Pesti Napló, 1883. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1883-01-14 / 13. szám
13. szánt, Budapest, 1883. vasárnap, január 14. 34. évi folyam. Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épüet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadás-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, krdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Híjfizetési feltételek Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai krdfinküldéséért felüffizetés OTVegyetenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadóhivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők: Budapest, január 13. Az országgyűlés ismét megkezdte tevékenységét, a képviselőház a költségvetést még az új év előtt bevégezte, van tehát elég ideje arra, hogy organikus reformtörvényekkel, nem puszta foltozásokkal foglalkozzék. Ezek közt a kormány félhivatalos lapja szerint is, a zsidók s keresztények közt kötendő házasságok törvényesítése s a középoktatás szervezése most csakugyan megoldásukat fogják találni. Mind a kettő egyszersmind egyházi kérdés, s ilyenkor megszoktuk már az ultramontánok törekvéseit a nép szenvedélyeinek felizgatására, lamentáczióikat, hogy a vallás veszélyben forog, s ezen ürügy alatt a kérvények gyűjtését az országgyűléshez. A magyar nép azonban soha sem birt hajlammal vallási fanatizmusra, most is az ultramontán lap agitácziója nem tudta felizgatni a nemzetet, még csak nagy hűhót sem birt előidézni, a nép zöme nem gondol ezen kérdésekkel, s nem hiszi, hogy a kormány tönkre akarná tenni az egyházat. Hiszen maga a miniszter is óvakodik a nagy elvi kérdések megoldásától, kikerüli a vallásszabadság kimondását, vagy a polgári házasságét, pedig ez Franczia-s Olaszországban , Belgiumban, szóval mindenütt, hol a Code-Napoleon elfogadtatott, törvénynyé vált, anélkül, hogy a katholikus egyház ezáltal szenvedett volna. A miniszter a középtanodák szervezésénél is megelégedett azzal, hogy az állam jogos és törvényes felügyeletét életbe léptesse s az érettségi és tanári vizsgáknál az állam ellenőrzését biztosítsa. Itt leginkább a protestánsok részéről volt várható az ellenzékeskedés, kik autonómiájukat féltik, s nehezen tudnak azon eszméhez hozzászokni, hogy az államnak a törvényben kifejezett felügyelete ne maradjon ezentúl puszta szó, hanem életbe lépjen, mert az államnak nemcsak joga, hanem kötelessége, hogy felvigyázzon arra, nehogy az autonómia köpenye alatt államellenes tanokkal mérgeztessék meg az ifjúság bármily töredéke. Az ellenzék azonban nem ezen táborból vette főerejét, hanem a klérus szólalt fel, oly autonómiát követelt mely a püspöki ellenmondást nem tűrő tekintélyrendszeren alapul, mint a protestánsoké, hol az egész község demokrata alapon vesz részt az egyház igazgatásában. Az állam s egyház közti viszony lett mesterségesen a a feszegetések tárgya, belé vonatott az alapok jogi természetének kérdése, a kath. egyház az iskolákat a maga számára követelte, s ellentétbe helyezte magát a kormánynyal, mely az állam jogait hangsúlyozta. Sok félreértés adta magát elő, sok élesebb szó hallatszott, a káplán-lap szította a tüzet, de lassan-lassan a mérsékeltebb felfogás foglalt tért, az élesebb szavak szelídebb magyarázat által kellően eltompultak s a két törvényjavaslat minden valószínűség szerint, minden szenvedélyesebb vita nélkül úgy fog megszavaztatni, mint bármi egyéb törvényjavaslat, melyet a kormány előterjeszt. Egyáltalában az összeütközés az állam és a klérus közt nálunk nem szokott komoly lenni, nálunk a kulturharcz nem talál termékeny talajra, a nemzet hagyományai nem ismerik az ellentétet az állam és egyház közt. Az Árpádkori királyok alatt, midőn a császárok IV. Henriktől fogva a Hohenstaufeni család kihaltáig halálos harczot vívtak a pápával, királyaink a szentszékkel semmi ellentétbe nem jutottak, az invesztitúra kérdése nálunk békésen oldatott meg. Midőn Habsburgi Rudolffal a császárság harcza a szentszékkel megszűnt, az Anjou család, a pápai pártnak régi előharczosa jutott a magyar királyi székre s ennek kihalta után is az egyház s az állam nem jöttek összeütközésbe. A törökök előnyomulása még inkább összefűzte Róma s Magyarország érdekeit, a pápa nem szűnt meg soha a kereszt háborúját a félhold ellen hirdetni, csakhogy a császárnak s európai királyoknak mindig oly személyes érdekeik voltak, melyeket nevezetesebbeknek tartottak, mint a vallásháborút a török ellen, így élt a magyar nemzet békében a magyar klérussal, egész a XVII. század háborúinak kezdetéig; ez a Bocskayak, Bethlenek, Rákóczyak idejében a császárral tartott ugyan, de a gyászos Kollonich-időszak kivételével soha sem volt nemzetellenes, a magyar irodalmat művelte, s áldozatokat hozott folyvást a nevelés és művelődés előmozdítására, befolyását pedig különösen a XVIII. században arra használta fel, hogy az udvarnak német s a nemzetnek magyar felfogása közt közvetítsen, s az alkotmányosságból annyit mentsen meg, a mennyi megmenthető volt. Jelenleg is, természetesen a kormánynyal tart, panaszunk ellene nem lehet, művelt, nemzeti érzésű, adakozó, ha a püspöki jószágok akár mágnási, akár zsidó kézre jutnának, bizonyosan nem kerülne ki belőlök évenkint annyi alapítvány s közművelődési czélokra szánt kiadás, mint jelenleg. A magas klérus újabb időben sohasem volt oly népszerű Magyarországban, mint jelenleg, ott látjuk az akadémiában, a különböző társulatokban, minden jótékony intézeteknél, ugyan azért méltán elvárjuk tőle, hogy szándékosan nem helyezi magát ellentétbe az állammal. Tudjuk, hogy most is tartózkodik attól, hogy izgatást idézzen elő, nézeteit védelmezni fogja ugyan a maga helyén, de a törvénynek enged. Vannak ugyan még némely kisebb kérdések, melyekben az egyházi törvény a polgári tövénynyel írem egyeznseg, női az üss*.* ütközés néha kikerülhetetlen, de az ily kérdések is tapintatosan kiegyenlíthetők s eddig esetről-esetre ki is egyenlíti ettek. úgy hiszszük tehát, hogy az ecclesia militans közlegényeinek és káplárjainak henczegése nem fogja megzavarni az eddig fennállott békét, a vezérek ildomosabbak, hogy azt veszélyeztetnék, habár egyiknek-másiknak napiparancsa nagyon harcziasan hangzanék is. Pulszky Ferencz, jussanak. Megegyeztek is abban, hogy helyt engednek azon porosz khánfégnek, miszerint mindenekelőtt a szóban levő magyar-osztrák-porosz-belga-hollandi közvetlen forgalomban adott refakció vagy bármi egyéb tarifakedvezmény azzal a nyilvánossággal tétessék közzé, mint maga a tarifa. Elfogadták azt is, hogy az a szállítási díj, mely Magyarországból vagy Ausztriából menő szállítmányért Laubeig szedetik, ne lehessen kisebb, ha onnan az Elbe vizén szállíttatik tovább, mint ha a porosz államvasutakra adatik át. Az értekezleten folyt eszmecsere különben tisztázta a porosz államvasutak által kitűzött »alapelvek« értelmét és eloszlatta azt a gondolatot, mintha a porosz államvasutak egyenesen segédkezésre hívnák föl az osztrák és magyar vasutakat a porosz államvaspályák által az Elbehajózás ellen megindítandó harczban. Minden ily segédkezést határozottan meg kellene tagadni. Nekünk nagy érdekünkben van, hogy az Elbehajózás továbbra is erős versenyt folytathasson Poroszországban az államvasutak ellen, amelyek az ottani magas védvámok fokozásához járulnak azáltal, hogy a differencziális tarifák eltöröltettek és az átvitelre is rendszerint a helyi díjtételek alkalmaztatnak. A porosz kormány belátta már az Elbe-hajózási verseny kifejlődése előtt, hogy ezen magas átviteli tarifák mellett a kikötőkbe irányuló szállítmányokat a tengeri hajózás elvonja a porosz államvasutaktól, és azért az átmeneti forgalomban némely mérsékléseket alkalmazott. A magyar és osztrák vasutak azonban nem mérsékelték ezen kikötői forgalomban a maguk díjrészleteit, mert nem volt okuk szaporítani a porosz államvasutak átmenő forgalmát, mikor ezek a Németországba magába menő bevitelre a tisztán helyi tételek mérséklését,, ami nekünk lett volna nagy érdekünkben, mindvégig visszautasították. A porosz államvasutakon Hamburgon vagy Brémán át küldeni Angliába lisztünket pedig azért sem lehetett kedvünk, mert mi Fiumét, Ausztria Triesztet akarja emelni. Méltányosságra nem tarthatnak tehát ezen és még más okokból tőlünk igényt a porosz államvas-,utak , azonban a magunk érdeke szempontjából nincs okunk ellenezni azt, hogy az Elbére bocsátott és a porosz vasutakra menő magyar és osztrák szállitmányok határunkig egyenlő dijt viseljenek és hogy bármely tarifakedvezmény egyenlően megadassék és tel-I.V&Gill Jl .^2öl 8 M CStB.ITÍ Ci.an A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 14. — Verescsagin kiállítása. Ha a művészet feladata örök szépségek és örök igazságok hű visszatükrözése és megörökítése, úgy azon tárlat, mely mai napon a képzőművészeti társulat épületében megnyílt, teljesen megfelel ezen szent és magasztos feladatnak. Egy sajátságos, eredeti művészi egyéniséggel találkozunk benne, mely az emberi önkény és vak engedékenység borzasztó következményeit oly kendőzetlen, kérlelhetlen hűséggel mutatja fel, hogy megrendül bele a néző szive, mely azonban egyszersmind szörnyű igazságait a szépnek ellentállhatatlan bűbájával igyekszik ellensúlyozni. S ezen vigasztaló hatás felidézésére minden eszközt felhasznál; nemcsak ecsetének csábját dolgoztatja, mely oly mesteri tökélylyel varázsolja elénk a kelet és észak természetének babáját és nagyszerűségét, de az utazásain gyűjtött gazdag műipari kincseket is kitárja, felhalmozza képei közül, mely utóbbiaknak elhelyezésére nézve a közönséggel szemben is azt a műszlést fejti ki, mit más nagy művészek legfeljebb saját műtermükre pazarolnak. Verescsagin njító, úttörő szerepet vállalt, midőn a szentesített rideg képtár-stil helyett műveinek költői és vonzó keretet adott. A falakat, ajtókat pompás keleti szőnyegek, arany és drágakő-hímzetti ló- és tevetakarók díszítik, a kisebb rajzait és vázlatait tartalmazó termekben üvegszekrényekben vannak felhalmozva ethnográfiai érdekű gyűjteményei, és valamennyi helyiséget dús délszaki növényflóra varázsolja át illatos téli kertté. A képek elhelyezése, felállítása a sötét-veres bársony redőzeteken a legtökéletesebb, melylyel valaha találkoztunk. A világosság óriás ernyők segélyével összpontosul a festményeken, míg a nézőtér homályban marad, s ezen intézmény nemcsak kétségbevonhatatlan haladást jelez e téren, de egyszersmind egyenesen az impresszionistára vall, ki a szemlélőben osztatlanul akarja előidézni azon benyomást, mely alatt ő maga dolgozott, és mely őt műveinek alkotására lelkesítette. És szándéka teljesen sikerül — oly teljesen, hogy szinte hihetetlennek látszik, hogy találkoznak olyanok is, kik Verescsagint ezen üdvös reformokért megróják, sőt meg is támadják. Csakhogy ő e támadásokkal mitsem törődik. A lángész isteni egykedvűségével folytatja útját, melyet önmaga jelölt ki magának, s bizonyára nem egyszer ismétli magában Tertullián bölcs szavait, midőn azt mondja: a szokásszerűség volt az, mely Krisztust keresztre feszítette. * ■ . * Verescsagin képei, mint halljuk, már több százra tehetők, bár számos tanulmány gyűjteménye a hadjáratokban elveszett. Azonban az itt kiállítottakról ítélve is bátran merjük állítani, hogy ellentétesebb, heterogénebb talajokon alig mozgott festő valaha. Ugyanazon ecset,mely a hórengetegek végtelenjeit tárja élénkbe, a távlat oly mesteri kezelésével, hogy szemünk szinte belefárad a beláthatatlan messzeség szemléletébe, teremté meg a miniature festészet azon remekeit is, melyeket megbámulunk. A távol és a közel, a határtalan és a parányi egyenlő mesterére talált benne. Ép oly otthonos az Észak földi nyomorúságai, mint a keleti ég pazar gazdagságai között, és míg ott szivének dobbanása még drámaibb erőt kölcsönöz ecsetének, itt költői lelke versenyre száll a természet mesés költészetével. Mindjárt az első teremben kelet csodái közt érezzük magunkat. A szemben az ajtóval függő »Ebéd után« czímű kép nem egyéb, mint egy darab földre szakadt keleti ég. Levegőt, eget, a déli égöv ama intenzív kékségű eget, mely a rekkenő hőségben a sivatag fövenyében is tükröződik, élethivebben képzelni is nehéz volna. Szinte rezgeni látszik a jég, oly átlátszó és napsütötte ; szinte hallani véljük a lenge, sásszerű növényzet halk zizzenését, míg a magasból lecsapó »ember-evő«re figyelő tigris, mely birtokjogát jelezve, az élőt-te elterülő holttetemre nyugtatja mancsát, félelmetes mozgást és életet kölcsönöz a képnek. Nagy érdekűek az e teremben látható miniature-ek is. Montjoyeux, a szellemes franczia mai tesz ezen csaknem tenyérnyi nagyságú alkotásokat »merveilles desouillerie«-nek nevezi. S valóban nem egyebek, akár puszta szemmel, akár nagyitó üvegen át nézzük e bámulatos munkákat. »A jejpuhri Maka-Rajah elefántja« teljes díszben, »a walesi herczeg egy jejpuhri gárdistája, akár drágakövekből összeállított mozaikok lehetnének, oly intenzív a színek fénye és ragyogása. Itt láthatók ama hegységek képei is, melyeket életük kockáztatásával, a behavaztatás veszélyével daczolva mászott meg Verescsagin Vazul bátor nejével. A festő a múlt év január havában 14 ezer lábnyi magasságban a Deboughn tanulmányozta a havasok világossági árnyalatait és kevésbé múlt, hogy ő és neje oda nem vesztek a hóban. Másfél napig kíséretöktől elhagyatva egyes egyedül maradtak, élelmiszerek, meleg ruha nélkül, a hamvadó tűz mellett; s míg Verescsagiáné csaknem megvakult a hó ragyogásától, férje érzéketlenné vált kezekkel, félig elalélva, a biztos halált látva maga előtt, még mindig vázolta a világosság ama csodás visszfényeit a havon, melyeket még eddig egy művésznek sem volt bátorsága magától a valóságtól ellesni. Többnyire úgy dolgozott a havasok közt, hogy két kouli (indus szolga) hóna alatt fogva őt támogatta, míg ő a fejét és hátát égető napon, hidegtől reszkető kezekkel kezelte az ecsetet. * * * A második teremben a csodás ellentétet feltüntető elrendezés kiválóan meglepő. Csak két nagy kép van benne. Egy sötétes, mely mintha a leáldozó nap véres színeiből kelt volna ki, és egy vakítóan világos. A régi Delhi mesés szépségű, sötétvéres márványból épült mecsetének festői kapuját látjuk magunk előtt, árnyas távlatú belsejével, mit fantasztikus alakú freskók díszítenek. A kapu előtt pazarul felkantározott mén áll, toll-legyezőt tartó csatlóssal. Idegenszerű, titokzatos hangulat lebeg e festmény fölött, mely mintegy fóliáját képezi »Márványablak Futtehpor-Sikriben« czímű társának. Fehér alapra festett fehér kép. A déli nap hihetetlen természethűséggel odavetett fehérded visszfénye a remek mintázatú áttört fehér márványfalon, a fehér öltözetű muzulmánok a fehér márványpadon kifejezésteljes sötét arczaikkal, a fehér vászonszövetek szinte kézzelfogható redőzete a szintelen alapon, oly remeket alkotnak e képből, mely már a koncepczió páratlan merészsége miatt is csodálkozó meglepetést ébreszt a szemlélőben. Szinte paradoxnak látszik így szin nélkül festeni — mert hiszen a tiszta fehéret nem nevezik szinnek, pedig a művész szándéka kétségkívül az volt : fehéret tüntetni fel fehér alapon. E képen is a márvány-ablak a jour mintája oly, mondhatnám japáni türelemre vall a kivitel részletes pontosságára nézve, hogy alig hinnék ugyanazon két alkotásának, mely oly merész sűrü ecsetvonásokkal tarkítja a csatamezők vérrel, sárral, bukafoszlányokkal kevert havát! Alig hinnék, hogy oly derült, napsugaras ábrándokkal foglalkozhassék az az ember, ki »harczot üzent a despotikusnak« és nagy eszméinek szolgálatában félig megfagyott kezekkel, órákig farkasszemet néz az arczába meredő halállal, ki forradalmat fest a háború ellen és mig a harczolókat megittasítja, felbátorítja az elvadító lőporszag, az önfentartás kegyetlenséggé fajult ösztöne, mely megszünteti a félelmet, mert elveszi a gondolat képességét — vasidegzettel, nyugodtan lát és hall és mintegy színekkel fényképezi a leirhatatlant! * * * Midőn azonban Verescsagin csataképei némelyikének rövid vázlatához fogunk, előre kell bocsájtanunk, hogy azoknak kritikai bírálgatása hatáskörünkön kívül esik, jelen czikkünk főczélja inkább az lévén, hogy a közönséget azon rendkívüli változatosságra figyelmeztessük, mely ezen egy művész kiállítását oly érdekkel ruházza fel, mintha számos specialista festőművésznek összege volna. Különösen megkapó a »Győzelem után« czímű kép, mely az élethű mozgás és holt nyugalom megrendítő ellentéte által hat meg bennünket. Skobeleff fehér paripáján az orosz csapatok homlokzata előtt vágtat el. A harczi mén száguldtában, mintha csak büszkén nyerítene, a katonák sapkái mintha épen most röpülnének a levegőbe. Szinte látjuk a zászló lengését, szinte halljuk a »hurrah« kiáltásokat, olyan élénkség, olyan páratlan mozgás uralkodik a kép ezen részén, melyen maga a festő is látható pejlován, amint Skobeleff mögött vágtatva, kalapjával köszönti a győzteseket. De a természet nem osztja a győzelem örömét, hanem a keblébe visszatértekkel együtt, holt és mozdulatlan. A beláthatatlan hóterület, a vérfoltos, hullákkal borított csatamező csendes és hallgatag, mint egy óriás sír. Csak a holttestekre lecsapó sűrű hollócsapatok kölcsönöznek neki kísérteties életet, így festi a győzelmet — hát még a legyőzetést! Egész sírrá vált végtelent tüntet elénk, sötét, fellegterhes novemberi ég alatt. Eleinte nem látunk egyebet a sárgás, sáros, mocsáros talajnál, de minél jobban veszszük szemügyre e képet, annál iszonyúbb szint kezd az ölteni. A süppedékes talajból egyegy eltorzult arcz, kar, láb, egy-egy megcsonkított holttest válik ki, borzasztó mappát alkotva belőle, melynek érhálózata embervér. Két alak közeledik e nyitott sír felé: egy öreg pópa, fedetlen fővel, füstölővel kezében, kinek arczából az a mély és lelket ráző bánat szól, mely a festő kezét vezethette, midőn e művön dolgozott, és egy segédkező közkatona. Mindkét alak oly eleven, s oly mesteri módon válik le a képről, hogy azonnal szemünkbe ötlik, midőn e terembe belépünk. Legiszonyúbb alkotása azonban »A plevnai házak belseje«, hol török sebesülteket akarván megtekinteni, az ottfelejtetteket rothadásnak indulva, halva találták. A chiaro-oscuro mesterműve ez, melynek homályos alakjait csak a rongyos papirossal elragasztott ablakon át szivárgó derengés teszi kivehetővé. Lidércznyomáshoz hasonló hatást hagy hátra ez a »halálhíven« festett jelenet, melyhez hozzáfogható még nem igen álmodott művész. * * * Mai számunkhoz egy ív melléklet van csatolva. Budapest, jan. 13. Az osztrák és magyar vasutak közt egyfelől és a porosz államvasutak közt másfelől fenforgó tarifaviszály, amelyből egynémely bécsi lap egész forgalmi háborút jövendölt, úgy látszik, simán el fog intéztetni. Tegnap a legfőkép érdekelt magyar és osztrák vasutak, mint a magyar és az osztrák állami pályák, továbbá az osztrák-magyar államvasúttársaság, az osztrák északnyugati, az északi Ferdinánd és a Ferencz József-pályatársaság képviselői összegyűltek Bécsben, hogy a porosz államvasutak kívánalmai iránt, melyeket múlt hétfői lapunkban vázoltunk, megegyezésre nyerhet, és a versenyharcz az Elbehajózás és a porosz államvasutak közt, melyet ezek nagyon megértenek, semmikép sem gyengíttetik. A főrendiház hármas bizottsága ma a nyilvános ülés után délután 1 órakor tartott ülésében tárgyalta és elfogadta az újonczjutalék megajánlásáról, továbbá a felebbezések korlátozásáról szóló törvényjavaslatokat, melyek a közelebbi nyilvános ülésben, valószínűleg kedden fognak tárgyaltatni. A polgári törvénykönyv tárgyában ma d. u. 5 órára összehívott szakbizottság ülése jövő szerdára, f. bő 17-én d. u. 5 órára halasztatott. Egy szoczialista indítvány. A német kirt parlament jan. 11-ei ülésében Liebknecht képviselő következő indítványa került tárgyalásra : »Határozza el a képviselőház, hogy a következő törvényhez adja meg alkotmányszerű hozzájárulását : 1. §. A Jézustársaságra vonatkozó törvény 1872. júl. 4-éről, az egyházi tisztségek jogosulatlan gyakorlásának megakadályozására vonatkozó törvény 1874. május 4-ről, a szocziáldemokráczia közveszélyes törekvéseire vonatkozó törvény 1878. okt. 21-ről; továbbá a német kir. büntetőtörvény 130. §-ának a) kikezdése, az Elzász-Lotharingia alkotmányára vonatkozó 1871. decz. 30-ai törvény 10. §-a és az Elzász-Lotharingiára vonatkozó 1879. jul. 4-ki törvény 2. §-a megszüntettetnek. 2. §. Az itt idézett törvények és törvényparagrafusok alapján az országos rendőri hatóságoktól kibocsátott rendeletek elvesztik érvényüket. 3. §. A jelen törvény kihirdetése napján lép életbe.« Liebknecht hosszú beszédben indokolta az indítványt. Kiemelte, hogy már másfél évvel ezelőtt nyújtotta be, de napirendre csak most tűzetett ki. C célja minden kivételes törvény eltörlése; semmit sem akarunk önmagunknak, hanem egyenlő jogot mindenkinek. A kivételes törvények általános hatásaira térve át, először is a szocziális törvénynyel foglalkozott. Kiemelte, hogy e törvénynek nincs hatása s egyre szigorítani kell; a nagy városokban mindenütt emelkedett a szoczialista szavazatok száma. E törvénynyel akarnak bennünket megfélemlíteni, bizonyos embereknek a tartózkodást Németországban meg akarják tiltani, de ezt nem érték el, hanem eddig hallatlan elkeseredést keltettek. Önök szorították le pártunkat a törvényesség talajáról; hogyan vehetik hát rossz néven tőlünk, ha programmunkból kitöröljük a törvényességet ? Mi létezni fogunk; ha ez nekünk törvényesen lehetetlen, úgy megteszszük törvénytelenül. Mi alapítottunk a munkások segélyezésére beteg- és másféle társulatokat, ezeket a szép alkotásokat önök szétrombolták, pedig ezerszer jobbak és értékesebbek voltak, mint az, mit önök most akarnak teremteni. Ha véres forradalomra kerül a dolog, úgy ennek bűne a kormányokat és a hatalom kezelőit fogja terhelni. Mi nem akarunk torlaszokat építeni, ha törvényes reformok lehetségesek. De követeléseinket nem adjuk el a kis rendszabályok, részleges reformok tál lencséjéért; nekünk radikális reformokra van szükségünk, s ezektől nem fogunk eltérni. Stocker úr a berlini választások alkalmával egyezményt ajánlott nekünk. Mi egyszerűen kijelentettük, hogy Stockerrel és társaival nem alkuszunk. A párt, melyet a felforgatás pártjának neveznek, azon egyszerű ténynyel, hogy a parlament munkáiban részt veszen, megmutatta, hogy czéljait törvényes úton akarja elérni, de ezt nekünk főleg Szászországban lehetetlenné teszik. Ez eléggé jellemzi a szoczialista törvényt. Ami az egyházi törvényeket illeti, ezekre nézve röviden szólhatok, mert pártunk már megalkotásakor állást foglalt e kivételes törvények ellen. Programmunk sem nem deista, sem nem atheista, mi csak embereket ismerünk,s hogy kiki minő istentiszteletet gyakorolsz az ő dolga. A kivételes törvények tették erőssé a katholiczizmust s Bismarck hamis törvényeinek köszöni erejét a czentrumpárt. Csak a kivételes törvények megszüntetésével juthat Németország szerves törvényhozáshoz. — Az indítvány felett hosszú vita fejlődött ki. Windhorst kijelentette, hogy oly alakban, amint létetett, nem fogadhatja el az inditó'j VI Ci uc’szmnl* t uv» a Wir v« f«r 4 or j Av 1 C il" t e r és többen szintén ellenezték azt formai okokból. Végül a ház többsége az indítvány felett napirendre tért. A kisebbséggel szavaztak a szoczialisták, a néppárt, a nemzeti szabadelvűek s egy pár konzervatív. A ruthen felségárulási perben szerepelt egyik vádlott, Naumovitz prépost, tegnapelőtt kilépett a gör. kath. egyház kötelékéből s a keleti rítusra tért át. Mint Lembergből jelentik, ez alkalommal »Testvéred Krisztusban« aláirással terjedelmes fejtegetést intézett a pápához, melyben theologiai s történeti érvekkel igyekszik kimutatni, hogy a keleti egyház Krisztusnak valódi egyháza s a pápai primátus bitorlás ; hogy a gör. kath. egyháznak Rómával való uniója tarthatatlan s az unitusok visszatérése a régi keleti egyházhoz el nem odázható szükségesség, melyet még siettetnek a jezsuiták az unitus papságon való erőszakoskodás által. Kijelenti végül Naumovitz, miként lelkiismerete nem engedi meg, hogy tovább is nyugodtan nézze egyházának Róma általi megaláztatását, miért is kénytelen visszatérni atyáinak hitéhez. — A Naumovitz és társai elleni felségárulási perben febr. 20-án lesz a semmitőszéki tárgyalás. Rómából, jan. 9-éről jelentik. A Rassegna közli a feliratait ama helyiség falainak, melyben Oberdank szobrának a rendőrség által félbeszakított felavatását ünnepelték meg az irredentisták : »Gyalázat az osztrák ezredesre!« (E szavak Humbert királyra vonatkoznak, ki tudvalevőleg egy osztrák ezred tulajdonosává lett bécsi látogatása alkalmával.) »Ismét háború Ausztria ellen!« — »Ausztria Khinája Európának! — Mazzini.« — »Ausztria nem egyéb, mint gyilkos Bresciában, Milanóban úgy, mint Szerajevóban. — Garibaldi.« — »Az Alpesek s az Adria nélkül nincs Itália. — Imbriani.« — »Követeljétek a Trentinót és Triesztet s boszuljatok meg engem. Oberdank.« Az északamerikai kongresszus alsóháza elé indítványt nyújtottak be, hogy a ház fejezze ki az Egyesült Államok népének sajnálkozását és részvétét Gambettának halála fölött. A ház külügyi bizottságához utasította az indítványt. Kovács Lajos báró Wesselényi Miklósról és a harminczas évek ellenzékéről. I. Kovács Lajos a »Történelmi tanulmányok« második közleményével (a Budapesti Szemle januárusi füzetében) kiegészíti gróf Szécsen Antalnak az 1839 — 40-diki országgyűlésről irt tanulmánya azon részeit, melyek egyrészt az ellenzéki politika okait nem kizárólag a kormány törvénysértéseiben keresik, másrészt pedig, a magyarországi közvélemény ellenében Metternich herczeget védik és igazolni törekesznek. De míg gróf Szécsen a sérelmi szellem, az ellenzéki eljárás okait alkotmányunknak, mint középkori intézménynek természetéből tudományos dedukczió útján magyarázza ki, addig Kovács Lajos az 1830-as, sőt részben a negyvenes évek ellenzéke politikájának kiindulását is tisztán, világosan b. Wesselényi Miklós és követőinek azon felfogásában állapítja meg, minél fogva Ők »a hatalom részéről mindenben rosszakaratú, átgondolt ármányt láttak és meddőnek hittek minden törekvést, mig a hatalom zsibbasztó befolyása, mint fő akadály el nem kárittatik.« Azt, hogy e felfogása Wesselényinek bal és alaptalan volt, azon állítással törekszik Kovács Lajos bebizonyítani, hogy »Bécs magas körei a mi belügyeinkben nem voltak szűkkeblűek, s reformkérdéseinkben, minekulapervizelés, örökváltság, birtok- és hivatalképesség, városok felszabadítása stb. inkább csodálkoztak a magyar koronatanácsosok középkori fölfogásain.« És mert Wesselényi nem hajtott gróf Széchenyi István tanácsaira, ő és a nyomában járó ellenzék politikája diadalra juttatá a reakcziót Bécsben s maga után vonta az üldözési rendszert, a perbefogatásokat Magyarországon. így mondja Kovács Lajos a »Budapesti Szemle januáriusi füzetében. Tessék elolvasni. Sok új, sok soha sem hallott, sok meglepő, sok merészen kigondolt van e tanulmánynak főleg végszakaszaiban elmondva, illetőleg megírva. Az ellenzék ellen emelt vádjánál Kovács Lajosnak két kérdés merül fel: 1-szer: Volt-e alapja a harmincas években Wesselényi és az ellenzék azon felfogásának, hogy a hatalom semmiben sem viseltetik hazánk iránt jóindulattal, és, hogy a hatalom autokratikus irányának, az önkénynek mint főakadálynak elhárítása nélkül minden törekvés meddő ?