Pesti Napló, 1876. január (27. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-13 / 9. szám

9. szám. Budapest, Csütörtök, január 13.1876. S­zerjjesztési i­.od­íj : Barátok-tere, Athenaeum- é­p­ület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Illad­ó-k­i­v­i­t.il: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részei, illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: _______________27. évi folyam, Előfizetési feltételei­ : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Hirdetéseik szintúgy mint előfizetések a­­Pesti Napló kiadó-hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás ,PESTI NAPLÓ“ 1876-dik folyamára. Előfizetési árak: reggeli és esti kiadás, 11/* legnagyobb iv és közgazdasági melléklet) Egész évre......................................24 frt. Kél évre.......................................12 frt. Negyed évre ....... 6 frt. Egy hónapra............................. 2 frt. Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő. A »Pesti Napló« szerk. s kiadó­ hivatala. Budapest, január 12. A képviselői házból — jan. 12. Ha Tisza Kálmán tavaly februárius vé­gén Sennyey Pál bárót felszólította volna, hogy vele, mellette vagy fölötte helyet fog­laljon a fusionális cabinetben. Magyarország parliamentje ma egy szép beszéddel szegé­nyebb, mert Sennyey Pál báró, ha mint mi­niszter szólt volna, alkalmasint másként be­szél. Hogyan, azt nem tudjuk, de mivel egy compromissum soha sem oly szép és lo­gikus, mint egy tiszta »rendszer«, s egy kor­mánypárti szónoklat ritkán oly hatályos, mint egy ellenzéki: a nemes báró, ha Isten, a király és Tisza Kálmán kegyelméből minisz­terré ki­neveztetik, meg lett volna fosztva az alkalomtól szónoki határait egy újabb levél­lel szaporíthatni. De Tisza Kálmán oly jó barátja volt mindig báró Sennyeynek, hogy őt a szép ellenzéki beszédek tartásának lehe­tőségétől elzárni s magát ezek figyelmes hall­gatásának élvezetétől megfosztani nem kí­vánta és ezért nem lett tavaly Sennyey Pál báró miniszter. Lett tehát pártvezér. S ez ismét neki is kedves, Tiszának is, mert Sennyey csak ily módon tarthatta meg reményét, hogy még lesz belőle magyar miniszterelnök, Tisza pe­dig csak ily után juthatott egy egészen ked­vére való oppositióhoz. Erre pedig szüksége van. Nincs an­nál üdvösebb körülmény, nincs hasznosabb támasz egy kormányra nézve, mint egy nép­szerűtlen ellenzék. Ezt Tisza, mint a közjogi minoritás egykori vezére, saját tapasztalásából tudja, hogy gyönge kormányok és tarthatat­lan állapotok is mily erőt szívnak egy ily oppo­­sitióból; hát még most, hogy erős kormá­nyunk van, mekkora életbiztosítás neki az, hogy létezik egy törpe ellenzék, mely minden népszerűtlen eszmét, a honvédek eltörlésétől, s az Ausztriával való vagyonközösségtől kezd­ve a megyei hivatalnokok kinevezéséig és a nemzetiségek pártfogásáig a maga számára foglal le s a kormányt kényszeríti liberális­nak lenni még akkor is, mikor nem nagyon akaródzik. Ily ellenzék hol igaz, hol nem igaz kri­­tk­ájával, hol helyes, hol nem helyes eszméi­vel együtt összeszoritja az óriás kormánypár­tot, s a mi fegyelmet a seregben Tisza vas­keze fenntartani képtelen, azt fenntartja szá­mára Sennyey Pál báró oppositiója. Minden más oppositiót lehetetlenné tesz, s ez­által nagy érdemeket szerez magának a kormány­zat consolidatiója és continuitása körül, a­mi — bár nem szándéka — de a conservativ politikához illik. S ennyiben is “dicséretre-­­ méltó, ha Sennyey Pál báró beszél, mert Ma­gyarországnak szüksége van rá, hogy az örö­kös kormányválságok helyett egy tartós kor­mány uralkodjék fölötte, mely az állam iránt megingatott hitet s a kormány veszendőbe indult tekintélyét ismét helyreállítsa. Remél­jük, hogy e fontos czélt a szabadelvű párt és a két ellenzék közreműködésével elérnünk sikerülene. S eme meggyőződésünkben nem ingat­hat meg legkevésbé sem az, ha a házban rendszer küzd rendszer ellen, s báró Seny­­nyey Pál küzd Tisza Kálmán ellen. Hiszen az szükséges, nehogy a parliamentarismus el­­álmosodjék, ez pedig érdekes a politikus és nem politikus publicumnak. Sennyey és Tisza! Mint a Véga kettős csillaga ránczigálják egymást a parliamentá­­ris ég boltozatján, együtt tündökölve, ha egymásba kapaszkodnak. Sennyey a fénye­sebb, az bizonyos, Tisza az erősebb, az két­ségtelen. Sennyey mindig homályt vet Ti­szára, Tisza mindenkor legyőzi Sennyeyt. Ez kerülgeti, amaz uralkodik, így ma Sennyey készült, Tisza rögtön­zött. Alaki csinra és tartalombőségre Seny­­nyey túlszárnyalt minden eddigi szónokot, túl magát a miniszterelnököt, dialecticai ügyességre, sújtó vervre a kormányelnök túltett ellenfelén. Klméletet nem ismert egyik sem, öldöklő akarattal támadott Sennyey, s támadó erővel védelmezte magát Tisza. Ez volt a közigazgatási reformról folyó vita har­madik napja, melyen a koczkák elvettettek. A vita eredménye a házban nem észlelhető, mert itt már rég megjegy­ződtek a vélemé­nyek, s a szavazatok számaránya sem kétes. A közigazgatási bizottságokról szóló törvény­­javaslat életbe lép, az előzetes kritica elné­mul, a gyakorlat fog dönteni a terv czélsze­­rűsége fölött, s a törvény szerencséjére maga Tisza Kálmán fog őrködni eszméjének kivitele fölött, a­mi mindenesetre garantia arra nézve, hogy intenziói gondosan és hamisítattan ül­­tettessenek át az élet szabadságába. Hogy ott mivé fejlődnek, azt maga sem tudja s azt elég őszinte volt bevallani. E két nagyszabású beszéd mellett Mó­ricz Pál, Kállay Ödön és Szeniczey Ödön beszédei csak szerény helyet igényel­hettek a h­áz figyelmében. Móricz Pált ugyan meghallgatta mindenki, mert a török muzsi­kát nem hallani lehetetlen, de kitűnő a be­szédben csak a municipális érzés erőtelje volt. Szeniczey polemizált, Kállay a szélsőbal nó­táját ismételte. S hogy elmúlt a nap dele, a közigazga­tási vita is átment a délfokon. Ezentúl mily lassan emelkedett, gyorsan fog alászállni s a jövő héten meg lesz alkotva a törvény, mely szerint jövőre Magyarországon tartozik együtt intézni ez ügyeket kormány és nép, tartozik parancsolni a miniszter, tartozik engedelmes­kedni a polgár. Adja Isten, hogy a szabad­ság és a rend viruljanak az uj törvény alatt! A „Pesti Napló“ tárczája. Edith története. — Regény. — Irta: Prém József. III. FEJEZET. Biri, mint garde­ des dames. (Folyt.) Izgatott volt s zavarában Biri fürtéit kezdte bolygatni, noha erre semmi szükség se volt; aztán megigazitá piros szalagját. Egy piros szalag megiga­­zitása néha világra szóló esemény. Végre fölegyene­sedett Edith s egész átváltozott arczczal, melynek szigora és elhatározottsága meglepett, de kissé fá­tyolozott hangon e szavakat intézte a garde des dame-hoz: — Hol vannak a füzértáncz-jelvények ? Véget akart vetni a kellemetlen hallgatásnak s nem gondolta meg, hogy még kellemetlenebb hely­zetet idéz elő. — Itt vannak, Edith, a zsebemben. Én mosolyt erőltetve Edithre néztem, de ő egész komolyan tekintett arczomba. — Szederjesi úr, — mondá egész nyíltan, — nekem bocsánatot kell kérnem öntől gyermekes ma­­gamviseletéért. Valóban — — Hagyjuk ezt kisasszony. Minden bocsánat­kérés — — Nem, épen nem fölösleges! Érzem, hogy il­letlenül — — De Edith! Higgye el jobb, ha abba hagyjuk e bohó — —­ Ellenkezőleg. Akarom, hogy kihallgasson engem. Én nem ismerek durvább sérelmet, mint mi­kor egy férfit nevetségessé teszünk, s nincs kínosabb, mint az a tudat, hogy a sértett elfojtott váddal szí­vében társalog velünk, noha tisztán érezzük, hogy a sérelem elkövetésében távolról sem látszott annyi go­noszság, mint a­mennyi ama néma vádban rejlik. Ez jogtalanság és eloszlatása kétszeresen jogosult. Én mindazáltal szívességét kérem, hogy vezeklésemet meghallgassa. (Mily kedves volt az a futó mosoly, mely e perezben szigorú ajkait körüllengé!) Nem akarom, mert nem is tudnám fejtegetni, miért ka­­czagtam föl, midőn boszuságomban kényezve — a fűzértáncz-jelvényeket megpillantom, melyeket ma éjjel sajátkezűleg tűztem kabátjára. Meglehet, hogy koszos kedélyállapotom késztetett a nevetésre. Én nem tudom. Elég az hozzá, hogy előttem nappal a kertben végtelen nevetséges volt az, a­mi éjjel, a bál­teremben valóságos kitüntetés, a­mire büszkék is szoktak lenni! És kérdem: várjon nem mosolyogna-e ön is (s meg vagyok győződve, hogy gúnyosan és ke­gyetlenül mosolyogna), ha világos nappal virágokkal ékítve, rizsporozva lépkednék ön előtt, főkép, ha nem tudná, vájjon tetszelgésből vagy öntudatlanul muta­tom-e magamat e jelmezben,mely annyira nevetséges, míg a bálban — nem, nem csődit össze udvarlókat, de legalább helyén van? Nem mondhatnám s azt hiszem távolról sem valószínű, hogy nevetésemet részben az a mindenesetre nagyon hiú ötlet okozta, mely szerint ön tán hódolatát akarja irántam tanúsítani az által, hogy a saját kezeimmel feltűzött jeleket másnap is viseli. (Mily bűvös volt ajkai szegleteinek reszke­­tése, midőn egy kárörvendő szellem e perezben kaczaj­­ra akarta ingerelni!) De vallja meg, Szederjesi úr, megbocsáthatlan bűnt követek-e el, ha csakugyan ily ötlet folytán nevetek. Hisz ön hasonlóan moso­lyogna (s igen jól tudom, hogy szánakozva és kö­nyörtelenül mosolyogna), ha a bál előtt véletlenül egy rózsát tűzött volna hajamba, — a­mit természetesen semmi szín alatt sem engedtem volna meg! — s én ma e rózsával jelennék meg ön előtt, mert mu­tatni akarom, mennyire tiszteletben tartom azt, daczá­ra annak, hogy azóta már összegyűrődött!... És most, hogy meggyőzzem önt, mennyire nem volt semmiféle ross szándékom, midőn kinevettem önt, menynyire igazságtalan ön irántam, midőn gyűlöl s gyűlöletét alig palástolhatja s hogy egyszer s mindenkorra ki­csikarjam öntől a bocsánatot, meg kell engednie, hogy-----Biri add ide a jelvényeket... Csodálatos nő! Honnan e hang? Fokozott ámulattal hallgattam s néztem e rejtélyes teremtést, ki egyre elfogulatlanabb, egyre csintalanabb jön s annyi szeretetre méltósággal mindenféle jogtalan­ságról és vezeklésről, gyűlöletről és gúnyról cseve­gett nekem. Lehettem-e elkészülve arra, hogy ez a könyező, szégyenlős lány lélektanilag magyarázza ne­kem : miért nevetséges az a nap fényénél, a mi lámpa világánál érdemteljes kitüntetés ? — így. Meg kell engednie, — folytatá Edith el­ragadó kedvességgel, — hogy ezt.... melyik is a szebbik ?... hogy ezt a jelvényt most világos nappal itt a kertben kabátjára tűzzem. lm. És most nézzen rám. Úgy , bár nem nevetek? No lássa! A jelvény, melyet kabátomra tűzött, egy sze­relmes párt ábrázolt. A nő édes odaadással csüngött a férfi, s kerek egymáséban pihent. Meglepetve vizs­gáltam az igénytelen rajzot, mely hivatva lehetett, hogy egy nő érzelmeit oly fönnen hirdesse, mint akár Rubens szerelemittas művészete. Valóban. Mily érzések támadtak rám, midőn most e jelvénynyel is­­mét előtte álltam, s a bájos teremtés e gyermekes, paj­zán tréfa daczára, melyet oly merészen rendezett, egész bensejében megilletődve, merőn, komolyan, ün­nepélyesen rám nézett ? A megszégyenülés, a bizal­maskodás, a meglepetés, a megindulás egyaránt kel­lemes és nyomasztó hatást tett rám s e perezben annyira, de annyira hiányát éreztem minden fegyve­remnek , az elbizakodottságnak, a fölény érzetének s a kicsinylésnek! Csak egy lett volna meg, egyet­len egy, hogy ne kellett volna oly zavartan, oly ugye­fogyottan állnom ott, hogy valamikép viszonozhat­tam volna e szeretetre méltó rászedést!.... Ah, az a mosoly, melylyel Edith rám nézett, midőn a meg­hitt szerelmes páron elmerengtem, a csáb és inger hatalmával birt. Valami titkos bírbáj csillant föl e szemekben, melyről a szomorú hősök regéi azt mond­ják, hogy veszedelmes. Csak annyi elbizakodottságom maradt volna meg, hogy szembeszállhattam volna e veszedelemmel, hogy kihívhattam volna azt magam ellen! Az igézet még egyre tartott s csakhamar ma­gával ragadt. Mi volt az ? Mintha hirtelen lánggá változott volna minden csepp vérem . . . tovább hara­­pódzó, emésztő lánggá. Ne mosolyogj gyermek! — A­mit a mosoly elkövetett (istenem! hogy egy ártat­lan, szende mosoly is elkövethet valamit), azt a garde des dames (e perezben valóban nem ő volt a gyer­mek, nem ő volt az, ki védelemre szorult) nagy kék szemeinek egy tekintete ideje korán jóvá tette is­mét. Oly fürkésző, oly tiltakozó szempillantással ki­sért folyvást, oly szigorún, oly erélyesen nézett hol rám, hol védenezére­, hogy szinte boszantó volt. Mit tehetett az én ingerült szívem ? Egyszerűen föllázadt e kegyetlenségre, s egy perez alatt úgy éreztem, hogy egyik fegyverem csorbátlanul megkerült. Elbizakodá­­somban haszontalan, együgyü szavakhoz menekültem, hogy boszantsam magam s ingereljem azt, a ki inger­­kedett velem. Hadd legyen nevetséges ez egész békü­­lési jelenet, ha a garde des dames szigora nem en­gedte, hogy fönségessé váljék... — És szabad kérdenem, — mondom Edithre szögezve tekintetemet — vájjon ez a jelvény csu­pán azt jelenti-e, hogy nem nevetséges ? — Szederjesi úr, csak nem akarja, hogy a hin­tánál történt jelenet ismétlődjék. Most valóban okom volna kaczagni, mert — — Nos van oka? — Igen. Mert ama kérdés határozottan ne­vetséges. — Nem értem, milyen szempontból, — fagga­­tom tovább. És a válasz legalább is kettős értelmű és homályos. — Csak kettős értelmű lehet, — vágott közbe Edith izgatottan. Fogadja el a’kettő közül azt, a me­lyik tetszik. — Most épen annyit tudok, mint előbb! — S nem látja be ön, hogy arról nem én, ha­nem ön tehet ? — Lássuk csak. Én két kérdést intézek ke­gyedhez. Válaszának két értelme lehet: vagy elbiza­­kodottnak, vagy naivnak tartja a jelvényre vonatkozó kérdésemet. Melyik áll a kettő közül ? — Ön bizonyára megérdemlené, hogy az előb­bi álljon s bár egész faggatását inkább az utóbbi, mint az előbbi szóval lehetne jellemezni, mégis azt mondom, hogy fölvetett kérdése ha nem is naiv, de mindenesetre elbizakodott volt s csupán azért, mert ilyen kérdések teljesen fölöslegesek. Nos, meg van elégedve? Vagy akarja, hogy még világosabban szóljak ? — Szükségtelen. Fogadja szellemes magyará­zatáért köszönetemet. Világosnak elég homályos volt, érzelmesnek nagyon józan. De megérdemeltem. — Érzi, hogy ön az oka ? — Félig-meddig. — Igaza van, mert félig az is, a­ki most őrkö­dik fölöttünk, s ki e homályos és józan magyarázatot tán nem értette meg. — Pedig gyerek nyelven beszéltünk mind a­­ketten ? Edith meglepetve nézett rám. Vonásai hirtelen szigorú kifejezést öltöttek. — Azt hiszi ön ? — Hagyjuk kisasszony, mondom kedvetlenül. Ez unalmas tárgy. — Ah, ön valóban gyöngédtelen! — Bocsásson meg, Edith. Szavaim éle ön ellen irányult, de másnak volt szánva. Nem találja, hogy e helyzetünk mindvégig kellemetlen és boszantó ? — Kevésbé kellemetlen arra nézve, válaszolt Edith tekintete egész öldöklő szigorával, hogy két egyén el ne mondhassa azt egy másnak, a mit akar, a nélkül, hogy más is értené azt. Aztán neheztelő mozdulatot tett s karját Biri nyaka köré fűzte. — Most tehát rajtam a sor bocsánatot kérni, nemde ? Ám legyen. Csakhogy sokkal rövidebb le­szek. Kisasszony engedje meg, hogy a jelvényért cserében azt a virágot adjam önnek. Megengedi Budapest, január 12. (A képviselőház holnapi ü­lésében) a szabadelvű párt részéről többi közt Gorove István, az ellenzék részéről Ürményi Miksa és Simonyi Ernő fognak a közigazgatási vitában felszólalni. Sennyey Pál bárónak, mint indítványozónak joga lesz a vita befejezte után zárbeszédet mondani.­­ Az igazság­ügyi módosítások, melyeket a javaslatra nézve a sza­badelvű párt köre elfogadtott, a részleteknél fog­nak megtétetni. Zsedényi Ede is a részletes tár­gyalásnál teszi meg azt az indítványt, hogy a javaslat a városokra ne­­alkalmaztassák. (A fővárosi közgyűlés­ holnap tárgyalja a város és a belügyminiszter közötti kon­­fliktust, a mai ülésén is azonban egy felszólalás jelzi a városi képviselet háborgó hangulatát. A »Hon« azon hírére vonatkozólag, hogy Domahidy Ferencz fog a fővárosban kb­. biztosul kinevez­tetni, már tegnap megjegyeztük, hogy ez valószínűleg csak bizonyos körök jámbor óhajtása. Ma idézett lap­társunk is visszavonja e hírt, azt jegyezvén meg róla, hogy azt­­csak is mint olyat említé fel, mely a városi atyák közt czirkál, s mely épen e körümény folytán azért jellemző, mert, az illetők, kik e hirt célportálják, magukat hibásaknak ismerik be.« — A visszavonuló ellenfélnek mi is aranyhida­­kat épitünk s igy a »Hon« önczáfolására csak annyit jegyzünk meg, hogy tisztelet-becsület Domahidy ur érdemeinek, de a »város atyái« Domahidy ur nevét is alig ismerik, s minden valószínüség sze­rint nem a »város atyái« emlegették az ő nevét, ha­nem a hatalom élvezetében frivollá lett azon képvi­selői körök, melyek igen mulatságos dolognak tart­ják »egy kissé ránczba szedni a pesti burgereket.« (A jogügyi bizottság­ mai ülésében el­intézte a végrendeletek alakszerűségeiről szóló tör­vényjavaslat 12 szakaszból álló első fejezetét, mely az írásbeli magán-végrendeletek külkellékeit szabá­lyozza. Hosszabb vitára nyújtott alkalmat az első §-nál Horváth Bold, azon indítványa, hogy az örökhagyó által írt s aláírt végrendelethez tanuk nem, minden más írásbeli magán végrendelethez pe­dig egyenlő számú tanuk kívántassanak meg. A bi­zottság végül az indítvány első részének mellőzésével megtarta a törvényjavaslat azon intézkedését, hogy az örökhagyó által irt s aláírt végrendeletekhez két tanú szükséges, ellenben elfogadá az indítvány második részét, a megkívántató tanuk számát négy­ben állapítván meg. — A 2—6-ik §§-ok minden lényeges módosítás nélkül elfogadtattak. — A 6-dik §. után felvétetett azon intézkedés, hogy ha a végrendelet több ívből áll, azok összefű­­zendők s a végrendelkezé­s legalább egy tanú által pecséttel látandók el. — A 7—8 §§-ok változatlanul elfogadtattak. — A 9-ik §-ból csak annyi tartatott meg, hogy »a közönséges írástól eltérő jegy- vagy számjegy-irásokba foglalt végrendelet semmis.« — A 10-ik §. megállapítása hosszabb vita után holnap­ra halasztatott. A 11—12 .§-ok pedig változatlanul elfogadtattak.A kormány részéről a bizottság tanács­kozásában P­e­r­c­z­e­l igazságügyminiszter vett részt. (Az új kölcsön.) Széll Kálmán a képvise­lőház holnapi ülésében rövid törvényjavaslatot fog előterjeszteni, melyben felhatalmazást kér, hogy a rente-kölcsön második , 40 milliónyi feléből husz­­huszonkét millió irtot azonnal fölvehessen s ez össze­get a 158 milliós kölcsön conversiójának megkezdé­sére fordíthassa. (A budai tárgyalások­ folytatását illetőleg a »Pester Corr.« nyomán esti lapunkban azt jelentettük, hogy a kormány tagjai már tegnap készültek Bécsbe. De minthogy a parl­amenti tár­gyalások az elutazást most még lehetetlenné teszik, kormányunk egyelőre terjedelmes jegyzéket küldött az osztrák minisztériumnak. A »P. C.« e közlemé­nyét a »Hon« teljesen alaptalannak nyilvánítja. (Az osztrák kormány és a bu­dai tárgyalások.) A bécsi képviselőház há­rom alkotmányhű clubjának elnökei Auersperg, Las­ser, Preuis és Chlumeczky miniszterekkel tegnap Bécsben értekezletet tartottak. A miniszterek kije­lentették, hogy a magyar kormány irányában a bu­dai tárgyalásokat illetőleg föltétlen hallgatásra kö­telezték magukat, s így tehát az idevágó ügyekről a folyó alkudozások befejeztéig közlést nem tehet­nek. A kormány e nyilatkozatát a clubbok elnökei ma közölték párthíveikkel, s körülbelül bizonyosnak tekinthető, hogy az alkudozások befejeztéig az alkot­­mányhű töredékek ez ügyekben az osztrák miniszté­riumhoz interpellációt intézni nem fognak. (A külügyminiszter keleti actiója.) Mint esti lapunkból is kitűnik, a »Wiener Abend­post«, e hivatalos bécsi lap, felsült azon c­áfolatával, hogy a portának nem adatott bizalmas közlés gr. Andrássy jegyzékéről. Most már tudva van, hogy nemcsak az történt, hanem az is, hogy a porta vo­nakodott elfogadni a jegyzéket, mire reá ijesztett az osztrák-magyar és a muszka konstantinápolyi követ, s a porta török fatalizmussal fejet hajtott — mást nem tehetett. Azon hír azonban valótlan, hogy Anglia már tudata a bécsi kabinettel megegyezését. Az angol miniszter­tanács mai (jan. 12.) ülésében tárgyalta az ügyet, alig lehet azonban abban kétkedni, hogy hoz­zájárul a hatalmak actiójához. (Az i­z­r­a­e­l­i­t­a­ a­n­y­a­k­ö n­y v­e­k) ve­zetése körül előforduló rendellenességek megbírsá­golása tárgyában kibocsátott körrendeletéhez pótló­lag a vallás és közoktatásügyi miniszter, — még azt is elrendelte, hogy a közigazgatási uton kiszabandó és behajtandó bírságpénzek az illető hitközségeknél külön iskolai alap gyanánt hatósági felügyelet alatt lesznek kezelendők és vagy nagyobb beruházásokra — számadás mellett — fordítandók, vagy csak ka­mataik hasznositandók. Választás vagy kinevezés? — jan. 12. A közigazgatási tisztviselők választása vagy kinevezésének kérdését alaposan és ki­­merítőleg tárgyalják azon beszédek, melyeket ma G. Sennyeytől és Tisza Kálmán­­t­ó­l hallottunk. A közvélemény élénken fog­lalkozik e kérdéssel, s habár kétséget sem szenved az, hogy a közigazgatási javaslat el­­fogadtatik, de ezzel az említett kérdés még nincs érdemlegesen eldöntve. Fel fog az merülni minduntalan, s a súlyos anyagi viszonyok, melyek nagyon megviselték az önkormányzat valódi elemét, a középosztályt, igen tetszetősnek tüntetik fel ama biztosított életpályát, melyet az összes közigazgatási hivatalok államivá tétele oly nagy mérvben juttathat. Ez kétségkívül ha­talmas propagandát képez a kinevezések esz­méje mellett. Mi nem ebben látjuk a közigazgatási kérdés súlypontját. Meg vagyunk győződve, hogy ha ma a kinevezési rendszer érvényre emelkednék is, nem kaphatnánk jobb tisztvi­selőket, minek a meglevők. Csak azt érnék el, hogy óriási összegekkel szaporítanák ki­adásainkat, s megalkotnánk egy bureaucra­­tiát, mely a központból az utolsó faluig elter­jed és egy dictátori miniszter kezében ve­szélyeztetheti az alkotmányos véleménysza­badságot is. Veszélyeztethetné különösen azon eset­ben, ha a tisztviselők kinevezése karöltve jár­na a municipiumoknak, mint politikai testü­leteknek teljes megsemmisítésével. Mert kér­dezzük, hogy ez esetben mily szabadsággal bírnak a képviselőválasztások? Kérdezzük, (hogy csak napjainkból idézzünk példákat), vajjon ha nem léteznének törvényhatósá­gok s lennének kinevezett tisztviselők, mi­ként nyilvánulna az ma, hogy a nemzet nagy része, a hivatalos miniszteri felfogás ellenére, nem a közös,­­ hanem az önálló vámterületet tartja a helyesnek? Mi a parl­amentarismus föltétlen hívei vagyunk; azt véljük azonban, hogy midőn arról van szó, hogy a nemzet oly institutiók­­ról mondjon le, melyek az alkotmányos pol­gár első jogát, a szabad véleménynyilatkoza­tot biztosítják, soha sem lehet eléggé vi­gyázó. S midőn az oly ellenzék, mely nemze­tietlen politikát űz, ajánl ily orvosszert, gya­núnk növekszik, s nemcsak a csillogó kö­penyt nézzük, hanem azt is, hogy mi van alatta ? A képviselőh­áz ülése január 12-én. (Folytatás esti lapunkhoz.) Sennyey Pál b. (folytatás.)*) Az előttem szó­lott t. képviselő úr az absolutismust — mondjuk ki egy szóval: a Bach rendszerét említette. Én őszintén fogok e tárgyról szólni (Halljuk!)mindamellett,hogy tudom, hogy kényes a tárgy és hogy könnyen félreér­téseknek teszi ki magát az ember. E rendszer hiá­nyait, mint az alatta szenvedők, mi is ismerjük. De méltóztassanak megbocsátani, a mai emlékezetre, a mai hangulatra provokálok: azon rendszernek főh­i-­­báját, azon gyűlöletes emlékezetet, melyben előttünk van, nem annak administrativ apparátusa képezte, de nemzetellenes iránya; az alkotmány­ellenesség typusa az, mely miatt gyűlöltük és elleneztük,— köz­tük én is t. ház, (Éljenzés!) és ez visszahatással volt magára az administratióra is, mert természete­sen a kormányrendszernek ilyen jellege nem lehetett, hogy a tisztviselők eljárására, egyéniségére, ha öntu­datos volt, bénítólag, ha pedig csak­­tehetetlen, eluta­­sítólag,ne hatott volna. Önök azt vetik szemünkre, hogy a kinevezett tisztviselők által mi, kik a takarékosságot hangoz­tatjuk, a költségeket fogjuk szaporítani. Én úgy tu­dom te­hát, hogy ma a választott tisztviselők legalább azon megyékben, hol nekem van tudomásom , elég szépen fizettetnek. Ha vannak vármegyék, a­hol a fizetés nem kielégítő, a fizetés szaporítása előbb­­utóbb nem fog elmaradni; mert, hogy egy tisztviselő azért, mert választatott, és azért, mert állása nincs biztosítva, kevesebb fizetéssel megélhessen, mint egy kinevezett tisztviselő, kinek állása biztosítva van,­­ mert azt csak nem állítják, hogy nobile officium le­gyen — ezt én nem vagyok képes felfogni; ha csak azt nem akarják megengedni, hogy a tisztviselő a maga hivatalos eljárása mellett még más tisztessé­ges kereseti módot, magán­gazdálkodást, bérletet és a többi folytasson. Hogy ez az administratió igé­nyeivel miként compatibilis ma, azt én nem érthetem. De te­hát, kérem a törvényjavaslat pártolóit, ne szóljanak a költségek szaporításáról. Azt hiszik-e, hogy ha e törvény életbe lép, ha a járási tisztviselő kénytelen lesz mind­azt teljesíteni, a­mi tőle e tör­vény alapján kivántathatik, el fog kerültethetni elő­ször az, hogy a fizetések emeltessenek, másodszor az, a­mi már meg is pendítetett, hogy a járási hivatalok busásan megszaporítassanak ? és hogy ha az állam közegei valóságos ambulatórius rendszer mellett hó­­naponként nem egyszer, mert méltóztassanak meg­győződni, vagy nem lesz a közigazgatási bizottságból semmi, vagy hetenkint több napig fog együtt ülni; — mondom — ha az állam közegei ekként hosszab­ban ülésezni fognak, nem fog-e okvetlenül beállani a kényszerűség, hogy azon közegek mellé póttisztvi­­selőket nevezzenek ki a szakszerű és folyó tárgyak ellátására ? (Helyeslés a szélső jobbon.) Nem mi szaporítjuk a költségeket, kik az ad­ministratió egyszerűsítése által azt javítani is akar­juk , mert — közbevetőleg legyen mondva — a rosz administratió mindig drága, míg a jó administratió nem mindig drága. Magán­viszonyainkból is tudjuk azt, hogy a szakszerű tisztviselő a talán kissé maga­sabb bért is igen tisztességesen kiérdemli. De önök vessenek magukkal számot, hogy várj­on azon appa­rátus, melyet ma alkotnak, a jövő tudgetekben mi­ként fog szerepelni ? Elvárjuk. Meglássuk. Egy igen komoly ellenvetés létetett ma és teg­nap, hogy t. i. a kormány befolyása, a kinevezett tisztviselők által szerzendő hatalma az országgyűlési választásokra oly erőt adhatna a kormánynak, me­lyet — mint azon t. képviselő mondotta, holott ő a kormánypárthoz tartozik — ő maga sem kíván. Már, te­hát, hogy a jelen kormány e joggal azokkal szemben, a­kik nem tartoznak a kormány­párthoz, hogyan fogna élni, arra nézve azt hiszem, tő­*) A beszéd eleje esti lapunkban olvasható. A szerk.

Next