Pesti Napló, 1874. szeptember (25. évfolyam, 199-223. szám)
1874-09-16 / 211. szám
211. szám. Szerkesztési iroda, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézirátok nem adatnak vissza, Kiadóhivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület A lap anyagi részét illető közlémények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) 4 kiadó-hivatalhoz intézendőki rá. September 16.1874 REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek Postán küldve, vagy Budapestem házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr„ 6 hónapra . . 12 — . Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés évnegyedenként 1orint. Az előfizetés az év folytán* minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számutatik. 25. évi folyam Hirdetések szintúgy mint előfizetései a KIADÓ-HIVATALRA, SaratoMere, Atheriaeum-építk küldendők Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. §§8^?" Mindazon t. előfizetőink, kiknek megrendelése a folyó September hó végével lejár, felkéretnek annak minél előbbi megújítására. A jelenleg folyó regény befejeztével ismét nagy érdekű regényeket közlünk mind a reggeli, mind az esti lapban. Előfizetési árak: Egész évre.....................24 frt. Fél évre..........................12 frt. Negyed évre .... 6 frt. Egy hóra .......................2 frt. Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló« kiadó -hivatalának (Ferencziek - tere, Athenaeumépület) küldendő. „P. Napló" síelte* is tialí-Mala. Budapest, sept. 15. Ama kis városi törvényhatóságok között, melyek arra szánvák, hogy a megyei municipiumokba bekebeleztessenek, nem utolsó szerepet játszik Késmárk városa, onnan felülről, a Kárpátok magasáról. A belügyminiszter a többi között e kis városkához is elküldé a múlt hó elején amaz ismeretes felhívását, melyben a területi rendezésre s a városi törvényhatóságok bekeblezésére, vonatkozólag egy csomó vármegyétől és várostól véleményt kért. Késmárk városa s illetőleg annak ez idő szerinti képviselőtestülete sietett a felhívásra csakhamar megfelelni s olyan feliratot intézni kormányhoz és nagyközönséghez, mely más időkben, más viszonyok között valóban alkalmas lett volna arra, hogy Késmárk városát hirhedetté tegye. A felirat jól meg van írva. Az alkotmányozás azon elmélete, melyet felállít, igaz, hogy nem új, de annál kimerítőbb. Ezen elméletnek voltak hivei ez előtt is s lesznek valószínüleg a jövőben is. De nem azok között, kik a politikai önkormányzatra s ősi hazai intézményeinkre még fektetnek némi súlyt. Hanem azok között, kik az országból és amnan imezményeivui i,a guiva vasat akarnak készíteni, hogy annak tetejébe aztán akár a véletlen, akár a jól kiszámított állambölcsesség szabadon építhesse föl szeszélyes politikai filagoriáit. Azokat, melyek anno Bach már meg voltak kezdve, sőt fel is építtették s melyeket az idők viszontagságai szerencsére szétszórtak. Késmárk semmivel sem akar kevesebbet, mint a megyei municipiumok, a helyhatósági önkormányzat teljes megszüntetését. Ő hallani sem akar ezentúl vármegyéről, annál kevésbé a vármegyébe való beolvasztásról. Ő tudja, hogy a »jelenlegi megyei rendszer se az állami közigazgatás követelményeinek, se a valódi autonómia feladatának meg nem felel.« Ő kívánja, hogy »a közigazgatás az államhatalom által felülről le egész a legalsó fokig egyöntetűleg kezeltessék, ami a közigazgatási végrehajtó körtán is mmmmmmmmmmmmmmammmmmmmmzegeknek az önálló municipiumok általi választása mellett teljes lehetetlen.« Szerinte le kell mondanunk a megyéről már azért is, »mert a megyei szervezet, mint aristocraticofeudal intézmény az 1848-diki törvényekben kimondott jogegyenlőséggel ellentétben állván, ahhoz már múltjánál fogva úgy a polgári elem, mint a köznép semmi vonzalmat nem érez.« »Hogy a megyei rendszer — igy folytatja — mint municipium sem életképes többé, annak legeclatánsabb bizonyítéka az, hogy bizottmányi ülései maga az uralgó nemesi osztály által is elhanyagoltatnak. Hogy pedig ezen, a nemesi osztály anyagi helyzetének gyökeres megváltozásán alapuló apathia a polgári elem beolvasztása által fogna eloszlattatni, s az autocomicus öntevékenységi ösztön a polgári elem által fogna az életképtelen megyékben felébresztetni, nem egyéb hiú reménynél. Mert a városi polgári elem munkája és szorgalma után élvén, a sok költséget, fáradságot és idővesztést igénylő megyei bizottmányokban sohasem fog résztvenni, s a jelenlegi luxuriosus megyei rendszerhez soha sem fog vonzalmat érezni. — Az általános civilisatió és modern culturhaladás már eddig is sokra rákényszerített bennünket, amiről téves elfogultságból lemondani nem akartunk– folytatja Késmárk városa, s azért ő hiszi, hogy a civilisatió és modern cultura mihamarább a megyei önkormányzat iránti téves elfogultságunkban is mihamar meg fog puhítani bennünket. Az igaz, hogy ennyi szemenszedett furcsaságot régóta nem volt szerencsénk együtt látni és hallani. Tehát a vármegyében most is a nemesi osztály uralkodik, a megyei önkormányzat a 48-ki jogegyenlőséggel ellentétben áll, az autonomikus öntevékenységet a polgári elemtől várni hiú remény, s a civilisatió és modern cultura a municipali önkormányzat eltörlését s a merev rendőrállam felállítását követeli tőlünk. A kis tanokat a negyvenes években hirdette volna, annak aligha a rendőrséggel nem gyűlt volna meg a baja. Amikor e tanokat a Backvilágban reánk erőszakolták, teljes megnyugvást találtunk a gondolatban, hogy e tanok képtelensége rövid idő alatt halomra dönti a rájuk épített egész kormányzati rendszert. És most már találkozik városi kupaktanács, mely az ő külön odújának makacs védelmében odáig jut, hogy ezeket palam et publice mint üdvöseket, sőt egyedül üdvözítőket hirdeti. Természtes, hogy mi Késmárk városával a kormányzati politika s a politikai önkormányzat abcéje fölött nem fogunk vitatkozni. Mert hiszen aki ily fogalmakat táplál magában a 48-ban és azóta megindult alkotmányos mozgalmakról s intézményeink fejlődéséről, azzal szemközt könnyű előre azt is belátni, hogy mit gondol ő a »szabad községi rendszerre fektetett kisebb területű municipiumok alkotása« alatt. Mert Késmárk városa ilyen municipiumokat akar. Most van municipiumunk vagy 160, jövőre lenne vagy 1600. Most mind a megyei mind a városi ügyek kezelése legalább olyan a milyen nyilvánosság által ellenőriztetik s jövőre semmiféle nyilvánosság által nem ellenőriztetnék. Gazdálkodnék a kupaktanács maga. Most még vannak választott tisztviselők, kik fektetnek némi súlyt arra is, hogy közéleti működésük a közbizalom által kisértetik. Jövőre »fölülről le egész a legalsó fokig« lennének kinevezett tisztviselők. Mintha bizony nem elég volna már eddig is. Mi Késmárk városa polgárságának hazafias érzetében nem kételkedünk. De arra mégis megkérjük őket, hogy politikai elmefuttatásokkal ne igen foglalkozzanak. Vagy ha már ettől elszokni s a nagy kérdésekbe bele nem szólni nem tudnának, legalább beszéljenek kizárólag saját nevükben s az egész ország polgári elemét ne rágalmazzák azzal, hogy attól autonomius öntevékenységet várni hiú remény lenne. A „Pesti Napló“ tárczája. Egy szív története. Regény két kötetben. Irta : Castelar Emil. Spanyolból: Beksics Gusztáv. KASOD IS KÖTET. IV. FEJEZET. Szemrehányás. — Imádkozott ? kérdő Antonio. — Imádkoztam. — Hisz Istenben ? — Mindig hittem. — Én is. — Miért intézed hozzám e különös kérdést ? — Mert meg kell erősödnöm hitemben. —Nem látod, hogy Isten tündöklik a világosságban, az égen, a végtelen mindenségben ? — Látom szépségét. — S kell-e látnod még többet is? — Látnom kell igazságát is. — Talán az emberek igazságtalanságai kétséget keltettek fel benned Isten igazságossága iránt ? — Néha Istent látom az erkölcsi és természeti törvényekben, őt hallom lelkiismeretem szózatában és a mindenség összhangjában, őt érzem szívem érzelmeiben és a hit sugalmaiban, őt gondolom a dolgok rendjében és saját gondolatomban. — Antonio ! — Máskor ismét, mint e pillanatban, azt hiszem, hogy az ember sorsát vak végzet igazgatja, hogy őrjöngő szellem ül a mindenség épületének csúcsán, hogy a gonosz szellem törvényhozónk és uralkodónk. — Borzalom ! — E borzasztó eszme nem oly borzasztó, mint sorsom. — Mindezt tudom. — Mindezt tudja ? — Igen, mindezt tudom Antonio. S megértheti ? — Nem, nem. — Istenem, istenem ! Ha csak vak sors játékszerei vagyunk, miért nem fosztod meg a világot a jó és igaz minden látszatától ? S ha vagy, ha létezel, miért nem tárod fel elménk előtt egész igazságodat és tisztaságodat ? — Bocsáss meg neki, Istenem. Azon örvényben, hova leszédült, oly süni köd van, hogy még szeretetedet és igazságodat sem láthatja. — Asszonyom, asszonyom-----— Antonio! — Ön, csak ön tudja, mije voltam e háznak. Nappal őre, éjjel fénylő, őrködő ege, s mindig kutyája. Rabszolgája voltam önnek, de mindenek előtt szivének. — Igaz. — Ama naptól fogva, midőn azon ember, férje tulajdonává lettem, csak önnek akartam szolgálni , mint gép, őrködni minden felett, mi kedves volt szivének, jobban gondoskodni mindenről, mint önmagamról. — Igaz, igaz. — Valahányszor látom Ricarditot--------Antonio, mint gyermek, sírva fakadt. — Óh! Carolina szólni akart, de csak kiáltást hallathatott. — Valahányszor Ricardot látom, szemeim és szívem-----Nem tudta tovább folytatni. — Ha saját fiam volna sem szerethetném így. — Csillapulj Antonio, csillapulj. — Itt volt világom, menyországom. — Oh ! — Itt van minden, mit szeretek e földön. — Istenem ! — Itt vert gyökeret életem. — Hallgass, hallgass ! — Itt maradnék örökké, hogy azon csillagot nézzem, mely egyedül ezen az égen ragyog, hogy örökké szagoljam azon virágillatát, mely egyedül csak e kertben nyílik, itt maradnék, s nem törődném vele bár minő állapotban, akár mint házőrző eb, akár mint padlózat, melyet gazdáim lába tapod. — Óh megszakad a szivem. — Meghalva, eltemetve oly boldog volnék, mint a menyországban. Valakinek tekintete átsugároztatná fényét síromon,lehelletének illata felmelegítené fagyos csontjaimat. — Térj magadhoz, Antonio. Szavaid álomszerűek, csodálatosak. — Csodálatosak! Pedig haragom természetes. Látott már sast, melynek fészkét érintették ? Látott már tigrist, melynek elrabolták kölykeit ? Itt élek, az örök mindenséget foglalja magában számomra ezen kis tér. E házon kívül számomra nincs föld, nincs ég, nincs levegő, sem világosság. — A föld nagy------hebegte Carolina, hogy szóljon valamit. — Ön, asszonyom, nem képes felfogni fájdalmamat. Nem foghatja fel, mi történik szívemben. Elszakítanak e kedves helytől. Az új-orleansi rabszolgapiaczon eladnak. Érczgyűrűt tesznek nyakamra, lánczot lábaimra. Mintha gonosztevő volnék, sötét börtön fenekére dobnak. Vásárra visznek. Megmérnek, felírják tulajdonságaimat, mint lóval szoktak tenni. Egyik korom, másik erőm, a harmadik ügyességeim után fog kérdezősködni. Fel fogják nyitni számát, vájjon ép és erős fogaim vannak-e, vájjon hosszú időn át lehetek-e valamely gép kereke , valamely gyár teherhordó karma, s mások nyerészkedésének anyagi eszköze. — Egyik alkudozó, hogy megvizsgáljon,futni, a másik ugratni kényszerítend. Férje elad, elad néhány dollárért, ő ki oly gazdag! S én, ki száz adás-verésnek örömest alája vetném magamat, hogy ide kerülhessek, nem viselhetek el egyet sem, mely innét eltávolít. Az utolsó pillanatig ellenszegülök. Vadállat gyanánt küzdök. Karjaimmal, kezeimmel, lábaimmal, fogaimmal, veszettebnél gyilkosabb harapásokkal védendem magamat. S ha nem menekülhetek, óh, meghalok ! íme a rabszolga végső, nagy védelme — a halál. Igen a halál szabadság. Földanyánknak egyedül csak holttestünkre van joga, melyet magába fogad, elnyel és szent egyenlőségi érzetében nem tesz különbséget az uralkodó és a rabszolga parányai közt. El vagyok határozva : a helyett, hogy innét távozzam, e házat, e kertet, s növényeimet elhagyjam, Ricardot, s önt asszonyom ne lássam, inkább meghalok, e fájdalom, e pusztaság helyett inkább a halált választom. Inkább húzzák le csontjaimról húsomat, s húsomról bőrömet. Ez kisebb fájdalom lenne. Nem, nem távozom, nem---------nem! Csak darabokra szakítva hurczolhatják el innét testemet. Míg Antonio e szavakat mondta, Carolina sírt. — Mit látok ? Ön sír ? — Nem titkolhatom el, nem kell eltitkolnom. Sírok. — Miattam sir? — Miattad. Antonio ujongó lelkesüléssel emelte karjait ég felé. — Szerencsétlenséged felett sírok, szólt Carolina kiigazítandó előbbi szavait. Antonio azonban nem hallgatott, nem hallgathatott rá kéjes elragadtatásában. Karjait ég felé emelte, fejét vállára hajtotta, szemei a lelkesedés tüzében égtek, férfias arczából az öröm szikrái pattantak ki, ajkai vonaglottak, daliás alakját nagy indulatok rázták meg , ezen állásában a győzelemmittas erő szobrának tűnt fel, mig Carolina, aki fehér kendőjébe burkolózott, haja szétbomlott, arcza elsápadt, szemei könyben úsztak, reszketett, s fájdalmában szebb volt mint valaha — a fájdalom szobrának látszott, mely mint Ariadne, szomorúsága és gyötrelmeinek magányára van kárhoztatva. — Miattam sir, miattam sir! E szó bár soha se szűnnék meg füleimben csengni. E pillanatot bár soha se nyelné el az idő tengere. Bár az örökkévalóságot foglalná magában e mondat. Most már meghalhatok. Ő, ő értem sirt! Minden könycseppje fényesebb, szebb világot képez, mint a végtelen űrben széthintett csillagok. Valamennyi könycsepje megválthatná a poklokat. Mióta hallottam, mióta tudom, hogy csak egy könyje, — az ő könyje! — egész hozzám, szemeinek egéből az én mélységembe leszállt : most már történhetik velem aminek történnie kell, bizonyos vagyok benne, hogy semmi sem foszthat meg ezen szó mezétől. — Antonio, nem jól értetted szavaimat, szólt Carolina. — Nem értem meg szavait? Tán meg kell kérdeznem szivét, hogy megértsem ? Elég, ha csak saját szivemhez fordulok. Tudom mit érez, tudom mit szenved, tudom mit remél ön, mert Carolina, én szeretem, s remélve szeretem önt. Carolina e szavakra rémülten kiáltott fel. Vére nyíl sebességgel szökkent arczába, melynek halálsápadt színe most vérbe gyuladt. Könyei egyszerre felszáradtak, mintha tüzes vassal érintették volna azokat Alakja büszkén emelkedett fel, s fejével kevély mozdulatot tett, mint istennő, ki levetve emberi alakját, más, természetéhez és származásához méltóbb alakot öltött. Előbb búskomor szemei most a harag villámait szórták. Szilárd, erős kézzel fogta meg Antonio karját, hogy mintegy kiragadja delejes bűvköréből, s aztán így szólt: —Rabszolga! méltatlan sértést követtél el úrnődön gondolatoddal és szavaiddal. Rabszolga, ki ily merényletet bátorkodál elkövetni, megérdemled, hogy eladjanak. — Úrnőm, mit mond ? S a harag vad ordítása tört ki Antonio melléből. — Megérdemled, hogy eladjanak, mert vakmerő sértést követsz el úrnőd ellen, mert aljas remény vert benned gyökeret, miszerint megölheted becsületemet és lelkiismeretemet. — Bocsásson meg, asszonyom, bocsásson meg. — Távozzál szemem elől! — Csak egy perczig még-----— Másodperczig sem. — Engedjen-----— Távozzál , parancsolom. — Kegyelem! — Nincs számodra kegyelem. — Tehát ön is képes eladni engem ? — Meg tudnálak gyilkolni. — Öljön meg tehát. Antonio közeledett Carolinához. — Távozzál ! — Öljön meg. — Távozzál Antonio, vagy előszólitom rabszolgáimat, s megkorbácsoltatlak. — Mit mond ? — Hogy soha sem fogsz látni. Carolina haragosan szakitotta fel szobájának ajtaját s bezárkózott, miután szemrehányó, megvető pillantást vetett a szegény Antoniora, ki lábai elé borult, de látva Carolina megvetését, felkelt, tévelyegve járt a termekben, összefüggés nélküli szavakat dadogott, lázasan lihegett, izmai görcsösen vonaglottak, határozatlan mozdulatokat tett, sebzett oroszlánnak látszott. (Folyt. köv.) Budapest, sept. 15 (A német vasut-egylet)közgyűlése ezúttal Budapesten tartotik és pedig sept. 28-án. A közgyűlés előmunkálatait egy bizottság intézi, mely a magyar államvasutak, az osztrák államvasút, a kassa-oderbergi vasut-társulat és a gőzhajó-társulat igazgatóságainak képviselőiből áll. a közgyűlés, mely nagyon látogatott leendő mintegy 3—400 tagot fog számlálni, a redoute nagy termében tartotik. A közgyűlést gr. Zichy közlekedésügyi miniszter nyitja meg, illetőleg ő üdvözlendi a külföldi vendégeket. A legutóbb Berlinben tartott közgyűlés azt határozta, hogy a közgyűlések alkalmával minden ünnepélyesség, lakoma stb. elmaradjon s igy Budapesten sem fog tartatni semmiféle ünnepélyesség. (A honvédség köréből.) A »Hon«-ban a következőket olvassuk: Miután a közös hadsereg részére az oktatási, gyakorlati és szolgálati szabályzatok, nemkülönben a harertéri szolgálat gyökeres átalakításon mentek keresztül s az uj szabályzatok a közös hadsereg számára részben már kihirdettettek is, nem szenvedhet kétséget, hogy azok az 1868. 41. t. sz. értelmében, mely azt mondja: »A szolgálat és gyakorlat szabályai a honvédségnél a sorhadéival egyenlők, a honvédsereg számára is kötelezőkké fognak tétetni. Az új munkálatok eddig élő, magyar hivatalos kiadásban azonban nem jelentek meg, a honvédcsapatoknak meg nem küldettek. Ennek daczára a főparancsnokság a minisztérium tudta és híte nélkül elrendelte, hogy az ez idei őszi fegyvergyakorlatoknál az új szabályzatok alkalmazandók. Ezen rendelet kiadására a főparancsnokságot azon nézete indítá, hogy a honvéd tisztek úgy is mind tudnak németül, majd megszerzik a német szabályzatokat. De a honvédelmi minisztériumnál nem alusznak, meggyőzte a főparancsnokságot a dolog elhibázott voltáról, mire a parancs ama pontja szépen vissza is vonatott. És mégis — találkoztak parancsnokságok, melyek az új harcrtéri szolgálat némely részeit az ősi fegyvergyakorlatoknál alkalmazandóknak rendelték el, holott azonkívül, hogy törvénytelen, adminisztratív tekintetben ismerő képtelenség egy önálló ország külön szervezettel bíró hadseregére nézve valamely más hadsereg szabályait kötelezővé tenni, mielőtt azok még saját nyelvére lefordítva, számára kihirdetve s neki megküldve lettek volna. Hasonló eljárás nem vezethet másra mint zűrzavarra, egyenlőtlenségre a gyakorló ESS téren, eszmezavarra a fejekben és ingadozásra a jellemekben. (Ehhez megjegyezzük, hogy az illető szolgálati szabályzatok a honvédelmi minisztériumban csak az imént dolgoztattak át, azok ő felsége által még nincsenek szentesítve s igy nem is lehetett azokat életbe léptetni.) (A román határsértésekről) a «Pester Lloyd«-ban a következő közleményt olvassuk, mely a mi értesüléseinkkel tökéletesen megegyez : »A határsértésekről, melyeket román tolvajok és rablók követnek el, más nevet bizonyosan nem érdemelnek az illetők, újabb időben ismételten merülnek fel hírek, és a félénk lelkűek már véres csatában látják honvédezeket a romániai katonákkal, akik állítólag a határsértőket támogatták. Mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az ottani eseményekről saját értesülésünkön alapuló teljesen hiteles részletes tudósításokat tehessünk közzé, annyiról azonban értesülünk, hogy egy helybeli lap azon híre, mintha a csíkszeredai alispán katonai segélyt kért volna a belügyminisztériumtól, hogy a határt megvédhesse, tévedésen alapul, mert a mai napig hasonló megkeresés nem érkezett ide, és általában a legújabb határsértést csak parasztok követték el, akik egy vitás területet a magukénak tekintenek. Mi ezzel nem szándékozunk az ügyet kendőzni, hanem csak helyes mértékére akarjuk leszállítani, azon meggyőződésben, hogy külügyminisztériumunk lépéseket teend az ilyen, évek óta ismétlődő kellemetlen események megszüntetése végett. Mint halljuk a belügyminiszter, aki ez eseményekről mindig azonnal értesítve lett, csakugyan haladék nélkül a külügyminisztériumnak és bukaresti főconsulnak, báró Calice-nak tudomására juttatta a beérkezett jelentéseket és kívánta, hogy megfelelő elégtétel adassék. Erre épen úgy a külügyminisztérium mint a bukaresti consulates részéről válaszul azon biztosítás érkezett, hogy a romániai kormány teljes elégtételt ígért és meg is indította a szükséges vizsgálatot, egyúttal oly intézkedések helyeztettek kilátásba, melyek jövőre az ilyen határsértéseket lehetetlenné teendik. Románia érdekében reméljük, hogy ez ígéret be is fog váltatni. Másrészről azonban megfoghatónak találjuk, hogy egy kormányra nézve hasonló ügyekben egyszerű hírlapi közlemények nem lehetnek irányadók és az esetleges lépések csak teljesen hiteles jelentések alapján eszközölhetők.« Mint a félhivatalos bukaresti »Pressa« jelenti, a romániai kormány a sokat említett határsértésre vonatkozólag jegyzéket kapott Budapestről, melyben a diplomatia által közönségesen használt kifejezésekben az esetre figyelmeztetett; ennek folytán már bizottság is küldetett a határra, hogy annak jelentése alapján az ügy legigazságosabb és legbarátságosabb módon elintéztethessék. E nyilatkozatra a »Presso«-t főleg az ellenzéki »Romanul« állítása indította, mely lap »kemény« jegyzék megérkeztéről beszélt is a nélkül, hogy a kérdéses eset felől kellőleg tudakozódott volna, azt mondotta, miszerint az egész állítólagos határsértés annyiból áll, hogy egy szomszéd a másik szomszéd szilvafájáról néhány szilvát szedett le. Angolország, 1874 ben. (Három közlemény.) Az angol tory-kormányról közlött legutóbbi czikkünkben megjegyeztük, hogy az angol történeti pártok közötti különbség mindinkább eltűnik s egészen más pártalakulások nyomulnak az előtérbe. Az angol politikai és társadalmi élet ez átváltozásáról, melynek productuma a parliamenti reform is volt, míg viszont ugyan e reform nagy lökést ad az átalakulások további fejlődésére, a »Revue des deux mondes« sept. 1-jei füzetében Milland J. tollából igen érdekes értekezést találunk, melyet a következőkben ismertetünk : I. A directorium és consulatus idejéből való franczia könnyen igazodnék el a mai Francziaországon, ráismerne a royalistákra, és a jacobinusokra ép úgy mint ama harmadik pártra, melyet az ő korában senki sem akart, de amely a két megvalósíthatlan akarat között meg is valósult. Az az angol azonban, ki harmincz év előtt hagyta el hazáját, alig ismerné fel szülőföldjét. Igaz hogy a külszín harminc év óta nem igen változott meg, az egyének vérmérséke, magatartása a régi, de az a láthatatlan szellem, mely a tömeget mozgatja, csakhamar észrevéteti velünk, hogy a múlttól sokban eltérés történt. Elsősorban azt veszszük észre, hogy a vallásról egész új hangon beszélnek. A nemzet még mindig mély vallásos érzettel bír ugyan, a felekezeti szellem még uralkodóbb mint volt Pusey és Newman előtt, de a vallás nem tartozik már azon tárgyak közé, mik a közvélemény által ráparancsoltatnak minden egyénre. Után útfélen találkozunk emberek és hírlapokkal, kik positivisták, utilitáriusok, evolutionisták és ez nem válik hátrányukra sőt ez irányok divatba jöttek, szokássá lett magát az előőrsök szellemei közé soroztatni. A vallási érzelem elvesztette egyensúlyát. Angolország nem éri be azzal, hogy dissidens vagy anglicán. A kereskedők és munkások osztálya hű maradt a methodismushoz, vagyis a független Protestantismus legsectáriusabb formáihoz. De azon mérsékelt Protestantismus helyén, melyet a nemzet zöme mint valami parliamenti compromissumot fogadott el, most mindenfelé ellentétes irányzatok összeütközését látjuk. Míg a felvilágosodott osztályok általában theologia nélküli keresztény erkölcstanhoz tartják magukat, az aristocratia egy része, a papok, a művelt nők ritualizmusba lettek szerelmesek. Az anglikán egyházban egy igen mozgalmas párt van, mely ájtatosságának szerzetesi jellegével a katholicismust juttatja eszünkbe, és a római cultus szertartásainak, papi ornatusainak és titokszerű fényűzésének utánzását szenvelgi. De csak szenvelgi, mert csak a látszatot utánozzák minden tekintet nélkül a szertartás mélyebb értelmére.A ritualismus ostya nélküli oltár előtt térdet hajtogat, tömjénez, holott mindez a katholikus egyházban a szent ostyához van intézve, sőt több templomban a keresztfeszítést ábrázoló festmények vannak, melyek várják a jövő nemzedék ájtatosságát. Nem hiszem, hogy ez a Róma iránti vonzalmat jelentené. A ritualistáknak nem igen van kedvük magukat a pápának alávetni; inkább rokonszenveznek az ó-katholikusokkal vagy a keleti egyházzal; de a ritualisticus irány azt jelzi, hogy a közérzület nem igényli a higgadt protestantismust. Bajos ugyan megmondani, hogy ez áramlat mily mélyremenő, mennyiben mondható a meggyőződés és mennyiben a puszta képzelem művének. *) Annyi bizonyos, hogy az egyház szélsőjobboldala a leghatározottabb sacerdotalismus felé hajlik. Az apostoli successiót védi és a papból nélkülözhetlen közbenjárót csinál; biztatja a fülgyónást; a Krisztusnak bemutatott áldozatot eleveníti fel, fősúlyt fektet a szentségekre, mint amelyeket a hívők üdvösségére csak a pap kezelhet. Szóval oly visszahatás ez, melyet a laicusok közönye és a dissidensek quasianabaptismusa idézett elő. Szemben azon pártok és laicusokkal, kik mindinkább hajolnak a tiszta közöny felé, és odajuthatnak, hogy az egyént saját lelkiismeretének kell átengedni, létrejön egy oly párt, mely katholicus tendentiákat táplál, és azon eszmére jut, hogy az egység helyreállítása végett a papság fölényét kell megszilárdítani és jelképes szertartásokat kell létrehozni, melyek csak a képzelethez szólnak. Nem kisebb mérvben változott a politikai közszellem : érzelgővé lett. Az utolsó évekig Angolország minden rendszeralkotó tehetsége a hittudomány felé fordult és kevés kivétellel megőrizte ideális érzékét a költészet irányában. A politikában vezérelve volt a lehetséges és a szükséges iránti érzék. Az angol gúnyolta azon gyermekes népeket,melyek egy társadalom kormányzatát minap is úgy tekinték mint egy regényt, beérik azzal, hogy a vágyaiknak legmegfelelőbb eszményképét gondolja ki a törvényhozó vagy *) A parlament nemrég egy törvényjavaslatot fogadott el, mely eltiltja a törvénytelen szertartásokat, és amely azt látszik bizonyítani, hogy a ritualizmus eléggé kifejlett arra, hogy szükségesnek találják megakasztását, de mégsem oly fontos, hogy schismától kelljen tartani, ha eltiltják.