tanácskormányok, mint ezt a vidéki lapokból olvassuk. * * Álljanak itt végül az első magyar vicinális vasút felől ”. „Heti krónikájáéból a következő adatok: A valkány-perjámosi másodrendű gőzmozdonyvasut az államvasutnak Szegeden túl fekvő Valkány állomásából indul ki, szPerjámosig csaknem hat mértföld, — érintve O-Bessenyőt, Nagysz.-Miklós, Szaravdla, Rácz-Sz.-Péter népes gazdag s iparos közönségeit. Maga a határos közbirtokosság, magánosok és községek, a méltán köztiszteletben álló gróf Nákó Kálmán elnöklete alatt képezték a consortiumot, mely az úljagedélyért a minisztériumhoz folyamodott, más oldalról pedig az államvasúttársasággal a pénzbeszerzés, illetőleg építés iránt szerződött. A határos magán és községi birtokosok ingyen engedik át a vonalba eső földeiket, mi nem annyira pénz tekintetében előnyös, miután a földmegváltás mértföldenként alig tesz többet 7—8 ezer forintnál, mint inkább az által mozdítja elő a vasút építését, mert általa a hosszadalmas expropriate mellőztetik. Ezenkívül a lakosság munkával is járult a vállalathoz. Az államvasut-társaság kötelező magát a vasutat megépíteni s forgalomba tenni, a consortium viszont kötelező magát, a megnyert engedélyt — az államvasuttársaságra ruházni. Világos, hogy oly vasút, melynek az oly sok visszaélés tárgyát és zsebelés anyagát képező „alapítási költségekre“ nincs szüksége, mert a cosortium nem kívánt jutalmazást, a tőkepénz beszerzése pedig semmijébe sem került,végre expropriate és ingyen munka által legalább némi részben elősegíttetett, aránylag kell, hogy olcsón épült legyen. A vonalnak lejtmérési s építési viszonyai is igen kedvezők; elejétől végpontjáig síkságon megy keresztül nagy bevágások, gátak és hidak szüksége nélkül, az Aranka mentében, épen úgy, mint a szeged-temesvári vonal, és egy elsőrendű vasút épen annyiba került volna itt, mint emez;—sőt még többe került volna, jelenleg az építési anyagok jóval drágábbak, s a munkabér magasabb lévén. Tudjuk, hogy elsőrendű vonal a legkedvezőbb területen is mértföldenként körülbelül 500,000 forintba kerül, s hogy e tőkének 6'[2 °[o-val kamatoztatása (olcsóbban pedig nem kapni pénzt) 32,500 ft tiszta (nettó) jövedelmet szükséges, vagyis a kezelési költségeket 49 000 -ra vevén fel, mértföldenkint 54.166 forint bruttó (összes) bevételt. Az összes — nyers —jövedelem magaslatát a szeged-temesvári fővonalnak helybeli forgalma tíz év alatt soha sem érte el, (leszámítva t. i. a transitoforgalmat), s egy mellékvonal által annál kevésbé fog eléretni. E vonal összes helybeli s átmenő forgalma tíz év alatt 63,680 frt átlagos jövedelmet ten mértföldenként. Tehát az építési költségek leszállítása első feltétel. Ez pedig csak a fővonalakra műve behozott építési és kezelési rendszabályoktól való eltérés által lesz lehetővé. Az államvasúttársaság tehát a vonalra nézve saját rendszabályzatot dolgozott ki, mely a minisztérium által lényeges változtatás nélkül el is fogadtatott. E határozatok következtében ugyan a vonatok gye-'^'-ága csak két, legfölebb 3 mértföld óránként; de e gyorsaság, tekintve a szállítás tárgyait s mennyiségét, teljesen kielégítő, s még mindig kétszerte nagyobb , mint a legjobb fogatú szekéré, és ami fő: biztosabb és pontosabb. De e gyorsaságon túlmenni az építési módszer nem is engedi, míg az olcsó kiállítást épen ezen olcsóbb építési mód feltételezi. E vasút építési szabályzata ugyanis némely, a fővasutaknál mellőzhetlen épületeket teljesen elenged, másoknak egyszerűbb helyreállítását engedi meg; a lassúbb közlekedés felügyeletét egyszerűbbé teszi, minek eredménye az, hogy az építési költségek, a forgalmi s kezelési eszközöket oda nem számítva, a praeliminare által 200.000 forintra vetettek fel. Ily eredmény kétségtelenül oly kielégítő, hogy a példa utánzására ösztönöz. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Újév napján. Az arabs példa szó szerint három dolog van, mit az ember felebarátjára ne bizzon : a feleséget, a fegyvert és a lovat. Árgus, kit neve után circumspectusnak volna hajlandó tartani az ember, tovább megy s rám bizza tárczáját. Minisztertől ez sem bátorság, sem könnyelműség jele; bizonyosan csak oly időben adja át másnak a portefeuillet, midőn semmi „fekete pontocska“ nincs a láthatáron s a budgetvita eredménye pompás törvény gyanánt vízmentesen begöngyölgetve fekszik asztalának fiókjában. De mit tartsak az oly tárczaszóról, ki az „újév“ kövér falatját példátlan bőkezűséggel másnak adja oda, míg maga a kitüntetés alkalma elől szerényen kitérve, a magyarosztrák monarchia valamelyik zugolyából irigység nélkül nézi, helyettese hogy nyújtózkodik üresen maradt karszékében, hogy szívja a legszebb hasonlatokat az otthon hagyott csibukból, sőt még fejébe húzza azt a bojtos házisapkát is, melyben kétségkívül maradt még néhány ötlet, mik a diffusio folytán most annak a „másnak“ agyába fognak szivárogni. Mindezekből látszik, hogy a tárcza, mit rám hagyott , nem volt üres. Már maga ez új és elmés megjegyzés is szól föltevésem mellett. De nem, nem s ezerszer nem! . . . . tovább nem viselem ez álarczot. Kijátszott barátságom hadd törjön ki őszinte elkeseredésben! Argus nem a kitüntetés alkalma elől tért ki szerényen, hanem megszökött, tárczaszóhoz nem illő kajánsággal szökött meg az újév elöl! Elárult házmestere nem lehet rá dühösebb,mint én, kinek gyanútlan, „nichts Argus ahnende“ tolla elé — czukros mosolylyal tolta oda a themát, mintha nyertes hitelsorsjegy vagy ezres bankó lett volna. De hisz nincsenek a lelketlennek ilyen „tárczaczikkei.“ (Boszuló egek, erosz szójátékot ts súgtátok nekem az ő rovására.) Újévi tárczát írni! A Dunában szomjan veszni, pokolban megfagyni, Árgus-szemekkel nem látni: nem lehet oly kétségbeejtő, mint változatokat hegedülni super eo: „Az örökkévalóság tengerébe ismét egy évfolyam ömleszté árjait.“ Teherbíró vastollam megtompul a ránehezedő várakozásoktól. Leülni azon kényszerrel, hogy most ex offo szellemdúsnak kell lenned, még annál is fonákabb, ha azon szándékkal nyúlsz a tollhoz, hogy most megirod a válogatott műveidet.“ Hogy is kiáltotta a vitéz körösladányi Max Picolomini? — „Kard ki, kard! El kell rohannom a harminczéves háborúba!“ Toll ki, toll! Bele kell rohannod az újévi tárcza czikkbe.^ Allons! „A sylvester-éji puncs édes mámorban fogva tartja még agyadat (jóleszigy?).........agyadat, melyen az öntött ólom jelentős felhőképei vonulnak át, midőn a vigyorgó házmester csönget fel édes álmaidból. A mit cerberusod (mi tárczairók czélzatosan a házmestert cerberusnak szoktuk nevezni) ... a mit cerberusod csak félórai csöngetyű-rángatás után teljesit őszite lassúsággal, azt te egy perez alatt teszed meg — talpra ugrasz szegényed vezetése mellett a kapu ébreszthetlen őre álmos szined elé hozza önzéstelen szerencsekivánatait. Utána, a megnem ismerhetésig kimosdott ábrázattal, az öreg szemétnök (magyarul „missbub“) éktelen rigmusokban imádkozza le gyérülő fürteidre az ég áldását. Elegáns úriember, ki azt állítja magáról, hogy ő a kéményseprő, egy nagy diplomát nyújt ád, melyben kormos nyomásban azt olvashatod, hogy a mennyei kéményseprő irgalmának kampóvasával véghetetlen jósága kürtőjéből vakarja rád szívós, mert füst járta áldását. Jó kivánatainak némi polemicus csipősséget ad azon rímbe foglalt megjegyzése, hogy reményű, miszerint elismerésedet, melylyel irányában viseltetel a tűzveszélyekre nézve, SzéchenyiSzednit Ödön és tűzoltó hada nem fogja kiolthatni szivedben, hála fejében erősen fogadkozván, hogy ő érted bármikor a tűzbe megy. Szégyenkezve nyújtod át neki a forintot, mely őszinte jókívánságaival és kitűnő verseivel szemben alamizsnává zsugorodik. Ecce a sors gyalogpostája, a levélhordó. Jó és rész hirt ez hord házadhoz. Mióta üdvözlő könyvecskéivel az irodalomba lépett, s azokban félremagyarázhatlanul bebizonyitá, hogy ő is csak úgy tudna költő lenni mint te, ha inkább nem volna levélhordó — azóta kollegád lett. Ő sem fut a dicsőség, hanem csak azon apró jegyek után, mik nélkül Rothschild levélhordónál is kevesebb s legfölebb csak poéta lehetne. Szemérmesen lesütve szemed, tanulmányozott véletlennek gyöngédségével kezébe ejted a forintost. (Ez a harmadik! Az új év szépen kezdődik.) A sors gyalogpostája után természetes sorrendben jő a sors kengyelfutója — a távsürgönyhordó, vagyis locális értelemben, a távsürgöny hordár. Többnyire éjfél után boldogul vagy azon örvendetes hirt hozza, hogy még tegnapelőtt ünnepelt néveszéd egy mannheimi baráti körben is éljenekben részesült, vagy azon gyászhirt, hogy Lábszár Pista régi czimborád és uradalmi ispán, oltárhoz vezeté a „bájos és szellemdús“ Pogácsa Etelka kisasszonyt, mint ezt ugyanaz nap reggelén olvastad már a Fővárosi Lapokéban. Lábszár-Pogácsa Etelka boldogságáért a táviratos futárnak a negyedik forintost telegrafiozod öblös tenyerébe. Hát az a csapat, mely huszadmagával kórusban intéz most Sturm-petitiót a mennyei uralkodóhoz földi boldogságodért, csekélyebb tán az előbbieknél ? A lapkihordók! Miután húsz hazai lapnak vagy országosan kihirdetett tétlen munkatársa, a hálás szerkesztők tiszteletük ingyenpéldányaival ömlesztik dolgozószobádba a hazai lyra apró vízözöneit, és röpítik asztalodra a hazai pártok háromféle infallibilis tanait azon egyedül biztos gyógymódról, melylyel e beteg hazát meg lehet menteni a Deák-párt orthodox ars medicajától, a balközép homöopathiájától s a „negyvennyolczasok“ Baunscheidtismusától. Derék újságkihordók! —ha oda küldhetnélek a loirei hadsereghez! A francziákon és rajtam segítve volna. A lámpagyujtogató! Czélzatos mosolygással nyújtja eléd egy tébolydából megszökött, álmatlankodó poéta édesül fogadott süldőit. Ha szigorú akarnék lenni, a gáztársulatnak én nyújthatnék be hónaponkint számlát a fogyasztott világossságért, mert holdtöltekor az én birtokaim is fényeskednek főárosunk söpretlen, poros,vagy sáros utczáira. A hold ingyen süt s a gáz — hiába. Bár megfordítva volna,s égne ingyen a gáz.A hold úgyis hiába világít,a csillagok úgyis hiába ragyognak, de még a nap is hiába sugárzik a földre. Tüzét nem világításra, hanem gyújtogatásra használják azon népek, kik értelmiségükben versenyre szállva veled, elárulák örök tündöklésedet. Úgye bár, emberséges lámpagyújtogató ? Vagy te nem is értesz ? Nesze a forintom. Ugye, értesz ? Servus, Guttenberg fésületlen regrutája, te kóczos kis szedőgyerek! Mire megnősz, tán szükség sem lesz mesterségedre. Ólmodból a Sylveszter éjszakáján golyót öntöttek. Te sem értesz? Fogd ezt a kis papírt. Ez nem „manuskript.“(Hiszen volna is drága dolgom, ha valami pénzügyes ellenőr meglátná, hogy „kézirattal“ díjazok.) Tehát valóban ismét újév ? Hányszor fogjuk kitörölni a zérót a hetes mellől, míg beleszokunk az 1871-nek végső egyesébe ? Mintegy ösztönszerű tiltakozás az ellen, hogy nem akarunk vénülni. De elvégre megszokja a toll, megszokja az elme. Csak a szív berzenkedik néha, pedig ez az, mely legtovább tartja meg fiatalságát. Vágyakozunk, remélünk a sírig, s ha nem magunkért, úgy azokért, kiket szeretünk s kiket itthagyunk. Küzdünk érettük, mint küzdöttek érettünk s ha egy hosszú pályának végére érve, visszatekintő szemünk elborul, nem tudjuk, a könyv okozza-e, vagy hogy köddé foszlik-e mindaz, mit lángoló szívvel, égő agygyal dolgoztunk egy életen át, mely aggodalmaiknak oly hosszú, óhajtásainknak oly rövid volt. Nem, nem. A sors szigorú, de nem igazságtalan. Mint a physikai életben egy parány sem vesz el s ezer változásokban élteti a fát, nyújt emlőt a gyermeknek s ad enyhet a tikkadó madárnak, mint a törzs, mely évezredeken keresztül szívta magába a napot, hogy őskori ásvány, kőszén alakjában sugározza ki magából ismét a fényt és meleget, úgy egy nemes gondolat, egy fenkölt érzés sem hinte el hasztalanul világát vagy melegét az emberek közé. S ha itt nem és most nem, úgy másutt és máskor. A szél által felkapott mag tengereken repül át, hogy termékeny anyaföldbe essék. S a végzet ezért nem szokta korlátok közé az időt s a haladást. Csak az ember épített határköveket az örökkévalóságba: éveket, napokat és peremeket ; s ezt tán hálából azok iránt, kik nagy elméjük szövetnekével sugározták be századoknak sötétségét,vagy gyújtották malaszttá a vakhitet, ismeretté a babonát, igazsággá az inquisitiót.“ Ármányos Argus, eddig a változatok. A mi bennük jó, az az enyim; a mi bennük rész, az a tied. Fonatlan karszékedben meggémberedtem, csibukodat kiszíttam, bojtos házisapkádat megint az ágy alá dobtam s mosdóasztalodnál kókuszszappannal megmostam kezemet. Én ártatlan vagyok. Porzó. Hogy azonban az nagyban gyakorolja hatását, s lassankint a megyei utak helyébe pótolandó másodrendű vasutak a szükségnek megfelelőleg terjedjenek el az országban , K. „H. K.“ azt ajánlja, hogy egy általános törvény hozassék a másodrendű vasutakról; hogy vidékek, melyek ilyet építeni akarnak, ne legyenek kénytelenek soká utánjárni, tapogatózni, hanem tudják mihez kelljen magukat tartani; és az engedély tőlük — a törvényszabta feltételek teljesítése után a minisztérium által meg ne tagadtathassék. Az erdő-törvényjavaslatról.*) (Három czikk.) I. Hogy czélszerű erdőtörvény megalkotása teendőink legsürgősbjei közé tartozik, arra nézve Y úrral, valamint „a bíróság és eljárásról“ kifejtett nézeteit illetőleg is tökéletesen egyetértek De ha a szóban forgó törvényjavaslat azon többi módosításokkal válnék törvénynyé, melyeket tisztelt ellenlábasom ajánl, akkor igen erős meggyőződésem szerint a czélon nagy mértékben túl lőnénk és alighanem oly eredményre jutnánk, mint amaz egy kicsit elázott földünk, aki lova hátára önerejéből nem tudván feljutni, a szenteket elébb egyenként hívta segítségül, és miután ez sikerre nem vezetett, végre valamennyihez fordulván egyszerre, akkorát lódított magán, hogy a lovon keresztül bukva, ismét csak a földön csücsült. Nem szándékom urat a vita azon terére követni, melyen az erdők lefolyásáról a klímai viszonyokra oly népszerűen elmélkedik; nem főleg most, miután olynemű félelem, a minő bizonyos esetekben az ürgét szállhatja meg, az aszály elleni régibb keltű félelmet bennem már két év óta elfojtva tartja, és miután, a midőn e sorokat írom, a megfagyott talajt jókora hó borítja és ez még mindig úgy esik, mintha csak zsákból ömölnék. — De nem követem őt e térre azért sem, mert a klima szabálytalansága ellen, melyet buzaföldön álló erdeink irtása előidézhetne, az óvszer már föl van találva a kisebb-nagyobb mérvű ágyúzásban, melylyel a mezőgazda mai nap előt tetszése szerinti mennyiségben készíthet ott, a hol arra épen szüksége van. — E regulatorban pedig már annál könnyebben nyugodhatnék meg, miután annak csalhatatlansága legalább is oly nyomós érvekkel van bebizonyítva, a mindkető buzatalajon álló erdőségeink klímái befolyása mellett felhozott; mind a két okoskodás ugyanis egyforma alapon nyugszik, melyet hogy én is népszerű legyek, következőleg hiszek illustrálhatni: miután egyszer és valahol szél fújt, a midőn magát valami életunt polgártársunk felakasztotta, tehát minden ily kivándorlás következménye — vihar! Lelépve a klimai térről, a törvényjavaslat ellen felhozott kézzelfoghatóbb vádakat óhajtom szemügyre venni, és azon kérdésre, hogy a törvényjavaslat „a bíróság és eljárásra“ vonatkozó rész kivételével — megfelel-e az erdőügy és a közérdek szükségletének, én is teljes őszintésséggel és a plátói amicitia föntartása mellett azt felelem — hogy igen! ! A legelső, a mi urnak e javaslatban nem tetszik, az, hogy az erdőt, ahol ez elemi csapások elleni védelemre nem szükséges és a hol ez a mellett viszonylagos, vagyis oly talajon áll, mely szántóföld, kert, szőlő vagy rét gyanánt való mivelésre egyaránt tartósan alkalmas, a mivelési mód megváltoztatása czéljából — irtani szabad. Y arnak nem tetszik továbbá, hogy az ily erdő használatára nézve a magánbirtokos nem esik korlátozás alá, az erkölcsi személyek pedig igen, holott ő különbséget birtokos és birtokos között tenni nem képes , mert szerinte az államnak épen annyi joga van közérdek tekintében korlátozni a magánost, amennyi joga van ezt tenni testületeknél, „vagy ha nincs, — nincs egyik helyütt sem.“ *) A jelen czikksorozat, mely feleletül szolgál — „Y“ — jegy alatt, egy kiváló közgazdászati tekintély tollából lapunkban megjelent czikkekre, oly férfinól ered, kinek erdészetünk újabb előhaladása majdnem a legtöbbet köszönhet. E nagyerdékű vitára, mely az oly nagy fontosságú erdőjavaslat felett lapunkban táma it, különösen is felhívjuk t. közönségünk figyelmét. Szerk. ) úr ez állításainak helyességét kétségbe vonni nem szándékom, és a törvényjavaslat is e részt egészen úgy intézkedik, amint azt óhajtja; csakhogy a törvényjavaslat oly erdők kényszer útján való föntartását, melyek viszonylagos talajon állanak, közérdekből szükségesnek nem tartja, s hogy ily erdők használatában az erkölcsi személyeket nem közérdekből, hanem tisztán magánjogi indokokból szorítja meg. A törvényjavaslat ugyanis azon elvből indul ki, hogy ott, ahol irtás vagy korlátlan használat folytán az erdőtalaj termőképessége veszélyeztetnék, vagy ahol az erdők, hegyomlások, hógörgetegek vagy vízmosások támadásának megakadályozására szolgálnak; vagy ahol eltávolításuk folytán alantabb fekvő vagy határos földek termőképessége veszélyeztetnék; viharok vagy vizek romboló hatalmának it nyittatnék; vagy ahol az erdők a futóhomok terjedésének meggátlása, forrásvizek és patakok föntartása vagy folyók és csatornák partjainak megvédése végett szükségesek ; hogy minden ily viszonyok között a fönálló erdők törvényes kényszer útján való föntartása, új erdők alapítása és az erdőgazdaság szabadságának korlátozása a klímai befolyás tekintetbevétele nélkül is múlhatlanul szükséges, mert azt a legdöntőbb közgazdasági ok, a nemzeti törzsvagyon föntartása elutasíthatlanul követeli. az ellenben ily kényszerrendszabályokat a viszonylagos talajon álló, tehát azon erdőkre is óhajtaná kiterjeszteni, melyekre nézve a felsorolt viszonyok nem állanak fenn, mert előtte egyszerűen az égalji tekintet még a gabonatalajon álló erdőkre nézve is eléggé fontos, és mert neki a megyének tűzifával való ellátása is közügyi tekintet! Hogy összes erdeink föntartása és az erdőgazdaságnak kivétel nélküli korlátozása nem szükséges, miszerint hazánkat a következményeiben oly gyászos aszályosság ellen megóvjuk, az úgy ezen lap hasábjain, valamint az Erdészeti Lapokban is bővebben és tudományos alapokon fekvő, kimerítő részletességgel tárgyaltatott már; addig tehát, amíg m ar nem lesz képes szintén tudományos alapokra fektetett, több éven át az ország különböző részeiben rendszeresen eszközölt elegendő számú összehasonlító észleletek eredményeivel előállani, addig vele e kérdés komoly megvitatásába nem ereszkedhetem s fentartom bármi hangzatos frázisok ellenében azon ismételve bebizonyított állítást, miszerint oly erdőkre nézve, melyek a fönt elősorolt szempontok alá nem esnek, az irtást vagy korlátlan kezelést klimai szempontból a közérdekre nézve veszélyesnek nem tartom. Hogy pedig a megyének tűzifával való ellátása nem közügyi tekintet, a következő czikkben fogom kimutatni. Nézetem szerint a közügy érdeke azt kívánja e részt a törvényhozástól, miszerint az lehetőleg elhárítson minden akadályt, mely annak útjában áll, hogy termő talajunk a földmívelés egyes ágai közé a nyilvánuló szükség előhaladásának mértékében úgy legyen felosztható, miszerint annak minden része — helyesen mivelve — birtokosának lehető legnagyobb tartós jövedelmet biztosítson. E czel pedig akkor leend elérhető, ha úgy intézkedünk, hogy a parlagon heverő fö 11 é t- 1 e n e r d ö t a 1a j beerdősittessék, és hogy az ily talajon már fenálló erdők rendes és okszerű használat mellett föntartassanak; de ha egyszersmind megengedjük, hogy a talaj minden egyéb részét a magánjogi viszonyok határain belül ki-ki úgy mivelje, amint ezt legczélszerűbbnek véli. Úgy hiszem, ar is megengedi, hogy a talaj akkor használtatik a közügy érdekében is legjobban, ha az tartósan legtöbbet jövedelmez ; de miután az emberek legnagyobb része jövedelmeit szaporítani alig legyőzhető előszeretettel iparkodik, termőföldünk czélszerű használatának legerősebb biztosítékát abban találom, hogy e jövedelemszaporítási vágynak megengedjük, miszerint az ott, ahol helytelen eljárás által a nemzet törzsvagyona, a talaj térílőképessége nem veszélyeztetik, czélja elérésére minden erkölcsös és okszerű eszközt háborútlanul felhasználhasson. Kétségtelen ugyan, hogy az elhatározás és tett szabadsága mellett egyesek nem mindig a leghelyesebben fognak eljárni, de ahol tévedések csak múló kárt okoznak, ott azokból gyökeres gyógyulás leginkább remélhető, ha elkövetésükben az illetőket nem erőszakosan gátoljuk. A maga kárán mindenki, s így talán a magyar is leginkább okul. Az is igaz, miként annak meghatározása, hogy a gabonatalaj erdő- vagy mezőként fog-e többet jövedelmezni, némely esetben igen bajos, miután arra számos tényező sokféle egybevetése lehet befolyással, de épen az okok szünetnélküli keletkezése és tűnésénél fogva a földbirtokos, ki maga használja mezejét is, erdejét is, sokkal könnyebben fogja megítélhetni, hogy talajának melyik részét lesz czélszerűbb erdőként, és melyiket lesz legelőnyösebb mező gyanánt mivelni, mint azt az álllamhatalom bármi bölcs képviselői tehetnék. A mivelési mód megváltoztatására vonatkozó intézkedések helyes megválasztása ugyanis az illető viszonyok teljes ismeretét tételezi fel, de ily ismerethez a kormány csak a honpolgárok mindennemű szükségleteinek észlelése útján juthat; észlelni azonban csak azt lehet, ami látható jelekben nyilvánul, és mielőtt az egyes valami szükséget láttatni kénytelen, ő azt már rég érezte és a baj orvoslásának legczélszerűbb módjáról rég ítélt,sőt— nem akadályozva — azt alkalmazta is, mielőtt a bár legbölcsebb kormány annak létezését sejtheti. Ne erőszakoljunk tehát egyeseket oly dolgokban is, melyeket megítélni ők a legilletékesebbek, smelyekben a tévedés következményei helyreüthetők. Az e részt netalán megzavart egyensúlyt a nép helyes ösztöne és a tényleges hátrányok érzete csakhamar ismét vissza fogják állítani, és a hiány és bőség közötti ingás végül is a helyes arány pontján fog megnyugodni. Azt mondja továbbá Y.ur: „Nem lehet közömbös a törvényhozás előtt, hogy végleg kipusztulván egyes vidékeken az erdők, a lakosság megbizhatlan áron legyen kénytelen tűzi-, épület- s gazdasági szértáját beszerezni, s e mellett szalmát és tőzeget égetni a földmivelés kipótolhatlan kárára.“ És én is azt mondom, hogy ez nem lehetne közömbös, hahogy az a szóban forgó törvényjavaslat alapján bekövetkezhetnék. De ettől én nemcsak azért nem tartok, mert áldott hazánk mai nap még túlságos fabőségben szenved, hanem azért sem,mert a nemzetgazdaság törvényeit ,bár megváltoztatni nem képes; és mert ezeknél fogva az ajánlat és tudakozás korlátlan egymásra hatásuk az elsőrangú életszükségleteknek s igy a fának is mindig oly árakat fog biztosítani, melyek mellett arra termesztő is elég fog akadni, az élvezetből pedig a szegények sem lesznek kizárva. Nem félek az ijesztgetéseitől még azért,mert az erdőnek oly tömeges irtása és mezővé alakítása, melynélfogva honunkban fainsegálhatna be, itt jelenleg nem is képzelhető, miután ily czélra elegendő tőkével és munkaerővel nem rendelkezünk; ha azonban rendelkeztetnénk is, úgy a faárak nagyobbszerű újabb irtások folytán annyira leszállanának, hogy a piaczra vitt többlet eladásának lehetetlensége a megindított túlságos irtásokat minden tilalomnál sikeresebben fogná beállítani. De feltétlen erdőtalajunk tetemes kiterjedésénél fogva fainségtől még akkor sem tarthatnánk, ha viszonylagos talajon álló erdőink nagy része a legrövidebb idő alatt irtatnék ki. Yár e részt Erdélyre is hasztalan hivatkozik, mert szomorúan igaz ugyan, hogy ott „kipusztitvák a meredek hegyek egész lánczolatai s kárhozatos vízmosások tették és teszik naprólnapra inkább tönkre a józanul csakis erdőnek alkalmas hegyoldalakat,“ és az is tény, hogy Erdélyben a fa ölének ára mai nap 10—15, sőt több forintra rúg; de az nem áll, hogy ezek okai Erdély szegénységének erdőben és fában ; mert Erdélyben mai nap is igen sok és a szükségesnél sokkal több jó karban álló és vágható erdő van, s ott még mai nap is az ölek ezerei is rothadnak el használatlanul. E fadrágaságnak okairól azonban, melyek legnevezetesbjei a vízi szállításra nézve szükséges beruházások és egy megfelelő vízjogi törvény hiányában találhatók fel, sokkal alaposabban és részletesebben, mint ahogy ezt itt és most tehetném,fogok legközelebb a helyszínen tett beható tanulmányozások alapján szólani, addig is már azon valóban kémikai hatású okoskodására kívánok néhány megjegyzést tenni, mely szerint mindazon óriási erdőpusztítás mely az országban 1848 óta történt, annak lenne tulajdonítható, mert az 1804-ki törvény az erdővagyont e törvényjavaslatnál jobban védte meg. Eltekintve attól, hogy egy törvényjavaslat egyáltalában semmit és senkit sem védhet meg, az 1804-ki törvény mai napig is fenáll, és fenállott az 1848 1567-ki korszakban is, sőt fenállott e mellett és Erdélyben mai napig is érvényben van még egy igen szigorú erdőpátens, és ime, az erdők mégis elpusztultak, számos oly okoknál fogva, melyeket tárgyalni nem időszerű többé, de ezektől eltekintve, jórészt egy megfelelő erdőtörvény hiánya és az illető hatóságok minősége, valamint a fent említett pátensnek azon határozatlan és ruganyos kifejezése miatt, melyet m úr olyan nagyon szeretne az erdőtörvényjavaslatba átültetni. Épen e pátensben áll ugyanis az, hogy „az illető hatóság az irtási engedélyt az esetre, ha azt közügyi tekintetekből megtadhatónak tartja, megadhatja.“ És közügyi tekintetet az illető hatóságok ott láttak, ahol ez nekik kézzelfogható alakban mutattatott be, mely esetekben az, hogy az illető erdő véd és feltétlen, vagy buzatatalajon áll-e, a kérdés tárgyát nem képezi. A törvényjavaslat ellenben határozottan állapítja meg, hogy közügyi érdek , mit kell tekinteni, s az irtási engedélyt az is, amint ezt Y ur óhajtja „csak érett megfontolás és előző“ — még pedig igen szigorú — „vizsgálat után“ engedi megadni. A hátralevőket a következő czikkben: X I II. KÜLFÖLD. A Mont-Arron bombázása. Egy német levelező következőket ír: A Mont-Arron lövetése 27-én reggel fél nyolckor kezdődött. Három pontról lőnek, Noisy le Grand felől, hol a würtembergiek állnak, Montfermeil és Raincy felől, hol szászok táboroznak. A két utóbbi hadállás négy négy üteggel van felszerelve, az első pedig öttel. Részint tizenkétfontos bronzlövegek, részint huszonnégyfontos Krupp-félék; a 24 fontos ütegek főleg a szomszéd erődök ellen vannak irányozva, ez erődök Rosny, Noisy le Sec, Nogent és Vincennes. Két hete, hogy ez ütegek felállításához fogtak, az állások azonban annyira ki vannak téve a tűznek, melyet Avron rettentő hajós ágyúiból szórnak, hogy a munkának gyakran szünetelnie kellett. Daczára annak, hogy az út két pontja a sevrani vasútvonal a a vaineyi park felől áttekinthető s éjjel a nehéz ágyukat Sevranból rendeltetésük helyére kelle vonni, az ellenség csak felette keveset háborgatá az ütegek építését, és sikerült őt azon helyek felől, hol ágyutelepeinket felállították, tévútra vezetni. Páris környékének erdős jellege megengedte utászainknak, hogy a bokrok által elfedett helyeken dolgozzanak. Tegnap este azon helyen, hova ütegeinket fel akartuk állítani, a fák levágattak és lövegeink igy demasquiroztattak. Még az éjen át kétezer ember dolgozott, s nagyon aggódtunk, hogy az ellenség még az utolsó perezben is e helyet, hol embereink dolgoztak, gránátokkal fogja elárasztani. Várakozásunk ellenére épen ez éjjel meg nem mozdult. Kétségtelenül nem sejtette a fenyegető balsorsot. Igen későre alkonyodott. Három jéghideg éj után az ég befellegzett, s éles hideg mellett, épen midőn a regg szürkült, havazni kezdett, mi czéljaink kivitelében gázolt, minthogy a láthatár ezáltal elborult. A lövetés mindazonáltal megkezdetett. 9 órakor a chellesi magaslaton voltam, hogy György szász koronaherczeg és törzskara is állt. A ködön át vérszinüi fény villogot, s Avron halma felől szinte lehetett látni, mint czikáztak az apró ágyuvillámlások. Minthogy az ég nem akart kiderülni és mi tisztán nem láthattuk, mi történik, csak később fogom e lövetés részleteit ismertetni. Annyit azon-Folytatása a mellékleten.