Pesti Napló, 1884. január (35. évfolyam, 1-32. szám)
1884-01-13 / 13. szám
13. szám. Szerkesztési Iroda: Fereneziek-tere, Athenäen m-é p ü 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közleményy szerkesztőségben intézendő. Bérmentetlen tetelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva. Budapest, 1884. Vasárnap, január 13. Reggeli kiadás. Budapest, január 12. Nagy csapás Tiszára a főrendiház mai szavazata. Feltette a hatalmi kérdést és elvesztette. Ez annyit tesz, hogy a kormány hatalma Magyarországon megtörött. A miniszterelnök, ki sejtelmes újévi köszöntőjében kijelenté, hogy ha azt látná, hogy a közbizalmat elvesztette, megy »önkényt«, most már mehet »önkényt«. Mert tudjuk ugyan, hogy a képviselőházban többsége megvan s a parliamentáris formák a képviselőház bizalmától teszik függővé a kormány maradását vagy bukását, de hát, ha ott megbuknék, távozása nem volna önkénytes. Midőn a főrendiházban bukott meg, a legnagyobb erőfeszítések után másodszor is, nem a regula szerint bukott meg ugyan, hanem erkölcsileg és politikailag. És ő ezt érzi. A törvényjavaslatról nem szólunk, hogy mit tesz vele a kormány, mellékes. Hanem azt kérdjük, mi jogon kormányozna Tisza tovább ? Csak a szabadelvű körre támaszkodva. Mert más alapja nincs. Kitűnt, és ez a mai szavazás fényes eredménye, hogy a jelen kormány oly népszerűtlen, mint még soha kormány Magyarországon nem volt. Azon elemek és tényezők, melyek, mióta a világ áll, minden fejedelmileg approbált minisztérium főtámaszát képezték és soha — ha elégületlenek voltak is — nyílt oppoziczióba a kormánnyal nem léptek: ezen kormány ellen fellázadtak. És a nép velük tart. Mert a népben már régen forr azon elkeseredés a kormány igazgatása ellen, mely a főrendeknél csak most tört ki először, mivelhogy a gyöngébb néposztályok régóta szenvedik a nyomást és tűrik az erőszakot, melytől a nagy urak sokáig meg voltak kimélve s védhették ellene magukat. A peticziók tömegének megvan azon haszna, hogy rá lehet mutatni, hogy az alsó osztályokban nincs a kormánynak népszerűsége, alapja. Talán a középosztályban van? Erre nézve az áll, hogy ami ellenzéki házban ül, az mind onnan kerül ki. Ellenben a kormánypárt, tudjuk, létét a kormány befolyásának köszöni, nem pedig a városi polgárság, vagy a megyei nemesség bizalma és ragaszkodásának. És most ezen hivatalos befolyás a főrendeknél rúl vereséget szenvedett. A főispánok és hivatalnokok csapata, és azok, kiket a főispánok behoztak és rábeszéltek, hogy a kormány mellett szavazni siessenek, a miniszteri és hivatalnoki presszió és kortespolitika csütörtököt mondott. Minden eszköz megkísértetett és hatálytalannak bizonyult azon erős ellenszenvvel szemben, mely a főúri körökben a Tisza-minisztérium iránt uralkodik. Nem számíthat többé a nagy urakra sem. És legkevésbbé számíthat a klérusra, melyet ismételt fenyegetései nem indítottak meghunyászkodásra, hanem a leghatározottabb oppozíczióba kergettek. Márpedig nekünk az állam és egyház közötti harcz nem kell. Senki miniszter kedvéért. Egyéb dolgunk van elég: Magyarországon a kormánynak a nemzeti erőket összefoglalni kell és közreműködtetni, nem pedig egymás ellen szegezni, lekötni és tétlenségre kárhoztatni. A Tiszaminisztérium ezt tette, ezért pangott minden élet az országban, ő pedig annál könnyebben uralkodhatott. Ma — világos — ha tovább uralkodni akar, kizárólag az*állammechanizmus gépezetére számíthat, vagyis a kényszerre, az erőszakra. Erkölcsi alapjait egymás után elvesztette tökéletesen. De hogy akar megállni, e géppel kezében is, annyi hatalommal szemben ? Az állam nem bír a társadalommal, ha mindenkit oppozíczióba kerget. A mesterséges eszközök csakhamar kimerülnek. Az erőszak addig hatalom, míg szót fogadnak neki, egyszer megtörve, nem hatalom többé. A király, az udvar, Tiszával kormányoz vagy Tisza nélkül; a dinasztikus érdekek nem jöhetnek kollízióba a politikával; ha ez úgy áll, hogy Magyarország más kormányt akar, az udvar a helyzettel számít. Óriási hatalom az, mely ma Tiszával szemben állott; az, mely a mérleg másik serpenyőjében vele együtt felbillent, sokkal kevesebb. Magyarországon lehet a mágnások és katholikus főpapok nélkül kormányozni, sőt talán azok daczára is, de akkor a nemzet többi osztályai emeljék vállaikra azt a kormányt. Ha a nemzet Kossuthot, ha Deákot követte, az arisztokráczia és főpapság nem képezhettek hatályos oppozícziót , de Tiszát nem követi a nemzet, hanem — ki hitte volna — a mágnások és főpapok körül csoportosul, mert reméli, hogy ezek fogják az országot a jelen kormánytól megszabadítani. Így áll a kérdés: a törvényjavaslat csak alkalmat nyújtott a sikeres támadásra. És Tisza kitérhetett volna, de kitérni nem akart, -----* -1 „olt WolvaftTrtiqn kívánt előbb s azután kegyelmet osztogatni a legyőzőmé Kinek. Nem hitte, hogy veszthet, csak már a legutolsó időben, s akkor sem akart paktálni, mert még tegnap remélt. A szavazásnál kitűnt, hogy az ellenzék mily roppant erős. Nem a számokban van ez kifejezve, hanem a minőségben. A prímással szemben egy professzor, négy Erdődyvel szemben négy hivatalnok a budapesti rendőrségtől essék számba? Hiszen ha a minisztériummal rokon Degenfeldek (4), Podmaniczkyak (8), Telekyek (3), Radvánszkyaktól (3), Széchenyiektől (5) eltekintünk, ha az Andrássy- és Csáky-családokat kivesszük , a mi előkelő és gazdag arisztokráczia van Magyarországon, többnyire az ellenzék táborában láttuk. 10 Eszterházy, 19 Zichy, 5 Pálffy, 5 Apponyi, 5 Forgách, 5 Wenckheim, 5 Dessewffy, 6 Batthyány, 9 Pongrácz, 4 Pallavicini, 4 Erdődy, 3 Fesztetich, 3 Cziráky, 3 Károlyi, 3 Vécsey, 3 vay, mind a kormány ellen szavaztak. Ezek és 20 érsek és megyés püspök és az összes kiérts ellen akar kormányozni Tisza ? Igen, de hát mily eszmék, mily elvek mellett ? Csak úgy passzióból ? Talán a gentry, talán az iparosok, talán a parasztság fogja felkarolni a kormányt ? Egyik se. Talán a kereskedők ?Miért ? Használt nekik vájjon? Körülnézünk és nem látunk egyebet semmit 54 főispánnál és 250 kormánypárti képviselőnél. E 300 emberen kívül Tiszának ma nincs pártja Magyarországon. Hanem a gép dolgozik, míg ő a gépmester, neki, ha más lesz, másnak. Akarja-e Tisza tovább forceirozni az országot, ő lássa, maga határozza el. Ha igen, appellálunk a választókra, ő is, az ellenzék is. És nem lesznek csendesek a választások. Odáig azonban még messze van, sok történhetik odáig, miről ma hiába szólnánk. Megválik úgyis nemsokára, hogy miféle konzekvencziái lesznek a mai szavazásnak. Egyelőre talán fegyverszünet lesz, mert a pártok kimerültek. A vert had visszavonulhat, a győztesek pihenhetnek. Egy bizonyos: kiheverni a kormány a mai vereséget nem fogja. Budapest, január 12. A mai szavazásnál a főrendi szavazatok következőleg oszlottak meg: a törvényjavaslat Összesen: 191 200 Jou^DIndigena, Joi osztrák alattvaló, szavazott az eskül is az ellenzéknek 2 szavazattöbbsége’van. e1‘ ~A 1 35. évi folyami előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különk.ödéséért foliiU Siatéo éTaegysdsaksnti lakat. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »"Pesti Naplói kiadó-hivatalába kdapett, Ferencziek tere, Athenaeum épölet küldendők Egyes szám 4 kr. A mai szavazás: Bonaparte Napoleon, minekutána összes ellenségeit legyőzte, a legitim trónokat felforgatta, a százados dinasztiákat megalázta, kimondta a merész szót, hogy most már Oroszországot kell tönkre tennie! Egy tábornoka térden kérte őt, mondana le e vállalatról. Oroszország nem veszélyes, ha országából kijön, de bemenni az ő országába mindenkinek fölötte veszélyes. De Napoleon, a világ ura, Európa császárja, összeszidta a térdelő tábornokot és bement seregével Oroszországba. A többit nem kell elmondani, így kap el hatalmas és folytonos győzelemhez szokott nagyságokat a gőg. S így kergeti őket — a sztratégia kipróbált mestereit — a legfurcsább taktikai hibákba az elbizottság. Tisza Kálmán miniszterelnök úr is éppen úgy járt a magyar főrendiházzal, mint első Napoleon járt Oroszországgal. Belefagyott. Mikor először vitte törvényjavaslatát a főrendiházba, ott csak a főpapok és főpapokkal tartó konzervatív mágnások oppozicziójára volt elkész. Ezek ellen — úgy gondolkozott, — elegendők lesznek a főispánok is, és oda se nézett a főrendiháznak. Történt azonban, hogy egy zsidó ügyvéd párbajban agyonlőtt egy grófot, aki zsidó leányt vett feleségül. Ennek hatása alatt az arisztokráczia ifjai, de különösen az arisztokráczia hölgyei azt kérdezik egymástól: váljon időszerű-e éppen most szavazni meg a zsidók s keresztények közti specziális polgári házasságot ? — S a válasz e kérdésre az volt, hogy »éppen nem időszerű!« A magyar mágnásokról ne mondhassák el, hogy ők zsidó leányok kezére aspirálnak. S ebből egy hallgatag közvélemény támadt, mely Tisza miniszterelnök füléhez is eljutott. De a folytonos győzelemhez szokott miniszter főispánjaira ütött s csak mosolygott azon a főrendi ellenzéken, mely »láthatatlan !« Ehhez azonban csakhamar egy másik inczidens is járult. A kaszinó-féle affaire, melyben Tisza Kálmán sotiset tett a kaszinó befolyásos tagjain. Erre már kezdett a polgári házasság kérdéséről Tisza Kálmán személyére átmenni az oppozíczió. Tiszának ezt is megmondták. De ő csak azt felelte : ahos ego vidi ventos! — És az első szavazásnál, miután hívei biztosították Tisza Kálmánt a többség felől, gondtalanul vonult a csatatérre főispánjainak élén. Ámde nagy ámulatára egy nagy és elszánt oppozicziót talált már akkor is, és javaslata kisebbségben maradt. Sőt a fiatal főrendek ki sem akarták hallgatni a kormány elnökét. Ez az eset mélyen felbőszité a kényurat. Ti akartok kikötni én velem ? Ti ? — Kérdés és haragjában rögtön másnap minden megjegyzés nélkül visszaküldette a megbukott törvényjavaslatot a képviselőház által a főrendiháznak. És ezzel már benne volt Oroszország kellő közepében. Moszkva égni kezdett. A méltóságos főrendek, akik eddigelé Tisza Kálmánt igen alkalmazkodó, nyugodt és hízelgő politikusnak ismerték, s akik nem Tisza Kálmántól, de még nála sokkal hatalmasabbaktól sem szokták meg az ilyen bánásmódot, érezték, hogy a miniszterelnöknek ezen eljárásában olyan nagy lenézés rejlik rájuk nézve, hogy erre felelniük kell. S innen kezdve nemcsak teljessé, hanem nyilvánvalóvá is lett a meghasonlás Tisza Kálmán és a magyar arisztokrácziának egy igen nagy kontingense közt. Tisza Kálmán harczra hívta őket, s azok azt felelték: »elfogadjuk a harczot!« Ez a története a mai nagy csata előzményeinek. Nem az antiszemitizmus! (mint a félhivatalos sajtó hirdeti ;) nem a reakczió, és Isten tudja még mi! Hanem egyedül a Tisza-kormány brutalitása kényszerítette a magyar arisztokrácziát, arra az ellentállásra, melyet ma kifejtett. És ettől kezdődik el a momentumnak kiválóan nagy politikai &)ítíPMeg a JMSá,L “'.o'T'il r felé és fölfelé, hanem állandó és hatalmas ellenfelet teremtett magának a magyar arisztokrácziában, mely csak most ismerte meg Tisza Kálmánt, s mely csak most látja át, hogy milyen eszközökkel teremti magának a hatalmat Tisza Kálmán. Csak most látja át, mert hisz csak most tapasztalta Tisza Kálmán politikáját saját magán a főrendiház. De tapasztalta! Az ország legelőkelőbb és leggazdagabb mágnásai az összes főpapság társaságában emelték fel szavukat a kormány javaslata ellen , s a kormány erre azzal felelt, hogy meg se gondolva a főrendiház ellenvetéseit, időt sem engedett a differencziák kiegyenlítésére. Hanem rögtön sürgette a másodszori megütközést. Az ország legelőkelőbb és leggazdagabb mágnásai álltak vele szemben, s ő nem respektálva semmit, csak a nyers erőre és mameluk-szavazatokra támaszkodva, berendelt minden főispánt, minden alapítványi és kincstári hivatalnokot, és behívott mindenkit, akire befolyással lehetett. Így készítette el Tisza miniszterelnök úr a főrendiház csatáját. És biztosra ment. Mert úgy gondolkozott, hogy több Magyarországon a szegény mágnás, mint a gazdag! — Nosza, hát a szegényekkel majd leszavaztatom a gazdagokat! Szóval ugyanazt akarta megpróbálni a főrendiházban, ami neki oly fényesen sikerült a képviselőházban. De megbukott vele! Megbukott vele annak daczára, hogy hívei újfent biztosították őt a majoritásról. * * * Leírhatatatlan az az erőfeszítés, melyet mind a két tábor kifejtett a maga érdekében. Mert mindkét tábor érezte a szavazás horderejét és nagy politikai következményeit. Tisza preszigeje van megtörve, ha Tisza bukik. — És világra szóló gúny éri az opponens arisztokrácziát, ha Tisza győz. A játék tehát igen nagyba ment. S megérdemli a rendkívüli izgatottságot, mellyel előkészíttetett. A csütörtöki ülésen Tisza Kálmán látta, hogy ellenfelei megerősödve jöttek a csatába. A csütörtöki szavazás meggyőzte a miniszterelnököt, hogy neki összes eszközeit ki kell merítenie. S ezért küzdött a mellett, hogy a tárgyalás ne pénteken, hanem szombaton kezdődjék. Időt akart nyerni, hogy biztosra mehessen. S az idő megadatott neki. De azt is látta már csütörtökön a miniszterelnök úr, sőt látta Andrássy Gyula is, aki ez esetben ismét nagy politikai hibát követett el, hogy az ellenzék nemcsak nagyon erős, hanem nagyon elszánt is. Ezt, ha esetleg szombaton nem volna czélszerű megtartani a szavazást, nem lehetne agyon beszélni. Mert az ilyen taktika olyan skandalumot szülhetne, amilyet még a világ nem látott. — Mit gondolt ki tehát ? Azt, hogy be kell hozni a szavazáshoz Koburg herczeget, a trónörökös sógorát. És minden módon arra kapaczitáltatta a herczeget, hogy a főrendiház méltóságát csak az ő megjelenése mentheti meg! Ez a kapaczitáczió hatott. Koburg herczeg, hogy személyes megjelenésével útját állja minden »kilátásba helyezett« botránynak, megígérte megjelenését. És Tisza, mikor ezt megnyerte, már az egész játékot megnyertnek gondolta. Természetes azonban, hogy mielőtt Koburg herczeget e megjelenésre kérhette volna, biztosítania kellett őt a kormány majoritásáról. Mert egy Koburg herczeget nem szabad kitenni a leszavaztatásnak. De Tisza Kálmán annál inkább biztosíthatta a herczeget a majoritásról, mert úgy gondolta, hogy a majoritás már megvan. De ha nem is lenne ~ Zo 1V»ooni megcsinálná azt a herczest Mert ha a herczeg megjeienna, vo»k igennel szavazhat. Miután az ellenkező oly nagy demonstráczió volna, a mire Koburg herczeg soha nem vállalkozhatik. S ha a herczeg igennel szavaz, ebből a mágnások azt fogják következtetni, hogy a király is óhajtja a kormány győzelmét, s e következtetés sokakat meg fog félemlíteni. De más okokból is nagyon nagy szolgálat volt Tisza Kálmánra nézve Koburg herczeg megjelenése. Mert igy biztosítva volt az ellen, hogy a behívott méltóságos ispánok, kasznárok és rendőrtollnokok megjelennek aranyozva a Koburg herczegi nimbusz fényével. S ha valaki ez utóbbiakat a kormánynak szemére vetné, a kormány büszkén hivatkozhatnék Koburg herczegre. S igy történt, hogy mikor a herczeg, a kit gróf Andrássy Gyula idegesen várt, megjelent a főrendiházban, az ellenzék lehangolt lett s rossz sejtelemmel jön tele. Tisza Kálmán miniszterelnök ur arcza pedig fölvidult, s győzelmét bizonyosra vette. Koburg herczeg ottléte csakugyan imponált. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 13. — Nemzeti színház. (Január 11-dikén először : Az utolsó szerelem. Vígjáték négy felvonásban. Irta Dóczi Lajos.) Jobban kellene a dicsérettel gazdálkodni. Katona József. Jobban kellene a dicsérettel gazdálkodni! Ezt a jó tanácsot adja a magyar kritikának a Bánk bán koszorús költője, a játékszint költő mesterségről irt czikkében, pedig neki magának e részben ugyancsak nem volt oka panaszra: vele szemközt már jobban alig fukarkodhattak az elismeréssel a korabeli bírálók. Annál bőkezűbbek voltak a mostaniak Dóczi darabja, Az utolsó szerelem iránt. Alig jelent meg a könyvpiaczon, az akadémiai pályabírálatokat rendesen követő polémia kíséretében, azonnal siettek rendkívüli magasztalokkal halmozni el. Német lapok jártak legelői magyar szellemének kiemelésében, s közülök olyanok, melyek nem éppen előkelőségükről ismertek, főkép fölfogásának és előadásának finomságait árasztották el dicséretekkel. Mindezek daczára, természetesen, lehet a darab magyaros is, finom is. Az azonban kétségtelen, hogy még leggyöngébb oldala, magyarossága is, mérhetetlen magasságban mutatkozik föltétlen bámulóinak tapintatlansága fölött. Közülök a legbátrabb, egy bécsi újság budapesti levelezője, Klein Hugó, a vígjátékot shaksperei magaslatra helyezte. Azután, még ezzel sem elégedve meg, sietett mintegy a teret is megtisztítani körülötte s megadni neki a kellő világítást: néhány nappal Dóczi darabjának bemutatása után sárba pocsékolta egész irodalmunkat s nevetségesekké tette legtisztesebb és sikeresebb művészeti törekvéseinket. Ki ne érezné lekötelezve magát, hogy e hazafias és alapos műbíró legalább egyetlen műben mégis elismeri a magyar géniuszt ? Ez a köszönet valószínűleg első és utolsó szavam hozzá. Fájdalom, az ilyen veszedelmes barátoktól nem tudott megszabadulni Dóczi s Ízetlenségeik benyomásától nehéz megszabadulni ma a kritikának, mely teljes igyekezete szerint elfogulatlanul kívánna foglalkozni az érdekes újdonsággal. Azonban tehet-e róla, hogy immár nemcsak a darabbal magával áll szemközt, hanem igényeivel is ? Ki van híva rá, hogy ezekkel szintén számot vessen. Kötelességévé téve nemcsak a darab méltatása, hanem oly széptani szempontok és irodalmi érdekek védelme is, melyek rá nézve legalább annyira fontosak, mint Dóczi darabja. Ám későbbi bírálói is, kik már a nem egészen teljes színpadi siker befolyása alatt írtak, nem tudnak megszabadulni bizonyos tévedésektől. Egyikük, a Budapesti Hírlap, szép és meleg czikkében, a Nemzet kritikusának ugyan a vígjátékra vonatkozólag régebben mondott szavai után igazodik: »Érdekfeszítő cselekvény és gyönyörű versek! Kell-e ennél több ? Ez a legszigorúbb igényű olvasót is kielégítheti.« Íme a koszorút nyújtó kéz, mely nemcsak siet fegyvereit lerakni, hanem egyúttal hiábavalóknak is nyilatkoztatja őket. A Fővárosi Lapok bírálata, mely különben a részletekre nézve a legtöbb helyes és alapos észrevételt teszi, az egészet »igen értékes költői munkának mondja«, csakhogy »nincs erőteljesen, összhangzatosan megépítve s ami rajta szép és becses, az az ornamentika«. Azután kiemeli »a szerkezet hibáit, a komikum fogyatékát, az életvalódiság hiányát.« Költői értékét tehát nem szerkezete, nem komikuma, nem valódisága alkotja, mert ezek mind fogyatékosak, hanem ornamentikája.Mind e véleményekben mostani kritikánknak egy általánosan elterjedt s általánosan terjesztett tévedésével van dolgunk. Újabb időkben jött divatba a költői fogalomnak merő külsőségekre szorítása. Minduntalan olvassuk a csodálatos megkülönböztetést és következtetést, hogy lehet egy dráma rossz, rossz felfogásában, jellemrajzában, szerkezetében, de azért költőileg értékes. A költészet eszerint nem az ihletben, a belső tulajdonok jelességében, az összhang mértékében állana, hanem csak a külső czifrában. A dikézió meglepő ellentétei, egy-egy nagyzó vagy kedves ötlete, sikerült életei és szójátékai, a vers maga, ha olykor nekilendül (még ha nem is éppen tisztán és magyarosan) : íme ezek a költészet. A költemény, e felfogás szerint, lehet mint költemény rossz, de azért lehet költőileg becses. A jellemek csináltak és hamisak ugyan, de mert jó rímekben és csinos ötletekkel beszélnek, már költőiek. Az eszme lehet mesterkélt és hideg, de ezrezomás megalkotása azért költői. A helyzetek képtelenek, de mivel tele vannak szóképpel, már költőiek. Ily módon lesz az eszthetika retorikává és verstanná. De hát a költészet maga mivé lesz ? Nem akarom mereven alkalmazni Dóczira a mondottakat; nem is tehetném. Az ő tehetségével szemben csupán a gyarló alkotás és tetszés cziezoma mutogatására szorítkozni, méltatlanság lenne. Minden munkáját egy mivelt és szellemes fej leleménye, számítása, ügyessége és nemes ambicziója termi, s egy hangulatos, benyomásokra fogékony kedély hinti be gyöngyeivel. Közönségesebb eszmék és természetesebb gondolatok, melyeket nem drámailag bizonyítani, csak költőileg átérezni és alakítani kell: őt nem igen érdeklik. Kényesebb, nehezebb feladatok vonzzák, melyek alkalmat adnak a szellem csillogtatására. Mindig van mondanivalója, mely iránt szeretné fölmelegíteni közönségét. A bonyodalmas mesével, mely az alapeszméhez képest szintén bizarr, lekötni figyelmét; szövevényével és dikcziójával beleragadni a maga gondolatvilágába; megoldásával pedig arra az eredményre vezetni, amelyre maga jutott. Igen, de mintha a föltételek közül, melyek teljes czélhoz jutására szükségesek, hiányzanék nála valami. A gondolat csak gondolatnak marad, inkább követelő, mint behízelgő, elmésen kimesterkélt, mint önként fakadt tételnek. A mint a számítás tekervényei között halad, olykor fáradtan, máskor erőszakoskodva, a költői érzést, benyomásokat, kifejezést csak mintegy segítségül hívja. Mindez a mesterkélt gondolaton csupán ruhának látszik, nem egynek vele, nem annak magának. A gondolat nem az a költői sugallat, mely egyszerre fakad észből és szívből s természetesen egyesíti amannak biztosságát ennek közvetetlenségével, a mely könnyűden száll, ösztönzés és erőtetés nélkül, a maga utján s végül megpihen a nélkül, hogy fáradtnak látszanék. A finoman elemző, bonyolító, bizonyító elme van minden drámájában előtérben, melyet bármily készen szolgál is az érzés és képzelet, nem olvad vele össze a költői szellemnek imponáló és elragadó egységébe. E szétszakadás hatásában is érvényesül. Amivel elménket foglalkoztatja, ahhoz rendesen kevés köze van érzelmünknek, amivel meg képzeletünket akarja meghódítani, az ellenítéletünk gyakran tiltakozni kénytelen. Ebből következik az is, hogy darabjainak szálai oly szertefutók , hangulata oly változó. A víg és érzelmes, a humoros és tragikus, nagy költőknél is váltakoznak; de rendesen mintegy kiegészítve egymást, vagy a hullámzó érzések ellentétei közt fejlesztve odább a gondolatot s végül mindig egy közös benyomásba olvadva. Dóczinál hiába keressük akár a kiegészülést, akár az ellentéteket, akár az egységes benyomást. Egyszerűen számítva hoz össze mindent, hogy minél érdekesebb legyen s minél több oldalról merítse ki tételét. Az utolsó szerelem nemcsak szomorú és víg elemek vegyüléke, hanem van benne egy tragédia: a Carraráé,egy dráma: a Catherináé, egy vígjáték: a Laczfié, meg egy bohózat: a felsült férjeké. Alig szükséges mással foglalkoznom, mint a darab főalakjával annak bizonyságául, hogy a mondottakban Az utolsó szerelem is jellemezve volt. Laczfi sorsa azt a gondolatot példázza, hogy feltételeink mit sem érnek, ha természetünkkel jönnek ellenkezésbe. Az ifju vajda, kinek, úgy látszik, Nagy Lajos udvarának valamennyi asszony személyét szeretőjéül rendelte a sors, addig röpköd virágról virágra, mig lépen akad. A büszke Drugeth Máriát, bor között, lovagiatlanul megsérti s úgy ad neki elégtételt, hogy feleségül kéri s mátkául kapja. Fogadja keményen, hogy ez az utolsó szerelme, s hiszi maga is, mert mindig embere szavának. Jegygyűrűvel megy hadakozni Olaszországba, hol mindjárt a legelső állomáson Carrara Catherina, a padovai herczegkisasszony, lobbantja szerelemre szivét. Annyira belevesz, hogy a rábízott hadsereget üsse a kő! Szerencsésen megveretvén, visszakerül a visegrádi udvarba, hol új szerelme daczára kész adott szavának állni. Azonban Mária is elhajlott már tőle a szintén itt időző Carrara Ceccohoz , de becsületből ő is tartja a kötést. Hanem megjelenik Visegrádon álruhában Catherina , egy szorongatott perczében mindent kivall Lajosnak. Királyi szó oldja föl szavától Laczfit s teszi nagy nehezen boldoggá kedvesével. Azt a komikai ellentétességet, mely igy némileg a véletlen segítségével szerencsés kifejlődésre jut, nem képviseli Laczfi nagyobb szerencsével, mint ura ügyét Treviso alatt, ahol elverik és fogságba kerítik. Nemcsak a felfogás vidámsága hiányzik egész alakjából, hanem a konczepczió igazsága és természetessége, a költői önkéntesség és elevenség is. Nem komikai alakításra termett, hanem ki van rá készítve. Az a föltétel, mely miatt bajba keveredik, nem szószátyárkodás, nem egészen hirtelenkedés, nem magának a valónál jobbul mutogatása,ezzel inkább megmaradhatna a vígjáték területén. Ámde az ő föltétele mélyebb gyökerűnek van bemutatva, hogy küzdelme drámaibb s példája meggyőzőbb lehessen. Nyakasságából foly, a szó szentségének mindennél többre becsüléséből. A szótartásnak e drámai hőse azonban egyúttal csélcsap kalandhős. Látni való, hogy itt két vígjátéki személy van összeolvasztva : a nyakas természetű, ki egyszer véletlenül szószegésre kényszerül, azután meg a csélcsap természetű, ki egyszer véletlenül kitartást fogad. Különben mindegyikök megállná a helyét; összeolvasztva kiszorul belőlük a komikum is, az igazság is. Marad a léhaság, mint a makacs szótartás áldozata.Ha hihetnénk benne, nevetnők is; ha nevethetnénk rajta, el is hinnők. De egyiket sem tehetjük. Dóczinak eszébe juthatott hősének ez a lélektani lehetetlensége, mely egyúttal széptani hatástalanság, s egy finom ötlettel próbált segíteni rajta. Laczfi szálas hűségét a hűtlenségben olyanformán tünteti föl, mintha az nem egészen belső fejlődés következése lenne, nem »első« hanem »második« természete, a nagy király befolyása rá. Mintegy Lajos erkölcsi nagyságának, fenséges erejének, egyénisége tiszta fényének visszasugárzása. Lelkesedve magasztalja bálványát s a szószegés küszöbén az ő tiltó ujja jelenik meg előtte. Ha csakugyan igy foghatnék fel a dolgot, valamennyire kijutna Laczfi a hínárból. Csakhogy nem foghatjuk fel igy. Lajos nem Artur király s Visegrád nem Camelot. A király erkölcsi fensége, az udvar tisztasága hamis motívum, csak tréfa, még pedig nem éppen sikerült tréfa. A fejedelem maga, Laczfival szemben, kit házasságra biztat, gyanús elmésségeket enged meg magának, melyek inkább a nápolyi udvarra emlékeztetnek Boccaccio korában, mint a camelotira. Politikáját merő önzés a bűnös jogtalanság pártjára vezeti. Kegyenczet tart, kinek kedvéért megtorlatlanul hagyja veszni seregét. Hebehurgyán és vizsgálat nélkül ítél, sem törvény, sem okosság szerint, hanem a szerző magasabb rendeletére. Ilyen király, ilyen udvar nem sarkalhatja erkölcsi felmagasodásra a léha udvaronezet. Nem; ez a Laczfi sem Visegrádon, sem másutt, sem Lajos alatt, sem máskor nem vitézkedett. Viz és olaj soha és sehol nem keveredett még össze. Dóczi ugyan törekszik igazolni valóságát. Mivel elmésségével mindent képes bizonyítani, azt követeli, hogy higyjünk is el neki mindent. De törekvése lépten-nyomon új ellenmondásokba keveri. Laczfi maga beszéli, hogy nehezen törődött bele az udvari életbe s a képzelhető legnagyobb áldozatul mégis azt ajálja fel a megsértett Máriának, hogy megválik az udvartól. Személyének némi erkölcsi nyomatékot hősisége adna, melyet gyakran emlegetnek. De Dóczi, noha a történetben azt olvassuk, hogy a piavei győző Laczfi volt, csak trevizor kudarczában mutatja be. A szív hőse lenne, de valójában sohasem tud átmelegi-