Pesti Napló, 1885. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)

1885-09-16 / 254. szám

254. szám, 36. évf folyam. Budapest, 1885. Szerda, szeptember 16. Szerkesztési Iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeum­ ép­it­­­et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkeszt­őséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám­o kr. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva . Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai kü­lönkiüldése kívántatik, postabélyegre havonként 11 kr., évnegyedenként 1 forint felü­lfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­Pesti Naplót kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ - Az újabban megváltozott vasúti és postai menet­rend igen megnehezíti az egész éves esti lap kor­rekt kiadását. Sokkal kevesebb idő alatt kell az esti lappal elkészülnünk, mint azelőtt, hogy még az esti postával azt vidékre küldhessük s ez lapunk nagy példányszámánál fogva alig legyőzhető nehézségekkel jár. Ezen okból f. é. október 1-sejétől kezdve, vissza­térünk a féléves esti lapok kiadásához, de a f­é­l é­v is, mely az eddiginél korábban fog meg­jelenni, s igy helyben korábban kézbesittetni, tar­talmazni fogja az az­napi országgyűlési ülésekről s minden, a nap délelőttjén történő eseményről szóló tudósítást, továbbá a délig érkező táviratokat s a börzei árfolyamokat, úgy hogy ezután is a Pesti Napló tetemesen, és pedig 12 órával megelőzi az esti kiadás­sal nem bíró lapokat. Féléves esti lapot adván, egyszersmind az olvasó­közönség köréből sokszor hangoztatott óhajnak tehe­tünk eleget, jelentékenyen leszállíthatjuk lapunk előfi­zetési árát, hogy minél nagyobb körökben tehessünk szolgálatot az általunk képviselt nagy és nemes ügyek­nek. És­pedig leszállítjuk az előfizetési árt évi 6 forint­tal, tehát a 24 forint egész évi előfizetési díjat 18 frtra, a félévi 12 frtot 9 frtra, az évnegyedes 6 frtot 4 frt 50 krra s a 2 frt havi előfizetési dijat 1 frt 50 krra. A Pesti Napló ezután is naponkint két­szer jelenvén meg, s hétfő reggel s ünnepnap utáni reggel is rendkívüli számot, s vasárnaponkint s a mikor a tárgyhalmaz megkívánja, mellékleteket adván ki: a legolcsóbb politikai nagy napilap Magyarországon. A Pesti Napló iránya változatlan marad. Ellen­zéki álláspontot foglalunk el a jelen kormányrend­­szerrel szemben; törhetlenü­l küzdünk Ma­gyarország jogai, a magyar nemzeti politika érvényesüléséért. Mint irányunk, úgy munkatársaink köre is a régi. A Pesti Naplóban tartalmas és élénk nagy poli­tikai napilapot bir a magyar olvasó­közönség oly olcsó áron, mely a napi irodalomban páratlan. Előfizetési feltételek : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : 6 hónapra ............... 9 frt —­kr. 3 hónapra ............... 4 „ 50 „ Havonkint ............... 1 „ 50 „ Ha az esti kiadás postai különküldése kívánta­tik, postabélyegre havonkint 35 kr. évnegyedenkint 1 forint felü­lfizetendő. Azon előfizetők, kik szeptemberen túl a régi áron fizettek elő, a régi s az új előfizetési árak közötti kül­önbözetet az új előfizetésnél levonni szí­veskedjenek. Hogy az új évnegyed kezdetén a lap megküldésében fennakadás vagy késedelem ne álljon be, kérjük az előfizetés korai beküldését. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalának (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala­­tól többé nem akarja. De küzdenie kell sza­badságáért mindig, mert küzdés nélkül min­den szabadság elvész. Nem elég hogy Metter­nich ellen, Bach ellen, Schmerling ellen a szabadságért eleink küzdöttek és kiküzdötték a jogot maguknak és nekünk, az alkotmány is tespedésnek indult a hatalom egyedurasága alatt s most az uj nemzedéknek újra sikra kell szállni jogaiért Tisza Kálmán ellen, ki magához ragadott minden hatalmat és min­den jogot. Az ellenzék merészsége bősziti a kor­mány csatlósait. Hírlapjait elönti az epe, lát­ván, hogy az ellenzék, melytől hatalmát félti, tábort üt ellene s a népek zászlóihoz csatla­koznak. A rágalom kopott fegyvereit, a gya­núsítás méregbe mártott nyilait használta és használja, hogy visszariaszsza az ellenzéket délmagyarországi toborzásában , de lepattan­tak a nyilak és nem fogta el ijedtség a népe­ket, mert hétezer ember gyűlt Zsombolyára, meghallgatni a szót, mely hirdeté : »a har­­czot jogért és szabadságért«, biztosí­­tani e jogokat, biztosítani a szabadságot, a népért a néppel. Hiábavaló erőlködés még mindig fél­hivatalosan fecsegni arról, hogy az ellenzék ostroma a Tisza-kormány ellen »megbontja Délmagyarország magyar társadalmát s igy meggy­engiti ennek erejét.« Így szól a Nemzet. Ki beszél itt társadalomról ? Nem arról van szó, a rossz kormányról van szó. A Tisza-kormányról, melyet meg kell buktatni, ha a korrupcziót, a rossz közigazga­tást, a jogtalanságot, az erőszakot le akarjuk rázni Magyarországról. A »bérlőkről« van szó, kik haszonbérlik egész Magyarországot s a polgároktól elveszik nemcsak a kenyeret, de a polgárjogokat is. A törvénytelenségről van szó, mely kormányrendszer. Micsoda törvénytelenségről? »Hol van­nak a bűnösök, kik oly nagyot vétettek a népfenség s az alkotmány rendeletei ellen, hogy »a polgárok jogainak elkobzásáról, el­nyomásról és erőszakról« beszél az ellenzék a békés németeknek Torontóiban és Temes-­ ben?« Ezt a Pester Lloyd kérdi. Ne tudná, vájjon miről van szó? Ne tudná, kiről? Arról, ki a politikát csinálja és azokról, kik neki szolgálnak és segí­tenek. És azon kormányzatról, melynek visszaéléseit az adminisztráczió terén ezer­szeres botrányokban volt kénytelen konsta­tálni a Pester Lloyd is, de a botrányos adm­i­­nisztráczió alatt a nép szenved. Emlékezzék csak az árvaügyekről a szabadelvű kor­mánypárti lap, emlékezzék az adóügyek­ben létező rendetlenségről, melyek feljajdu­­lásra bírták Szontágh Pált is, kit soha sem exekválnak. Vagy tekintse a víz sza­bályozások szomorú történetét, melyekkel az elemi csapások által sújtott vidékek sok­szor agyonszabályoztattak és agyonsujtattak. Bárhová tekintünk, mindenütt elnyomás, min­denütt erőszak. Micsoda jogok konfiskáltattak a polgá­roktól ? Hát a szabad választás joga! Tessék csak visszaemlékezni, nem régen tör­tént. Egy egész ország szabadsága konfiskál­­tatott egyszerre. A kormánypárt elfelejtette, a polgárok még nem. Az igazságszolgáltatás joga! Talán a királyi ügyészek viselt dolgai a po­litikai bűnperekben, a hivatalos hatalommal való visszaélés eseteiben, hogy a bíróságokat nem engedték ítéletet hozni és igazságot szol­gáltatni — feledésbe mentek ? Az egyesületi szabadság joga! Avagy nem alkotmányos jog ez? Nem tarto­zik a szabadsághoz, a polgárok jogaihoz és szabadságához, hogy Széchenyi Pál miniszter lábbal tiporja? Németországban van sok száz »kisbirtokos-egylet«, Ausztriában is van több, csak a magyar kisbirtokosoknak nem szabad egyesülniök jogvédelemre és gazdasági czé­­lokra. Mért nem szabad? »Osztályérdek.­ És az iparegyesület nem osztályérdek­ ? Vagy a kisbirtokosok érdeke nem jogosult érdek? Azt már meg sem merik mondani, hogy a bánáti németek hazafiatlanok, tehát nem honárulásra egyesülnek. Mi kifogást tudott a miniszter az alapszabályok ellen? Azt, hogy három me­gyére szólnak. Egyebet semmit. Ez puszta ürügy. Ilyen egylet van száz. Azt feleli a mi­niszter, lépjenek be a kisbirtokosok a toron­­tálmegyei gazdasági egyesületbe. Hát ez az egyleti szabadság? Lehet bárkit arra szorí­tani, hogy bármely egyletbe belépjen s elég ok az arra, hogy más, hasonczélú egylettől eltiltassék? Miféle szabadság ez? Nem, igaza volt Apponyinak,hogy »biztosítani kell a jogokat és a szabadságot és értük küzdeni azok csapata ellen, kik ki­bérelték Magyarországot és min­den hivatalt és állást elfoglaltak.« Ez nem »nemzetiségi« czél, ez nemzeti feladat. Ez nem hivatal és hatalomvágy, ha­nem önvédelem. A becsületes honpolgárok önvédelmi harc­a a törvénytelen erőszak ellen. Hogy ilyet egy alkotmányos kormány­ról kell mondanunk, az a szomorú. De nem mi beszélünk, facta lequuntur. A nyomást érzi mindenki, mint a rossz levegőt, a valódi szabadságot nélkülözzük mindnyájan. Csupa mesterkedés az egész kormányrendszer tető­től talpig. S a jogsértő tilalom, mely a délmagyar­országi egyletet betiltó, mi egyéb mesterke­désnél. A kormány nem akarja, hogy a nép­nek bárminő szervezete létezzék, mert fél a néptől. A kisbirtokosok választók, a kor­mány fél a választásoktól. Hogy nem bír többé parancsolni az öntudatára ébredett s önvédelemre egyesült népnek. A kormánynak nincs jó lelkiismerete,­­ fél. Ezért hát csak legyen az ellenzék bátor. Budapest, szept. 15. A kormánypárt haragja az ellenzék öröme. Nő az ellenzéki szellem, ébred a nemzet. A méltatlan sorsot, az elnyomást, az erősza­kot, a kínzást, a törvénytelen hatalmaskodást alkotmányos mezben­ tűrni unott kormányá­­ t• Szept. 16. — A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA­­ Karácsonyi Guidó gróf. A nemzeti kaszinón gyászlobogó hirdeti, hogy a főúri világnak halottja van. Karácsonyi Guidó gróf, az ország egyik leggazdagabb főura, ma hirtelen el­hunyt a buziási fürdőben. De nem csupán egy szű­­kebb, exkluzív kör gyászolja az elhunytat. A magyar társadalom minden rétegében népszerűvé, kedveltté tette nevét s ravatalánál meg fognak jelenni az iro­dalom, a művészet, a közművelődés, a politika és az egyház képviselői, hogy kifejezzék bánatukat s babér­koszorút tegyenek koporsójára. Az irodalomnak és a tudományosságnak ez idő szerint alig volt ha­zánkban olyan bőkezű Meczenása, mint gróf Ka­rácsonyi, Guidó. — Évtizedekkel ezelőtt, midőn a magyarság az idegen uralom jármát nyögte, mi­dőn nemzeti törekvéseinket a legszűkebb mederbe szorította az önkény, Karácsonyi gróf a legelsők egyike volt ama lelkes hazafiak sorában, kik az iro­dalomnak anyagilag segélyére siettek, hogy a szel­lemi élet ébrentartásával előkészítsék a magyar állam politikai ujjáébredését. Még 1858-ban tette első nagy alapítványát a magyar tudományos akadémiánál oly ezésből, hogy kamatai évenkint a legjobb magyar szín­darab szerzőjét illessék. Az akadémia fölhívására a gróf utólag módosította az alapítványhoz kötött fel­tételeket s jelenleg a díj minden két évben tűzetik ki kétszáz aranyban. Ha jutalmazandó mű nem akad, a fenmaradt dij az uj­hoz csatoltatik, mely tehát minden negyedik évben esetleg négyszáz aranyra nőhet. Ha a díjat másod ízben sem lehet kiadni, a négyszáz arany az akadémia rendelkezésére marad, mely ezt a drámai irodalom emelését előmozdító művek kiadására for­dítja. Ilyen gróf Karácsonyi-pályadíjjal koszorúzva léptek a közönség elé Szigligeti Trónkövetelője és Csiky Ellenállhatatlanja ; ilyen Karácsonyi-pályadíj alapján jelentek meg Greguss nagy műve Shakes­­peareről, Arany János Aristofanes- és Csiky Gergely Plautus-fordításai, mind olyan művek, melyeknek nemcsak megjelenését, de részben megalkotását is az tette lehetővé, hogy Karácsonyi gróf nemeslelkűsége megadta az akadémiának a szükséges anyagi esz­közöket. De nem csupán az akadémia élvezte bőkezűsé­gét. Alig van tudományos és közművelődési nagyobb intézetünk, melynek tőkéjét jelentékenyen nem gyara­pította volna. Színház és művészet iránt hasonló ne­­meslelküséget tanúsított s a többek közt a nemzeti színház nyugdíj­alapjának nyolcz ezer forintot adott. A magyar szobrászok, festők törekvéseit,, buzgón tá­mogatta s számos műtárgyat vásárolt. Ő volt egyike azon hazafias főurainknak is, kik régen fölismerték, hogy az arisztokrácziának Budapest szépülését és fejlő­dését azzal kell előmozdítania,hogy díszes palotát épit s igy szaporítja a főváros monumentális épületeit. Kará­csonyi Guidó gróf Budán, a Krisztinavárosban emelt gyönyörű palotát s valóban nagyúri fényűzéssel, de egyszersmind ritka ízléssel rendezte be. Ott tartotta egykor hires estélyeit, melyeken Budapest legfénye­sebb társasága szokott összegyűlni. Van benne csinos kis színház is, melyben főrangú hölgyek és urak jóté­kony czélokra több ízben tartottak műkedvelői elő­adást. Egyik legismertebb és legnépszerűbb alapítvá­nya Karácsonyi grófnak az, melyet Vörösvárott tett, s melyből évenkint egy szegény leány szokott kiházasit­­tatni. A »rózsa ünnepély,« mely ilyenkor tartatik, ren­desen nagy érdeklődés közt szokott végbemenni. Maga a gróf is jelen volt több ízben az erénydíj kiosztásánál, mely az erkölcsiség és közmorál fejlesztésére hatékony eszköznek bizonyult. A­milyen bőkezű a nyilvánosság terén, olyan szeretetreméltó volt az elhunyt a magánéletben. A főváros egyik legismertebb, legnépszerűbb alakját veszti benne. Látható volt mindenütt. Ha a színház­ban páholyában — és a főváros magyar színházai mindegyikének állandó páholybérlői közé tartozott — vagy az Andrássy-úton elegáns fogatán megjelent, a közönség a magyar arisztokráczia egyik legked­veltebb tagját tisztelte benne. Politikával keveset fog­lalkozott. Volt ugyan képviselő is, delegátus is, s mint ilyen a tengerészeti albizottságnak elnöke, a főrendiház­nak pedig grófi rangjánál s vagyonánál fogva tagja, de nyugodt, inkább a zajtalanabb tevékenységre hajló vérmérséklete visszatartotta őt attól, hogy a politika fárasztó izgalmaiban élénkebb részt vegyen. A múlt választásokban még képviselői mandátumot sem vállalt; fiának, Aladár grófnak engedte át, maga pe­dig visszavonult a csöndesebb főrendiházba. Annál melegebben érdeklődött a gazdaság ügyei iránt s rop­pant birtokainak vezetése mindig az ő kezeiben össz­pontosult. Igen gondos, okszerűen működő gazda volt s birtokain valódi mintagazdálkodást folytatott. Dél­magyarországi uradalmain számos telepítést eszközölt s ily módon is fokozta azok jövedelmezőségét. Karácsonyi Guidó gróf 1817. aug. 17-én Buda-­­­pesten született, mely város iránt kiváló hajlamot tan­­­nusított mindenkor. Atyja, Lipót, Torontálmegye alis­pánja, anyja gróf Stahremberg Mária Aloiza grófnő volt. Szülei gondos nevelésben részesítették s nagy vagyont hagytak reá. De a család igazi virágzását Guidó grófnak köszönheti, ki az ősi vagyont igen je­lentékeny mérvben szaporította s közhasznú tevé­kenységével, sokoldalú érdemeivel megszerze az örö­kös, előbb osztrák, később magyar grófi rangot. De nem ez volt az egyedüli kitüntetés, miben a királyi felség elismerése nyilatkozott. Belső titkos tanácsossá neveztetett ki s minden alkalommal tapasztalta, hogy a legfelsőbb körök is rokonszenvvel vannak iránta. Házassága Marczibányi Máriával, a hires és dúsgaz­dag család ivadékával, minden tekintetben szerencsés volt. A házasságból, melynek folytán a Marczibá­nyi vagyon nagyrészt a Karácsonyi grófi családra szállt, több gyermek született. Egyik lány, mint fiatal asszony viruló ifjú korában épp oly hirtelen hunyt el, mint jelenleg atyja. Másik leánya gr. Zichy Géza, a jeles művész és költő neje. Kívüle még két hajadon leánya és két fia, kik közül Aladár gróf a képviselőház tagja, gyászolják az elhunytat. Kará­csonyi Guidó gróf a múlt telet Dél-Olaszországban töltötte, honnan a tavaszszal a legjobb egészségben tért vissza. Legutóbb Buziáson időzött, hol ma dél­előtt tíz órakor hunyt el egész váratlanul. Halálának híre mély részvétet keltett a fővárosban, mert vele a a magyar főrangú világ egyik legtevékenyebb, haza­fias érdemekben gazdag alakja száll sírba. A sárga fogat. - OHNET GYÖRGY beszélye. - Esett. Nem közönséges, kedélyes, csendes eső volt, hanem teljes szenvedéllyel és erővel paskoló zápor, mely minden esernyőt nevetségessé tett, kifor­dított. Eső volt, a tavasz esője, az ifjúság erejével. Ameddig a szem elláthatott, az utcza üres volt, a csatornák kiáradtak, a hatalmas cseppek kopogtak a kövezeten, miáltal bizonyos zaj támadt, ami bizonyos varázszsal tölthette el azokat, kik kényelmes szoba ablakából nézték, de nagyon szomorúan hatott Schmidt Károly tanárra, ki egy kapu alá menekülve, várta a zivatar elvonulását. Schmidt Károly tanár — vájjon tanárnak kell-e neveznünk ? Igazságérzetünk kényszerít ennek beval­lására, hogy már évek óta nem tartott nyilvános elő­adást, de azért ez nem változtat semmit a dolgon. — Schmidt Károly tehát újdonatúj kalapját féltette. Az­­ új kalapot, melyet az imént vett, s csak minden eszten­dőben egyszer szokott venni. Az uj kalap virágzó­­ ifjúságának teljes ragyogásában volt még, s a tanár úr kabátjával törülgette róla azokat az első szomorú cseppeket, amelyeket az eső hagyott rajta, melancho­­likus merengéssel gondolt az élet boszúságára. Az akadémia egyik tagjánál kellett volna látogatást tenni, a­kinél a múlt héten ebédelt, s azon elhatáro­zással, hogy a szertartásos látogatást fényesen fogja megtenni, megvásárolta a végzetes kalapot. És eser­nyő nélkül ment ki az utczára, bízván a forró napsu­garakban, amelyek megcsalták. Schmidt Károly az akadémia levelező tagja, nagy utazó, szenvedélyes régiséggyűjtő, nagy régiség­­búvár, igen tisztelt egyéniség volt a tudós világban, s ezt a tiszteletet meg is érdemelte. Elhagyván szülő­városát, senki sem tudta igazán, hogy mi okból, évek óta fáradhatatlanul utazgatott. Végre kimerült a hosszú utakban, s egy kis lakásban telepedett le, amelynek ablakából pompás kilátás nyílt. Három szo­bából álló lakása tele volt üveggel borított, és fedett szekrényekkel, régi pénzekkel megrakott ládákkal, sajátos ékítményekkel és félig összerombolt szobrok­kal teli állványokkal. Mindezek felett azonban sűrü porréteg rakódott le, mert az öreg házmesterné, ki nála gazdaasszonykodott, azt a parancsot kapta, hogy hozzá ne nyúljon semmihez. Az asztalokon egy halmazban feküdtek szana­szét a könyvek, az Íróasztal pedig tele volt apró be­tűkkel, megszárított papír-lapokkal, mert nem volt titok, hogy Schmidt Károly tanár egy nagy munkán dolgozott, az akadémia történetét akarta megírni. Különben igen hallgatag férfiú volt, ki borzasztóan halkan beszélt és senkit sem avatott be ügyes-bajos dolgaiba. Nagy szeretettel viseltetett a francziák iránt, a­miért az emberek Németországban kissé elfo­gultnak tartották, de mély tudományosságáért a köz­vélemény igen kiváló és alapos képzettségű férfiúnak tüntette fel. E pillanatban azonban mit sem törődött három­negyed részben már kész munkájával, sem érmeivel, sem a franczia tudósok iránti csodálatával: egyedül kalapja volt az eszében. A zivatar lassan elvonult, az eső most már szabályosan hullott, s olyan jellege volt, hogy a tanár jogosan félhetett, eltart óra­­hosszáig. Schmidt úr gondolt merészet és nagyot a ko­csiba akart ülni. De nem mutatkozott sehol sem al­kalmas, üres jármű. Melancholikus gondolatai már­már egészen lebilincselték egyéniségét, mikor egy ele­gáns sárga kocsi, melyet pompás két barna mén vont, s egy nem kevésbbé elegáns kocsis hajtott, ügetve kö­zeledett az említett kapu felé. A kocsist és lovait szür­ke kaucsuk-lepedő védte az eső ellen. — Tigy van! gondolá magában tanárunk, a g­azdagoknak jó dolguk van, kigúnyolhatják az esőt. Is irigy pillantást vetett a kocsi felé. Nem csekély bámulatára azonban a kocsis intett, és megállóit. — Messze lakik, uram ? Ha az út nem volna nagyon messze.... És a nélkül, hogy sokat beszélgettek volna, a bámulatba mélyedt tanár az elegáns kocsiba ült, mely teljes gyorsasággal robogott tudósunk laká­sa felé. Schmidt úr eleintén egészen nyugodtan ült a kocsiban, átadva magát teljesen a kellemes érzelem­nek, hogy az eső ellen védve, a ruganyos párnákon ringathatja tagjait, de aztán szemügyre vette a kocsi belsejét, mely teljesen megfelelt elegáns külsejének. Sárga fogat volt, puha, sima bársony párnákkal, kényelmes ruganyokkal, lágy szőnyeggel, nyitott szi­vardobozzal. Ez utóbbi azt bizonyította, hogy a kocsi boldog tulajdonosa dohányos ember. Egy kis bőr­táskából névjegyek kandikáltak elő. Schmidt tanár, a kutató, hivatásánál fogva indiszkrét ember, gondolkodott magában, s úgy találta, hogy joga van kíváncsiságát kielégíteni, s megtudni, ki az az ember, aki a zavarban lévő tudósnak felajánlotta vendégszeretetét.Kihúzott egy névjegyet, s ezt a nevet olvasta rajta: Reneé de Montjoyeux. A név fölött grófi korona ragyogott, a kártya egyik sarkára a ne­mes Reneé e szavakat firkálta: »A sült hagyma klubban.« A tanár konstatálta, hogy a nemes grófnak igen csúnya írása van, s aztán azt kérdezte magában, hogy micsoda klub lehet az, melynek ilyen demokrata czime van. De mert e kártya többet nem árulhatott el, gondosan visszatette előbbi helyére, oda, ahonnan elvette. Kísértésbe jött, ne szívjon-e el egy szivart a gróf tulajdonából, de aztán azt gondolta, hogy ez ta­lán mégis túlságos szabadalom lenne, s azonkívül ideje sem lenne arra, hogy a szivart elszívja, mie­lőtt lakására érne, s így ismét beledobta magát a kocsi sarkába, s ismételte előbbi megjegyzését: A gazdagoknak jó dolguk van, és elmerült gondolataiba. Azt kérdezte aztán magától, hogy mindazt, amit az akadémiáról mondani akar, hogyan tudja elbeszélni négyszáz lapon. (Folyt, köv.) Szegődjék össze és álljon talpra. Még nem adta a király Magyarországot Tiszának örökbe. Budapest, szept. 15. Az anarkhisták Svájczban, Bernből jelentik szept. 11-ről . A ma kiadott hivatalos jelentés részle­tesebb adatokat közöl az anarkhisták legutóbbi kiált­ványáról, mely öt idegen anarkhista kiutasíttatását vonta maga után. »Bár a kiáltvány szerzője vagy szerzői svájcziaknak adják is ki magukat — így szól a jelentés — nem szenved kétséget, hogy a kiáltványt külföldiek fogalmazták s a külföldről hozták Svájcz­­ba. Igaz ugyan, hogy a kiáltvány egyes részei annak a gyanúnak engednek tért, hogy a svájcziak részt­vettek a kiáltvány szerkesztésében, de a kiáltvány szószerinti szövege arra utal, hogy külföldiek írták. Eddig csakis külföldiek birtokában akadtak ilyen kiáltványokra.« A kiáltvány kezdetén az állíttatik, hogy évek óta a svájczi nép meggyőződhetett, hogy az úgynevezett svájczi szabadság nem egyéb kin­ámításnál... Évek óta — így szól a kiáltvány — ismételtük, hogy a szabad svájczi köztársaság törvényei a népnek nem nyújtanak biztosítékot jogai védelmére, ezért egyesültünk, hogy a szabadságot megvalósítsuk. . . . De az anarchistákat kinevették, ha közreműködésre szólították fel a népet, mert azt állították nekik, hogy »mi szabad svájcziak vagyunk, választjuk kormánya­inkat, akiknek azt kell tenniök, amit mi akarunk stb.«... De a viszonyok máskép alakultak. A poli­tikai viszonyok tekintetében a hatóságok Recsajev kiutasítása, az Avantgarde politikai manifesztácziójá­­nak elnyomása, és a tömeges kiutasítások által meg­mutatták, hogy a »svájczi szabadság« micsoda furcsa fogalom. A közgazdasági nyomás is azt bizonyítja, hogy a sokat emlegetett egyenlőség nem ér semmit. Most azonban a polgárok szeme felnyílt, s »mi meg vagyunk győződve, hogy szövetségtanácsunk legutóbbi szégyen­­teljes cselekedete eszméink mellett igen eredményesen fog hatni, mert ez túl szárnyalja az ocsmányságok ne­továbbját.« Ezután a kiáltvány a fenyegető levelek tárgyában megindított vizsgálatokkal foglalkozik, s azt mondja, hogy a svájczi kormány fellépése Német­ország és az osztrák-magyar monarchia beavatkozásá­nak eredménye. A vizsgálóbirák tevékenysége gyalá­zatosnak tüntettetik fel. Ezután a kiáltvány így hang­zik : »Ti azonban, svájczi polgártársak, gondoljátok meg, nincs-e itt az ideje hogy hozzánk csatlakozva, az ősi Rüth­-szövetséget megújítsátok, mely bennün­ket e jelszó alatt: Le a zsarnokokkal! a szabadságra vezet. Ha tehát változásnak kell beállani, akkor szö­vetkezzetek a fennálló rend erőszakos ledöntésére. Svájczi polgárok! Ti, kik eddig távol tartottátok ma­gatokat tőlünk, szövetkezzetek, de titokban. Le a vérszopókkal, le a követségekkel, le az idegen zsarno­kokkal, le a hazaáruló szövetségtanácscsal, le a népet kizsákmányoló osztálylyal, mely nem tud más kor­mányt adni, csak hazaárulót! Eleget uralkodtak fe­lettünk, itt az ideje, hogy magunk uralkodjunk! Éljen a szocziális forradalom!« A kiáltványt a »svájczi anarkhisták titkos csoportja« adta ki. A személyes szabadságnak egy államban sincs olyan kevés biztosítéka, mint Olaszországban. A vizs­gálati fogság a végtelenségig nyúlik, s a rendőri fel­ügyelet igen gyakori. A vizsgálati fogság enyhítésén, mint az új igazságügyminiszter egy legutóbbi frap­páns alkalom alkalmával, a mantuai sztrájkoló föld­munkások ellen megindított vizsgálat befejezése után bebizonyította, erélyes ellenőrzés és a bűnvádi eljárás reformja útján könnyen lehetne segíteni. A rendőri felügyelet mellőzése a tervbe vett nagyszabású rend­őri reform egyik főpontját képezi. A reformjavaslat legközelebb már a kamara elé kerül. Már az 1882. év novemberében beterjesztette Depretis, de a bizottsági tárgyalás igen hosszúra nyúlt a javaslat terjedelmes volta miatt. A reform oda irányul, hogy az államrendőrség hatásköre szabályoz­­tassék, s hatáskörébe utaltattak a köznyugalom és rend megtartása, a biztonsági, egészségi ügy, a vagyon elleni kihágás minden neme. Az új szabályzat meg­szabja a rendőrség teendőjét a szerencsétlenségek, rosszakaratú kihágások stb. esetén. Az olasz rendőr­ség hatásköre a bűnügyi téren kívül tehát ki fog ter­jedni az utczai, építészeti, egészségügyi rendőrség teendőjére is. Strossmayer püspök Pozsegán. (Külön tudósítónktól.) P o z s e g a, szept. 14. »Ne sutor ultra crepidam!« E jellemző mon­dás finom udvari szavakba burkolva volt a királyi vá­lasz a zágrábi küldöttség hódoló üdvözlésére. Erről be­szélt tegnap és ma az egész város s e válasz hatása meg­látszik a zágrábi küldöttség lehorgasztott fején, mely sietett is hosszú orral gyorsan hátat fordítani Po­­zsegának. De e hatás meglátszott nemcsak e küldöttség arczán, tovább is elterjedt az, a főpatronus Stoss­­m­a­y­e­r­i­g, kinek tegnap szintén igen rossz napja volt s vigasztalásul tegnap aztán nagy tüntetést is rendeztek tiszteletére. Nagyon tanulságos nap volt a tegnapi. Nem Tisza Kálmán, avagy a bán, hanem Strossmayer püspök volt itt a főszemély, a nap hőse. Ha az utczán végig ment, mint egy fejedelem előtt, mindenfelé sorfalat képeztek körűlé, kalaplevéve nyitott utat neki mindenki a hullámzó, sok helyütt szinte áttörhetlen néptömegen át. A kath. papság csakis körébe sorakozott s ál­landó nagy udvara volt folyvást, a fejedelemé sem volt nagyobb. Mintha csak a diakovári püspököcske lenne egész Horvát-Szlavonország pápája, vagy leg­alább is prímása. Ne­hogy azt képzeljük, hogy a püspök valami kis emberke! Semmi tekintetben nem az. Magas, szi­kár alak, érdekes, hosszúkás, csontos arc­c­al, fürké­sző éles szemekkel, ajkain örökös szarkasztikus mo­soly van. Nagy ő máskülönben is, nagggyá tette a fana­tikus horvát nép előtt szívóssága, lázító szelleme, nép­szerűsége és nemzeti czélokra bőkezűen kidobált száz­ezrei. Csakhogy e százezreknek nagyon furcsa erede­tük van, melyet a kormány végre sok halogatás után kérlelhetlenül konstatált. Ezt óhajtom kissé szel­lőztetni, mert erről, ha jól emlékszem, lapjaink még egy árva szót sem írtak. Mindenki csodálkozott, hogy a szerény trjako­­vári püspököcskei (ezért voltam bátor őnagyságát kisebbitni) uradalomból miként kerül ki e sok száz­ezer forint. Nem is készek a hívők elhitetni a néppel, hogy e tengersok pénzt a jámbor püspök nem is a magáéból osztja egyedül, hanem a czári papuska küldi általa szeretett hű horvátjainak. Ha jók lesznek, majd jut később több is! Van e czélra elég kincs Szentpétervárit. Meglehet, hogy kormányunk e hitben ringatta magát sokáig, mert különben kötelességszerüleg bi­zonynyal nem mulasztotta volna el kinyomozni, hogy miben áll a püspökség törzsvagyonának állapota s miként lehet e kis püspökségből oly sok százezret ki­dobálni ily hóbortos pánszláv czélokra. Végre jó későn (nálunk mindig igy szokott tör­ténni !) kinyílt kormányunk szeme s rájött, hogy a fa­natikus horvátság a magyar kormány ellen lázongásra e tengersok pénzt a magyar nemzeti egyházi törzsvagyonból, a szlavóniai püspöki erdők vandál pusztításaiból nyeri. Kormányunknak is végre tudomására jött, amit

Next