Pesti Napló, 1873. november (24. évfolyam, 252-276. szám)

1873-11-21 / 268. szám

5168. iss. Szerkesztési iroda? Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illeti? minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Budapest. Péntek, november 21.1873 Kiadó-hivatal, Barátok-tere, Ath­enaeum-épillet. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: ti.­éri rogam. Hirdetések Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten há-hoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­ 12 . — » Az esti kiadás postai különküldéséért felfilfizetés évnegyedenként 1­orint. Az előfizetés az év folytán * minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik, szintúgy mint¥élöfizetések a KIADÓ-HIVATALBA, Barátok­ tere, Athenaeum-épü­lt küldendők. E­őfizetés­­ „PESTI NAPLÓ"-ra. Előfizetési árak: Egész évre . . 24 frt Félévre ... 12 „ Negyedévre . 6 „ Az előfizetés Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó-hivatalának (ferencziek tere Athenaeum épület) küldendő. I­n­ Napló 51 szerkesztő- és kiadó­hivatala. Budapest nov. 20 A Dunába vizet hordani s az uj kölcsön súlyos voltát bizonyitgatni, körü­lbelől egy jelentőségű munka. És Horn Ede nem sajnált néhány nappal ezelőtt hosszú czikket szánni e hálás föladatnak. Csakhamar észrevenni lát­szott azonban, miszerint nemcsak hogy „ön­­gyilkosságot“ nem követ el a törvényhozás az illető törvényjavaslat elfogadásával, hanem hogy koc­kán forog az állam hitele, ha a szó­ban levő kölcsönművelet végre nem hajtatik. Azért Horn Ede ma már elfogadja az új köl­csönről szóló törvényjavaslatot általánosság­ban , de olyféle módosításokat hoz egyúttal javaslatba, a­melyek lényegesen megváltoz­tatnák, tehát koc­káztatnák a megállapított hitelműveletet, holott a módosításokból a leg­kisebb előny sem származnék az országra. Mindenek­előtt azt hibáztatja Horn,hogy miért szól a törvényjavaslat 153 millió­értról, mikor egyelőre csakis feléről vagyis 76 és fél millióról rendelkezik ? Indokolt a kérdés , de indokolt az intézkedés is. Általánosan tudva van és a törvényjavaslat ki is mondja 1. §-ában, hogy 153 millióra lesz szükségünk, hogy a már czélba vett beruházásokat végrehajthassuk; az első felére szükségünk haladéktalanul, a másodikra a legközelebbi néhány év alatt. Ha lehetséges lett volna akár csak az első 76,­ millió frtot külön alap kijelölése nélkül beszerezni,akkor nem kellene a törvény­­javaslatban ezen összegen túl terjeszkedni. De miután speciális biztosíték kijelölése nél­kül ez idő szerint lehetetlen lett volna 76 millió friot, legalább a törvényjavaslatban elért feltételek mellett beszerezni, nem tehe­tett a kormány helyesebben, minthogy az államjavakat jelölte ki biztosítékul a 76 mil­lióra. Az államjavak azonban nem 76­ A, és nem is 153 millió, hanem ennél sokkal na­gyobb államadósságnak szolgálhatnak, elég­séges biztosítékául. Ha tehát Magyarország­nak a közel­jövőben legalább 153 millióra­­ szüksége lesz és az államjavakat már egyszer­­ biztosítékul le kell kötnie, akkor helyesen­­ történik, ha e zálog mindjárt előre az egész­­ kölcsönre jelöltetik ki alapul. Könnyíti ezen eljárás a most kibocsátandó utalványok kez­­letét és könnyíteni fogja majdan a másik 761/2 1­­ millió realizálását is. Hibáztatja továbbá Idom­, hogy miért szóljanak a kibocsátandó utalványok 6%-ról, holott nyilván­való, hogy az állam sokkal magasabb kamatot fizet. Szerinte helyesebb lenne, ha a consortium nem 84 Vo­srtot fizetne 100-ért, hanem fizetné teljesen a kötvény név­szerinti összegét, az állam pedig nevezze meg a szelvényen a valósággal járó kamatlábat. Nézetünk szerint ezen módosításnak nin­csen semmi gyakorlati jelentősége, ellenben megnehezítené a kibocsátandó utalvány­ok for­galomba jutását. Maga Horn is mondja és nem gyengíti meg ez igazságot semmivel, — hogy a tőzsdeértékek emissiója s az azokban űzött speculatió az egész világon a valóságos és a névérték közti hullámzás szerint intézte­­tik. — És Magyarország, mely Londonban Frankfurtban,­­Berlinben és Bécsben keres hitelt, új tőzsdeszokványt akarna a pénz­­piaczokra ootrogálni? Azt állítja ugyan Horn, hogy e kincs­tári utalványok nem fognak a tőzsdén vé­zetni, hanem nagy tőkepénzesek és bankok elzárva fogják tartani szekrényeikben. Hatal­mas consortium ugyan azon csoport, mely a szóban levő műveletre vállalkozik, de hogy öt éven át 76 és fél, illetőleg 153 milliót ma­gánál megkössön, és hogy­­ne iparkodnék a kincstári utalványokon, mihelyt 88 — 90-en eladhatók, túl is adni s ez­által azokat a tőzs­dei forgalomba juttatni, azt bajosan hisz­­szü­k. E szerint magától elesik Horn Ede azon főbb argumentuma, melyet a névérték teljes befizetése mellett fölhoz, h­ogy t. i. kötelezni kívánná a consortiumot, miszerint egy bizo­nyos felmondási határidő alatt szolgáltassa vissza az utalványokat az államnak a név­szerinti, vagy a­mi Horn javaslata szerint azonos volna, a valódi érték megtérítése fe­jében. E kikötés eltiltaná a consortiumot at­tól, hogy túladjon ezen kincstári utalványo­kon, ha időközben magasabb árfolyamot ér­hetne el velük, és mert a vállalkozók nyere­ségét nem az évi kamat, hanem az elárusítóé­nál elérhető árfolyamtöbbletből remélnek, természetes, hogy sokkal magasabb díjt kel­lene a consortiumnak engedményezni, ha arra kívánnak kötelezni, hogy a kincstári utalvá­nyokat szekrényeiben megtartsa. Ellenkezőleg mi azt hiszszük, a­ogy az állam, ha azon helyzetbe jut, hogy öt éven innen olcsóbban szerezhető pénzzel a kincs­tári utalványokat visszaválthassa, akkor tete­mes összeget nyerhet azzal, hogy vagy a tőzsdén előreláthatólag jóval parin alul ösz­­szevásároltatja, vagy pénztárainál a tőzsdei árfolyam mellett készfizetésül elfogadja ezen utalványokat. Horn javaslata szerint azonban igen magas kamatot fizetne az állam mindjárt az első évektől kezdve s ha módja lenne le­jártuk előtt, épen a magas kamat m­egkímé­­lése végett, beváltani az utalványokat, akkor a teljes névértéket kellene megfizetnie. A­mi a consortium szabad választását a fizetési valuta tekintetében illeti, hogy t. i. aranyban vagy papírpénzben — 117 írtjával számítva a font sterlinget — teljesítheti a fizetést, erre nézve előzőleg megtettük már egyik korábbi czikkünkben észrevételeinket, és Horn felszólalása után is azon nézetben vagyunk, hogy a consortium a 4. §. idevágó rendelkezésével óvni kívánta magát agro­­veszteségektől, de hogy másrészt a kincstár­nak nem fog ez intézkedésekből kára támad­ni. Hasonlókép­pen tartjuk nézetünket a visz­­szafizetés, illetőleg consolidatio tekintetében. Nagyon kétélű kísérlet volna ugyanis ma öt évre előre meghatározni, hogy a tartozás valamely részét papírban vagy ezüstben fognák törleszteni, mert akkor egy bizonyos arányt kellene papír, ezüst és arany közt előre fölvenni; s ily megállapodás, meglehet, hogy hasznunkra, de ép úgy meglehet, hogy kárunkra fordulna. Egyébiránt az ily meg­egyezésnek csakis azon esetre lehetne reális alapja, ha a kincstári utalványok Horn fölte­vése szerint a consortium kezében megmarad­nának­­ a mi pedig nézetünk szerint, minden alapot nélkülöző föltevés. A Horn Ede által javasolt módosítások kiforgatnák a törvényjavaslatot lényegéből és visszavetnék a megállapított hitelművele­tet. Mikor Horn Ede, még képviselőnek vá­lasztatása előtt, a bankenquetebre meghivatott, voluma előadása folyamán kijelenté, hogy ő, ha megbízást nyerne, rövid idő alatt képes lenne a magyar bank megalapítására szüksé­ges éretalapot a külföldön beszerezni. Hisz szűk, hogy Horn sokra képes, és azért óhaj­tottuk volna hallani, hogy vállalkozik-e az önmaga által ajánlott módozatok szerint no­vember végéig a 76 millió írtnak legalább első harmadát előteremteni. Úgy gyanítjuk, hogy Horn ezt még ígérni sem meri. És mert a magyar állam hitele a legszorosabb ösz­­szefüggésben áll a szóban levő hitelművelet gyors realizálásával, a „módosításoknak“, ha gyakorlatiabbak is lennének a Horn által ajánlottaknál, nincs gyakorlati becsük. A „Pesti Napló“ tározója. Szerdahelyi Kálmán utolsó napjai. (Orvosi naplómból.) — Ötödik közlemény. — Másnap aztán elhagyta a fővárost — örökre. Halva hozták őt oda vissza. Egyetlen szerepet vitt magával „tanulmányo­zás végett“ : »Alcest«et, a „Misantrop“-ból. Külö­nös előszeretettel viseltetett M­o 1­i é r­e ezen alko­­tása iránt s egyszer tréfásan azt mondá: „nem ját­szom el addig, mig boldog vagyok, mert az a rög­eszmém van, hogy ezt jól adva, játék végével meg­lövöm magamat!“ Az utolsó szerep, melyet leírt magának (mert minden szerepet maga szokott leírni) „Kövesdi Er­vin“ volt T­o­­­d­y István „Új emberek“ czíművíg­­játékából. Azonban ezt már nem végezhető be. Mi­dőn kijelentettük neki,hogy nem szabad többé föllép­nie, félbeszakította a másolást s nem írt hozzá egy betűt sem. Hanem azért az első előadás sikere igen érde­kelte s alig tudta bevárni a recensiókat. Végre meg­érkeztek azok. Ritka egyhangúsággal constatálták, hogy P­r­­­e­r­r­e Cornélia az­nap este oroszul volt disponálva.« Még az életlapok is kifigurázták. Persze, azt egyik sem írta meg, hogy mi volt ennek az »indispositiónak“ az oka. Nagy Károlyból többször irt nejének. Megható nyilatkozatai azok egy gyöngéd szivnek,mely a távol­ban is mindig azokért dobogott, kiktől a kényszerű­ség elszakította. Hűségesen referált hogylétéről is s ha néhány kínos és kétségbeejtő is, a jobb napokon ismét reméli s rajongva ecsetelé azon boldogságot, mely reájuk várakozik, ha majd jövő áprilisban vég­kép lelép a színpadról s visszavonulva, egyedül azok­nak szentelheti életét, kiket annyira szeret. Eléggé illustrálja ezt a következő levél is. »Szeretett jó nőm ! Ma délben kaptam meg a mi kedves jó­mó­nikánk *) levelét s szivemből örültem rajta, hogy most is olyan gondos, szorgalmatos a engem szerető gyermek, mint volt s mint a milyen bizonyosan min­dig lesz. Azon is nagyon örültem, hogy olyan szépen és correctül is. Én ma reggel jöttem haza Szathmárról, hol a tegnapot töltöttem Rónayéknál. Nagyon szi­*) Szerdahelyi fogadott leánya. vesen fogadtak, náluk ebédeltem és háltam. Pompás ágyat vetettek, de én az éj nagy részét csak átkín­­lódtam. Ismét kegyetlen éjszakám volt. Tudja isten, nem is lesz belőlem ember, ha csak az erdélyi levegő helyre nem hoz. Itt annyira jól érzem magamat, menten minden komédiától, hogy — ha te itt volnál — szívesen itt tölteném egész életemet. Olyan csendes, olyan nyu­­g­odt itt az élet, hogy csak úgy kivántatja magát. Már arról is gondolkoztam, hogy, ha tavaszszal nyugdíjaznak, itt telepszem meg, ennyi gyöngédség­gel sehol sem lennének irányomban. De hát mivé len­nék nélküled ? ha pedig te mellettem volnál, mi lenne Tónikából ? Itt le kellene m­ondania a színészi álmokról!------Szerény életre kellene szorítkoz­nunk, de legalább nyugodtak és boldogok volnánk. A komédiától irtózom! Most még úgy érzem, hogy egészségem javulására sem számítok, ha azt az ismért színészet árán kell megvásárolnom. Meglehet, hogy ez későbben másként lesz, — de most még így van. A „Új emberek“ bírálatát olvastam a »Főv. Lap.« és „Naplódban. Rólad azt írják : kedvetlen voltál. Nem csudálkozom, a te helyedben én sem ját­szanám kedvvel. Az én istenem veletek, kedves szeretteim !*Lelke mélyéből csókol az, kinek minden gondolata ti vagytok. Kálmán.“ Egy másik levelében, többek közt, ezen passus fordul elő : „Sándor *) tegnap itt is, telegrafi­ozott is, név­napomra gratulálva s nagyon óhajtja, hogy hozzá­juk elmenjek; mint mondja :ott okvetlen meg­gyógyulok s én hiszem is, mert ott még jobb a leve­gő mint itt.« Ezt irta nejének October 14-én.November 14-én (éppen egy hóra rá) már halva volt. Bármily nehezére esett is Nagy-Károlyt oda­­hagynia, végre mégis elhatározta, hogy sógora szi­ves meghívásának engedve, Nagy-Bánya felé veszi útját Kolozsvárra. Ketten kisérték őt oda. Az egyik­­ rokona, a másik p­edig a család egyik barátja volt, ki szintén Kolozsvárra készült s a beteg művész kísérőjéül ajánlkozott odáig. Nagy-Bányáról aztán nem akarták elbocsátani. Elhalmozták mindennel, a mi után csak vágyódott s *) S m­i­t Sándor, Szerdahelyi sógora Nagy-Bányán, kérték, hogy maradjon ott. Váltig mondták neki, hogy hiszen ott éppen olyan jó a levegő, mint Er­délyben. Szerdahelyi már hajlandó is volt a ké­relemnek engedni, hanem az egyik úr, ki őt Károly­ból kísérte oda, sehogysem akart beleegyezni. Sie­tett Kolozsvárra. Kálmán mindig nagy mestere volt a tréfák ki­fundálásának , úgy örült mint a gyermek, ha vala­melyik tréfája sikerült. A jelen esetben sem igen lehetett volna erőszakkal fordítani a dolgon, nem maradt hát egyéb hátra, mint azt a makacs embert „megtréfálni.“ Fölkereste sógorát s azt kérdezte tőle, hogy van-e valami jó ismerőse a telegráf-hivatalban ? Mi­dőn a kérdezett igennel felelt, arra unszolta, hogy menjen el azonnal hozzá s állíttassa ki vele a követ­kező telegrammot. »Nőddel találkozván, tőle tu­dom, hogy N.-B­ányán vagy. Jónak látnám, ha 8—10 napot ott töl­te­n­é­k.“ (A telegramm Pestről volt keltezve s alatta ezen sorok írójának neve figuráit.) Ezen sürgöny nem sokára annak rendje és módja szerint házhoz küldetett s most már természe­tesnek találta mindenki, hogy az elindulásra még csak gondolni sem lehet. Ha egyszer pesti orvosa ilyesmit telegrafi­oz neki, csak nem daczolhat annak rendeletével? ! Persze, a ki értett a dologhoz, az mindjárt rá­jöhetett, hogy mégsem olyan kifogástalan az a sür­göny, mert isten tudja, hány ezredik szám alatt lett expediálvá. De hát Kálmán erre azt mond­ta, hogy: „ha ez a mi kedves barátunk észre nem veszi, hogy ily kis városba ennyi ezer meg ezer telegramm nem érkezhetik , akkor megérdemli sorsát!“ A czél el volt érve. Szerdahelyi Nagy­bányán maradt. A kedves családi kör, az üde lég, a nyugalom csakugyan jó hatással voltak rá az első napokban. Sokat tréfált, beszélgetett s a lapokat mindig mohó vágygyal várta. Váljon mi birt hoznak Pestről? Valamely napon egyik szépirodalmi folyóira­tunkban kis notice jelent meg, mely lehangoló. »A „Főv. Lanok“-ban olvastam — igy irt arról nejének — hogy már megosztozkodtak, vagyis job­ban mondva, egynek adták át szerepkörömet. Egy pillanatra belém nyilallott, de aztán elmúlt. Úgy sem lát engem többé Milánó !­ Bizony ilyesmi zokon eshetik az embernek, de hát ki tehet arról, hogy a világ sorát megváltoztatni nem lehet ? A szerepeket be kell tölteni, mert a kö­zönség követeli az előadásokat. Ha az egyik kidől , a másik lép helyébe. Ez a dolog rendje. Az élet­telen természetben sincs különben. Midőn a hajó mély sebet vág a vízben s egyik hullámot kimozdítja helyéből , azonnal a másik ömlik oda, hogy kipótolja a támadt űrt. Nincs azon mit bánkódni, hozzá kell ahhoz szokni. Szerdahelyit Nagy-Bányán dr. L­o­v­­i­i­c­h Gyula vette kezelése alá. Később aztán — midőn betegsége aggasztó fordulatot vett — a gon­dos, szeretetteljes ápolásban még dr. Tóth és Virág urak is részt vettek. L o v r i­c­h octóber 24-én látta őt először, — este, vacsoránál. Szemben ült vele s legelőbb is az tűnt fel neki, hogy Kálmán előtt a couvert helyét egy pohár tej foglalta el s hogy a gazdagon megra­kott asztalhoz hozzá sem nyúlt. — Mindig csak tejet szokott vacsorálni ? — kérdé tőle az orvos. — Igen, egy idő óta, — válaszolt szegény ba­rátunk sajátságos fájdalmas mosolyával, mely az utóbbi időkben oly gyakran játszta körül ajakát. — Beteg vagyok — folytató — s meg is kérem dok­tor urat, nézzen meg valamelyik napon, mert itt maradok. Leszámítva azt, hogy alig evett valamit, az egész vacsora alatt elég kedélyesen viselte magát. Nevetgélt, tréfált s különösen örült annak, hogy so­káig fenn maradhat. Másnap délelőtt dr. L­o­v­r­i­c­h meglátogat­ta s egyúttal meg is vizsgálta őt. Nem látszott bá­gyadtnak, bár keveset aludt. Azon urak, kik őt Ká­rolyból Nagy-Bányára kisérték, mellette virrasztot­­tak s azt álliták, hogy bár, későn feküdt s korán kelt, mégis vig beszélgetések közt töltötte az időt. Csak akkor rettentek meg, midőn az időszaki roha­mok jöttek rá. A vizsgálat alatt igy szólt Lovrichhoz: — Járás közben fulladozom, éjjeleim álmatla­nok s időnként görcsös fájdalmakat érzek a mellben. A doktorok azt állítják, hogy, szívbajom van. Egyéb­iránt — téve hozzá — apám is 46 éves korában halt meg. Nem vagyunk hosszú életűek. Szerdahelyi még az­nap kirándulást tett társaival együtt Koltóra gr. T­e­l­e­k­y Sán­dorhoz, hova ebédre voltak hiva. Ez egészen felvillanyozta őt, mert a gróf, gyer- D. .kkora óta, a legszivélyesebb barátságot tanúsította iránta s az ilyesmiért ő oly hálás tudott lenni. Kisé­­rői szintén örömmel fogadták a meghivást s Kálmán — széles jó kedvében — meg nem állhatta, hogy elindulásuk előtt azt a csipős megjegyzést ne tegye rájuk: „ezek a demokraták mindig örülnek a g­r­ó­fi meghívásoknak !« Aztán tovább fűzte tréfáit. „No én fogadni mernék, hogy ott zavarba jöttök. Hogyan fogtok a salonban mozogni ? Hogyan ültök le ? Mert egy franczia grófnő termeiben*) egészen máskép kell ám leülni, mint egy magyar grófnő előtt. S midőn arra kérték őt, hogy hát tanítsa meg őket, miként kell a „comtesse“-ek előtt leülni: gyermekies öröm­mel produkálta előttük a leülés különféle nemeit. E kirándulás — honnan esti 7 órakor érkezett meg — végzetes volt reá nézve, a­mennyiben (talán áthülés folytán) a jobb tüdő alsó lebenyében láb tá­madt, mely — ha más körülmények közt nem birt volna is valami nagy fontossággal — ez esetben két­ségkívül gyorsítá a catastrófát. Másnap — midőn dr. L o v r­­­e a megláto­gató — igen roszul érezte magát. — Alkalmasint nagyon megrázott a kocsi —* mondá orvosának. A reá következő éj­jel erős köhögés vette elő és többször hányt. Kedélye azonban még akkor sem volt megtörve. Gyakran bolondozott kínjai közepette is. Sőt még a tervezgetésről sem mondott le egészen. Azt hitte, hogy a nyugalom meg fogja gyógyítani. Abban is bízott, hogy, ha a színpadtól végkép elbú­csúzik, ez javulását nagyban elő fogja segíteni. Egészségi állapota azonban napról napra job­ban hanyatlott. Történt, hogy közbe-közbe, midőn a kínzó hányás és köhögés szüneteltek, még néha el-el mondogatott egy-egy adomát színészi életéből, de ezek már csak utolsó fellobbanásai voltak az alvó­félben levő lánynak, így, többek közt, keserű mosolylyal eről­té egyszer, hogy a színpadon mily gyorsan vénül az em­ber. A közönség nem kérdi, hány éves? — azt sem hogy, mióta színész ? — hanem, ha már több éven át látta a színpadon, a „régiek“ közé sorozza őt. S erre a következő történetet beszélte el: „A rendező sürgeti Szigeti Imrét, hogy siessen az öltözkö­déssel, mert nem sokára az ő jelenete következik, mire a felszólított azt válaszolá, hogy hiszen hát ő már csak készen lenne, de a fodrász nem búvik elő a „rokkantak“ közül. Ezen rokkantak pedig: Szi­geti József, Feleki, Lendvai és­­­ő voltak. *) A gróf neje franczia születésű. A Deákkör holnap pénteken eztt 6 órakor értekezletet tart. Budapest, nov. 20. (A k­é­p v. ház pénzügyi bizott­mányának) tegnap és tegnapelőtt alkotott ha­tározatai oly nagy horderejű fontos megállapodások, melyeknek egész helyzetünk átala­kítására lényeges befolyásuk lehet. Ma nem akarunk a bizottság határozataihoz érdemlegesen szólni; a­mi azonban a formai részt illeti, föl kell említenünk, hogy nem értjük, mint történhetik az, hogy a bizottság, melynek ülésein a pénzügyminisz­ter jelen volt, oly fontos határozatokban megálla­podhatott a nélkül, hogy a kormány részéről e hatá­rozatokra vonatkoz­ólag bármely nyilatkozat tör­tént volna. A budget átrevideálása és egy­ bizott­ság kiküldése, mely összes háztartásunkat átvizs­gálja s a pénzügyi helyzettel összhangzásba hozza : oly nagy horderejű megállapodások, hogy majdnem megfoghatlan, mint létesülhetnek ily határozatok a kormány teljes neutralitása mellett. Kerkapoly miniszter e semlegességéhez sok szó férne. De a legfőbb az, hogy maga a tény, mi­dőn ily megállapodások vitatásával szemben a pénz­ügyminiszter hallgatásra szorul, oly kínos situatiát jelent, melynek fenntartása nem állhat senki érde­kében. Meg vagyunk győződve, hogy ez érzettől áll­hatott a Deákpárt szintúgy mint a kormány és ez érzet általánossága rövid idő alatt meg fogja érlel­ni azon erőteljes, férfias elhatározásokat, melyek a türhetlen helyzet megváltoztatására szükségesek. A­míg ez megtörténhetik, Kerkapoly pénzügy-­­­miniszter oly positiót foglal el, melyet nem tarthatunk méltónak sem hozzá, sem a párthoz. Reméljük azon­ban, hogy minden hivatott tényező közreműködik e situatio lehető megrövidítésére. (A képv.­ház tanügyi bizott­ság­a­ ma esti ülésében kezdette meg a középtano­­dai törvényjavaslat tárgyalását. A tagok, Tisza Kálmán elnöklete alatt majdnem teljes számmal vol­tak jelen , szintúgy jelen volt T­r­e­f­o­r­t miniszter s Mészáros mint tanácsos. A törvényjavaslat általános tárgyalásában a bizottságnak majdnem ösz­­szes tagjai vettek részt, s Trefort miniszter minden egyes megjegyzésre reflektált. A következő indítványok létettek : Schwarcz Gyula azt ajánlá, hogy a bizottság, a miniszterrel egyetértőleg, indítványozza azt a házhoz elé ter­jesztendő jelentésében, hogy a polgári iskolák czél­­szerűbb szervezéséről m­­ég ez országgyűlésen tör­vényjavaslat terjesztessék elő. Ez elfogadtatott. M­o­lnár Aladár, kinek a középtano­­dák ózdijáról tett fejtegetéseit a bizottság többsége helyeslé, azt indítványozta, hogy a szakiskolákról nyújtassék be törvényjavaslat, a­mely indítványt a miniszter s a bizottság helyeselt. Szilády Áron azt ajánlá, hogy a nem állami középtanodák ne vézessenek e javaslat rendel­kezései alá s azokról külön törvény intézkedjék, ha majd az egyház és állam közötti viszony megolda­­tik. A bizottság többsége ez indítványt mellőzte. Az előadott nézetek közül, érdekességénél fog­va, fölemlítjük a Tisza Kálmánét. Tisza azt véli, hogy az államnak joga van azt kérdezni: mit tudsz ; — de arra nincs joga, hogy azt is kérdezze: miként, mennyi tanártól és mikép fizetett tanár­tól tanultál ? Az tehát nézete, hogy szabja meg az ál­lam, hogy mit követel a középtanodától, a vizsgála­tokon győződjék meg arról, hogy e követelménynek elég létezik-e , — de a nem állami tanodák ,egyéb szervezetébe ne avatkozzék. Ezt pénzügyi tekintetből is ajánlja, mert oly középtanodák szervezése, min­­ket e javaslat czélul kitűz, az állam sok milliójába kerülnének ; a hitfelekezetekre nézve pedig e teher elviselhetetlen. A bizottság e nézetet a törvényjavas­lat illető szakaszainál vitatja meg. A törvényjavaslat általánosságban elfogadta­tott, a részletes vitát a bizottság holnap d. e. 10 óra­kor tartandó ülésén kezdi meg. — Csengery Antal a mai tanácskozásban nem vett részt. (Az osztrák kölcsön törvény­­javaslat,­ melyet közelebb egész terjedelmében közöltünk, tudvalevőleg az osztrák képviselőházi nemzetgazdasági albizottságához utasíttatott. Az al­bizottság lényegesen megváltoztatott alakban ter­jesztette a bizottság elé a törvényjavaslatot, mely­ből kiemeljük a következő részleteket: Az 1. czikk­­ben felhatalmaztatik a pénzügyminiszter legfölebb nyolc­van millió osztr. ért. ftig terjedő összegnek vagy ezüst-kölcsön, vagy az egységes járadék-adós­ság kötelezvényeinek elzálogosítása által eszközlen­­dő és a kincstárra lehetőleg legkevésbé terhelő pénzügyi művelet útján való beszerzésére. A pénz­ügyminiszter továbbá felhatalmaztatik, hogy az esetleg ezüstben beszerzendő összeget az osztr. nemzeti banknál letéteményezvén, ezen összeg ere­jéig bankjegyeket vegyen át. Míg ezen pénzügyi művelet nem eszközöltetik, a pénzügyminiszter fel­hatalmaztatik a szükséges összegeket lebegő adósság által fedezni. A 2-ik szakasz szerint ezen összeg egy része a vasútépítkezés előmozdítására fordítandó. A 3-ik szakasz elrendeli, hogy a szükség tartamára ezen összegekből előlegezési pénztárak létesíttesse­­nek,a kereskedelem és iparnak adandó előlegek és a váltóleszámítolás czéljából. A 4-ik szakasz szerint csak oly váltók számí­­toltatnak le, melyek két aláírással lévén ellátva két, vagy legfölebb hat hónapra szólanak. Előlegek adat­­nak,külön váltó elfogadása mellett, oly váltók elzálo­gosítása alapján, melyek a fentebbi kellékeknek megfelelnek. Az elzálogosított váltóknak közvetlenül az előlegezési pénztár által behajthatóknak kell len­­niök. Zálogul elfogadtatnak ezenkívül áruk, föld és bányatermények és iparczikkek, belföldi állampapí­rok, s oly értékpapírok, melyek papilláris biztosíték­­­képen elfogadtatnak legfölebb az árfolyam két­har­madáig. Más értékpapírok csak különös engedély mellett kivételt érdemlő esetekben fogadtatnak el. Elfogadtatnak továbbá zálogul: belföldi ingatlanok, vagy ezekre vezetett biztosítások, ehhez azonban a központi igazgatás különös engedélye szükséges. A közelebbi részletekről az adandó utasítás rendelkezik. Az 5-dik pont szerint rendesen csak három hónapra adatnak előlegek. Hosszabbítások csak egy év tartamán belül engedélyeztethetnek. A 6-dik pont értelmében a kamat legalább is két szá­zalékkal magasabb teend, mint az osztrák nemzeti bank leszámítolási kamatlába. A 7. és 8-dik szaka­szok szerint e pénztárak könyvkivonatai közokmá­­nyi természettel bírnak. A 9-dik szakasz szerint a zálogok eladathatnak, ha a zálogadó kötelezettsé­geit nem teljesíti. A pénztár maga csak nyilvá­nos árverés útján tarthatja meg, mint legtöbbet ígérő, a zálogot. A 10-ik szakasz szerint még akkor is jogosítva van a pénztár a zálogot eladni, ha az adós csődbe jut. A további szakaszok a pénztárak szervezetéről rendelkeznek. A pénztárak megnyitása a napilapok­ban közhírré teendő. A kamatjövedelem a kezelési költségek levonása után a netáni veszteségek fede­zésére szolgál; a fölösleg az államkincstáré marad 1874 végével ezen intézmények megszűnnek, ha ad­dig a szükség azok fentartását kívánná. A közép és főtanodai törvényjavaslat. A reáliskolák jól szervezése még nehezebb, s egyszersmind több tekintetben jelenleg még fonto­sabb is mint a gymnasiumoké. Németországon is a gymnasium és reáliskola által képviselt kétféle képzési irány között vívott régi harcz az utolsó pár év alatt ismét erősen kitört, de változott alakban, s láthatólag más kimenetellel. Különösen 1866, még inkább 1870 óta a nem­zeti érzületnek s szellemnek az egész német biroda­lomban való erős föllángolásával, mind a közönség, mind a tanférfiak egy jelentékeny része ismét na­gyobb súlyt helyezett a reáliskolákra, melyek in­kább nemzeti alapon állanak, mint a gymnasiumok, a mennyiben bennük a nemzeti irodalom nagyobb tért foglalhat, s melyek épen modern alapjuknál fog­va a nemzet nagy részének művelődési szükségeit .

Next