Pesti Napló, 1876. május (27. évfolyam, 101-125. szám)
1876-05-02 / 101. szám
101. szám.___________________ Szerkesztési Iroda : Biritok-tare, Athenaeum-épület. A lap vallami révét illata minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bár mentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok, nem adatnak vissza. Kiadó-li-ratal: Baritok-tare , Athenaeum-épület. A lap anyagi rését illató közlemények (előfizetési pénz, kiadás körtai panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézandók. Budapest, Kedd, május 2 1876. REGGELI KIADÁS. ______________27. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki*adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai kiulönküldéséért felül fizetés évnegyedenként ! forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető de ennek bá rmely napjén történt is, mindenkor a hó első napjától számutatik XSir-cetések szintúgy mint előfizetések a Pesti IS Napló kiadóhivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak : (reggeli és esti kiadás, 11/* legnagyobb iv és közgazdaság melléklet) Egész évre.........................................24 frt. Fél évre.........................................12 frt. Negyed évre............................... 6 frt. Egy hónapra . 2 frt. OtF“ Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő. A »Pesti Napló« szerk. s kiadó hivatala. Budapest, május 1. Az új kiegyezés pontozatai valószínüleg holnap iratnak alá Bécsben. E pontozatokat ismeri a magyar közönség esti lapunkból. A vámtételek meg vannak állapítva, a vámrestitutiókban valamit nyerünk, a fogyasztási adók kérdése elejtetik, s megalkottatik a közös bankjegy, egyelőre tíz esztendőre, de a viszonyok és körülmények hatalmánál fogva, ki tudja, mennyi időre? A legjobb esetben addigra, míg a valuta helyre nem állíttatik, de ki bízhatik a valuta helyreállításának közeli eshetőségében ? Lehet, hogy a bankkérdés ilyetén megoldása némi enyhülést okoz az ország közgazdasági válságában, de ez sem bizonyos, éspedig azért nem, mert nagyon tarthatni attól, hogy az új bank is rendületlenül ragaszkodni fog az eddigi osztrák bank politikájához, ennek pedig keserves árát adta meg Ausztria, s meg fogja adni Magyarország is. De a legkedvezőbb esetet is föltéve, annyi bizonyos, hogy az új paktum megkötésével a magyar kormány, s annak elfogadásával a magyar országgyűlés lemond minden önálló közgazdasági politikáról, s ráadásul elszenvedi továbbra is azon megkárosítást, melyben a fogyasztási adók útján részesülünk — Ausztria javára. Hogy a dolgok sora így fog bekövetkezni, ettől azon kezdemény után, melylyel a Tisza-kormány a tárgyalásokat megindította, a bécsi értekezletek kezdete óta tartottunk, s közönségünk bizonyára megadja nekünk azon igazságszolgáltatást, hogy ez eredménytől eléggé óvtuk a kormányt, a következményekre figyelmeztettük a nemzetet. Ma már — fájdalom — mindez bevégzett tény. Az este vett táviratok szerint, holnap tartatik ő Felsége elnöklete alatt a döntő közös értekezlet, mely előreláthatólag a tudva levő pontokban a két kormány közötti megegyezést constatálja. Az osztrák kormányon bebizonyult, hogy evés közben jön meg az étvágy, s mint írják, »nagy oppositiót« fejtett ki a magyar kormány szerény bankterve ellenében, melyet esti lapunk ismertetett. Ez »oppositióban« is a kormány s a bank között a szerepek meg voltak osztva, amint kezdettől fogva e két kéz egy czélra dolgozott. A bank elfogadhatónak tartotta az ércalap megfelelő részének Magyarországba szállítását, amit az osztrák kormány ellenzett; az osztrák kormány pedig a magyar részről a bank igazgatóságában történő némi önállósítás iránt muttatott rokonszenvet, amit a bank rászólt. Ő Felsége azonban a magyar kormány javaslata mellett nyilatkozván, az ügyek jelen állásában alig lehet kételkedni, hogy az elfogadtatik. Sok tényező működött közre, hogy mindaz így történik. Az osztrák kormány, bank, és journalistika teljesen fölszelve, ügyes hadi tervvel s a külföldi szerződések történt felmondásában, nyert előnyökkel várta a magyar kormányt, amely rész taktikával, szövetség nélkül indult neki a harcznak, s az önálló vámterület ellen nyilatkozván, a csata elején beszögeztette ágyúit. Nem a joggal kezdette, hanem a nézete szerinti opportunitással, mely az ellenfélnek kedvezett; mindjárt a második szót mondotta ki, s így nem az övé volt az utolsó szó. Úgy nevezett döntő politikai köreinkben, melyek mérvadók szoktak lenni, ha minisztereket kell dönteni, ellentétes irányzatok küzdöttek. Tisza régi személyes barátai csak akkor ocsúdtak fel a kormány terveivel szemben bizonyos önállóságra, mikor ez már késő volt. Föllépésüknek mindössze annyi eredménye lehetett, hogy Tisza Bécsben újabban is egy egész héten át »tartotta magát«, de Bécsben is szívósak voltak, s tudták, hogy csak az első lépés az, amely szerfelett nehéz. Megtörtént bizony a többi is. Vannak politikusok, kik még élénken emlékeznek Tisza oppositiójára, mely lehetetlenné tette a kormányzást. Tartottak a hasonló jelenetek megújulásától, s biztatták az új egyezség megkötésére a kormányt, s íme ez azt meg is cselekszi. Meglehet, hogy ugyan ez ellentétes irányzatok küzdöttek a kormány kebelében is. Ezt különben csak gyanításképen mondjuk; különben, hogy a kormány körében is a teendő lépések felett hoszszas viták folytak, ezt következtethetni azon tényből is, hogy a bécsi magyar minisztertanácsok, melyek az »ultimátumot« — de jól megjegyzendő, a legeslegutolsó ultimátumot, ha t. i. ma este nem készül el Bécsben újabb ultimátum — megállapiták, két napon át tartottak. S volt még egy tényező, mely a kiegyezés e kedvezőtlen eredményére közrehatott, «ez gr. Andrássy külügyminiszter. Nem állítjuk azt, hogy gróf Andrássy, hosszas diplomatiai pályája alatt, elveszté a speciális magyar érdekek és bajok iránti érzékét; de az bizonyos, hogy a fennforgó anyagi kérdések iránt sohasem tanusított érzékenységet, s csak a nagy politikai feladatokra gondolva, nem a kellő mérvben törődik azzal, hogy a politikai erőkifejtés alapja anyagi jólét. Andrássy gróf diplomata és nem nemzetgazdász, s elhiszszük, hogy az osztrákmagyar tárgyalások reá, a külügyminiszterre nézve, e pillanatban igen kelletlenek voltak. A keletet illetőleg nagyfontosságú elhatározások vajúdnak, s a magyar-osztrák monarchia külügyminiszterének legközelebb lesz találkozója az egységes és erős Németország és Oroszország kancelláraival. Lehet, hogy inkább a helyzet azon veszélyes voltára gondolt, melyben monarchiánk forogna, ha két állama egymással czivódik, mint arra, hogy van ennél veszélyesebb helyzet is, ha t. i. a kényszeregyezség utján az egyik államban az elégületlenség nyer tápot és jogos alapot. Meglehet, sőt valószínű is, hogy az új egyezséget meg fogják szavazni, — de az meg bizonyos, hogy az nem fog kielégíteni senkit sem. Azzal fogják legföljebb indokolhatni, hogy kényszerhelyzetben voltunk, — mint 67 óta majd minden fontos a törvényjavaslat tárgyalásakor. De kit fog az indok az egyezség jóságáról meggyőzni? Reánk a jelenlegi helyzet azon benyomást tesz, hogy a bajnál, mely abból áll, hogy az erős ellenzék szerfölött megnehezíti a kormányzást, van még nagyobb is, t. i. az, ha a kormányok oly erősek, hogy egyáltalában nincs számbavehető ellenzékük. A „Pesti Napló“ tárczája. A germanizálás korából. (Kivonat a Magyar Tud. Akadémia május 1-én tartott felolvasásból.) Az érdeke a főbb és jelentékeny történelmi eseményeknek kérdésen kívül az azokat előidéző okban és viszonyokban, szóval: a genesisben rejlik. Ez állítás igazságának a II. József császár által megkisérlett germanisálási rendszabály is el nem vitázható bizonyságául szolgál. A mai felolvasás tárgyát tevő, s az említett rendszabályra vonatkozó értekezés czime: »A germanisálás történelméből a két magyar hazában, II. József császár alatt.« Annak két része van: az első a hivatalos nyelv ügyének állását adja tíz szakaszban elő ; a második egy, a germanizálási rendeletet, úgy szólva: a nép számára magyarázó vas megyei szolgabiró emlékezetét újítja meg; mely kis esemény azon kor történelmének nem csak érdekes, de jellemző episodját is képezi. Tudvalevőleg a szóhagyomány szerint: magyar főurak, illetőleg dicasteriumok javasolták volna II. József császárnak a két magyar haza közigazgatásában a latin holt nyelv helyett a németet, mint élő, és a kívánt czélra alkalmatosabb nyelvet használni, mely állítás tekintélyes magyar történetírók munkáiban is említve van. Miután jelen értekezés szerzője a germanizálási rendszabály szóhagyományos történelméről más alkalommal, t. i. a Ilik osztálynak 1868-ban február 17 én tartott heti ülésében bővebben emlékezett, s az arról szóló közlést az akadémia azon évi Értesítőjében a 71-ik szám alatt lehet olvasni, s az arra hivatkozást, illetőleg figyelmeztetést a kérdéses ügyben elégnek tartja, s annál fogva átmegyen arra, mi a jelen felolvasás főtárgyát képezi. Ez annak előadása, amit ez ügyben kétségbe nem vonható ténynek, történelmi igazságnak kell tartani, ami tehát az olvasót meggyőzi arról, hogy a germanizálási rendszabályt magyar főuraknak és dicasteriumoknak tulajdonító szóhagyomány kifogás alá nem jöhető biztos alappal nem bír. A fennemlített történelmi igazság: II. József császár a kezdője, teljes meggyőződésének erejével, s ebből kifolyó szilárd akaratának határozottan nyilvánításával fellépő, s egyedüli szerzője azon intézkedésnek, melynek be nem vallott, de mégis háttérben lappangó valódi végczélja volt: a német nyelvnek a közügyekben használásával, a magyar nemzetet, menynyire lehetett volna, germanizálni. Az arra vonatkozó három főokmány az illető udvari cancellárnak a legfensőbb akaratot annak végrehajtása tekintetéből, világosan kifejező utasításául szolgált, s így ez irományoknak közzététetni nem kellett, melyeknek kiváló, sőt döntő fontossága épen e körülményben rejlik. E három főokmány: 1. II. József császárnak gr. Eszterházy Ferenczhez, a magyar- és erdélyországi udvari cancellárhoz intézett , s 1784-ben ápril 26-kán kelt kézirata. 2. Gr. Eszterházy Ferencz jegyzéke, melyben a mondott esztendő májusa 8 án maga nézetét s véleményét a kérdéses ügyben a monarcha elibe terjesztette. 3. A császár határozata, melyet e jegyzékre az udvari cancellárhoz leküldött. II. József császár ápril 26 án gr. Eszterházy Ferenczhez intézett s körülményesen indokolt kéziratában azon »fontos határozatáról« értesítette az udvari cancellárt, hogy mivel egy nemzet felvilágosodásának nagy gyalázatáva válik, ha közügyeiben holt nyelvet, milyen a latin, használ, melyet Európában, Magyar- és Lengyelországon kívül, minden más államban a közigazgatásból kiküszöböltek , a két magyar hazában is ezt tenni szándékozik. Ez annál inkább szükséges, mert Magyarországban, lakosainak csak kisebb része beszél magyarul, az illír és oláh nyelvet pedig az elsőnek különböző tájszólásaival, sokkal többen beszélik, azért a hadi s polgári közigazgatásban használásra csupán a németet, mint a birodalom nyelvét lehet kiválasztani, s mint a császár hiszi: »eljött az időpont, melyben ezt eszközölni legjobban lehetne.« A monarcha akarata szerint, az udvari cancelláriának már 1784. novembere 1-sején a hivatalos ügyeknek németül folytatását meg kell kezdeni, e példát más kormányhatóságok is kövessék, s három esztendő eltelésével minden törvényszékeknek a peres ügyeket németül kell folytatni, valamint a pesti egyetemen, s más főbb és alsóbb iskolákban is a németnek kell a tannyelvnek lenni. — Végre: bármely világi és egyházi hivatal elnyerésre számot csak németül tudóknak lehet tartani. A császár »érett megfontolással és teljes’ meggyőződéssel tett, Magyarország és a birodalom javára szolgáló intézkedésének« végrehajtását, »s e czélra biztosan és leghamarább vezető eszközök ajánlását« az udvari cancellárra bízta. Gr. Eszterházy Ferencz a császári kézirat nagy jelentőségét, valamint a germanizálási rendszernek a magyar nemzet államéletébe mélyen bevágó,lehet mondani: végzetteljessé váló befolyását igen jól által látta, a hozzá intézett legfelsőbb parancsra tizenkét nap múlva, u. m. máj. 8-án válaszolt,s maga jegyzékében méltó aggodalmát nem titkolva,előrelátó bölcseséggel a monarcha elibe terjesztette mindazon okokat s tekintetet érdemlő következéseket, melyeket a germanizálási rendszabály életbeléptetése előtt fontolóra kellene venni ; főleg figyelmeztette a császárt, hogy : »a magyar nyelv valódi állásáról Magyar- és Erdélyországban ő Felsége igaz és teljes tudósítást nem kapott,« miután, ha egyedül csak a magyar nyelven beszélőkről van szó, ezek így bizonyosan a magyar földön a legszámosabbak, s csak összesen képeznek a többi néptörzsek oly számot, mely a magyarokat felülhaladja. Az udvari cancellár továbbá kijelenti , hogy ha a rendszabály életbe léptetéséről volna szó, erre nézve a monarchát több jól megfontolandó jelentékeny körülményre figyelmeztetné, de miután a dolog már elhatározva van, elégnek tartja maga több pontban összefoglalt észrevételeit csupán a végrehajtás módjára nézve terjeszteni fel. Az udvari cancellár alapos és lehet mondani : a kérdéses ügy állását, mint szintén az abból eredő nehézségeket világosan kimutató felírása az uralkodót sem meg nem győzte, sem szándékában meg nem ingatta. A császár, mint válaszában mondá : »oly túlnyomó érveket tartalmaz« kézirata, miért ahhoz semmi egyebet hozzá nem tehet s igy parancsának egészen hamis magyarázatáért, mintha abban a magyar anyai nyelvnek teljes kiküszöböléséről volna szó, az udvari cancellár e téveszméből eredő csalódásáért maga kedvetlenségét kifejezte, kinek egyszersmind a végrehajtásra vonatkozó további utasításokat adott, melyek közül, mint kiválólag érdekes legyen itt a következő megemlítve : »a német, mint a közügyekben általánosan bevett nyelv, fog jövendőben az országgyűléseken is használtatni, annál fogva három esztendő múlva, oda olyan követet küldeni nem lehet, ki azon nyelvet nem tudná.« A végrehajtást illető s a helytartó tanácshoz, mint az erdélyi guberniumhoz intézett kir. leiratokban kimondatott, hogy : ő Felsége ez intézménye ellen teendő bármely fölterjesztések által sem hagyja magát rávétetni, annak végrehajtásától elállani.« A germanizálás ügyében az udvari cancellár által tett föliráson kívül, a magyar- és erdélyországi udvari cancellária sem mulasztotta el az 1784-dik esztendő augusztusában a hivatalos nyelv ügyében czélba vett rendszabály ellen felszólalni, s annak visszahúzása szükségét indokolni. Mint a fennebbiek után gondolni lehet,az udvari cancellária fölterjesztése is az óhajtott siker nélkül maradt. A császár arra adott legfelsőbb határozatában maga hajthatatlan erős akaratát világosan nyilvánította, mivel: »nem az, ki a szappan-buborékot golyóbis gyanánt tekintse,« rendeletének azért foganatosítását újra és hathatósan parancsolta. Az augusztusi fölterjesztéshez volt csatolva egy kivonta azon felírásoknak, melyeket a magyarországi megyék a germanizálás ügyében, s az ellen az udvarhoz felküldöttek. Azok a haza közvéleményét a nemzethez illő, s ma is teljes méltánylást érdemlő módon tolmácsolták. Említést érdemel II. József császárnak nyelvújítási kísérletéhez tartozó azon terve, melyről a magyar-és erdélyországi udvari cancellária 1786-ban mártius 7-én az erdélyi guberniumhoz intézett leírásában emlékezik. A császár t. azon óhajtását nyilvánította, hogy a vallásra és isteni tiszteletre vonatkozó cselekvények — Religions- und gottesdienstliche Handlungen, — főkép az oltári szentségnek és keresztségnek kiszolgáltatása az ország nyelvén, s nem latinul történjék, mi tehát a mise, általában a római katholikus isteni tisztelet nyelvének megváltoztatása lett volna. Az értekezésben a dolog állása, az arról megtalálható okmányok alapján elő van adva, itt csak az legyen még említve, hogy mint látszik, fölmerült, s le nem győzhető akadályok miatt, a császár jónak látta fennemlitett szándékáról lemondani, s igy arra vonatkozó rendeletét visszahúzta. Ez értekezés második része Miklós Mátyás vasmegyei szolgabiró esetét adja elő, ki midőn 1784- ben a germanizáló rendeletet kihirdette, szabadságot vett magának azt oly formán tenni, amit ugyan sértőnek mondani nem igen lehetne, de e megyei tisztviselő eljárásában mégis a szükséges óvatosság hiányzott. A császár, kinek a dolog tudomására jutott, a szolgabíró tettéért nagy mértékben megneheztelt, s miután ez ügyben a szükséges nyomozás megtörtént, nemcsak a hibás szolgabirónak, de gr. Batthyáni Lajosnak, Vas megye főispáni helytartójának is hivatalukból elmozdítását parancsolta, egyszersmind gr. Batthyáni Maximiliánt, aki a szolgabiró elleni jelentést tette, a megye főispáni helytartójává kinevezte. Az ügyben az udvari cancellariától tett alapot s bár tiszteletteljes, de azért erélyes felterjesztést a császár számba nem vette, s a denunciáló grófnak a főispáni helytartó székébe beigtatását megparancsolta. Ily módon az említett főúr azon hivatalt, mire hihetőleg számított, elnyerte, de bizonyosan a megye becsülését amint meg nem érdemelte, úgy azt nem is bírta. Szilágyi Ferencz, Budapest, május 1. (A bécsi tárgyalásokról) fentebb mondjuk el a nap híreit. A »Hon«-ban olvassuk : »Andrássynak a tárgyalásokhoz való viszonyát és érdekeltségét leginkább bizonyítja egy bonmot-ja, melyet a napokban mondott. »Ha a Tisza-kormány megy, akkor én is ráírom a ballplatzi palotára »kiadó szállás.« (Maison á louer.) — A »P. Lt.« osztrák forrásból a következő levelet vette : A kiegyezési tárgyalások folyama tudvalevőleg kaleidoskopszerűleg változott. Mindenesetre érdekkel fog bírni e tárgyalások utolsó mozzanatait feljegyezni, ha e levél megjelenéséig egy, vagy más irányban meg is fog történni a végleges elhatározás. A magyar miniszterek már múlt hó 29-dikén délután a legnagyobb mérvben türelmetlenek voltak, s alig várták, hogy elutazhassanak. A király elhatározására akarták bízni az ügyet, avagy — ha elbocsátási kérelmek nem fogadtatott volna el — a parlamentet , esetleg az országot akarták felhívni nyilatkozatra. Ez esetben természetesen az egyetértés azon pontokra nézve is, melyek tekintetében tényleg létrejött, veszendőbe ment volna. A sysiphusi munkát újra kellett volna kezdeni, mégpedig a szenvedélyek felzajlott viharában, mely bizonyára nem hatott volna a tárgyalásokra üdvösen, vagy a két államfél végzetteljes gazdászati szétszakadása történt volna meg. E körülmény bírhatta Tiszát és társait kitartásra. Beleegyeztek, hogy előzetesen némi eredményt vívjanak ki, a fogyasztási adók kérdésének elnapolásába. Csak a bankkérdés képezte tehát meg a tárgyalás anyagát. E tekintetben a magyar részről javasolt érczalap megosztása mellett a budapesti igazgatóság független állása elkeseredett harczot intézett fel. Depretis az eddigi bankpolitikát, mely annyi kárt okozott az országnak, jobb ügyhöz méltó szívóssággal védelmezte. Nem akarja, hogy Magyarország e tekintetben független legyen, s elfeledkezik, hogy ez esetben Ausztria is a legszégyenteljesebb függésben élne. Andrássy Gyula gr., kit a válságos politikai helyzet annyira igénybe vesz, e kérdésekben is közvetíteni igyekszik. A magyarok hallgatnak szavára s ha eddig lépésről-lépésre engedtek s a vámvisszatérítés ügyében kivívott sikerrel megelégedtek, ennek oka abban fekszik, hogy az összmonarchiának egész tekintélyére és erejére van szüksége, hogy vitális érdekeit a keleti kérdéssel szemben megóvhassa. Az osztrák miniszterek, vagy inkább az osztrák pénzügyminiszter, úgy látszik, más érdekeket ennél is nagyobbra becsül. Vájjon nem ámítja-e önmagát és társait? A közeljövő meg fogja erre hozni a feleletet. A magyar miniszterek lemondása tudvalevőleg nem fogadtatott el. Az osztrák minisztérium tekintetében azonban valószínűleg más jelenség fog bekövetkezni, ez pedig annál valószínűbb, mert a kormány egyik legkiválóbb tagja, Lasser, huzamosabban betegeskedik, s teljes nyugalomra van nélkülözhetlen szüksége. (Andrássy, Bismarck és Gorcsakoff találkozása.) Egy bécsi lap azon híte, hogy ő Felsége az orosz czár berlini látogatása alkalmával szintén Berlinben lesz, minden alapot nélkülöz. De majd egyidejűleg Bismarck és Gorcsakkoff herczegekkel, korábban történt megállapodáshoz képest, és pedig az orosz czár határozott kivonatára, Andrássy Gyula gróf e hó 10-ikére Berlinbe érkezik. Lehetséges, hogy Andrássy Gyula gr. távolléte miatt a május 9-ikére kilátásba helyezett delegationális tanácskozások megkezdése némi haladékot fog szenvedni. (Marcoartu Artur)a spanyol békeapostol, ki előbb Rómában azután Bécsben csinált propagandát a lefegyverzés, a nemzetközi parlamenti congres- 808 és az internationális békebíróságok mellett, holnap készült lejönni Budapestre, honnan csütörtökön akart elindulni Brüsselbe, Párizsba és Londonba, ahol őt párthívei már várják. Minthogy azonban Magyarországon hasonló mozgalom előkészítve nem volt s a spanyol diplomatának nincs ideje köztünk hoszszabban időzni, többek részéről, kikhez fordult, oly kevéssé biztató választ kapott, hogy leérkezése kétessé vált. (Törvényjavaslatok.) Teleszky István képviselő, miniszteri felhívás folytán az uzsora-ügyre vonatkozó tvjavaslatot kidolgozta s az legközelebb az országgyűlés elé fog terjesztetni. A javaslat szerint az uzsoráskodás nem fogja ugyan hatósági üldözés tárgyát képezni, de bizonyos százaléknál (hogy 10 vagy 12-nél-ez még nincs megállapítva) nagyobb kamatok az állam oltalmában nem fognak részesülni. Sem perben meg nem ítéltetnek, sem pedig telekkönyvileg nem biztosíttatnak. Ugyancsak Teleszky képviselő úr a bagatell ügyről készített törvényjavaslatot, melyet az igazságügyminiszter szintén közelebbről az országgyűlés elé terjeszt. (Boszniából) Írják ápr. 26-ikáról: Ma végzetes napjuk volt a felkelőknek. Ruditzánál (a Krajnában) Majdan közelében tegnap ütközet volt, melyben a törökök visszaszoríttattak. E siker gondatlanokká tette a felkelőket, új terven gondolkoztak és két szakaszra oszoltak. De a törökök tetemes segédcsapatokkal gyarapodtak és Hassan bei vezetése alatt kora reggel megtámadták a felkelők egyik szakaszát. Több órai harcz után a felkelők tönkreverettek és futottak, ki merre látott. A törökök őrséget hagytak Ruditzában és azután elindultak a másik szakasz ellen, így aztán helyreütötték azon vereséget, melyet pár nappal ezelőtt Majdannál szenvedtek és mely a glomoci és tamoci ütközetekkel együtt 300 emberükbe került. A boszniai katholikusok, kik eddig nem igen vettek részt a harczban, szintén fegyvert fogtak, elsősorban azért, mert az 1875-ik évi deczemberi hrade ellenére az »askerja«-t (háborúadó), mely voltakép csak a katonaköteles lakosságot illeti, behajtották az összes férfi lakosságon. Elkeserítette őket az is, hogy karmaikat igen szigorúan írták össze, megadóztatták és a gabonanegyedet is beszedték. Serajevóban a napokban nagy tűz volt, 200 lakház és 5 mecset lett a lángok martaléka. A serajevói helyőrséget egyre gyarapítják, és a napokban hoztak újabb csapatokat Taslidjából. A »Pesti Napló« gyűjtése az árvizkárosultak javára. Eddig begyült : 13.129 frt 9 kr. A pénztárban 233 frt s 3 db 2 e. frtos. A pacsai járás községei (a részletes kimutatást később) .........................80 frt 47 kr. Dr. Gerbel Jassyból egy db arany .... .__5 »68 » Összesen begyült: 13.215 frt 24 kr. * * A belügyminisztériumnak ma (máj. 1.) átadtunk 233 frtot s 3 db 2 e. frtosat. A pénztárban van : 80 frt 47 kr 1 db arany. * * GRÓF TELEKI DOMOKOS. — május 1. Azon férfiak sorából, kik rendi országgyűléseink idejében a parlamenti kormányformáért, az absolutismus alatt az alkotmány visszaszerzéséért és mindig és minden időben az emberi jogok egyenlőségéért, a magyar nemzet alkotmányos szabadságáért, a szószékről és sajtó útján, tettel és szóval egyenlő kitartással és ernyedetlen buzgalommal harczoltak — azon férfiak sorából ismét kidőlt egy régi oszlop : gróf Teleki Domokos. Született 1810-ben Marosvásárhelytt, meghalt 1876. ápril 30-án éjjel Kolozsvárott. Politikai pályáját Erdélyben kezdette meg , hol a vándor patrióták a 30-as években a törvénytelen kormányszék ellen megkezdették az actiót. Tagja volt azon ellenzéknek, melynek vezérei báró Wesselényi Miklós, gróf Kendeffy Ádám, gróf Bethlen János voltak. De működésének fontosabb s nemzetünk életére behatóbb része az 50-es évekre esik. Alig hogy a forradalom leverése után a hatalom elkobozta az alkotmányt, gróf Teleki Domokos gróf Mikó Imrével élére állott azon hallgatag ellenzéknek, melynek passivitása nyilt tiltakozás volt az erőszak állam csinjei ellen. S ha ez nehéz feladat volt Magyarországon is, kétszeresen nehéz volt Erdélyben, hol a szász és román elem csatlakozása által a kormány sokszorozott erővel tudott a magyarságra nehezedni. A működés kezdetben csak társadalmi téren és sajtó utján folyhatott. Legelső volt a létező hazai közintézetek támogatása s újak teremtése. A kolozsvári nemzeti színház ügye, a Thun-féle organisatió által rendkívüli kiadásokkal terhelt hazai iskolák segélyezése s jó karba helyezése, a gazdasági egyesület életrehozása, takarékpénztárak teremtése e küzdelem sikeres eszközeinek bizonyultak be, főként az erdélyi gazdasági egyesület, melynek egyik éltető lelke gróf Teleki Domokos volt, sikeres politikai factorrá nőtte ki magát. Midőn végre a 48 előtti alkotmány helyreállításával a magyar nemzet pacificálásának műve kezdetét vette, a gróf Teleki Domokos is nyíltan kilépett a politikai pályára. Azonban csakhamar reactió állott be, és a Schmerling-aera összehívta a törvénytelen erdélyi országgyűlést, mely a Reichsrathba követeket küldött. Tudjuk, hogy a magyarság tiltakozva hagyta el ezen országgyűlést; ezen ellenzéknek egyik vezére gróf Teleki Domokos volt. E működés végre is sikerre vezetet: az unió ténynyé vált s ekkor ő a magyar parliamentben foglalt helyet. Ettől fogva a Deákpárt rendületlen hive s Erdélyben egyik legkitűnőbb oszlopa volt. Irodalmi működése politikai működésének támogatásául szolgált. Egy történeti műve a Horavilág Erdélyben s egy a régi oláh mozgalmakról írott czikke a Csengery által szerkesztett »Budapesti Szemlé «-ben nem annyira az adatok teljessége, mint inkább hazafias iránya s az oláh mozgalmak illustrálása által tűnt ki. A Schmerling-féle országgyűlés korában Németországon egy röpiratot tett közzé »Siebenbürgen und die est, Regierung in den letzten vier Jahren« czím alatt, mely Európát a kérdés horderejéről felvilágosítá. Utolsó éveiben is írt egy történeti munkát a mádéfalvi vérengzésről s az oláhok felfegyverzéséről, mely, úgy tudjuk, már sajtó alatt van, de ennek megjelenését nem érhette meg. APesti Naplóinak Kemény Zsigmond idejétől kezdve egyik munkatársa s az erdélyi ügyekben elfogult