Pesti Napló, 1884. október (35. évfolyam, 271-301. szám)

1884-10-09 / 279. szám

279. szám. Hierkenteis iroda­­ Faxen »ad«­t-ter«, Athenaeu m-é p tt 1 • t. A lap nellemi rémét illati minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek cask rsmért kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p tt 1­t­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884 Csütörtök, október 9. 35. évi folyam, ■■ma mit síül mi ■iliwiesnmii"»' NI Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt Am Mti kiadás postai különküldéseért felül fizet és havonként 35 évnegyedenként 1 forint. Hirdetésed szintúgy mint előfizetések a »­Pesti Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, okt. 8. Az ev. gyűlés, mely minden évben néhány napig Budapesten tartatni szokott, közfigyelem tárgya rendesen, s nem csak az ág. vallásuakat érdekli. Mert ott többnyire nemzetiségi és politikai fontos kérdések kar­öltve járnak egyháziakkal. Most is úgy van: az anyakönyvek magyarul vezetése avagy tótul, a felekezeti iskolákban és templomok­ban a magyar nyelv ápolása a nép anyanyel­ve mellett, a szlavón egyházak megtartása és az erdélyi magyar lutheránusok csatlakozása az egyetemes magyar evangélikus egyházhoz korántsem közönyös dolgok. A protestantiz­mus állása hazánkban oly kiváló, szerepe köz­életünkben s kultúránk körül oly nagy, hogy annak egyházi vezetése nemzeti haladásunk egyik tényezője,kivált a népnél,mely lelkészei s tanítói befolyása alatt áll. Hol ezek megfelelnek s jó hazafiak, senki többet náluknál nem tehet a közmivelődés, a magyar nyelv terjesztésére és a pánszláv gyom­irtására; ellenben, hol a lelkészek és tanítók államellenes pánszláv izgatók, ott a politikai hatóság nem képes a népet hűségben s jóindulatban megtartani. Újabban az ág­ vallásnak sokat tettek, hogy a pánszlávizmust egyházaik köréből kiküszöböl­jék s a magyar állam jogos követeléseinek eleget tegyenek. Három szuperintendenczia csatlakozott a magyar nemzeti mozgalomhoz; iskoláiban a magyar nyelvet tanítja, az anya­könyveket magyarul vezeti, sőt az istentiszte­let is kezd általán magyarosodni. A negyedik szuperintendenczia, a dunáninneni, többségé­ben nem csak tót, de határozottan pánszláv. Egy ötödik, különálló szuperintendenczia az erdélyi szász, mely nemcsak semmit sem akar tudni az unióról, de sőt valósággal germanizál Erdély magyar városaiban is. Prónay Dezső báró, egyetemes felügyelő a négy magyar kerületben, ismét szép, haza­fias és okos beszédet mondott a mai nagy­gyű­lésen. Emlegette a »nemzeti jellegű közműve­lődés« szükségét, hogy az egyházban is az összetartozás érzete erősbödjék. Kifejtette, hogy az egyházi autonómia jogai kötelessé­gekkel járnak az állam iránt, kijelentette, hogy az egyházközségek, esperességek és szu­­perintendenc­iák »fennálló önrendelkezési joga biztosításul szolgálhat arra nézve, hogy itt jogtalan kényszer nem fog alkalmaztatni,« de erősen hangsúlyozta a kötelességet, sőt »mintegy parancsot,« hogy a magyar nyel­vet a lutheránus iskolákban tanítani és ter­jeszteni kell. S hozzáfűzte az intést a pánszláv papoknak és tanítóknak, hogy nemcsak a ma­gyar nyelv hivatalos használata és tanítása, kötelességük még inkább a hazaszeretetnek ápolása. A tót vidékek papjai prédikáljanak tótul, de magyar, nem pedig muszka szellem­ben, így tanítják szeretetre a népet s nem pe­dig gyülölségre, mert velünk kell e népnek egy közösségben élni s nem a muszkákkal. Ezen s hasonló igazságok azonban nem először hangzanak e helyen s bár a beszéd jelentőségét nem tagadjuk, a felvidéki pán­szláv papokat se Zsedényi, se Radvánszky, se mások szép szavai meg nem téríthették. Nem szavak kellenek tehát, hanem in­tézkedések. Azon kerületekben, melyekben a hazafiak száma túlnyomó, megvan az igyekezet a protestáns autonómiát s az egyházakat a kor és a magyar nemzet szükséges követeléseivel összhangzásba hozni , a pánszláv esperes­­ségek azonban az ev. egyetemes gyűlés és főfelügyelő minden igyekezetének passzív ellenállást szegeznek ellenébe s e mellett élénk aktiv agitácziót folytatnak a pánszláviz­mus érdekében. Ilyenek a nyitrai, turóczi, liptói, trencséni és árvai esperességek, melyek a dunáninneni szuperintendenczia felett ural­kodnak. Ezek nem akarják behozni a magyar anyakönyveket, nem akarják tanítani a ma­gyar nyelvet az iskolában, nem fogadják azt el hivatalos nyelvül az esperességi gyűlése­ken s az egyházi levelezéseknél, s nem enge­delmeskednek se Prónaynak, se Geduly szu­perintendensnek, se senkinek. Budapesten meghúzzák magukat, de odahaza annál in­kább agitálnak minden ellen, a­mi magyar. Az öt tót esper­esség ligája ez az egyete­mes magyar evangélikus egyház ellen. Velük bírni idáig nem lehetett. Ezen probléma előtt áll jelenleg a ma­gyar evangélikus egyház. A megoldás iránt még nem határozott. A kezdés igen kritikus, mert az egyházszervezetbe vág. Vagy nagyobb c­entralizáczió, hogy parancsolni lehessen a községeknek s papoknak, vagy új területi beosztás, hogy a pánszlávok kisebbségbe szo­­ríttassanak. Tertium non datur. Ez a helyzet. Prónay Dezső báró szép beszéde, mint egy komoly és utolsó atyai intés hangzik a pánszláv papok felé. El fog hangzani az is, s mi kiváncsiak vagyunk báró Prónay Dezső akcziójára. Bajer József, és a Haller Rezső választása ellen benyújtott kérvényre vonatkozólag Antal Gyula. A cseh országos iskola­tanács ketté­osztására vo­natkozó indítványt tegnapi ülésében tárgyalta a cseh tartománygyűlés. Az indítványozó, Bareuther, kifejti, hogy javaslata, melynek az a czélja, hogy cseh és német osztály felállításával érvényre emeltessék a nemzetiségi momentum az iskola­tanács összeállítá­sában, könnyen keresztülvihető, igazságos és méltá­nyos, kezessége a nemzeti művelődési intézetek zavar­talan fejlődésének s az ország két nemzetisége közti tűrhető viszony előkészítésének. (Élénk helyeslés.) B. Kraus helytartó nem bocsátkozik az érdemleges tár­gyalásba, miután most csak az indítvány sorsának for­mai elintézéséről van szó, de az iskolatanács s közvetve ő ellene emelt néhány szemrehányásra meg kell mégis jegyeznie, hogy az iskolatanács feladata nem egyol­dalú pártszempontból járni el s politikát csinálni, hanem a pedagógiai czélokat tartani szem előtt s a tanács ezt mindig a leglelkiismeretesebben követte s szóló is mindenkor elfogulatlanul csak az ország érde­keit s jólétét tartotta szem előtt. (Zajos helyeslés jobbról és a középen.) Bareuther megjegyzi, mi­ként az egészen természetes, hogy ő nem helyeselheti a helytartó politikai magatartását. A­mi azt illeti, hogy a helytartó a csehek érdekében érvényesítette szavazatát, szóló erre vonatkozólag egy hírlapi közle­ményt olvasott fel, a­melyet a helytartó sem c­áfol­­hatott meg. A ház a tanügyi bizottsághoz utasítja az indítványt. Ellene szavazott a czentrum s néhány nagybirtokos. Parisból jelentik okt. 7-ikéről. A Journal des Débats a Németország, Anglia és Francziaország közti viszonyoknak igen hosszú és érdekes czikket szentel. A czikkben kiemeltetik, hogy Anglia hibás abban, ha Francziaország az egyiptomi kérdésben oly álláspontra szoríttatott, mely közel áll a német állásponthoz. A franczia ellenzéki pártok támadásai a Németországhoz való kényszerített közeledés ellen sokkal kevésbbé vannak Németország, mint a fran­czia minisztérium ellen intézve. A támadások csak ürügy arra, hogy a minisztériumnak bajt okozzanak, kivéve természetesen néhány chalvinisztikus rajongót. A kormánynak, ha valamely esetben Németországgal szemben foglalt állást, az ellenzék ismételten szemére vetette, hogy Bismarckot vigyázatlan módon ingerli. A lap azonban attól tart, hogy a dhallvinisztikus lárma, akár őszinte ez, akár nem, a minisztériumot a Németországgal való egyetértésben zavarni fogja és hogy Ferry, miután Bismarckkal tárgyalásokba bo­csátkozott, kedvezőtlen időben hirtelen elcsüggedve vissza fog lépni. A lyoni munkás­válságról írják a párisi Figaró­nak Lyonból: Rövid sora alatt az éveknek negyed­szer vagy ötödször újul meg a munkás­osztálynak e válságos helyzete Francziaország második városában. A fő-fő lyoni iparág, a selyemgyártás sanyarú helyze­te meg-megujul az 1870-iki háború óta s Lyon gaz­dagságát megsemmisítéssel fenyegeti. A selyemszövők nagy része e pillanatban munka nélkül van s ezek pa­naszai kapóra jöttek az anarchistáknak. Hogy eny­hítse a bajt, közmunkákat és útépítést rendelt el a községtanács, nem valószínű azonban, hogy a selyem­szövők részt fognak venni e munkákban. Nagyobb mennyiségű selyem megrendelése többet használna nekik, de sem az állam, sem a város nem állhat be selyemkereskedőnek. Csak a magánipar segíthetne rajtuk, ámde éppen a magánipar ez idő szerint nagy pangásban szenved, mert Poroszország s a többi német államok, S­váj­cz és Olaszország gőz­gépek segélyével igen olcsón állítják elő a sely­met, holott Lyon még mindig a régi előállítá­si módokhoz ragaszkodik, a­melyek megalapí­tották lakóinak vagyonosságát. A tudomány roppant haladást tett ezen a téren is, a lyoni kereskedők azon­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Okt. 9. — A fehér rózsa. Irta : Beniczkyné Bajza, Lenke. I. Rengeteg erdő tövében, sötét fák árnyékában állt sok évvel ezelőtt egy klastrom. Elavult, megbar­­nult falai oly sok szívfájdalom, lemondás, tört remény és kínos csalódásról tudnának beszélni. Gőt ízlésben épült magas, keskeny ablakaiból annyi sóvárgó szem tekintett körül a vidéken, a tá­volban magasló hegylánczolatok bérczein, melyek­nek esését, hajlását holdvilágította estéken fantaszti­kus alakokkal, eseményekkel népesítő be egy-egy ke­sergő zárdaszűz képzelete. Az évek múlnak, emberi ízlés, fogalmak változ­nak e földön, de egy mindig ugyanegy marad, a s­z­í­v, a­mi sóha el nem múlik, soha ki nem hal, meg nem szűnik — a szerelem! Ma is leszáll a nap, feljön a hold, mint ezredek előtt. Ma is ugyanazon örömöket, keserveket, remé­nyeket találja, mint e­l­s­ő n­a­p, midőn az e­l­s­ő em­berpár mondta egymásnak: szeretlek... Ha még áll a régi klastrom a béretek tövében, bizonnyal ma is kényes szemű apáczák ülnek annak ablakában. Szivük ma is jajgatva kiáltja, néma két­ségbeeséssel kérdi: hol van ő, hol van az, akit szere­tek?... A csendes vidék, a hallgatag béretek nem fe­lelnek. Csak az erdő mormog nagy levélzúgással va­lami érthetetlen választ. »Régi történetet, mely min­dig uj marad.« Sohasem avulhat el, mert a szív mindig sóvárgó, a szerelem örök, a­mig ember létezik, míg a természet lehellete élettel árasztja el a földet.... Erdély fénykorában, sok év előtt, fiatal leányt hoztak a csendes vidéken elrejtett klastrom falai közé. Atyai hatalom záratta őt oda, mert mást szeretett, mint ő akarta volna, mert nem tudott lemondani szi­ve kedveséről, ki az ország egyik legelőkelőbb, de leg­vadabb családjából származott. Nagy nevéről, nagy hibáiról ismeretes volt,­­ az atyák féltették tőle lá­nyaikat. Helén néma nyugalommal tűrte sorsát, reméli, mert ő szeretett. A zárda egyik délkeleti czelláját adták neki lan­­­kásul, s ő órákat töltött annak ablakában, fehér rózsát­­ tartva kezében, melynek hervadt levelei még mindig harmatosak voltak; nem a természet nedvétől, hanem az ő könyeitől, melyek szomorú sorsa miatt vesztett ked­vese után folytak. — Felejtsd el, mondá neki anyja. Nem hozzád való férj ő. Vad, makacs, szilaj, mint atyja s nagy­atyja volt. Kegyetlensége megölne, vad szenvedélye sírba visz. — Miklósé nem lehetsz, mondá neki atyja. Csa­ládja mindig gyűlölte az enyémet. Nem kívánok uno­kákat e fajból. Féktelenek, szilajak. Sas nem való a galambhoz.... Helén szerette őt, mert deli, bátor, lovagias volt, s mert a szerelem édes nyelvén tudott hozzá beszélni. Ne irigy azoknak, kik szívtelennek festenek en­gem előtted, mondá neki esdeklő hangon, érzel­meiben áradozva Miklós. Tetteimről ítél a világ, szívemet nem ismeri rajtad kívül senki. Számodra lé­tezik az, érted él, s ha az égbe vagy a föld gyomrába rejtenének is előlem, fölkereslek, mert te vagy az, a­kit szeretek. Helén hitt neki. Megígérte, hogy hű lesz hozzá, várni fog reá, s az ifjú nem kételkedett szavaiban. Le­rombolom érted a világot, összezúzom a klastrom szentelt falait, ha oda rejtenek, kiáltá olykor vadul, ha türelme elfogyott s haragja nem ismert határt. De Helén nem rettent meg tőle. Tudta, hogy számára e szenvedélyes szívnek csak méze, édessége van, a harag falánkja nélkül. A szülők, látván a szerelmesek hajthatatlanságát, elhatározták zárdába adni leányukat, míg Miklóst el­felejti. Utolszor találkoztak a fejedelem báljában, hol az ifjú egy ösztönszerű sejtelemtől megkapatva fehér rózsát adott kedvesének... Mire e rózsa utolsó levele lehull, napkoronázta váramban leszel mint hitvesem, mondá neki, s midőn a leánykát szüleinek hatalma a klastromba zárta, a fehér rózsát magával vitte, és nem kétkedett Miklós ígéretében. Sirt, sóvárgott a szűk czellában, de — reméli. Sejté, hogy erősebb, hatalmasabb a szerelem minden­nél e földön. Ereje palotákat dönt meg, hatalma kuny­hókat képes felemelni. Szerelemből lett az emberiség, szeretet várta meg a világot. Remény sugárzott a ke­resztfa fölött. Sz. Veronika fehér kendőjében sze­retet, gyengédség enyhíté a verejtékes hom­lokot. Gyakran letűnt a nap, feljött a hold, s Helén szívdobogva tarta kezében a fehér rózsát. Egy, kettő, három... a negyedik levél is lehullt. A­mi még megvolt, száraz, barnafoltos lett. Alig képviselte már a »reményt«, melyet tulajdonosnéja szivében fen­­tartania kellett. A klastrom kísérteties fényben úszott egy-egy­­ holdvilágos estén, minden néma, csendes volt körülte. Az erdő hallgatott, a bérezek ridegen tündököltek magas büszkeségükben. Csak a szelíd fényű holdsu­gár lopta be magát Helén nyitott ablakán, vigaszta­lást hozva magával. Csak a szomorú gerlicze bugása gyöngyözött át a levegőn, a néma tájon. Csak az ő sóhajtásai röpültek messze, távolabb az előtte terülő csendes tájnál, melyet tekintete nem, csak lázas kép­zelete birt túlszárnyalni. .. II. Egy este zajos kalapácsütések hangzottak a zárda magas ívezetü tölgyfa-vágású kapuján. Lovagok álltak a sötét épület előtt, bebocsáttatást kértek. Élül az ur deli termetével, délcreg tartásával, sas-szemével Miklós gróf, távolabb kísérői, a fényes vértü szolgák. — Nyissátok fel a kaput! hangzék fel a parancs­szó, az érczes hang az éji homályban, s megreszket­­teté a zárda szüzeinek haldokló szivét. A fehér rózsá­nak ismét lehullt egy levele. Lehullt! Mert ragyogó könycsem esett rá. Örömköny! Helén sugárzó szemé­ből, mely felvillant az ismert hangra. Intő szózat felelt a zárda kapuján belől a pa­­rancshangon kiejtett kérelemre. — Távozzál e szent helyről, lovag. Nem a szenve­dély ; a béke, lemondás és nyugalom háza ez ! Ne bot­­ránkoztasd a sziveket, melyek szent fogadalmukban megnyugodva, várják a nagy ígéretet, az örök meg­váltást. — Nyissátok fel, vagy halomra dől e bagolyfé­szek ! hangzott kívülről a szenvedélyes válasz. Menyasz­­szonyomat zárták ide. Kiszabadítom őt, ha egyenlővé kell is tennem a földdel e falakat. Nyissátok fel vagy tűz és láng martalékai lesztek___ Mély csend felelt e fenyegetésre. A tomboló szavak bezugták a holdfényes vidéket, aztán minden nesztelen volt. Csak a távoli vízesések zubogása hal­lat­szott. Félénk gerlnczebugás röpült át a levegőn, aztán hirtelen az is elhallgatott. Az éj nagy elhaló sóhajtást küldött föl a magas boltivezető ablakba, honnét egy száraz rózsalevélke hullt alá. Átható il­lat törte be a levegőt. A természet felébredt, beszélt, sóhajtott. De a zárdában minden néma volt. — Ma távozom, kiáltá öklét fenyegetőleg emelve a sötét falakra Miklós báró. De nem fogy el a hold, midőn visszatérve, e zárda füstölgő romjain át viszem el menyasszonyomat váramba. Jaj annak, aki akkor utamba kerül! Megforditá lovát, száguldva röpült tova, sűrü porfelleg, az éj köde és cselédjei kisérték tovatűnő alakját­ utána.A zárda egyik ablakából fehér kendő lengett III. Alszeghy gróf levelet kapott, melyben arra kérték, vigye el leányát a klastromból,­­ mert ottléte nem való a szent hely nyugalmához. Éji látogatók verik fel a vallásos csöndet. Lármájuk nyugtalanságot kelt a szívekben. Fenyegetés, istenkáromlás hangzik ajkaikról, a zárdát felgyújtani, összerombolni ígérik, beszélte a levél. Az öreg gróf haragja határtalan volt. Jól van, kiábtá méltatlankodva dobván el a levelet. Ha Helén nem maradhat a zárdában, férjhez fog menni! Keresek számára vőlegényt. Alszeghy leánya nem szenved kérőkben hiányt, csak mint menyasz­­szony lépi át a zárda küszöbét hogy a Sz.­Szulpiczius kápolnába menjen esküvőre. Férje majd megvédi a szilaj Miklós gróf erőszakoskodásai ellen. És úgy tett, a­hogy nagy haragjában elha­tározta. Fényes násznép közeledett a zárda felé. Az Al­szeghy családnak minden összehívott rokonsága meg­jelent. Telivér paripák, fullajtáros hintók, tarka egyenruhás cselédség, ékszeres hölgyek, déli lovagok álltak meg a zárda kapuja előtt. A nap bámulva nézte meg a nagy pompát. Tündöklő sugarai beszőtték a ragyogó arczokat, összeolvadtak a drágakövek tüzé­­vel. Fényárban úszott minden a sötét zárda körül. Lássa meg az a dölyfös Miklós, hogy mily fényes es­küvőt tart Alszeghy Mihály, midőn Erdély legszebb leányát férjhez adja s menyegzőt tart nála nélkül! — Hol van most a szilajság hatalma, a lángész ügyessége, a fenyegetődzés ereje? mondák nevetve a rokonok, élükön a vőlegénynyel, ki azt tartá, hogy es­küvő után jön a szerelem ; engedelmesség az asszony kötelessége... Az erdő sűrűjéből itt-ott egy-egy sötét árny buk­kant elő. Megállt, szemei fölé tartá tenyerét, hogy jobban lásson, jobban kivehesse a hullámzó násznépet, mely a menyasszonyt esküdni viszi, s mely Miklós báró tehe­tetlenségén nevetett. — Nem viszi Helént nálam nélkül senki oltárhoz, suttogá Miklós, ki birét hallva a menyegzőnek, nagy kísérettel érkezett a zárda közelébe. Elrejtőzködve az erdő sűrűségében, várta, mig annak kapujában megjelen a másnak szánt menyasszony, hogy elragad­hassa, ha mindjárt vérfürdőben kellene is vele át­gázolni váráig, hol nagy ornátussal várta őt a kas­tély lelkésze.... A kolostor egyik szobájában állt Helén. Kisirt szemmel, fekete ruhában, hallgatá az érkezők lármás zaját. Reszkető kezében a fehér rózsát tartá, melynek már csak bárója száras levélkéje volt. Illatával el­szállt Helén szivéből a remény, de még mindig gör­csösen ragaszkodott a hithez, mit Miklós keblébe ön­tött : mire e rózsa utolsó levele lehull, napkoronázta váramban leszel mint hitvesem.... Az átelleni ablak nyitva volt, nem mutatkozott a láthatáron senki. A násznép már bevonult a zár­dába. Helén kényes szemekkel fürkészte az er­dők sűrűségét. Hasztalan! Aranyhaja hosszan le­omolva boritá fekete ruháját, fehér homlokát, mint a bibliai Magdolnának. Egyik kezét szivére szok­ta, mely meg akart szakadni, a másikban, ahi a másikban még mindig a hervadt rózsát tartotta. Egy, kettő, há­rom, még mindig volt remény, még nem hullt le az utolsó levél... A fejedelemasszony lépett be hozzá, utána Alszeghy gróf, neje, a vőlegény s a násznép. Kicsi volt a szoba, szűk ennyi fényes népnek, Helénnek fojtónak tetszett a levegő. A szülők által választott vőlegény oda lépett hozzá, kezét nyújtó menyasszonyának, hogy az oltárhoz vezesse. Érdemesnek sem tartá megkér­dezni tőle: akarja-e követni a kápolnába és az életbe ? Akar-e neje lenni ? — Kedves nővérem, szeretett leányom, mondá karjait áldólag tartva felé a fejedelemnő. Áldással bo­csátlak el e házból, hol szived nem lelt nyugalmat. Teljesítsd szülő­d akaratát. Viseltessél férjed iránt Ráchel jóságával, Rebeka bölcseségével, Sára hűsé­gével. Légy boldog, alázatos és tiszta, hogy megfelelj női rendeltetésednek. Isten veled! Helén mint az álomlátó állt előtte. Vőlegénye kézen fogta őt és kivezette. A többiek követték. Fel­ültetve anyja mellé az aranyos hintóba, lassú lépésben indultak meg a kápolna felé, hova szelíd szóval, áldás kíséretében, de erőszakkal hurczolák esküvőre. A fehér rózsának ismét lehullott egy levele. .. Már csak kettő volt: sárga, száraz, haldokló! Már csak egy gyenge hajszálon függött a­­ remény. IV. Komor zúgással fogadta a rengeteg erdő az ér­kezőket. Vérző hasadások nyúltak előttük az utakon, mint ha a föld gyomra akart volna megnyílni. Az ég­boltozaton gyászfelhők takarták el a napot. A termé­szet nagy, várakozásteljes csöndben kísérte a fogatok hosszú sorának irányát. Hova viszik azt az aranyhajú, kényes szemű leányt, liliom arczával, didergő ajkával ? kiáltó fű, fa, bérez és a levegő szárnyasai. Ki meri az emberi szabad akaratot bilincsre verni ? Lágy szellő lebegett a menyasszony aranyhaja fölött, biztató szavakat suttogva fülébe. Játszi enyel­­géssel lebbente meg fekete ruháját, fehér kendőjét* Budapest, okt. 8. A képviselőház válaszfelirati bizottsága ma d. u. 6 órakor értekezletet tartott Tisza Lajos gr. elnök­lete alatt a válaszfelirat szövegének megállapítása tár­gyában. Az értekezleten a kormány részéről Tisza miniszterelnök és Szapáry Gyula gr. pénzügymi­niszter voltak jelen. A képviselőház I. bíráló bizottsága ma délelőtt tartott alakuló ülésén elhatározta, hogy legközelebbi ülését f. hó 13-án, délután 4 órakor tartja, a­mikor is mindenekelőtt meg fogja vizsgálni, hogy a hozzá utasított kérvények a házszabályok 79. §-ában előírt külkellékeknek mennyiben felelnek meg, s azon kérvé­nyeket illetőleg, melyek az előírt kellékeknek meg­felelnek, ugyanakkor a tárgyalás sorrendjét és napját is ki fogja tűzni. Előadókká választottak: a Chorin Ferencz és Üchtritz Zsigmond h. választása ellen be­adott kérvényekre nézve Darányi Ignácz, az Imre Aurél választása elleni kérvényre. Engel­ban nem követik nyomdokait, mozdulatlanul állanak helyükön s csodálkozva nézik, mily vívmányokat mutathatnak fel a küzdelemre minden modern esz­közzel felfegyverkezett versenytársaik. Innen van a hátramaradottságuk azon közönséges selyem gyártá­sában, melyet hajdan csak Lyon vitt a piaczra, de ma világszerte előállítanak, Eberfeldben,Zürichben, Mila­nóban olcsóbban, mint Lyonban. A régi lokális hír­névre büszke lyoni gyáros azt mondja ugyan, hogy a máshol gyártott selyem nem oly finom, de manapság nem az ügyes termelő részesül a tömeges megrende­lésekben, hanem az, a­ki gyorsan s olcsón dolgozik. A gyárosok indolencziája, a szövők vonakodása minden tudományos újítás elfogadásától: ezekre vezethető vissza a jelenlegi válságnak eredeti oka. A Magyar Igazságügyből Pauler miniszter úrra vonatkozólag átvett czikk tárgyában Csemegi Károly,­­ legfe­itétőszéki tanácselnök úr felkért minket annak kijelentésére, hogy az illető czikkről sem neki, sem Manojlovits Emil kúriai bíró úrnak előleges tudomá­sa nem volt. Kozma főügyész úr nevében pedig, annak távolléte miatt, nem nyilatkozhatok. A gabonaárak. — okt. 8. Ha Sáros megye föl nem szólal, akkor alig emelkedik illetékes hang, mely az ország figyelmét a már is pusztító gazdasági válságra irányozná. Micsoda válság az — mondhatnák — a melynek bajaira az országot még figyel­meztetni kell ? De nem így áll a kérdés. Min­denki érzi, nemcsak a közvetlenül sújtott gazda, hanem az iparos, a kereskedő, a pénz­intézet, hogy a gabonaárak példátlan sülye­­dése nagy pusztítást okoz az egész országban, és valóságos rémület fogja el azokat, a­kik a jövőben állandónak tartják a gabonának le­szálloti árát. De elháríthatlannak tartják a csa­pást, szinte megadják magukat és fatalizmus­sal néznek elébe a további pusztításnak. Mert hogy országszerte már­is érezhető a gabona rendkívül alacsony árának hatása, arról számos jelenség tanúskodik. A piaczra csak az viszi búzáját és csak annyit visz, a­kit a végső szükség arra kényszerít, mert határozottan csakis veszteséggel adhatja el. Ha a gazda földjének tőkeértékét, ha a magot és a munkát számítja, kevesebbet kap a gabonájáért, mint a­mennyibe termelése ke­rült. És igen sokan várnak, mert nem hiszik, hogy a mostani ár ne javulhatna, így a gazda kénytelen kölcsönhöz folya­modni, adóhalasztást kérni, szükségleteit meg­szorítani. Ennek következménye a pénz drá­gulása, az állami bevételek elmaradása, az iparnak és kereskedésnek fennakadása. Vidéki takarékpénztárak, az osztrák-magyar bank fiókjai s a központ nagy mértékben igénybe vétetnek, de nem azért, hogy, mint ez időtáj­ban rendjén van, a gabonakereskedésbe fek­tessék, hanem hogy a gazdának és kereskedő­nek a maga fentartására kölcsönt adhassanak. Kívülről nem foly be pénz, mert exportunk parányi. Az iparos és kereskedő nem talál elég munkát és foglalkozást; követeléseit nem rea­lizálhatja ; a­kinek meg adóssága van, az za­varba jut, és a vidéki bukások kezdenek már jelentkezni. Ez időtájban a vidéki pénzintéze­tek és jobb módú birtokosok vagy iparosok fél­retehető pénzeket a fővárosban vásárolt álla­mi értékpapírokba, záloglevelekbe stb. helye­zik el; most egyre érkeznek minden oldalról megbízások a fővárosi intézetekhez előbbi megtakarításokból szerzett értékpapírjaik el­adása iránt. Bármelyik rétegét nézzük is a társada­lomnak, mindenütt észrevehető a súlyos szen­vedés. Nagy iparral megáldott országban még kiegyenlíttetik némileg a fölötte olcsó gabona hátránya a munkás­osztály könnyebb meg­élhetése s igy az ipari termékek olcsóbbsága s nagyobb exportképessége által Német- és Francziaországban azért most nagy érdeklő­déssel vitatják a kenyér árának kérdését. A mezőgazda ezen államokban és Angliában is sokat szenved az orosz, amerikai s indiai olcsó búza nyomasztó versenye alatt; ott is panasz­kodnak, hogy az önköltségen alul kell gabo­nájukat eladni s hogy ha ama verseny tartós marad, akkor a gabonatermelést igen nagyon meg kell szorítaniok. Ezen államok azonban némi kárpótlást remélnek abból, hogy a gabonával Európát elárasztó ázsiai s amerikai államoknak szük­séglete ipari czikkekben nőttön-nő s így kerese­tet fog szolgáltatni az európai indusztriának. Ez esetben pedig az olcsó munkabér, az olcsó élelmezés fontos érdek. A legtöbb iparos nagyvárosban arra irányul tehát az izgatás, hogy a kenyér ára leszálljon a gabonaár sülyedésének arányá­ban. Németországban a kormány részéről in­dult ki e mozgalom. A védvámos párt ott t. i. mindig azt vitatta, hogy a gabonavám nem drágítja meg a kenyeret, mert a vám rendsze­rint a külföldi termelőre báríttatik át. A ke­nyér azonban mégis csak megdrágult, a kor­mánypárti sajtó tehát azt bizonyítgatja, hogy a malmok és pékek nem akarnak a liszten és kenyéren most elért nagyobb nyereségből engedni. Francziaországban is, a­hol nemcsak a mezőgazda, hanem, bár egyéb okokból, az ipar is szenved, vitatják a kenyér relatív drá­gaságát. A liszt árának csökkenése mellett olcsóbb lett ugyan a kenyér, de nem a kellő arányban. Közelebbi vizsgálódás azt mutatja, hogy a pékipar a nagyvárosokban szerfölött el van forgácsolva s hogy eléggé olcsó kenyér csakis nagy sütők felállítása utján érhető el. És minthogy Francziaországban, különösen a munkásosztályban nagy a hajlandóság az állami intervenc­ió igénybevételére, állami vagy községi nagy sütödék felállítását sür­getik. Reánk mindezen kérdések többnyire theoretikus becsűek. Nagy­iparunk vajmi cse­kély, a kenyér és egyéb elsőrendű élelmi czikk az elegendő verseny mellett lassan kint olcsóbbá válik. Nem ugyan­akkora mérvben, mint a­hogy a búza ára sülyedt, mert a liszt

Next