Pesti Napló, 1879. október (30. évfolyam, 236-262. szám)
1879-10-09 / 243. szám
243. szám. Budapest, 1879. csütörtök, október 9. 30. évi folyam. Szerkesztési irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak e. Kéziratok nem adatnak vissza. Tünuló-f hivatal farátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételein Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki*adás együtt: 1 hónapra 2 firt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 1? írt. Az esti kiadás postai ktll&nkereléséért felelijelé* évnegyedcukémávut Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de füntífe lett mely napján történik is. mindenkor a hó első napjától Hirdetést', szintúgy mint előfizetések a [Pesti ]Napló kiadó-rivatalobn, Budapest. Barátok tere, Athienaeusa-epidol, küldendők. A Pesti Napló táviratai. Bécs, okt. 9. A képviselőház mai ülésében Negrelli korelnök bejelenti a beérkezett választási kérvényeket és az előterjesztett törvényjavaslatot a marhavész ellen. Ezután felolvastatta a cseh képviselők ismert nyilatkozatát. (Lapunk már közölte. Szerk.) Weber, Banhans és társai törvényjavaslatot nyújtanak be, mely a hitelüzletek mellékilletékeinek és kamatjainak szabályozására vonatkozik. A ház ezután megalakítja a 9 osztályt. Páris, okt. 9. Az »Agence Havas« megczáfolja azt a hírt, hogy a minisztérium kebelében az amnesztia kérdés miatt nézetkülönbségek támadtak. Az Ag. H. kijelenti, hogy a teljes amnesztiát elvető határozatot egyhangúlag fogadta el a minisztérium. London, okt. 9. Roberts tábornok október 6-án kelt és Charasaibból érkezett távirata jelenti. Alá reggel, a Kabul felé vezető összes utakon előnyomuló kémszemle-osztályok, a városból kitörő nagyszámú ellenség által megtámadtalak. Rövid idő múlva megérkezett a hadsereg zöme, míg a Charasaib és Kabul között fekvő dombokon a város lakossága jelent meg. A ghilzaik mindkét tábor szélén álltak. Makacs harrez után az angol csapatok nagy hősiességgel elfoglalták a dombokat és szétverték az ellenséget, mely a legnagyobb rendetlenségben megfutamodott. Az angolok mintegy 85 halottat és sebesültet, az utóbbiak közt 2 tisztet és egy orvost vesztettek. Az ellenség vesztesége ismeretlen. Az angolok 12 ágyút és egy zászlót ejtettek zsákmányul. Igen erős előőrsöket állítottak fel, mert a környéken még sok Ghilzars tartózkodik. Roberts tábornok reménye, hogy okt. 7-én már Kabul előtt lesz. Az emir azt mondta, hogy Balabissar nem olyan emberek birtokában van, kikben bizhatik ; e miatt családja a városba költözött. Thardeb városa és annak külvárosai engedélyt kértek, hogy Roberts tábornok előtt hódolatuknak adhassanak kifejezést A tábornok azt hiszi, hogy ezen példát többen fogják követni, és reménye, hogy az ország megnyugszik, mihelyt belátja, hogy az ellenállásnak semmi haszna sincsen. Most még nagy izgatottság uralkodik, úgy a városban, mint az országban. A katonai jelzőszerek igen hasznavehetőknek bizonyultak. Strassburg, okt. 9. Schneegans képviselő, ki a minisztériumba tanácsossá neveztetett ki, ma búcsút vett Zabern kerület választóitól. Beszédében kiemeli, hogy adott ígérete, mely szerint oda fog működni, hogy az ország maga az ország által kormányoztassék, immár a birodalmi gyűlés, a kormány és az autonóm testületek együttes működése által beteljesült. Az országos bizottság jogai szaporodtak. Többek közt jogában áll a bizottságnak, kérvényeket elfogadni. Az ország a szövetségi tanácsban biztosok által van képviselve.Remény, hogy az új aera szerencsét fog hozni az országra és az ország rendes fejlődését és kibékülő jövőjét biztosítja.Ezen meggyőződés indította őt arra, hogy a kormány felhívásának engedve, az újonnan alakult minisztériumba lépjen. Ez iránti elhatározását csak azután valósította, amidőn politikai barátainak beleegyezése őt a jelzett hivatal elvállalására bátorította. A törvény szerint mandátumáról le kell köszönnie, és eziránt már jelentést is tett a birodalmi gyűlés elnökségének. I. Kedves gróf Andrássy ! Ha teljesítem — bár vonakodva és sajnálattal — Házam és a külügyek miniszterének hivatalától felmentése iránti kérelmét, szolgáljon ez annak bizonyítékául, mily nagy becset tulajdonítok egészsége fenitartásának. Ön a legeseménydúsabb és legemlékezetesb korszakok egyikében súlyos felelősség terhét évekig bátorsággal, erővel és sikerrel viselte — és teljesen jogosult megnyugvással válhatik meg oly tevékenységi tértől, melyen a monarchiának és Házamnak a legkiválóbb szolgálatokat tette. Lelépését azonban nem tekintem államférfim működése befejezésének, sőt Személyem iránti hódolata s önfeláldozó odaadása, melylyel azt tanúhította, inkább arról kezeskednek, hogy legkészségesebben fogja felhívásomat követni, valahányszor és akármily téren venném ismét igénybe kipróbált szolgálatait. Legteljesb bizalmam és úgy biztosítva marad Önnek, mint leghálább elismerésem. Kelt Bécsben, 1879. évi okt. 8-án. Ferencz József, s. k. II. Kedves báró Haymerre! Kinevezem Önt Házam és a külügyek miniszterévé, és megbízom egyúttal a közös miniszteri tanács elnökségével. Kelt Bécsben, 1879. évi október hó 8-án. Ferencz József, s. k. Gróf Andrássy Gyula, s. k. (Az osztrák pártéletből.) Az osztrák parliament pártok alakulása gyors folyamatban van. A három autonomista klub által kiküldött tizenötös bizottság az elnök s a felirati bizottság megválasztása tárgyában tegnap ülést tartott. A cseh klub megalakulása be van fejezve, pontosan megjelöltettek azon kérdések, melyekben a klubbot alkotó összes elemek kötték a határozatok által, s azok, melyekben a feudálisoknak s ifjú cseheknek megengedtetik álláspontuk fenntartása. Az egyesült alkotmánypárt 21-es bizottsága legközelebb választatik meg, hogy teljes ülést hívjon össze a képviselőházi elnökválasztás kérdésében. (Az osztrák trónbeszéd) bécsi parliamenti körökben, mint a P. Ll.-nak távírják, igen kedvező benyomást tett. A csehek, lengyelek s a jogi párt tagjai természetesen nagy lelkesedéssel beszélnek róla, de az alkotmánypárt egy része is ki van elégítve a kilátásba helyezett kormányelőterjesztések által, sőt a Taafe-kormány leghatározottabb ellenfelei sem tagadhatják meg az okmánytól az összeállítás rendkívüli ügyességét. (Új külügyminiszterünk Olaszországban.) Rómából Írják a Pol. Korr-nak: Cairoli olasz miniszterelnök és külügyminiszter Milánóból, hol hosszabb értekezlet volt. Haymerle leendő osztrák-magyar külügyminiszterrel Sürgönyt intézett Maffei gr. külügyminiszteri államtitkárhoz s rendkívüli megelégedését fejezte ki abban az említett értekezlet lefolyásával. Sürgönye szerint Haymerle báró az olasz miniszterelnöknek nemcsak a legmegnyugtatóbb biztosításokat adta az osztrák-magyar politika irányáról Olaszországgal szemben, hanem bizalmát is kifejező Olaszországnak, s kormányának lojalitásában és barátságában, mire Cairoli azon biztosítással felelt, hogy mindig törekedni fog az oly sokféle érdekek által összefűzött két állam közti bennső barátságot mind szorosabbá tenni. Monzában I. Haymerlet az olasz király több, mint egy órai kihallgatáson fogadta, s elutazása előtt a szt. Móritz- és Lázár-rend nagykeresztjével tüntette ki. Az olasz királyné értesülvén róla, hogy Haymerle bű neje is kiséretében van, igen szívélyes meghívást intézett hozzá, hogy látogassa meg, amely meghívásnak a bárónő eleget is tett. Haymerle b.fogadtatása az olasz udvar részéről felette szívélyes volt, a báró, mint római követ általában a legélénkebb rokonszenvet hagyja vissza maga után egész Olaszországban. (Haymerle báró az Italia irredentára.) Említve volt már, hogy Haymerle bárónak legutóbbi olaszországi útja alkalmával hosszabb beszélgetése volt a milánói Pangolo szerkesztőjével az Ausztria-Magyarország s Olaszország közti viszonyokról. Most előttünk fekszik e beszélgetésről a nevezett lap közleményének szószerinti szövege, melyből adjuk Haymerle b.-nak az Italia Irredentá-ra vonatkozó ezen nyilatkozatát: »Az Italia Irrendenta iránti agitáczió mesterséges volt, az osztrák-magyar kormány jól tudja ezt, valamint azt is tudja, hogy a királyi és törvényes Olaszország nem gondol a hadviselésre. Ennek daczára ama mozgalom felizgatta a lakosságokat. Önöknek Olaszországban s nekünk Ausztriában sok hevesvérű emberünk van; a lapok beszélnek az agitáczióról, túlhajtják horderejét, s a konfliktus a két állam közt csakhamar előáll. Olaszországnak őriznie kell egy kincsét, egységét; nagyon rosszul cselekednék tehát, ha túl merész vállalatokba rohanna. Amint a határok kérdését felvetné, nemcsak Ausztria-Magyarországgal, hanem annak barátaival is szemben állana. A két országnak pedig békére és nyugalomra van szüksége, s kereskedelmük és iparuk fejlesztésére. Bárki elevenítené is fel Tirolon innen, vagy túl e vitakérdést, az nem lenne jó hazafi. Az 1859 és 1866 években Ausztria fájdalommal látta két tartományának a birodalom testétől való elszakítását; ma azonban minden feledve van, s nem kíván egyebet, csak hogy jó barátságban élhessen Olaszországgal, s amely kívánságot, meg vagyok róla győződve, az önök királya és kormánya is osztja. E kívánság létezéséről az önök részén miniszterelnökük itt Milanóban határozottan biztosított engem. Egész nyíltsággal beszéltünk egymással; e politika az, melyet én a legjobbnak tartok, különösen midőn oly loyális férfiú forog szóban, mint Cairoli. Megegyeztünk egymással, s azt hiszem, ez mindig meg fog történni, mert bizonyos politikai szükségességek rákényszerítik erre mindazokat, akik jó hazafiak, s e szükségességekhez alkalmazkodni e férfiaknak sokkal könnyebb, mint előbb ők maguk hitték. A dolgok különbözőknek látszanak az álláspont szerint, melyet elfoglalunk. Nem érti a politikát s kormányzást, aki politikusoktól azt kívánja, hogy valamely dolgot mindig ugyanazon módon szemléljenek. Mindezen okoknál fogva valóban s komolyan hiszek a békében s nem érthetem, miként láthattak alkarmirozó jelenséget Bismarck bg bécsi útjában. Egyébiránt egy tényről biztosíthatom önt. Természetesen jó és leyális osztrák lévén, egyúttal Olaszországnak is jó és őszinte barátja vagyok s ez iránt biztosíthatja ön polgártársait.« (A szultánnak egy levelét a pápához) teszi közzé a »Missionis Catholiques.« A levél válasz azon pápai iratra, melyet XIII. Leo Hassounnak a kath. örmények pitriárchájául történt elismerése alkalmából a szultánhoz intézett s következőleg hangzik: »Megkaptam a barátságos levelet, melyben szentséged tudósitni kegyeskedik, mily örömet érzett megr. Hassounnak a kath. örmények patriarchájául történt elismerése folytán. Midőn szentségednek köszönetemet fejezem ki a jó baráti érzületért, melyet ez alkalommal nyilvánít , örülök a magam részéről is azon biztosítás kifejezhetésén, hogy dicsősége és szerencséje iránt állandó bennem az óhajtás. Meg vagyok győződve, hogy msgr. Hassoun, szentséged jóindulatú szándékaitól áthatva, misszióját leyális módon teljesítendő Fogadja szentséged igazi baráti érzelmeim ismételt kifejezését, s részesítsen továbbra is jóindulatú barátsága bizonyítékaiban. Konstantinápoly, Chabambóban (1879. aug.) Hamid. szentségéhez, XIII. Leo pápához, a mi igen szeretett, dicsőségteljes és fejedelmi barátunkhoz. Budapest, október 9. (A királyi kéziratok.) A Budapesti Közlöny mai lapja élén a következő legfelsőbb kéziratokat közli: A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA, ágiája kisasszony. — Regény. — Irta: Saunierer Pál. I. A Ramponniére-család. — Meglátod, ez az ostoba Justine nem jön, mormogta egy izgatott női hang. A hölgy egy szobában volt, melyet a betett ablaktáblák és a leeresztett nehéz függönyök teljes sötétségbe borítottak. — Már késő lehet, kezdé újra haragosan. És ismét meghúzta a csengetyűt. Élénk mozdulattal szétvonta ágyfüggönyeit, mikor az ajtó nyikorgott és Justine belépett. Szótlanul tüzet gyújtott, az ablakokhoz ment, melyeket kinyitott, kitárta az ablaktáblákat és azonnal világosság ömlött a szobába. A nap ezen a napon nehéz felhők mögé bújt. Ez 1866 márczius elején volt, a regg hideg és kellemetlen volt, az utczák esőtől és ködtől nedvesek. Justine még mindig azzal az automata némasággal betette az ablakokat, félig leeresztette a függönyöket és úrnője felé fordult. — Nincs egyéb parancsolni valója a kisasszonynak ? kérdező. — Nincs, de miért nem jött azonnal ? — Terítettem, kisasszony. — Hogyan már tizenegy óra van ? — Igen, tíz perez hián, kisasszony. — Jól van, felkelek, mondá a fiatal nő, intve szobaleányának, ki visszavonult. Lomhán szállt le ágyáról, picziny fehér lábait piros szattyán papucsba bujtatta és remegve, dideregve sietett a tűzhez, mely a kandallóban lángolt. Nyitott, fekete selyemmel diszitett vörös kásmir reggeli pongyolát öltött magára, aztán kecses mozdulattal összefogta fekete hajának sűrű erdejét, mely vállait takarta és egyszerű kontyba szedte, melybe pompás teknőcz fésűt tűzött. Alig fejezte be ezt a toilette-jét, midőn halkan kopogtak ajtaján. — Tessék! mondá bájos kedves hangon. Az ajtó kinyílt és egy huszonhét — huszonnyolcz éves fiatal ember lépett a szobába. Barna volt és vonásai hasonlítottak a fiatal nő vonásaihoz. Belső ajkát sűrü bajusz és orczáit hosszú pofaszakáll diszité. — Ab! te vagy, Césár, mondá a fiatal nő csípős hangon. Most jösz haza ? — Igen. — Reggelire, mint rendesen, ugye . — Kétség kívül, felelé naivan Césár. Keresztbe fonta karjait, figyelmesen vizsgálta a fiatal nőt, és észrevette, hogy az duzzog. — Ah ilyet! mondá, mit tesz az neked, ha ma reggel, vagy tegnap este, ma, vagy tegnap jövök haza ? Hogy atyánk haragszik, azt értem, az egészen természetes, ez már az ő dolga, a kedves embernek, de te.. — Nos, és én ? viszonzá élénken Kleopátra. Azt hiszed, hogy az nagyon hízelgő rám nézve, hogy te engem egy . . . Megállt és vállát vonta. — Téged ? mit ? mondá Cézár. ■— Cocottenak tartasz, mondá végre a fiatal nő. — Az az! a szó ki van mondva! kiállta bátyja, hangosan felkaczagva. Csak a világi nők találnak e szóban annyi gyűlöletet és féltékenységet. Semmi sem mulattat engem annyira, mintha tőlük hallom e szót kiejteni. Ez azért van, mert erőltettelek. Menj hát cocottenak ! De hogy tudod, hogy nekem cocotteom van? Nem tölthettem-e azért a játékasztalnál, vagy vacsoránál baráti körben ? — Tízszer is láttalak vele ! — És te nem szóltál nekem semmit! — Az hitted hát, hogy megállítalak és megszorítom kezedet? — Bizonyosan nem. — Nos ! akkor .. . mondá Kleopátra. Még mindig látom, kezdő ismét. Egy kis szőke, kenderhajú, olyan ... és milyen orr! milyen szemek! milyen száj! . . . Egy száj, melyet már annyian csókoltak . . . piha! Sárga bőre olyan, mintha tele volna apró pikkhelyekkel. Azt nem tartja egyéb össze, mint mindenféle kenőcs ... ez már nem alak, ez vízfestmény, egy pastell festmény, egy paletta....... — Oh! te olyan csípős vagy, édes nővérem, mint a ma reggeli eső, mondá mosolyogva Césár. Hát valóban vétettem valamit ellened, anélkül, hogy emlékezném reá ? — Jól tudod. — Becsületemre a legkisebb sejtelmem sincs. — Eljöttél tegnap este Clarence úrhoz ? — Nem, az igaz. — De te tudtad, hogy oda mentem. — Igen, azután ? — És te nem tudod, hogy atyám, ha bálba megy, megérkezése után azonnal a játékasztalhoz ül, melyet csak akkor hagy el, midőn már haza kell menni ? — Azután? — Hogyan azután ! kiáltott Kleopátra. Nos, az az eredmény, hogy egyedül, vagy majdnem egyedül vagyok a bálban és hogy ennek következtében ki vagyok téve minden kellemetlenségnek .. . — Mi által? Te majdnem mindenkit ismersz abban a házban, és igy nem látom, hogy . .. — És az az oláh ? •— Ah! Roumi herczeg ?... mondá Césár, fejét rázva. Talán nyilatkoznék véletlenül ? — Azaz, ez nem ember, ez egy vulkán. — Valóban? Kérdé a fiatal ember megelégedéssel. Nos! és miért panaszkodol ? — Panaszkodom, mert megöl . . . dunai udvariasságaival. — Hol van itt a rossz ? — Hogyan! te azt hinnéd, hogy érzékeny lennék e szőrsapka enyelgései iránt, kit tökéletlenül borotváltak itt-ott, hogy valami a homlokhoz, szemekhez, orrhoz és szájhoz hasonló lássék .. . — Miért nem, ha olyan gazdag, mint igényük ? — De ijesztően fut! — Nem mondom, hogy nem, de tiz vagy tizenkét milliója sok mindent eltakar . . . — Meglehet, a legtöbb fiatal leány szemeiben, de az enyéimben ... — Hát te nem olyan vagy, mint a többi ? — Nem, de te jól tudod, hogy lehetetlen... — Miért? kérdé Césár a legnagyobb közönynyel. Kleopátra hosszan meglepetve tekintett rá. — Hogyan ! mondá. Hát elfelejtetted . . . — Kit? Mit? — És Eduard ? mondá határozottan a fiatal nő. — Ah, igaz! vihogta bátyja. Beszéljük egy kicsit Eduardodról! Három év óta hírét sem hallani .. . Tudod, hol van, mivé lett ? Mondta neked, irt neked, adott magáról életjelt, mióta eltűnt ? — Nem, de végre. . . — Hát ne beszéljünk többet róla, vágott közbe hirtelen Césár. — Mindazonáltal, koczkáztató nővére, múltúnkban van valami . . . — Micsoda ? Mi van ? szakító félbe szárazon Césár. Ki tudná mondani, mi van ? Ki tudja ? Ki látta ? — Atyám, te, én... — És aztán? Kérdező czinikusan Césár. Fog, valaki hármunk közül vele dicsekedni ? — Bizonyára nem. — E szerint a világ szemeiben semmi sem történt. A te helyeden nem is csinálnék annyi czerimoniát. Eduardot hagynám a hol van, és elvenném Roumi herczeget. — Látszik, szegény bátyám, erkölcsöd nem tisztul a forrásnál, melyből merítsz. — Eh ! idővel majd megjavul, válaszolá Césár. — Az igaz, mondá boszosan Kleopátra, nem igen vagy kényes eszközeid megválasztásában. — Mit akarsz mondani? — Hát az az óra, melyet ezen a nyáron adtam neked, midőn visszatértünk svájczi utazásunkból; még mindig azt hiszed, hogy ellopták, midőn az operabálból kimentél ? — Késégkivül. . . dadogta Césár. — Hazudsz. — Tessék ? — Oh értem a te korodban, és helyzetedben, pirulsz bevallani az igazat, mert valóban szégyen bevallani : azt az órát már tíz napja elzálogosítottad. — Hogyisne! Kimondhatott neked ilyen képtelenséget ? — Aglája kisasszony. — Ki az az Aglája kisasszony ? — Az egy alvajáró, kinek nevét és czimét anynyiszor olvastam a hirlapokban. Tegnap este meglátogattam, hogy meggyőződjem, nem hazudtál-e? / m — És te hiszesz Aglája kisasszony igazmondásában ? kérdé gúnyosan Césár. — Miért kételkedném, midőn még a legkisebb részleteket is elmondta. Az órát a Montmartre külvárosi zálogházban zálogosítottad el és a vevény száma 6842. César valóban megzavarodott. — Látod, tudom mihez tartani magamat, kezdé ismét Kleopátra, ki bátyja zavarát vallomásnak vette. Felelj. Igaz az mind, amit mondtam ? — Ez már sok! mondá végre Césár. Még a revény számát is! — Tehát teljes okom volt hinni, hogy hazudtál. — Kétségkívül, mondá Cézár haragosan, de hát tudtam volna... — Tehát te is abban a nézetben vagy, mint én, midőn azt mondom, hogy a te korodban szégyenletes dolog ily kibúvókhoz folyamodni. Ha az megtörténik valami naiv iskolás fiúval, kire nézve a tapasztalatlanság és az atyai fukarság mentség, azt értem, de te e két ok egyikét sem hozhatod fel. Már elég régen jársz ebbe az ocsmány társaságba, melyben minden nap jobban sülyedsz, tapasztalatban tehát nincs hiány. Ami a havipénzt illeti, melyet atyám ad, az kétszer annyi, mint az enyém, pénzben tehát nem szenvedhetsz hiányt. — Azt képzeled, ha nem hiányzott volna, ilyen szélső eszközökhez folyamodom ? válaszolá Césár. — Miért akarsz lehetetlent ? mondá élénken a fiatal nő. Van neved, gazdag vagy, nem ,vagy ostoba, nem rut fiú, tehát tökéletesen megvolna, a mivel becsületet szerezhetsz magadnak, ha összeszednéd magadat. Césár nem felelt. (Folyt, köv.) Válasz a horvát nuncziumra. — Folyt. — Az elvi fontosságú tekintetek mellett, melyekkel ez újabb megállapítás szükségét indokoltuk, nem birhat bennünket annak mellőzésére a 1. horvát-szlavon orsz. bizottságnak azon felfogása, mely e kulcsnak jelentőséget csak annyiban vél tulajdoníthatni,amennyiben arra a vádra ad okot, hogy Magyarország tartja el Horvátországot.« Nem hiszszük, hogy e tény vádképen hivatalos részről említtetett volna Horvátországgal szemben. Ami pedig a hivatalos jellemmel nem bíró nyilatkozatokat illeti: azokon csak keveset fog változtatni az a körülmény, hogy Horvátország köteles hozzájárulásának kulcsa a törvényben világosan ki van-e fejezve, vagy pedig annak kiszámítása a politikai számvevők magánszolgalmának van-e átengedve ? Az a tény, hogy Horvátország az állami közösségben pénzügyi szempontból passzív területet képez, mely nem képes az állami életnek — adóképessége arányában reá esendő — összes terheit elviselni, nem lesz vádképen felhozható egy oly Horvátország ellen, mely törvényesen biztosított autonómiájának korláti között közigazgatásának, igazságszolgáltatásának és közoktatásának fejlesztésével, s népének folyton élénkülő közgazdasági tevékenységével, napról-napra igyekezni fog ezen állapotot javítani, s e mellett a pénzügyi szolgáltatásokon kívül fennálló egyéb fontos kötelezettségek teljesítésében, a politikai viszonyok megszilárdításában és a közös állami célok támogatásában versenyezni fog az állam többi részeinek népével. Az állam ily körülmények közt csak saját jól felfogott érdekének hozza azt az áldozatot, melyet a közös terhek teljes viselésére egyelőre képtelen társországa helyett államterületének egyéb részeire várnt. Ámde az a lehetőség, hogy ez a viszony a politikai viták hevében és netáni túlzásainak visszatorlásaiban — esetleg vádképen említtetik fel Horvátország ellen, nem lehet elfogadható ok arra, hogy azon, felfogásunk szerint jelentékeny — mert az anyaországnak egy fontos jogát és a társországoknak jövőben érvényesítendő kötelezettségét megállapító — elvet törvénykönyvünk lapjaitól kitöröljük. Áttérve a hozzájárulási arány megállapítására, a magyar o. k. fentebb kifejtett nézeteihez, s az 1868: XXX. t. sz. 12. §-ának utasításához képest a monarchia másik államával kötött pénzügyi egyezménynél használt hivatalos adatokra alapította számításait. Ezen adatok szerint a magyar korona országainak 1868—1875. nyolcz évi összes nyersadó jövedelme 900.018.544 irtot tesz. Ez összegből a magyar orsz. bizottság mindenekelőtt a határőrvidéki négy közvetett adónemnek tévedésből befoglalt jövedelmét — egészben 6.504.073 itot— kiválasztandónak tartotta azon okból, mert a határőrvidék eddigelé egy oly külön adminisztrácziót képez, melynek kiadásai sem szoktak a Magyarország és Horvát-Szlavonországok közt a közös kiadásokra nézve évenként eszközölt leszámolásoknál tekintetbe vétetni, minél fogva azon terület jövedelmeinek mellőzése is indokoltnak látszik a közös költségekhez való hozzájárulás arányának meghatározásánál. A fent megjelölt rész levonása után fennmaradó összeg úgy oszlik meg, hogy Magyarországra 846,766.125 frt, Horvát-Szlavonországokra pedig 46,748.346 forint nyolcz évi nyersadó-jövedelem esik. Ez megfelel 105,845.766 frt évi átlagnak Magyarországra és 5,843.543 frt átlagnak Horvát-Szlavonországokra nézve. A horvát-szlavonországi átlaghoz még hozzáadandó Belovármegye egyenes és közvetett adóinak 1872 —1875. évi átlaga, ami 399.939 frtot tesz, úgy, hogy az egész horvát-szlavonországi évi átlag 6.243.482 írtban állapítható meg. Összehasonlítva most már a két alagot, Magyarország részéről 904,299.on, Horvátország részéről pedig 5.6,700,989 fejezi ki a százalékos arányt, melyben a két fél a közös költségek fedezéséhez hozzájárulni köteles volna. A magyar orsz. bizottság a fennálló viszonyok, valamint a társországoknak a horvát-szlavén orsz. bizottsági üzenetben is kifejtett pénzügyi helyzete teljes ismeretében egyátalán nem szándékozik ezen törvényesen megállapítandó aránynak a jelen kiegyezésben való tényleges életbeléptetését is követelni. Az orsz. bizottság elismeri, hogy Horvát-Szlavonországok gazdasági élete, illetőleg a szükségleteik és adóerejük közti viszony ez idő szerint nem fejlődött még annyira, hogy a közös költségekhez való hozzájárulási kötelezettségüknek teljes mértékben eleget tehessenek. Ez okból az orsz. bizottság beleegyez abba, hogy az 1868. és 1873-diki törvényhozások által ideiglenes alapul elfogadott kisegítő elv az új kiegyezés tartamára is fenntartassék, és Horvát-Szlavonországok közjövedelmei ezentúl is bizonyos százalékos arányban osztassanak meg az autonóm és a közös kiadások között. A tisztelt horvát országos bizottság ugyanezen alapra állva, azt indítványozza,hogy Horvátország és Szlavónia belső közigazgatási szükséglete ezentúl is, úgy mint eddig, azon tíz éven át, amelyekben a magyar korona és ő Felsége többi országai és tartományai közt létrejött megállapodás érvényes lesz, mindenek előtt Horvátország és Szlavónia egyenes és közvetett adóinak és egyéb jövedelmeinek 45°/0-ából fedeztessék, ugyanazon jövedelmek 55°/0-a pedig a közös kiadások fedezése végett a közös államkincstárba szállíttassák. A Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok tiszta közjövedelmének negyvenöt százaléka akképen számíttassék ki, hogy az összes közvetett és egyenes adókból a Dalmát-, Horváth- és Szlavonországokban fekvő államjavak jövedelmeiből és más közjövedelmekből csak azon kiadások vonutnak le, melyeket az adók kivetése és behajtása — a közös pénzügyigazgatás költségeit bele nem tudva — az államjavak kezelése, vagy a közvetett adók, illetékek és más közjövedelmek produkcziója és közvetlen kezelése okoz.« A 1. horvát-szlavén orsz. bizottság ezen indítványa, illetőleg az abban felvetett kérdésnek miként leendő eldöntése képezi gyakorlati szempontból az egész jelen pénzügyi egyességnek sarkpontját; természetes tehát, hogy a magyar orsz. .bizottságnak a legbehatóbban kellett foglalkoznia nemcsak a kérdéssel általánosságban, de mindazon egyes tényezőkkel is, melyek a helyes megoldásra befolyást gyakorolhatnak. Azon általános tekinteteken kívül t hát, melyeket az egész magyar állam financziális helyzete megkövetel, a magyar orsz. bizottságnak a törvény által kijelölt utat követve, meg kellett vizsgálnia az utolsó pénzügyi egyezmény gyakorlati eredményeit, a horvát-szlavén autonóm kiadások mibenlétét, s újabb alakulásait, nem tévesztvén szem elől azon arányt sem, melyet e kiadások a magyar állam többi területének hasonló nemű kiadásaival szemben mutatnak. E tényezők vizsgálatánál fel kellett tűnni a magyar orsz. bizottság előtt, hogy az 1873. pénzügyi egyezmény által adott alapon a horvát-szlavon jövedelmek autonóm czélokra eső évi összegei az utóbbi években sokkal nagyobb mértékben növekedtek, mint a minőben ez azon egyezség megkötésénél számba vehető volt. Az 1873-ai orsz. bizottsági munkálatban az átalányrendszer mellőzése folytán Horvátország javára kilátásba helyezhető évi nyereség — a tévesen felvett határvidéki közvetett adójövedelmekkel együtt — mintegy 382.000 írtra volt számítva. A tényleges eredmény pedig azt mutatja, hogy a horvát-szlavónországi jövedelmekből az autonóm kiadásokra eső 45°/„ évről-évre folyton emelkedő összegekben, jelenleg már — mégpedig a határőrvidéki jövedelmek teljes elkülönzésével — mintegy 3.200.000 forintot tesz; tehát egy millió forinttal többet, mint a menynyi az 1873-iki egyesség megkötéséig a 2.200.000 frtos átalányrendszer mellett Horvát-Szlavonországok autonóm szükségéteinek fedezésére elégnek ítéltetett. A horvát-szlavon jövedelmeknek, s igy azok autonóm részének is ily jelentékeny növekedése részben a már akkor fenállott adónemek eredményének természetes emelkedéséből is származik; nagyobb részben tulajdonítható azonban ama növekedés az 1873-dik év óta életbe lépett adóemeléseknek és új adónemeknek, melyek eredményének 45°/0-a az egyezményhez képest szintén a horvát-szlavén autonóm költségvetés javára esett. Ezen adóemelések és új adók behozatalra pedig bizonyára nem a belügyi, igazság- vagy közoktatásügyi kiadásoknak mértéken túl való emelése kényszerítette az államot, hanem kényszerítették a közös kiadásoknak, a hadi költségeknek, közlekedési és egyéb vállalatokba tör-