Pesti Napló, 1878. szeptember (29. évfolyam, 211-236. szám)

1878-09-11 / 219. szám

219. szám. Budapest, szerda, September 11 1878, 29. évf folyam. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap jellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőiket intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak e. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Baritók-tere, Athenaeum-épü­let A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalból intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek­: Poetin küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt, — 1 hónapra 6 frt, — 6 hónapra 12 frt. Az úti kiadás postai kfjUnktuldásáért felfiifizetés évnegyededként 1 forin­ta előfizetés­i év folytán minden hónapban megkezdhető, ha ennek hág­hegy sápján tartánik is, mindenkor a hé­t!*3 napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. -IL-'-ü- ÜL -■... ILI..! J.i!.11 JiggLima Budapest, sept. 10. A csatákban nincs pardon, elfogott ka­tonáinknak a felkelők levágják fülét, fejét; az elfogott felkelőket katonáink lelövik, vagy agyon szúrják; a falvak égnek, a városok romban hevernek ; a főhadiszálláson vész tör­vényszék ítél, az akasztófa virágzik, néme­lyek, kik kötélre ítéltettek, golyóra kegyel­­meztetnek, ínség mindenütt. A lakosság elmenekült a hegyekbe, s oly szegény, hogy sem magá­nak nincs mit ennie, sem hadseregünk nem talál eledelt embernek, lónak. A menetek fá­rasztók, a kimerült katonák meghalnak út­közben, megbetegednek s kocsikon vizetnek a csapat után; a kórházak telve vannak s az élelemszállító szekerek által szakaszonként kiüríttetnek, hogy új vendégeknek adjanak szállást; nyugalom nincs, a szolgálat fárasztó, a táborhely rész, az időjárás kedvezőtlen. Azokat, a­kik útközben halnak meg kimerü­lés miatt, vagy a kórházakban feküsznek bete­gen, se számszerint, se név szerint nem mu­tatja ki a hadügyminisztérium. Nagyon meg­ijedne az ország, ha ezen veszteségekről is értesülne. Hanem egyik ezrednél is, másiknál is a legmagasabb korosztályú póttartalékosok behivatnak s a mozgósított ezrednek, mely már rég hadi létszámban volt, utána küldet­nek , ebből látjuk, hogy a Boszniában tábo­rozó ezredek sorai egy hónap alatt mennyire meggyérültek, így pacificáljuk mi Bosnyákországot, így csinálunk a szomszédban rendet, ily mó­don civilizálunk a keleten, ekként szerzünk két új tartományt e monarchiának. Ennyibe kerül nekünk másokat boldogitani, kik oly műveletlenek be nem látni, mekkora szeren­cse osztrák-magyar alattvalónak lenni. Mint szabad nemzethez illik, nem tűrjük a szolga­ságot másoknál sem s nekiindulunk igazi önfeláldozással idegen népeket felszabadítani. A bosnyák expeditio tehát, melyet kezdtünk, szintén szabadságharc, s mi természetesebb, mint hogy Olmütz vára ismét tele van fog­lyokkal, mint ez ily esetekben hagyományos rendeltetése. S a csaták folynak, a sasok győznek, s a­hol nem elég a katona, hogy bevegyék a várat, oda a miniszter uj ezredeket mozgósít s erősítéseket rendel. Majd csak meglesz a teljes győzelem előbb-utóbb. A nagy actio megindult, Sza­­páry hadteste megkezdette a támadást, a banyalukai hős, Sametz tábornok több napi csaták után elfoglalta Klucs várát. Zách tá­bornok innen nem messze Bihácsnál megve­retett ugyan, de egy nagy monarchiának van embere elég, hogy ha vész is, marad is, s a­mit nem győzünk kis erővel, győzzük dupla erővel. Itt is, ott is apró csatákban vész egy pár ember, ez nem tesz semmit,­­ kato­na dolog. A nagy politikára a kis háború befolyás­sal nem lehet. A kegyetlenségek nem érintik a diplomatiát, a nép­pusztulás nem tartozik az államférfi­ combinatiókba, a helyi viszonyok iszonyai nem módosíthatják egy nagy mi­niszter conceptióit. Bosznia a mienk lesz, mert mienk kell, hogy legyen. Senki se kér­dezze, hogy ez mire szükséges, mert ez a ma­gasabb államférfias felfogás titka. Hogy a nép akar-e bennünket, nem-e, ki fog azzal törődni ? A népnek akarnia kell, s ha nem akar, meghódíttatik s akkor majd meghódol. Hogy a tartomány ér-e valamit, nem-e, azzal törődjenek a nemzetgazdászok ; az államfér­fiaknak elég tudni, hogy a föld 700 négy­­szögmértföld s a nép egy millió. A városok karikával, a várak csillagokkal bele vannak írva a térképbe ; de hát nem-e harczi dicsőség, hogy a városokat katonáink feldúlták s a várakat tüzéreink romba lődözték ? Ha be lesz az occupatió fejezve, annál szabadabb lesz a tér, lehet rajta teremteni kaszárnyát, katonai raktárt, financz hivatalt, vasutat. Boszniából tabula rasat kell csinálni s azután hozzá kell fogni és organizálni, így tűnik ki az igaz államférfim genje. A fölakasztott bégek birtokait el lehet kobozni, s a fölszabadított ráják között kiosztani; a tizedet el lehet tö­rülni, s be lehet hozni a katasztert a földadó­val és végrehajtóval. A biró előtti jogegyen­lőséget meghonosítja az osztrák általános polgári törvénykönyv és a cseh vagy horvát bezirker. A gazdasági fejlődésre erdőirtó con­sortium alakult Bécsben s a bányák művelé­sére részvénytársaság vállalkozik Zágrábban. A cultura terjesztésére kiadatik egy hivata­los lap, s az uj alattvalók lojalitásának biz­tosítására érvényben marad az ostromállapot. Mindezt mi magyarok nagyon jól tud­juk, hogy megy. Valahányszor Ausztria neki áll a keletet civilizálni, mindig egy módja van; a különbség az, hogy ezen módszert ennekelőtte csak osztráknak hivták, most pe­dig osztrák-magyarnak nevezik. S nem is lehet kifogásunk ez ellen, mert e politikát gróf Andrássy Gyula inaugurálta, s Tisza Kálmán magyar miniszterelnök helyeselte s viszi keresztül.; a magyar nemzet a választá­soknál e politikának többséget adott, s kettő kivételével valamennyi magyarországi ezred Boszniába küldetett 8 harczol a felkelt nép, mohamedánok és keresztények ellen. E poli­tikát a magyar sajtó egy része támogatja, a vármegyék nagyobb része nem ellenzi, azok is, melyek ellenzik, a minisztérium rendele­teit foganatosítják, s a nép zúgolódik, panasz­kodik, de tűr, fizet és engedelmeskedik. Mindez persze nem igazolja a bosnyák politikát. El lehet mondani, hogy Tiszának igaza van, ha úgy tesz, a­mint tesz,­­ mert többsége van, a­mely cselekedeteit szentesí­tette a múltban, s a legális felmentést meg fogja neki adni jövőre , hanem ezen tény és ezen formális jog nem változtat semmit a bosnyák politika lényegén és következmé­nyein. Az elesett magyar fiúkat nem támaszt­ja fel az országgyűlés bizalmi szavazata, a nyomorékokat nem vigasztalja a csaták dicső­sége, az éhezőknek és betegeknek nem segít­ség a kormánypárti többség alázatossága, a feldúlt Boszniából nem fog jövedelmet pré­selni Radinovácz pénzügyi tanácsos, s a bos­nyák felkelőkből hű alattvalókat nem nevel a monarchiának Philippovich akasztófája. És a győzelem nem lesz nagyobb, ha még több ezer embert küldünk Boszniába, de a kiadás nagyobb lesz. Az ország birtoka nem lesz biztosabb, ha még Novibazart és Albániát is hozzáfoglaljuk, de a megtartás nehezebb lesz. A katonai becsület meg lesz mentve, ha minden várost elfoglaltunk és felperzseltünk s minden felkelő csapatot szétvertünk, és le­­lődöztünk; — de minél több katona megy az elpusztult tartományba; minél tovább tart­juk ott a hadsereget; minél közelebb jön a tél, roszabbak lesznek az utak s elfogy az ele­­ség , annál nagyobb lesz az inség s kato­náinknak annál többet fog kelleni nélkü­lözni. A pénzügyminisztereknek pedig annál több milliókat fog kelleni mozgósítani, s az országgyűlésen a kormánypártnak annál na­gyobb kölcsönöket kellene megszavazni. S a legborzasztóbb veszedelem, mely Boszniában az occupatiót fenyegeti, az éhha­lál. Valószínű, hogy monarchiánknak nemcsak hadseregét, de magát a népet is fog ott kelle­ni importált élelmiszerekkel és kiosztott ala­mizsnával eltartani, nehogy az éhhagymát ölje meg azokat, kiket a csaták megkíméltek. Politika, melynek ily gyümölcsei terem­nek,nem hasonlít a szőlőtőkéhez,de igen a mér­ges növényhez, mely minden élőnek ellensé­ge. Halált osztunk, halált veszünk és éhha­lálnak nézünk elébe. S a miniszterek még azt akarják, hogy mi ezen politikát hazafias­nak tartsuk s érte lelkesüljünk. A Pesti Napló tározója. A magyar emigratio a keleten. Irta : X. Y. Messina és Marseille. (Bourbon rendőrség. — Koldus sereg. — Olcsó narancsok. — Stromboli. — Franczia vám- és rendőrség. — Utón Páris felé.) »Incidit in Scyilam, qui vult evitare Charybdin« ki ne tanulta volna meg könyv nélkül e verset, a kit oly classice neveltek, mint minket, s ennek folytán ki ne borzadozott volna előre e rettenetes kit »örvény­től!« Mind csak vártam, mikor kezdi már el kariká­ba forgatni gőzösünket, vagy hol lesz az út olyan szűk, hogy oda dörgölődik kerekünk a sziklához ? Hanem valamint a térképen, úgy a természetben se volt biz ott valami szűk tengerszoros sehol, örvény pedig legfeljebb holmi evezős ladikokat mozgathat meg, nem a messageries imperiales gőzöseit; igy az­tán szerencsétlenségünkre semmi baj nem ért s fel­sültünk a várakozással. — No de hiában. Más idők voltak akkor , még akkor azt énekelték, hogy »illi robur et aes triplex circa pectus erat, qui fragilem truci commisit pelago­ratem« ; ha Horatius most élne, tán a gőzhajón írná legszebb verseit, és igy igazítaná ki régi nótáját: »illi gummi elasticum circa corpus erat, qui debilem truci commisit aeri ballonem«. Hát még ha látja azt a megszámlálhatlan vont csőrü ágyú torkot, mely Messina körül a partokról a szi­geti várból meg vagy két nagy úszó várból pislogott felénk, tán el is megy kedve az énektől! Mi azonban nyugodtan vetettünk horgonyt, az ellenőr csónakba ült s elvitte az itt partra szállandó utasok útlevelét, s mintha Bourbon ő felségeik tán előre értették volna, hogy valami Garibaldi nevű veres inges ember egyszer itten tájt látogatóba jövend, oly kemény vizsgát tartottak mindenki útlevele felett, hogy 2—3 óra telt bele, míg megjött a kiszállhatási engedély, ha ugyan megjött. De az néha kereken megtagadtatott gyanús nevű, vagy tán orrú emberek­nek, ha szinte az illetőnek útlevele egészen rendben volt is. Eddigi angol utitársaim neve olvastatott leg­előbb , ezeknek mindenütt szabad járás­kelésük van; tudják, hogy Jón Bullál nem jó kikötni. Én ezután, vagy tán inkább hozzám ezután egy török efendi sorakozott, ki más nyelven nem értett s alkal­masint azért küldték a párisi követséghez, hogy ott tanuljon meg francziául. Alig állott meg hajónk a messinai kikötőben, azonnal elt­épé a tengert a bárkák sokasága, megrak­va narancs- és czitrommal, tengeri kagylók s korall­ék szerfélékkel. Mivel azonban az árusoknak feljönni nem volt szabad, a vásár olyanformán esett meg, mintha az ember az emeletes ház ablakából kiabálna le az utczán járó házalókra. Különösen feltűnt, hogy koldusokkal rakott csolnakok is jöttek, sőt a narancs árulók is nem pénzért,­­ hanem kenyérért óhajták gyümölcseiket eladni. Én ledobtam egyik csónakosnak egy fran­cot, ő meg elkezdte érte dobálni fölfelé a narancso­kat; mikor aztán már meguntam kapkodni és ne­vetni kezdek, akkor rám vigyorgott, »no uram elég, vagy adjak még ?« Nem kevesebb, mint 52 naran­csom volt egy frankért! Átkozott boszúság, hogy az embert ki nem eresztik a partra, hogy kissé kifutkározza magát, de itt és a pápa államaiban irtóztató policzia van, s igy csak a hajón kelle töltenünk az egész napot. Este indulunk tovább, minden további part érintés nélkül egyenest Marseillenek. — Lassan-lassan el­maradtak a szép szic­iliai partok és a ma­gasba tornyosuló, tán végkép kihűlt Retna körvona­lai. — Éjjel közvetlen közelségben haladtunk el egy más kis tűzhányó hegyecske, illetőleg szigetecske mellett. Az egész sziget nem egyéb egy a tenger fene­kéről emelkedő vulkán csúcsnál, nagyobbszerü ki­törései nincsenek ugyan, de lassan mindig füstölög és pislog. Ekkor is fehéres szinü füst gomolygott fel s belőle,­ mely koronkint lángveressé világosodott s ez elsötétedés és újra kigyuladás minden 5—10 percz­­ben ismétlődik. Legjobban illenék rá a »N e p t­u m pipája« név, az olaszok azonban Strombolinak hívják ; azon földleírások pedig, melyeket nálunk a gyermekeknek tanítanak említést sem tesznek földünk e kisebbszerü biztonsági szellentyüjéről. Végre nyolczad napon feltűntek előttünk a franczia partok s déltájban horgonyt vetünk a mar­­seilli szépen kiépített, de piszkos és poshadt vizű ki­kötőben. Itt történt volt 6 évvel előbb, hogy a kiutasá­ból érkező magyarokat, különösen Kossuthot a nép roppant tüntetésekkel fogadta, s miután épen e tün­tetések folytán a partraszállás nekik megtiltatott, akadt franczia, ki a tengerbe vetette magát és úszva jött a hajóhoz, csakhogy Kossuthtal kezet szo­ríthasson. Útlevelem tökéletesen rendben volt. Az ellen nem lehetett a franczia fogd-megnek kifogása, mind­azáltal tetőtől talpig végig nézett, talál-e személy­­leírásom, végül pedig szemtelenül azt kérdezte: van-e 200 francom ? De tán maga is megröstelte a kérdést, vagy látta, minő megvetőleg feleltem rá, mert nem kutatta ki tárczámat is, s láttamozta útlevelemet Pá­­risba. Hátra volt a vám, a kereskedők e­rémintézete! Ládáink, bőröndjeink már ott állottak sorban egy hosszú padon, s mindenikünk türelmesen mel­lette állva várta, mig katonásan rá kerül a sor. A­mint rám jött, előbb megmérték — annyi font-e, mint Konstantinápolyban volt, aztán rám kiált: »Mit denuncziálok ?« »Soha se denuncziáltam életemben — mondok gúnyosan, senkit és semmit, azért itt se denuncziálok semmit.« »Ne vigyázzon, mert ha olyat lelek, a­mit be­hozni tilos — contre bande! érti ön ?« »Nálunk Konstantinápolyban nem az az em­ber dolga, hogy azt tanulja, mit nem szabad Francziaországba behozni, de jobb lesz, nézze meg, vagy kérdje nevén a tilos portékát, mit tudom én, mi tilos, mi nem ? »Nohát van-e dohány?« »Van bizony.« »Tehát denuncziálja ?« Felelet helyett kivettem s oda adtam a kezébe, egyéb veszedelmes portékám meg nem volt; ő azért összevissza hányta mindenemet, még a szivar tárczá­mat is megemelitette, vájjon nem Orsini-bomba-e ? A­mily boszantó volt azonban e kutatás, és oly előzékeny volt a főnök. »Az ön dohánya — úgymond — több ugyan a vámmentes összegnél, de ön nem kereskedő ugy­e, vigye hát isten hírével!« Ez már túltett udvariasságban még az Andrássy úr orsovai finánczain is, mert ezek megnézték 1867- ben dohány tárczámat és úgy találván, hogy egy fél lattal több van, mint bevinni szabad, meg akartak érte vámolni! Marseille nekem rendkívül tetszett. Ki nem mondhatom, mily jól esett ismét Európában lehetni. Mintegy egyszerre láttam vagy értettem mindazon előnyöket, melyekkel a mi városaink a keletiek felett bírnak. Az efendi nem volt ugyan velem mindig egy véleményen, de mégis neki is tetszettek a szép széles utczák, a járda melletti fasorok, a goromba piszkos stambuli durva kövek helyett a szép sima söprött járdák, a tükrökkel, virágokkal ékes kávéházak, a bérkocsik, az éttermekben a fényes készletek s tisz­taság , de semmi által nem ragadtatott el annyira, mint azon bizonyos utczasarkokban felállított már­ványlapok által, melyeken folyvást víz folydogál le. Nekem itt ismerőseim is valának bútor és tápér gyárosok, kik szintén nagyobb előzékenységgel fo­gadtak, mint nagyvárosiaktól s általjában rideg számla-emberektől előlegesen várhattam. Lehet azon­ban, hogy ezt is számításból tették, talán azt hitték, csak azért vonultam vissza a kereskedéstől, mert már eleget nyertem, de hogy mit hittek felőlem, nekem az mindegy, örültem rajta, hogy szívesen fogadtak és családjukba is meghittak, mit én azonban el nem fogadtam. Este színházba mentünk. Hanem én sem me­gyek többet bolond törökkel ilyen helyre, majd úgy tett, mint a peleskei nótárius — olyan komolyan vette a tréfát. — Színház után egy »café chantant«-ba vittem be a próféta hívét, hanem itt aztán már ma­gam is megsokallottam azon botrányokat, melyeket egy kis színpadocskán hölgyek és férfiak taglej­téseik, mozdulataik s arczkifejezéseikkel véghez visznek — ezen, többnyire tanulók, kereskedő segé­dek, katonatisztek és kétes jellemű hölgyekből álló hallgatóság előtt; azonban épen legbotrányosabb mutatványaik arattak legnagyobb tetszést és legtöbb tapsot. Az én törökömnek is nagyon tetszett, hisz ez nem más, mint a becstelen török kara gőz komé­diának európaias kiadása. Másnap Páris felé repített bennünket a gőz­mozdony. Azaz, hogy nem nagyon repített biz­a, mert pénz­kímélés tekintetéből vegyes vonaton­­mentünk, miből egyébiránt azon előnyünk volt, hogy kényel­mesebben le-le szállhatunk az éttermeknél, s egy ko­csiban csak ketten lévén, éjjelenkint bátran al­­lhattunk. A franczia kocsik a mieinkhez képest igen szegényül s kényelmetlenül berendezvék, az első hely épen olyan, mint nálunk a második, csak a karossző­­kék bevonata nem bőr, hanem plüsch, a második hely padjai ruganytalanok, hátul csak derékig érőleg támlázottak s keskenyek, kényelmetlenek.— Legbor­zasztóbb volt azonban egy töröknek s egy törökor­szági lakosnak azon czédula, mely a kocsiban föl van szegezve és 100 frank büntetést szab a pipálni meré­szelőkre. Gondolom, ez azért van, mert egyszer egy egész vonat elégett Versaille és Páris közt, mint állítják egy szivartól. Node mi bizony füstöl­­gettünk azért ugyancsak törökösen és mikor a vezető észrevett, meg is rótt érte és mutatta a felragasztott rendszabályt. Mi tettük magunkat, hogy nem tudunk francziául és jóhiszemüleg neki is szájába dugtunk egy illatos cigarettet, — utóljára is kibékültünk s pipáztunk Párisig, még ő is be-be ült hozzánk szi­­varozgatni. Budapest, sept. 10. (Az év második negyedéről) szóló ál­lamháztartási kimutatást alább közöljük. E kimuta­tás még csak a r­e­n­d­e­s államháztartás képét mu­tatja ; a rendkívüli viszonyok s a háború által okozott költségekről abban nincsen szó. A kimutatás azt bi­zonyítja, hogy ha a boszniai kaland s ennek sokféle következménye nem jön közbe, államháztartási viszo­nyainknak habár lassú, de folytonos javulása lenne constatálható. Egészen másként állana természetesen az arány, ha a közgazdasági kiegyezésnél sikerül ér­dekeinket biztosítani s ennek eredményét is számba vehetnék az államháztartási egyensúly helyreállítá­sánál. De a háború és következményei természetesen a pénzügyek lassú javulását is megdöntik és minden sikertől megfosztják a súlyos munkát, melyet pénz­ügyeink közül Széll Kálmán kifejtett. Ki tudja, hogy újabban is mily nehéz terhekkel fog Bécsből visszatérni ? (Újabb mozgósítás) Mire terjedt el a fővárosban. Úgy látszik, hogy a másodízben kiren­delt csapatok sem elegendők a fölkelés leverésére. A bécsi lapok szintén ily hangon szólanak. A Deutsche Ztg. következőleg is: Sokkal jelentékenyebbek, mint a trebinyei és livnoi harczok, a B­i­h­á­c­s előtti események. Tudjuk, hogy Zách tábornok a­ Schmiger-hadosztályhoz tar­tozó dandárával (a másik dandár Pistory tábornok alatt a Szapáry-hadtestnél van) nyugati Boszniába küldetett, hogy ott a lakosságot lefegyverezze stb. Kezdetben, úgy látszik, minden jól ment, de szeren­csétlenségre Zách tábornok nem elégedett meg az elért sikerekkel; Bihács megtámadására is határozta el magát. Ez a mintegy 4500 — közülök 4200 ma­­medán — lakosú város az Unna folyó két partján fekszik. IV. Béla magyar király ideje óta nagyban meg van erősítve és védművei elég terjedelmesek, habár elhanyagolt állapotban vannak. Zách tábornok mégis elhatározta, hogy meg­támadja őket. Az eszközökről, melyekkel e czélra rendelkezett, nincsenek megbízható hírek. Úgy lát­szik, hogy a 23. Alfoldi (Zombor) és a 79. (Ottocsán) ezred, valamint esetleg némi hegyi és tábori tüzérség voltak vele. Az utóbbi gyalogezred tulajdonképen a Tegetthof-hadosztályhoz tartozik, sőt az is kétséges, volt-e Zách tábornoknak egyáltalán tüzérsége; a veszteségi kimutatások az ellenkezőt sejtetik. Helyes volt-e ezen csekély erővel s nehéz ágyú, talán min­denféle ágyú nélkül egy megerősített helyet megtá­madni, ez olyan kérdés, melyre nem könnyen lehet igent mondani. A W. Abendpost egy furcsa közlése elég világo­san mutatja, hogy mérvadó helyen ugyanígy fogják fel a dolgot. Az eredmények, melyeket Zách tábornok elért, fájdalom, nagyon világosan szólanak. Határo­zott vereséget szenvedett s Zavalyele, tehát osztrák területre kellett visszahátrálnia. Veszteségei súlyo­sak, a hivatalos jelentés szerint legalább 6—700 főre mennek s az eltűntek is a halottak közé számí­tandók, minthogy a mozlimek a foglyokat kegyetle­nül meg szokták gyilkolni.A legtöbbet, úgy látszik, a Z­o­m­b­o­r­i 23. sz. ezred szenvedett. Nem tekintve a jelentékeny­ emberveszteséget, a legsajnosabb az, hogy ő — habár csak pillanatnyi siker — a lázadókat nyugati Boszniában újra föl­­bátorítja s a fanatismust újra föltüzeli. Még eddig Közép- és keleti Bosznia voltak leginkább a háború színhelyei; immár nyugati Bosznia is előtérbe lép. Feszült figyelemmel nézhetünk a bihácsi esetről ér­kező újabb hírek elé ; mindenek előtt azt kell meg­tudni : váljon az olyan elégtelen erővel kezdett expe­ditio a főparancsnokság­ rendeletére történt-e, vagy pedig Zách tábornok kezdeményezéséből eredt. (Cyprus az angolok kezében.) La Valettából jelentik aug. 31-ről. A jövő hét folyamá­ban 40 építész utazik innen Cyprusba, kiket az an­gol kormány fogadott föl. — Tegnap indult el innen Cyprus felé provisióval megrakva a »Bengal« nevű szállító gőzös. A rajta levő teher ezúttal nagy értékű volt, többek közt 60,000 font sterlinget vitt arany­ban. Cyprus megszállása eddig 200,000 font ster­lingbe került, melyből egy hóra 10,000 a vezérkarra, 25,000 közmunkákra, 45,000 provisiókra esett; kü­lönben ez az összeg még korántsem teljes, — megle­het, hogy még többre lesz szükség. — Az indiai csa­patok már úton vannak India felé. A Gurka­k és a nadrasi 25 ik gyalog­ezred már aug. 15-én távoztak Larnakából. A többi csapat hajóra szállása aug. 20-án kezdődött és aug. 28 ig a wadrasi sapeur csa­patot kivéve valamennyi indiai csapat elhagyja Cyp­­rust. — Konstantinápolyból egy magasabb rangú tisztet várnak Cyprus szigetére, ki a török csapatok hajóraszállását fogná vezetni. — A jövő héten itt egy vasút kiépítéséhez fognak, mely Málta viszonyait remélhetőleg nagyban megjavítja s egyszersmind módot nyújt az utazóknak, hogy a történeti emlé­kekben és érdekes régiségekben gazdag szigetet ké­nyelmesen átkutathassák. (A bihácsi harczokban­ szenvedett vereségünk általában felzúdulást keltett a had­ve­zénylet ellen. A kormánypárti P. Lloyd is a követ­kező megjegyzésekre fakad: »A nehézségek, melyekre a bihácsi támadás bukkant, az illető sürgönyökből — fájdalom — na­gyon is világosan fölismerhetők. Zách tábornok elég okos volt megszüntetni a támadást, mielőtt az még több áldozatba került volna, mert belátta, hogy cso­dálatos módon megint »túlnyomó haderő «-vel áll szemben. Most már arra várnak, hogy elegendő em­ber legyen együtt, s így az előnyomulást minél bizto­sabban és sikeresebben lehessen megkísérleni. Ez az affaire tehát nem igen lesz elhatározó jelentőségű, mindazáltal nagyon lehet sajnálni, hogy derék kato­náink ily hasztalan küzdelmekben áldoztatnak sok s a boszniai viszonyokra érdekes világot vet az, hogy tábornokaink még közvetlenül a határaink mellett levő (mert Bihács ott van) ellenség állásáról és ere­jéről sincsenek biztosan értesülve. Ez a legújabb éb­éc pedig kétségtelenül bizonyítja azt, hogy Bosz­niában nem lehet egy kerület magatartásából a má­sikéra következtetni, s hogy minden analógia csa-­­­lóka.« A bécsi minisztertanács.­ ­ sept. 10. Bécsben ő Felsége elnöklete alatt leg­közelebb minisztertanács tartatik, melyre Széll Kálmán és P­é­c­h­y Tamás miniszte­rek felhivattak. Hogy a közmunkaminiszter is részt vesz a tanácsban, az biztos jelül szol­gál a mellett, hogy a sziszek-novii vasút ége­tővé lett kérdése kerül szőnyegre s hogy egyik vagy másik irányban el kell az ügy­nek dőlni. A zágrábi küldöttségnek ő Felsége kije­lentette tegnap, hogy e vasút építésének al­kotmányos nehézségek állanak útjában és hogy igyekezni fog eloszlatni ezen nehézsé­geket. E nyilatkozat annyiban megnyugtató, hogy az építés nem fog megindulni sem a törvény világos szavai ellenére, melyek az országgyűlésnek tartják fenn a vasutak enge­délyezését, sem pedig a törvény oly erősza­kos félre­magyarázása mellett, minél fogva­­erődítési műr c­ime alatt engedélyeztetnék a kormány részéről a kisajátítás. Az alkotmá­nyos nehézségek alkotmányos leküzdésére, ha a legfelsőbb intéző körben a sziszek-novi­ vasút gyors kiépítése kívánatosnak látszik, csak egy út kínálkozik, és ez az országgyűlés mi­előbbi összehívása. A miniszterelnök nem nagy kedvet mu­tat ugyan az országgyűlést a királyi össze­hívó levélben kitűzött határnapnál korábban egybehivatni, akkor is nagyon korainak tart­ja azt az ostromot, melylyel őt az ellenzék üdvözölni fogja. Csakhogy a kormány önké­nyének vannak még nálunk is némi korlátai; költhet milliókat és milliókat, miket se dele­­gativ, se országgyűlés meg nem szavazott és fedezheti magát saját miniszteri felelősségé­vel. Boszniában a főparancsnok építhet és költhet, de Magyarországon nem létesíthet sem a hadügyminiszter, sem a magyar kor­mány egy lábnyi vasutat sem a törvényho­zás engedélye nélkül. Elismerte ez­­utóbbi igazságot az alkotmány legfőbb őre; azért, ha ez engedély sürgős, akkor még sürgős­ a törvényhozás egybehívása. A minisztertanács e szerint valószínűleg csak azon feltételeket állapítja meg ezúttal, a­melyek mellett az engedély a törvényhozás­tól kikérendő lesz. Mert a hadügyminiszter ígérhet ugyan a katonai szállítmányok után bármi kedvezményeket a sziszek-novi­ vonal­ra vállalkozó déli vasúttársulatnak , a teher, mely e vonal kamat- vagy másnemű garan­­tiájából keletkezhetik, nem a közös, hanem a magyar kincstárt fogja érinteni. S e kér­désben nagy szava van a pénzügyminisz­ternek. Nem elég, hogy az occupatio költségei­hez quota-arányban járulunk, az követeltetik még, hogy egy érdekeinkkel ellenkező vasút fejében önállólag új terhet vállaljunk. Senki sem érezheti súlyosabban a pusztulást, me­lyet Bosznia megszállása pénzügyeinkben már is okozott és melylyel jövőre fenyeget, mint Széll Kálmán pénzügyminiszter. Ő tud­ja legjobban, mennyi küzdésbe került évről­­évre néhány milliónak újabb megtakarítása, s mily nehéz feladat volt a magyar hitel restaurációja. Szívós kitartással küzdött az előbb is súlyos direct adók lényeges föleme­lése mellett; gyűlöletes új adókat honosított meg az országban; eddig nem tapasztalt szi­gort alkalmaz egyre az adó kezelésében és behajtásában; a közgazdasági kiegyezés alatt csaknem emberi erőt haladó tevékenységet fejtett ki Bécsben és itthon csak azért, hogy azon néhány millió, melynél többet, az ő hite szerint, kivívni nem lehetett, az országnak biztosítva legyen.

Next