Pesti Napló, 1879. október (30. évfolyam, 236-262. szám)

1879-10-09 / 243. szám

243. szám. Budapest, 1879. csütörtök, október 9. 30. évi folyam. Szerkesztési irodai Barátok-tere, Athen­aeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtat­nak e. Kéziratok nem adatnak vissza. Tü­nuló-f hi­vatal­­ f­arátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételein Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki*­adás együtt: 1 hónapra 2 firt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 1? írt. Az esti kiadás postai ktll&nkereléséért felelijelé* évn­egyedcukém­­­ávut Az előfizetés az év folytán minden hón­apban megkezd­he­tő, de füntífe lett mely napján történik is. mindenkor a hó első napjától Hir­detést', szintúgy mint előfizetések a [Pesti ]N­apló kiadó-rivatalobn, Budapest. Barátok­ tere, Athienaeusa-epidol, küldendők. A Pesti Napló táviratai. Bécs, okt. 9. A képviselőház mai ülésében Negrelli korelnök bejelenti a beérkezett választási kérvényeket és az előterjesztett törvényjavaslatot a marhavész ellen. Ezután felolvastatta a cseh képvi­selők ismert nyilatkozatát. (Lapunk már közölte. Szerk.) Weber, Banhans és társai törvényjavaslatot nyújtanak be, mely a hitelüzletek mellék­illetékeinek és kamatjainak szabályozására vonatkozik. A ház ezután megalakítja a 9 osztályt. Páris, okt. 9. Az »Agence Havas« megczá­­folja azt a hírt, hogy a minisztérium kebelében az amnesztia kérdés miatt nézetkülönbségek támadtak. Az Ag. H. kijelenti, hogy a teljes amnesztiát elvető határozatot egyhangúlag fogadta el a minisztérium. London, okt. 9. Roberts tábornok október 6-án kelt és Charasaibból érkezett távirata jelenti. Alá reggel, a Kabul felé vezető összes utakon elő­nyomuló kémszemle-osztályok, a városból kitö­rő nagyszámú ellenség által megtá­madtalak. Rövid idő múlva megérkezett a had­sereg zöme, míg a Charasaib és Kabul között fekvő dombokon a város lakossága jelent meg. A ghilzaik mindkét tábor szélén álltak. Makacs harrez után az angol csa­patok nagy hősiességgel elfoglalták a dombokat és szétverték az ellenséget, mely a legnagyobb rendetlenségben megfutamodott. Az angolok mintegy 85 halottat és sebesültet, az utóbbiak közt 2 tisztet és egy orvost vesztettek. Az ellenség vesztesége ismeretlen. Az angolok 12 ágyút és egy zászlót ejtettek zsákmányul. Igen erős előőr­söket állítottak fel, mert a környéken még sok Ghilzars tartózkodik. Roberts tábornok reménye, hogy okt. 7-én már Kabul előtt lesz. Az emir azt mondta, hogy Balabissar nem olyan emberek birtokában van, kikben bizhatik ; e miatt családja a városba költözött. Thardeb városa és annak külvárosai engedélyt kértek, hogy Roberts tábornok előtt hódolatuknak adhassanak kifejezést A tábornok azt hiszi, hogy ezen példát töb­ben fogják követni, és reménye, hogy az ország megnyugszik, mihelyt belátja, hogy az ellenállásnak semmi haszna sincsen. Most még nagy izgatottság uralkodik, úgy a városban, mint az országban. A katonai jelzőszerek igen hasznavehetőknek bizo­nyultak. Strassburg, okt. 9. Schneegans képvi­selő, ki a minisztériumba tanácsossá neveztetett ki, ma búcsút vett Zabern kerület választóitól. Beszé­dében kiemeli, hogy adott ígérete, mely szerint oda fog működni, hogy az ország maga az ország által kormányoztassék, immár a birodalmi gyűlés, a kor­mány és az autonóm testületek együttes működése által beteljesült. Az országos bizottság jogai szapo­rodtak. Többek közt jogában áll a bizottságnak, kér­vényeket elfogadni. Az ország a szövetségi tanácsban biztosok által van képviselve.Remény, hogy az új aera szerencsét fog hozni az országra és az ország rendes fejlődését és kibékülő jövőjét biztosítja.Ezen meggyő­ződés indította őt arra, hogy a kormány felhívásának engedve, az újonnan alakult minisztériumba lépjen. Ez iránti elhatározását csak azután valósította, a­midőn politikai barátainak beleegyezése őt a jelzett hivatal elvállalására bátorította. A törvény szerint mandátumáról le kell köszönnie, és eziránt már je­lentést is tett a birodalmi gyűlés elnökségének. I. Kedves gróf Andrássy ! Ha teljesítem — bár vonakodva és sajnálattal — Házam és a külügyek miniszterének hi­vatalától felmentése iránti kérelmét, szolgáljon ez annak bizonyítékául, mily nagy becset tulajdonítok egészsége fenitartásának. Ön a legeseménydúsabb és legemlékezetesb korszakok egyikében súlyos felelősség terhét évekig bátorsággal, erővel és sikerrel viselte — és teljesen jogosult megnyugvással válhatik meg oly tevékeny­ségi tértől, melyen a monarchiának és Házamnak a legkiválóbb szolgálatokat tette. Lelépését azonban nem tekintem államférfim működése befejezésének, sőt Személyem iránti hódo­lata s önfeláldozó odaadása, melylyel azt tanúhította, inkább arról kezeskednek, hogy legkészségesebben fogja felhívásomat követni, valahányszor és akármily téren venném ismét igénybe kipróbált szolgálatait. Legteljesb bizalmam és úgy biztosítva marad Ön­nek, mint leghálább elismerésem. Kelt Bécsben, 1879. évi okt. 8-án. Ferencz József, s. k. II. Kedves báró Haymerre! Kinevezem Önt Házam és a külügyek miniszterévé, és megbízom egyúttal a közös miniszteri tanács elnökségével. Kelt Bécsben, 1879. évi október hó 8-án. Ferencz József, s. k. Gróf Andrássy Gyula, s. k. (Az osztrák pártéletből.) Az osztrák parliament pártok alakulása gyors folyamatban van. A három autonomista klub által kiküldött tizenötös bizottság az elnök s a felirati bizottság megválasztá­sa tárgyában tegnap ülést tartott. A cseh klub meg­alakulása be van fejezve, pontosan megjelöltettek azon kérdések, melyekben a klubbot alkotó összes elemek kötték a határozatok által, s azok, melyekben a feudálisoknak s ifjú cseheknek megengedtetik ál­­láspontuk fenntartása. Az egyesült alkotmánypárt 21-es bizottsága legközelebb választatik meg, hogy teljes ülést hívjon össze a képviselőházi elnökválasz­tás kérdésében. (Az osztrák trónbeszéd) bécsi parlia­menti körökben, mint a P. Ll.-nak távírják, igen ked­vező benyomást tett. A csehek, lengyelek s a jogi párt tagjai természetesen nagy lelkesedéssel beszél­nek róla, de az alkotm­ánypárt egy része is ki van elégítve a kilátásba helyezett kormányelőterjeszté­­sek által, sőt a Taafe-kormány leghatározottabb el­lenfelei sem tagadhatják meg az okmánytól az össze­állítás rendkívüli ügyességét. (Új külügyminiszterünk Olaszor­szágban.) Rómából Írják a Pol. Korr-nak: Cairoli olasz miniszterelnök és külügyminiszter Mi­lánóból, hol hosszabb értekezlet volt­­. Haymerle leendő osztrák-magyar külügyminiszterrel S­ürgönyt intézett Maffei gr. külügyminiszteri államtitkárhoz s rendkívüli megelégedését fejezte ki abban az említett értekezlet lefolyásával. Sürgönye szerint Haymerle báró az olasz mi­niszterelnöknek nemcsak a legmegnyugtatóbb bizto­sításokat adta az osztrák-magyar politika irányáról Olaszországgal szemben, hanem bizalmát is kifejező Olaszországnak, s kormányának lojalitásában és ba­rátságában, mire Cairoli azon biztosítással felelt, hogy mindig törekedni fog az oly sokféle érdekek ál­tal összefűzött két állam közti bennső barátságot mind szorosabbá tenni. Monzában I. Haymerlet az olasz király több, mint egy órai kihallgatáson fogadta, s elutazása előtt a szt. Móritz- és Lázár-rend nagykeresztjével tün­tette ki. Az olasz királyné értesülvén róla, hogy Hay­merle bű neje is kiséretében van, igen szívélyes meg­hívást intézett hozzá, hogy látogassa meg, a­mely meghívásnak a bárónő eleget is tett. Haymerle b.­fogadtatása az olasz udvar részéről felette szívélyes volt, a báró, mint római követ általában a legélén­kebb rokonszenvet hagyja vissza maga után egész Olaszországban. (Haymerle báró az Italia irreden­­t­á­r­a­­.) Említve volt már, hogy Haymerle bárónak legutóbbi olaszországi útja alkalmával hosszabb be­szélgetése volt a milánói Pangolo szerkesztőjével az Ausztria-Magyarország s Olaszország közti viszo­nyokról. Most előttünk fekszik e beszélgetésről a nevezett lap közleményének szószerinti szövege, melyből adjuk Haymerle b.-nak az Italia Irreden­­tá-ra vonatkozó ezen nyilatkozatát: »Az Italia Irrendenta iránti agitáczió mes­terséges volt, az osztrák-magyar kormány jól tudja ezt, valamint azt is tudja, hogy a királyi és törvényes Olaszország nem gondol a hadviselésre. Ennek da­czára ama mozgalom felizgatta a lakosságokat. Önök­nek Olaszországban s nekünk Ausztriában sok he­vesvérű emberünk van; a lapok beszélnek az agitá­­czióról, túlhajtják horderejét, s a konfliktus a két ál­lam közt csakhamar előáll. Olaszországnak őriznie kell egy kincsét, egységét; nagyon rosszul cseleked­nék tehát, ha túl merész vállalatokba rohanna. Amint a határok kérdését felvetné, nemcsak Ausztria-Ma­­gyarországgal, hanem annak barátaival is szemben állana. A két országnak pedig békére és nyugalomra van szüksége, s kereskedelmük és iparuk fejlesztésé­re. Bárki elevenítené is fel Tirolon innen, vagy túl e vitakérdést, az nem lenne jó hazafi. Az 1859 és 1866 években Ausztria fájdalommal látta két tartományának a birodalom testétől való elszakí­­tását; ma azonban minden feledve van, s nem kíván egyebet, csak hogy jó barátságban élhessen Olaszor­szággal, s a­mely kívánságot, meg vagyok róla győ­ződve, az önök királya és kormánya is osztja. E kíván­ság létezéséről az önök részén miniszterelnökük itt Milanóban határozottan biztosított engem. Egész nyíltsággal beszéltünk egymással; e politika az, me­lyet én a legjobbnak tartok, különösen midőn oly loyális férfiú forog szóban, mint Cairoli. Megegyeztünk egymással, s azt hiszem, ez mindig meg fog történni, mert bizonyos politikai szükségességek rákényszerítik erre mindazokat, a­kik jó hazafiak, s e szükségességekhez alkalmaz­kodni e férfiaknak sokkal könnyebb, mint előbb ők maguk hitték. A dolgok különbözőknek látszanak az álláspont szerint, melyet elfoglalunk. Nem érti a politikát s kormányzást, a­ki politikusoktól azt kí­vánja, hogy valamely dolgot mindig ugyanazon módon szemléljenek. Mindezen okoknál fogva valóban s komolyan hiszek a békében s nem érthetem, miként láthattak alkarmirozó jelenséget Bismarck bg bécsi útjában. Egyébiránt egy tényről biztosíthatom önt. Természe­tesen jó és leyális osztrák lévén, egyúttal Olaszor­szágnak is jó és őszinte barátja vagyok s ez iránt biztosíthatja ön polgártársait.« (A szultánnak egy levelét a pápá­hoz) teszi közzé a »Missionis Catholiques.« A levél válasz azon pápai iratra, melyet XIII. Leo Hassoun­­nak a kath. örmények p­itriárchájául történt elisme­rése alkalmából a szultánhoz intézett s következőleg hangzik: »Megkaptam a barátságos levelet, melyben szentséged tudósitni kegyeskedik, mily örömet érzett megr. Hassounnak a kath. örmények patriarchájául történt elismerése folytán. Midőn szentségednek kö­­szönetemet fejezem ki a jó baráti érzületért, melyet ez alkalommal nyilvánít , örülök a magam részé­ről is azon biztosítás kifejezhetésén, hogy dicső­sége és szerencséje iránt állandó bennem az óhaj­tás. Meg vagyok győződve, hogy msgr. Hassoun, szentséged jóindulatú szándékaitól áthatva, misszió­ját leyális módon teljesítendő Fogadja szentséged igazi baráti érzelmeim ismételt kifejezését, s része­sítsen továbbra is jóindulatú barátsága bizonyíté­kaiban. Konstantinápoly, Chabam­bóban (1879. aug.) Hamid.­­ szentségéhez, XIII. Leo pápához, a mi igen szeretett, dicsőségteljes és fejedelmi barátunkhoz. Budapest, október 9. (A királyi kéziratok.) A Budapesti Közlöny mai lapja élén a következő legfelsőbb kéz­iratokat közli: A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA, ágiája kisasszony. — Regény. — Irta: Sauniere­r Pál. I. A Ramponniére-család. — Meglátod, ez az ostoba Justine nem jön, mormogta egy izgatott női hang. A hölgy egy szobában volt, melyet a betett ab­laktáblák és a leeresztett nehéz függönyök teljes sö­tétségbe borítottak. — Már késő lehet, kezdé újra haragosan. És ismét meghúzta a csengetyűt. Élénk mozdulattal szétvonta ágyfüggönyeit, mikor az ajtó nyikorgott és Justine belépett. Szótlanul tüzet gyújtott, az ablakokhoz ment, melyeket kinyitott, kitárta az ablaktáblákat és azon­nal világosság ömlött a szobába. A nap ezen a napon nehéz felhők mögé bújt. Ez 1866 márczius elején volt, a regg hideg és kelle­metlen volt, az utczák esőtől és ködtől nedvesek. Justine még mindig azzal az automata néma­sággal betette az ablakokat, félig leeresztette a füg­gönyöket és úrnője felé fordult. — Nincs egyéb parancsolni valója a kisasszony­­nak ? kérdező. — Nincs, de miért nem jött azonnal ? — Terítettem, kisasszony. — Hogyan­ már tizenegy óra van ? — Igen, tíz perez hián, kisasszony. — Jól van, felkelek, mondá a fiatal nő, intve szobaleányának, ki visszavonult. Lomhán szállt le ágyáról, picziny fehér lábait piros szattyán papucsba bujtatta és remegve, dide­regve sietett a tűzhez, mely a kandallóban lángolt. Nyitott, fekete selyemmel diszitett vörös kás­­mir reggeli pongyolát öltött magára, aztán kecses mozdulattal összefogta fekete hajának sűrű erdejét, mely vállait takarta és egyszerű kontyba szedte, melybe pompás teknőcz fésűt tűzött. Alig fejezte be ezt a toilette-jét, midőn halkan kopogtak ajtaján. — Tessék! mondá bájos kedves hangon. Az ajtó kinyílt és egy huszonhét — huszonnyolcz éves fiatal ember lépett a szobába. Barna volt és vonásai hasonlítottak a fiatal nő vonásaihoz. Belső ajkát sűrü bajusz és orczáit hosszú pofaszakáll diszité. — Ab! te vagy, Césár, mondá a fiatal nő csí­pős hangon. Most jösz haza ? — Igen. — Reggelire, mint rendesen, ugy­e . — Kétség kívül, felelé naivan Césár. Keresztbe fonta karjait, figyelmesen vizsgálta a fiatal nőt, és észrevette, hogy az duzzog. — Ah ilyet! mondá, mit tesz az neked, ha ma reggel, vagy tegnap este, ma, vagy tegnap jövök haza ? Hogy atyánk haragszik, azt értem, az egészen termé­szetes, ez már az ő dolga, a kedves embernek, de te.. — Nos, és én ? viszonzá élénken Kleopátra. Azt hiszed, hogy az nagyon hízelgő rám nézve, hogy te engem egy . . . Megállt és vállát vonta. — Téged ? mit ? mondá Cézár. ■— Cocottenak tartasz, mondá végre a fiatal nő. — Az az! a szó ki van mondva! kiállta bátyja, hangosan felkaczagva. Csak a világi nők találnak e szó­ban annyi gyűlöletet és féltékenységet. Semmi sem mulattat engem annyira, mintha tőlük hallom e szót kiejteni. Ez azért van, mert erőltettelek. Menj hát cocottenak ! De hogy tudod, hogy nekem cocotteom van? Nem tölthettem-e az­ért a játékasztalnál, vagy vacsoránál baráti körben ? — Tízszer is láttalak vele ! — És te nem szóltál nekem semmit! — Az hitted hát, hogy megállítalak és megszo­rítom kezedet? — Bizonyosan nem. — Nos ! akkor .. . mondá Kleopátra. Még mindig látom, kezdő ismét. Egy kis szőke, kender­­hajú, olyan ... és milyen orr! milyen szemek! mi­lyen száj! . . . Egy száj, melyet már annyian csókol­tak . . . piha! Sárga bőre olyan, mintha tele volna apró pikkhelyekkel. Azt nem tartja egyéb össze, mint mindenféle kenőcs ... ez már nem alak, ez vízfest­­mény, egy pastell festmény, egy paletta....... — Oh! te olyan csípős vagy, édes nővérem, mint a ma reggeli eső, mondá mosolyogva Césár. Hát valóban vétettem valamit ellened, anélkül, hogy emlékezném reá ? — Jól tudod. — Becsületemre­­ a legkisebb sejtelmem sincs. — Eljöttél tegnap este Clarence úrhoz ? — Nem, az igaz. — De te tudtad, hogy oda mentem. — Igen, azután ? — És te nem tudod, hogy atyám, ha bálba megy, megérkezése után azonnal a játék­asztalhoz ül, melyet csak akkor hagy el, midőn már haza kell menni ? — Azután? — Hogyan azután ! kiáltott Kleopátra. Nos, az az eredmény, hogy egyedül, vagy majdnem egye­dül vagyok a bálban és hogy ennek következtében ki vagyok téve minden kellemetlenségnek .. . — Mi által? Te majdnem mindenkit ismersz abban a házban, és igy nem látom, hogy . .. — És az az oláh ? •— Ah! Roumi herczeg ?... mondá Césár, fejét rázva. Talán nyilatkoznék véletlenül ? — Azaz, ez nem ember, ez egy vulkán. — Valóban? Kérdé a fiatal ember megelége­déssel. Nos! és miért panaszkodol ? — Panaszkodom, mert megöl . . . dunai udva­riasságaival. — Hol van itt a rossz ? — Hogyan! te azt hinnéd, hogy érzékeny lennék e szőrsapka enyelgései iránt, kit tökéletlenül borotvál­tak itt-ott, hogy valami a homlokhoz, szemekhez, orr­hoz és szájhoz hasonló lássék .. . — Miért nem, ha olyan gazdag, mint igényük ? — De ijesztően fut! — Nem mondom, hogy nem, de tiz vagy tizen­két milliója sok mindent eltakar . . . — Meglehet, a legtöbb fiatal leány szemeiben, de az enyéimben ... — Hát te nem olyan vagy, mint a többi ? — Nem, de te jól tudod, hogy lehetetlen... — Miért? kérdé Césár a legnagyobb közönynyel. Kleopátra hosszan meglepetve tekintett rá. — Hogyan ! mondá. Hát elfelejtetted . . . — Kit? Mit? — És Eduard ? mondá határozottan a fiatal nő. — Ah, igaz! vihogta bátyja. Beszéljük egy kicsit Eduardodról! Három év óta hírét sem hallani .. . Tudod, hol van, mivé lett ? Mondta neked, irt neked, adott magáról életjelt, mióta eltűnt ? — Nem, de végre. . . — Hát ne beszéljünk többet róla, vágott közbe hirtelen Césár. — Mindazonáltal, koczkáztató nővére, múltúnk­ban van valami . . . — Micsoda ? Mi van ? szakító félbe szárazon Césár. Ki tudná mondani, mi van ? Ki tudja ? Ki látta ? — Atyám, te, én... — És aztán? Kérdező czinikusan Césár. Fog, valaki hármunk közül vele dicsekedni ? — Bizonyára nem. — E szerint a világ szemeiben semmi sem tör­tént. A te helyeden nem is csinálnék annyi czeri­­moniát. Eduardot hagynám a hol van, és elvenném Roumi herczeget. — Látszik, szegény bátyám, erkölcsöd nem tisz­tul a forrásnál, melyből merítsz. — Eh ! idővel majd megjavul, válaszolá Césár. — Az igaz, mondá boszosan Kleopátra, nem igen vagy kényes eszközeid megválasztásában. — Mit akarsz mondani? — Hát az az óra, melyet ezen a nyáron adtam neked, midőn visszatértünk svájczi utazásunkból; még mindig azt hiszed, hogy ellopták, midőn az ope­rabálból kimentél ? — Ké­ségkivül. . . dadogta Césár. — Hazudsz. — Tessék ? — Oh értem­ a te korodban, és helyzetedben, pirulsz bevallani az igazat, mert valóban szégyen be­vallani : azt az órát már tíz napja elzálogosítottad. — Hogyisne! Kimondhatott neked ilyen kép­telenséget ? — Aglája kisasszony. — Ki az az Aglája kisasszony ? — Az egy alvajáró, kinek nevét és czimét any­­nyiszor olvastam a hirlapokban. Tegnap este meglá­togattam, hogy meggyőződjem, nem hazudtál-e? / m — És te hiszesz Aglája kisasszony igazmondá­sában ? kérdé gúnyosan Césár. — Miért kételkedném, midőn még a legkisebb részleteket is elmondta. Az órát a Montmartre kül­városi zálogházban zálogosítottad el és a vevény sz­á­ma 6842. César valóban megzavarodott. — Látod, tudom mihez tartani magamat, kezdé ismét Kleopátra, ki bátyja zavarát vallomás­nak vette. Felelj. Igaz az mind, a­mit mondtam ? — Ez már sok! mondá végre Césár. Még a revény számát is! — Tehát teljes okom volt hinni, hogy ha­zudtál. — Kétségkívül, mondá Cézár haragosan, de hát tudtam volna... — Tehát te is abban a nézetben vagy, mint én, midőn azt mondom, hogy a te korodban szégyenletes dolog ily kibúvókhoz folyamodni. Ha az megtörténik valami naiv iskolás fiúval, kire nézve a tapasztalatlan­ság és az atyai fukarság mentség, azt értem, de te e két ok egyikét sem hozhatod fel. Már elég régen jársz ebbe az ocsmány társaságba, melyben minden nap jobban sülyedsz, tapasztalatban tehát nincs hi­ány. A­mi a havipénzt illeti, melyet atyám ad, az kétszer annyi, mint az enyém, pénzben tehát nem szenvedhetsz hiányt. — Azt képzeled, ha nem hiányzott volna, ilyen szélső eszközökhez folyamodom ? válaszolá Césár. — Miért akarsz lehetetlent ? mondá élénken a fiatal nő. Van neved, gazdag vagy, nem ,­vagy ostoba, nem rut fiú, tehát tökéletesen megvolna, a mivel be­csületet szerezhetsz magadnak, ha összeszednéd magadat. Césár nem felelt. (Folyt, köv.) Válasz a horvát nuncziumra. — Folyt. — Az elvi fontosságú tekintetek mellett, melyek­kel ez újabb megállapítás szükségét indokoltuk, nem birhat bennünket annak mellőzésére a 1. horvát-szla­­von orsz. bizottságnak azon felfogása, mely e kulcs­nak jelentőséget csak annyiban vél tulajdoníthatni,­­a­mennyiben arra a vádra ad okot, hogy Magyar­­ország tartja el Horvátországot.« Nem hiszszük, hogy e tény vádképen hivatalos részről említtetett volna Horvátországgal szemben. A­mi pedig a hiva­talos jellemmel nem bíró nyilatkozatokat illeti: azo­kon csak keveset fog változtatni az a körülmény, hogy Horvátország köteles hozzájárulásának kulcsa a törvényben világosan ki van-e fejezve, vagy pedig annak kiszámítása a politikai számvevők magánszol­galmának van-e átengedve ? Az a tény, hogy Horvátország az állami közös­ségben pénzügyi szempontból passzív területet képez, mely nem képes az állami életnek — adóképessége arányában reá esendő — összes terheit elviselni, nem lesz vádképen felho­zható egy oly Horvátország ellen, mely törvényesen biztosított autonómiájának korlá­ti között közigazgatásának, igazságszolgálta­tásának és közoktatásának fejlesztésével, s népének folyton élénkülő közgazdasági tevékenységével, nap­­ról-napra igyekezni fog ezen állapotot javítani, s e mellett a pénzügyi szolgáltatásokon kívül fennálló egyéb fontos kötelezettségek teljesítésében, a politikai viszonyok megszilárdításában és a közös állami c­é­­lok támogatásában versenyezni fog az állam többi részeinek népével. Az állam ily körülmények közt csak saját jól felfogott érdekének hozza azt az áldo­zatot, melyet a közös terhek teljes viselésére egyelőre képtelen társországa helyett államterületének egyéb részeire várnt. Ámde az a lehetőség, hogy ez a vi­szony a politikai viták hevében és netáni túlzásainak visszatorlásaiban — esetleg vádképen említtetik fel Horvátország ellen, nem lehet elfogadható ok arra, hogy azon, felfogásunk szerint jelentékeny — mert az anyaországnak egy fontos jogát és a társországok­nak jövőben érvényesítendő kötelezettségét megál­lapító — elvet törvénykönyvünk lapjait­ól kitöröljük. Áttérve a hozzájárulási arány megállapítására, a magyar o. k. fentebb kifejtett nézeteihez, s az 1868: XXX. t. sz. 12. §-ának utasításához képest a monarchia másik államával kötött pénzügyi egyez­ménynél használt hivatalos adatokra alapította szá­mításait. Ezen adatok szerint a magyar korona or­szágainak 1868—1875. nyolcz évi összes nyersadó jövedelme 900.018.544 irtot tesz. Ez összegből a ma­gyar orsz. bizottság mindenekelőtt a határőrvidéki négy közvetett adónemnek tévedésből befoglalt jöve­delmét — egészben 6.504.073 i­tot— kiválasztandó­­nak tartotta azon okból, mert a határőrvidék eddigelé egy oly külön adminisztrácziót képez, melynek ki­adásai sem szoktak a Magyarország és Horvát-Szla­­vonországok közt a közös kiadásokra nézve évenként eszközölt leszámolásoknál tekintetbe vétetni, minél fogva azon terület jövedelmeinek mellőzése is in­dokoltnak látszik a közös költségekhez való hoz­zájárulás arányának meghatározásánál.­­ A fent megjelölt rész levonása után fennmaradó összeg úgy oszlik meg, hogy Magyarországra 846,766.125 frt, Horvát-Szlavonországokra pedig 46,748.346 forint nyolcz évi nyersadó-jövedelem esik. Ez megfelel 105,845.766 frt évi átlagnak Magyarországra és 5,843.543 frt átlagnak Horvát-Szlavonországokra nézve. A horvát-szlavonországi átlaghoz még hozzá­adandó Belovármegye egyenes és közvetett adóinak 1872 —1875. évi átlaga, a­mi 399.939 frtot tesz, úgy, hogy az egész horvát-szlavonországi évi átlag 6.243.482 írtban állapítható meg. Összehasonlítva most már a két a­lagot, Magyarország részéről 904,299.on, Horvátország részéről pedig 5.6,700,989 fe­jezi ki a százalékos arányt, melyben a két fél a közös költségek fedezéséhez hozzájárulni köteles volna. A magyar orsz. bizottság a fennálló viszonyok, valamint a társországoknak a horvát-szlavén orsz. bizottsági üzenetben is kifejtett pénzügyi helyzete tel­jes ismeretében egyátalán nem s­zándék­ozik ezen tör­vényesen megállapítandó aránynak a jelen kiegyezés­ben való tényleges életbeléptetését is követelni. Az orsz. bizottság elismeri, hogy Horvát-Szlavonorszá­­gok gazdasági élete, illetőleg a szükségleteik és adó­erejük közti viszony ez idő szerint nem fejlődött még annyira, hogy a közös költségekhez való hozzá­járulási k­ötelezettségüknek teljes mértékben eleget tehessenek. Ez okból az orsz. bizottság beleegyez abba, hogy az 1868. és 1873-diki törvényhozások által ideiglenes alapul elfogadott kisegítő elv az új kiegyezés tartamára is fenntartassék, és Horvát-Szla­­vonországok közjövedelmei ezentúl is bizonyos száza­lékos arányban osztassanak meg az autonóm és a közös kiadások között. A tisztelt horvát országos bizottság ugyan­ezen alapra állva, azt indítványozza,­­hogy Horvát­ország és Szlavónia belső közigazgatási szükséglete ezentúl is, úgy mint eddig, azon tíz éven át, a­melyek­ben a magyar korona és ő Felsége többi országai és tartományai közt létrejött megállapodás érvényes lesz, mindenek előtt Horvátország és Szlavónia egyenes és közvetett adóinak és egyéb jövedelmeinek 45°/0-ából fedeztessék, ugyanazon jövedelmek 55°/0-a pedig a közös kiadások fedezése végett a közös államkincstárba szállíttassák. A Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok tiszta közjövedelmének negyvenöt százaléka akképen számíttassék ki, hogy az összes közvetett és egyenes adókból a Dalmát-, Horváth- és Szlavonországokban fekvő államjavak jövedelmeiből és más közjövedelmekből csak azon kiadások vonutnak le, melyeket az adók kivetése és behajtása — a közös pénzügyigazgatás költségeit bele nem tudva — az államjavak kezelése, vagy a közvetett adók, illetékek és más közjövedelmek produkcziója és közvetlen kezelése okoz.« A 1. horvát-szlavén orsz. bizottság ezen indítvá­nya, illetőleg az abban felvetett kérdésnek miként leendő eldöntése képezi gyakorlati szempontból az egész jelen pénzügyi egyességnek sarkpontját; ter­mészetes tehát, hogy a magyar orsz. .bizottságnak a legbehatóbban kellett foglalkoznia nemcsak a kér­déssel általánosságban, de mindazon egyes tényezők­kel is, melyek a helyes megoldásra befolyást gyako­rolhatnak. Azon általános tekinteteken kívül t hát, melyeket az egész magyar állam financziális helyzete megkövetel, a magyar orsz. bizottságnak a törvény által kijelölt utat követve, meg kellett vizsgálnia az utolsó pénzügyi egyezmény gyakorlati eredményeit, a horvát-szlavén autonóm kiadások mibenlétét, s újabb alakulásait, nem tévesztvén szem elől azon arányt sem, melyet e kiadások a magyar állam többi terü­letének hasonló nemű kiadásaival szemben mutatnak. E tényezők vizsgálatánál fel kellett tűnni a magyar orsz. bizottság előtt, hogy az 1873. pénzügyi egyezmény által adott alapon a horvát-szlavon jöve­delmek autonóm czélokra eső évi összegei az utóbbi években sokkal nagyobb mértékben növekedtek, mint a minőben ez azon egyezség megkötésénél számba ve­hető volt. Az 1873-ai orsz. bizottsági munkálatban az átalány­rendszer mellőzése folytán Horvátország ja­vára kilátásba helyezhető évi nyereség — a tévesen fel­vett hatá­­rvidéki közvetett adójövedelmekkel együtt — mintegy 382.000 írtra volt számítva. A tényleges eredmény pedig azt mutatja, hogy a horvát-szlavón­országi jövedelmekből az autonóm kiadásokra eső 45°/„ évről-évre folyton emelkedő összegekben, jelen­leg már — még­pedig a határőrvidéki jövedelmek teljes elkülönzésével — mintegy 3.200.000 forintot tesz; tehát egy millió forinttal többet, mint a meny­nyi az 1873-iki egyesség megkötéséig a 2.200.000 frtos átalányrendszer mellett Horvát-Szlavonorszá­­gok autonóm szükségéteinek fedezésére elégnek ítél­tetett. A horvát-szlavon jövedelmeknek, s igy azok autonóm részének is ily jelentékeny növekedése rész­ben a már akkor fenállott adónemek eredményének természetes emelkedéséből is származik; nagyobb részben tulajdonítható azonban ama növekedés az 1873-dik év óta életbe lépett adóemeléseknek és új adónemeknek, melyek eredményének 45°/0-a az egyezményhez képest szintén a horvát-szlavén autonóm költségvetés javára esett. Ezen adóemelé­sek és új adók behozatalra pedig bizonyára nem a belügyi, igazság- vagy közoktatásügyi kiadásoknak mértéken túl való emelése kényszerítette az államot, hanem kényszerítették a közös kiadásoknak, a hadi költségeknek, közlekedési és egyéb vállalatokba tör-

Next