Pesti Napló, 1876. január (27. évfolyam, 1-24. szám)
1876-01-13 / 9. szám
9. szám. Budapest, Csütörtök, január 13.1876. Szerjjesztési i.odíj : Barátok-tere, Athenaeum- épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Illadó-kivit.il: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részei, illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: _______________27. évi folyam, Előfizetési feltételei : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Hirdetéseik szintúgy mint előfizetések aPesti Napló kiadó-hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás ,PESTI NAPLÓ“ 1876-dik folyamára. Előfizetési árak: reggeli és esti kiadás, 11/* legnagyobb iv és közgazdasági melléklet) Egész évre......................................24 frt. Kél évre.......................................12 frt. Negyed évre ....... 6 frt. Egy hónapra............................. 2 frt. Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő. A »Pesti Napló« szerk. s kiadó hivatala. Budapest, január 12. A képviselői házból — jan. 12. Ha Tisza Kálmán tavaly februárius végén Sennyey Pál bárót felszólította volna, hogy vele, mellette vagy fölötte helyet foglaljon a fusionális cabinetben. Magyarország parliamentje ma egy szép beszéddel szegényebb, mert Sennyey Pál báró, ha mint miniszter szólt volna, alkalmasint másként beszél. Hogyan, azt nem tudjuk, de mivel egy compromissum soha sem oly szép és logikus, mint egy tiszta »rendszer«, s egy kormánypárti szónoklat ritkán oly hatályos, mint egy ellenzéki: a nemes báró, ha Isten, a király és Tisza Kálmán kegyelméből miniszterré kineveztetik, meg lett volna fosztva az alkalomtól szónoki határait egy újabb levéllel szaporíthatni. De Tisza Kálmán oly jó barátja volt mindig báró Sennyeynek, hogy őt a szép ellenzéki beszédek tartásának lehetőségétől elzárni s magát ezek figyelmes hallgatásának élvezetétől megfosztani nem kívánta és ezért nem lett tavaly Sennyey Pál báró miniszter. Lett tehát pártvezér. S ez ismét neki is kedves, Tiszának is, mert Sennyey csak ily módon tarthatta meg reményét, hogy még lesz belőle magyar miniszterelnök, Tisza pedig csak ily után juthatott egy egészen kedvére való oppositióhoz. Erre pedig szüksége van. Nincs annál üdvösebb körülmény, nincs hasznosabb támasz egy kormányra nézve, mint egy népszerűtlen ellenzék. Ezt Tisza, mint a közjogi minoritás egykori vezére, saját tapasztalásából tudja, hogy gyönge kormányok és tarthatatlan állapotok is mily erőt szívnak egy ily oppositióból; hát még most, hogy erős kormányunk van, mekkora életbiztosítás neki az, hogy létezik egy törpe ellenzék, mely minden népszerűtlen eszmét, a honvédek eltörlésétől, s az Ausztriával való vagyonközösségtől kezdve a megyei hivatalnokok kinevezéséig és a nemzetiségek pártfogásáig a maga számára foglal le s a kormányt kényszeríti liberálisnak lenni még akkor is, mikor nem nagyon akaródzik. Ily ellenzék hol igaz, hol nem igaz kritkájával, hol helyes, hol nem helyes eszméivel együtt összeszoritja az óriás kormánypártot, s a mi fegyelmet a seregben Tisza vaskeze fenntartani képtelen, azt fenntartja számára Sennyey Pál báró oppositiója. Minden más oppositiót lehetetlenné tesz, s ezáltal nagy érdemeket szerez magának a kormányzat consolidatiója és continuitása körül, ami — bár nem szándéka — de a conservativ politikához illik. S ennyiben is “dicséretre- méltó, ha Sennyey Pál báró beszél, mert Magyarországnak szüksége van rá, hogy az örökös kormányválságok helyett egy tartós kormány uralkodjék fölötte, mely az állam iránt megingatott hitet s a kormány veszendőbe indult tekintélyét ismét helyreállítsa. Reméljük, hogy e fontos czélt a szabadelvű párt és a két ellenzék közreműködésével elérnünk sikerülene. S eme meggyőződésünkben nem ingathat meg legkevésbé sem az, ha a házban rendszer küzd rendszer ellen, s báró Senynyey Pál küzd Tisza Kálmán ellen. Hiszen az szükséges, nehogy a parliamentarismus elálmosodjék, ez pedig érdekes a politikus és nem politikus publicumnak. Sennyey és Tisza! Mint a Véga kettős csillaga ránczigálják egymást a parliamentáris ég boltozatján, együtt tündökölve, ha egymásba kapaszkodnak. Sennyey a fényesebb, az bizonyos, Tisza az erősebb, az kétségtelen. Sennyey mindig homályt vet Tiszára, Tisza mindenkor legyőzi Sennyeyt. Ez kerülgeti, amaz uralkodik, így ma Sennyey készült, Tisza rögtönzött. Alaki csinra és tartalombőségre Senynyey túlszárnyalt minden eddigi szónokot, túl magát a miniszterelnököt, dialecticai ügyességre, sújtó vervre a kormányelnök túltett ellenfelén. Klméletet nem ismert egyik sem, öldöklő akarattal támadott Sennyey, s támadó erővel védelmezte magát Tisza. Ez volt a közigazgatási reformról folyó vita harmadik napja, melyen a koczkák elvettettek. A vita eredménye a házban nem észlelhető, mert itt már rég megjegyződtek a vélemények, s a szavazatok számaránya sem kétes. A közigazgatási bizottságokról szóló törvényjavaslat életbe lép, az előzetes kritica elnémul, a gyakorlat fog dönteni a terv czélszerűsége fölött, s a törvény szerencséjére maga Tisza Kálmán fog őrködni eszméjének kivitele fölött, ami mindenesetre garantia arra nézve, hogy intenziói gondosan és hamisítattan ültettessenek át az élet szabadságába. Hogy ott mivé fejlődnek, azt maga sem tudja s azt elég őszinte volt bevallani. E két nagyszabású beszéd mellett Móricz Pál, Kállay Ödön és Szeniczey Ödön beszédei csak szerény helyet igényelhettek a ház figyelmében. Móricz Pált ugyan meghallgatta mindenki, mert a török muzsikát nem hallani lehetetlen, de kitűnő a beszédben csak a municipális érzés erőtelje volt. Szeniczey polemizált, Kállay a szélsőbal nótáját ismételte. S hogy elmúlt a nap dele, a közigazgatási vita is átment a délfokon. Ezentúl mily lassan emelkedett, gyorsan fog alászállni s a jövő héten meg lesz alkotva a törvény, mely szerint jövőre Magyarországon tartozik együtt intézni ez ügyeket kormány és nép, tartozik parancsolni a miniszter, tartozik engedelmeskedni a polgár. Adja Isten, hogy a szabadság és a rend viruljanak az uj törvény alatt! A „Pesti Napló“ tárczája. Edith története. — Regény. — Irta: Prém József. III. FEJEZET. Biri, mint garde des dames. (Folyt.) Izgatott volt s zavarában Biri fürtéit kezdte bolygatni, noha erre semmi szükség se volt; aztán megigazitá piros szalagját. Egy piros szalag megigazitása néha világra szóló esemény. Végre fölegyenesedett Edith s egész átváltozott arczczal, melynek szigora és elhatározottsága meglepett, de kissé fátyolozott hangon e szavakat intézte a garde des dame-hoz: — Hol vannak a füzértáncz-jelvények ? Véget akart vetni a kellemetlen hallgatásnak s nem gondolta meg, hogy még kellemetlenebb helyzetet idéz elő. — Itt vannak, Edith, a zsebemben. Én mosolyt erőltetve Edithre néztem, de ő egész komolyan tekintett arczomba. — Szederjesi úr, — mondá egész nyíltan, — nekem bocsánatot kell kérnem öntől gyermekes magamviseletéért. Valóban — — Hagyjuk ezt kisasszony. Minden bocsánatkérés — — Nem, épen nem fölösleges! Érzem, hogy illetlenül — — De Edith! Higgye el jobb, ha abba hagyjuk e bohó — — Ellenkezőleg. Akarom, hogy kihallgasson engem. Én nem ismerek durvább sérelmet, mint mikor egy férfit nevetségessé teszünk, s nincs kínosabb, mint az a tudat, hogy a sértett elfojtott váddal szívében társalog velünk, noha tisztán érezzük, hogy a sérelem elkövetésében távolról sem látszott annyi gonoszság, mint amennyi ama néma vádban rejlik. Ez jogtalanság és eloszlatása kétszeresen jogosult. Én mindazáltal szívességét kérem, hogy vezeklésemet meghallgassa. (Mily kedves volt az a futó mosoly, mely e perezben szigorú ajkait körüllengé!) Nem akarom, mert nem is tudnám fejtegetni, miért kaczagtam föl, midőn boszuságomban kényezve — a fűzértáncz-jelvényeket megpillantom, melyeket ma éjjel sajátkezűleg tűztem kabátjára. Meglehet, hogy koszos kedélyállapotom késztetett a nevetésre. Én nem tudom. Elég az hozzá, hogy előttem nappal a kertben végtelen nevetséges volt az, ami éjjel, a bálteremben valóságos kitüntetés, amire büszkék is szoktak lenni! És kérdem: várjon nem mosolyogna-e ön is (s meg vagyok győződve, hogy gúnyosan és kegyetlenül mosolyogna), ha világos nappal virágokkal ékítve, rizsporozva lépkednék ön előtt, főkép, ha nem tudná, vájjon tetszelgésből vagy öntudatlanul mutatom-e magamat e jelmezben,mely annyira nevetséges, míg a bálban — nem, nem csődit össze udvarlókat, de legalább helyén van? Nem mondhatnám s azt hiszem távolról sem valószínű, hogy nevetésemet részben az a mindenesetre nagyon hiú ötlet okozta, mely szerint ön tán hódolatát akarja irántam tanúsítani az által, hogy a saját kezeimmel feltűzött jeleket másnap is viseli. (Mily bűvös volt ajkai szegleteinek reszketése, midőn egy kárörvendő szellem e perezben kaczajra akarta ingerelni!) De vallja meg, Szederjesi úr, megbocsáthatlan bűnt követek-e el, ha csakugyan ily ötlet folytán nevetek. Hisz ön hasonlóan mosolyogna (s igen jól tudom, hogy szánakozva és könyörtelenül mosolyogna), ha a bál előtt véletlenül egy rózsát tűzött volna hajamba, — amit természetesen semmi szín alatt sem engedtem volna meg! — s én ma e rózsával jelennék meg ön előtt, mert mutatni akarom, mennyire tiszteletben tartom azt, daczára annak, hogy azóta már összegyűrődött!... És most, hogy meggyőzzem önt, mennyire nem volt semmiféle ross szándékom, midőn kinevettem önt, menynyire igazságtalan ön irántam, midőn gyűlöl s gyűlöletét alig palástolhatja s hogy egyszer s mindenkorra kicsikarjam öntől a bocsánatot, meg kell engednie, hogy-----Biri add ide a jelvényeket... Csodálatos nő! Honnan e hang? Fokozott ámulattal hallgattam s néztem e rejtélyes teremtést, ki egyre elfogulatlanabb, egyre csintalanabb jön s annyi szeretetre méltósággal mindenféle jogtalanságról és vezeklésről, gyűlöletről és gúnyról csevegett nekem. Lehettem-e elkészülve arra, hogy ez a könyező, szégyenlős lány lélektanilag magyarázza nekem : miért nevetséges az a nap fényénél, a mi lámpa világánál érdemteljes kitüntetés ? — így. Meg kell engednie, — folytatá Edith elragadó kedvességgel, — hogy ezt.... melyik is a szebbik ?... hogy ezt a jelvényt most világos nappal itt a kertben kabátjára tűzzem. lm. És most nézzen rám. Úgy , bár nem nevetek? No lássa! A jelvény, melyet kabátomra tűzött, egy szerelmes párt ábrázolt. A nő édes odaadással csüngött a férfi, s kerek egymáséban pihent. Meglepetve vizsgáltam az igénytelen rajzot, mely hivatva lehetett, hogy egy nő érzelmeit oly fönnen hirdesse, mint akár Rubens szerelemittas művészete. Valóban. Mily érzések támadtak rám, midőn most e jelvénynyel ismét előtte álltam, s a bájos teremtés e gyermekes, pajzán tréfa daczára, melyet oly merészen rendezett, egész bensejében megilletődve, merőn, komolyan, ünnepélyesen rám nézett ? A megszégyenülés, a bizalmaskodás, a meglepetés, a megindulás egyaránt kellemes és nyomasztó hatást tett rám s e perezben annyira, de annyira hiányát éreztem minden fegyveremnek , az elbizakodottságnak, a fölény érzetének s a kicsinylésnek! Csak egy lett volna meg, egyetlen egy, hogy ne kellett volna oly zavartan, oly ugyefogyottan állnom ott, hogy valamikép viszonozhattam volna e szeretetre méltó rászedést!.... Ah, az a mosoly, melylyel Edith rám nézett, midőn a meghitt szerelmes páron elmerengtem, a csáb és inger hatalmával birt. Valami titkos bírbáj csillant föl e szemekben, melyről a szomorú hősök regéi azt mondják, hogy veszedelmes. Csak annyi elbizakodottságom maradt volna meg, hogy szembeszállhattam volna e veszedelemmel, hogy kihívhattam volna azt magam ellen! Az igézet még egyre tartott s csakhamar magával ragadt. Mi volt az ? Mintha hirtelen lánggá változott volna minden csepp vérem . . . tovább harapódzó, emésztő lánggá. Ne mosolyogj gyermek! — Amit a mosoly elkövetett (istenem! hogy egy ártatlan, szende mosoly is elkövethet valamit), azt a garde des dames (e perezben valóban nem ő volt a gyermek, nem ő volt az, ki védelemre szorult) nagy kék szemeinek egy tekintete ideje korán jóvá tette ismét. Oly fürkésző, oly tiltakozó szempillantással kisért folyvást, oly szigorún, oly erélyesen nézett hol rám, hol védenezére, hogy szinte boszantó volt. Mit tehetett az én ingerült szívem ? Egyszerűen föllázadt e kegyetlenségre, s egy perez alatt úgy éreztem, hogy egyik fegyverem csorbátlanul megkerült. Elbizakodásomban haszontalan, együgyü szavakhoz menekültem, hogy boszantsam magam s ingereljem azt, a ki ingerkedett velem. Hadd legyen nevetséges ez egész békülési jelenet, ha a garde des dames szigora nem engedte, hogy fönségessé váljék... — És szabad kérdenem, — mondom Edithre szögezve tekintetemet — vájjon ez a jelvény csupán azt jelenti-e, hogy nem nevetséges ? — Szederjesi úr, csak nem akarja, hogy a hintánál történt jelenet ismétlődjék. Most valóban okom volna kaczagni, mert — — Nos van oka? — Igen. Mert ama kérdés határozottan nevetséges. — Nem értem, milyen szempontból, — faggatom tovább. És a válasz legalább is kettős értelmű és homályos. — Csak kettős értelmű lehet, — vágott közbe Edith izgatottan. Fogadja el a’kettő közül azt, a melyik tetszik. — Most épen annyit tudok, mint előbb! — S nem látja be ön, hogy arról nem én, hanem ön tehet ? — Lássuk csak. Én két kérdést intézek kegyedhez. Válaszának két értelme lehet: vagy elbizakodottnak, vagy naivnak tartja a jelvényre vonatkozó kérdésemet. Melyik áll a kettő közül ? — Ön bizonyára megérdemlené, hogy az előbbi álljon s bár egész faggatását inkább az utóbbi, mint az előbbi szóval lehetne jellemezni, mégis azt mondom, hogy fölvetett kérdése ha nem is naiv, de mindenesetre elbizakodott volt s csupán azért, mert ilyen kérdések teljesen fölöslegesek. Nos, meg van elégedve? Vagy akarja, hogy még világosabban szóljak ? — Szükségtelen. Fogadja szellemes magyarázatáért köszönetemet. Világosnak elég homályos volt, érzelmesnek nagyon józan. De megérdemeltem. — Érzi, hogy ön az oka ? — Félig-meddig. — Igaza van, mert félig az is, aki most őrködik fölöttünk, s ki e homályos és józan magyarázatot tán nem értette meg. — Pedig gyerek nyelven beszéltünk mind aketten ? Edith meglepetve nézett rám. Vonásai hirtelen szigorú kifejezést öltöttek. — Azt hiszi ön ? — Hagyjuk kisasszony, mondom kedvetlenül. Ez unalmas tárgy. — Ah, ön valóban gyöngédtelen! — Bocsásson meg, Edith. Szavaim éle ön ellen irányult, de másnak volt szánva. Nem találja, hogy e helyzetünk mindvégig kellemetlen és boszantó ? — Kevésbé kellemetlen arra nézve, válaszolt Edith tekintete egész öldöklő szigorával, hogy két egyén el ne mondhassa azt egy másnak, a mit akar, a nélkül, hogy más is értené azt. Aztán neheztelő mozdulatot tett s karját Biri nyaka köré fűzte. — Most tehát rajtam a sor bocsánatot kérni, nemde ? Ám legyen. Csakhogy sokkal rövidebb leszek. Kisasszony engedje meg, hogy a jelvényért cserében azt a virágot adjam önnek. Megengedi Budapest, január 12. (A képviselőház holnapi ülésében) a szabadelvű párt részéről többi közt Gorove István, az ellenzék részéről Ürményi Miksa és Simonyi Ernő fognak a közigazgatási vitában felszólalni. Sennyey Pál bárónak, mint indítványozónak joga lesz a vita befejezte után zárbeszédet mondani. Az igazságügyi módosítások, melyeket a javaslatra nézve a szabadelvű párt köre elfogadtott, a részleteknél fognak megtétetni. Zsedényi Ede is a részletes tárgyalásnál teszi meg azt az indítványt, hogy a javaslat a városokra nealkalmaztassák. (A fővárosi közgyűlés holnap tárgyalja a város és a belügyminiszter közötti konfliktust, a mai ülésén is azonban egy felszólalás jelzi a városi képviselet háborgó hangulatát. A »Hon« azon hírére vonatkozólag, hogy Domahidy Ferencz fog a fővárosban kb. biztosul kineveztetni, már tegnap megjegyeztük, hogy ez valószínűleg csak bizonyos körök jámbor óhajtása. Ma idézett laptársunk is visszavonja e hírt, azt jegyezvén meg róla, hogy aztcsak is mint olyat említé fel, mely a városi atyák közt czirkál, s mely épen e körümény folytán azért jellemző, mert, az illetők, kik e hirt célportálják, magukat hibásaknak ismerik be.« — A visszavonuló ellenfélnek mi is aranyhidakat épitünk s igy a »Hon« önczáfolására csak annyit jegyzünk meg, hogy tisztelet-becsület Domahidy ur érdemeinek, de a »város atyái« Domahidy ur nevét is alig ismerik, s minden valószínüség szerint nem a »város atyái« emlegették az ő nevét, hanem a hatalom élvezetében frivollá lett azon képviselői körök, melyek igen mulatságos dolognak tartják »egy kissé ránczba szedni a pesti burgereket.« (A jogügyi bizottság mai ülésében elintézte a végrendeletek alakszerűségeiről szóló törvényjavaslat 12 szakaszból álló első fejezetét, mely az írásbeli magán-végrendeletek külkellékeit szabályozza. Hosszabb vitára nyújtott alkalmat az első §-nál Horváth Bold, azon indítványa, hogy az örökhagyó által írt s aláírt végrendelethez tanuk nem, minden más írásbeli magán végrendelethez pedig egyenlő számú tanuk kívántassanak meg. A bizottság végül az indítvány első részének mellőzésével megtarta a törvényjavaslat azon intézkedését, hogy az örökhagyó által irt s aláírt végrendeletekhez két tanú szükséges, ellenben elfogadá az indítvány második részét, a megkívántató tanuk számát négyben állapítván meg. — A 2—6-ik §§-ok minden lényeges módosítás nélkül elfogadtattak. — A 6-dik §. után felvétetett azon intézkedés, hogy ha a végrendelet több ívből áll, azok összefűzendők s a végrendelkezés legalább egy tanú által pecséttel látandók el. — A 7—8 §§-ok változatlanul elfogadtattak. — A 9-ik §-ból csak annyi tartatott meg, hogy »a közönséges írástól eltérő jegy- vagy számjegy-irásokba foglalt végrendelet semmis.« — A 10-ik §. megállapítása hosszabb vita után holnapra halasztatott. A 11—12 .§-ok pedig változatlanul elfogadtattak.A kormány részéről a bizottság tanácskozásában Perczel igazságügyminiszter vett részt. (Az új kölcsön.) Széll Kálmán a képviselőház holnapi ülésében rövid törvényjavaslatot fog előterjeszteni, melyben felhatalmazást kér, hogy a rente-kölcsön második , 40 milliónyi feléből huszhuszonkét millió irtot azonnal fölvehessen s ez összeget a 158 milliós kölcsön conversiójának megkezdésére fordíthassa. (A budai tárgyalások folytatását illetőleg a »Pester Corr.« nyomán esti lapunkban azt jelentettük, hogy a kormány tagjai már tegnap készültek Bécsbe. De minthogy a parlamenti tárgyalások az elutazást most még lehetetlenné teszik, kormányunk egyelőre terjedelmes jegyzéket küldött az osztrák minisztériumnak. A »P. C.« e közleményét a »Hon« teljesen alaptalannak nyilvánítja. (Az osztrák kormány és a budai tárgyalások.) A bécsi képviselőház három alkotmányhű clubjának elnökei Auersperg, Lasser, Preuis és Chlumeczky miniszterekkel tegnap Bécsben értekezletet tartottak. A miniszterek kijelentették, hogy a magyar kormány irányában a budai tárgyalásokat illetőleg föltétlen hallgatásra kötelezték magukat, s így tehát az idevágó ügyekről a folyó alkudozások befejeztéig közlést nem tehetnek. A kormány e nyilatkozatát a clubbok elnökei ma közölték párthíveikkel, s körülbelül bizonyosnak tekinthető, hogy az alkudozások befejeztéig az alkotmányhű töredékek ez ügyekben az osztrák minisztériumhoz interpellációt intézni nem fognak. (A külügyminiszter keleti actiója.) Mint esti lapunkból is kitűnik, a »Wiener Abendpost«, e hivatalos bécsi lap, felsült azon cáfolatával, hogy a portának nem adatott bizalmas közlés gr. Andrássy jegyzékéről. Most már tudva van, hogy nemcsak az történt, hanem az is, hogy a porta vonakodott elfogadni a jegyzéket, mire reá ijesztett az osztrák-magyar és a muszka konstantinápolyi követ, s a porta török fatalizmussal fejet hajtott — mást nem tehetett. Azon hír azonban valótlan, hogy Anglia már tudata a bécsi kabinettel megegyezését. Az angol minisztertanács mai (jan. 12.) ülésében tárgyalta az ügyet, alig lehet azonban abban kétkedni, hogy hozzájárul a hatalmak actiójához. (Az izraelita anyakö ny vek) vezetése körül előforduló rendellenességek megbírságolása tárgyában kibocsátott körrendeletéhez pótlólag a vallás és közoktatásügyi miniszter, — még azt is elrendelte, hogy a közigazgatási uton kiszabandó és behajtandó bírságpénzek az illető hitközségeknél külön iskolai alap gyanánt hatósági felügyelet alatt lesznek kezelendők és vagy nagyobb beruházásokra — számadás mellett — fordítandók, vagy csak kamataik hasznositandók. Választás vagy kinevezés? — jan. 12. A közigazgatási tisztviselők választása vagy kinevezésének kérdését alaposan és kimerítőleg tárgyalják azon beszédek, melyeket ma G. Sennyeytől és Tisza Kálmántól hallottunk. A közvélemény élénken foglalkozik e kérdéssel, s habár kétséget sem szenved az, hogy a közigazgatási javaslat elfogadtatik, de ezzel az említett kérdés még nincs érdemlegesen eldöntve. Fel fog az merülni minduntalan, s a súlyos anyagi viszonyok, melyek nagyon megviselték az önkormányzat valódi elemét, a középosztályt, igen tetszetősnek tüntetik fel ama biztosított életpályát, melyet az összes közigazgatási hivatalok államivá tétele oly nagy mérvben juttathat. Ez kétségkívül hatalmas propagandát képez a kinevezések eszméje mellett. Mi nem ebben látjuk a közigazgatási kérdés súlypontját. Meg vagyunk győződve, hogy ha ma a kinevezési rendszer érvényre emelkednék is, nem kaphatnánk jobb tisztviselőket, minek a meglevők. Csak azt érnék el, hogy óriási összegekkel szaporítanák kiadásainkat, s megalkotnánk egy bureaucratiát, mely a központból az utolsó faluig elterjed és egy dictátori miniszter kezében veszélyeztetheti az alkotmányos véleményszabadságot is. Veszélyeztethetné különösen azon esetben, ha a tisztviselők kinevezése karöltve járna a municipiumoknak, mint politikai testületeknek teljes megsemmisítésével. Mert kérdezzük, hogy ez esetben mily szabadsággal bírnak a képviselőválasztások? Kérdezzük, (hogy csak napjainkból idézzünk példákat), vajjon ha nem léteznének törvényhatóságok s lennének kinevezett tisztviselők, miként nyilvánulna az ma, hogy a nemzet nagy része, a hivatalos miniszteri felfogás ellenére, nem a közös, hanem az önálló vámterületet tartja a helyesnek? Mi a parlamentarismus föltétlen hívei vagyunk; azt véljük azonban, hogy midőn arról van szó, hogy a nemzet oly institutiókról mondjon le, melyek az alkotmányos polgár első jogát, a szabad véleménynyilatkozatot biztosítják, soha sem lehet eléggé vigyázó. S midőn az oly ellenzék, mely nemzetietlen politikát űz, ajánl ily orvosszert, gyanúnk növekszik, s nemcsak a csillogó köpenyt nézzük, hanem azt is, hogy mi van alatta ? A képviselőház ülése január 12-én. (Folytatás esti lapunkhoz.) Sennyey Pál b. (folytatás.)*) Az előttem szólott t. képviselő úr az absolutismust — mondjuk ki egy szóval: a Bach rendszerét említette. Én őszintén fogok e tárgyról szólni (Halljuk!)mindamellett,hogy tudom, hogy kényes a tárgy és hogy könnyen félreértéseknek teszi ki magát az ember. E rendszer hiányait, mint az alatta szenvedők, mi is ismerjük. De méltóztassanak megbocsátani, a mai emlékezetre, a mai hangulatra provokálok: azon rendszernek főhi-báját, azon gyűlöletes emlékezetet, melyben előttünk van, nem annak administrativ apparátusa képezte, de nemzetellenes iránya; az alkotmányellenesség typusa az, mely miatt gyűlöltük és elleneztük,— köztük én is t. ház, (Éljenzés!) és ez visszahatással volt magára az administratióra is, mert természetesen a kormányrendszernek ilyen jellege nem lehetett, hogy a tisztviselők eljárására, egyéniségére, ha öntudatos volt, bénítólag, ha pedig csaktehetetlen, elutasítólag,ne hatott volna. Önök azt vetik szemünkre, hogy a kinevezett tisztviselők által mi, kik a takarékosságot hangoztatjuk, a költségeket fogjuk szaporítani. Én úgy tudom tehát, hogy ma a választott tisztviselők legalább azon megyékben, hol nekem van tudomásom , elég szépen fizettetnek. Ha vannak vármegyék, ahol a fizetés nem kielégítő, a fizetés szaporítása előbbutóbb nem fog elmaradni; mert, hogy egy tisztviselő azért, mert választatott, és azért, mert állása nincs biztosítva, kevesebb fizetéssel megélhessen, mint egy kinevezett tisztviselő, kinek állása biztosítva van, mert azt csak nem állítják, hogy nobile officium legyen — ezt én nem vagyok képes felfogni; ha csak azt nem akarják megengedni, hogy a tisztviselő a maga hivatalos eljárása mellett még más tisztességes kereseti módot, magángazdálkodást, bérletet és a többi folytasson. Hogy ez az administratió igényeivel miként compatibilis ma, azt én nem érthetem. De tehát, kérem a törvényjavaslat pártolóit, ne szóljanak a költségek szaporításáról. Azt hiszik-e, hogy ha e törvény életbe lép, ha a járási tisztviselő kénytelen lesz mindazt teljesíteni, ami tőle e törvény alapján kivántathatik, el fog kerültethetni először az, hogy a fizetések emeltessenek, másodszor az, ami már meg is pendítetett, hogy a járási hivatalok busásan megszaporítassanak ? és hogy ha az állam közegei valóságos ambulatórius rendszer mellett hónaponként nem egyszer, mert méltóztassanak meggyőződni, vagy nem lesz a közigazgatási bizottságból semmi, vagy hetenkint több napig fog együtt ülni; — mondom — ha az állam közegei ekként hosszabban ülésezni fognak, nem fog-e okvetlenül beállani a kényszerűség, hogy azon közegek mellé póttisztviselőket nevezzenek ki a szakszerű és folyó tárgyak ellátására ? (Helyeslés a szélső jobbon.) Nem mi szaporítjuk a költségeket, kik az administratió egyszerűsítése által azt javítani is akarjuk , mert — közbevetőleg legyen mondva — a rosz administratió mindig drága, míg a jó administratió nem mindig drága. Magánviszonyainkból is tudjuk azt, hogy a szakszerű tisztviselő a talán kissé magasabb bért is igen tisztességesen kiérdemli. De önök vessenek magukkal számot, hogy várjon azon apparátus, melyet ma alkotnak, a jövő tudgetekben miként fog szerepelni ? Elvárjuk. Meglássuk. Egy igen komoly ellenvetés létetett ma és tegnap, hogy t. i. a kormány befolyása, a kinevezett tisztviselők által szerzendő hatalma az országgyűlési választásokra oly erőt adhatna a kormánynak, melyet — mint azon t. képviselő mondotta, holott ő a kormánypárthoz tartozik — ő maga sem kíván. Már, tehát, hogy a jelen kormány e joggal azokkal szemben, akik nem tartoznak a kormánypárthoz, hogyan fogna élni, arra nézve azt hiszem, tő*) A beszéd eleje esti lapunkban olvasható. A szerk.