Pesti Napló, 1884. szeptember (35. évfolyam, 242-270. szám)

1884-09-11 / 251. szám

251. szám. 35. évi folyam. Budapest, 1884. Csütörtök, szeptember 11. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kladó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések st .3 pesti Naplós kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám­o kr. Budapest, szept. 10. Tisza miniszterelnök szabad tetszésétől függött, hogy a választások előtt vagy után beszéljen-e, vagy egyáltalában ne beszéljen. Azon eljárásához tehát, hogy a választások után szólt, aligha férhetne megjegyzés, ha azt a miniszterelnök láthatólag hamis érvekkel nem indokolná. Mert a dolog egészen másként áll, mint azt a miniszterelnök előtünteti. Az ellenzék helyesen cselekedett, midőn a vá­lasztások előtt elmondta a nemzetnek pro­­grammját s annak alapján kérte a bizalmat. A. miniszterelnök az ilyesmit fölöslegesnek tarthatta, de ezen a c­ímen nincs semmi joga ahhoz, hogy az ellenzéknek szemrehányáso­kat tegyen. Bec furcsa is lett volna, ha Tisza minisz­terelnök a választások előtt oda lép a nemzet elé s rossz taktikával ugyan, de dicsérendő őszinteséggel elmondja a következőket: » A miért te, édes magyarom, véredet, élte­det, mindenedet feláldoztad; a mit rajongó örömmel, édes lelkesült­séggel úgy üdvözöltél, mint egy jobb új korszak hajnalát; a mi Eu­­rópaszerte nevedet dicsővé, elismertté tette, a mi történelmed legfényesebb ékességét képe­zi: az 1848. dicső vívmányait én meg fogom csonkítani. Arra kérem bizalmadat, azért adj nekem többséget, hogy ezt megtehessem. Ki­forgatom a népképviseletet, a­mint ezt 48 ban megalkották, lényegéből az által, hogy meg­­hosszabbítom a képviselői mandátumok tarta­mát, hogy így a nemzetnek minél kevesebb ré­sze legyen a törvényhozás megalkotásában. S megszüntetem minden alkotmányos szabad­ság alapját, a sajtószabadságot, mert egy­részt követelik tőlem, hogy a nemzet­közi reakc­ióhoz csatlakozzam, más­részt pedig ebben rejlik egyedüli módja annak, hogy magamat a megbuktatás ellen megvéd­jem. S egyáltalában nem szeretem, hogy engem, ki feltétlenül uralgok a parl­amen­­ti többség felett, a szabad sajtó molesztál­jon. Különben szabadelvű vagyok, s a szabad­­elvűség nevében rontom meg a népképvisele­tet és szüntetem meg a sajtószabadságot. Az ellenzék, mely védelmezi a te szabadságodat, azaz ellenzék, édes magyarom, az a reakczio­­nárius. — Igen furcsa, de őszinte beszéd lett volna az ilyen. A nagyváradi beszéd semmivel sem fur­csább, csak nem oly őszinte. De hát Tiszt ezt a beszédet nem mond­hatta el a választások előtt. És pedig nemcsak azért nem, mert az ellenkezett volna taktikájával, mely azt köve­teli, hogy politikáját mindig hamis c­égek alatt árulja. De még azért sem, mert az isdhli találkozó a választások után történt s a mi­niszterelnök bizonyára csak Ischlben jutott az eltökélésre, hogy hozzászegődjék a nemzet­közi reakczióhoz. A mint ma délben az első nagyváradi sürgönyöket megkaptuk s azokban azt olvas­tuk, hogy Tisza Kálmán dicsérni kezdi a sza­­badelvüséget, mindjárt gyanítottuk, hogy en­nek nem jó folytatása lesz, így csak azt szok­tuk dicsérni, a­miről le akarunk mondani. Tisza miniszterelnök pedig nagyváradi beszé­dében nemcsak lemondott a liberális elhala­dásról, hanem azt a maga részéről szépen el is temette. Meghiszszük, nehezére eshetett s nekünk lehetetlen részvétünket elfojtani az agg állam­férfim iránt, ki az évek növekedtével, egymás­után lemond arról, a­mit eddig a közéletben igaznak és jónak tartott. A protestantizmus, a szabad vizsgálódás vallásának hive nem kis lelki harczot vívhatott, míg arra szánta el magát, hogy ő, és éppen ő, verje bilincsekbe a szabad sajtót. A­mit egykor, márczius idu­sán megtapsolt s megkoszorúzott az egész nemzet: a szabad sajtó elkobzása — az is a Tisza Kálmán gyászos emlékéhez lesz fűzve! A hatalom megtartásáért hozta meg a súlyos nagy áldozatot, mely lelkének a legnehezebben eshetett. Szinte félve nyúl a munkához. Hódola­tát nyilvánítja a szabadság iránt, melyet meg­fojtani készül. S ezután érvekkel áll elő, de olyanokkal, melyek alaptalansága szembe­szökő. A miniszterelnök beszédében háromféle izgatást különböztet meg, melyek megfékezé­sére tartja szükségesnek a sajtószabadság meg­­szorítását. Ez az antiszemita, a nemzetiségi és az anarchista izgatás. A­mi az elsőt illeti, a miniszterelnök ak­kor hozza a fecskendőket, midőn a tűzvész el­múlt. Módjában lett volna az antiszemitizmust megfékezni, ha akarta volna — annak idejé­ben. Mikor a tisza­eszlári pert tárgyalták, vagy mikor a zavargások voltak. Akkor a miniszterelnök nem tett semmit. Ellenben ma, midőn az antiszemita izgatások már szülőfél­­ben vannak, Tisza miniszterelnök ismét fel­­lobbantja azokat — a zsidókat állítván oda bűnbaknak, mint a­kiknek kedvéért a nem­zetet megfosztja egyik legsarkalatosb alkot­mányos jogától. Az antiszemitizmussal ma nem indokol­hatni a sajtó elleni hadjáratot. De még ke­­vésbbé a másik két izgatással. Magyarországon nincsenek anarchisták, s nem is képzelhető nálunk esküdtszék, mely az anarchistákat, ha volnának, el nem ítélné. A­mi pedig a nemzetiségi, államellenes izgatá­sokat illeti, az esküdtszéki kerületeket csak úgy kell felosztani, a mint az állam érdekei megkövetelik s minden államellenes törekvés, a mennyire ez a sajtóban nyilvánul, elnyeri méltó büntetését. Nem, nem az említett szempontok indo­kolják a miniszterelnök által kilátásba he­lyezett reakcziót. Hatalmi elbizakodottság egy­részt, s az iseidben tett ígéretek másrészt: ezek a valódi indokok. S ki tudja, hogy a reakc­ió egyedül a sajtóra szorítkozik-e? Aligha. A miniszterel­nök nagyváradi beszéde után a közélet egyéb tévéin is nem sok jót várhatunk. De nem kell azért megijedni. Igaz ugyan, hogy oly beszéddel, minőt ma Tisza Kálmán Nagyváradon tartott, nem mert volna előállani egy konzervatív kor­mány sem. A Deák-párti kormányokról nem is szólunk, mert azok valóban szabadelvűek voltak, nem hivatalos írók h­iresztelték őket liberálisoknak, hanem saját meggyőződésük és tetteik. Szomorú, nagyon szomorú, hogy a nagy hatalom, melyet a nemzet a választásoknál a Tisza-kormánynak adott, ez­által a szabadság és előhaladás ellen használta­k fel. S bár ke­vés reményünk lehet ahhoz, hogy a sz­olgálat­­kész többség a reakc­ióba is ne kövesse vezérét, azt alaposan remélhetjük, hogy a miniszterel­nök nagyváradi programmja— a pártéletben nagyérdekű változtatásokat hoz létre. Remél­jük, nem mindennapi látvány lesz az, hogy kik védik meg a Tisza-parttal szem­ben az 1848. l­eg­dicsőbb vívmányát: a sajtószabadságot! Budapest, szept. 10. A brüsszeli tüntetések. A brüsszeli zavargások­ról, melyekről keddi lapunk táviratai részletesen meg­emlékeztek, közöljük még a Köln. Zig következő levél­beli és szept. 7-én kelt tudósítását: Kemény zivatar nehezedett a belga alkotmányos állam békés életére. 1830. óta nem fordultak elő Belgiumban utczai har­­czok s a békés polgár azon reményt táplálhatta, hogy végre is a nemzetnek a választásokban kifejezett aka­rata lesz az utolsó szó a pártok czivakodásaiban. Az előkészületeket a mai manifesztáczióhoz több hét óta a vidéken hatalmi és pénzbeli eszközök alkalmazásá­val folytatták. Délután fél kettőkor a résztvevők in­duló kész­n álltak; a menet éle a déli vasúttól in­dult el. Egy csapat lovas rendőr tört nek­i utat a sűrü néptömegen át, mely várakozásteljesen összecsopor­tosult az alsó város bulevardjain. Legeslegesül haladt az összes klerikális egyletek központi bizottságának elnöke, Nothomb államminiszter, kétszám­os kép­­viselő kís­ért, köztük a független de Mirode, de Smedt és de Borchgrave. Alig indult meg a menet, midőn a nézők az utcra mindkét oldalán megkezdték a már reggel — mikor a klerikális egyletek a külön­böző indóházakból a gyülekezés főhelyére vonultak — betanult fütyölést, mely egész délután nem szűnt meg többé s túlharsogta a klerikális menetben elhelyezett zenekarok játékát. Csaknem az összes házak ablakaiból a kék szinü liberális zászló lengett s kék kendőket lobogtattak. A parasztok, kiket azzal csalogattak, hogy a főváros­ban a lakosság lelkesedése fogja őket üdvözölni, fur­csa képet vágtak e fogadtatáshoz. Egész a tőzsdeépü­let közepéig még elég jól ment minden. A klerikálisok itt-ott éljenezték pártvezéreiket a feliratos tábláikat fölemelték az ablakokig. A nemzeti zászlónak, melyet a klerikális vörös színű zászló helyett magukkal vit­tek, kellett volna bebizonyítania, hogy a tüntetők »az alkotmány és a királyság védőinek« tekintik magukat. A legtöbb felírás ily szellemű is volt. A tőzsdén állí­totta meg először és csakhamar át is törte a liberáli­sok folyton sűrűbbé váló tömege a menetet. Egy csa­pat csendőr átlovagolt a mellékutczákon s ismét a bulevardra került, hogy utat nyisson. Ezt a menetben résztvevők félreértették; azt hitték, hogy a rendőrség ellenük fordult, miért is a közeli mellékutczákba rohantak, cserben hagyva a zászlókat, melyeket a tömeg rögtön széttépett. Mielőtt a csendőrök utat nyithattak volna, némi távolságban fütykösöket láttak és szörnyű zűrzavart. A harcz meg­kezdődött s csakhamar folytatódott, le egész a déli vasút­ig. A liberálisok vakmerőn előre törtek s két órán át folyt a csetepaté azon ablak alatt, honnan a menetet néztem. A küzdelem csakhamar iszonyú utczai harczczá fajult. Valahányszor a libe­rálisok előre nyomultak, az egyes csoportok vezetői védekezni kezdtek s a támadókat a zászlórudakkal és hangszerekkel ütötték-verték, míg ezek a tárgyakat el nem vették tőlük, mire összetörték s a darabokat szerteszét szórták. Nagy ügygyel-bajjal sikerült a rendőrségnek fel- s alálovagolással a széles utczán keskeny utat nyitni, melyen a tüntetők nagynehezen áthaladhattak. A lovas- és gyalogcsendőrök időnkint elfogatásokat eszközöltek, de a tömeg sokakat kiszabadított, főleg olyanokat, kik a kék virágjelvényt viselték. A polgár­őrség egy tiszte kivont karddal kényszerített egy csendőrt, hogy egy liberális rendzavarót ismét elbo­csásson. Minden pillanatban vártuk a katonaság be­avatkozását. Este azt hallottam, hogy a belügyminisz­ter telefon útján ismételve kérdést intézett a polgár­­mesterhez, nem kell-e katonaságot kirendelni, de ez, mint nagyon veszélyes eszköz, visszautasíttatott. Végül mégis sikerült a rendet némileg helyre­állítani. De a menet már szét volt ugrasztva, s nem nyerhette többé vissza előbbi kinézését. Az utczákon, melyeket a királyi palotához vivő útjában érintett, ismételve fordult elő verekedés; ablaktáblákat zúztak be, lámpákat törtek össze. Végre sikerült a menet ve­zetőinek a királyi palotáig elvergődni, miután a Rue Royalban álló sűrű tömeg gunyka szaja közt el­haladtak. A párthívek azután csak későn jöttek utá­­nuk, úgy négy óra felé annyian voltak, hogy a liberá­lisokat visszaszoríthatták. A polgárőrségnek sikerült sorfalat alkotni, me­lyen a klerikálisok áthaladhattak. De ez utóbbiak már gyors meneküléssel igyekeztek mielőbb elérni az indóházakat, melyeket a katonaság megszállott, s me­lyekben pár órán át szintén szörnyű zűrzavar ural­kodott. A legkevesebb egylet ért oda teljes számban, mert számos tagjuk már előbb elmenekült. Az este eddig csendesebben folyt le, mint a délutáni esemé­nyek után várni lehetett. Időről-időre csendőrség és polgárőrség járja be az utczákat. A párisi Temps a tüntetésről a következőket írja : A Brüsszelben történtek arról győződtethetnek meg, hogy az utczákon való tüntetés nem a szabadság netovábbja. Ez valóságos csata volt, hol sok vér folyt, kö­rülbelül 80 sebesültről tudósítanak, nem számítva a botütésekkel megsérülteket; négyszáz elfogottról beszélnek. Bevalljuk, hogy e tények nem keltik fel bennünk a sajnálatot, hogy minálunk az utczai tünte­tésekkel járó ily szabadság hiányzik, mely valóságban nem egyéb, mint a békés polgárok elleni támadás, kik az utczán joggal és biztonsággal nem folytathat­ják útjukat. A belga események nagyon tanulságosak. Körülbelül nyolc­ napja, hogy egy néhány ember nagyon csodálkozott ama nyugalom fölött, mely a liberálisok manifesztumát kísérte és ennek következté­ben előnyös következtetéseket vontak a pártok ily mó­­doni küzdelmeiből.Látjuk most, hogy e következtetések mennyit értek. Az aug. 31-iki tüntetés nyugodtan folyt le,a szeptember 7-ei ellentüntetés vérbe került; ez különben a dolog természetében feküdt és nehéz volt más eredményt várni. A nyolcz nap alatt, mely e két tüntetést egymástól elválasztó, a szenvedélyek és a gyűlölet harcza megindult, melynek következménye csak valóságos harcz lehetett. Nem kell ahhoz próféta­­szem, mindig így lesz, míg a pártoknak meg lesz en­gedve az utczán tüntetéseket rendezni, akár a kor­mány mellett, akár hatalma ellen. A legnagyobb tévedés azt hinni, hogy egy poli­tikai szenvedély vagy vallási kérdés befolyása alatt az utczára összegyülekezett néptömeg mindig nyu­godt marad, és habár nem kutatjuk, most kire esik vissza a felelősség a brüsszeli sajnálatraméltó esemé­nyek miatt, tény, hogy a liberálisok felelőssége mellett, kik az ellenpártiakat zavarták, amikor ezek békében nézték az ő tüntetésüket, latba esik egyszersmind a klerikálisok felelőssége is, mert ez a párt a kormány mellett van és ennek következtében kötelessége is jobban ügyelni a belbékére és kerülni mindazt, minek forradalmi jellege lehetne. Tisza Kálmán miniszterelnök beszéde Nagyváradon, szept. 10-én. Tisztelt polgártársaim ! Midőn szívem régi vá­gyát követve, eljöttem, hogy annak mélyéből megkö­szönjem önöknek, hogy most már másodszor megtisz­teltek azzal a bizalommal, hogy képviselőjüknek meg­választottak, engedjék meg, hogy mindenekelőtt indo­koljam azt, hogy miért jelentem meg csak most, és miért nem már a választást megelőzőleg. (Halljuk!) Tisztelt polgártársaim! Én abban a meggyőző­désben vagyok, hogy oly ember fölött, ki annyi éven át működik a közpályán, s több, mint 9 évet oly ex­ponált helyzetben töltött, mint én. Ítélni az iránt, hogy megérdemli-e a bizalmat, vagy nem, talán még sokkal elfogulatlanabbul lehetne akkor, ha ez nem jön el közvetlenül az ítélet kimondása előtt maga mellett prózátori beszédet tartani. (Helyeslés.) De nem jöttem azért sem, mert nem volt kétsé­gem az iránt, hogy azok, kik — tudtomra ugyan nem itten, de másutt — a miatt, hogy nem jöttem el a vá­lasztás előtt, megtámadtak, ha jövök magam, azt mondták volna kétségkívül, hogy a kormány és párt mellett korteskedni s kortesbeszédet tartani jöttem. Én tehát lemondtam erről, pedig talán nem ámítom magamat, ha azt hiszem, hogy nem tudtam volna ugyan másokkal, kik ugyancsak bejárták az országot, az ígéretek tételében versenyezni, de igenis ki tud­tam volna mutatni sok felhozott vád teljes alaptalan­ságát és sok hangzatos ígéretnek üres voltát. (Éljen­zés.) De lemondtam erről, bízva személyemet illetőleg ezen város polgáraira, a pártot illetőleg az ország összes választóira, hogy mindezek daczára hozzanak tetszésük szerint ítéletet. Ezeknek előrebocsátása után talán megengedik, hogy általánosságban szóljak egy pár szót arról, hogy miként fogom én fel a legközelebbi jövőben köteles­ségünket és azután egy pár, szerintem nagyon fontos kérdés iránt is nyilatkozom. (Halljuk!) A­mi az elsőt illeti, én abban a meggyőződésben vagyok, hogy minél inkább lehet minden emberi szá­mítás szerint teljesen bíznunk abban, hogy a béke megzavartatni nem fog, annyival inkább kötelességünk egész tisztelettel és egész igyekezettel és teljes ko­molysággal felhasználni az illetőt arra, hogy saját intézményeinket a nemzet szellemi és anyagi jólétévé fejleszszük és gyarapítsuk, és nem csekély hazafias bűnt fognának elkövetni azok, — ha lennének olyanok, — a­kik gátul vetnék fel magukat abban, hogy ezen munkásságot sikerrel folytatni lehessen. (Igaz !) Mindenekelőtt nem szabad e munkánál szem elől téveszteni, hogy az ország államháztartásában az egyensúly, — mely iránt bármit mondjanak, igen hat­hatós előlépés történt,­­ teljesen is helyreállíttassék. De az e felé való törekvésnek is van szerintem határa. Az egyik határ az, a­hol a­miatt, hogy az gyorsabban elérhető legyen, túlságos terhekkel kellene az ország lakóit sújtani. (Helyeslés.) a másik határ mutat­kozik a különben oly szükséges, takarékoskodásban. A takarékoskodásban el kell menni annyira, hogy lemondjunk sok olyanról is, a­mi jó, helyes és czélszerű volna; de nem szabad elmennünk annyi­ra, hogy megtagadtassék az is, a­mi az ország anyagi és szellemi fejlesztésére mélhatlanul szükséges, (Úgy van!) mert túlterhelés és túlságos takarékossággal meglehet, sőt valószínű, előbb helyre lehetne állítani a teljes egyensúlyt; de az nem lehetne állandó, mert egy államháztartásban az egyensúly állandóan csak úgy állhat helyre, ha a nemzet anyagi gyarapodása lehetővé teszi a szükséges nagyobb tehernek könnyebb elviselését. (Élénk helyeslés.) Nincs az állami életnek oly tere, melyen munkásságra és fejlődésre szükség­­e volna: van a közigazgatási, van az igazságszolgál­tatási, van a közművelődési, van a forgalmi téren és az államéletnek minden egyéb terén. De mind a kérdésekről egy beszéd keretében még csak futólag is nyilatkozni nem lehet; én tehát csak azon meggyőződésemnek akarok kifejezést adni, hogy mindezen működésünkben a mérsékelt, a józan szabadelvű irányzat kell,hogy vezessen bennünket,most kivált, midőn a legtávolabb államokat is úgy a művelő­dés fejlődése, mint a közlekedés könnyebbsége köze­lebb hozta egymáshoz. Sokszor egész világrészeken át vonulnak bizonyos áramlatok, olykor ez áramlat gyors haladásra, máskor megállásra, sőt részben vissza­­menésre indít; aligha tévedek, hogy napjainkban is ily áramlatok léteznek, de én azt hiszem, hogy nekünk nem szabad soha megfeledkeznünk arról, hogy mi azt, hogy Magyarország népének majdnem kasztszerűleg elválasztott osztályaiból nemzet alakulhatott,a szabad­elvű haladásnak köszönjük; azt pedig, hogy annyi vész és vihar között meg tudtunk állani s ma alkotmányos szabadságot élvezünk, éppen ezen összeolvadásnak kell köszönnünk. (Élénk helyeslés.) Ha tehát az szükséges, hogy oly időkben, midőn olynemű áramlatok vannak, minek a jelenben, a hala­dás óvatos és megfontolt legyen, nehogy a minden újítás által némi részben érintett érdekeket a vissza­menni akarók táborába tereljük, de a haladásról, a szabadelvű irányzatról szerintem lemondani magyar embernek nem szabad (Élénk helyeslés és tetszés), a­mint meggyőződésem szerint kötelességünk, t­ válasz­tók, mindent megtenni, a­mint jeleztem, intézményeink­nek minden iránybani fejlesztésére, az anyagi és szel­lemi jólét emelésére, éppen úgy szükséges ezen időt felhasználni arra is, hogy magában az országban bel­­ügyeink terén mutatkozó bajokat és veszélyeket ele­­nyésztessük és fekuszáljuk. Nem szükséges mondanom, hogy még ma is megvan a régi időkőtl fogva Magyarországon bizo­nyos izgatás az e hazában élő különböző fajok jó egyetértésének megzavarására. Ezen izgatás néha szóval, néha sajtó útján egyenesen megtámadja a ma­gyar állam alapjait, vagy magát a magyar államnak létét tagadja meg. Máskor nem ily vakmerő, hanem csakis kerülő utakon a fajgyűlölség élesztése által kívánja czélját elérni. Ezen izgatáshoz, mint mind­nyájan tudjuk, újabb időben másik izgatás járult: az e hazában létező hitfelekezetek s különösen ezeknek egyike, megnevezem: izraelita polgártársaink elleni izgatás. A harmadik, melyet külföldről importáltak, izgatás a társadalom különböző osztályai közti egyet­értés megzavarására; sőt arra, hogy köztük ellensé­geskedés törjön ki, megbontva magának az államnak alapját, a társadalmat. (Úgy van!) Meggyőződésem szerint a magyar állam elég erős arra, hogy mind e három izgatást, ott, hol annak eredménye tettlegességekben jelentkezik, legyőzze; de egyfelől nem tagadom, ellenkezik jogérzetemmel, hogy azok, kik maguktól ilyesre nem gondoltak, de félre lettek vezetve — úgy, mint kis mértékben eddig is kellett, hogy történjék — részint életükkel, részint szabadságukkal lakóijanak; míg azok, kik okozói vol­tak ezen fellépésnek, büntetlenül folytatják működé­süket. (Élénk felkiáltások: Igaz! Úgy van!) De ezen­kívül nem szabad szemet hunyni az előtt sem, hogy ha az ily izgatás büntetlenül folyik, ha e mérget csepeg­tetni büntetlenül lehet, utoljára is a kevésbbé művelt és ily kérdésekkel kevésbbé foglalkozó osztályoknak érzülete is megmételyeztetik, a­miből azután komoly veszedelem származik a magyar államra nézve. (Élénk felkiáltások: Igaz! ügy van!) Ha, tisztelt választópolgártársaim, a történel­met nézem, én azt találom, hogy igen sok szabad ál­lamban a szabadság és olykor maga az állam is azért lett veszélyeztetve, sőt a szabadság sokszor meg is semmisítve, mert azok, kik szabad alkotmány alatt vezették az ország ügyeit, még akkor sem akartak keményebb rendszabályokhoz nyúlni, midőn már lát­ták, hogy visszaélve a szabadság adta eszközökkel, né­melyek magának a szabadságnak vagy az államnak megdöntésére működnek. De mást is láttam, mert a képnek másik oldalát is meg akarom világítni. Láttam azt, hogy máskor pedig, midőn azok, kik ezen szabad állam ügyeit vezették, csak nehezen bírtak megbarát­kozni a szabadság intézményeivel, az ily mozgalmakat maguk használták fel arra, hogy magát a szabadságot nyűgözzék le. Én azt hiszem, tisztelt választópolgártársaim, hogy az előbb jelzett hibába esnünk nem szabad, az utóbb jelzettbe pedig nem csak nekünk nem szabad esnünk, de engednünk sem szabad, hogy azt másvala­ki valaha Magyarországon megkísérelhesse. (Élénk helyeslés ) Én azt hiszem — hisz van reá példa a vi­lágon — ily esetekben, ha csakugyan vannak bizo­nyos veszedelmes izgatások, melyeknek veszélytelenné tételére, megfékezésére a szabad államokban létező rendes eszközök nem elégségesek, csak egy mód van azokkal elbánni a­nélkül, hogy maga a szabadság ve­szélyeztessék, és ez az: nem bántani, érintetlenül hagyni még kinövéseiben is a szabad vélemény­nyil­vánítást és szabad mozgást minden egyébben és csak kizárólag azokra szorosan körvonalazva adni és adni meghatározott rövid időre hatalmat a kormánynak arra, hogy ezen bajokkal elbánhasson. (Hosszas he­lyeslés.) Így, uraim, elháríthatók a veszélyek a­nélkül, hogy m­aga a nemzeti szabadság veszélyeztetve legyen, míg ha e veszélyek el nem háríttatnának, még az előbb mondottakon kívül hozzá jöhetne azon veszély is, hogy végre sikerülne a rendet, mely nélkül alkot­mányos államok élni nem bírnak, megzavarni, s ez­által még a szabadság barátait is esetleg, ha csak ide­iglenesen is — számtalan példa mutat erre — a sza­badság ellenségeinek táborába hajtani. (Élénk helyes­lés és tetszés.) Én annyira meg vagyok róla győződve, hogy ilyen, ismétlem, megállapított czélokra jól körvona­lazva, időhöz kötötten adott meghatalmazásra szükség van, hogy most előre nyilvánítom, hogy ily meghatal­mazást bármely kormánynak hajlandó leszek megad­ni, ha más ül helyembe, melyről meg vagyok győződ­ve, hogy úgy egyéb hatalmát, mint ezt, kizárólag a magyar állam érdekében fogja használni. (Zajos él­jenzés.) De, uraim, nem szeretnék félreértetni, vagyis inkább félremagyaráztatni, midőn annyira hangsúlyo­zom a magyar állam érdekeit; nem szeretném, hogy valaki azt higgje az általam mondottakból, hogy én Magyarországnak nem magyar ajkú lakóit általános­ságban nagy többségükben rossz hazafiaknak tartom, sem azt, hogy Magyarországon az itt lakó fajoknak erőszakos törvényhozási magyarosítását, saját nemze­tiségükből való kivetkőztetését óhajtom. Az egyiket nem hihetem, mert tapasztaltuk mindnyájan, hogy nincs oly nem magyar nemzetiségű lakosság e hazában, melynek legtekintélyesebb része, míg híven ragaszkodik saját nemzetiségéhez, addig hive ne lenne a magyar államnak, (Igaz! ügy van!) de éppen azért meg kell ezen helyzetet tartani s nem kell megengedni, hogy egyes rosszakaratuak a még oly hazafias népet megmételyezzék. A másik ellen pedig részemről határozottan tiltakozom. Nem egyez­nék meg a szabad Magyarországnak múltjával, erő­szakot tenni akarni az e hazában lakó nem magyar nemzetiségű polgárok felett. (Úgy van!) Én azt óhaj­tom, s azt hiszem, legalább meggyőződésem szerint ez óhajtandó, hogy e hazának minden fia szabadságá­nak korlátozása nélkül ragaszkodhassék fajához és fejleszthesse nemzetisége kebelében a műveltséget. Nem kívánok egyebet semmit, de azt —úgy hi­szem — méltán lehet kívánni a haza minden fiától — a­mint a legnagyobb rész szívesen teszi is, — hogy lás­sa be, hogy ha korlátozás nélkül fejlesztheti éppen úgy, mint minden egyéb polgára a hazának, a szabad­ságot, ezt a magyar államnak köszöni, és hogy semmi által a saját nemzetiségének szabad fejlődését is úgy előre nem mozdíthatja, mintha a magyar állam fen­­tartására teljes erejével közreműködik (Hosszantartó zajos éljenzés.) Tisztelt polgártársaim ! Egy szerintem legalább igen fontos kérdés fog nems­okára napirendre kerülni a törvényhozás előtt, és ez a főrendiház reformja, an­nak mint felsőháznak szervezése. (Halljuk!) Egyike ez azon kérdéseknek, melyeknek helyes megoldása mindenütt szerfelett nehéz, mert nehéz ott, hol a tör­ténelem nem adja az anyagot a törvényhozó kezére, hogy elérje azt, hogy egy ilyen felsőháznak meg legyen kellő tekintélye és függetlensége arra, hogy híven tel­jesíthesse feladatát, mely szerintem főleg áll néha a mérsékletből, máskor pedig abból, hogy közbevetett szava által alkalmat adhat a netalán elhamarkodva hozott határozatok újabb megfontolására, sőt olykor nagyfontosságú kérdéseknél éppen arra, hogy szem­ben azon határozatokkal magának a nemzet zömének lehessen alkalma nyilatkozni. De, mondom, ezt nehéz megtalálni, nehéz ki­­válólag úgy, hogy ezután túl ne menjen azon és utol­jára egy a demokrata alapon szervezett szabad állam­ban egyedül a képviselőházat illető döntő befolyást ne ragadhassa kezébe ; mondom, ez mindenütt nehéz, de nálunk még e szempontban talán azt fogják mon­dani, hogy ez nálam nem-e egy neme a fixa ideának, de bevallom, ha annak neveztetnék is, itt ismét a magyar állam és a magyar államiság szempontja szerintem a döntő. Én azt hiszem, t. polgártársaim, hogy mind­ezen szempontoknak megfelelőleg a főrendiházat ren­dezni csak úgy lehet, ha figyelembe veszszük a törté­nelmi fejlődést, vagyis azon családokat, melyeknek ezen fejlődés a főrendiházban a jogosultságot megad­ja. De viszont azt, hogy valaki csak azért, mert ily családból született, a főrendiház tagja legyen, ismét tarthatatlannak találom a mai viszonyok között.­­Élénk helyeslés). Úgyszintén tarthatlannak találnám és itt már főleg a magyar állam szempontjából, azt is, hogy egyedül egy bizonyos meghatározott vagyon adja meg a jogosultságot. Azt hiszem, összeköttetésbe kell hozni a kettőt. A születés, ha együtt van egy a törvényben meghatá­rozott vagyonnal, igenis adja meg a jogot a felsőházi tagsághoz. Továbbá segíteni kell azon, a mi mai vi­szonyaink közt meg nem állhat, mert a hitfelekezetek közti jogegyenlőséggel ellenkezik, hogy t. i. némely hitfelekezetnek eddig a főrendiházban helye és ülése nincs. Ezt ki kell egyenlíteni, nem az által, hogy elve­gyük jogát, de az által, szerintem ez a magyar tör­vényhozás tradíc­iója, hogy adjunk jogot annak, ki eddig azzal nem bírt. (Éljenzés.) Továbbá nem lehet, hogy az új felsőháznak hi­vatalos tagjai legyenek a főispánok. Én, ki Magyar­­ország jelenlegi főispáni karával tizedfél éve állok hi­vatali viszonyban, bátran el merem mondani, hogy egyéniségeiket illetőleg nincs és nem lehet senki mél­tóbb tagja a főrendiháznak, mint a főispánok, de ta­­gad­atlan, hogy e hivatalnak megváltozott természete követeli, hogy e hivatal ne adjon jogot a felsőházban való ülésre (Helyeslés) s ezért azt tartom, hogy ezen módosítás is szükséges. És végül szükséges gondos­kodni arról, hogy az újonan szervezendő felsőházban az állami élet bármely terén kitűnő érdemeket szer­zett egyének ő Felsége a koronás király kinevezése folytán, mint élethossziglan való tagok résztvehesse­­nek. (Élénk helyeslés.) Főbb vonásaiban, t. polgártársaim, igy képze­lem magamnak az uj felsőházat. Csak a legutóbb em­lített tagokra nézve van még egy megjegyzésem. Azt hallottam ugyanis mondani, hogy az élethossziglan ki­nevezettek nem bírhatnak az egyik kellékkel, a füg­getlenség kellékével. Ezzel szemben én, tisztelt pol­gártársaim, nem akarok a tapasztalatokra hivatkozni — pedig tehetném — hogy éppen Magyarországon igen sok példa van arra, hogy éppen az, a­ki kormá­nyi kinevezéstől függve ért el valamit, még tüntet az­zal, hogy a kormány ellen legyen csak azért, hogy a függetlenséget bizonyíthassa. (Élénk felkiáltások: Igen! Úgy van !) De annyit mégis meg kívánok jegyezni, hogy a függetlenség, igaz, főleg egyéni tulaj­don, de ha a helyzetet veszem, nem hiszem, hogy több függetlenség ne legyen a helyzetnél fogva abban, ki egy érdemdús pálya végén a törvényhozó testületbe jutott és többé semmit sem várhat, mint igen sok, talán születése és vagyona alapján ott levő fiatal ember, ki még maga előtt a politikai életpályát nyitva látj­a. (Úgy van! Élénk helyeslés.) Ha már a törvényhozásról beszéltem, lehetetlen meg nem emlékeznem azon kérdésről is, melyet újabb időben a választás alatt annyian emlegettek: t. i. az országgyűlési folyam meghosszabbításáról. (Halljuk!) Méltóztatnak talán tudni, hogy én, nem mint ellenzéki ember, de mint a kormány tagja és később, mint a kormány elnöke is elleneztem, mondhatom oly időben, midőn pártkülönbség nélkül kívánta azt szá­mos képviselő, s megakadályoztam, hogy e hosszabbí­tás megtörténjék. Tettem ezt azért, mert abban a re­ményben voltam, hogy követve mindenki híven az

Next