Pesti Napló, 1884. január (35. évfolyam, 1-32. szám)

1884-01-13 / 13. szám

13. szám. Szerkesztési Iroda: Fereneziek-tere, Athenäen m-é p ü 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény­y szerkesztőségben intézendő. Bérmentetlen tetelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, ki­ad­ás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva. Budapest, 1884. Vasárnap, január 13. Reggeli kiadás. Budapest, január 12. Nagy csapás Tiszára a főrendiház mai szavazata. Feltette a hatalmi kérdést és el­vesztette. Ez annyit tesz, hogy a kormány hatalma Magyarországon megtö­rött. A miniszterelnök, ki sejtelmes újévi kö­szöntőjében kijelenté, hogy ha azt látná, hogy a közbizalmat elvesztette, megy »önkényt«, most már mehet »önkényt«. Mert tudjuk ugyan, hogy a képviselőházban többsége meg­van s a parliamentáris formák a képviselőház bizalmától teszik függővé a kormány mara­dását vagy bukását, de hát, ha ott megbuk­nék, távozása nem volna önkénytes. Midőn a főrendiházban bukott meg, a legnagyobb erőfeszítések után másodszor is, nem a regula szerint bukott meg ugyan, hanem erkölcsileg és politikailag. És ő ezt érzi. A törvényjavaslatról nem szólunk, hogy mit tesz vele a kormány, mellékes. Hanem azt kérdjük, mi jogon kormá­nyozna Tisza tovább ? Csak a szabadelvű körre támaszkodva. Mert más alapja nincs. Kitűnt, és ez a mai szavazás fényes eredménye, hogy a jelen kormány oly nép­szerűtlen, mint még soha kormány Magyaror­szágon nem volt. Azon elemek és tényezők, melyek, mióta a világ áll, minden fejedelmi­­leg approbált minisztérium főtámaszát ké­pezték és soha — ha elégületlenek voltak is — nyílt oppoziczióba a kormán­nyal nem léptek: ezen kormány ellen fellázadtak. És a nép velük tart. Mert a népben már régen forr azon elkeseredés a kormány igaz­gatása ellen, mely a főrendeknél csak most tört ki először, mivelhogy a gyöngébb nép­osztályok régóta szenvedik a nyomást és tűrik az erőszakot, melytől a nagy urak so­káig meg voltak kimélve s védhették ellene magukat. A peticziók tömegének megvan azon haszna, hogy rá lehet mutatni, hogy az alsó osztályokban nincs a kormánynak nép­szerűsége, alapja. Talán a középosztályban van? Erre nézve az áll, hogy a­mi ellenzék­i­ házban ül, az mind onnan kerül ki. Ellenben a kormánypárt, tudjuk, létét a kormány be­folyásának köszöni, nem pedig a városi polgár­ság, vagy a megyei nemesség bizalma és ra­gaszkodásának. És most ezen hivatalos befolyás a főren­deknél rúl vereséget szenvedett. A főispánok és hivatalnokok csapata, és azok, kiket a fő­ispánok behoztak és rábeszéltek, hogy a kormány mellett szavazni siessenek, a mi­niszteri és hivatalnoki presszió és kortes­politika csütörtököt mondott. Minden eszköz megkísértetett és hatálytalannak bizonyult azon erős ellenszenvvel szemben, mely a főúri körökben a Tisza-minisztérium iránt ural­kodik. Nem számíthat többé a nagy urakra sem. És legkevésbbé számíthat a klérusra, melyet ismételt fenyegetései nem indítottak meghunyászkodásra, hanem a leghatározot­tabb oppozíczióba kergettek. Már­pedig ne­künk az állam és egyház közötti harcz nem kell. Senki miniszter kedvéért. Egyéb dolgunk van elég: Magyarországon a kormánynak a nemzeti erőket összefoglalni kell és közremű­­ködtetni, nem pedig egymás ellen szegezni, lekötni és tétlenségre kárhoztatni. A Tisza­­minisztérium ezt tette, ezért pangott minden élet az országban, ő pedig annál könnyebben uralkodhatott. Ma — világos — ha tovább uralkodni akar, kizárólag az*állammechanizmus gépeze­tére számíthat, vagyis a kényszerre, az erő­szakra. Erkölcsi alapjait egymás után elvesz­tette tökéletesen. De hogy akar megállni, e géppel kezében is, annyi hatalommal szemben ? Az állam nem bír a társadalommal, ha mindenkit oppo­zíczióba kerget. A mesterséges eszközök csak­hamar kimerülnek. Az erőszak addig hatalom, míg szót fo­gadnak neki, egyszer megtörve, nem hatalom többé. A király, az udvar, Tiszával kormányoz vagy Tisza nélkül; a dinasztikus érdekek nem jöhetnek kollízióba a politikával; ha ez úgy áll, hogy Magyarország más kormányt akar, az udvar a helyzettel számít. Óriási hatalom az, mely ma Tiszával szemben állott; az, mely a mérleg másik ser­penyőjében vele együtt felbillent, sokkal ke­vesebb. Magyarországon lehet a mágnások és katholikus főpapok nélkül kormányozni, sőt talán azok daczára is, de akkor a nemzet többi osztályai emeljék vállaikra azt a kor­mányt. Ha a nemzet Kossuthot, ha Deákot követte, az arisztokráczia és főpapság nem képezhettek hatályos oppozícziót , de Tiszát nem követi a nemzet, hanem — ki hitte vol­na — a mágnások és főpapok körül csopor­tosul, mert reméli, hogy ezek fogják az orszá­got a jelen kormánytól megszabadítani. Így áll a kérdés: a törvényjavaslat csak alkalmat nyújtott a sikeres támadásra. És Tisza kitérhetett volna, de kitérni nem akart, -----* -1 „olt Wo­­lva­ftTrtiqn­ kívánt előbb s azután kegyelmet osztogatni a legyőzőmé Ki­nek. Nem hitte, hogy veszthet, csak már a legutolsó időben, s akkor sem akart paktálni, mert még tegnap remélt. A szavazásnál kitűnt, hogy az ellenzék mily roppant erős. Nem a számokban van ez kifejezve, hanem a minőségben. A prímással szemben egy professzor, négy Erdődyvel szemben négy hivatalnok a budapesti rend­őrségtől essék számba? Hiszen ha a minisz­tériummal rokon Degenfeldek (4), Podma­­niczkyak (8), Telekyek (3), Radvánszkyaktól (3), Széchenyiektől (5) eltekintünk, ha az Andrássy- és Csáky-családokat kives­szük , a mi előkelő és gazdag arisztokráczia van Magyarországon, többnyire az ellenzék tábo­rában láttuk. 10 Eszterházy, 19 Zichy, 5 Pálffy, 5 Apponyi, 5 Forgách, 5 Wenckheim, 5 Dessewffy, 6 Batthyány, 9 Pongrácz, 4 Pal­lavicini, 4 Erdődy, 3 Fesztetich, 3 Cziráky, 3 Károlyi, 3 Vécsey, 3 vay, mind a kormány ellen szavaztak. Ezek és 20 érsek és megyés püspök és az összes kiérts ellen akar kormá­nyozni Tisza ? Igen, de hát mily eszmék, mily elvek mellett ? Csak úgy passzióból ? Talán a gentry, talán az iparosok, talán a parasztság fogja felkarolni a kormányt ? Egyik se. Talán a kereskedők ?Miért ? Használt ne­kik vájjon? Körülnézünk és nem látunk egyebet sem­mit 54 főispánnál és 250 kormánypárti kép­viselőnél. E 300 emberen kívül Tiszának ma nincs pártja Magyarországon. Hanem a gép dolgozik, míg ő a gépmes­ter, neki, ha más lesz, másnak. Akarja-e Tisza tovább forceirozni az or­szágot, ő lássa, maga határozza el. Ha igen, appellálunk a választókra, ő is, az ellenzék is. És nem lesznek csendesek a választások. Odáig azonban még messze van, sok tör­ténhetik odáig, miről ma hiába szólnánk. Megválik úgyis nemsokára, hogy miféle kon­­zekvencziái lesznek a mai szavazásnak. Egyelőre talán fegyverszünet lesz, mert a pártok kimerültek. A vert had visszavonul­hat, a győztesek pihenhetnek. Egy bizonyos: kiheverni a kormány a mai vereséget nem fogja. Budapest, január 12. A mai szavazásnál a főrendi szavazatok követ­kezőleg oszlottak meg: a törvényjavaslat Összesen: 191 200 Jou^DIndigena, Joi osztrák alattvaló, szavazott az es­­kül is az ellenzéknek 2 szavazattöbbsége’van. e1‘ ~A 1­ 35. évi folyami előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különk.ödéséért foliiU Siatéo éTaegysdsaksnt­i lak­at. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »"Pesti Naplói kiadó-hivatalába kdapett, Ferencziek­ tere, Athenaeum épölet küldendők Egyes szám 4 kr. A mai szavazás: Bonaparte Napoleon, minekutána összes ellen­ségeit legyőzte, a legitim trónokat felforgatta, a szá­zados dinasztiákat megalázta, kimondta a merész szót, hogy most már Oroszországot kell tönkre tennie! Egy tábornoka térden kérte őt, mondana le e válla­latról. Oroszország nem veszélyes, ha országából ki­jön, de bemenni az ő országába mindenkinek fölötte veszélyes. De Napoleon, a világ ura, Európa császárja, összeszidta a térdelő tábornokot és bement seregével Oroszországba.­­ A többit nem kell elmondani, így kap el hatalmas és folytonos győzelemhez szokott nagyságokat a gőg. S így kergeti őket — a sztratégia kipróbált mestereit — a legfurcsább takti­kai hibákba az elbizottság. Tisza Kálmán miniszterelnök úr is éppen úgy járt a magyar főrendiházzal, mint első Napoleon járt Oroszországgal. Belefagyott. Mikor először vitte törvényjavaslatát a főrendi­házba, ott csak a főpapok és főpapokkal tartó konzer­vatív mágnások oppozicziójára volt elkész. Ezek ellen — úgy gondolkozott, — elegendők lesznek a főispánok is, és oda se nézett a főrendiháznak. Tör­tént azonban, hogy egy zsidó ügyvéd párbajban agyonlőtt egy grófot, a­ki zsidó leányt vett feleségül. Ennek hatása alatt az arisztokráczia ifjai, de különö­sen az arisztokráczia hölgyei azt kérdezik egymástól: váljon időszerű-e éppen most szavazni meg a zsidók s keresztények közti specziális polgári házasságot ? — S a válasz e kérdésre az volt, hogy »éppen nem idő­szerű!« A magyar mágnásokról ne mondhassák el, hogy ők zsidó leányok kezére aspirálnak. S ebből egy hallgatag közvélemény támadt, mely Tisza mi­niszterelnök füléhez is eljutott. De a folytonos győzelemhez szokott miniszter főispánjaira ütött s csak mosolygott azon a főrendi ellenzéken, mely »láthatatlan !« Ehhez azonban csak­hamar egy másik inczidens is járult. A kaszinó-féle affaire, melyben Tisza Kálmán sotiset tett a kaszinó befolyásos tagjain. Erre már kezdett a polgári házas­ság kérdéséről Tisza Kálmán személyére átmenni az oppozíczió. Tiszának ezt is megmondták. De ő csak azt felelte : ah­os ego vidi ventos! — És az első szavazásnál, miután hívei biztosították Tisza Kál­mánt a többség felől, gondtalanul vonult a csa­tatérre főispánjainak élén. Ámde nagy ámula­tára egy nagy és elszánt oppozicziót talált már akkor is, és javaslata kisebbségben maradt. Sőt a fia­tal főrendek ki sem akarták hallgatni a kormány elnökét. Ez az eset mélyen felbőszité a kényurat. Ti akartok kikötni én velem ? Ti ? — Kérdés és haragjában rögtön másnap minden megjegyzés nélkül visszaküldette a megbukott törvényjavaslatot a kép­viselőház által a főrendiháznak. És ezzel már benne volt Oroszország kellő közepében. Moszkva égni kezdett. A méltóságos főrendek, a­kik eddigelé Tisza Kálmánt igen alkalmazkodó, nyugodt és hízelgő poli­tikusnak ismerték, s a­kik nem Tisza Kálmántól, de még nála sokkal hatalmasabbaktól sem szokták meg az ilyen bánásmódot, érezték, hogy a miniszter­­elnöknek ezen eljárásában olyan nagy lenézés rejlik rájuk nézve, hogy erre felelniük kell. S innen kezdve nemcsak teljessé, hanem nyilvánvaló­vá is lett a meghasonlás Tisza Kálmán és a ma­gyar arisztokrácziának egy igen nagy kontingense közt. Tisza Kálmán harczra hívta őket, s azok azt felelték: »elfogadjuk a harczot!« Ez a története a mai nagy csata előzményeinek. Nem az antiszemitizmus! (mint a félhivatalos sajtó hir­deti ;) nem a reakczió, és Isten tudja még mi! Hanem egyedül a Tisza-kormány brutalitása kény­­szerítette a magyar arisztokrácziát, arra az el­­lentállásra, melyet ma kifejtett. És ettől kez­dődik el a momentumnak kiválóan nagy politikai &)ítíPMeg a JMSá,L “'.o'T'il r felé és fölfelé, hanem állandó és ha­talmas ellenfelet teremtett magának a ma­gyar arisztokrácziában, mely csak most is­merte meg Tisza Kálmánt, s mely csak most látja át, hogy milyen eszközökkel teremti magának a hatalmat Ti­sza Kálmán. Csak most látja át, mert hisz csak most tapasz­talta Tisza Kálmán politikáját saját magán a főrendiház. De tapasztalta! Az ország legelőkelőbb és leggazdagabb mágná­sai az összes főpapság társaságában emelték fel szavu­kat a kormány javaslata ellen , s a kormány erre azzal felelt, hogy meg se gondolva a főrendiház ellenvetéseit, időt sem engedett a differencziák kiegyenlítésére. Ha­nem rögtön sürgette a másodszori megüt­közést. Az ország legelőkelőbb és leggazdagabb mág­násai álltak vele szemben, s ő nem respektálva sem­mit, csak a nyers erőre és mameluk-szavazatokra tá­maszkodva, berendelt minden főispánt, minden ala­­pítványi és kincstári hivatalnokot, és behívott min­denkit, a­kire befolyással lehetett. Így készítette e­l Tisza miniszterelnök úr a főrendiház csatáját. És biztosra ment. Mert úgy gondolkozott, hogy több Magyarországon a szegény mágnás, mint a gazdag! — Nosza, hát a szegényekkel majd leszavaztatom a gazdagokat! Szóval ugyanazt akarta megpróbálni a főren­diházban, ami neki oly fényesen sikerült a képvise­lőházban. De megbukott vele! Megbukott vele annak daczára, hogy hívei új­­fent biztosították őt a majoritásról. * * * Leírhatatatlan az az erőfeszítés, melyet mind a két tábor kifejtett a maga érdekében. Mert mindkét tábor érezte a szavazás hordere­­jét és nagy politikai következményeit. Tisza preszigeje van megtörve, ha Tisza bu­kik. — És világra szóló gúny éri az opponens arisz­tokrácziát, ha Tisza győz. A játék tehát igen nagyba ment. S megérdemli a rendkívüli izgatottságot, mel­­­lyel előkészíttetett. A csütörtöki ülésen Tisza Kálmán látta, hogy ellenfelei megerősödve jöttek a csatába. A csütörtöki szavazás meggyőzte a miniszterelnököt, hogy neki összes eszközeit ki kell merítenie. S ezért küzdött a mellett, hogy a tárgyalás ne pénteken, ha­nem szombaton kezdődjék. Időt akart nyerni, hogy biztosra mehessen. S az idő megadatott neki. De azt is látta már csütörtökön a miniszterel­nök úr, sőt látta Andrássy Gyula is, a­ki ez eset­ben ismét nagy politikai hibát követett el, hogy az ellenzék nemcsak nagyon erős, hanem nagyon elszánt is. Ezt, ha esetleg szombaton nem volna czélszerű megtartani a szavazást, nem lehetne agyon beszélni. Mert az ilyen taktika olyan skandalu­mot szülhetne, a­milyet még a világ nem látott. — Mit gondolt ki tehát ? Azt, hogy be kell hozni a sza­vazáshoz K­o­b­u­r­g herczeget, a trónörökös sógorát. És minden módon arra kapaczitáltatta a herczeget, hogy a főrendiház méltóságát csak az ő meg­­jelenése mentheti meg! Ez a kapaczitáczió hatott. Koburg herczeg, hogy személyes megjelenésével útját állja minden »kilátásba helyezett« botrány­nak, megígérte megjelenését. És Tisza, mikor ezt meg­nyerte, már az egész játékot megnyertnek gondolta. Természetes azonban, hogy mielőtt Koburg herczeget e megjelenésre kérhette volna, biztosítania kel­lett őt a kormány majoritásáról. Mert egy Koburg herczeget nem szabad kitenni a le­­szavaztatásnak. De Tisza Kálmán annál inkább biztosíthatta a herczeget a majoritásról, mert úgy gondolta, hogy a majoritás már megvan. De ha nem is lenne ~ Zo­­­ 1V»o­o­ni megcsinálná azt a herczest Mert ha a herczeg megjeienna, vo»k igennel szavazhat. Miután az ellenkező oly nagy demonstrá­­czió volna, a mire Koburg herczeg soha nem vállal­­kozhatik. S ha a herczeg igennel szavaz, ebből a mág­nások azt fogják következtetni, hogy a király is óhajtja a kormány győzelmét, s e következtetés soka­kat meg fog félemlíteni. De más okokból is nagyon nagy szolgálat volt Tisza Kálmánra nézve Koburg herczeg megjelenése. Mert igy biztosítva volt az ellen, hogy a behívott méltóságos ispánok, kasznárok és rendőrtollnokok megjelennek aranyozva a Koburg herczegi nimbusz fényével. S ha valaki ez utóbbiakat a kormánynak szemére vetné, a kormány büszkén hivatkozhatnék Koburg herczegre. S igy történt, hogy mikor a herczeg, a kit gróf Andrássy Gyula idegesen várt, megjelent a főrendi­házban, az ellenzék lehangolt lett s rossz sejtelemmel jön tele. Tisza Kálmán miniszterelnök ur arcza pedig fölvidult, s győzelmét bizonyosra vette. Koburg herczeg ottléte csakugyan imponált. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 13. — Nemzeti színház. (Január 11-dikén először : Az utolsó szerelem. Vígjáték négy felvonásban. Irta Dóczi Lajos.) Jobban kellene a dicsérettel gazdálkodni. Katona József. Jobban kellene a dicsérettel gazdálkodni! Ezt a jó tanácsot adja a magyar kritikának a Bánk bán koszorús költője, a játékszint költő mesterségről irt czikkében, pedig neki magának e részben ugyancsak nem volt oka panaszra: vele szemközt már jobban alig fukarkodhattak az elismeréssel a korabeli bírálók. Annál bőkezűbbek voltak a mostaniak Dóczi darabja, Az utolsó szerelem iránt. Alig jelent meg a könyv­­piaczon, az akadémiai pályabírálatokat rendesen követő polémia kíséretében, azonnal siettek rendkívüli ma­gasztalokkal halmozni el. Német lapok jártak legelői magyar szellemének kiemelésében, s közülök olyanok, melyek nem éppen előkelőségükről ismertek, főkép fölfogásának és előadásának finomságait árasztották el dicséretekkel. Mindezek daczára, természetesen, lehet a darab magyaros is, finom is. Az azonban két­ségtelen, hogy még leggyöngébb oldala, magyaros­sága is, mérhetetlen magasságban mutatkozik föltétlen bámulóinak tapintatlansága fölött. Közülök a legbát­rabb, egy bécsi újság budapesti levelezője, Klein Hugó, a vígjátékot shaksperei magaslatra helyezte. Azután, még ezzel sem elégedve meg, sietett mintegy a teret is megtisztítani körülötte s megadni neki a kellő világí­tást: néhány nappal Dóczi darabjának bemutatása után sárba pocsékolta egész irodalmunkat s nevet­ségesekké tette legtisztesebb és sikeresebb művészeti törekvéseinket. Ki ne érezné lekötelezve magát, hogy e hazafias és alapos műbíró legalább egyetlen műben mégis elismeri a magyar géniuszt ? Ez a köszönet valószínűleg első és utolsó szavam hozzá. Fájdalom, az ilyen veszedelmes barátoktól nem tudott megsza­badulni Dóczi s Ízetlenségeik benyomásától nehéz megszabadulni ma a kritikának, mely teljes igyeke­zete szerint elfogulatlanul kívánna foglalkozni az érde­kes újdonsággal. Azonban tehet-e róla, hogy immár nemcsak a darabbal magával áll szemközt, hanem igényeivel is ? Ki van híva rá, hogy ezekkel szintén számot vessen. Kötelességévé téve nemcsak a darab méltatása, hanem oly széptani szempontok és irodalmi érdekek védelme is, melyek rá nézve legalább annyira fontosak, mint Dóczi darabja. Ám későbbi bírálói is, kik már a nem egészen teljes színpadi siker befolyása alatt írtak, nem tud­nak megszabadulni bizonyos tévedésektől. Egyikük, a Budapesti Hírlap, szép és meleg czikkében, a Nem­zet kritikusának ugyan a vígjátékra vonatkozólag ré­gebben mondott szavai után igazodik: »Érdekfeszítő cselekvény és gyönyörű versek! Kell-e ennél több ? Ez a legszigorúbb igényű olvasót is kielégítheti.« Íme a koszorút nyújtó kéz, mely nemcsak siet fegyvereit lerakni, hanem egyúttal hiábavalóknak is nyilatkoz­tatja őket. A Fővárosi Lapok bírálata, mely külön­ben a részletekre nézve a legtöbb helyes és alapos észrevételt teszi, az egészet »igen értékes költői mun­kának mondja«, csakhogy »nincs erőteljesen, összhang­­zatosan megépítve s a­mi rajta szép és becses, az az ornamentika«. Azután kiemeli »a szerkezet hibáit, a komikum fogyatékát, az életvalódiság hiányát.« Köl­tői értékét tehát nem szerkezete, nem komikuma, nem valódisága alkotja, mert ezek mind fogyatékosak, ha­nem ornamentikája.Mind e véleményekben mostani kri­tikánknak egy általánosan elterj­edt s általánosan terjesztett tévedésével van dolgunk. Újabb időkben jött divatba a költői fogalomnak merő külsőségekre szorítása. Minduntalan olvassuk a csodálatos meg­különböztetést és következtetést, hogy lehet egy dráma rossz, rossz felfogásában, jellemrajzában, szer­kezetében, de azért költőileg értékes. A költészet eszerint nem az ihletben, a belső tulajdonok jeles­ségében, az összhang mértékében állana, hanem csak a külső czifrában. A dikézió meglepő ellentétei, egy-egy nagyzó vagy kedves ötlete, sikerült életei és szójáté­kai, a vers maga, ha olykor neki­lendül (még ha nem is éppen tisztán és magyarosan) : íme ezek a költészet. A költemény, e felfogás szerint, lehet mint költe­mény rossz, de azért lehet költőileg becses. A jellemek csináltak és hamisak ugyan, de mert jó rímek­ben és csinos ötletekkel beszélnek, már költőiek. Az eszme lehet mesterkélt és hideg, de ezrezomás megalkotása azért költői. A helyzetek képtelenek, de mivel tele vannak szóképpel, már költőiek. Ily módon lesz az eszthetika r­etorikává és verstanná. De hát a költészet maga mivé lesz ? Nem akarom mereven alkalmazni Dóczira a mondottakat; nem is tehetném. Az ő tehetségével szemben csupán a gyarló alkotás és tetszés cziezoma mutogatására szorítkozni, méltatlanság lenne. Min­den munkáját egy mivelt és szellemes fej leleménye, számítása, ügyessége és nemes ambicziója termi, s egy hangulatos, benyomásokra fogékony kedély hinti be gyöngyeivel. Közönségesebb eszmék és természetesebb gondolatok, melyeket nem drámailag bizonyítani, csak költőileg átérezni és alakítani kell: őt nem igen érdeklik. Kényesebb, nehezebb feladatok vonzzák, melyek alkalmat adnak a szellem csillogtatására. Mindig van mondanivalója, mely iránt szeretné fölme­­legíteni közönségét. A bonyodalmas mesével, mely az alapeszméhez képest szintén bizarr, lekötni figyelmét; szövevényével és dikcziójával beleragadni a maga gondolatvilágába; megoldásával pedig arra az ered­ményre vezetni, a­melyre maga jutott. Igen, de mintha a föltételek közül, melyek teljes czélhoz jutására szükségesek, hiányzanék nála valami. A gondolat csak gondolatnak marad, inkább követelő, mint behízelgő, elmésen kimesterkélt, mint önként fakadt tételnek. A mint a számítás tekervényei között halad, olykor fáradtan, máskor erőszakoskodva, a költői érzést, benyomásokat, kifejezést csak mintegy segítségül hívja. Mindez a mesterkélt gondolaton csupán ruhá­nak látszik, nem egynek vele, nem annak magának. A gondolat nem az a költői sugallat, mely egyszerre fakad észből és szívből s természetesen egyesíti aman­nak biztosságát ennek közvetetlenségével, a mely könnyűden száll, ösztönzés és erőtetés nélkül, a maga utján s végül megpihen a nélkül, hogy fáradtnak látszanék. A finoman elemző, bonyolító, bizonyító elme van minden drámájában előtérben, me­lyet bármily készen szolgál is az érzés és képzelet, nem olvad vele össze a költői szellemnek imponáló és elragadó egységébe. E szétszakadás hatásában is érvényesül. A­mivel elménket foglalkoztatja, ahhoz rendesen kevés köze van érzelmünknek, amivel meg képzeletünket akarja meghódítani, az ellen­íté­letünk gyakran tiltakozni kénytelen. Ebből követ­kezik az is, hogy darabjainak szálai oly szertefutók , hangulata oly változó. A víg és érzelmes, a humoros és tragikus, nagy költőknél is váltakoznak; de rende­sen mintegy kiegészítve egymást, vagy a hullámzó érzések ellentétei közt fejlesztve odább a gondolatot s végül mindig egy közös benyomásba olvadva. Dóczi­­nál hiába keressük akár a kiegészülést, akár az ellen­téteket, akár az egységes benyomást. Egyszerűen szá­mítva hoz össze mindent, hogy minél érdekesebb legyen s minél több oldalról merítse ki tételét. Az utolsó szerelem nemcsak szomorú és víg elemek vegyü­­léke, hanem van benne egy tragédia: a Carraráé,egy dráma: a Catherináé, egy vígjáték: a Laczfié, meg egy bohózat: a felsült férjeké. Alig szükséges mással foglalkoznom, mint a da­rab főalakjával annak bizonyságául, hogy a mondot­takban Az utolsó szerelem is jellemezve volt. Laczfi sorsa azt a gondolatot példázza, hogy feltételeink mit sem érnek, ha természetünkkel jönnek ellenke­zésbe. Az ifju vajda, kinek, úgy látszik, Nagy Lajos udvarának valamennyi asszony személyét szeretőjéül rendelte a sors, addig röpköd virágról virágra, mig lépen akad. A büszke Drugeth Máriát, bor között, lovagiatlanul megsérti s úgy ad neki elégtételt, hogy feleségül kéri s mátkául kapja. Fogadja keményen, hogy ez az utolsó szerelme, s hiszi maga is, mert min­dig embere szavának. Jegygyűrűvel megy hadakozni Olaszországba, hol mindjárt a legelső állomáson Car­rara Catherina, a padovai herczegkisasszony, lobbantj­a szerelemre szivét. Annyira belevesz, hogy a rábízott hadsereget üsse a kő! Szerencsésen megveretvén, visszakerül a visegrádi udvarba, hol új szerelme da­czára kész adott szavának állni. Azonban Mária is elhajlott már tőle a szintén itt időző Carrara Ceccohoz , de becsületből ő is tartja a kötést. Ha­nem megjelenik Visegrádon álruhában Catherina , egy szorongatott perczében mindent kivall La­josnak. Királyi szó oldja föl szavától Laczfit s teszi nagy nehezen boldoggá kedvesével. Azt a komikai ellentétességet, mely igy némileg a véletlen segítségével szerencsés kifejlődésre jut, nem képviseli Laczfi nagyobb szerencsével, mint ura ügyét Treviso alatt, a­hol elverik és fogságba kerí­tik. Nemcsak a felfogás vidámsága hiányzik egész alakjából, hanem a konczepczió igazsága és természe­tessége, a költői önkéntesség és elevenség is. Nem komikai alakításra termett, hanem ki van rá készítve. Az a föltétel, mely miatt bajba keveredik, nem szó­szátyárkodás, nem egészen hirtelenkedés, nem magá­nak a valónál jobbul mutogatása­­,ezzel inkább meg­maradhatna a vígjáték területén. Ámde az ő föltétele mélyebb gyökerűnek van bemutatva, hogy küz­delme drámaibb s példája meggyőzőbb lehessen. Nya­­kasságából foly, a szó szentségének mindennél többre becsüléséből. A szótartásnak e drámai hőse azon­ban egyúttal csélcsap kalandhős. Látni való, hogy itt két vígjátéki személy van összeolvasztva : a nyakas természetű, ki egyszer véletlenül szósze­gésre kényszerül, azután meg a csélcsap természetű, ki egyszer véletlenül kitartást fogad. Különben mind­­egyikök megállná a helyét; összeolvasztva kiszorul belőlük a komikum is, az igazság is. Marad a léhaság, mint a makacs szótartás áldozata.Ha hihetnénk benne, nevetnők is; ha nevethetnénk rajta, el is hinnők. De egyiket sem tehetjük. Dóczinak eszébe juthatott hősé­nek ez a lélektani lehetetlensége, mely egyúttal szép­tani hatástalanság, s egy finom ötlettel próbált segí­teni rajta. Laczfi szál­as hűségét a hűtlenségben olyan­formán tünteti föl, mintha az nem egészen belső fejlő­dés következése lenne, nem »első« hanem »második« természete, a nagy király befolyása rá. Mintegy Lajos erkölcsi nagyságának, fenséges erejének, egyénisége tiszta fényének visszasugárzása. Lelkesedve magasz­talja bálványát s a szószegés küszöbén az ő tiltó ujja jelenik meg előtte. Ha csakugyan igy fog­hatnék fel a dolgot, valamennyire kijutna Laczfi a hínárból. Csakhogy nem foghatjuk fel igy. Lajos nem Artur király s Visegrád nem Camelot. A király erkölcsi fensége, az udvar tisztasága hamis motívum, csak tréfa, még pedig nem éppen sikerült tréfa. A fejedelem maga, Laczfival szemben, kit há­zasságra biztat, gyanús elmésségeket enged meg ma­gának, melyek inkább a nápolyi udvarra emlékeztet­nek Boccaccio korában, mint a camelotira. Politikáját merő önzés a bűnös jogtalanság pártjára vezeti. Ke­gy­enczet tart, kinek kedvéért megtorlatlanul hagyja veszni seregét. Hebehurgyán és vizsgálat nélkül ítél, sem törvény, sem okosság szerint, hanem a szerző magasabb rendeletére. Ilyen király, ilyen udvar nem sarkalhatja erkölcsi felmagasodásra a léha udvaronezet. Nem; ez a Laczfi sem Visegrádon, sem másutt, sem Lajos alatt, sem máskor nem vitézkedett. Viz és olaj­ soha és sehol nem keveredett még össze. Dóczi ugyan törekszik igazolni valóságát. Mivel elmésségével mindent képes bizonyítani, azt követeli, hogy higyjünk is el neki mindent. De törek­vése lépten-nyomon új ellenmondásokba keveri. Laczfi maga beszéli, hogy nehezen törődött bele az udvari életbe s a képzelhető legnagyobb áldozatul mégis azt ajálja fel a megsértett Máriának, hogy megválik az udvartól. Személyének némi erkölcsi nyomatékot hő­­sisége adna, melyet gyakran emlegetnek. De Dóczi, noha a történetben azt olvassuk, hogy a piavei győző Laczfi volt, csak trevizor kudarczában mutatja be. A szív hőse lenne, de valójában sohasem tud átmelegi-

Next