Pesti Napló, 1871. április (22. évfolyam, 76-100. szám)
1871-04-08 / 82. szám
82. szám. Szombat, április 8.1871. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek-tere 7. szám földszint. Kiadóhivatal A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: 22. évi folyam. Hirdetmények dija: Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 5 „ 50 kr. Két hóra .... 3 „ 70 kr Egy hóra ... 1 „ 85 kr 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „PISTI NAPLÓ“ rá. Martius hó végével az év első negyede letelvén, tisztelettel fölkérjük t. közönségünket az előfizetési megrendelés minél előbbi megújítására. Előfizetési árak: Három évnegyedre (april— decz.) 16 frt 50 kr. Fél évre (april—sept.) . . . 11 frt — kr. Negyed évre (april—jun.). . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint . 30 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krba kerül. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, ÁPRILIS 7. A nemzetiségi eszmék e korában, midőn a nyelvrokonság, a nemzeti összetartozás a földrajzi határok, a történeti fejlődés fölött, oly diadalokat ül, minden nemzet körültekint családjában, számon tartja szeretteinek fejét, és nyelvének, művelődésének terjesztését — mint hatalmi gyarapodásának — főeszközét, tekinti. Európa el van árasztva nemzetiségi terjesztőkkel — propagandával. A német naponkint méregeti, menyire nyúlik el példabeszéddé vált nyelve. Napóleon, mikor még balemlékű Wilhelmshöhét csak nevéről ismerte, fölfedezte a Dunafejedelemség népében a latinfaj rokonságát, s keleti politikája támaszául, összes erejével táplálni igyekezett azt ; az orosz propaganda áldásos tevékenységét van szerencsénk ismerni. Az olasz egyesülés magában hordja a szabadságot is. Azonban nemcsak e nagy népcsaládok gondolnak rokonaikra, nemcsak e népóriások vannak azon, hogy nemzetiségük megszilárdításával és szaporításával fennállásukat s hatalmukat biztosítsák. A kis Románia tevékeny buzgalommal éleszti határain túleső rokonai közt a nemzeti összetartozás, a nemzeti törzshöz való szilárd ragaszkodás érzelmeit, a bolgár, szerb propagandák a kelet minden zugában levő elszakadt tagjait a nemzeti testnek fölkeresik, hogy e tagok el ne veszszenek, el ne haljanak. Ez általános tevékenységgel szemben, oly közel a szláv propaganda tűzhelyéhez, hogy lángját nem egyszer magunk is érezzük, boldog kivételt képezünk mi magyarok. Mintha sokallanók, vagy legalább is elégetnék számunkat, nyugodt elszánással tekintünk a jövőbe, harczolni a viharokkal készek, de dolgozni ellenük nem! Volt idő, midőn nemzetiségünkkel tüntettünk , midőn buzgó hévvel a nemzet minden tagja a nemzetiség zászlóvivőjének tekinté magát, s az idegen zamatu társadalom egyszerre átváltozni, megmagyarosodni kezdett, a nemzeti nyelv azon osztályokban is magba ment, hol terméketlen földet sejtett a félénk s kishitű, nemzeti intézetek keletkeztek, szóval nemzeti élet támadt. Kurta korszak volt ez a forradalom előtt, s kurtább azután az alkotmányos élet küzdelmeinek föléledése óta, de a mivel ma bírunk — azt azon nemesen hevülő, azon lelkes kornak köszönhetjük, midőn mindenki érezé, hogy kebelében magyar szív dobog. S e győzelem — annál dicsőbb, mert békés után, a hatalom eszközeitől megfosztott s csak a szellem fegyvereivel biró nemzet küzdötte ki — e győzelem tanulságul szolgálhat, mily eredmények vivhatók ki rövid idő letünte alatt, ha milliók szivét egy eszme képes átmelegíteni. Ma a nemzet magának visszaadatott s mintha erejét a múlt küzdelem kimerítette volna, épen a legfontosabbra, a nemzetiség hő ápolására nem talál magában elég erőt vagy kedvet. Nem a hatalom fegyvereihez szólítjuk a nemzetet, mert az erőszakos és nem természetes hódítás megboszulja magát még akkor is, ha — mi ritka eset — sikerülne — a szellem harczának fentartása, társadalmi hódítások azok, melyeken szívesebben üdvözölnők lelkes fiait, mint a pihenés enyhe árnyán. A nemzetiség megalapítása, consolidátiója megingathatlan alapokon, forró érdek a nemzeti faivelődés iránt, magán tevékenység a nemzetiség szolgálatában; ez előőrsi szolgálat, mely nem egyszerre nagy tetteket, hanem fáradhatlan, folytonos, szünetlen munkásságot kíván a társas élet minden mezején, mely gyors, meglepő eredménynyel nem kecsegtet s tán azért kicsinyeltetik ; ez az, mit mi megtehetünk anélkül, hogy mások érzékenységét sértenék s megtehetünk annál inkább, mert mi senkinek hasonló tevékenységét nem akadályozzuk. S hogy ez nem történik, idézzünk-e rá esetet? Bukovinában 100,000 magyar lakik egy csoportban idegen elemek közt, a nemzet ez elszakadt ága iskolája s egyháza által tarthatja fenn nyelvét, megfeszíti csekély erejét, hogy magyar maradhasson, hanem az erő — mely rendelkezésére áll — elégtelen, s azért az anyahazához fordul, a „nagy Magyarországhoz“ : könyörögvén, segítse meg néhány fillérrel, hiszen az ő kedvéért akar élni, az ő számára akarja fiait fentartani! S mit felel az édes anya haza? A gyűjtések eredménye pirító. A lapok némi gúnynyal, egy rövid jegyzetben megemlítik, hogy ez meg az a megye két forintot adakozott, a másik 30 krajczár erejéig erőlteté meg magát, a harmadik .... folytassuk-e továbbra is e szégyenítő lajstromot ? A léhaság erre természetesen azt mondja, hogy mit adakozzék templomra ? De hogy az a templom a magyar nemzetiség egyik oázisát képezi, melyet mindenfelől idegen nép ölel körül, arra természetesen alig gondol valaki. Menjünk tovább. Mutathatunk-e fel nevezetes!) eredményt a székely telepítés ügyében? Egy lelkes hazafi tett e czélból évek előtt alapítványt, mi többiek azonban ölbe rakott kézzel, ázsiai nyugalommal nézzük, mint pusztul e derék magyar telivér, s mig fővárosi és vidéki vasutépitkezéseinkre hozatnak olasz vagy cseh munkást, a székelyt hagyják kibujdosni a szomszéd fejedelemségekbe, hol a magyar földdel elhagyja nemzetiségét is. Folytassuk a sort. A dunai fejedelemségekben számtalan magyar él, s mikor a consulatusi szervezetről szó volt, törvényhozásunk, delegátiónk egész erélylyel állt-e ama követelések mellett, melyekkel a magyar nemzetiség, s a magyar államiság igényeinek egyaránt tartozott ? E lapok ez ügyben sokszor szólaltak fel; fáradozásaink alig találtak sikerre. A magyar alattvaló consulatusainknál nem talál a kellő oltalomra, a magyar nemzetiség elszórt telepei ily védelem-keresés gondolatával is már felhagytak. Azt fogják mondani, mindez apró, jelentéktelenebb dolog, melyből kár oly nagy zajt ütni. Az elsőt elismerjük, az utóbbit nem. Ez apróbb dolgokban letükröződik egy egész irány, s ha itthon, közvetlen közelünkben nem annyira nyomozni (hisz az ide vágó jelenségek anynyira felszínen vannak, hogy mindenki beleütközik), mint csak egyszerűen registrálni akarnók mindazt, mi állításunkat mustrálhatná, hosszú hasábokat lehetne betöltenünk. A civilisatorius mozgalomból egy vonást igen derekasan elsajátítottunk. A vágyat, hogy minél előbb meggazdagodjunk. A láz, melylyel képviselőink, politikai és sociális notabilitásaink jó nagy része e vágy kielégítésén csügg, keresi hasonmását. Az ilyesminek oka természetesen alig szorul magyarázatra. Az ország kiéheztetett , kiéheztető hosszú évsor, mely alatt idegen idemek gazdálkodtak vagyonával, és saját hasznukra értékesíték termelőképességét. A sorompók most lehulltak , s a hivatalok egész özöne várja emberét s az anyagi fejlődés számos, azelőtt teljesen ismeretlen működési tért nyitott meg. Országunk tőkehiánya ugyan arra kényszerit, hogy az anyagi vállalkozások terén idegeneknek adjuk az első helyet, de az utána következőkre, s általában a hivatásnemek s jövedelmi források cumulatiójára annál nagyobb a hajráverseny. Nem is „értelmes“ ember, kinek három-négy keresetága nincs. Távol áll tőlünk, hogy az egyéni szorgalmat, a becsületes vagyongyűjtést — mely a férfi erő és férfi tehetség oly derék nyilvánulása — oly reflexiókkal akar- nak illetni, melyek a munka becsét nem kellőleg méltányolnák. Az sincs ezúttal szándékunkban, hogy e gazdagodási vágy oly jelenségeiről szóljunk, melyek amr. bizonyos körökben, s bizonyos hivatási ágaknál igen félszeg világítást vethetnek. Csak azt akartuk megjegyezni, hogy míg ezt a vágyat nagyon is nagy mértékben sajátítottuk el a „nagy“ nemzetektől, az bizonyos hatással van arra, hogy kozmopolitákká tesz ott is, s oly dolgokban is, hol „nagy“ nemzetek elsősorban — hazafiak s nemzetiségük terjesztői. Számláljuk meg pedig magunkat, vizsgáljuk figyelmes szemmel viszonyainkat — s aztán döntsük el, hogy vájjon nekünk különös okunk van-e arra, hogy — saját magunkkal, saját véreinkkel ne törődjünk ? A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. „A Hóra-világ Erdélyben.“ (Irta Szilágyi Ferencz, nyugalmazott iskolai tanácsos s a magyar tudományos akadémia levelező tagja. Pest. Az „Athenaeum“ tulajdona. 1871. Ára: 2 fzt. Cziml. előszó és tartalomjegyzék I.—VIII. 1. Szöveg 1— 272. 1.) Egy könyvet ismertetünk, mely a fennebbi czim alatt közelebbről jelent meg könyvpiaczunkon. Egy lelkiismeretes öreg történész műve, Erdély történetének egyik leggyászosabb korszakáról írt monographiája az. Tárgya az úgynevezett Hóra-lázadás véres tragoediája. Tudományos irodalmi értéke az adatok összegyűjtésében, azok kritikai feldolgozásában, Ítéleteinek a legszigorúbb részrehajlatlanságában áll; általános becsűvé tárgyának politikai, társadalmi s nemzeti jelentősége teszi. Az adatok nyomtatott műveken kívül hivatalos kútfőkből, névszerint oklevelekből, irományok, tudósításokból, — a politikai, katonai, kamarai s megyei hatóságok levelezéseiből, császári s kormányi intézményekből és határozatokból vannak merítve. Az események előadásában és ítéletmondásban szerző bevallott vezérelve a történetírás azon két alaptörvénye: „semmit sem mondani, mi nem igaz“ és „semmit sem hallgatni el, mi igaz.“ Ez elvet szigorúan követte mindvégig. Semmit tény gyanánt el nem fogadott, mielőtt azt az igazság mértékére nem illesztette. Számba vette minden adat értékét; ami kiállotta a kritikát, azt elfogadta, ami nem, becsértékére leszállította. Az eredmény: sok tévedés megigazítása, a homály felderítése s a történeti igazság helyreállítása. A dolgok természete szerint három fő részre oszlik e munka. Első rész „a párzendülés genesises előjátéka“ 1 — 47.1.); második rész: „a vé- rés dráma kezdete és lefolyása“ (48—215.1.); harmadik: „Az utójáték. Vérpad és korona“ | 216—272.1.) Kik eddig a Hóra-lázadásról írtak, névszerint gr. Teleki Domokos is, e népfölkelésben külső, nevezetesen orosz befolyást keresnek és gyanittatnak, jelen mű szerzője azt bizonyítja, hogy ily befolyás nem létezett; az okok, melyekből a lázadás kifejlett, általában az erdélyi oláhok úrbéri helyzetében, jobbágyi s így szolgálatra kárhoztatottsorsukban, a legközelebbről és közvetlenül pedig a zalatonai kincstári uradalom jobbágyainak úrbéri sérelmeikben és szolgálati túlterheltetésükben keresendők. Mária Therézia úrbéri rendeletei könnyíték ugyan némileg a jobbágyok helyzetét, azonban mint félrendszabályok, az önkénynek tág mezőt hagytak fenn; az uradalmi és megyei tisztek huzavonája egyfelől, a kormányközegeknek a panaszolt esetekben tapasztalt hanyag és részakaratú eljárása másfelől, az elnyomott nép sérelmeinek számát újakkal szaporította. H. József megkezdett újítása a legkeservesebb helyzetben találta a jobbágyságot, s mert absolut törekvései az ország ellenállásán megtörtek, a nép felnyitott szemei őt ügye legmagasabb védnökének, a nemességet halálos ellenségének kezdék tekinteni. A zalathnai kincstári uradalomhoz tartozó jobbágyok még Mária Therézia idejében sérelmeikért panaszt tettek a kormányszék előtt, de az orvoslás elmaradt. 1780-ban Horát „minden fiscalis jobbágyok nevében“ Bécsbe küldötték, a ki „különböző sérelmek és pénzcsikarások miatt“ küldői nevében két, a maga nevében pedig egy külön folyamodványt nyújtott be az udvarhoz ; ezek oct. 26-án a legfelsőbb kézi jegyyel ellátva, a kanczelláriához, nov. 3-án a guberniumhoz tétettek át. A vizsgálat húzra-halasztva, orvoslásra nem vezetett. A sérelmek szaporodtak; a földesúrnak fizetendő díjak, pénzcsikarások, fuvarozások s huzavonák és a nem egyesült görög egyház sérelmeire vonatkozó panaszok, a korcsmárlással való experimentatiók által újakkal lettek tetézve ; ez adott okot a topánfalvi zavargásra, melyben Hóra is tevékeny részt vett. A zavargók bűnhődtek. Ellenök igen, mellettök nem volt törvény. Eközben 1782-ben Hóra, Kloska s Krisán későbbi vezérek jelenlétében állítólag egy titkos papi gyűlés tartatott, melynek czélja egy lázadás előkészítése volt. Hóra és Kloska 1782-ben másodszor, 1783-ban harmadszor és Hóra 1783. végén negyedszer is megfordult Bécsben, utolsó alkalommal a császár elébe bocsáttatott. A czél mindig sérelmeik orvoslásának sürgetése, az eredmény: húzás-halasztás és nem az igazság kiszolgáltatása volt. A kormányszék Hunyad megye főispánjához tette át az ügyet, ki a többször magához fárasztott küldötteket végre azzal bocsátá el: „menjetek haza, a dolognak már vége van és abból semmi sincs.“ És ők elmentek Fejérvárra a hadbiztoshoz, magukat katonákká beíratni. Ez a lázadás genesise, ami ezután történt, az már előjátéka a véres tragoediának. „Tegye minden ember kezét szívére, az udvari rendeletet számba nem vevő, a szegény oláhokat nem védő, de inkább zaklató és keserítő eljárása a guberniumnak és megyének nem kényszeritette-e őket mintegy a kétségbeeséstől sugallott végső lépésre ? — kérdi a történetíró és a Hóralázadásban a Nemesis büntető igazságát látja, mely megbünteti az atyák vétkeit fiaikban harmad és negyediziglen. A pórzendülésben egyik főtényező, annak előjátéka a katonai összeírás volt. Ortmayer gy.fehérvári hadbiztos jul. 14-én és 23-án kelt két rendeletet kapott, hogy a kik hozzáfordulnak, azokat családjaikkal és földbirtokukkal együtt írja össze. A kincstári jobbágyok sérelmeikre orvoslást nem eszközölhetvén ki, a jobbágyi iga lerázására egyetlen mód gyanánt a fegyver fölvételt, maguknak katonává beiratását tekintették. A pápák gondoskodtak, hogy minél tágabb körben elterjedjen az a hit, miszerint a császár az elnyomott népet felszabadítani akarja, ahogy erre csak az az egy út vezet Herepe alsó fehérmegyei helység volt az első, mely julius elején összeiratott, később négy falu követte s csakhamar Hunyad, Alsó-Fehér, Küküllő, Torda és Zaránd megyékből 81 falu lakossága lett összeírva. Az irodákban a pópák is működtek. A nép várta a fegyver felvételét; nyugtalansága s izgatottsága nőttön-nőtt. Több falu már megtagadta az uraságnak az engedelmességet.Augusztus utolsó felében a nép Hunyadmegyében már „nyilván és mindenütt rablások, gyilkolások és gyújtogatások elkezdéséről beszélt“, s mire az aluszékony megyék és kormányszék fölébredt, a közrend és csendesség nagy veszélyben forgott. Alsó Fehérmegye aug. 13. és 16. beküldött vésztjósló jelentései folytán Halmágyi István, mint kormányszéki biztos a helyszínére küldetett ; ez a főispánnal és a katonai parancsnokkal értekezett, Fejérvártt a feliratásra jött 2—300 jobbágy előtt az összeírást érvénytelennek és semmisnek nyilvánította, ezt a fejérvári hetivásáron s tövisi sokadalmon kihirdettette, a népet hazamenésre, csendességre s kötelmei teljesítésére intette; a pópáknak pedig felelősség terhe alatt meghagyatott, hogy intsék a népet: óvakodjék többé ilyesmit tenni. Halmágyi jó reménynyel tért vissza Szebenbe, a további teendőkkel Bánfi Farkas b. bízatván meg. A kormányszék felterjesztése Halmágyi jelentésének jó reményeire épült. Bizalma azonban gyenge alapon feküdt. A nép izgatottsága nem csillapult, sőt szenvedélye a pápák lázításai által mindinkább felkorbácsoltatott. A vihar már közelgett, s a gubernium és főhadparancsnokság formalitások felett feleselgetett egymással. A főhadparancsnokság, bár önfejüleg rendelte el a katonai öszszeírást, mégis a zavarok lecsendesítésében a politikai hatóságok irányában őszinte egyetértést, a segélyadásban készséget nem tanúsított, sőt — mintha egy titkos kéz tartotta volna viszsza — a végszükségben is vonakodott kellő katonai segélyt nyújtani. A megyék és a gubernium vakságuk és aluszékony tétlenségük miatt az egy egész hónapig tartott zajos összeirás felől későn értesültek, meggátlására sem kellő időben, sem alkalmas eszközökkel fellépni nem tudtak, csak tapogatóztak s félrendszabályokhoz folyamodtak. Bár József császár teljes indignatióval rótta meg a két főhatóság versengését, az akkor sem szűnt meg, midőn a mesztakoni gyűlés s összeesküvésben a magyar nemzet kiirtása czélul kimondatott s Küretyen a november 2-diki vérnappal megkezdődött a véres lázadás, melyben a tudatlan pópák, erkölcstelen vezetők s a félvadság irtózatos szenvedélyei által vezérelt oláhság, nemesi lakok, falvak, városok felgyujtása, egész családok kiirtása, több ezer ember, köztük hasonló sorsú magyar jobbágyok legyilkolása, más vallású templomok felgyujtása, kincsei elrablása, nem görög hitüek — főkép nők áttéritése, oláh ifjakhoz nőül kényszerítése, az ellenállók fajtalan meggyalázása s leöldösése és hasonló aljas tettek által állott irtózatosan véres boszut Erdély magyarságán. Ismertetésünk szűk körén kivül esik tüzetesen szólani a lázadás megkezdése s lezajlásáról, terjedelmesen és híven van az előadva az előttünk fekvő monographiában. Csak arról szólunk pár vonásban még, kiket tesz felelőssé történetírónk tömérdek adatai alapján a lázadás kitörése s oly késői elfojtásáért, és mennyiben volt II. József császárnak része benne. A lázadás indokai jobbágyi sérelmek voltak, a katonai összeírás arra utat nyitott. Ez tény. De tagadhatlan tény az is, hogy az elégedett Pest, április 7. (Tegetthoff altengernagy.) A távírda ma meghozta a valóban leverő hírt, hogy Tegetthoff altengernagy rövid betegség után tüdőlokban meghalt. Tegetthoff Vilmos mint sorhajókapitány és hajórajparancsnok az 1864-i német-dán háborúban a Helgoland melletti tengeri csatában vívta, ki magának a világ előtt az első elismerést. Tegetthoff, bár e csatát nem koronázta siker, mégis kitűnő tengerésztisztnek bizonyult be s a tengeri hatalmak, Amerika és Anglia figyelmét is magára vonta. Tegetthoff gyorsan haladt. Kevéssel a helgolandi csata után ellentengernagygyá neveztetett ki s uj hatáskörében kitűnő szervező tehetségnek is bizonyult be, mely méltó volt a szerencsétlen mexikói császár által reli származott örökségre, a monarchia tengeri haderejének fejlesztésére, szervezésére. A gond és buzgalom rövid két év alatt már megtenné gyümölcsét s a monarchia tengeri hadereje, mely két év előtt még nem mérkőzhetett meg Helgoland előtt a körülbelől hasonló erejű ellenséggel. Lissánál sikeresen szembeszállt a sokkal erősebb olasz hajóhaddal s Tegetthoff vezérlete alatt oly dicső győzelmet aratott, melyet a történelem az utolsó 50 év egyik legnagyobb tengeri csatájaként jegyzett fel. Tegetthoff nemsokára altengernagygyá lön s bár eddig még eléggé ki nem derített okok miatt az udvari körök kegyét, rövid időre elveszté, a tengerészeti minisztérium megszüntetésével a közös hadügyminisztérium tengeri osztályának vezetőjévé lett. Mint ilyen minden időben a legszigorúbb alkotmányosságot, szabadelvüséget tanúsított s teljesen megérdemelte a köztiszteletet, melylyel mindenütt találkozott. — Betegségéről a következőket írják: Tegetthoff, ki még nehény nap előtt teljes egészségben s jó erőben volt, a hét elején meghűtötte magát. A betegség csakhamar veszélyes jelleget öltött és csütörtökön már aggályokat kezdett gerjeszteni. Csütörtök délután már orvosi consiliumot tartottak felette, melyben Oppolzer és Rückert tanárok részt vettek. Az orvosi tanácskozmány belátta, hogy a beteg megmentésére alig lehet remény. Az életerő gyorsan apadt s estefelé már elveszte eszméletét. Délután el akarták látni a halotti szentségekkel, de ő nem akarta azokat felvenni, mert nem akart tudni a halálról. Anyja és fivére egész éjjel virrasztott betegágya mellett. Tegnap délután Albrecht főherczeg, a miniszterek, az aristokratia tagjai, tábornokok stb. tudakozódtak hogyonléte felől. Esti 8 órakor a beteg visszanyerte eszméletét és jobban érezte magát, de ez már az életerő utolsó fellobbanása vált. Pest, április 7. A nagy forradalom eseményei ismétlődni készülnek a franczia fővárosban. A csatatéren szenvedett vereségek, mint akkor, úgy ma is a lehető legszélsőbb pártok kezeibe játszák a hatalmat. Akkor minden vesztett ütközet fokozta a rémuralmat a fővárosban, minden rész hír, mely a vidékről jött, új támaszt szolgáltatott az önkénynek és kétségbeesésszerű zsarnokságnak. Ma a poroszok franczia területen állanak ugyan, de a francziák fegyverei nem ellenek, hanem saját honfitársaik ellen irányozvák, s a szenvedett vereségek azért ugyanazon hatást gyakorolják Párisra és kormányára, mint az 1792 — 93-dik év eseményei a hatalom akkori kezelőire. A szabad szó ma száműzve van a franczia fővárosból, s csak tegnapelőtt négy lap megjelenését tiltotta el „Francziaország s a köztársaság megmentője,“ a commune. A személyes szabadságot, a politikai szabadság ezen alapját, naponkint lábbal tiporja. Békés polgárokat tömegesen vet fogságra, arczon üti a magántulajdon szentségét, s fenyegetései után valóban nem lehetetlen, hogy a guillotine ismét megkezdi szomorú tevékenységét, csak hogy talán a bárd helyett most a golyó végzendi a véres munkát, mi azonban a szerencsétlen áldozatokra nézve nem nagy vigasztalás. Ilyen a helyzet Párisban. Ami a csatatér helyzetét illeti, a tüzérharcz, melyet változatosság kedvéért néha-néha egy kis rendes csetepaté szokott érdekesbé tenni, sikerrel folyt a versaillesi csapatok naponta közelebb jönnek a város falaihoz. A fővezénylet most helyrehozta a mulasztást, melyet ápril 2-án elkövetni elég meggondolatlan volt. Az akkori apróbb harczban a versaillesiak Neuillyt pillanatnyira elfoglalták ugyan, de azonnal ismét elhagyták azt. Neuilly Páristól nyugatra fekszik, s mint átjárási hely a Szajnán jelentékeny stratégiai pontot képez. A versaillesi csapatok most ismét elfoglalák e helyet, s amint látszik, meg is tartják azt. Itt tehát közvetlen Páris falai alatt állanak. A ma érkezett hírek már valóságos képét nyújtják az ápril 3-án a déli és nyugati részeken vivott harczoknak s a benne résztvett haderőknek. A lázadók öszszes seregének főparancsnoka a famosus Bergeret tábornok volt s ő főzte ki a gyönyörűséges haditervet, melynek árát épen ő fizette meg legdrágábban. Bergeret a sereg jobb szárnyát vezette s korán reggel 25 — 30000 emberrel, Neuillyből, a Mont Valeriennel nem törődve, Nanterre, Rueil és Bougival helyek felé indult s azokat meg is szállotta. Ekkor azután a Valerien-erőd nehéz ágyúi is beleszóltak a dologba. Hevesen lődözték a nevezett helyeket s részben szétrombolták azokat, de a lázadókat kiűzni képesek nem voltak. Az ágyúzás idején a ver-