Pesti Napló, 1871. február (22. évfolyam, 26-48. szám)

1871-02-25 / 46. szám

Szombat, február 25.1871 16. szám. Szerkesztési iroda: • Ferencziek-tere 7. szám. I. e. ez. T A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csa­k ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. 1 KIADÁS: 22. évi folyam. Hirdetmények dija: Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 írt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 6 , 50 kr. Két hóra. . . . 3 , 70 kr­ Egy hóra ... 1 , 85 kr 9 hasábos petitsor egyszeri hir­­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ rá. Egész évre.........................22 frt . kr. Fél évre..............................11 frt — kr. Negyed évre....................5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különkü­l­­déséért felü­lfizetés havonkint . . 30 kr. ÜSiT" Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert sen­ki sem hasznája, s sokkal egyszerűbb is a pénzt po­tai utalványozással küldeni, mert ennek bér­mentesítése csak 5 krba kerül. A Pesti Napló­ kiadó­hivatala. PEST, FEBRUÁR 24. Ausztriában a dolgok élesebb jelleget kezdenek ölteni. A kormány bemutatta magát úgy az alsó, mint a felsőházban, s mindkét testületnél a lehető legellenszen­vesebb érzületre talált. Az urak házában ez érzületnek Schmerling szokott éles mo­dorában adott kifejezést, s a beszédén át­vonuló szellem nem volt egyéb, mint óvástétel a Hohenwarth-minisztérium nyílt és titkos szándéklatai ellen. Nem oly fe­nyegető még eddig az alsóház magatartá­sa, melyben az alkotmányhű pártnak még nem volt alkalma joga fehéret kimutatni. A­mit azonban tehetett, már eddig is meg­tette. A folyó adók beszedését bizottsági­lag, nem úgy, mint a kormány kivánta, két bóra, hanem csak egy­re szavazta meg. Azonkívül Herbst már egyszer erősen ösz­­szetűzött Hohenwarthtal, ki a választási reform ügyében hozzáintézett kérdések­re elannyira kitérő módon válaszolt, hogy az körülbelől megtagadásnak is megjár­hatta. Mindez természetes, s a dolgok állásá­ból folyó eljárás volna ott, hol a parla­mentáris gépezet a legnagyobb rendben működik, s nincs oly­an or­mális helyzet, mint épen Ausztriában. Ha a dolgok úgy állnának, hogy az alkotmányhű pártnak csak azon perezre kell várakoznia, mely­ben a dolgok rendje szerint megbuktat­hatja a jelen minisztériumot, a­mire az­után a győzelmes többség minden fönn­­­akadás nélkül kormányra léphet, akkor a jelenleg követett eljárás tökéletesen he­lyén volna. Akkor a legnagyobb türelem­mel lehetne várni, mig Hohenwarth gróf programmjának részleteivel kilép, s ha ezek csakugyan a deczemberi alkotmány­nak lényegét és szellemét sértik : a több­­ség él jogával, s a kormányt megbuktat­va, az állam kormányzatában elfoglalja az őt megillető jogos helyet. Hanem így állanak-e Ausztriában a viszonyok? Elég erős e az alkotmányhű párt, hogy — a Hohenwarth-minisztérium bukását föltéve — az állam kormányzatát kezébe vegye, s az oly sokat hányatott ál­lamhajót biztos révbe terelje ? Bir-e a jelen­legi ellenzék oly programmal, melynek alapján parlamentaritel kormányozhat­na ? Nem jelentene-e kormányra lépte most ép úgy mint másfél évvel ezelőtt valóságos parlamenti bomlást, s az imigy létrejövendő állapot nem volna-e még sokkal veszélyesebb, mint az, melyet a Hohenwarth-ministérium megjelente­n eredményezett. Most legalább a parla­­­­ment úgy ,­hogy működhetik; tegyük föl­­ az esetet, hogy a jelen kormány holnap megbukik , kívánatos-e, sőt lehetséges-e, hogy a korona a volt­ polgár­minisztérium tagjainak adja át az állam vezetését. A mostani német ellenzék — a mi vé­leményünk szerint elég erős, hogy Ho­­henwarth grófot s cryptogam miniszté­riumát megakadályozza az alkotmány ellen intézett zűrzavaros terveinek kivite­lében, de nem elég erős arra, hogy e kor­mány helyére a kellő perezben egy töké­letesen kész, a parlament többségéről biz­tos programmal lépjen. E nélkül pedig sem­mire sem mehet. Minél hevesebb lesz a je­len kormány ellen intézett támadása, minél szenvedélyesebb alakot fog ölteni a párt­­harcz, annál több bizonyítékot fog nyúj­tani a jelen kormány nélkülözhetlenségé­­ről. Mert evidens lesz, hogy a parliamen­­táris gépezet a Hohenwarth-kormány alatt, bármily erős legyen is a pártok küzdelme, szakadatlanul működik, míg fennakad és megáll azon perezben, mely­ben e kormány lelép, s új minisztérium alkotásáról, s talán egy alkotmányhü mi­nisztérium meghívásáról volna szó. De ezt szemügyre sem véve, kielégit­­heti-e az osztrák alkotmányhű pártot, hogy annyira­­ mennyire gátolni birja Hohenwarth gróf tervének kivitelét, de azért ő maga nem képes arra, hogy kellő perezben újra kezeibe ragadja az állam vezetését, s így egész politikája csak meddő, minden pozitív tartalmat nélkü­löző tagadásra van kárhoztatva ? A jelen­legi ellenzék a Hohenwarth minisztérium­nak szemére lobbantja, s e vádat mi is eléggé erősen hangsúlyoztuk, hogy nem parliamentáris jellegű, de csak vallja meg őszintén : az ő ellenzékisége bírja-e ama tökéletesen correct parliamentaris jelle­get, mely nélkülözhetlen kellék minden oly ellenzéknek, mely magát kormány­képesnek tartja? Az alkotmányhű párt e kérdésre azzal fog válaszolni, hogy az ő programmja az alkotmány, s így ellenzé­kisége nem lehet nem parliamentáris. Engedjék meg az urak, hogy mi viszont erre azt mondjuk, hogy a legeslegalkot­mányosabb programra, ha kivitele az al­kotmányt s annak megtestesítését, a par­­liamentet légbe robbantja, nem egyéb, mint az alkotmányosság s a parliamenta­­rizmus szellemének tagadása.­­ Mindezt csak azért mondjuk, hogy újra­­ figyelmeztessük a jelen osztrák ellenzéket­­ arra, a­mi a mi ceterum censeónk, va­lahányszor csak osztrák viszonyokról szólanunk kell. Egyezkedjetek a lengyelekkel : mi sem az alkotmány­hű pártra, sem Ausztriára nézve nem lá­tunk más üdvöt. Ha az alkotmányhű párt ■ minden árnyalatának vezérei a lengyelek­­ vezérférfiaival egy közös programm alap­ján találkoznak, ha e programm alapján a birodalmi tanácsban fölmerülő minden kérdés iránt solidaritást vallnak , akkor a Hohenwarth minisztérium nemcsak teljes tehetetlenségre van kárhoztatva, hanem helyét egyáltalán meg sem tarthatja. S akkor kész az új kormány, melynek talán végre-valahára lesz annyi ereje, hogy fentartsa a biztos, szilárd kerékvágásban mozgó állami életet. Mi mindeddig, valahányszor a néme­tek és lengyelek kiegyezéséről szólot­­tunk, szavainkat az alkotmányhű párthoz intéztük; ma úgy veszszük észre, hogy lengyel részen sem fölösleges a baráti intő szózat. Azon bizottsági ülésben, mely­ről már fönnebb megemlékeztünk, Zyb­­likiewicz lengyel képviselő is fölszólalt, még­pedig a Hohenwarth-kormányt támo­gatva. Mi értjük e magatartást, kiváltkép azon botrányos jelenetek után, melyeket a lembergi resolutio ügyében a Hasner kormány s az akkori birodalmi tanács producált. A lengyelek valószínűleg azt hiszik, hogy a Hohenwarth-minisztérium saját önfentartása czéljából kényszerülve leend a lengyeleknek, ha mást nem, bi­zonyos közigazgatási engedményeket ad­ni. Értjük e magatartást, de sem indokait nem bírjuk helyeselni, sem a benne nyil­vánuló egész politikát. A Hohenwarth­­kormány programmja halvaszü­letett — ezt tudniok kellene a máskü­lönben oly finom politikai érzékű len­gyel államférfiaknak. E programmnak kivitelére csak az nyújthat segédkezet, ki általa az általános h­aosnak, s igy a reactiónak útját akarja egyengetni. Ez nem lehet czélja a lengyeleknek, s igy nem szabad érdekközösséget vallaniok oly minisztériummal, mely tudtával e vagy nem, azt nem feszegetjük — nem egyéb mint a háttérben leskelődő reactió előőrse. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Nemzeti színház. (A nők az alkotmányban, vigj. 3 felvonásban,irta Tóth Kálmán. Először a­datott a nemz. színpadon febr. 24.) A kiegyezés nem csak alkotmányos életünket támasztá fel, hanem a hazai vígjátéki irodalom­nak is új lendületet adott. A vígjáték nagy tár­sadalmi gócz­pontok nélkül kicsinyes, szűkkörü alakokban szegény marad. A pesti társas élet, mely a forradalom óta alig lézengett — egy­szerre uj mezőkkel gazdagodott s e mezőkön uj növényekkel — le egészen a mákvirágok szám­talan fajáig. A felgyűlt képviselők, a hivatalno­kok faja magyarosabb jelleget nyomtak a pesti életre, a különféle szakok magyarosodása foly­tán olyan viszonyokhoz is, melyek eddig merőben idegenek voltak, hozzá­fért a nemzeti géniusz. A magyar vígjáték em volt többé kénytelen a vidékre menni, ha magyar akart lenni, nem volt kényszerítve a fővárosnak néhány kizárólag magyar osztályaira szorítkozni. Az emberi bal­gaság, hiúság az új tereken igen jó anyagot kezde szolgáltatni a gunyornak és a pesti élet elvesztő régibb kis városi jellegét, tágabb látkör, nagyobb mérvű viszonyok kínálkoztak minden­felől. Vígjátékíróink közül nem egy használta fel e kedvező viszonyokat és legújabban Tóth Kálmán sietett kedélyes gúnyjával a nemzet bolondjainak nyakába cserditeni. Vigjátékának hőse egy nő, Bánfalvyné, ki, hogy a pesti élet kellemeit élvezhesse s leányát itt ked­ve szerint férjhez adhassa a megtétett bé­kés hajlamú férjét képviselőnek. Az asszony e nagyravágyása szakítja meg az Ilka és Bercsey Vilmos „inzsellér“között keletkezett viszonyt is, mert azon korban, midőn miniszterek,­­államtitká­­rok és honvédőrnagyok kaphatók, csak nem me­het egy vagyonos leány ily mérnökféléhez. Bán­­falvy megválasztatik nejének ügyes korteskedése folytán s ők Pestre jönnek. Itt azonban a magasb körökbe vágyó Bánfalvyné által holmi Gründer kezébe kerül a jámbor Bánfalvy. E szédelgő Szeley, ki magának egy bárót, névszerint Szlan­­kaményit tart — csalétkül, ki nagy szerepet ját­­szik Pesten és a „Fidulla“ részvénytársaság pénztárából 20,000 frtot használt fel saját czél­­jaira, mely összeget nem képes megtéríteni. Hogy ne kelljen megszöknie — egy képzeleti patkó­gyár alapításán fáradozik és annak létesítésére 20,000 frtot igyekszik Bánfalvitól kikapni. Bán­falvy belemegy a hálóba, de Bercsey Vilmos ki­menti azzal, hogy ép aláíráskor ráönti a tentát. Ez­által az egész üzlet halasztást szenved, de Sze­ley be nem várhatja a holnaputánt, miután a hiányt másnapig pótolnia kellett volna, különben fölfedeztetik. Megszökik. A harmadik felvonást­­ Bánfalvyné terveinek bukása foglalja el. Egy estélyt rendeznek ugyanaz­nap, melyen a ház esti ülésében Bánfalvy szűz beszédjét tartaná. De B. a beszédben megakad, az estélyre várt miniszterek és pártvezérek el nem jönnek, ha­nem Bercsey — ki időközben „technikai isme­retei“ miatt — honvédőrnag­gyá kineveztetett, megjelenik és megkapja a leányt. Tóth K. színműveit nem jellemzi az eszközök kiválasztásában tanúsított leleményesség, a csó­­mának érdekes bonyolítása,gazdagsága meglepő, hatásos fordulatokban, ő egyszerű tervét igen egyszerűen — majdnem úgy, a­mint az kínál­kozik — dolgozza fel s inkább közérthető hu­morával, alakjainak kedélyességével, a szöve­vény világosságával, melyet végül egy-egy szín­padi hatással bíró jelenet szokott fűszerezni — ezekkel szokott ő hatni. Magas­ gunyor, emel­kedettebb gondolkodás, sajátságos szellem nem nyilatkozik nála, de az ő gunyora, szelleme és gondolkozása a közönség egy nagy részének tetszését mindig kinyeri. A bírálat Tóth K. egyetlen művén sem talált sok helyeselni valót, szigorú kritikusok túl naivnak tartják múzsá­ját, de darabjai évek során át megtartják kö­zönségüket s a kritika ellenében épen a színpad igazolja e szinpadilag igen szegényesen dolgo­zott műveket. Hatásuk titkát előbbi sorainkban megjelöltük. Tóth K. ezen műve sem különbözik a többitől; itt is a régi előnyök a régi hátrányokkal páro­sulnak — azon egy kivétellel, hogy míg régibb műveiben a hatás a darabon mindvégig növek­szik, úgy, hogy az utolsó felvonás egy-egy ha­tásos jelenetében csattan, ez alkalommal épen megfordítva dolgozott. Első felvonása igen jeles részlet, a cselekvény élénken és érdekesen foly­tathatólag fokozódik , a bevezetés (exposi­­tio) ügyesen adatik elő, a személyek jól mutat­­ják be, az epizódok belevágnak a cselekvénybe, s vele szerves egészet képeznek. Ellenkezője a 2-dik felvonás. Ezt Szeleynek fölötte egyszerűen kiaknázott machinatiója foglalja el. Az epizódok Cseleyné és Borbács látogatásai a cselekvény­­nyel nem függnek össze, s bátran kimaradhat­nának, ha épen e részletek nem képeznék a fel­vonás egyetlen mulatságos oldalát. A harmadik jobb a másodiknál, de távol áll az elsőtől. Itt már Bánfalvyné bőbeszédűsége unalmassá kezd válni, a szerző — legalább a nyomtatott pél­dányban — sok ismétlésbe esik, s a rendező anja szükségesnek és kívánatosnak mutatkozik. Mindamellett egyes jelenetek, mint pl. Bor­­bács látogatása, Bánfalvyné viselete, mikor a minisztereket várja, kedélyesen rajzolt és nevet­tető részletek. Alakjai jó s hálás­­ szerepek. A kisasszony ifjúi kelleme néha kissé izetlen jelen­ség, Bercsey hazafias becsületességét is kis szel­lemnek kellene támogatnia, hanem annál jobb Bánfalvyné, Borbócs és Cseleyné. Bánfalvy meg­lehetős. A mű előadásáról lapunk egy más he­lyén szólunk. D­k. Pest, február 2. A képviselőház mai ülésében hosszasan vitat­ták a kérdést, hogy váljon a honvédség ellátan­dó-e műcsapatokkal, s a jobboldal köréből külö­­sen gr. Z­i­c­h­y Nándor s a miniszterelnök igen tüzetesen szóltak az ügyhöz, míg a baloldalról Tisza Kálmán hosszú beszédben csoportosítá mindazt, a­mi ez ügyben az ellenzék álláspont­jából felhozható. A beszédnek alább olvasható kivonata is meg­győzhet arról, hogy ez mindössze nem sok. S való­ban úgy látszott,mintha Tisza mai beszéde mintegy kiszámítva lett volna arra, hogy feltüntesse jelen parliamentáris" szónokaink összes hiányait. A tárgyhoz tartozó érveket, szellemes megjegy­zést, vagy szikrázó ötletet alig találtunk e be­szédben. Annál inkább elterjeszkednek abban holmi lapos általánosságok, az ellenszónok állí­tásainak körülírása, s a­mi az ízléstelenség nem mindennapi foka : mások életeinek komoly c­á­­folgatása. Felpezsdülő, fris, verve teljes beszédet egyáltalán hasztalan várunk mai ellenzékünk soraiból, s a tehetségek számarányára elég jel­lemző vonás, hogy ilyent még inkább hallha­tunk a kormánypárt padjairól, melynek pedig a conserválás s védelem munkája jutott, mi zajosb tetszéssel járó szónoklatokra nem épen há­lás tér. Ezzel nem akartuk azt is mondani, hogy a miniszterelnök mai beszéde az ilyen szónoklatok közé tartozik. A tárgy komoly volta, az okada­tolás bonyolultsága észrevehetőig lohaszta gróf Andrássy szokott ékesszólási élénkségét, a vélt okokra nehezen kaliberű érvekkel felelt, s egész­ben oly nyugodtan okoskodó, elemző beszédet mondott, minől nem sokat birunk a miniszter­­elnöktől. Gr. Andrássy ismételve, s a leghatározottab­ban kijelenté, hogy e kérdésben reá nézve nem közjogi, hanem egyenest czélszerűségi okok a döntők és pontról-pontra igen meggyőzőleg fej­tegető az okokat; míg az ellenzéknek, mint lát­szik,épen nem volt kedve e térre áttenni a vitát, hanem a jelen alkalommal is csakis egyikét azon közjogi támadásainak jelenetezé, melyekkel újra meg újra a kiegyezési mű alapjait akarja meg­ingatni. S ily körülmények között kellett ma Tisza Kálmántól azt a famosus nyilatkozatot hallani, melylyel gr. An­drássynak azt veti szemére, hogy eljárása nem államférfias. Kérdjük: mely eljárás államférfias, az ő,mely meg akarja kötni a nem­zet kezét, mig az 1867. XII. t. sz. alapján áll, azt bizonyítgatva, hogy ez alapon közjogi aka­dályok merülnek fel a honvédség kiegészítésére, vagy az, mely csak azt állítja, hogy jelenleg czélszerűségi okok szólanak a mellett, hogy ilyesmi ne kezdeményeztessék ? Mi különben a dolog érdemét illeti,úgy látszik, hogy gr. Zichy Nándor beszédében nagyon közel járt a szeg feje körül.­­ Nem szenvedhet ugyanis kétséget, hogy a­mint nincs sehol semmi törvényes rendelkezés, s mely a honvédségnek műszaki csapatokkal való­­ ellátását gátolhatná, úgy kétségen kívüli az is, hogy egészen más szempontból nézi az e kér­dést, ki a honvédség actióját csak a közös had­sereggel egyetemben gondolhatja, s másból az, ki a közös hadsereget idegen, hanem ellenséges testületnek tekinti, s az ügy ez oldalait gróf Zichy beszédében igen tüzetesen fejtette ki. Az ellenzék minden áron közjogi vitát akar, s igy magával szemben találja mindazokat, kik a kiegyezés terén állanak. Az ellenzéki indítvány holnap le fog szavaz­tatni, és pedig le fogja szavazni az egész com­pact Deákpárt. Ezzel azonban a jobboldal feladatának csak egyik részét oldotta meg. A másik, gyakorlatibb értékű hátra van ; t. i. az, hogy a honvédség a közös hadseregből tü­zérséggel csakugyan elláttassék. E tekintetben azonban iparkodnunk kellene, a majdan a honvédséggel egyetemben küzdő ütegeket már béke idején is oly kapcsolatba hozni a honvédhadosztály­okkal és hadtestekkel, hogy háború idején egy részt a fegyvernemek közt eleinte súrlódások ne idéztessenek elé s hogy más­részt az öszpontosítás is minél gyor­sabban teljesíthető legyen. E kívánságnak igen czélszerűen megfelelő in­dítványt hallottunk megpendíteni, mely abból állana, hogy Magyarországon szerveztessék any­­agi közös seregbeli ugyan, de magyar tüzérez­red,a­hány hadtestet képez a honvédség. E tüzér-’ ezredek már béke idején is a honvédséggel együtt tarthatnák meg az őszi gyakorlatokat, és háború idején csakis a honvédséget látnák el ütegekkel; a dolog ez oldalára azonban alkal­munk lesz még visszatérni. Lord Palmerston úti naplójából. (Selections from Private Journals of Tours in Prance in 1815 and 1818. By the Eighth on. Viscount Pal­merston K. Gr. London B Bentley and son, 1871.) Rövid idővel Sir Henry Bulwer kitűnő életraj­zának („Life of Lord Palmerston“) megjelenése után Mr. Cowper-Temple a nagy államférfi ira­tai közt egy utinaplóra talált, mely 1815 és 18- ban tett franczia utazását, éleményeit, és még inkább azon benyomások leírását tartalmazza, melyet ez ország akkori állapota, emberei — és ziláltsága, lealázottsága reá gyakorolt. Azon éles észlelő s izülőtehetség nyilatkozik az utazó­k naplójegyzeteiben, mely később az államférfit azzá tette, a­mi az öreg „Palm“ életében volt : Anglia egyik leggyakorlatibb, legemberismerőbb minisztere, ki a hatalom polczán oly soká tudá magát fentartani, mint a Györgyök nagy pre­­mier­je. De nem tekintve az író egyéniségét, maga a tárgy is véghetetlen érdekkel bír napjaink történeteinek szemlélőjére. Mi is megalázva lát­juk a grande nation­t, mint látta 15-ben s a restauratió éveiben Palmerston, mi is óriási küz­delmek zárjelenetében szemléljük a szép Fran­­cziaországot, mint szemlélte a brit utazó a na­póleoni harcrok lezajlása után, és végre ugyan­azon hatalom volt, mely akkor és ma e meg­törő szenvedésekkel boritá, akkor is, ma is a napóleoni császárság népét : a német hatalom. Néhány mutatvány talán legsikeresebben fog megismertetni az érdekes könyvvel. Palmerston mint az angol utazók csaknem kivétel nélkül, midőn a kontinensen utaznak, az idegen földön is hazájukkal foglalkoznak, s a külföldi állapo­tokat örökké angol viszonyokkal viszonyítják, angol mértékkel mérik. Mindjárt az első lap (Havre 1815. aug. 30-án) kissé pessimistice a franczia nép vak tudatlan­ságát tünteti fel a külföldi intézményekkel és eseményekkel szemben: „Egyike a vámőröknek, ki hajónkra jött, azt beszóló nekünk, hogy csúnya dolog volt ily ro­­szul bánnunk Napóleonnal, hogy többé meg nem lehet bízni az angol nagylelkűségben. Most már világos, hogy Anglia nem szabad ország, hisz mi­niszterei a két parlament tiltakozásai daczára Sz. Ilona szigetére küldék Bonapartét. Tettetett saj­nálkozással beszélt, az egyesült (angol-porosz­­trák) hatalmak seregeinek sorsáról, mely mind­össze csak hatszázezer főnyi volt Francziaország akkora lakossága közepében, s a­mely minden­esetre egy szál emberig áldozatul fog esni, a­mint moczczanni mer. Előadta továbbá,hogy álta­lán­os teljes hitelességgel beszélik, hogy a Lak­o­­sereg múlt héten az osztrák-orosz haderő felett nagy győzelmet aratott és száz ágyút foglalt el. Mind e rodomontadok daczára beszédéből mély érzete tűnt ki a nemzeti megaláztatásnak. Cseréljük fel az év keletét, és mintha tavaly, aug. 30-án állanánk szóban egy havrei vámőrrel Más helyütt szintén az alsóbb rétegek egy em­bere által megismertet a legitimisták hangulatá­val, melyet a következő sorokban a roueni szé­kesegyház valami vén őrével (suisse) folytatott társalgásában tár elénk: „Az öreg úgy látszik nagyban gyanakodott, hogy az angolok meg akarják tartani az akkor általuk lefoglalt Normandiát, és úgy látszik, ha­marjában jólábon akart állani az angol utazókkal. Biztosíta minket, hogy a város (Rouen) két­har­mada nagyon óhajtozik utánunk , ő maga pedig mindenek felett: ekkor a város békésen folytat­hatná velünk kereskedelmét, a­nélkül, hogy „ces tyrans de la bas“ (a poroszok) fenyegetnék. Csodálatos, mennyire uralkodó ez észjárás az egész Normandiában. Mindig gondunk volt reá, hogy a legkülönbözőbb nemű népséggel érint­kezhessünk, és valamennyiek: hivatalszolgák, kocsisok, fodrászok, hajósok és nemzetőrök, mindnyájan azt várták, hogy e tartományt An­gliához csatolják, és e tárgyban nem is volt más gondjuk, mint hogy elhitessék velünk, ezt ők mennyire kívánatosnak tartják. Csakugyan bámulatos, minden szabad és független érzület mennyire nyomatott ks az egymásután következő kényuralmak által, melyek alatt a forradalom óta e nép nyögött. Alig lehet valakinél politikai meggyőződést találni. Mindnyájan azt mondják, hogy nekik teljesen közömbös, kiuralkodó, csak biztosítva legyen: la tranquillité.“ „Bármerre mentünk“ — írja lord Palmerston — panaszokat hallottunk a poroszok ellen, kik úgy látszik, durván bántak a lakossággal. Ha az ember azonban részletek után kérdezőskö­dött, egyesek ritka, kivételes kihágásain kívül, a porosz zsarolás, úgy látszik, leginkább súlyos hadi sarcrokra szorítkozott. . . . Azt beszélték nekünk, hogy Normandiában régi példabeszéd, ha valaki akarata ellenére valaki más hasznára dolgozott: „Qu’il travaille pour le roi de Prusse.“ Eddigelé csak az úrbéri szolgalmakra alkalmaz­ták , most sokkal közelebbi értelemben használ­hatják.“ A következő jegyzetek igen érdekes adaléko­kat szolgáltatnak a Bonaparte család jellemzé­séhez : „Verey-ben ebédeltem Bruce L. Nervins Ment Breton társaságában, ki három éven át a császári rendőrség főnöke volt. Úgy néz ki mint egy tolvaj, vagy orgazda, és a legnevezetesebb oldal szempillantással bír, mit valaha láttam. Néhány érdekes adomát beszélt a Bonaparte családról. Azt mondá, hogy Napóleon családja nagy befolyást gyakorolt, kivált nővérei, kik okos és dicsvágyó nők, s a­kik gyakran eszkö­zölték ki, hogy oly elhatározásait másítsa meg. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház febr. 24-iki ülése. (Folytatás esti lapunkhoz.) (Kérvények. Eder István interpellál Csongrád város fagy által szenvedi, lakosainak adó­elengedési ügyé­be . Az indemnity-törvényjavaslat tárgyaltatik és el­fogadtatok.’ ... honvéd-lovasság szaporításáról szóló tör­vényjavaslat tárgyaltatik.) Elnök : Somssich Pál. Jegyzők : Bujanovics , Széll , Parcsetics , Jámbor. Kormány részéről jelen vannak : Andrássy, Kerkapoly. A honvédlovasság szaporításáról szóló tör­vényjavaslat tárgyalásánál Vécsey Tamás után, kinek beszédét esti lapunkban ismertettük, szót emel Zichy Nándor, meg van győződve arról, hogy a hadszervezés ügyében a ház az általa három évvel ezelőtt elfogadott alapon kíván maradni, és ettől ily közbevetve napirendre jött módosít­­vány következtén nem akar eltérni. A közvélemény még nem bír kellő tájékozott­sággal e kérdés iránt, e kérdés sikeres eldönté­se csak akként érhető el, ha a kérdés lényege minden oldal­ót felderíttetik. Valahányszor a honvédség kérdése a házban napirendre került, ő mindig abbeli nézetét fejezte ki, hogy ezen intézmény még csak csírájában van ; több szempont sürgeti azt, hogy az intéz­mény mielőbb kifejtessék. Azonban a haderő,­­ mely jelenleg rendelkezésünkre áll, jelenleg nem

Next