Pesti Napló, 1875. december (26. évfolyam, 275-299. szám)
1875-12-01 / 275. szám
gán- és személyi jogait közvetlenül sértik, s ellenük az utólagos bírói felelősség elég biztosítékot nyújt. Szigorúan kell alkalmazni e törvényt, mely e felelősséget szabályozza, s a szükséghez képest változtatni kell rajta, de azért nem szükséges a bírákat a közigazgatási bizottság hatalmának alávetni, egy oly hatalomnak, mely a birák állása felett nem rendelkezik ugyan, fegyelmi büntetést rájuk nem szabhat, sőt fegyelmi eljárást sem rendelhet el, de erkölcsi reputatiójuk felett minden felelősség és minden korlát nélkül pálczát törhet, mihelyt kedve tartja. Azon nézetben vagyunk, hogy a törvényjavaslat 39. §-a az első bírákat ily hatalomnak rendeli alá. Ezen 39. §. így szól: »Ha akár saját tagjai, akár hivatalos közegek előadása, akár egyesek panasza folytán a bíróságoknál rendetlenségek , hibák vagy visszaélések létét alaposan gyanítja, ezt az igazságügyminiszter tudomására hozza.« Igaz, hogy ez a közigazgatási bizottságoknak nem ad semmi tényleges hatóságot a bíróságok felett, de mintegy felhívja az egyeseket, hogy panaszaikat a bíróságok ellen a közigazgatási bizottság előtt hozzák fel. Fél mindig akad, ki a bírót visszaéléssel vádolni kész, s gyakran legjobb meggyőződése szerint, mert azon meggyőződésben perelt, hogy neki igaza van, és a vesztes mégis ő lett. Panaszlók lesznek nagy számmal, anynyian, ahány vesztes fél boszút sorral, s ha nem volnának, akkor ott vannak a bizottság tagjai, kiket vezethet egyedül az igazságszolgáltatás ügye iránti érdekeltség , de vezethet politikai párttekintet, önérdek, fontoskodás vagy az ellenőrzési hatalom gyakorlásának vágya arra, hogy bejelentéseket tegyenek, és nyilvános ülésben, hatóságilag bonczkés alá vegyék a biróság vagy birák képességét,erkölcsét, becsületét, meggyőződését s kimondanak egy verdictet, mely nem szólhat ugyan a bűnösségről, de melyben ki van mondva az, hogy a vádlott visszaélések gyanújában áll, hogy polgártársai bizalmára nem érdemes. Igaz, hogy midőn valaki — magános vagy hivatalnok — a büntető vagy fegyelmi bíróság előtt bepanaszoltatik, a bíróság — meglehet — alaptalanul indít ellene vizsgálatot, meglehet helytelen gyamokokra vád alá helyezi, de köteles a törvény szerint hozni ítéletet és mondani ki a két szó közül az egyiket: bűnös vagy nem bűnös. A közigazgatási bizottság nem a törvény korlátai közt, hanem saját jó tetszése szerint kimondhatja a nem kevésbbé súlyos verdictet, hogy a bepanasztottat viszszaélések gyanúja terheli, s így a közbizalomra nem érdemes. Az, ki mást oly visszaéléssel, mely bűntény, tudva alaptalanul vádol, a rágalom bűntényébe esik maga; a közigazgatási bizottság alaptalan vádjait fedezi a törvény, mely a gyanakodást — úgy szólva — kötelességévé teszi. Helyes és szükséges, hogy mindenki előtt szabad legyen a panasz útja hivatalnok és biró ellen; a birák felelőssége szabályozva is van külön törvény által; de nem helyi , nem szükséges és nem czélszerű, hogy panasz elfogadására és ennek folytán erkölcsi elmarasztalás kimondására oly hatóság jogosittassék fel, mely a bepanasztottat ki sem hallgathatja, mely a panaszra csak vaktában reflectál, mely minden törvényes korlát nélkül működik, melynek felelőssége csak keble jobb érzésében létezik, s mely csak saját öntudatának ítélő széke előtt tartozik tetteiről számot adni. Felhozhatják a javaslat e §-ának pártolói, hogy e felelősség nélküli erkölcsi bírálat jogával bírnak a közgyűlések a tisztviselők eljárása felett, midőn a tiszti keresetet elrendelik ; ezt bírják az ügyvédi kamarák, midőn valamely ügyvéd erkölcsisége felett fegyelmi szempontból határoznak, de nem kell felejteni, hogy e sok tekintetben minden felelősség nélküli hatóságot azok felett gyakorolják, kik nekik csontjuk és vérek, s kik irányában inkább a kedvezés, mint a persecutio vélelme alatt állanak. Mondják : ha a miniszter a bizottság gyanújában nem osztozik, fegyelmi eljárás nem indíttatik, s a gyanúsított bíró falvaiva van. Ez nem áll, mert az, hogy ő egy hatóság által gyanusíttatott, s a bizalomra érdemetlennek nyilváníttatott, oly bélyeget nyom rá, mely egészen ki nem törölhető. A közügyek és a megyei élet terén sok érdemet szerzett barátunk soraiból olvasók, hogy egyes embernek is kötelessége volna az észlelt hiányokról a felsőbbséget értesítni, de ez mindig magával hordozná a megsértett önérdek vagy árulkodás nem igen óhajtott színét, míg a bizottság hatósági kötelességéből kifolyólag e tekintetben a közérdek javára működhetnek. Beismerjük, hogy nincs oly ellenőrködés, melynek jó oldala nem volna, de ez még nem ok ellenőrzést ellenőrzésre halmozni, és ily jogot oly testületre ruházni, melynek az ellenőrzött hatósággal semmi közössége nincs, attól merőben eltérő felfogásokkal bír, s melynek megbírálására gyakran szakértelemben sem bővelkedik. A törvényhozás, ha a bírói kart súlyos, korlátlan ellenőrzés és felelősség nélküli zaklatásnak kitenni nem akarja, a 39. §-t jelen alakjában nem fogadhatja el. Sikamlós a tér, melyen a törvényhozás áll. A birói függetlenség megszilárdítására intézett törvények némely túlhajtásai ellen keresünk gyógyszert, de vigyázzunk, hogy több kárt ne tegyen, mint hasznot. Tegyük valósággá a birói felelősséget, de a bírák feletti — habár csak erkölcsi — bíráskodást is kössük felelősséghez, és az antagonismust, mely most birák és nem-birák közt létezik, ne alakítsuk át a collisiók rendszerévé. A tér szűkéhez képest a börtönök körüli hatáskörre is kell tennünk néhány megjegyzést. E hatáskör, a börtönök állapotának saját küldöttsége által megvizsgáltatásán kívül, kiterjed arra is, hogy »a fennálló törvények és miniszteri szabályrendeletek korlátai között a hiányok orvoslása és a bajok elhárítása iránt intézkedik, oly hiányok, bajok, vagy visszaélésekre nézve pedig, melyekre nézve maga nem intézkedhetik, az igazságügy miniszterhez véleményes jelentést küld.« A közigazgatási bizottság intézkedési jogát a börtönök közül nem helyeselhetjük, mert kettős intézkedési hatáskört bármely tárgy iránt czélszerűnek nem tarthatunk, a bizottság intézkedési köre pedig nem oly természetű és terjedelmű, hogy a kir. ügyész és a főügyész intézkedését feleslegessé és mellőzhetővé tenné, és részünkről az intézkedési jogot szívesebben adjuk a törvényszék ellenőrzése mellett a kir. ügyészségnek, mely működéséről felelős, mint a közigazgatási bizottságnak, mely e hatáskörében kevesebb tárgyismerettel és kevesebb felelősséggel jár el. Tekintetet érdemel az is, hogy e börtönök mind oly vegyes börtönök, melyek létszámának nagyobb részét a vizsgálati foglyok teszik, kiknek kezelése a büntető vizsgálattal szoros kapcsolatban áll, s annálfogva a bizottság által czélszerűen nem kezelhető. Beismerjük azt, hogy a börtönökben az élelmezés, a foglalkoztatás, egészségi viszonyok tekintetében a bizottság gyakorlatias véleményei a kormánynak igen jó szolgálatokat tehetnek, s a börtönök megvizsgálása ellen semmi kifogásunk nincs, sőt a fegyházak kezelését szívesen látnók a belügyminiszter ressortjába áttéve, de a kettős intézkedési jognak barátai nem lehetünk. A közigazgatási bizottságnak helyesen választott czélja, a kormányzás különböző orgánumai közti összeütközések elenyésztetése : az ily kettős intézkedési jog épen összeütközésekre vezethet, és e részben a törvényjavaslat módosítását óhajtjuk. —— A képviselőháziból. — nov. 30. A mai ülésre vonatkozó megjegyzéseinket az ülés végén kell kezdeni. Tisza Kálmán válaszolt Horánszkynak a vámkérdésben tett interpellációjára. A válasz értelme röviden ez : A magyar kormány beleegyezett az angol pótszerződés felmondásába, mert azon szerződés felmondási ideje elérkezvén, egyik szerződő társnak sincs jogában a másik társat ama szerződés felmondásában akadályozni; továbbá a magyar kormány által a vámszövetség kérdésében és megújítása iránt megindított alkudozások az osztrák kormánynyal ez ideig sikerre nem vezetvén, a magyar kormány élt az 1867: XVI. t. sz. 22. czikkében fenntartott felmondási jogával; kötelességének tartja azonban ugyanazon czikk értelmében az egyezkedést a szerződés megnyitása iránt haladéktalanul megkezdeni, s illetőleg, miután meg vannak kezdve ,— folytatni. A kormány elvileg a külön vámterület felállításához »sajnálattal« csak az esetben folyamodnék, ha a másik félnek »álláspontjához való merev ragaszkodása« az érdekeinknek megfelelő kiegyezést lehetetlenné tenné. Tisza nyilatkozatáról fenntebb érdemlegesen szólunk. Nem mondjuk, hogy helyes lett volna a többség részéről a kormány ellenében a kérdésnek napirendre tűzését kívánni , de nem mulaszthatjuk el annak megjegyzését, hogy az osztrák képviselőház sokkal nagyobb szerepet szánt magának a folyó küzdelemben, midőn az ezen ügyben adott miniszteri választ közgazdasági bizottságához utasította. A mai ülésbeli budgettárgyalásról csak néhány szót kívánunk még szólni. A közlekedési budget hátralévő czímei minden nagyobb akadály nélkül megszavaztattak. Azután jött a kereskedelmi költségvetés általános tárgyalása, melynél Irányi Dániel a balszél kereskedelmi politikáját fejtegette; Kaassvor pedig a budget mellett, de a közös vámterület nemzetgazdasági politikája ellen mondott egy jelentékeny beszét. A szónok személye és vámpolitikai iránya sokkal közelebb állnak lapunkhoz, hogysem beszéde felett véleményt mondani akarhatnánk. Az ítéletet teljesen olvasóinkra bizzuk, s legfeljebb azt jegyezzük meg, hogy a kezdő szónok előadásának idegessége ártott a tartalmas beszéd szónoki hatásának. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése nov. 30-án. [(Folytatás esti lapunkhoz.) Irányi Dániel folytatván esti lapunkban részben ismertetett beszédét kijelenti, hogy az önálló vámterületet pártolja. Szóló valamint minden szabadságnak, úgy a kereskedelmi szabadságnak is őszinte híve, de más országok példájának tanulmányozásából azt látta, hogy a kereskedelmi szabadságnak csak czélnak szabad lenni; azt rögtön elérni nem lehet, nem tanácsos. Minden ország, amely a maga iparát kifejlesztette, amelynek ipara virágzik, előbb a védvámok rendszerét kísérlette meg, ipara a védvám szárnyai alatt növekedett nagyra. Magyarország oly helyzetben van hogy iparának védelemre van szüksége ? Az osztrák ipar sokkal magasabb fokán áll a fejlődésnek, mint áll a miénk. Gyáraink bukása azt bizonyítja, hogy azon védelem, mely a külföld irányában fennáll, nem elegendő, hogy az osztrák gyárakkal versenyezni képtelenek? Vannak azonban kik a sorompókat, melyeket Magyarország és Ausztria közt felállítanak, azért tartják veszélyeseknek, mert úgy mondják, ha mi az osztrák ipargyártmányok ellen állítanánk fel vámokat, az osztrák kormány viszont a mi nyers terményeinket fogná vámokkal sújtani. Szóló nagyon eltévesztett vámpolitikának tartaná azt, mely a nyers terményekre, élelmiszerekre adót, vámot róna. Az élelmiszerek, nyersanyagok, melyek a gyárak táplálására szükségesek, másutt mindenütt vámmentesek ; nem hiszi ennélfogva, hogy az osztrák kormány oly rövidlátó lenne, hogy a maga népességének élelmére, a maga gyárainak táplálására szükséges anyagot megvámoltatná. Igaz, hogy néha nemzetek a szenvedély által elragadtatják magukat, de erre kell, hogy némi okot szolgáltasson az, aki ellen indulatra gerjednek. Mi magyarok nem szolgáltatunk szomszédainknak erre okot. A vámsorompók felállíthatása a 68 kj törvény által az országnak biztosítva van, jogtalant ennélfogva nem kíván az ország. Szóló nem akarja nagy vámokkal sújtani, valamint a többi külföld, úgy Ausztria által behozandó termékeket, vagy iparczikkeket sem; a magyar iparnak nem akar heverő párnát készíteni, pusztán pajzsot akar adni kezébe, amelylyel a túlságos verseny ellen megvédhesse magát. Egyébiránt azt tartja, hogy szerződések fogván szabályozni a két ország közti viszonyt, nem tehető fel, hogy Ausztria ellenséges vámpolitikát akarna ellenünk, részben saját kárára követni. A külön vámterület mellett az ország bevételei is jelentékenyen nagyobbak lennének, nem is szólva azon hátrányokról, melyek a vámközösség mellett a fogyasztási adóknál hárulnak az országra. Ezt úgy hiszi, maga a kormány is belátja s azon alkudozások, melyeket indított, ezek megszüntetésére voltak irányozva. Hogy ezen alkudozások meghiúsultak, azon szóló egyáltalában nem búsul, sőt ha azt tudná, hogy ezen meghiúsult alkudozásoknak és a rá következett fölmondásnak az lenne következménye, amit óhajt, t. i. az új alkudozásoknak önálló vámterület alapján megindítása annak csak örvendene. Nem is hiszi, hogy a kormány az eddigi tapasztalatok után más utat válasszon. Nagy bajnak tartja az önálló nemzeti bank hiányát is. Szóló lehetségesnek tartja a nemzeti bank létesítését a valuta rendezése nélkül. Egy jegybank nézete szerint oly nyereséges intézet, hogy arra, ha a kormány pályázatot hirdet, három hónap alatt akár német, akár franczia, akár angol, akár holland vállalkozókat nagy mennyiségben nyerhet. Igen, de az mondatik, hogy az osztrák pénzügyi miniszter a magabeleegyezését, ily bank felállításához ahhoz kötötte, hogy a valuta helyreállíttassék. Mi alapon tehette ezt ? Mi jogon, mi címen avatkozhatik az osztrák pénzügyminiszter a magyar bank felállításának ügyébe ? Azt nem teszi fel, hogy azzal fenyegette a magyar kormányt, hogy ő nem fogja elfogadni a maga pénztárába a magyar jegybank által kibocsátott pénzjegyeket, s talán a quota és az álamadósság fejében fizetendő összegeket sem. Ha a magyar jegybank oly solid, oly biztos szervezetet nyer, aminől szóló óhajt, akkor a magyar jegyek bizonyosan fognak bírni annyi értékkel annyi hitellel a mennyivel az osztrák nemzeti bank jegyei. Mi okon utasíthatná annálfogva vissza az osztrák pénzügyminiszter a magyar pénzjegyeket? De még azt is megengedi, hogy nem csak az állam pénztárában hanem a forgalomban sem fogadtatnának el Ausztriában pénzjegyeink — ámbár erre az osztrák kormányok hatalma nem terjed ki, mi következik ebből ? Az, hogy Ausztriával szemben ugyanazon helyzetben leszünk, amelyben Ausztria és Magyarország is van jelenleg minden más külföldi országgal, hogy t. i. aranyban és ezüstben kell fizetnünk. Ez nem volna nagyobb baj, mint a jelenlegi állapot, mely tönkre teszi iparunkat és kereskedésünket. Tudom, h így végzi beszédét, — hogy az ipar és kereskedelmi kamarák valamint a vámközösség, úgy a bank tárgyában is más véleményt és más tanácsot adtak a t. miniszter úrnak úgy de minden tisztelettel, melylyel ezen testületek iránt viseltetem legyen szabad megjegyeznem, hogy ily dologban nemcsak értelmiségre, hanem függetlenségre is van szükség, én pedig a mi kereskedőinknek, a mi nagy iparosainknak függetlenségét az osztrák bank irányában határozottan kétségbe vonom. A mi kereskedőink, a mi nagy iparosaink akár az itteni bankfióknak, akár pedig egyenesen a bécsi banknak és az avval összeköttetésben és viszonyban álló bécsi pénzkirályoknak alattvalói. Ezektől én mindenben inkább, mint e kérdésben fogadok el tanácsot és a tényekkel, a tapasztalással számolok, nem pedig az ő véleményükkel. Mielőtt bezárnám beszédemet, lehetetlen — mert most jött csak eszembe — nem cáfolni meg azon ellenvetéseket, amelyeket nemcsak a kereskedők, hanem fájdalom a földmivelő osztályok részéről is az önnálló vámterület ellen hallanunk lehet. A kereskedők? A kereskedőknek mindegy, bár honnan származnak az áruk, csak ők azokon nyerjenek; ők nem törödnek avval, várjon Magyarországon van-e ipar, virágoznak-e a gyárak? Az osztrák, franczia, angol árus nekik egy iránt kedves, a mi előttök főszempont az, hogy minél nagyobb legyen a nyereség. A földmivelő osztály, az mindenesetre hazafiasabb indokokból indul ki, de az ő ellenvetése véleményem szerint szintoly kevéssé állhat meg. Attól fél, mint már említettem, hogy ha a mi terményeink az osztrák határoknál meg fognak vámoltatni, ez esetben nem leszünk képesek más országokkal a versenyt kiállni. Én ezt már beszédem végén nagy részben megcáfoltam, most ezúttal csak arra akarom figyelmeztetni a mezei gazdákat, hogy legyen bár úgy, hogy egy ideig amiatt, hogy vámokat állítnak határainkon, némi terheket kellend is viselniük ; legyen bár úgy,hogy drágábban kellend fizetniök némely czikkeket, amelyekre szükségük van, én úgy ismerem a mi földmivelő osztályunkat, a magyar nemzetnek zömét, javát, hogy az ily áldozatoktól nem fog visszariadni. (Egy hang: De el fog pusztulni!) Nem fog elpusztulni, mert azon gyárak mellett, amelyek önálló vámterület felállítása következtében fel fognak állni, azon gyárak mellett a piaci árak sokkal jobbak lesznek, a forgalom sokkal élénkebbé fog tétetni, a földmives a maga terményeit sokkal biztosabban fogja elárusíthatni, mint most, mert a piacz küszöbe előtt lesz s e piacz sokkal biztosabb leend, mint a mostani, a midőn csak akkor adhatja el a gazda terményeit, midőn egy részt Magyarországban bő, másrészt a külföldön szűk termés volt, akkor az ő vevői állandóak lesznek úgy, hogy — véleményem szerint — semmi esetre sem fog szenvedni veszteséget. De különben is megtérül az, mit a vámok révén e nagy fogyasztó közönség netalán fizet; megtérül a mondott módon kívül az által, hogy nagy részét a mi munkásosztályunknak, mely különösen télen dolog nélkül hever, akkor elfoglalást nyer s nemcsak a gyárosok, hanem a munkások is keresetre találván, az ország adóképessége emelkedni fog, és ez után is közvetlenül és közvetve pénzügyeinken és anyagi helyzetünkön segítve lesz. (Igaz! a szélső baloldalon.) Te hát! a helyzet rendkívül komoly és a segítség sürgetős. Ne késsenek uraim! a segítséggel, mert romok romokra halmozódnak. Vigyázzanak, nehogy azon romok alá a nemzet jólétével önöknek jó hírneve a nemzetnek [[önökben vetett bizalmas hite is eltemettessék, vigyázzanak, nehogy ezen romok felett érzett hazafius fájdalmunkhoz ama keserű öntudat is vegyüljön : segíthettünk volna a haza bajain és nem cselekedtük! (Helyeslés és éljenzés a szélső baloldalon.) Kaas Iver b.: Erélyes akarat t. ház, biztos czélt követ. Ezt látjuk Ausztriában, melynek parlamenti képviselői oly kérdésekkel ostromolják kormányukat, melyek a pártok részéről feleletet involválnak. Fontos érdekek és hatalmas tényezők szövetkeznek, hogy monarchiánk kereskedelmi politikájában akaratukat érvényesítsék. Pénzről és keresetről van szó.A kedélyesség megszűnik s ridegen mérlegelik szomszédaink érdekeiket. Számitó észszel s egész önzéssel, nem mint sokan hiszik, elfogult szenvedélylyel állunk szemben, midőn az osztrák védvámos politikával találkozunk. A mozgalom, mely a Lajthán túl megindult, széles terjedést nyert, s az osztrák kormánypolitikától nem áll távol. Gazdasági követelménye az iparűző osztrák tartományoknak monopóliuma az egész monarchia piaczain, politikai iránya a centralismus, vagyis Magyarország államjogának megbuktatása,az ország vagyoni erejének kiszivattyúzása, annak gazdasági tönkretétele által. Sem a czél, sem az eszközök nem újak előttünk. Közös vámterület osztrák érdekben készült vámtarifákkal s közös pénzforgalom az osztrák nemzeti bank monopóliumával, ez teszi gazdaggá Ausztriát, ez tartja függésben Magyarországot. Évek óta nyögünk e viszonyok súlya alatt, nyögünk, de tülünk mint tehetetlen beteg, ki megszokta az ágyat s fél talpra állni, nehogy összeroskadjon. S évről évre tarthatatlanabb lesz állapotunk, elszegényedésünk, eladósodásunk geometriai mérveket ölt, kétségbe esésünk napfénytől és esőtől csodaszerű javulást vár s nem látja a baj valódi okát, mig utoljára végkép kimerülve a nemzet, mely honáért lelkesülni s vért áldozni kész, de éhen halni nem bir, lemond az államról, melyet eltartani nem tud, lemond a kultúráról, melyet megfizetni nem képes. A politika, mely ide vezet, nem titok nekünk, és nem titok Bécsben. Csodálatos, hogy nem mindenki látja. Csodálatosabb, hogy ellene tenni nem vagyunk mindnyájan elhatározva. Legcsodálatosabb, hogy magyar politikusok üdvösnek tartják a létező viszonyt, üdvösebbnek a szabadságnál. A kereskedelmi politika, melyet követni fogunk, ily körülmények között fontosságban első. Az ássa medrét hazánk jövőjének, az ássa sírját. S kik még a honnak élni akarunk s átadni azt egy később nemzedéknek, szabadjon e politika felett gondolkoznunk, hogy szavazatot adjunk. Ha hogy a t. ház megengedi magam szerény erővel s kezdő szóval a gazdasági helyzetről és a kereskedelmi politikáról kívánok beszélni. A viszony, melyben Ausztriához állunk, uralja egész kereskedelmi politikánkat. Mezőgazdaságunk, iparunk, kereskedésünk, pénz- és hitelforgalmunk az által határoztatik meg. Természetes tehát, hogy a vámközösség vagy az önálló vámterület kérdése képezi kereskedelmi politikánk alapkérdését és a logika második sorba helyezi a vámszövetség megújításának s a kereskedelmi szerződéseknek módozatait. A kormány ellenben, hódolva a törvény rendeletének a vámközösség elvéből indul ki s jónak látszik hinni egy viszonyt, mely a statusquo erejével bir, s melynek hatását gazdasági életünkre inkább a múltból mint a jelenből ítéli meg. Kik e vámközösséget helyeslik, nem ismerik annak minden következményeit, tévednek annak jövő eredményeire nézve. Amit állítok, bizonyítanom kell. Állítom, hogy a vámközösség Magyarország gazdasági összes érdekeivel ellentétben áll, s anyagi helyzetünknek nagy kárára válik; kárára mezőgazdaságunknak, iparunknak, kereskedelmünknek, pénzforgalmunknak. Állítom, hogy az Magyarország érdekeivel a két állam különböző közgazdasági természete folytán összeférhetlen. Állítom, hogy az önálló magyar vámterület ellen felhozott érvek alaptalanok. Midőn 1850-ben a vámsorompók lehullottak, s azután még két évtizedig a kereskedelmi szabadság, melyet az által nyertünk, nagy előnyére vált mezőgazdaságunknak, s tehát egyes iparágak, —mint p. a selyemipar és selyemtenyésztés — kivételével egész hazánknak: nyersterményeink a vámmentesség által Ausztriában nagy és biztos piaczot kaptak, s minthogy egyúttal Ausztria a prohibitív rendszerrel szakított, s az olcsóbb védvámokra tért át, Magyarország fogyasztása is rendkívüli gyorsasággal emelkedett, kereskedése tehát virágzásnak indult. Ez tartott mindaddig, mig Magyarországnak volt szűz földje, melyet töretni lehetett, s míg óriásilag fokozott gabna- és liszttermelése az európai piaczokon foglalásokat tett. Magyarország gazdagodott, ezt elég okkal a vámközösségnek tulajdonította, az ipar hiányának hátrányát nem érezte, azt hitte, ez mindig így lesz, s ezért a kiegyezésnél a vámsorompók visszaállítását egyik párt sem követelte. Meggyökerezett tehát az eszme, hogy a vámközösség Magyarországra és kivált mezőgazdaságunkra nézve előny s kifejlődött egy tan az osztrák és magyar anyagi érdekek közösségéről, mely a nemzetközi élet és forgalom minden észszerű határain túl tette magát. Eme felfogás politikai okok által támogatva, sokaktól ma is fenntartatik. De változtak az idők. Magyarország mezőgazdasága extensive nem terjeszkedhetik tovább s külföldi piaczait részben elvesztette. A nyersterményeket gyári módra termelő Amerika s a vasutait kiépítő Oroszország elfoglalták a távolabb piaczokat s lenyomták az árakat, s egy szerencsétlen kényszerhelyzetben magunk nyitjuk meg az oláh gabonának a monarchiát s készítjük a vasutat, mely azt Bécsbe szállítja. Nyersterményeink monopóliuma tehát Ausztriában is megszűnt, s szemeinkkel láthatjuk az oláh, a szerb és a keleti galicziai marhát, szállítmányokat s egyéb nyersterményeket vasutainkon keresztül futni, s azok már idehaza is versenyt képeznek saját terményeinknek. Ezen változott viszonyoknak az árak és a kivitel csökkenése jen következménye : oly állapot, mely a jó vagy rosz terméstől sok tekintetben független — s mi leginkább — sajnos, állandó természettel bír. E változás óta a vámközösség hatása közgazdaságunkra és így mezőgazdaságunkra is egészen más, mint az előtt. Épen annak ellenkezője. A gabonaárakra nézve az osztrák és magyar piac megszűnt , irányadó lenni, s e tekintetben passive követjük a külföld impulzusát. Nemzetközi gabnavásáraink Bécsben és Budapesten azt egyenlőn bizonyítják. Ausztria ugyan még mindig legfőbb vevője különböző nyersterményeinknek, de leszállított áron és csak annyiban, amennyiben jobban és olcsóbban a dunai tartományokból vagy déli Oroszországból, a nagyobb szállítási költségek miatt, nem vásárolhat. És ezen is a galicziai vasutak, az osztrák államvasút és a Dunagőzhajózási társulat differentiális tarifái és carteljei által iparkodik magán segíteni, az érdekközösségben lévő magyar termelők nem kis hátrányára. A búzakivitelnek mennyisége a megelőző évekhez képest a hivatalos statistika szerint felére, sőt harmadára csökkent, s e veszteséget a szarvasmarha, a ló és a nyersbőrök kivitelének emelkedése pótolni sehogysem bírta ; gyapjú, len és kender, repere, gubacs nem igen változtak, a borkivitel se sokat növekedett. Előnyei tehát a vámközösségnek jobbadán megszűntek, ellenben hátrányai gazdáinkra nézve igen érezhetők lettek. (Helyeslések.) Miben állnak ezen hátrányok ? Először abban, hogy hazánkban ipar nem keletkezhetvén, a termelő azon árukat, melyek gyártásra szolgálnak, tehát a gyapjút, a bőröket, a lent és kendert, a műfanemeket, az olajmagokat, a nyers vasat és fémeket, a hulladékokat stb. kénytelen az osztrák gyárak számára adni el, azaz annyival olcsóbban, mennyibe a szállítás kerül, mint hogyha itthon közelében adhatná el a gyárosnak. Magától értetődik, hogy mint fogyasztó, ugyanaz úton megfizeti a szállítási differenciát a kész gyártmányért. Másodszor a mezőgazda — nem lévén közeli piacra, s terményeivel az egész világforgalom conjecturáinak lévén alávetve — nem térhet át az intensívebb gazdasági rendszerekre, melyek csakis az ipar tőszomszédságában képzelhetők. Hiszen a vámközösség következtében a legszorosabban vett mezőgazdasági iparágak is elpusztultak, két év alatt 1873. és 74-ben 230 kisebb-nagyobb szeszgyár szűnt meg, a czukorgyárak majdnem valamennyien megbuktak, és ugyanaz történt a sörgyárakkal.Ennek kárát a mezőgazdaságra, a mag, burgonya és czukorrépa termelésre s a hizlalásra — fejtegetnem fölösleges, s csak azt emelem ki, hogy mindennemű terményeknek évek hosszú során át folytatott kivitele meggátol bennünket abban, hogy a földnek visszaadjuk termőképességét, intenzívebb gazdálkodásra térni át pedig, nemcsak haladási hivatása gazdaságainknak, de e nélkül a forgalomban azon helyet is elvesztjük, melyet ma még elfoglalunk. A legkézzelfoghatóbb kárral mezőgazdaságunkra nézve jár továbbá a vámközösség az által, hogy vámszerződések köttetvén a külfölddel, mi terményeink kivitelére nézve nem bírunk az idegen államoknak compensationális vámengedményeket tenni, mert ebben Austria iparos védvámérdekei által gátoltatunk. Ellenben a mi gazdasági érdekeinket kénytelenek vagyunk feláldozni Austria compensationalis igényeinek. Itt fekszik előttünk a példa a román gabnavámok megszüntetésében. Itt a másik példa, hogy Olaszország a lisztvám felemelését követeli. Áll ez kivált a borra és a szenre. Ha mi e czikknél vámleszállítást kívánunk, az illető ország ellenengedményt követel valamely iparczikkre nézve, melyet mi könnyen megadhatnánk, de Austria nem engedi. Lord Derby a múltkor mondá az angol kereskedőknek, hogy Anglia nem szállíthatja le a mi kedvünkért a borvámot, mert az osztrákok nem hogy apasztani, de emelni akarják a szövetekre vetett tarifát. Ezért nincs nekünk hasznunk a kereskedelmi szerződésekből, csak Austriának, mi pedig ki vagyunk zárva a kivitelből a monarchia határán túl, mi rögtön máskép lenne, ha mi nemcsak törvénybe igtatnék az osztrák vámszerződéseket, hanem magunk köthetnénk ilyeneket a saját érdekeinknek megfelelőleg. Mit szóljak t. Láz, a magyar ipar nyomorúságáról a közös vámterület folytán ? Beszéljek-e gyáraink tengődéséről vagy bukásáról? Kell-e elmondanom, hogy nagy iparunk önálló vámterület nélkül nem keletkezhetik s fenn nem állhat, mert a kezdet nehézségeivel megküzdeni nem bir. Hiába van kitűnő vasunk, jó kőszenünk, fánk, vasutunk, sok vidéken olcsó munkaerőnk, s helyben ugyanazon nyersanyagaink, melyek kivive, Austriában feldolgoztatnak , védtelen állunk a kifejlett iparral, a nagy tőkével az olcsóbb hitellel, a képzett munkaerővel szemben, nem bírjuk kiállalni a versenyt s elbukunk. Volna csak országunk határán vám vonal, nem kellene itt, mint mondatott, »nagy véd vám, mert kicsinynem segít« legtöbb esetben az egyszerű finánszvám is elégséges volna, hogy az osztrák gyáros, ki nem akarná elveszteni a magyar piacot, tőkéjét, tudományát és vezető munkásait áttelepítse a határon. De ugyan mi indítja őt most erre, mikor tulnan kedvezőbb politikai, hitelforgalmi, üzleti és magánviszonyok közt ugyanazon eredménynyel dolgoztat, mert a magyar piacz áruinak a vámközösség által nyitva s a védvám által biztosítva van ? És a kis iparos? Vájjon a gyáripar teszi-e őt tönkre vagy a vámközösség? A kettő együtt. A gyáripar sok mesterségtől elveszi a kenyeret, de a mesterembernek ad foglalkozást a gyárban és a sok melléküzletben, melyet a gyár teremt. Hanem a magyar mesterember, ki családja, vagyona és viszonyai által kötve van honához, nem mehet kenyeret keresni az osztrák gyárba. S ha megy, hazája elveszti fiát, így amint állunk, az osztrák gyár a magyar kisiparostól elveszi a megélhetés módját, az proletárrá válik s a nyereség, mely az országra abból háramlik, hogy a mesterember dolgát a gyáripar végzi, kivándorol az országból Austriát gazdagítani. Legtöbb barátja van a vámközösségnek a kereskedők közt. És ez természetes. A szabadforgalom eleme a kereskedőnek, s ő minden vámnak esküdt ellensége. S hol, mint nálunk, minden kereskedő összeköttetési érdekénél fogva üzleti függésben van Austriától, nem csoda, ha ez osztály ellenszenves indulattal viseltetik egy önálló vámterület eszméjének terjesztői iránt. De igazuk van e a kereskedőknek vagy ezek csak olyképen barátai a vámközösségnek, mint az, kinek hurok van nyaka körül, barátja annak, ki a zsineg végét kezében tartja ? Az igazság az, hogy a magyar kereskedés mindaddig virágozni nem fog, míg a közös vámterület fenmarad. A magyar kereskedés nem kevésbbé senyved, mint az ipar. Egy országban, melynek ipara nincs, és mezőgazdasága hanyatlik, a kereskedés nem virulhat. Ez igen általános igazság, de ha a budapesti nagykereske betekint könyveibe s vagyonmérleget készít, szomorúan fogja maga előtt bevallani, hogy egy országban, melynek gazdasági politikája nincs, nem lehet kereskedni. Vegyük practice a dolgot. Budapestről elhurczolkodnak a kereskedők Bécsbe. Miért ? Mert itt nincs üzlet. A pesti nagykereskedő kénytelen Bécsben fióküzletet tartani, s azon veszi magát észre, hogy fióküzlete fönn több, könyebb és olcsóbb hitelnek örvend, mint maga a főcég itt Budapesten. Azt tapasztalja továbbá, hogy mindazon üzleteket, melyeket itt megköthet, és oly könnyen megkötheti Bécsből. Ott minden firma, melylyel dolgozik, helyben vagy képviselve van, s a piaczi mozgalmak központján érzi magát. Nem lévén oka mért lenni Budapesten is Bécsben is, csakhamar feloszlatja itteni czégét s átteszi egész üzletét az osztrák fővárosba. Ellenben a bécsi kereskedő teszi-e át üzletét Budapestre ? Nem, mert arra nincs semmi oka. Innét van, hogy Budapest nem központja a magyar kereskedelemnek, kivéve a terményüzletet, hanem Bécs. És Budapest kereskedelmi hanyatlása Bécs előnyére évről évre érezhetőbb. Most már minden nagyobb vidéki kereskedő nem a magyar fővárosból, hanem Bécsből veszi áruit s oda utazik, ha vásárolni akar. Mindez megváltoznék, ha a két város közt vámsorompó volna. (Helyeslések) Az osztrák áru nem lévén vámmentes, nem küldetnék apró részletekben az országba szanaszét, hanem felhalmoztatnék Budapesten s a vidéki kereskedő, ki mindenfélét öszszevásárol, tudván hogy a magyar fővárosban is mint Folytatás a mellékleten.