Pesti Napló, 1879. szeptember (30. évfolyam, 211-235. szám)

1879-09-11 / 219. szám

30. évi feld. 219. szám. Budapest, 1879. csüörtök, szeptember 11 Szerkesztési irodát Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkeszt­őséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal , Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közremények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételek­­ Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 írt. — 6 hónapra 12 Rt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés éve­gyedenként 1 Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek a ■.a, mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számnitotta. Hirde­tések szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadó-h­iv­atalába Budapest, Barátok-tere, At­h­en­íleum-épü­let, küldendők. A Pesti Napló táviratai (Ered. sürg.) Debreczen, szept. 11. A kon­­vent, Török Pál indítványára, az ágostai hitvallá­snak budapesti konventjéhez üdvözlő sürgönyt hatá­rozott küldeni. A legfőbb felügyeleti jog tárgyában kiküldött bizottság azt javasolja, hogy a püspökökből és egyházkerületi gondnokokból állandó bizottság alakíttassék a vallásszabadság megóvására. Ez indít­ványt a konvent elfogadta. Lónyai Menyhért indít­ványára az ágostai hitvallásnak konventje hasonló intézkedésre kéretik fel. Az ülés tovább foly. Madrid, szept. 11. Canovas del Castillo elfo­gadta a küldetést, hogy Bécsbe utazva, Mária Krisz­tina főherczegnő kezét hivatalosan megkérje. Skutari, szept. 11. A montenegrói határsza­bályozási bizottság tanácskozásait tegnap Poggoritzá­­ban befejezte, s azok folytatása végett a jövő év má­jus havában Ragusában fog ismét összeülni. Darmstadt, szept. 11. A német császárné Bádenen való átutazása alkalmával meglátogatta a Jugenheimban időző orosz c­árnőt. Konstantinápoly, szept. 10. A g­ö­r­ö­g-t­ö­­r­ö­k kérdésben ma tartott tanácskozás alatt, a török küldöttek az utolsó görög nyilatkozatra válaszoltak. Hosszas vita után a görögök kijelentették, hogy erről értesíteniök kell kormányukat. Münster, szept. 11. A Westphälischer Mercur közli Puttkammer miniszter válaszát a westpháliai papságnak, a tanodákra vonatkozó beadványára. A miniszter ragaszkodik a már kifejtett elvhez s remé­nyét fejezi ki, hogy az egyház a tanodák ügyeiben ké­sőbb mégis közreműködni fog. London, szept. 11. A Daily News jelentése Lahore-ból: Massey dandára a legnagyobb gyor­sasággal indul Kabul ellen, hogy a Roberts tá­bornok parancsnoksága alatt álló csapatokkal egye­süljön. Reményük, hogy az általános előnyomulás Kabul ellen, 4 nap múlva megkezdődik. Budapest, szept. 11. (Bosznia - Herczegovina) közigazga­tásának szervezése kútba dobott kő, melynek kihú­zásától fölmente magát gr. Andrássy. Reggeli la­punkban említettük, hogy bécsi lapok közlései sze­rint, e tekintetben mily tervek vannak szőnyegen. A P. Lloyd ma rektifikálja e közlést. Szerinte az osztrák kormány s nem Tisza, állítá fel a tételt, hogy a két okkupári tartomány közigazgatása ipso fakto a delegácziók elé tartozik, míg a magyar kormány azt sürgető, hogy e tekintetben külön törvény alkotá­sa szükséges. A Tisza-kormány tehát kész volt arra, hogy a delegácziók hatásköre tágíttassék, mint azt tudósítóink már hónapokkal ezelőtt jelentették. Gr. Andrássy sürgetése folytán, e tárgyban a két kor­mány között kompromisszum s ennek alapján törv.­javaslat létesült. E javaslat négy pontból áll, me­lyeket a P. L. ismertet. Az első pont kimondja, hogy Bosznia s Her­czegovina kormányzata, az 1867. XI­. t. sz. ér­telmében közös ügyet képez (!) s mint ilyen a közös kormány resszortjába tartozik. A második pont kijelenti, hogy a közös kormánynak a két okkupáti tartományt illető min­den tanácskozásában, a két országos kormány, képviselői által részt venni tartozik. A harmadik s a negyedik pont különb­séget tesz az okkupárt tartományok »rendes folyó kiadásai«, s »az állandó beruházások« között, a­mi­nek az építkezések, vasutak sat. Az előbbennek a delegácziók hatáskörébe tartoznak, az utóbbiak a parl­amentek illetékességi körébe. A P. Lloyd helyteleníti e j­avaslatát, és kisegí­tőül azt ajánlja, hogy a tervezet egyes részleteinek módosítása mellett, a delegácziók hatásköre csak rö­vid időre, legföljebb két évre terjesztessék ki az okkupáit tartományokra, t. i. addigra, mig e tarto­mányok tárgyában végleges intézkedés történhetik. (A közös misztertanács), mely Bécs­­ben szept. 23-án tartatik, meg fogja állapítani az 1880-diki közös költségvetést. (Az orosz-német viszonyokról) írja a Journal des Debats. A hármas szövetség immár második fázisba lépett: súlypontja nem Pétervárt, hanem Bécsben és Pesten van. Bismarck e szövetség lelke a külpolitikában ugyan­azt a methodust követi, mint a belpolitikában. Itt, valamint amott a pillanat tényleges szükségletei szerint változtatja szövetsége­seit. Oroszországtól — így végződik a czikk — épen úgy Ausztriához megy, mint a nemzeti­ szabadelvűek­től a konzervatívokhoz; mindkét helyen nagy remé­nyeket ébreszt, melyek felét sem teljesíti, lehető­leg sokat ígér és keveset ad, egészen soha sem engedi át magát, sőt épen csakis annyit ad szövetsé­geseinek, a mit meg nem tagadhat tőlök s mégis ma­gához fűzi őket az előnyök csalétkével, melyekkel egyre kápráztatja szemöket, de talán sohasem fogja nekik átengedni. Az azonban még nincs bebizonyítva, hogy Vilmos császár, ki őt sohasem zavarja parla­menti taktikájában, teljesen szabad kezet enged-e neki a külpolitika terén is. A berlini kongresszus előestéjén, tehát épen akkor, midőn Bismarck her­­czeg fordulatot készült tenni Ausztria javára, Vilmos császár azt mondotta: »Ha a fehér tengertől az In­dusig és Kamcsatkától a Szajnáig s a Themseig dö­rögnek is az ágyuk, mindez még meg nem öli a né­met-orosz császári szövetséget.« Ha igaz, hogy Bismarck tanácsát a Manteuf­­fel küldetése ügyében ki nem kérték, s hogy az alexandrovoi találkozás Vilmos császár spontán el­határozásának volt a gyümölcse, úgy a közvélemény ösztöne eltalálta a helyeset, midőn azt hiszi, hogy a hirlapírók bármennyire harczolnak is tollaikkal, a német-orosz szövetség még­sem lesz megingatva. Bismarcknak elég befolyása volt uralkodójára, hogy rá­erőszakolja Garibaldi szövetségét, de sohasem sikerülene neki őt Sándor czártól elvonni.« (Rómából) írja szept. 7-től a Pol. Korr. le­velezője . Kormánykörökben is lecsillapult az izga­tottság, melyet Haymerle ezredes ismert könyvének megjelenése keltett s biztosan állítható, hogy néhány lap azon híre, hogy az itteni kormány e munka miatt Bécsben reklamácziókat emelt, teljesen alaptalan. A kormány sem hivatalos, sem félhivatalos alakban nem ten semmit, a­mi csak legkevésbbé hasonlítana rekla­­máczióhoz. Az olasz kormány egész akc­iója az illető művel szemben az officziózus Italia Militare egy,mel­lékesen mondva, sántító megjegyzésére szorítkozik. Mint állítható, az olasz kormány távol áll attól, hogy Novi-Bazárnak osztrák csapatok általi megszállása ellen bármilyen aggodalmakat emelt s erre nézve megjegyzéseket tett volna, sőt nyíltan kijelentette, hogy Corti gr. az olasz kongresszusi biztos által annak idején kért s Andrássy gróf részéről készségesen megadott felvilágosítások ezen okkupáczió czéljáról és terjedelméről az olasz kormányt teljesen kielégí­tették és megnyugtatták. E felvilágosítások után nincs többé oka ez ügyre bármiképen is visszatérni. Az olasz sajtó egy részének azon aggodalmában, hogy Ausztria-Magyarország még tovább akar elő­nyomulni , Novi-Bazár csak az első etappe Szalonik felé, sem a kormány sem a komolyan és nyugodtan ítélő poltikusok nem osztoznak s az egész dolog a rendes, szokásos vészlövések egyikére redukáló­dik. (?) I­­­I I R a­j n­e­r Pál. — szept. 11. A mai reggeli postával megdöbbentő hírt vet­tünk. Rajner Pál, a volt belügyminiszter,öngyil­kos halállal múlt ki. A tragikus eset részleteit nem tudjuk, de aligira csalódunk azon föltevésben, hogy hosszas, fájdalmas s gyógyithatlan betegség bírta a kétségbeesett lépésre. Rajner tisztelt nevet s a közbecsülésben eltöl­tött hosszas kiváló működésnek diszteljes emlékét hagyja hátra. Ő több ízben képviselte az országgyű­lésen Hont megyét, e megyének alispánja is volt, to­vábbá kir. biztos s működése mint belügyminiszter s a Deák-párt végrehajtó bizottságának egyik elnöke általánosan ismeretes. A politikától visszavonulva az általános földhitelrészvénytársulatnak volt egyik igazgatója. Betegsége e működéstől is megválni kény­szerítő s az utóbbi években teljesen szakított minden nyilvános szerepléssel. E kiváló, szeretetreméltó és lovagias férfiú tragikus elhunytának hire országszerte mély sajnálkozást s részvétet fog felkelteni. A szomorú esetről vett híreink a következők: Ipolysági levelezőnk röviden említi, hogy Rajner Pál ehó 9-dikén hontmegyei birtokán, L­o­n­t­ó­n több évi beteg­eskedés folytán elhunyt. Zárjel között azonban megjegyzi, hogy hir szerint, szi­vén lőtte magát. Lontóról szept. 9-dikén estéről a követke­zőket írják nekünk: A meglepő és szomorú hírt tu­dathatom, hogy Rajner Pál, a volt belügymi­niszter, lontói birtokán ma, szept. 9-én, d. u. 3 óra­kor, pisztolylövéssel véget vetett életének. A golyó szívén találta. Az okok eddig még ismeretlenek, de úgy látszik, életuntság bírta az öngyilkosságra. Az utóbbi napokban folyton panaszkodott, hogy az élet oly sokáig tart! — A hivatalos vizsgálat, a halál­eset konstatálása czéljából, holnap, 10-dikén fog vég­be menni. Még megemlítjük, hogy Raj­ner nőtlen volt. Béke poraival! Bismarck s Andrássy. A Bismarck s Gorcsakoff közötti perpatvarnak, valamint Bismarck bécsi utazásának, a bécsi félhiva­talos körökben oly jelentőséget tulajdonítanak, mely igen vérmesnek látszik. Fentebb alkalmunk van idézni a J. des Debats nyilatkozatát, mely arra int, hogy ez idő szerint a német-orosz viszonylatok meg­­hidegülése még oly tényező, mely nagyon bizonyta­lan. Bécsi körökben azonban ez alapra a kombiná­­cziók nagy­­ légvárát építik, mint ez a következő levélből kitűnik: A Bécs, szept. 10. A lapok jelentik, hogy gr. Andrássy még részt fog venni a szept. 23-án ő Felsége elnöklete alatt tartandó minisztertanács­ban, azután jószágaira vonul vissza s ott marad a delegácziók összeültéig. Időközben azonban még egy jelentőséges esemény megy végbe: bg Bismarck lá­togatása Bécsben, s különösen figyelemreméltó, hogy gr. Andrássy fölmentetése elhalasztatik e látogatás utánig, vagyis, hogy súlyt fektetnek reá, hogy gróf Andrássy, még mint tényleges miniszter fogadja be Bismarck látogatását Bécsben. S valóban az általános politikai helyzet elég vilá­gosan szól gr. Andrássy s bg Bismarck találkozásának nagy jelentőségéről. Bármit mondjanak a berlini s a pétervári félhivatalosak az alexandrovoi császári ta­lálkozásról, a bécsi illetékes körökben épen nem hajlandók azon föltevésre, hogy e találkozással a régi viszony Orosz é­s Németország között ismét helyre van állítva. Ha elég udvariasak is arra, hogy nem vonják kétségbe az állítást, mely szerint a német koronaherczeg az Orosz é­s Németország közötti ko­moly feszültség hírét »esztelenségnek« jelentette ki, a Nordd. Alig. org által tett, Manteuffel misszió­járól kétszeri nyilatkozat máris ellensúlyozta a né­met koronaherczegnek tulajdonított szavak ked­vező hatását. E szavak éle azon föltevés ellen fordul, mintha Bismarck valaha beleegyezett volna Manteuffelnek a czárhoz való küldetésében, s elég­gé megérteti, hogy Bismarck semmit sem akar tudni a császári ura által tett előzékenység el­ső lépéséről. — Itt tehát azt hiszik, hogy a boszankodó s nem a mosolygó hg Bismarck fog­ja Bécsben Andrássy gróf kezét megszorítani, s gróf Andrássy az összes orosz sajtó s az ille­tékes orosz körök legújabb magatartása után nem Az ágostai egyház egyetemes gyűlése. — szept. 11. Az evangélikus egyház iskolaépületének nagy­termében és részben az egyház templomában a mai délelőtt folyamában az egyház kitűnőségeinek legna­gyobb része jelenlétében állt le amaz ünnepély, mely­­lyel Zsedényi Ede utódja az egyházi főfelügyelőség­ben, Radvánszky Antal br. új hivatalába beik­­tattatott. A jelenvoltak között láttuk Szeberényi Gusztáv, Geduly Lajos, Karsai Sándor és Czékus István szuperintendenseket, Győri Vilmos lelkészt, Radó Kálmán, a dunántúl kerület felügyelőjét, Szon­­tagh Bertalan kerületi felügyelőt, Hunfalvy Pált, Ballagi Mórt, Fabinyi Treophil kir. táblai elnököt, Ivánka Imrét, Pulszky Ajostot, Erdmann hallei böl­­csészettanárt stb. A karzaton nagyszámú közönség nézte az ünnepély menetét. P­r­ó­n­a­y Dezső báró, mint hivatalban legidő­sebb kér. felügyelő 9 órakor elfoglalja az elnöki szé­ket, mellette Geduly Lajos, mint hivatal szerint leg­idősebb szuperintendens foglal helyet. Prónay báró beszéde elején kegyelettel emlékezett meg Zsedényi Edéről, ki az egyház nagy fájdalmára ez évi február hóban meghalt és indítványozza, hogy a felejthetlen elhunytnak emléke jegyzőkönyvileg is megörökittes­­sék (Helyeslés). Ezután röviden jellemzi működését. Zsedényi fáradhatlan buzgalmat tanúsított az egy­ház minden ügyében, szilárdan ragaszkodott az egy­ház autonómiájához. »Áldozatkészsége, különösen az iskolák, hit tanítók kiképeztetése stb. iránt példátlan volt. Hogy mennyire szivén viselte az egyház érde­keit, igy fej­ezé be, mutatja az, hogy még szabadságát is koczkára tette egyházunk jóllétéért. Legyen áldott emléke!« (Éljenzés.) Ezután előadja, hogy Szentiványi betegség által akadályozva lévén a megjelenésben, neki jutott a szerencse a gyűlést megnyitni és felolvassa a válasz­tás eredményét. A szavazatok jún. 4-én adattak be, összesen 554. Ezek közül kapott Radvánszky Antal b. 448-at, Péchy Tamás 42, Szentiványi 22-őt, a többi szavazatok másokra estek. Erre üdvözölve a jelen voltakat, az ülést megnyitó­­nak nyilvánítja. Győry Elek (budapesti ügyvéd) egyetemes jegyző felolvassa a választás előmunkálataira és a választásra vonatkozó jegyzőkönyveket, továbbá a főfelügyelőnek adandó utasításokat. Erre a tegnap este tartott előértekezlet által elfogadott beiktatási programm elfogadása után, el­nök indítványára Fabinyi Theofil és Karsay Sán­dor szuperintendens vezetése alatt egy tizenkét tagú küldöttség választatott, mely Radvánszky Antal bárót meghívja a gyűlésbe. Kis­vártatva megjelent az agg dr. Radvánszky díszmagyarban, rendjeleivel és a gyűlés lelkes éljen­zéssel fogadta. Prónay Dezső dr. röviden üdvözli és beszé­dének végén a szabályok értelmében megkérdezi, hogy hajlandó-e elfogadni a főfelügyelői állást, a felolvasott utasításokat és kész-e erre letenni az esküt ? Radvánszky Antal dr. meghatott hangon feleli, hogy teljes életében igyekezett az egyház bi­zalmát megnyerni és ígéri, hogy e bizalmat a jövőre is megőrizni legjobb akarata és tehetsége szerint fog iparkodni; elfogadja a főfelügyelői állást, az azzal járó utasításokat és kész az esküt letenni. (Zajos éljenzés.) Erre Prónay felszólítja a főfelügyelőt és a gyűlést, hogy menjenek a templomba hálát adni is­tennek, ki megengedte, hogy ily bölcs határozatot hozzanak. A gyűlés tagjai ezután a templomba vonulnak, mely ez ünnepélyes alkalomra némileg fel volt dí­szítve, a­mennyiben az oltár virágdíszben ékeskedett, az előtte való hely szőnyeggel volt betakarva és a nagy viaszgyertyák és a csillár lángjai szelíd fényt árasztottak isten ez egyszerű házában. Az oltár előtt foglalt helyet Radvánszky dr., mellette balról Szebe­rényi Gusztáv püspök, jobbról Prónay br. ültek. Az ünnepély itt a »Ha maga Krisztus oltalmaz« kezdetű egyházi ének elzengésével kezdődött. Erre Geduly Lajos Dunáninneni, mint hivatal szerint a legidősbb szuperintendens Karsay Sándor és Czékus István püspökkel az oltárhoz lépett, és a gyülekezet felé fordulva emelkedett hangú beszédet mondott, mely­ben kiemeli az újon megválasztott főfelügyelő félszá­zados fáradhatatlan működését és megjegyzi, hogy ugyancsak dr. Radvánszky műve volt az 1844. III. t. sz. és hogy 15 évvel később ő volt az evang. egyház veszélyeztetett autonómájának egyik legerősebb tá­masza és védője. Beszéde végén feltette a szokásos kérdéseket. — Akarod-e egyházunkban a törvényszabta választás által részedre jutott főfelügyelői tis­ztet el­fogadni ? — Akarom! — Fogadod-e, hogy az egyház javát előmozdí­tod és rajta nem uralkodól ? — Fogadom! mondá Radvánszky b. szilárd hangon. Ezek után Karsay Sándor szuperintendens el­mondta az eskü előtti imát, mire Radvánszky az ol­tár lépcsőjére állva — Czékus István szuperinten­dens olvasván az eskümintát — letette a hivatali esküt. Miután még Geduly püspök elmondta a zák­mát és megáldotta a jelenvoltakat, és a befejező énekvers elénekeltetett, a gyűlés tagjai visszatértek a gyűlés­­terembe, hol Prónay Dezső b. beadta jelentését a Zsedényi halála óta történtekről, melyhez az unitá­riusok ama részvétirata is csatolva van, melyet Zse­dényi halála alkalmából intéztek az evang. egyház felügyelőségéhez. Erre üdvözli a főfelügyelőt és többi között azt mondá, hogy b. Radvánszky személye biz­tosíték arra nézve, hogy az egyházban az autonómia leple alatt hazafiatl­­an üzelmek nem fognak előfordulni (Éljen­zés), és ezért b. Radvánszky megválasztását nem csak az egyházra, de a hazára nézve nagy szerencsének tartja. (Éljenzés.) Ezután átnyújtja a főfelügyelőnek a Zsedényi által készíttetett hivatalos főfelügyelői pecsétet, mely már azért is nevezetes, mert eddig, míg ezt Zsedényi nem készíttette, a főfelügyelők saját családi pecsét­jüket használták. Radánszky Antal dr. erre élénk éljenzés között az elnöki széket a következő beszéddel fog­lalja el: Életem s az egyház téren tett — pályafutásom­nak végső határaihoz közeledve foglalom el ezen ki­tűnő helyet, melyre a közbirodalom hívott meg en­gem. Elfoglalom azt igaz, érzelmeim elfogultságának hatása alatt, de azon kegyeletes áhitatossággal, mely­­lyel vallásom iránt mindig viseltettem, elfogultsággal, mert előhaladott korom s az egyházi téren hivatalos­­kodásomnak ma elért legfensőbb fokozata jelzik sze­mélyemre vonatkozólag pályafutásomnak véghatá­rát, — jelzik azon czélt, melyen túl mind a két irány­ban elzárkózik már előttem a jövendő. Két tényező folytonos kísérője a tevékeny ember életének, egyik az idő, másik a munka. Ezen két vetélytárs, daczára a köztük folytonosan fennálló alkudozások és küzdel­meknek, egymásra van utalva, karöltve kellene halad­­niok s mégis oly ritkán tartják meg az egyenlő lépést haladásukban, mert a munka gyakran nem siethet, az idő pedig nem várakozik, s így csakugyan valósul az, hogy az élet feladataihoz viszonyítva felettébb rövidre van szabva a munkásnak élete, melynek bizo­nyos forduló­pontjaira érkezve elrémülve csak ott veszi észre az éveknek villámsebességű folyását. Ér­zem ezt leginkább e pillanatban, midőn életemnek ilyen forduló­pontját elérve annak emlékezete merül fel előttem, hogy már 1828-ik évben választattam meg az egyetemes közgyűlésnek aljegyzőjévé. Belép­vén az egyházi szolgálatba, ezen időtől kezdve sza­kadatlanul működtem, csekély tehetségeimhez képest valamint az egyházi, úgy a politikai téren hitfeleke­­zetem érdekében, s hűségesen ragaszkodván mindig azon elvemhez, miszerint az egyház térein a szol­gálat, nem keresve s nem válogatva, hanem arra kiszemelve s oda parancsolva vállalandó el, mű­ködtem minden alkalommal ott és akkor hová és mikor állíttattam, s igy jön, hogy most az egyenlők közt elsőnek megválasztatva jutottam azon kitűnő helyre, melyet a közegyház számom­ra tartott fel, hogy működésemet bevégezhessem azon téren, hol azt egy félszázaddal ez­előtt megkez­dettem, fájdalom, szinte azon tudattal, hogy minden igyekezetem daczára munkámmal én is adósa ma­radtam az időnek. A volt és leendőnek választó pont­jához jutván, látom és érzem, miként különböző ese­ményekben bővelkedő ezen ötven év lefolyta alatt változtak az idők, változtak a viszonyok, miként gyakran vészterhes fellegek borultak egyházunk egére is. Természetünkben rejlik, hogy életünk pályafutá­­tásának egyik határát elérve, önkénytelenül tekintünk vissza a hátrahagyott útra. Innen van, hogy ma ilyen határra érkezvén, ösztönszerűleg tekintek vissza a lefolyt évtizedek soraira, s midőn a túlélt történel­meknek képei újulnak meg bennem, szemeim előtt vonulnak el a múltak, az akkorinak és mostaninak szemléletében és egyben hasonlításában elmerülve, fájdalmas érzés tölti el keblemet, mert feltűnő való­jában előttem, valamint a személyekre úgy a felme­rült viszonyokra nézve is, a múlt és a jelen közti kü­lönbözet. Azon korifeusok, kik egyházi szolgálatba léptemkor tekintélyes vezérei voltak egyházunknak, örök álmaikat aluszszák, pihenve hosszas fáradalmaik után, sőt e teremben körültekintvén nem akadok azon időből való munkatársra, h­egyenkint dőltek ki a régi épületnek oszlopai, egymásután omladoz­tak széjjel annak kiegészítő egyes részei, s igy körül­nézve csakugyan magányosan találom fel itt maga­mat, mint azon kornak, azon épületnek hátramaradt romja. De ezen elszomorító visszaemlékezés a múltra enyhül annak tudatában, hogy ezen változások so­rában történtek olyanok is, melyek bizonyos irány­ban kedvező eredményeket fejlesztvén, egyházunk előnyére szolgáltak. Változott egy érintett félszá­zadnak lefolyta alatt alakjára és szervezetére nézve maga az egyetemes közgyűlés is, mert midőn az első kezdetében csak egy szorosabb körű ér­tekezletnek jellegét viselte, később inkább csak az egyetemes felügyelőnek tanácsadó kollégiuma, az ál­lam által alig ismert, a kormány által pedig épen el sem ismert intézmény volt, az most időjártával egyházi főhatósággá alakult át.­­ Az időnek köve­telményei, a körülményeknek exigencziái érleltették organikus fejlődését, s igy önnön magából fejlődve nőtte ki magát az egyetemes közgyűlés azzá, a mi most, az egyháznak areopagusává a nélkül, hogy azt egy zsinat rendezte, szabályozta és szervezte volna. Időről-időre, esetről-esetre terjeszkedett és szervez­tetek hatásköre az egyes egyházak akaratából, s mivel abban­­ jelenleg összpontosulnak az egyházi közigazgatásnak minden szálai, képviseltetnek abban majdnem egy millió hitsorsosoknak s honfiaknak érzelmei, igényei s követelményei, az egyháznak ekké­­pen legfelsőbb hatósággá átalakult egyetemes közgyű­lés jelenleg autonóm állást vívott ki magának az ál­lam kormányával szemben. Változott továbbá az egyház előnyére azon vi­szony is, mely a protestáns hitfelekezet és hazánk más hitfelekezetei között s az állam irányában léte­zett. Igazolják ezt az érintett ötven évek lefolyta alatt több rendbeli törvények, melyek a protestáns egyház jogos kívánalmainak némi részben még­is megfeleltek. Habár ugyan a hitfelekezetek közti egyenjogúság s az állam iránti viszony egészben még nincs rendezve, le vannak mégis már fektetve az érintett törvények szellemébe a bekövetkezendő kedve­ző szabályozásnak alapelvei, melyeknek életbeléptetése felett kezeskedik felséges Urunk királyunknak igaz­­ságszeretete, mire annál biztosabban támaszkodunk, mert hálás érzelemmel kell elismernünk, hogy azon előnyöket, melyekben az utolsó időben részesíttetett egyházunk, legnagyobb­ mérvben felséges Urunknak köszönhetjük. Ő az alkotmánynak nem csak regenerá­tora, hanem annak legszigorúbb őre, leghűsége­sebb követője, az alkotmányosság szellemétől átih­­leltetve, hazánkban létező minden hitfelekezetnek sorsát egyenlően hordja szivén és számtalan tettel be­bizonyította, hogy nem volt e hazában uralkodó, ki a többi hitfelekezetek sorában anyagilag annyira támo­gatta volna a protestáns egyes egyházakat, mint azt tette és teszi folytonosan a most dicsőségesen or­szágló királyunk. Székfoglalásom ünnepélye az egyházi téren tett szolgálatomnak egyszersmind félszázados jubileuma lévén, igen természetes, hogy reám nézve ily nagy je­lentőséggel biró napon visszatekintettem a múltra s megemlékeztem az ezen időszakba eső történelmek­ről, de midőn a lejárt időnek képei vonulnak el még egyszer szemeim előtt, egy pillantást vetek a jövőbe is, s akkor azon kérdés merül fel előttem, miből áll­janak jövendőre nézve kivánataink s miből álljanak feladataink. Szerintem ezen kivánatok és feladatok részben kifelé, az egyház keretén kívül, részben pe­dig befelé, az egyház keretén belől vannak irányozva. Szemben az állammal, tehát kifelé főkívánsá­gunk a bitfelekezetek közti egyenjogúságot és viszo­nosságot megállapító 1848. évi XX-ik törvényczik­­kelynek érvényesítése. Elvben kijelentetett ugyan ezen törvényben a bitfelekezeteknek egyenjogúsága, hanem fájdalom­­életbe mai napig sem lépett. Az alkotmá­nyosságnak akkoriban rögtönözve történt beszünte­tése, a provizóriumoknak hosszas idejű tartama s az erre bekövetkezett uj parlamentáris rendszer beáll­tával meggyűlt uj alkotások s teendőknek halmaza késleltethették ugyan egy ideig a már kimondott elv­nek egyes részletezésbe leendő alkalmazását, de — tekintettel arra, hogy hosszas tizennégy évek lefolyása alatt az új parlament ezen ügynél sokkal csekélyebb jelentőségű tárgyakat intézett el, nem lehet fájdalmas érzés nélkül meg nem említeni, hogy a törvényhozás a mindennapi élet viszonyaiba oly élesen vágó vallás­beli kérdéseknek elintézésére eddig időt nem talált, pedig ezen mulasztás annál kevésbbé nézhető el, mennél bizonyosabb az, hogy a hitfelekezetek közti egyenjogúságnak hiányából eredő mindennapi pa­naszok és sérelmek égető szükséggé tették volna s teszik azt most is ezen ügynek mielőbbi rendezését. Hazánkban a protestáns egyház nem keres, nem kér kegyelmet, hanem követeli jogos igényeinek érvénye­sítését A kegyelemnek ténye elhalasztható, de a tör­vény szentesítette jogos követelmények természetük­nél fogva mielőbbi teljesítést igényelnek. A protes­táns egyháznak jogai pedig szentesített törvényeken alapulnak. Az 1606-ik évi bécsi békekötés, a magyar protestáns egyháznak Magna Chartája, ez adta meg hazánkban az érintett egyháznak a tökéletes vallás­szabadságot s az azzal járó jogokat. Nem volt ez, mint sokan hiszik, a hitfelekezetek közti kiegyezkedés, hanem volt ez a legnyomatékosabb politikai aktus, melynek létrehozatalától függött az országnak nyu­galma. Alig van törvénykönyvünkben ennél nagyobb súlylyal bíró törvény, igazolja ezt már azon körülmény, hogy az 1608-ik évi országgyűlés meg sem kezdődhe­tett s a koronázás meg sem történhetett, mielőtt ezen békekötésnek szövege ugyanazon évi első koronázás előtti törvényczikkelybe be nem iktattatott, ezen bé­kekötésnek pedig következőleg tehát az érintett tör­vénynek első kondícziója, sine qua non, a vallássza­badságnak garancziája volt. De daczára annak, hogy ezen békekötés egy rendkívüli sankczióval bíró tör­vény által szentesíttetett, daczára annak, hogy felet­te külhatalmak is kezeskedtek, az akkori kormány­nak önkénye ellentállott a törvény tartalmának s az által újabb vallásos izgatásoknak, türelmetlenségnek sőt üldözéseknek tárkapuját nyitotta meg. Egy századon túl dühöngő küzdelmek után egy szelidebb szellem lenge át hazánkat, habár keveset, de az akkori viszonyokhoz mérten mégis sokat adó, a sötétben feltűnő ragyogó csillag­képen jelent meg második József császárnak Tol­­leranczialis Ediktuma. Üdvözölte ezt örömmel a protestáns egyház, de üdvözölte még nagyobb mérv­ben az utána nemsokára bekövetkezett 1791: 26 törv. czikkelyt, mint ő felsége második Lipót királynak nagylelkű adományát, s csakugyan ez királyi ado­mány volt, mert ő felsége önakaratából és saját ini­­c­iativájából adta be az országgyűlésnek 1790 évi november 17-én ezen törvényjavaslatot, mely azon­ban akkoriban el nem fogadtatott, nem pedig azért, mert a javaslatban az áttérni kívánókra nézve a hat heti oktatás indítványoztatott, ezt pedig az ország­­gyűlésen jelenlevő rend nem akarta elfogadni azért, minthogy ez­által feltételeztethetnék, hogy híveinek vallásos oktatásáról nem volna elegendőleg gondos­kodva. Ennek következtében ezen törvényjavaslat, ő felsége által visszavétetett, de nemsokára ezután úgy­mint 1791-ik évi január 11-én ismét beadatott a hat heti oktatásnak kihagyásával, ekkor a törvényja­vaslat elfogadtatott s törvényszentségre emeltetett. Határozottan és világosan hivatkozott ezen törvény a bécsi és linczi békekötésekre, s mindamellett mégis kormányrendeletek által kiforgattatott annak valódi értelme, sőt azon anomália követtetett el, hogy ezen világos törvényből a kormány a hat heti oktatásnak behozatalát kimagyarázta, kimagyarázta tehát éppen azt, mi végett a törvénynek első redukcziója el nem fogadtatott, kimagyarázta azt, mi ellen az egyházi rend oly erősen tiltakozott, s a hat heti oktatás 1792. évi szepteber 25-én kelt intimatum által megparan­­csoltatott s rendkívüli szigorral sőt kegyetlenséggel is gyakorlatba hozatott s a protestáns egyházban uj sérelmek tárgyát képezte, de a törvénysértés elleni ezen panaszok a kormány által ki nem hallgattattak s a sérelmek nem orvosoltatak, az országgyűlések­nek alsó házában azonban időről időre ezen vallásos panaszok mindig élénkebb részvéttel fogadtattak s jelesen 1843/4. országgyűlésen az időközben felmerült vegyes házasságokra vonatkozó újabb vallásos sé­relmek orvoslását a Rendek háza nagy lelkese­déssel szorgalmazta, de számtalan üzenetek vál­tása sem bírta a főrendeket, az alsóház korszerű és legális törvényjavaslatának elfogadására, s igy az ügy nem juthatott felterjesztés utján a király ő­fel­sége elébe. Az igazságos fejedelem azonban meggyő­ződvén a panaszok alaposságáról s a sérelmeket or­vosolni akarván, miután ez az országgyűlés által el nem éretett, az országgyűléshez intézett leirata által az ügy ujjólag tárgyalás alá került, s ezen királyi leirat következtében jött létre az 1843/4. évi III. törvényczikkely. E szerint ezen törvénynek létrehoza­talát nem annyira az akkori törvényhozó testület­nek, mint inkább az igazságos s kegyes indulatu fe­jedelemnek, s az ország javát félszázadon keresztül szivén hordó korszakának szellemén túl emelkedett József nádor ő fenségének, mint ez ügyben lel­kes közbenjárónak köszöni a protestáns egyház. Mindamellett, hogy ezen törvény korántsem orvosolta minden irányban a protestáns egyháznak sérelmeit, örömest fogadta azt mégis a panaszló egy­ház, mint az akkori körülmények közt kivívható vív­mányt, de a gyakorlatban ezen törvény sem maradt ment az ellenérzetűek megtámadásától. — Ilyen hullámzásoknak, s az azokból kifolyó küzdelmeknek volt századokon keresztül kitéve a protestáns egyház, mig végtére meghozatott az 1848-ki XX. törvény­­czikk, mely elvben biztosítván a tökéletes vallássza­badságot, s egyenjogúságot, újra szentesittetett a bé­csi és linczi békekötésnek tartalma. Az 1868-ik or. tekintheti Bismarkot olyannak, hogy valami nagyon rajong az orosz rokonsénvek megnyeréséért. Azt hiszem eleget mondtam annak előtüntetésére, hogy Bécsben és most bg­ismarck látogatására mily nagy súlyt fektetnek.

Next