Pesti Napló, 1879. szeptember (30. évfolyam, 211-235. szám)
1879-09-11 / 219. szám
30. évi feld. 219. szám. Budapest, 1879. csüörtök, szeptember 11 Szerkesztési irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal , Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közremények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételek Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 írt. — 6 hónapra 12 Rt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évegyedenként 1 Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek a ■.a, mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számnitotta. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadó-hivatalába Budapest, Barátok-tere, Atheníleum-épület, küldendők. A Pesti Napló táviratai (Ered. sürg.) Debreczen, szept. 11. A konvent, Török Pál indítványára, az ágostai hitvallásnak budapesti konventjéhez üdvözlő sürgönyt határozott küldeni. A legfőbb felügyeleti jog tárgyában kiküldött bizottság azt javasolja, hogy a püspökökből és egyházkerületi gondnokokból állandó bizottság alakíttassék a vallásszabadság megóvására. Ez indítványt a konvent elfogadta. Lónyai Menyhért indítványára az ágostai hitvallásnak konventje hasonló intézkedésre kéretik fel. Az ülés tovább foly. Madrid, szept. 11. Canovas del Castillo elfogadta a küldetést, hogy Bécsbe utazva, Mária Krisztina főherczegnő kezét hivatalosan megkérje. Skutari, szept. 11. A montenegrói határszabályozási bizottság tanácskozásait tegnap Poggoritzában befejezte, s azok folytatása végett a jövő év május havában Ragusában fog ismét összeülni. Darmstadt, szept. 11. A német császárné Bádenen való átutazása alkalmával meglátogatta a Jugenheimban időző orosz cárnőt. Konstantinápoly, szept. 10. A görög-török kérdésben ma tartott tanácskozás alatt, a török küldöttek az utolsó görög nyilatkozatra válaszoltak. Hosszas vita után a görögök kijelentették, hogy erről értesíteniök kell kormányukat. Münster, szept. 11. A Westphälischer Mercur közli Puttkammer miniszter válaszát a westpháliai papságnak, a tanodákra vonatkozó beadványára. A miniszter ragaszkodik a már kifejtett elvhez s reményét fejezi ki, hogy az egyház a tanodák ügyeiben később mégis közreműködni fog. London, szept. 11. A Daily News jelentése Lahore-ból: Massey dandára a legnagyobb gyorsasággal indul Kabul ellen, hogy a Roberts tábornok parancsnoksága alatt álló csapatokkal egyesüljön. Reményük, hogy az általános előnyomulás Kabul ellen, 4 nap múlva megkezdődik. Budapest, szept. 11. (Bosznia - Herczegovina) közigazgatásának szervezése kútba dobott kő, melynek kihúzásától fölmente magát gr. Andrássy. Reggeli lapunkban említettük, hogy bécsi lapok közlései szerint, e tekintetben mily tervek vannak szőnyegen. A P. Lloyd ma rektifikálja e közlést. Szerinte az osztrák kormány s nem Tisza, állítá fel a tételt, hogy a két okkupári tartomány közigazgatása ipso fakto a delegácziók elé tartozik, míg a magyar kormány azt sürgető, hogy e tekintetben külön törvény alkotása szükséges. A Tisza-kormány tehát kész volt arra, hogy a delegácziók hatásköre tágíttassék, mint azt tudósítóink már hónapokkal ezelőtt jelentették. Gr. Andrássy sürgetése folytán, e tárgyban a két kormány között kompromisszum s ennek alapján törv.javaslat létesült. E javaslat négy pontból áll, melyeket a P. L. ismertet. Az első pont kimondja, hogy Bosznia s Herczegovina kormányzata, az 1867. XI. t. sz. értelmében közös ügyet képez (!) s mint ilyen a közös kormány resszortjába tartozik. A második pont kijelenti, hogy a közös kormánynak a két okkupáti tartományt illető minden tanácskozásában, a két országos kormány, képviselői által részt venni tartozik. A harmadik s a negyedik pont különbséget tesz az okkupárt tartományok »rendes folyó kiadásai«, s »az állandó beruházások« között, aminek az építkezések, vasutak sat. Az előbbennek a delegácziók hatáskörébe tartoznak, az utóbbiak a parlamentek illetékességi körébe. A P. Lloyd helyteleníti e javaslatát, és kisegítőül azt ajánlja, hogy a tervezet egyes részleteinek módosítása mellett, a delegácziók hatásköre csak rövid időre, legföljebb két évre terjesztessék ki az okkupáit tartományokra, t. i. addigra, mig e tartományok tárgyában végleges intézkedés történhetik. (A közös misztertanács), mely Bécsben szept. 23-án tartatik, meg fogja állapítani az 1880-diki közös költségvetést. (Az orosz-német viszonyokról) írja a Journal des Debats. A hármas szövetség immár második fázisba lépett: súlypontja nem Pétervárt, hanem Bécsben és Pesten van. Bismarck e szövetség lelke a külpolitikában ugyanazt a methodust követi, mint a belpolitikában. Itt, valamint amott a pillanat tényleges szükségletei szerint változtatja szövetségeseit. Oroszországtól — így végződik a czikk — épen úgy Ausztriához megy, mint a nemzeti szabadelvűektől a konzervatívokhoz; mindkét helyen nagy reményeket ébreszt, melyek felét sem teljesíti, lehetőleg sokat ígér és keveset ad, egészen soha sem engedi át magát, sőt épen csakis annyit ad szövetségeseinek, a mit meg nem tagadhat tőlök s mégis magához fűzi őket az előnyök csalétkével, melyekkel egyre kápráztatja szemöket, de talán sohasem fogja nekik átengedni. Az azonban még nincs bebizonyítva, hogy Vilmos császár, ki őt sohasem zavarja parlamenti taktikájában, teljesen szabad kezet enged-e neki a külpolitika terén is. A berlini kongresszus előestéjén, tehát épen akkor, midőn Bismarck herczeg fordulatot készült tenni Ausztria javára, Vilmos császár azt mondotta: »Ha a fehér tengertől az Indusig és Kamcsatkától a Szajnáig s a Themseig dörögnek is az ágyuk, mindez még meg nem öli a német-orosz császári szövetséget.« Ha igaz, hogy Bismarck tanácsát a Manteuffel küldetése ügyében ki nem kérték, s hogy az alexandrovoi találkozás Vilmos császár spontán elhatározásának volt a gyümölcse, úgy a közvélemény ösztöne eltalálta a helyeset, midőn azt hiszi, hogy a hirlapírók bármennyire harczolnak is tollaikkal, a német-orosz szövetség mégsem lesz megingatva. Bismarcknak elég befolyása volt uralkodójára, hogy ráerőszakolja Garibaldi szövetségét, de sohasem sikerülene neki őt Sándor czártól elvonni.« (Rómából) írja szept. 7-től a Pol. Korr. levelezője . Kormánykörökben is lecsillapult az izgatottság, melyet Haymerle ezredes ismert könyvének megjelenése keltett s biztosan állítható, hogy néhány lap azon híre, hogy az itteni kormány e munka miatt Bécsben reklamácziókat emelt, teljesen alaptalan. A kormány sem hivatalos, sem félhivatalos alakban nem ten semmit, ami csak legkevésbbé hasonlítana reklamáczióhoz. Az olasz kormány egész akciója az illető művel szemben az officziózus Italia Militare egy,mellékesen mondva, sántító megjegyzésére szorítkozik. Mint állítható, az olasz kormány távol áll attól, hogy Novi-Bazárnak osztrák csapatok általi megszállása ellen bármilyen aggodalmakat emelt s erre nézve megjegyzéseket tett volna, sőt nyíltan kijelentette, hogy Corti gr. az olasz kongresszusi biztos által annak idején kért s Andrássy gróf részéről készségesen megadott felvilágosítások ezen okkupáczió czéljáról és terjedelméről az olasz kormányt teljesen kielégítették és megnyugtatták. E felvilágosítások után nincs többé oka ez ügyre bármiképen is visszatérni. Az olasz sajtó egy részének azon aggodalmában, hogy Ausztria-Magyarország még tovább akar előnyomulni , Novi-Bazár csak az első etappe Szalonik felé, sem a kormány sem a komolyan és nyugodtan ítélő poltikusok nem osztoznak s az egész dolog a rendes, szokásos vészlövések egyikére redukálódik. (?) II I R aj ner Pál. — szept. 11. A mai reggeli postával megdöbbentő hírt vettünk. Rajner Pál, a volt belügyminiszter,öngyilkos halállal múlt ki. A tragikus eset részleteit nem tudjuk, de aligira csalódunk azon föltevésben, hogy hosszas, fájdalmas s gyógyithatlan betegség bírta a kétségbeesett lépésre. Rajner tisztelt nevet s a közbecsülésben eltöltött hosszas kiváló működésnek diszteljes emlékét hagyja hátra. Ő több ízben képviselte az országgyűlésen Hont megyét, e megyének alispánja is volt, továbbá kir. biztos s működése mint belügyminiszter s a Deák-párt végrehajtó bizottságának egyik elnöke általánosan ismeretes. A politikától visszavonulva az általános földhitelrészvénytársulatnak volt egyik igazgatója. Betegsége e működéstől is megválni kényszerítő s az utóbbi években teljesen szakított minden nyilvános szerepléssel. E kiváló, szeretetreméltó és lovagias férfiú tragikus elhunytának hire országszerte mély sajnálkozást s részvétet fog felkelteni. A szomorú esetről vett híreink a következők: Ipolysági levelezőnk röviden említi, hogy Rajner Pál ehó 9-dikén hontmegyei birtokán, Lontón több évi betegeskedés folytán elhunyt. Zárjel között azonban megjegyzi, hogy hir szerint, szivén lőtte magát. Lontóról szept. 9-dikén estéről a következőket írják nekünk: A meglepő és szomorú hírt tudathatom, hogy Rajner Pál, a volt belügyminiszter, lontói birtokán ma, szept. 9-én, d. u. 3 órakor, pisztolylövéssel véget vetett életének. A golyó szívén találta. Az okok eddig még ismeretlenek, de úgy látszik, életuntság bírta az öngyilkosságra. Az utóbbi napokban folyton panaszkodott, hogy az élet oly sokáig tart! — A hivatalos vizsgálat, a haláleset konstatálása czéljából, holnap, 10-dikén fog végbe menni. Még megemlítjük, hogy Rajner nőtlen volt. Béke poraival! Bismarck s Andrássy. A Bismarck s Gorcsakoff közötti perpatvarnak, valamint Bismarck bécsi utazásának, a bécsi félhivatalos körökben oly jelentőséget tulajdonítanak, mely igen vérmesnek látszik. Fentebb alkalmunk van idézni a J. des Debats nyilatkozatát, mely arra int, hogy ez idő szerint a német-orosz viszonylatok meghidegülése még oly tényező, mely nagyon bizonytalan. Bécsi körökben azonban ez alapra a kombinácziók nagy légvárát építik, mint ez a következő levélből kitűnik: A Bécs, szept. 10. A lapok jelentik, hogy gr. Andrássy még részt fog venni a szept. 23-án ő Felsége elnöklete alatt tartandó minisztertanácsban, azután jószágaira vonul vissza s ott marad a delegácziók összeültéig. Időközben azonban még egy jelentőséges esemény megy végbe: bg Bismarck látogatása Bécsben, s különösen figyelemreméltó, hogy gr. Andrássy fölmentetése elhalasztatik e látogatás utánig, vagyis, hogy súlyt fektetnek reá, hogy gróf Andrássy, még mint tényleges miniszter fogadja be Bismarck látogatását Bécsben. S valóban az általános politikai helyzet elég világosan szól gr. Andrássy s bg Bismarck találkozásának nagy jelentőségéről. Bármit mondjanak a berlini s a pétervári félhivatalosak az alexandrovoi császári találkozásról, a bécsi illetékes körökben épen nem hajlandók azon föltevésre, hogy e találkozással a régi viszony Orosz és Németország között ismét helyre van állítva. Ha elég udvariasak is arra, hogy nem vonják kétségbe az állítást, mely szerint a német koronaherczeg az Orosz és Németország közötti komoly feszültség hírét »esztelenségnek« jelentette ki, a Nordd. Alig. org által tett, Manteuffel missziójáról kétszeri nyilatkozat máris ellensúlyozta a német koronaherczegnek tulajdonított szavak kedvező hatását. E szavak éle azon föltevés ellen fordul, mintha Bismarck valaha beleegyezett volna Manteuffelnek a czárhoz való küldetésében, s eléggé megérteti, hogy Bismarck semmit sem akar tudni a császári ura által tett előzékenység első lépéséről. — Itt tehát azt hiszik, hogy a boszankodó s nem a mosolygó hg Bismarck fogja Bécsben Andrássy gróf kezét megszorítani, s gróf Andrássy az összes orosz sajtó s az illetékes orosz körök legújabb magatartása után nem Az ágostai egyház egyetemes gyűlése. — szept. 11. Az evangélikus egyház iskolaépületének nagytermében és részben az egyház templomában a mai délelőtt folyamában az egyház kitűnőségeinek legnagyobb része jelenlétében állt le amaz ünnepély, melylyel Zsedényi Ede utódja az egyházi főfelügyelőségben, Radvánszky Antal br. új hivatalába beiktattatott. A jelenvoltak között láttuk Szeberényi Gusztáv, Geduly Lajos, Karsai Sándor és Czékus István szuperintendenseket, Győri Vilmos lelkészt, Radó Kálmán, a dunántúl kerület felügyelőjét, Szontagh Bertalan kerületi felügyelőt, Hunfalvy Pált, Ballagi Mórt, Fabinyi Treophil kir. táblai elnököt, Ivánka Imrét, Pulszky Ajostot, Erdmann hallei bölcsészettanárt stb. A karzaton nagyszámú közönség nézte az ünnepély menetét. Prónay Dezső báró, mint hivatalban legidősebb kér. felügyelő 9 órakor elfoglalja az elnöki széket, mellette Geduly Lajos, mint hivatal szerint legidősebb szuperintendens foglal helyet. Prónay báró beszéde elején kegyelettel emlékezett meg Zsedényi Edéről, ki az egyház nagy fájdalmára ez évi február hóban meghalt és indítványozza, hogy a felejthetlen elhunytnak emléke jegyzőkönyvileg is megörökittessék (Helyeslés). Ezután röviden jellemzi működését. Zsedényi fáradhatlan buzgalmat tanúsított az egyház minden ügyében, szilárdan ragaszkodott az egyház autonómiájához. »Áldozatkészsége, különösen az iskolák, hit tanítók kiképeztetése stb. iránt példátlan volt. Hogy mennyire szivén viselte az egyház érdekeit, igy fejezé be, mutatja az, hogy még szabadságát is koczkára tette egyházunk jóllétéért. Legyen áldott emléke!« (Éljenzés.) Ezután előadja, hogy Szentiványi betegség által akadályozva lévén a megjelenésben, neki jutott a szerencse a gyűlést megnyitni és felolvassa a választás eredményét. A szavazatok jún. 4-én adattak be, összesen 554. Ezek közül kapott Radvánszky Antal b. 448-at, Péchy Tamás 42, Szentiványi 22-őt, a többi szavazatok másokra estek. Erre üdvözölve a jelen voltakat, az ülést megnyitónak nyilvánítja. Győry Elek (budapesti ügyvéd) egyetemes jegyző felolvassa a választás előmunkálataira és a választásra vonatkozó jegyzőkönyveket, továbbá a főfelügyelőnek adandó utasításokat. Erre a tegnap este tartott előértekezlet által elfogadott beiktatási programm elfogadása után, elnök indítványára Fabinyi Theofil és Karsay Sándor szuperintendens vezetése alatt egy tizenkét tagú küldöttség választatott, mely Radvánszky Antal bárót meghívja a gyűlésbe. Kisvártatva megjelent az agg dr. Radvánszky díszmagyarban, rendjeleivel és a gyűlés lelkes éljenzéssel fogadta. Prónay Dezső dr. röviden üdvözli és beszédének végén a szabályok értelmében megkérdezi, hogy hajlandó-e elfogadni a főfelügyelői állást, a felolvasott utasításokat és kész-e erre letenni az esküt ? Radvánszky Antal dr. meghatott hangon feleli, hogy teljes életében igyekezett az egyház bizalmát megnyerni és ígéri, hogy e bizalmat a jövőre is megőrizni legjobb akarata és tehetsége szerint fog iparkodni; elfogadja a főfelügyelői állást, az azzal járó utasításokat és kész az esküt letenni. (Zajos éljenzés.) Erre Prónay felszólítja a főfelügyelőt és a gyűlést, hogy menjenek a templomba hálát adni istennek, ki megengedte, hogy ily bölcs határozatot hozzanak. A gyűlés tagjai ezután a templomba vonulnak, mely ez ünnepélyes alkalomra némileg fel volt díszítve, amennyiben az oltár virágdíszben ékeskedett, az előtte való hely szőnyeggel volt betakarva és a nagy viaszgyertyák és a csillár lángjai szelíd fényt árasztottak isten ez egyszerű házában. Az oltár előtt foglalt helyet Radvánszky dr., mellette balról Szeberényi Gusztáv püspök, jobbról Prónay br. ültek. Az ünnepély itt a »Ha maga Krisztus oltalmaz« kezdetű egyházi ének elzengésével kezdődött. Erre Geduly Lajos Dunáninneni, mint hivatal szerint a legidősbb szuperintendens Karsay Sándor és Czékus István püspökkel az oltárhoz lépett, és a gyülekezet felé fordulva emelkedett hangú beszédet mondott, melyben kiemeli az újon megválasztott főfelügyelő félszázados fáradhatatlan működését és megjegyzi, hogy ugyancsak dr. Radvánszky műve volt az 1844. III. t. sz. és hogy 15 évvel később ő volt az evang. egyház veszélyeztetett autonómájának egyik legerősebb támasza és védője. Beszéde végén feltette a szokásos kérdéseket. — Akarod-e egyházunkban a törvényszabta választás által részedre jutott főfelügyelői tisztet elfogadni ? — Akarom! — Fogadod-e, hogy az egyház javát előmozdítod és rajta nem uralkodól ? — Fogadom! mondá Radvánszky b. szilárd hangon. Ezek után Karsay Sándor szuperintendens elmondta az eskü előtti imát, mire Radvánszky az oltár lépcsőjére állva — Czékus István szuperintendens olvasván az eskümintát — letette a hivatali esküt. Miután még Geduly püspök elmondta a zákmát és megáldotta a jelenvoltakat, és a befejező énekvers elénekeltetett, a gyűlés tagjai visszatértek a gyűlésterembe, hol Prónay Dezső b. beadta jelentését a Zsedényi halála óta történtekről, melyhez az unitáriusok ama részvétirata is csatolva van, melyet Zsedényi halála alkalmából intéztek az evang. egyház felügyelőségéhez. Erre üdvözli a főfelügyelőt és többi között azt mondá, hogy b. Radvánszky személye biztosíték arra nézve, hogy az egyházban az autonómia leple alatt hazafiatlan üzelmek nem fognak előfordulni (Éljenzés), és ezért b. Radvánszky megválasztását nem csak az egyházra, de a hazára nézve nagy szerencsének tartja. (Éljenzés.) Ezután átnyújtja a főfelügyelőnek a Zsedényi által készíttetett hivatalos főfelügyelői pecsétet, mely már azért is nevezetes, mert eddig, míg ezt Zsedényi nem készíttette, a főfelügyelők saját családi pecsétjüket használták. Radánszky Antal dr. erre élénk éljenzés között az elnöki széket a következő beszéddel foglalja el: Életem s az egyház téren tett — pályafutásomnak végső határaihoz közeledve foglalom el ezen kitűnő helyet, melyre a közbirodalom hívott meg engem. Elfoglalom azt igaz, érzelmeim elfogultságának hatása alatt, de azon kegyeletes áhitatossággal, melylyel vallásom iránt mindig viseltettem, elfogultsággal, mert előhaladott korom s az egyházi téren hivataloskodásomnak ma elért legfensőbb fokozata jelzik személyemre vonatkozólag pályafutásomnak véghatárát, — jelzik azon czélt, melyen túl mind a két irányban elzárkózik már előttem a jövendő. Két tényező folytonos kísérője a tevékeny ember életének, egyik az idő, másik a munka. Ezen két vetélytárs, daczára a köztük folytonosan fennálló alkudozások és küzdelmeknek, egymásra van utalva, karöltve kellene haladniok s mégis oly ritkán tartják meg az egyenlő lépést haladásukban, mert a munka gyakran nem siethet, az idő pedig nem várakozik, s így csakugyan valósul az, hogy az élet feladataihoz viszonyítva felettébb rövidre van szabva a munkásnak élete, melynek bizonyos fordulópontjaira érkezve elrémülve csak ott veszi észre az éveknek villámsebességű folyását. Érzem ezt leginkább e pillanatban, midőn életemnek ilyen fordulópontját elérve annak emlékezete merül fel előttem, hogy már 1828-ik évben választattam meg az egyetemes közgyűlésnek aljegyzőjévé. Belépvén az egyházi szolgálatba, ezen időtől kezdve szakadatlanul működtem, csekély tehetségeimhez képest valamint az egyházi, úgy a politikai téren hitfelekezetem érdekében, s hűségesen ragaszkodván mindig azon elvemhez, miszerint az egyház térein a szolgálat, nem keresve s nem válogatva, hanem arra kiszemelve s oda parancsolva vállalandó el, működtem minden alkalommal ott és akkor hová és mikor állíttattam, s igy jön, hogy most az egyenlők közt elsőnek megválasztatva jutottam azon kitűnő helyre, melyet a közegyház számomra tartott fel, hogy működésemet bevégezhessem azon téren, hol azt egy félszázaddal ezelőtt megkezdettem, fájdalom, szinte azon tudattal, hogy minden igyekezetem daczára munkámmal én is adósa maradtam az időnek. A volt és leendőnek választó pontjához jutván, látom és érzem, miként különböző eseményekben bővelkedő ezen ötven év lefolyta alatt változtak az idők, változtak a viszonyok, miként gyakran vészterhes fellegek borultak egyházunk egére is. Természetünkben rejlik, hogy életünk pályafutátásának egyik határát elérve, önkénytelenül tekintünk vissza a hátrahagyott útra. Innen van, hogy ma ilyen határra érkezvén, ösztönszerűleg tekintek vissza a lefolyt évtizedek soraira, s midőn a túlélt történelmeknek képei újulnak meg bennem, szemeim előtt vonulnak el a múltak, az akkorinak és mostaninak szemléletében és egyben hasonlításában elmerülve, fájdalmas érzés tölti el keblemet, mert feltűnő valójában előttem, valamint a személyekre úgy a felmerült viszonyokra nézve is, a múlt és a jelen közti különbözet. Azon korifeusok, kik egyházi szolgálatba léptemkor tekintélyes vezérei voltak egyházunknak, örök álmaikat aluszszák, pihenve hosszas fáradalmaik után, sőt e teremben körültekintvén nem akadok azon időből való munkatársra, hegyenkint dőltek ki a régi épületnek oszlopai, egymásután omladoztak széjjel annak kiegészítő egyes részei, s igy körülnézve csakugyan magányosan találom fel itt magamat, mint azon kornak, azon épületnek hátramaradt romja. De ezen elszomorító visszaemlékezés a múltra enyhül annak tudatában, hogy ezen változások sorában történtek olyanok is, melyek bizonyos irányban kedvező eredményeket fejlesztvén, egyházunk előnyére szolgáltak. Változott egy érintett félszázadnak lefolyta alatt alakjára és szervezetére nézve maga az egyetemes közgyűlés is, mert midőn az első kezdetében csak egy szorosabb körű értekezletnek jellegét viselte, később inkább csak az egyetemes felügyelőnek tanácsadó kollégiuma, az állam által alig ismert, a kormány által pedig épen el sem ismert intézmény volt, az most időjártával egyházi főhatósággá alakult át. Az időnek követelményei, a körülményeknek exigencziái érleltették organikus fejlődését, s igy önnön magából fejlődve nőtte ki magát az egyetemes közgyűlés azzá, a mi most, az egyháznak areopagusává a nélkül, hogy azt egy zsinat rendezte, szabályozta és szervezte volna. Időről-időre, esetről-esetre terjeszkedett és szerveztetek hatásköre az egyes egyházak akaratából, s mivel abban jelenleg összpontosulnak az egyházi közigazgatásnak minden szálai, képviseltetnek abban majdnem egy millió hitsorsosoknak s honfiaknak érzelmei, igényei s követelményei, az egyháznak ekképen legfelsőbb hatósággá átalakult egyetemes közgyűlés jelenleg autonóm állást vívott ki magának az állam kormányával szemben. Változott továbbá az egyház előnyére azon viszony is, mely a protestáns hitfelekezet és hazánk más hitfelekezetei között s az állam irányában létezett. Igazolják ezt az érintett ötven évek lefolyta alatt több rendbeli törvények, melyek a protestáns egyház jogos kívánalmainak némi részben mégis megfeleltek. Habár ugyan a hitfelekezetek közti egyenjogúság s az állam iránti viszony egészben még nincs rendezve, le vannak mégis már fektetve az érintett törvények szellemébe a bekövetkezendő kedvező szabályozásnak alapelvei, melyeknek életbeléptetése felett kezeskedik felséges Urunk királyunknak igazságszeretete, mire annál biztosabban támaszkodunk, mert hálás érzelemmel kell elismernünk, hogy azon előnyöket, melyekben az utolsó időben részesíttetett egyházunk, legnagyobb mérvben felséges Urunknak köszönhetjük. Ő az alkotmánynak nem csak regenerátora, hanem annak legszigorúbb őre, leghűségesebb követője, az alkotmányosság szellemétől átihleltetve, hazánkban létező minden hitfelekezetnek sorsát egyenlően hordja szivén és számtalan tettel bebizonyította, hogy nem volt e hazában uralkodó, ki a többi hitfelekezetek sorában anyagilag annyira támogatta volna a protestáns egyes egyházakat, mint azt tette és teszi folytonosan a most dicsőségesen országló királyunk. Székfoglalásom ünnepélye az egyházi téren tett szolgálatomnak egyszersmind félszázados jubileuma lévén, igen természetes, hogy reám nézve ily nagy jelentőséggel biró napon visszatekintettem a múltra s megemlékeztem az ezen időszakba eső történelmekről, de midőn a lejárt időnek képei vonulnak el még egyszer szemeim előtt, egy pillantást vetek a jövőbe is, s akkor azon kérdés merül fel előttem, miből álljanak jövendőre nézve kivánataink s miből álljanak feladataink. Szerintem ezen kivánatok és feladatok részben kifelé, az egyház keretén kívül, részben pedig befelé, az egyház keretén belől vannak irányozva. Szemben az állammal, tehát kifelé főkívánságunk a bitfelekezetek közti egyenjogúságot és viszonosságot megállapító 1848. évi XX-ik törvényczikkelynek érvényesítése. Elvben kijelentetett ugyan ezen törvényben a bitfelekezeteknek egyenjogúsága, hanem fájdaloméletbe mai napig sem lépett. Az alkotmányosságnak akkoriban rögtönözve történt beszüntetése, a provizóriumoknak hosszas idejű tartama s az erre bekövetkezett uj parlamentáris rendszer beálltával meggyűlt uj alkotások s teendőknek halmaza késleltethették ugyan egy ideig a már kimondott elvnek egyes részletezésbe leendő alkalmazását, de — tekintettel arra, hogy hosszas tizennégy évek lefolyása alatt az új parlament ezen ügynél sokkal csekélyebb jelentőségű tárgyakat intézett el, nem lehet fájdalmas érzés nélkül meg nem említeni, hogy a törvényhozás a mindennapi élet viszonyaiba oly élesen vágó vallásbeli kérdéseknek elintézésére eddig időt nem talált, pedig ezen mulasztás annál kevésbbé nézhető el, mennél bizonyosabb az, hogy a hitfelekezetek közti egyenjogúságnak hiányából eredő mindennapi panaszok és sérelmek égető szükséggé tették volna s teszik azt most is ezen ügynek mielőbbi rendezését. Hazánkban a protestáns egyház nem keres, nem kér kegyelmet, hanem követeli jogos igényeinek érvényesítését A kegyelemnek ténye elhalasztható, de a törvény szentesítette jogos követelmények természetüknél fogva mielőbbi teljesítést igényelnek. A protestáns egyháznak jogai pedig szentesített törvényeken alapulnak. Az 1606-ik évi bécsi békekötés, a magyar protestáns egyháznak Magna Chartája, ez adta meg hazánkban az érintett egyháznak a tökéletes vallásszabadságot s az azzal járó jogokat. Nem volt ez, mint sokan hiszik, a hitfelekezetek közti kiegyezkedés, hanem volt ez a legnyomatékosabb politikai aktus, melynek létrehozatalától függött az országnak nyugalma. Alig van törvénykönyvünkben ennél nagyobb súlylyal bíró törvény, igazolja ezt már azon körülmény, hogy az 1608-ik évi országgyűlés meg sem kezdődhetett s a koronázás meg sem történhetett, mielőtt ezen békekötésnek szövege ugyanazon évi első koronázás előtti törvényczikkelybe be nem iktattatott, ezen békekötésnek pedig következőleg tehát az érintett törvénynek első kondícziója, sine qua non, a vallásszabadságnak garancziája volt. De daczára annak, hogy ezen békekötés egy rendkívüli sankczióval bíró törvény által szentesíttetett, daczára annak, hogy felette külhatalmak is kezeskedtek, az akkori kormánynak önkénye ellentállott a törvény tartalmának s az által újabb vallásos izgatásoknak, türelmetlenségnek sőt üldözéseknek tárkapuját nyitotta meg. Egy századon túl dühöngő küzdelmek után egy szelidebb szellem lenge át hazánkat, habár keveset, de az akkori viszonyokhoz mérten mégis sokat adó, a sötétben feltűnő ragyogó csillagképen jelent meg második József császárnak Tolleranczialis Ediktuma. Üdvözölte ezt örömmel a protestáns egyház, de üdvözölte még nagyobb mérvben az utána nemsokára bekövetkezett 1791: 26 törv. czikkelyt, mint ő felsége második Lipót királynak nagylelkű adományát, s csakugyan ez királyi adomány volt, mert ő felsége önakaratából és saját iniciativájából adta be az országgyűlésnek 1790 évi november 17-én ezen törvényjavaslatot, mely azonban akkoriban el nem fogadtatott, nem pedig azért, mert a javaslatban az áttérni kívánókra nézve a hat heti oktatás indítványoztatott, ezt pedig az országgyűlésen jelenlevő rend nem akarta elfogadni azért, minthogy ezáltal feltételeztethetnék, hogy híveinek vallásos oktatásáról nem volna elegendőleg gondoskodva. Ennek következtében ezen törvényjavaslat, ő felsége által visszavétetett, de nemsokára ezután úgymint 1791-ik évi január 11-én ismét beadatott a hat heti oktatásnak kihagyásával, ekkor a törvényjavaslat elfogadtatott s törvényszentségre emeltetett. Határozottan és világosan hivatkozott ezen törvény a bécsi és linczi békekötésekre, s mindamellett mégis kormányrendeletek által kiforgattatott annak valódi értelme, sőt azon anomália követtetett el, hogy ezen világos törvényből a kormány a hat heti oktatásnak behozatalát kimagyarázta, kimagyarázta tehát éppen azt, mi végett a törvénynek első redukcziója el nem fogadtatott, kimagyarázta azt, mi ellen az egyházi rend oly erősen tiltakozott, s a hat heti oktatás 1792. évi szepteber 25-én kelt intimatum által megparancsoltatott s rendkívüli szigorral sőt kegyetlenséggel is gyakorlatba hozatott s a protestáns egyházban uj sérelmek tárgyát képezte, de a törvénysértés elleni ezen panaszok a kormány által ki nem hallgattattak s a sérelmek nem orvosoltatak, az országgyűléseknek alsó házában azonban időről időre ezen vallásos panaszok mindig élénkebb részvéttel fogadtattak s jelesen 1843/4. országgyűlésen az időközben felmerült vegyes házasságokra vonatkozó újabb vallásos sérelmek orvoslását a Rendek háza nagy lelkesedéssel szorgalmazta, de számtalan üzenetek váltása sem bírta a főrendeket, az alsóház korszerű és legális törvényjavaslatának elfogadására, s igy az ügy nem juthatott felterjesztés utján a király őfelsége elébe. Az igazságos fejedelem azonban meggyőződvén a panaszok alaposságáról s a sérelmeket orvosolni akarván, miután ez az országgyűlés által el nem éretett, az országgyűléshez intézett leirata által az ügy ujjólag tárgyalás alá került, s ezen királyi leirat következtében jött létre az 1843/4. évi III. törvényczikkely. E szerint ezen törvénynek létrehozatalát nem annyira az akkori törvényhozó testületnek, mint inkább az igazságos s kegyes indulatu fejedelemnek, s az ország javát félszázadon keresztül szivén hordó korszakának szellemén túl emelkedett József nádor ő fenségének, mint ez ügyben lelkes közbenjárónak köszöni a protestáns egyház. Mindamellett, hogy ezen törvény korántsem orvosolta minden irányban a protestáns egyháznak sérelmeit, örömest fogadta azt mégis a panaszló egyház, mint az akkori körülmények közt kivívható vívmányt, de a gyakorlatban ezen törvény sem maradt ment az ellenérzetűek megtámadásától. — Ilyen hullámzásoknak, s az azokból kifolyó küzdelmeknek volt századokon keresztül kitéve a protestáns egyház, mig végtére meghozatott az 1848-ki XX. törvényczikk, mely elvben biztosítván a tökéletes vallásszabadságot, s egyenjogúságot, újra szentesittetett a bécsi és linczi békekötésnek tartalma. Az 1868-ik or. tekintheti Bismarkot olyannak, hogy valami nagyon rajong az orosz rokonsénvek megnyeréséért. Azt hiszem eleget mondtam annak előtüntetésére, hogy Bécsben és most bgismarck látogatására mily nagy súlyt fektetnek.