Pesti Napló, 1871. április (22. évfolyam, 76-100. szám)

1871-04-08 / 82. szám

82. szám. Szombat, április 8.1871. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illeti­ minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek-tere 7. szám földszint. Kiadóhivatal A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: 22. évi folyam. Hirdetmények dija: Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 5 „ 50 kr. Két hóra .... 3 „ 70 kr­ Egy hóra ... 1 „ 85 kr 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „PISTI NAPLÓ“ rá. Martius hó végével az év első negyede letel­vén, tisztelettel fölkérjük t. közönségünket az előfizetési megrendelés minél előbbi megújítá­sára. Előfizetési árak: Három évnegyedre (april— decz.) 16 frt 50 kr. Fél évre (april—sept.) . . . 11 frt — kr. Negyed évre (april—jun.). . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különkül­­déséért felü­lfizetés havonkint . 30 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert sen­ki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bér­mentesítése csak 5 krba kerül. A „Pesti Napló“ kiadó­hivatala. PEST, ÁPRILIS 7. A nemzetiségi eszmék e korában, midőn a nyelvrokonság, a nemzeti összetartozás a földrajzi határok, a történeti fejlődés fö­lött, oly diadalokat ül, minden nemzet kö­rültekint családjában, számon tartja sze­retteinek fejét, és nyelvének, művelődé­sének terjesztését — mint hatalmi gyara­podásának — főeszközét, tekinti. Európa el van árasztva nemzetiségi terjesztőkkel — propagandával. A német naponkint méregeti, menyire nyúlik el példabeszéddé vált nyelve. Napóleon, mi­kor még balemlékű Wilhelmshöhét csak nevéről ismerte, fölfedezte a Dunafejede­­lemség népében a latin­­faj rokonságát, s keleti politikája támaszául, összes erejé­vel táplálni igyekezett azt ; az orosz pro­paganda áldásos tevékenységét van sze­rencsénk ismerni. Az olasz egyesülés ma­gában hordja a szabadságot is. Azon­ban nemcsak e nagy népcsaládok gon­dolnak rokonaikra, nemcsak e népóriá­sok vannak azon, hogy nemzetiségük megszilárdításával és szaporításával fennállásukat s hatalmukat biztosítsák. A kis Románia tevékeny buzgalommal élesz­ti határain túleső rokonai közt a nemzeti összetartozás, a nemzeti törzshöz való szi­lárd ragaszkodás érzelmeit, a bolgár, szerb propagandák a kelet minden zugá­ban levő elszakadt tagjait a nemzeti test­nek fölkeresik, hogy e tagok el ne vesz­­szenek, el ne haljanak. Ez általános tevékenységgel szemben, oly közel a szláv propaganda tűzhelyé­hez, hogy lángját nem egyszer magunk is érezzük, boldog kivételt képezünk mi magyarok. Mintha sokallanók, vagy leg­alább is elégetnék számunkat, nyugodt elszánással tekintünk a jövő­be, h­ar­czol­n­i a viharokkal készek, de dol­gozni ellenük nem! Volt idő, midőn nemzetiségünkkel tün­tettünk , midőn buzgó hévvel a nem­zet minden tagja a nemzetiség zászló­vivőjének tekinté magát, s az idegen zamatu társadalom egyszerre átváltozni, megmagyarosodni kezdett, a nemzeti nyelv azon osztályokban is magba ment, hol ter­méketlen földet sejtett a félénk s kishitű, nemzeti intézetek keletkeztek, szóval nem­zeti élet támadt. Kurta korszak volt ez a forradalom előtt, s kurtább azután az al­kotmányos élet küzdelmeinek föléledése óta, de a mivel ma bírunk — azt azon ne­mesen hevülő, azon lelkes kornak köszön­hetjük, midőn mindenki érezé, hogy ke­belében magyar szív dobog. S e győze­lem — annál dicsőbb, mert békés után, a hatalom eszközeitől megfosztott s csak a szellem fegyvereivel biró nemzet küz­dötte ki — e győzelem tanulságul szol­gálhat, mily eredmények vivhatók ki rö­vid idő letünte alatt, ha milliók szivét egy eszme képes átmelegíteni. Ma a nemzet magának visszaadatott s mintha erejét a múlt küzdelem kimerítet­te volna, épen a legfontosabbra, a nem­zetiség hő ápolására nem talál magában elég erőt vagy kedvet. Nem a hatalom fegyvereihez szólítjuk a nemzetet, mert az erőszakos és nem természetes hódítás megboszulja magát még akkor is, ha — mi ritka eset — sikerülne­ — a szellem harczának fentartása, társadalmi hódítá­sok azok, melyeken szívesebben üdvözöl­­nők lelkes fiait, mint a pihenés enyhe ár­nyán. A nemzetiség megalapítása, conso­­lidátiója megingathatlan alapokon, forró érdek a nemzeti faivelődés iránt, magán tevékenység a nemzetiség szolgálatában; ez előőrsi szolgálat, mely nem egyszerre nagy tetteket, hanem fáradhatlan, foly­tonos, szünetlen munkásságot kíván a társas élet minden mezején, mely gyors, meglepő eredménynyel nem kecsegtet s tán azért kicsinyeltetik ; ez az, mit mi megtehetünk anélkül, hogy mások érzé­kenységét sértenék s megtehetünk annál inkább, mert mi sen­kinek hasonló tevékeny­ségét nem akadályozzuk. S hogy ez nem történik, idézzünk-e rá esetet? Bukovinában 100,000 magyar la­kik egy csoportban idegen elemek közt, a nemzet ez elszakadt ága iskolája s egyhá­za által tarthatja fenn nyelvét, megfeszíti csekély erejét, hogy magyar maradhas­son, hanem az erő — mely rendelkezésére áll — elégtelen, s azért az anyahazához fordul, a „nagy Magyarországhoz“ : kö­nyörögvén, segítse meg néhány fillérrel, hiszen az ő kedvéért akar élni, az ő szá­mára akarja fiait fentartani! S mit felel az édes anya haza? A gyűjtések eredménye pirító. A lapok némi gúnynyal, egy rövid jegyzetben megemlítik, hogy ez meg az a megye két forintot adakozott, a másik 30 krajczár erejéig erőlteté meg magát, a harma­dik .... folytassuk-e továbbra is e szé­­gyenítő lajstromot ? A léhaság erre természetesen azt mond­ja, hogy mit adakozzék templomra ? De hogy az a templom a magyar nemzetiség egyik oázisát képezi, melyet mindenfelől idegen nép ölel körül, arra természetesen alig gondol valaki. Menjünk tovább. Mutathatunk-e fel ne­vezetes!) eredményt a székely telepítés ügyében? Egy lelkes hazafi tett e czél­­ból évek előtt alapítványt, mi többiek azonban ölbe rakott kézzel, ázsiai nyuga­lommal nézzük, mint pusztul e derék ma­gyar telivér, s mig fővárosi és vidéki vasutépitkezéseinkre hozatnak olasz vagy cseh munkást, a székelyt hagyják kibuj­dosni a szomszéd fejedelemségekbe, hol a magyar földdel elhagyja nemzetisé­gét is. Folytassuk a sort. A dunai fejedelem­ségekben számtalan magyar él, s mikor a consulatusi szervezetről szó volt, tör­vényhozásunk, delegátiónk egész erély­­lyel állt-e ama követelések mellett, me­lyekkel a magyar nemzetiség, s a ma­gyar államiság igényeinek egyaránt tar­tozott ? E lapok ez ügyben sokszor szó­laltak fel; fáradozásaink alig találtak si­kerre. A magyar alattvaló consulatusaink­­nál nem talál a kellő oltalomra,­­ a ma­gyar nemzetiség elszórt telepei ily véde­lem-keresés gondolatával is már fel­hagytak. Azt fogják mondani, mindez apró, je­lentéktelenebb dolog, melyből kár oly nagy zajt ütni. Az elsőt elismerjük, az utóbbit nem. Ez apróbb dolgokban letük­röződik egy egész irány, s ha itthon, közvetlen közelünkben nem annyira nyo­mozni (hisz az ide vágó jelenségek any­­nyira felszínen vannak, hogy mindenki beleütközik), mint csak egyszerűen re­­gistrálni akarnók mind­azt, mi állításun­kat mustrálhatná, hosszú hasábokat le­hetne betöltenü­nk. A civilisatorius mozgalomból egy vo­nást igen derekasan elsajátítottunk. A vágyat, hogy minél előbb meggazda­godjunk. A láz, melylyel képviselőink, politikai és sociális notabilitásaink jó nagy része e vágy kielégítésén csügg, keresi hasonmását. Az ilyesminek oka természe­tesen alig szorul magyarázatra. Az ország kiéheztetett , kiéheztető hosszú évsor, mely alatt idegen idemek gazdálkodtak vagyonával, és saját hasznukra értékesíték termelő­képességét. A sorompók most le­hulltak , s a hivatalok egész özöne várja emberét s az anyagi fejlődés számos, az­előtt teljesen ismeretlen működési tért nyitott meg. Országunk tőkehiánya ugyan arra kényszerit, hogy az anyagi vállalko­zások terén idegeneknek adjuk az első helyet, de az utána következőkre, s álta­lában a hivatásnemek s jövedelmi forrá­sok cumulatiójára annál nagyobb a hajrá­verseny. Nem is „értelmes“ ember, kinek három-négy keresetága nincs. Távol áll tőlünk, hogy az egyéni szor­galmat, a becsületes vagyongyűjtést — mely a férfi erő és férfi tehetség oly de­rék nyilvánulása — oly reflexiókkal akar-­­ nak illetni, melyek a munka becsét nem kellőleg méltányolnák. Az sincs ezúttal szándékunkban, hogy e gazdagodási vágy oly jelenségeiről szóljunk, melyek amr. bizonyos körökben, s bizonyos hivatási ágaknál igen félszeg világítást vethetnek. Csak azt akartuk megjegyezni, hogy míg ezt a vágyat nagyon is nagy mértékben sajátítottuk el a „nagy“ nemzetektől, az bizonyos hatással van arra, hogy kozmo­politákká tesz ott is, s oly dolgokban is, hol „nagy“ nemzetek első­sorban — ha­zafiak s nemzetiségük terjesztői. Számláljuk meg pedig magunkat, vizs­gáljuk figyelmes­ szemmel viszonyainkat — s aztán döntsük el, hogy vájjon ne­künk különös okunk van-e arra, hogy — saját magunkkal, saját véreinkkel ne tö­rődjünk ? A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. „A Hóra-világ Erdélyben.“ (Irta Szilágyi Ferencz, nyugalmazott iskolai tanácsos s a magyar tudományos akadémia levelező tagja. Pest. Az „Athenaeum“ tulajdona. 1871. Ára: 2 fzt. Cziml. előszó és tartalomjegyzék I.—VIII. 1. Szöveg 1— 272. 1.) Egy könyvet ismertetünk, mely a fennebbi czim alatt közelebbről jelent meg könyvpiaczun­­kon. Egy lelkiismeretes öreg történész műve, Erdély történetének egyik leggyászosabb kor­szakáról írt monographiája az. Tárgya az úgy­nevezett Hóra-lázadás véres tragoediája. Tudo­mányos irodalmi értéke az adatok összegyűjté­sében, azok kritikai feldolgozásában, Ítéleteinek a legszigorúbb részrehajlatlanságában áll; álta­lános becsűvé tárgyának politikai, társadalmi s nemzeti jelentősége teszi. Az adatok nyomtatott műveken kívül hivatalos kútfőkből, névszerint oklevelekből, irományok, tudósításokból, — a politikai, katonai, kamarai s megyei hatóságok levelezéseiből, császári s kormányi intézmények­­ből és határozatokból vannak merítve. Az ese­mények előadásában és ítéletmondásban szerző bevallott vezérelve a történetírás azon két alap­törvénye: „semmit sem mondani, mi nem igaz“ és „semmit sem hallgatni el, mi igaz.“ Ez elvet szigorúan követte mindvégig. Semmit tény gya­nánt el nem fogadott, mielőtt azt az igazság mértékére nem illesztette. Számba vette minden adat értékét; a­mi kiállotta a kritikát, azt elfo­gadta, a­mi nem, becsértékére leszállította. Az eredmény: sok tévedés megigazítása, a homály felderítése s a történeti igazság helyreállítása. A dolgok természete szerint három fő részre oszlik e munka. Első rész „a párzendülés gene­sises előjátéka“ 1 — 47.1.); második rész: „a vé-­­ rés dr­áma kezdete és lefolyása“ (48—215.1.);­­ harmadik: „Az utójáték. Vérpad és korona“ | 216—272.1.) Kik eddig a Hóra-lázadásról írtak, névszerint gr. Teleki Domokos is, e nép­fölkelésben külső, nevezetesen orosz befolyást keresnek és gyanit­­tatnak, jelen mű szerzője azt bizonyítja, hogy ily befolyás nem létezett; az okok, melyekből a lázadás kifejlett, általában az erdélyi oláhok úrbéri helyzetében, jobbágyi s így szolgálatra kárhoztatott­­sorsukban, a legközelebbről és közvetlenül pedig a zalatonai kincstári urada­lom jobbágyainak úrbéri sérelmeikben és szol­gálati túlterheltetésükben keresendők. Mária Therézia úrbéri rendeletei könnyíték ugyan némileg a jobbágyok helyzetét, azonban mint félrendszabályok, az önkénynek tág mezőt hagytak fenn; az uradalmi és megyei tisztek huza­vonája egyfelől, a kormányközegeknek a panaszolt esetekben tapasztalt hanyag és rész­­akaratú eljárása másfelől, az elnyomott nép sé­relmeinek számát újakkal szaporította. H. Jó­zsef megkezdett újítása a legkeservesebb hely­zetben találta a jobbágyságot, s mert absolut törekvései az ország ellenállásán megtörtek, a nép felnyitott szemei őt ügye legmagasabb véd­nökének, a nemességet halálos ellenségének kez­­dék tekinteni. A zalathnai kincstári uradalom­hoz tartozó jobbágyok még Mária Therézia ide­jében sérelmeikért panaszt tettek a kormány­szék előtt, de az orvoslás elmaradt. 1780-ban Horát „minden fiscalis jobbágyok nevében“ Bécsbe küldötték, a ki „különböző sérelmek és pénzcsikarások miatt“ küldői nevében két, a maga nevében pedig egy külön folyamodványt nyújtott be az udvarhoz ; ezek oct. 26-án a leg­felsőbb kézi jegy­­yel ellátva, a kanczelláriához, nov. 3-án a guberniumhoz tétettek át. A vizsgá­lat húzra-halasztva, orvoslásra nem vezetett. A sérelmek szaporodtak; a földesúrnak fizetendő díjak, pénzcsikarások, fuvarozások s huza­vonák és a nem egyesült görög egyház sérelmeire vo­natkozó panaszok, a korcsmárlással való experi­­mentatiók által újakkal lettek tetézve ; ez adott okot a topánfalvi zavargásra, melyben Hóra is tevékeny részt vett. A zavargók bűnhődtek. Ellenök igen, mellettök nem volt törvény. Eköz­ben 1782-ben Hóra, Kloska s Krisán későbbi ve­zérek jelenlétében állítólag egy titkos papi gyű­lés tartatott, melynek czélja egy lázadás előké­szítése volt. Hóra és Kloska 1782-ben másodszor, 1783-ban harmadszor és Hóra 1783. végén ne­gyedszer is megfordult Bécsben, utolsó alkalom­mal a császár elébe bocsáttatott. A czél mindig sérelmeik orvoslásának sürgetése, az eredmény: húzás-halasztás és nem az igazság kiszolgálta­tása volt. A kormányszék Hunyad megye főis­pánjához tette át az ügyet, ki a többször magá­hoz fárasztott küldötteket végre azzal bocsátá el: „menjetek haza, a dolognak már vége van és abból semmi sincs.“ És ők elmentek Fejér­várra a hadbiztoshoz, magukat katonákká be­íratni. Ez a lázadás genesise, a­mi ezután történt, az már előjátéka a véres tragoediának. „Tegye minden ember kezét szívére, az udvari rendeletet számba nem vevő, a szegény oláhokat nem védő, de inkább zaklató és keserítő eljárása a guberniumnak és megyének nem kényszeritet­­te-e őket mintegy a kétségbeeséstől sugallott végső lépésre ? — kérdi a történetíró és a Hóra­­lázadásban a Nemesis büntető igazságát látja, mely megbünteti az atyák vétkeit fiaikban harmad és negyediziglen. A pórzendülésben egyik főtényező, annak elő­játéka a katonai összeírás volt. Ortmayer gy.­­fehérvári hadbiztos jul. 14-én és 23-án kelt két rendeletet kapott, hogy a kik hozzáfordulnak, azokat családjaikkal és földbirtokukkal együtt írja össze. A kincstári jobbágyok sérelmeikre orvoslást nem eszközölhetvén ki, a jobbágyi iga lerázására egyetlen mód gyanánt a fegyver föl­vételt, maguknak katonává beiratását tekintet­ték. A pápák gondoskodtak, hogy minél tágabb körben elterjedjen az a hit, miszerint a császár az elnyomott népet felszabadítani akarja, ahogy erre csak az az egy út vezet Herepe alsó fehér­megyei helység volt az első, mely julius elején összeiratott, később négy falu követte s csak­hamar Hunyad, Alsó-Fehér, Küküllő, Torda és Zaránd megyékből 81 falu lakossága lett össze­írva. Az irodákban a pópák is működtek. A nép várta a fegyver felvételét; nyugtalansága s izga­tottsága nőttön-nőtt. Több falu már megtagadta az uraságnak az engedelmességet.Augusztus utol­só felében a nép Hunyadmegyében már „nyilván és mindenütt rablások, gyilkolások és gyújtoga­tások elkezdéséről beszélt“, s mire az aluszé­­kony megyék és kormányszék fölébredt, a köz­rend és csendesség nagy veszélyben forgott. Alsó Fehérmegye aug. 13. és 16. beküldött vésztjósló jelentései folytán Halmágyi István, mint kormányszéki biztos a helyszínére külde­tett ; ez a főispánnal és a katonai parancsnokkal értekezett, Fejérvártt a feliratásra jött 2—300 jobbágy előtt az összeírást érvénytelennek és semmisnek nyilvánította, ezt a fej­érvári hetivá­sáron s tövisi sokadalmon kihirdettette, a népet hazamenésre, csendességre s kötelmei teljesíté­sére intette; a pópáknak pedig felelősség terhe alatt meghagyatott, hogy intsék a népet: óva­kodjék többé ilyesmit tenni. Halmágyi jó re­­ménynyel tért vissza Szebenbe, a további teen­dőkkel Bánfi Farkas b. bízatván meg. A kor­mányszék felterjesztése Halmágyi jelentésének jó reményeire épült. Bizalma azonban gyenge alapon feküdt. A nép izgatottsága nem csillapult, sőt szenvedélye a pápák lázításai által mindinkább felkorbácsoltatott. A vihar már közelgett, s a gubernium és főhadparancsnokság formalitások felett feleselgetett egymással. A főhadparancs­­nokság, bár önfejüleg rendelte el a katonai ösz­szeírást, mégis a zavarok lecsendesítésében a politikai hatóságok irányában őszinte egyetér­tést, a segélyadásban készséget nem tanúsított, sőt — mintha egy titkos kéz tartotta volna visz­­sza — a végszükségben is vonakodott kellő ka­tonai segélyt nyújtani. A megyék és a guber­nium vakságuk és aluszékony tétlenségük miatt az egy egész hónapig tartott zajos összeirás fe­lől későn értesültek, meggátlására sem kellő időben, sem alkalmas eszközökkel fellépni nem tudtak, csak tapogatóztak s félrendszabályokhoz folyamodtak. Bár József császár teljes indignatióval rót­ta meg a két főhatóság versengését, az ak­kor sem szűnt meg, midőn a mesztakoni gyűlés s összeesküvésben a magyar nemzet kiir­tása czélul kimondatott s Küretyen a november 2-diki vérnappal megkezdődött a véres lá­zadás, melyben a tudatlan pópák, erkölcs­telen vezetők s a félvadság irtózatos szenve­délyei által vezérelt oláhság, nemesi lakok, falvak, városok felgyujtása, egész családok kiirtása, több ezer ember, köztük hasonló sorsú magyar jobbágyok legyilkolása, más vallású templomok felgyujtása, kincsei elrab­lása, nem görög hitüek — főkép nők áttéri­­tése, oláh ifjakhoz nőül kényszerítése, az el­lenállók fajtalan meggyalázása s leöldösése és ha­sonló aljas tettek által állott irtózatosan véres boszut Erdély magyarságán. Ismertetésünk szűk körén kivül esik tüzetes­­en szólani a lázadás megkezdése s lezajlásáról, terjedelmesen és híven van az előadva az előt­tünk fekvő monographiában. Csak arról szólunk pár vonásban még, kiket tesz felelőssé történet­írónk tömérdek adatai alapján a lázadás kitöré­se s oly késői elfojtásáért, és mennyiben volt II. József császárnak része benne. A lázadás indokai jobbágyi sérelmek voltak, a katonai összeírás arra utat nyitott. Ez tény. De tagadhatlan tény az is, hogy az elégedett Pest, április 7. (Tegetthoff altengernagy.) A táv­írda ma meghozta a valóban leverő hírt, hogy Tegetthoff altengernagy rövid betegség után tüdőlokban meghalt. Tegetthoff Vilmos mint sor­hajókapitány és hajórajparancsnok az 1864-i német-dán háborúban a Helgoland melletti ten­geri csatában vívta, ki magának a világ előtt az első elismerést. Tegetthoff, bár e csatát nem ko­ronázta siker, mégis kitűnő tengerésztisztnek bi­zonyult be s a tengeri hatalmak, Amerika és Anglia figyelmét is magára vonta. Tegetthoff gyorsan haladt. Kevéssel a helgolandi csata után ellentengernagygyá neveztetett ki s uj hatáskö­rében kitűnő szervező tehetségnek is bizonyult be, mely méltó volt a szerencsétlen mexikói csá­szár által reli származott örökségre, a monarchia tengeri haderejének fejlesztésére, szervezésére. A gond és buzgalom rövid két év alatt már meg­tenné gyümölcsét s a monarchia tengeri had­ereje, mely két év előtt még nem mérkőzhetett meg Helgoland előtt a körülbelől hasonló erejű ellenséggel. Lissánál sikeresen szembeszállt a sokkal erősebb olasz hajóhaddal s Tegetthoff vezérlete alatt oly dicső győzelmet aratott, me­lyet a történelem az utolsó 50 év egyik legna­gyobb tengeri csatájaként jegyzett fel. Tegett­hoff nemsokára altengernagygyá lön s bár eddig még eléggé ki nem derített okok miatt az udvari körök kegyét, rövid időre elveszté, a tengerészeti minisztérium megszüntetésével a közös hadügyminisztérium tengeri osz­tályának vezetőjévé lett. Mint ilyen min­den időben a legszigorúbb alkotmányosságot, szabad­elvüséget tanúsított s teljesen megérde­melte a köztiszteletet, melylyel mindenütt talál­kozott. — Betegségéről a következőket írják: Tegetthoff, ki még nehény nap előtt teljes egész­ségben s jó erőben volt, a hét elején meghűtötte magát. A betegség csakhamar veszélyes jelleget öltött és csütörtökön már aggályokat kezdett gerjeszteni. Csütörtök délután már orvosi consi­­liumot tartottak felette, melyben Oppolzer és Rückert tanárok részt vettek. Az orvosi tanács­­kozmány belátta, hogy a beteg megmentésére alig lehet remény. Az életerő gyorsan apadt s este­felé már elveszte eszméletét. Délután el akarták látni a halotti szentségekkel, de ő nem akarta azokat felvenni, mert nem akart tudni a halálról. Anyja és fivére egész éjjel virrasztott betegágya mellett. Tegnap délután Albrecht főherczeg, a miniszterek, az aristokratia tagjai, tábornokok stb. tudakozódtak hogyonléte felől. Esti 8 óra­kor a beteg visszanyerte eszméletét és jobban érezte magát, de ez már az életerő utolsó fellob­­banása vált. Pest, április 7. A nagy forradalom eseményei ismét­lődni készülnek a franczia fővárosban. A csatatéren szenvedett vereségek, mint akkor, úgy ma is a lehető legszélsőbb pártok kezeibe játszák a hatalmat. Akkor minden vesztett ütközet fokozta a rém­uralmat a fővárosban, minden rész hír, mely a vidékről jött, új támaszt szolgál­tatott az önkénynek és kétségbeesésszerű zsarnokságnak. Ma a poroszok franczia területen állanak ugyan, de a francziák fegyverei nem ellenek, hanem saját honfi­társaik ellen irányozvák, s a szenvedett vereségek azért ugyanazon hatást gya­korolják Párisra és kormányára, mint az 1792 — 93-dik év eseményei a hatalom ak­kori kezelőire. A szabad szó ma szám­űzve van a franczia fővárosból, s csak tegnapelőtt négy lap megjelenését til­totta el „Francziaország s a köztársaság megmentője,“ a commune. A személyes szabadságot, a politikai szabadság ezen alapját, naponkint lábbal tiporja. Békés polgárokat tömegesen vet fogságra, ar­­czon üti a magántulajdon szentségét, s fenyegetései után valóban nem lehetetlen, hogy a guillotine ismét megkezdi szo­morú tevékenységét, csak hogy talán a bárd helyett most a golyó végzendi a vé­res munkát, mi azonban a szerencsétlen áldozatokra nézve nem nagy vigasztalás. Ilyen a helyzet Párisban. A­mi a csatatér helyzetét illeti, a tü­­zérharcz, melyet változatosság kedvéért néha-néha egy kis rendes csetepaté szo­kott érdekesbé tenni, sikerrel foly­t a versaillesi csapatok naponta közelebb jönnek a város falaihoz. A fővezénylet most helyrehozta a mulasztást, melyet ápril 2-án elkövetni elég meggondolatlan volt. Az akkori apróbb harczban a ver­­saillesiak Neuillyt pillanatnyira elfoglal­ták ugyan, de azonnal ismét elhagyták azt. Neuilly Páristól nyugatra fekszik, s mint átjárási hely a Szajnán jelentékeny stratégiai pontot képez. A versaillesi csa­patok most ismét elfoglalák e helyet, s a­mint látszik, meg is tartják azt. Itt tehát közvetlen Páris falai alatt állanak. A ma érkezett hírek már valóságos ké­pét nyújtják az ápril 3-án a déli és nyu­gati részeken vivott harczoknak s a ben­ne résztvett haderőknek. A lázadók ösz­­szes seregének főparancsnoka a famosus Bergeret tábornok volt s ő főzte ki a gyö­nyörűséges haditervet, melynek árát épen ő fizette meg legdrágábban. Bergeret a sereg jobb szárnyát vezette s korán reggel 25 — 30000 emberrel, Neuilly­­ből, a Mont Valeriennel nem törődve, Nanterre, Rueil és Bougival helyek felé indult s azokat meg is szállotta. Ekkor azután a Valerien-erőd nehéz ágyúi is be­leszóltak a dologba. Hevesen lődözték a nevezett helyeket s részben szétrombol­ták azokat, de a lázadókat kiűzni képe­sek nem voltak. Az ágyúzás idején a ver-

Next