Pesti Napló, 1875. december (26. évfolyam, 275-299. szám)

1875-12-01 / 275. szám

gán- és személyi jogait közvetlenül sértik, s ellenük az utólagos bírói felelősség elég bizto­sítékot nyújt. Szigorúan kell alkalmazni e törvényt, mely e felelősséget szabályozza, s a szükséghez képest változtatni kell rajta, de azért nem szükséges a bírákat a közigazgatási bizottság hatalmának alávetni, egy oly ha­talomnak, mely a birák állása felett nem rendelkezik ugyan, fegyelmi büntetést rájuk nem szabhat, sőt fegyelmi eljárást sem ren­delhet el, de erkölcsi reputatiójuk felett min­den felelősség és minden korlát nélkül pálczát törhet, mihelyt kedve tartja. Azon nézetben vagyunk, hogy a tör­vényjavaslat 39. §-a az első bírákat ily hatalomnak rendeli alá. Ezen 39. §. így szól: »Ha akár saját tag­jai, akár hivatalos közegek előadása, akár egyesek panasza folytán a bíróságoknál ren­detlenségek , hibák vagy visszaélések létét alaposan gyanítja, ezt az igaz­­ságügyminiszter tudomására hozza.« Igaz, hogy e­z a közigazgatási bizottsá­goknak nem ad semmi tényleges hatóságot a bíróságok felett, de mintegy felhívja az egye­seket, hogy panaszaikat a bíróságok ellen a közigazgatási bizottság előtt hozzák fel. Fél mindig akad, ki a bírót visszaéléssel vádolni kész, s gyakran legjobb meggyőző­dése szerint, mert azon meggyőződésben pe­­r­elt, hogy neki igaza van, és a vesztes még­is ő lett. Panaszlók lesznek nagy számmal, any­­nyian, a­hány vesztes fél boszút sorral, s ha nem volnának, akkor ott vannak a bizottság tagjai, kiket vezethet egyedül az igazságszol­gáltatás ügye iránti érdekeltség , de vezethet politikai párttekintet, önérdek, fontoskodás vagy az ellenőrzési hatalom­­ gyakorlásának vágya arra, hogy bejelentéseket tegyenek, és nyilvános ülésben, hatóságilag bonczkés alá vegyék a biróság vagy birák képességét,erköl­csét, becsületét, meggyőződését s kimondanak egy verdictet, mely nem szólhat ugyan a bű­nösségről, de melyben ki van mondva az, hogy a vádlott visszaélések gyanújában áll, hogy polgártársai bizalmára nem érdemes. Igaz, hogy midőn valaki — magános vagy hivatalnok — a büntető vagy fegyelmi bíró­­ság előtt bepanaszoltatik, a bíróság — megle­het — alaptalanul indít ellene vizsgálatot, meg­lehet helytelen gyam­okokra vád alá helyezi, de köteles a törvény szerint hozni ítéletet és mondani ki a két szó közül az egyiket: bűnös vagy nem bűnös. A közigazgatási bizottság nem a törvény korlátai közt, hanem saját jó tetszése szerint kimondhatja a nem kevésbbé súlyos verdictet, hogy a bepanasztottat visz­­szaélések gyanúja terheli, s így a közbiza­lomra nem érdemes. Az, ki mást oly visszaéléssel, mely bűn­tény, tudva alaptalanul vádol, a rágalom bűn­tényébe esik maga; a közigazgatási bizottság alaptalan vádjait fedezi a törvény, mely a gya­­nakodást — úgy szólva — kötelességévé teszi. Helyes és szükséges, hogy mindenki előtt szabad legyen a panasz útja hivatalnok és biró ellen; a birák felelőssége szabályozva is van külön törvény által; de nem helyi , nem szükséges és nem czélszerű, hogy pa­nasz elfogadására és ennek folytán erköl­csi elmarasztalás kimondására oly hatóság jogosittassék fel, mely a bepanasztottat ki sem hallgathatja, mely a panaszra csak vaktában reflectál, mely minden törvényes korlát nélkül működik, melynek felelőssége csak keble jobb érzésében létezik, s mely csak saját öntudatának ítélő széke előtt tarto­zik tetteiről számot adni. Felhozhatják a javaslat e §-ának pártolói, hogy e felelősség nélküli erkölcsi bírálat jo­gával bírnak a közgyűlések a tisztviselők el­járása felett, midőn a tiszti keresetet elrende­lik ; ezt bírják az ügyvédi kamarák, midőn valamely ügyvéd erkölcsisége felett fegyelmi szempontból határoznak, de nem kell felej­teni, hogy e sok tekintetben minden felelősség nélküli hatóságot azok felett gyakorolják, kik nekik csontjuk és vérek, s kik irányában inkább a kedvezés, mint a persecutio vélelme alatt állanak. Mondják : ha a miniszter a bizottság gya­nújában nem osztozik, fegyelmi eljárás nem indíttatik, s a gyanúsított bíró falvaiva van. Ez nem áll, mert az, hogy ő egy hatóság ál­tal gyanusíttatott, s a bizalomra érdemetlen­­nek nyilváníttatott, oly bélyeget nyom rá, mely egészen ki nem törölhető. A közügyek és a megyei élet terén sok érdemet szerzett barátunk soraiból olvasók, hogy­ egyes embernek is kötelessége volna az észlelt hiányokról a felsőbbséget értesítni, de ez mindig magával hordozná a megsértett önérdek vagy árulkodás nem igen óhajtott színét, míg a bizottság hatósági kötelességé­ből kifolyólag e tekintetben a közérdek ja­vára működhetnek. Beismerjük, hogy nincs oly ellenőrködés, melynek jó oldala nem vol­na, de ez még nem ok ellenőrzést ellenőr­zésre halmozni, és ily jogot oly testületre ru­házni, melynek az ellenőrzött hatósággal semmi közössége nincs, attól merőben eltérő felfogásokkal bír, s melynek megbírálására gyakran szakértelemben sem bővelkedik. A törvényhozás, ha a bírói kart súlyos, korlátlan ellenőrzés és felelősség nélküli zak­latásnak kitenni nem akarja, a 39. §-t jelen alakjában nem fogadhatja el. Sikamlós a tér, melyen a törvényhozás áll. A birói függetlenség megszilárdítására intézett törvények némely túlhajtásai ellen keresünk gyógyszert, de vigyázzunk, hogy több kárt ne tegyen, mint hasznot. Tegyük valósággá a birói felelősséget, de a bírák feletti — habár csak erkölcsi — bíráskodást is kössük felelősséghez, és az an­­tagonismust, mely most birák és nem-birák közt létezik, ne alakítsuk át a collisiók rend­szerévé. A tér szűkéhez képest a börtönök kö­rüli hatáskörre is kell tennünk néhány meg­jegyzést. E hatáskör, a börtönök állapotának sa­ját küldöttsége által megvizsgáltatásán kívül, kiterjed arra is, hogy »a fennálló törvények és miniszteri szabályrendeletek korlátai kö­zött a hiányok orvoslása és a bajok elhárí­tása iránt intézkedik, oly hiányok, bajok, vagy visszaélésekre nézve pedig, melyekre nézve maga nem intézkedhetik, az igazságügy minisz­terhez véleményes jelentést küld.« A közigazgatási bizottság intézkedési jo­gát a börtönök közül nem helyeselhetjük, mert kettős intézkedési hatáskört bármely tárgy iránt czélszerűnek nem tarthatunk, a bizottság intézkedési köre pedig nem oly ter­mészetű és terjedelmű, hogy a kir. ügyész és a főügyész intézkedését feleslegessé és mellőzhetővé tenné, és részünkről az in­tézkedési jogot szívesebben adjuk a tör­vényszék ellenőrzése mellett a kir. ügyész­ségnek, mely működéséről felelős,­­ mint a közigazgatási bizottságnak, mely e hatáskö­rében kevesebb tárgyismerettel és kevesebb felelősséggel jár el. Tekintetet érdemel az is, hogy e börtönök mind oly vegyes börtönök, melyek létszámának nagyobb részét a vizs­gálati foglyok teszik, kiknek kezelése a bün­tető vizsgálattal szoros kapcsolatban áll, s annálfogva a bizottság által czélszerűen nem kezelhető. Beismerjük azt, hogy a börtönökben az élelmezés, a foglalkoztatás, egészségi viszo­nyok tekintetében a bizottság gyakorlatias véleményei a kormánynak ige­n jó szolgála­tokat tehetnek, s a börtönök megvizsgálása ellen semmi kifogásunk nincs, sőt a fegyhá­­zak kezelését szívesen látnók a belügyminisz­ter ressortjába áttéve, de a kettős intézkedési jognak barátai nem lehetünk. A közigazgatási bizottságnak helyesen választott czélja, a kormányzás különböző orgánumai közti összeütközések elenyészte­­tése : az ily kettős intézkedési jog épen össze­ütközésekre vezethet, és e részben a törvény­­javaslat módosítását óhajtjuk. —­— A képviselőháziból. — nov. 30. A mai ülésre vonatkozó megjegyzésein­ket az ülés végén kell kezdeni. Tisza Kálmán válaszolt Horánszkynak a vámkérdésben tett interpellációjára. A válasz értelme röviden ez : A magyar kormány beleegyezett az an­gol pótszerződés felmondásába, mert azon szerződés felmondási ideje elérkezvén, egyik szerződő társnak sincs jogában a másik társat ama szerződés felmondásában akadályozni; továbbá a magyar k­ormány által a vám­szövetség kérdésében és megújítása iránt meg­indított alkudozások az osztrák kormánynyal ez ideig sikerre nem vezetvén, a magyar kormány élt az 1867: XVI. t. sz. 22. czikké­­ben fenntartott felmondási jogával; köteles­ségének tartja azonban ugyanazon czikk ér­telmében az egyezkedést a szerződés megnyi­tása iránt haladéktalanul megkezdeni, s ille­tőleg, miután meg vannak kezdve ,— foly­tatni. A kormány elvileg a külön vámterület felállításához »sajnálattal« csak az eset­ben folyamodnék, ha a másik félnek »állás­pontjához való merev ragaszkodása« az érde­keinknek megfelelő kiegyezést lehetetlenné tenné. Tisza nyilatkozatáról fenntebb érdemle­gesen szólunk. Nem mondjuk, hogy helyes lett volna a többség részéről a kormány elle­nében a kérdésnek napirendre tűzését kí­vánni , de nem mulaszthatjuk el annak meg­jegyzését, hogy az osztrák képviselőház sok­kal nagyobb szerepet szánt magának a folyó küzdelemben, midőn az ezen ügyben adott miniszteri választ közgazdasági bizottságához utasította. A mai ülésbeli budgettárgyalásról csak né­hány szót kívánunk még szólni. A közlekedési budget hátralévő czímei minden nagyobb aka­dály nélkül megszavaztattak. Azután jött a kereskedelmi költségvetés általános tárgya­lása, melynél Irányi Dániel a balszél ke­reskedelmi politikáját fejtegette; Kaassvor pedig a budget mellett, de a közös vám­terü­let nemzetgazdasági politikája ellen mondott egy jelentékeny beszé­­­t. A szónok személye és vámpolitikai iránya sokkal közelebb áll­nak lapunkhoz, hogysem beszéde felett véle­ményt mondani akarhatnánk. Az ítéletet telje­sen olvasóinkra bizzuk, s legfeljebb azt je­gyezzük meg, hogy a kezdő szónok előadásá­nak idegessége ártott a tartalmas beszéd szó­noki hatásának. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése nov. 30-án. [(Folytatás esti­ lapunkhoz.) Irányi Dániel folytatván esti lapunkban rész­ben ismertetett beszédét kijelenti, hogy az önálló vámterületet pártolja. Szóló valamint minden sza­badságnak, úgy a kereskedelmi szabadságnak is őszinte híve, de más országok példájának tanulmá­nyozásából azt látta, hogy a kereskedelmi szabad­ságnak csak czélnak szabad lenni; azt rögtön elérni nem lehet, nem tanácsos. Minden ország, a­mely a maga iparát kifejlesztette, a­melynek ipara virágzik, előbb a védvámok rendszerét kísérlette meg, ipara a védvám szárnyai alatt növekedett nagyra. Magyar­­ország oly helyzetben van hogy iparának védelemre van szüksége ? Az osztrák ipar sokkal magasabb fo­kán áll a fejlődésnek, mint áll a miénk. Gyáraink bukása azt bizonyítja, hogy azon védelem, mely a külföld irányában fennáll, nem elegendő, hogy az osztrák gyárakkal versenyezni képtelenek? Vannak azonban kik a sorompókat, melyeket Magyarország és Ausztria közt felállítanak, azért tartják veszélyeseknek, mert úgy mondják, ha mi az osztrák ipargyártmányok ellen állítanánk fel vámo­kat, az osztrák kormány viszont a mi nyers termé­nyeinket fogná vámokkal sújtani. Szóló nagyon eltévesztett vámpolitikának tar­taná azt, mely a nyers terményekre, élelmi­szerekre adót, vámot róna. Az élelmi­szerek, nyers­anyagok, melyek a gyá­rak táplálására szükségesek, másutt mindenütt vám­mentesek ; nem hiszi ennélfogva, hogy az osztrák kor­mány oly rövidlátó lenne, hogy a maga népességének élelmére, a maga gyárainak táplálására szükséges anyagot megvámoltatná. Igaz, hogy néha nemzetek a szenvedély által elragadtatják magukat, de erre kell, hogy némi okot szolgáltasson az, a­ki ellen indulatra gerjednek. Mi magyarok nem szolgáltatunk szomszédainknak erre okot. A vámsorompók felállíthatása a 68 kj törvény által az országnak biztosítva van, jogtalant ennélfog­va nem kíván az ország. Szóló nem akarja nagy vámokkal sújtani, vala­mint a többi külföld, úgy Ausztria által behozandó termékeket, vagy iparczikkeket sem; a magyar ipar­nak nem akar heverő párnát készíteni, pusztán paj­zsot akar adni kezébe, a­melylyel a túlságos ver­seny ellen megvédhesse magát. Egyébiránt azt tartja, hogy szerződések fog­ván szabályozni a két ország közti viszonyt, nem te­hető fel, hogy Ausztria ellenséges vámpolitikát akar­na ellenünk, részben saját kárára követni. A külön vámterület mellett az ország bevéte­lei is jelentékenyen nagyobbak lennének, nem is szólva azon hátrányokról, melyek a vámközösség mellett a fogyasztási adóknál hárulnak az országra. Ezt úgy hiszi, maga a kormány is belátja s azon al­kudozások, melyeket indított, ezek megszüntetésére voltak irányozva. Hogy ezen alkudozások meghiúsul­tak, azon szóló egyáltalában nem búsul, sőt ha azt tudná, hogy ezen meghiúsult alkudozásoknak és a rá következett fölmondásnak az lenne következménye, a­mit óhajt, t. i. az új alkudozásoknak önálló vámterü­let alapján megindítása annak csak örvendene. Nem is hiszi, hogy a kormány az eddigi tapasztala­tok után más utat válasszon. Nagy bajnak tartja az önálló nemzeti bank hiányát is. Szóló lehetségesnek tartja a nemzeti bank létesítését a valuta rendezése nélkül. Egy jegybank nézete szerint oly nyereséges intézet, hogy arra, ha a kormány pályázatot hirdet, három hónap alatt akár német, akár franczia, akár angol, akár holland vállalkozókat nagy mennyiségben nyerhet. Igen, de az mondatik, hogy az osztrák pénz­ügyi miniszter a maga­­beleegyezését, ily bank fel­állításához ahhoz kötötte, hogy a valuta helyreállít­­tassék. Mi alapon tehette ezt ? Mi jogon, mi c­ímen avatkozhatik az osztrák pénzügyminiszter a magyar bank felállításának ügyébe ? Azt nem teszi fel, hogy azzal fenyegette a magyar kormányt, hogy ő nem fogja elfogadni a maga pénztárába a magyar jegy­bank által kibocsátott pénzjegyeket, s talán a quota és az álamadósság fejében fizetendő összegeket sem. Ha a magyar jegybank oly solid, oly biztos szervezetet nyer, a­minől szóló óhajt, akkor a ma­gyar jegyek bizonyosan fognak bírni annyi értékkel annyi hitellel a mennyivel az osztrák nemzeti bank jegyei. Mi okon utasíthatná annálfogva vissza az osztrák pénzügyminiszter a magyar pénzjegyeket? De még azt is megengedi, hogy nem csak az állam pénztárá­ban hanem a forgalomban­­ sem fogadtatnának el Ausztriában pénzjegyeink — ámbár erre az osztrák kormányok hatalma nem terjed ki, mi következik eb­ből ? Az, hogy Ausztriával szemben ugyanazon hely­zetben leszünk, a­melyben Ausztria és Magyarország is van jelenleg minden más külföldi országgal, hogy t. i. aranyban és ezüstben kell fizetnünk. Ez nem volna nagyobb baj, mint a jelenlegi állapot, mely tönkre teszi iparunkat és kereskedésünket. Tudom, h így végzi beszédét, — hogy az ipar és kereskedelmi kamarák valamint a vámközösség, úgy a bank tárgyában is más véleményt és más ta­nácsot adtak a t. miniszter úrnak úgy de minden tisztelettel, melylyel ezen testületek iránt viseltetem legyen szabad megjegyeznem, hogy ily dologban nemcsak értelmiségre, hanem függetlenségre is van szükség, én pedig a mi kereskedőinknek, a mi nagy iparosainknak függetlenségét az osztrák bank irá­nyában határozottan kétségbe vonom. A mi kereske­dőink, a mi nagy iparosaink akár az itteni bankfi­­óknak, akár pedig egyenesen a bécsi banknak és az avval összeköttetésben és viszonyban álló bécsi pénz­királyoknak alattvalói. Ezektől én mindenben in­kább, mint e kérdésben fogadok el tanácsot és a té­nyekkel, a tapasztalással számolok, nem pedig az ő véleményükkel. Mielőtt bezárnám beszédemet, lehetetlen — mert most jött csak eszembe — nem c­áfolni meg azon ellenvetéseket, a­melyeket nemcsak a kereske­dők, hanem fájdalom­ a földmivelő osztályok részé­ről is az önnálló vámterület ellen hallanunk lehet. A kereskedők­? A kereskedőknek mindegy, bár honnan származnak az áruk, csak ők azokon nyerjenek; ők nem törödnek avval, várjon Magyarországon van-e ipar, virágoznak-e a gyárak? Az osztrák, franczia, angol árus nekik egy iránt kedves, a mi előttök főszem­pont az, hogy minél nagyobb legyen a nyereség. A földmivelő osztály, az mindenesetre hazafiasabb in­dokokból indul ki, de az ő ellenvetése véleményem szerint szintoly kevéssé állhat meg. Attól fél, mint már említettem, hogy ha a mi terményeink az osz­trák határoknál meg fognak vámoltatni, ez esetben nem leszünk képesek más országokkal a versenyt kiállni. Én ezt már beszédem végén nagy részben meg­­c­áfoltam, most ezúttal csak arra akarom figyelmez­tetni a mezei gazdákat, hogy legyen bár úgy, hogy egy ideig a­miatt, hogy vámokat állítnak határain­kon, némi terheket kellend is viselniük ; legyen bár úgy,hogy drágábban kellend fizetniök némely czikke­­ket, a­melyekre szükségük van, én úgy ismere­m a mi földmivelő osztályunkat, a magyar nemzetnek zömét, javát, hogy az ily áldozatoktól nem fog visszariadni. (Egy hang: De el fog pusztulni!) Nem fog elpusztulni, mert azon gyárak mellett, a­melyek önálló vámterület felállítása következ­tében fel fognak állni, azon gyárak mellett a piac­i árak sokkal jobbak lesznek, a forgalom sokkal élén­kebbé fog tétetni, a földmives a maga terményeit sokkal biztosabban fogja elárusíthatni, mint most, mert a piacz küszöbe előtt lesz s e piacz sokkal biz­tosabb leend, mint a mostani, a midőn csak akkor adhatja el a gazda terményeit, midőn egy részt Ma­gyarországban bő, másrészt a külföldön szűk termés volt, akkor az ő vevői állandóak lesznek úgy, hogy — véleményem szerint — semmi esetre sem fog szenvedni veszteséget. De különben is megtérül az, mit a vámok révén e nagy fogyasztó közönség neta­lán fizet; megtérül a mondott módon kívül az által, hogy nagy részét a mi munkás­osztályunknak, mely különösen télen dolog nélkül hever, akkor elfoglalást nyer s nemcsak a gyárosok, hanem a munkások is keresetre találván, az ország adóképessége emelkedni fog, és ez után is közvetlenül és közvetve pénzügyein­ken és anyagi helyzetünkön segítve lesz. (Igaz! a szélső baloldalon.) Te hát! a helyzet rendkívül komoly és a segít­ség sürgetős. Ne késsenek uraim! a segítséggel, mert romok romokra halmozódnak. Vigyázzanak, ne­hogy azon romok alá a nemzet jólétével önöknek jó hírneve a nemzetnek [[önökben vetett bizalma­s hite is eltemettessék, vigyázzanak, nehogy ezen romok fe­lett érzett hazafius fájdalmunkhoz ama keserű öntu­dat is vegyüljön : segíthettünk volna a haza bajain és nem cselekedtü­k! (Helyeslés és éljenzés a szélső baloldalon.) Kaas Iver b.: Erélyes akarat t. ház, biztos czélt követ. Ezt látjuk Ausztriában, melynek parla­menti képviselői oly kérdésekkel ostromolják kormá­nyukat, melyek a pártok részéről feleletet involvál­nak. Fontos érdekek és hatalmas tényezők szövet­keznek, hogy monarchiánk kereskedelmi politikájá­ban akaratukat érvényesítsék. Pénzről és keresetről van szó.A kedélyesség megszűnik s ridegen mérlege­lik szomszédaink érdekeiket. Számitó észszel s egész önzéssel, nem mint sokan hiszik, elfogult szenvedélylyel állunk szemben, midőn az osztrák védvámos politikával találkozunk. A mozgalom, mely a Lajthán túl megindult, széles terjedést nyert, s az osztrák kormánypolitikától nem áll távol. Gazdasági követelménye az iparűző osztrák tartományoknak monopóliuma az egész monarchia piaczain, politikai iránya a centralismus, vagyis Magyarország államjogának megbuktatása,az ország vagyoni erejének kiszivattyúzása, annak gazdasági tönkretétele által. Sem a czél, sem az eszközök nem újak előt­tünk. Közös vámterület osztrák érdekben készült vámtarifákkal s közös pénzforgalom az osztrák nem­zeti bank monopóliumával, ez teszi gazdaggá Ausz­­triát, ez tartja függésben Magyarországot. Évek óta nyögünk e viszonyok súlya alatt, nyögünk, de tülünk mint tehetetlen beteg, ki megszokta az ágyat s fél talpra állni, nehogy összeroskadjon. S évről évre tarthatatlanabb lesz állapotunk, elszegényedésünk, eladósodásunk geometriai mérveket ölt, kétségbe esésünk napfénytől és esőtől csodaszerű javulást vár s nem látja a baj valódi okát, mig utoljára végkép kimerülve a nemzet, mely honáért lelkesülni s vért áldozni kész, de éhen halni nem bir, lemond az ál­lamról, melyet eltartani nem tud, lemond a kultúrá­­ról, melyet megfizetni nem képes. A politika, mely ide vezet, nem titok nekünk, és nem titok Bécsben. Csodálatos, hogy nem min­denki látja. Csodálatosabb, hogy ellene tenni nem vagyunk mindnyájan elhatározva. Legcsodálatosabb, hogy magyar politikusok üdvösnek tartják a létező viszonyt, üdvösebbnek a szabadságnál. A kereskedelmi politika, melyet követni fogunk, ily körülmények között fontosságban első. Az ássa medrét hazánk jövőjének, az ássa sírját. S kik még a honnak élni akarunk s átadni azt egy később nem­zedéknek, szabadjon e politika felett gondolkoznunk, hogy szavazatot adjunk. Ha hogy a t. ház megen­gedi magam szerény erővel s kezdő szóval a gazda­sági helyzetről és a kereskedelmi politikáról kívánok beszélni. A viszony, melyben Ausztriához állunk, uralja egész kereskedelmi politikánkat. Mezőgazdaságunk, iparunk, kereskedésünk, pénz- és hitelforgalmunk az által határoztatik meg. Természetes tehát, hogy a vámközösség vagy az önálló vámterület kérdése ké­pezi kereskedelmi politikánk alapkérdését és a logika második sorba helyezi a vámszövetség megújí­tásának s a kereskedelmi szerződéseknek módozatait. A kormány ellenben, hódolva a törvény rende­letének a vámközösség elvéből indul ki s jónak lát­szik hinni egy viszonyt, mely a statusquo erejével bir, s melynek hatását gazdasági életünkre inkább a múltból mint a jelenből ítéli meg. Kik e vámközös­séget helyeslik, nem ismerik annak minden követ­kezményeit, tévednek annak jövő eredményeire nézve. A­mit állítok, bizonyítanom kell. Állítom, hogy a vámközösség Ma­­gyarország gazdasági összes érde­keivel ellentétben áll, s anyagi helyzetünknek nagy kárára válik; kárára mezőgazdaságunknak, ipa­runknak, kereskedelmünknek, pénzforgalmunknak. Állítom, hogy az Magyarország érdekeivel a két állam különböző közgazdasági természete folytán összeférhetlen. Állítom, hogy az önálló magyar vám­terület ellen felhozott érvek alaptalanok. Midőn 1850-ben a vámsorompók lehullottak, s azután még két évtizedig a kereskedelmi szabad­ság, melyet az által nyertünk, nagy előnyére vált mezőgazdaságunknak, s tehát egyes iparágak, —mint p. a selyemipar és selyemtenyésztés — kivételével egész hazánknak: nyersterményeink a vámmentesség által Ausz­triában nagy és biztos piaczot kaptak, s minthogy egyúttal Ausztria a prohibitív rendszerrel szakított, s az olcsóbb védvámokra tért át, Magyarország fo­gyasztása is rendkívüli gyorsasággal emelkedett, ke­reskedése tehát virágzásnak indult. Ez tartott mind­addig, mig Magyarországnak volt szűz földje, melyet töretni lehetett, s míg óriásilag fokozott gabna- és liszttermelése az európai piaczokon foglalásokat tett. Magyarország gazdagodott, ezt elég okkal a vámközösségnek tulajdonította, az ipar hiányának hátrányát nem érezte, azt hitte, ez mindig így lesz, s ezért a kiegyezésnél a vámsorompók visszaállítását egyik párt sem követelte. Meggyökerezett tehát az eszme, hogy a vámközösség Magyarországra és ki­vált mezőgazdaságunkra nézve előny s kifejlődött egy tan az osztrák és magyar anyagi érdekek közös­ségéről, mely a nemzetközi élet és forgalom minden észszerű határain túl tette magát. Eme felfogás po­litikai okok által támogatva, sokaktól ma is fenntar­­tatik. De változtak az idők. Magyarország mezőgaz­dasága extensive nem terjeszkedhetik tovább s kül­földi piaczait részben elvesztette. A nyersterménye­ket gyári módra termelő Amerika s a vasutait ki­építő Oroszország elfoglalták a távolabb piaczokat s lenyomták az árakat, s egy szerencsétlen kényszer­­helyzetben magunk nyitjuk meg az oláh gabonának a monarchiát s készítjük a vasutat, mely azt Bécs­­be szállítja. Nyersterményeink monopóliuma tehát Ausztriában is megszűnt, s szemeinkkel láthatjuk az oláh, a szerb és a keleti galicziai marhát, szállítmá­nyokat s egyéb nyersterményeket vasutainkon ke­resztül futni, s azok már ide­haza is versenyt képez­nek saját terményeinknek. Ezen változott viszonyok­nak az árak és a kivitel csökkenése jen következ­ménye : oly állapot, mely a jó vagy rosz terméstől sok tekintetben független — s mi leginkább — sajnos, állandó természettel bír. E változás óta a vámközösség hatása közgaz­daságunkra és így mezőgazdaságunkra is egészen más, mint az előtt. Épen annak ellenkezője. A gab­­o­naárakra nézve az osztrák és magyar piac­ megszűnt , irányadó lenni, s e tekintetben passive követjük a­­ külföld impulzusát. Nemzetközi gabnavásáraink Bécs­­­­ben és Budapesten azt egyenlőn bizonyítják. Ausz­tria ugyan még mindig legfőbb vevője különböző­­ nyersterményeinknek, de leszállított áron és csak­­ annyiban, amennyiben jobban és olcsóbban a dunai tartományokból vagy déli Oroszországból, a­ nagyobb szállítási költségek miatt, nem vásárolhat. És ezen is a galicziai vasutak, az osztrák államvasút és a Du­­nagőzhajózási társulat differentiális tarifái és car­­teljei által iparkodik magán segíteni, az érdek­közös­ségben lévő magyar termelők nem kis hátrányára. A­­ búzakivitelnek mennyisége a megelőző évekhez ké­pest a hivatalos statistika szerint felére, sőt harma­dára csökkent, s e veszteséget a szarvasmarha, a ló és a nyersbőrök kivitelének emelkedése pótolni se­­hogysem bírta ; gyapjú, len és kender, repere, gubacs nem igen változtak, a borkivitel se sokat növekedett. Előnyei tehát a vámközösségnek jobbadán megszűn­tek, ellenben hátrányai gazdáinkra nézve igen érez­hetők lettek. (Helyeslések.) Miben állnak ezen hátrányok ? Először abban, hogy hazánkban ipar nem keletkezhetvén, a termelő azon árukat, melyek gyártásra szolgálnak, tehát a gyapjút, a bőröket, a lent és kendert, a műfanemeket, az olajmagokat, a nyers vasat és fémeket, a hulladé­kokat stb. kénytelen az osztrák gyárak számára adni el, azaz annyival olcsóbban, mennyibe a szállítás ke­rül, mint hogyha itthon közelében adhatná el a gyá­rosnak. Magától értetődik, hogy mint fogyasztó, ugyanaz úton megfizeti a szállítási differenciát a kész gyártmányért. Másodszor a mezőgazda — nem lévén közeli piacra, s terményeivel az egész világforgalom conjec­­turáinak lévén alávetve — nem térhet át az intensí­­vebb gazdasági rendszerekre, melyek csakis az ipar tőszomszédságában képzelhetők. Hiszen a vámközös­ség következtében a legszorosabban vett mezőgazda­­sági iparágak is elpusztultak, két év alatt 1873. és 74-ben 230 kisebb-nagyobb szeszgyár szűnt meg, a czukorgyárak majdnem valamennyien megbuktak, és ugyanaz történt a sörgyárakkal.Ennek kárát a mező­gazdaságra, a mag, burgonya és czukorrépa termelés­re s a hizlalásra — fejtegetnem fölösleges, s csak azt emelem ki, hogy mindennemű terményeknek évek hosszú során át folytatott kivitele meggátol bennün­ket abban, hogy a földnek visszaadjuk termő­képes­ségét, intenzívebb gazdálkodásra térni át pedig, nem­csak haladási hivatása gazdaságainknak, de e nélkül a forgalomban azon helyet is elvesztjük, melyet ma még elfoglalunk. A legkézzelfoghatóbb kárral mezőgazdasá­gunkra nézve jár továbbá a vámközösség az által, hogy vámszerződések köttetvén a külfölddel, mi ter­ményeink kivitelére nézve nem bírunk az idegen államoknak compensationális vámengedményeket tenni, mert ebben Austria iparos védvámérdekei ál­tal gátoltatunk. Ellenben a mi gazdasági érdekein­ket kénytelenek vagyunk feláldozni Austria compen­­sationalis igényeinek. Itt fekszik előttünk a példa a román gabnavámok megszüntetésében. Itt a másik példa, hogy Olaszország a lisztvám felemelését köve­teli. Áll ez kivált a borra és a szenre. Ha mi e czikknél vámleszállítást kívánunk, az illető ország ellenen­gedményt követel valamely iparczikkre nézve, me­lyet mi könnyen megadhatnánk, de Austria nem engedi. Lord Derby a múltkor mondá az angol ke­reskedőknek, hogy Anglia nem szállíthatja le a mi kedvünkért a borvámot, mert az osztrákok nem hogy apasztani, de emelni akarják a szövetekre vetett tari­fát. Ezért nincs nekünk hasznunk a kereskedelmi szer­ződésekből, csak Austriának, mi pedig ki vagyunk zárva a kivitelből a monarchia határán túl, mi rög­tön máskép lenne, ha mi nemcsak törvénybe igtatnék az osztrák vámszerződéseket, hanem magunk köt­hetnénk ilyeneket a saját érdekeinknek megfele­­lőleg. Mit szóljak t. Láz, a magyar ipar nyomorúsá­gáról a közös vámterület folytán ? Beszéljek-e gyá­raink tengődéséről vagy bukásáról? Kell-e elmonda­nom, hogy nagy iparunk önálló vámterület nélkül nem keletkezhetik s fenn nem állhat, mert a kez­det nehézségeivel megküzdeni nem bir. Hiába van kitűnő vasunk, jó kőszenünk, fánk, vasutunk, sok vi­déken olcsó munkaerőnk, s helyben ugyanazon nyers­anyagaink, melyek kivive, Austriában feldol­goztatnak , védtelen állunk a kifejlett iparral, a nagy tőkével az olcsóbb hitellel, a képzett munka­erővel szemben, nem bírjuk kiállalni a versenyt s elbukunk. Volna csak országunk határán vám vonal, nem kel­lene itt, mint mondatott, »nagy véd vám, mert kicsiny­­nem segít« legtöbb esetben az egyszerű finánszvám is elégséges volna, hogy az osztrák gyáros, ki nem akarná elveszteni a magyar piac­ot, tőkéjét, tudomá­nyát és vezető munkásait áttelepítse a határon. De ugyan mi indítja őt most erre, mikor tulnan ked­vezőbb politikai, hitelforgalmi, üzleti és magán­viszo­nyok közt ugyanazon eredménynyel dolgoztat, mert a magyar piacz áruinak a vámközösség által nyitva s a védvám által biztosítva van ? És a kis iparos? Vájjon a gyáripar teszi-e őt tönkre vagy a vámközösség? A kettő együtt. A gyáripar sok mesterségtől elveszi a kenyeret, de a mesterembernek ad foglalkozást a gyárban és a sok melléküzletben, melyet a gyár teremt. Hanem a ma­gyar mesterember, ki családja, vagyona és viszonyai által kötve van honához, nem mehet kenyeret keresni az osztrák gyárba. S ha megy, hazája elveszti fiát, így a­mint állunk, az osztrák gyár a magyar kis­ipa­rostól elveszi a megélhetés módját, az proletárrá válik s a nyereség, mely az országra abból háram­lik, hogy a mesterember dolgát a gyáripar végzi, kivándorol az országból Austriát gazdagítani. Legtöbb barátja van a vámközösségnek a ke­reskedők közt. És ez természetes. A szabadforga­lom eleme a kereskedőnek, s ő minden vámnak es­küdt ellensége. S hol, mint nálunk, minden kereskedő összeköttetési érdekénél fogva üzleti függésben van Austriától, nem csoda, ha ez osztály ellenszenves indulattal viseltetik egy önálló vámterület eszméjé­nek terjesztői iránt. De igazuk van e a kereskedők­nek vagy ezek csak olyképen barátai a vámközös­­ségnek, mint az, kinek hurok van nyaka körül, ba­rátja annak, ki a zsineg végét kezében tartja ? Az igazság az, hogy a magyar kereskedés mindaddig virágozni nem fog, míg a közös vámterü­let fenmarad. A magyar kereskedés nem kevésbbé senyved, mint az ipar. Egy országban, melynek ipara nincs, és mezőgazdasága hanyatlik, a kereskedés nem virulhat. Ez igen általános igazság, de ha a budapesti nagykereske betekint könyveibe s vagyon­mérleget készít, szomorúan fogja maga előtt beval­lani, hogy egy országban, melynek gazdasági politi­kája nincs, nem lehet kereskedni. Vegyük practice a dolgot. Budapestről elhurczolkodnak a kereskedők Bécsbe. Miért ? Mert itt nincs üzlet. A pesti nagy­­kereskedő kénytelen Bécsben fióküzletet tartani, s azon veszi magát észre, hogy fióküzlete fönn több, könyebb és olcsóbb hitelnek örvend, mint maga a főc­ég itt Budapesten. Azt tapasztalja továbbá, hogy mindazon üzle­teket, melyeket itt megköthet, és oly könnyen meg­kötheti Bécsből. Ott minden firma, melylyel dolgozik, helyben vagy képviselve van, s a piaczi mozgalmak központján érzi magát. Nem lévén oka mért lenni Budapesten is Bécsben is, csakhamar feloszlatja itteni czégét s átteszi egész üzletét az osztrák fővárosba. Ellenben a bécsi kereskedő teszi-e át üzletét Buda­pestre ? Nem, mert arra nincs semmi oka. Innét van, hogy Budapest nem központja a magyar kereskede­lemnek, kivéve a terményüzletet, hanem Bécs. És Budapest kereskedelmi hanyatlása Bécs előnyére évről évre érezhetőbb. Most már minden nagyobb vidéki kereskedő nem a magyar fővárosból, hanem Bécsből veszi áruit s oda utazik, ha vásárolni akar. Mindez megváltoznék, ha a két város közt vám­sorompó volna. (Helyeslések) Az osztrák áru nem lévén vámmentes, nem küldetnék apró részletekben az országba szanaszét, hanem felhalmoztatnék Bu­dapesten s a vidéki kereskedő, ki mindenfélét ösz­­szevásárol, tudván hogy a magyar fővárosban is mint Folytatás a mellékleten.

Next