Pesti Napló, 1886. február (37. évfolyam, 32-59. szám)

1886-02-02 / 33. szám

33. szám. Szerkesztési Iroda­i Ferencziek-tere, Athenäenm-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkeestőséghez intézendő. Bérmnentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak a. Kéziratok nem adatnak vissza. Hiadd­hivatal­i Ferencziek-tere, Athenäen­m-é­p fil­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kisdia körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1886. Kedd, február 2. 37. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten , kétszer házhoz hordva: ■ Havonként 1 írt 60 kr. — 5 hónapra 4 írt 50 kr. — « hónapra 9 írt. f He­mm­utt Metál kith­ankilan kívántatik, pontabélyegre havonként 86 kr., mm­­mm­ányegyedenként 1 forint «ttttaehiít. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Feranoziek­isre, Alienaww-épftist, kftMaadek. Egyes szám 4 kr« Előfizetési felhivás PESTI NAPLÓ -Előfizetési árak: (A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reg­gel rendkívüli kiadásban.) Egy hóra see ••• eee eee 1 frt 50 kr. Évnegyedre ............... 4 „ 50 „ Ha az esti kiadás postai különküldése kívánta­tik, postabélyegre havonkint 35 kr. évnegyedenkint 1 forint felülfizetendő. MT Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalának (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Európa üzenete. Lesz-e béke Keleten ? Azt kell hinnünk, hogy igen, vagy le kell mondanunk róla, hogy Európa szava és akarata egy mákszemet nyom a latban Kelet népeinél. Világos, hogy a nagyhatalmak most nem akarnak háborút maguk közt, s tehát nem akarják azt sem, hogy érdekeik jelen állapota Keleten nyugalmában megzavartassék. Már­pedig ott minden változás összeütközést hoz­hat elő a nagyhatalmak között, melyek félté­kenyen őrzik befolyásukat, s még inkább őrzik egymást. Ha a Balkánon forradalom vagy háború tör ki, soha sem lehet tudni, mi­kor kényszerül Oroszország, Ausztria-Magyar­­ország, vagy Anglia beavatkozni, nem mert fegyveres beavatkozást óhajt, hanem mert a viszonyok megkövetelik. Ha Bulgária a harcz­­ban vesztes, Oroszország az 1875—77-ki há­ború gyümölcseitől fosztatnék meg s egész ke­leti politikája veszélyeztetnék, tehát gyor­san okkupálná Bulgáriát, mi ismét török háborút, vagy angol és osztrák-magyar ak­­cziót vonna maga után s kész a szerencsét­lenség. Hasonló eset állna be, ha Szerbia fe­nyegettetek, vagy Albánia és Maczedonia birtoka forog koczkán, csakhogy ez esetben Bécs kezdene akc­iót. Ha a török birodalom léte ellen fordulna a harczi sorsjáték s Kon­stantinápoly forogna veszélyben, az angol flotta kelne védelmére, hogy okkupálja, meg­előzve a muszkát, így a kis háború nagy há­borút szülhet, bármerre tekintsünk. A nagyhatalmak tehát meg akarják aka­dályozni a kis hatalmakat, hogy a háborút megkezdjék. E szándék lehet komoly, bár az ok különböző. Bismarck haragszik, hogy Delyannis külügyminiszternek képzeli magát, mint ő, s Görögország politikát akar diktálni Európának. Delyannis pedig haragszik, hogy Európa kedvéért neki le kellessék mondani a nagy Görögország helyreállításáról, az új bizánczi császárságról s a többi nagysándori álmokról, mikor a hellén hő­sök serege már készen áll háborúba menni, s még azonfelül az angol követ gorombaságait is zsebre tegye ? Általános elégedetlenség, általános hadi készülődés egész Keleten. Legdélről, hol már nincs tél, a görögök támadása várható min­den órán. A szerbeket hoszn és irigység ösz­tökéli, s a király egyre fogadja a küldöttsé­geket, melyek kérik, hogy ne kössön békét, hátha az új esztendő szerencsésebb lesz ? A király Nisben van a hadseregnél, melynek csak indulási parancs kell, hogy újra átlépje a határt. Még azonban az utak rosszak, még várni, tehát alkudozni kell. Monte­negrói Nikita is forral magában valamit, Párison — nem Bécsen — keresztül Szent­pétervárra ment, hogy konspiráljon. Ágyu­kat, fegyvereket vásárol Sándor, mintha csak­hamar új diadalokat kellene aratnia s alku­szik a szultánnal, hogy házát fedezze. Mindezen háborús jeleknél komolyabb és aggasztóbb a porta magatartása, mely nem provokativ, de elszánt s mutatja, hogy a törökök meg vannak róla győződve, hogy tavaszszal nagy háborújuk lesz. A helyzet megítélésében a Balkán-félszigeten senki sem illetékesebb a töröknél. Ez jól tudja, hogy nem nyerhet semmit, tehát nem is bánt sen­kit, de az összeesküvések és lázadások felől jól értesülve, nem bízik az európai diplomá­­czia békeakc­iójának sikerében. Hogy a veszély imminens és komoly, jól tudja ez is. Csak az bírhatta rá diploma­táinkat oly erélyes lépésre s egyetértésre, minőt a nagy­hatalmak második kollektív jegyzéke tartalmaz. Egész Európa tiltakozik a háború ellen; a kis államokat felelőssé teszi, ha verekedést kezdenek s tőlük rokonszenveit s a segélyt megtagadja, ha vállalatuk balul ütne ki; ha pedig győzne valamelyik közülök, a hadjárat gyümölcseitől fosztja meg, kijelentvén, hogy a nagyhatalmak megegyeztek, hogy Keleten semminő területi változást meg nem enged­nek. E jegyzéket Európa hadihajói nyújtották át a Pireusban. Semmi kétség, a jegyzék erős és alkal­mas a békét megmenteni — ha erre jegyzék egyáltalán képes? Mégis nagy vakmerőség egész Európával szembe szállni. De mi baj származhatik belőle, ha mégis ? Az, hogy a nagyhatalmak nem fognak ragaszkodni jegyzékükhöz. Pozitív egyetértés a Keletre nézve a nagyhatalmak közt nincs s ha van, nem lehet tartós, negatív egyetérté­sük pedig felbomlik, ha pozitív tények alkot­tatnak. A háborút nem akarják és ellenzik, de ha kitör mégis, következményeinek hatása alól magukat kivonni nem tudnák. A győztes Görögországgal úgy járnának, mint a győ­zelmes Bulgáriával; a status quo antét ki­mondották a csata előtt, de rögtön feladták csata után. Ezt tudják Belgrádban, Athénben, Szó­fiában. Mégis talán visszarettennek a fejedelmek a vérontástól, ha minisztereik nem is. Ezeket ki lehet cserélni. Európa nyomását érezniök kell a népeknek is s a meggondolásra van még idő. De ha sikerül is az egyesült Euró­pának az egyenetlen Keleten a békét fentar­­tani, az csak a háború elnapolása. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Szent Guignevent. — Armand Silvestre beszélve. — I. — így tehát — kérdé tőlem a szép Van de Boom bárónő — ön nem hisz a csodákban ? — Bocsánat, asszonyom, válaszoltam élénken. A természetfölöttitől éppen nem irtózom elvből és nem ócsárlom azokat, kik abban hisznek. Tudomá­nyos buvárlataim és tanulmányaim meggyőztek arról, hogy a világ minden felfedezései, melyek a fizikai té­ren történnek, nem engednek nekünk bepillantást a szellemi világba. Egy barátom, a­ki mindenáron meg akart győzni engem a semmiről, elolvastatta velem Büchner művét az anyagról és erőről, a­mely munka a jelenkori atheisták kátéja. Midőn letettem kezemből a könyvet, sokkal inkább spiritualista voltam, mint azelőtt. Nem engedni meg azt, hogy létezik valami azon kívül, a­mit felfoghatunk, előttem rendkívül ok­talannak látszott. Valamennyi elődünk tehát, a­ki hitt a természetfölöttiben, mind együgyű ember lett volna ? Azok, asszonyom, kik hisznek a csodákban, azon emberek fölött, a­kik nem hisznek azokban, két­ségtelen szellemi fölénynyel bírnak, mert megengedik, hogy értelmünknek van határa. Ez a szerénység a bölcseség kezdete és jele a józanságnak. Én irtózom a materializmustól és bármily együgyü legyen, több­re becsülöm az egyszerű emberek hiszékenységét. — És önnek igaza van, — szólt közbe Van de Bisch, a bájos grófnő. Mert biztosítom önt, hogy or­szágunkban, a­hol vannak még hívő emberek, a cso­dák, melyekről sokat beszélhetnék önnek, gyakoriak és én igazolhatom azok egynémelyikének megtörtén­tét. De saját maga is, ha egy kissé visszagondol, em­lékezni fog egy-két esetre, melyben kétségtelenül ter­­mészetfölötti erő működött közre, mert másként az, a­mi történt, meg nem volt sejthető. Lássuk csak, gon­doljon csak egy kissé vissza és keressen emlékei között. — Csak egy élményre emlékszem ilyfélékből, asszo­nyom, de minthogy az teljesen alkalmas arra, hogy megingassa az ön hitét, nem akarom elmondani. — Megingatni az én hitemet! Ne féljen tőle, mondja el gyorsan, a­mit mondani akart és biztosítom önt, hogy a­mit hallani fogok, az még jobban megerő­sít hitemben. — Legyen tehát! És erre elmondtam, a­mint itt következik, élmé­nyemet, közben-közben lopva pillantást vetvén a bá­rónő arany-szőke fürteire és a grófnő fénylő kék sze­meibe. H. — Abban az időben Bretagneban voltam, a­hol a babona igazi hazája van. Elhagyott vidéken tettem rendes sétáimat. A vidéknek csak egy pontja volt né­mileg élénkebb. Egy kis kápolna állott itt, egyszerű, a minők pusztákon láthatók, s mellette hatalmas fa emelkedett. Azt mondták, hogy e hely remeteség, de én nem láttam ott remetét. A kápolna szent Guigne­­vent pártfogása alatt állott s a nép nagy kegyelettel járt ide imádkozni.... De talán jó lesz, ha abban hagyom az elbeszélést, mert, hölgyeim, különben azt is meg kellene mondanom, hogy a csodákban minő speczialista hírneve van ennek a szent Guigne­­ventnak. — Folytassa, kérem! — Azért is restelem a dolgot, mert olyasmiről van szó, ami az én hazámat bizonyos tekintetben nem éppen jó világításban mutatja s csakugyan megbán­tam már, hogy belekezdtem az elbeszélésbe. — Ugyan kérem, hogy lehet valaki ilyen bá­tortalan ! — Bevallom tehát őszintén, mert éppen kíván­ják, hogy Francziaországban a nők néha megcsalják férjeiket. — De hiszen ez Belgiumban is megtörténik. — Ön bámulatba ejt. Biztos ön abban, hogy nem csupán tetetik magukat, mintha megcsalnák a férjeket ? — Biztos vagyok benne. — Akkor annál jobb. — Hogyan ? Mit akar ön ezzel mondani ? — Ez felbátorít, hogy egy kissé tovább marad­jak ebben a barátságos országban, melyben oly élve­zetes az utazás. — A dologra, uram, a dologra ! — Nos tehát, szent Guignevent azon csodatevő erővel bír, hogy a férjeket meg tudja menteni az eféle szerencsétlenségektől. A néphit szerint elég a kápolnát beárnyaló fából egy lombos ágat letörni, azt egész frissen hazavinni, elhelyezni a lakásban, s ez örökre biztosítja a házastársi hűséget. De minthogy a csodás fáról már nagyon sok ágat szakítottak, most már jó magasra kell felmászni, hogy ily csodatevő lombot lehessen szakítani. — Kérem, kedves barátom, el ne árulja férjem előtt e remetehely létét és nevét. — Nyugodt lehet grófnő, férje azt sohasem fogja, tőlem legalább, megtudni. III. Sétám közben egy napon, midőn egyedül áb­rándoztam,­­ egy embert láttam a kápolna felé jönni. Nagyon messziről jöhetett, mert arcza szinte fürdött az izzadtságban s elrongyolt czipőiből itt-ott kikandikáltak poros lábujjai. Körülbelül harmincz éves lehetett, szép szemei elmélázva néztek körül, s a féltékenység búskomor redőket vont homlokán. Bizo­nyosan nagyon szerethetett az az ember és szivét ezer kínnal marczangolhatta a gondolat, hogy neje őt meg­csalja. Parasztos övén üres virágcserép függött, mely minden lépésénél lábaihoz ütődött. Annyira fáradt volt, hogy midőn a kápolnához ért, nem is annyira leült, mint lehanyatlott az ott levő nagy kőpadra. Végtelen szánalom fogott el, látva ezt az isme­retlen szegény embert. Magam előtt láttam rögtön egész életének drámáját, mert a gondolat néha öntu­datlanul elénk varázsolja másoknak keserű fájdal­mát. Kétségtelen, hogy szép felesége van s rettenete­sen aggódik a fölött, hogy az másnak is megtetszhetik. Egykor nagyon sokat gúnyolódtam a féltékenység fölött, ma szinte becsületben tartom. A félreismert érzelmek uta végre mindig megboszulják magukat. A jövevény egy percznyi pihenés után felmász­ni kezdett a fára, hogy leszakítsa annak csúcsáról azt a kis ágat, melyért oly hosszú utat tett. De ereje el­hagyta és háromszor lezuhant a földre, fájdalmasan sóhajtva, valahányszor felkelt. Odamentem hozzá. — Én felmászom ön helyett, barátom, megen­gedi ? Az én emberem nem értett francziául, de arca­­kifejezéséből rögtön észrevettem, hogy hálával fogadja el ajánlatomat. Felmásztam a fára, oly könnyedséggel, mint akár egy fiatal gorilla... — Hi! hi! hi! — Bocsánat, grófnő, ma ön ezt valószínűtlennek tartja. De akkor husz éves voltam s oly karcsú, mint akár egy fiatal leány. Csak azóta kezdtem egy kissé szélesedni, mióta a nők bút és bánatot hoztak árva fejemre. Különben tessék elhinni, hogy ha ez a vastag felöltő nincs rajtam, még elég nyúlánk vagyok. — Kérem, kérem, folytassa csak elbeszélését!­­ — Felmásztam tehát a fára, eljutottam annak majdnem csúcsára s onnan szakítottam le egy friss, szép lombot, melyet, leérve a földre, átadtam az én emberemnek. Meg akarta szegény ördög csókolni érte keze­met. Egy kissé csúnya szája volt, nem engedtem meg neki. Még azt is megtettem, hogy a virág­cserepet megtöltöttem földdel s elmentem a jó messze levő patakhoz, hogy annak vizével a földet megöntözzem s a nedves földbe helyeztem bele a csodatevő szent ágat. Addig a szegény ördög pihent. Egy louist akartam adni neki, de nem fogadta el. Mily bölcs ember­ tudta, hogy a pénz nem vigasztalja meg a bánkódó sze­relmet. IV. Körülbelül egy hónappal később kedélyesen be­szélgettem Maldeck orvos barátommal, kinek meg­lehetősen távol eső városban nagy gyakorlata van. — Tudod-e, mi történt a szegény Mahéval ? kérdé tőlem bodor füstöt eregetve nagy tajtékpi­pájából. — Ki az a Mahé ? — Szegény ördög, kit egyszer nagy betegség­ből gyógyítottam ki. De most még nagyobb baja van, a­melyen én, fájdalom, nem segíthetek. Imádta fele­ségét, a­ki megszökött tőle egy közönséges munkás­sal, miután már egy hete viszonyt folytatott vele. — Bah, ez nem éppen szokatlan dolog. — Lelkemre az, mert ha látnád a szegény em­ber kétségbeesését, bizonyosan azt mondanád, hogy kevés ember képes ennyire szeretni. Szinte attól félek, hogy megőrül. — A dolog kezd érdekelni, szóltam közbe. — Képzeld csak, mikor a férj reggel munkába ment, neje az ablakban jelet adott szeretőjének. Ki­tett az ablakba egy virágcserepet, melyben valami szent ág volt. A szerencsétlen férj messze útról hozta a lombos ágat s úgy vigyázott reá, mint szeme fé­nyére. Az udvarló tudta, hogy ez annyit jelent: nincs itthon a macska. Fel is használta a férj távollétét, ki azonban csakhamar nyomára jött a dolognak. Panaszt emelt a bíróságnál. Elmentem az én barátommal a törvényszékhez, mert ő egyúttal bírósági orvos is volt. Megkértem, hogy mutasson be a vizsgáló bírónak, a mit készsé­gesen meg is tett s a biró rendkívül szívesen fo­gadott. Nem tudom, minő hóbortos kíváncsiság vitt rá, de ezt a kérdést intéztem a bíróhoz: — És a bűnjelek között megvan az a lomb is, mely a jel megadására szolgált? —­íme itt van, szólt a biró és egy szekrény felé ment. Nagyon ritka ez a falomb e környéken, nem is tudom, hol szerezhette az a szerencsétlen ember. Nézze csak. Bámulatomban majd hogy el nem kiáltottam magamat. Az a lomb volt, melyért én másztam fel a szent fára. Kérdezősködtem a megcsalt férj felől és kétségem sem lehetett az iránt, hogy az én emberem volt a megcsalatott. Kedves grófnő, ugyanazzal a lombbal csalták meg, melyről a boldogtalan azt hitte, hogy megőrzi őt a megcsalatástól. Hisz ön még a csodákban ? — Miért ne hinnék ? Mit bizonyíthat az ön története szent Guignevent titokteljes hatalma ellen ? — Hogyan, grófnő ? — Az, a­mit ön elmondott, mindössze annyit bizonyít, hogy a szegény ördögnek magának kellett volna a lombos ágat a fáról leszakítania, mert az, a­melyet ön szakított számára, természetes, hogy nem ért semmit. — Tehát még én vagyok talán az oka a szegény férj szerencsétlenségének, mert szives voltam irá­nyában ? — Bizonyára, ön az oka. — Így tehát én magamat mentettem meg a megcsalatástól helyette ? — Kétségkívül. — Akkor, kedves barátom, szólt felém fordulva s rózsás ujjaival fürtjeivel játszva a szép Van de Boom bárónő, a­ki, mint mindenki tudja, özvegy, — akkor ön sohasem lesz az én férjem! (Francziából) Debreczenben tegnap ment végbe a képviselő­­választás s bár a függetlenségi párt nem győzött, mégis bizonyos megelégedéssel tekinthet a küzdelem­re, mert erejének szép bizonyítékát adta. A kerületben ugyanis 958 szavazó közül leszavazott 781, ebből a kormánypárt jelöltje, gr. Degenfeld Lajosra sza­vazott 433, Vályi Árpádra, a függetlenségi párt jelöltjére pedig 348 s így a kormánypárt 85 szótöbb­séggel győzött. A választás délelőtti 9-től délutáni ötödfélig tartott s mint a közlött számokból kitűnik, a küzdelem igen erős volt. A kiegyezési tárgyalások. Bécsből tegnapi kerettel a következő távirati tudósítást veszi a B. K.: Tisza Kálmán miniszterelnök ma délelőtt Szögyényi osztályfőnökkel és K­á­ll­a­y Béni közös pénzügy­­miniszterrel konferált. Ezt követőleg az összes itt jelenlevő miniszterek közt értekezlet volt. Tisza miniszterelnök, gr. S­z­a­p­á­r­y pénzügyminiszter, dr. Orczy ő Felsége személye körüli miniszter, gr. Széchenyi kereskedelmi miniszter, dr. Fejér­­váry honvédelmi miniszter és a ma ideérkezett B­e­d­e­­k­o­v­i­c­s horvát miniszter részvétével. Délben Tisza miniszterelnök, gr. Szapáry, gr. Széchenyi és br. Fejérváry miniszterek a trónörökös által egyenként hosszabb kihallga­tásokon fogadtattak; a miniszterek ez alkalommal magyar díszruhát viseltek. Délután 3-tól 5 óráig gr. T a a f f e miniszterelnök prezidiuma alatt közös miniszteri értekezlet tartatott, melyen a kiegyezési ügyek eddigelé még elintézetlen részletet vitattattak meg. Holnap ezen miniszteri értekezletek folytattatni fognak és nem valószínű, hogy azok még holnap be is fejeztethessenek, ámbár dr. Széche­nyi kereskedelmi miniszter holnap mindenesetre visszautazik Budapestre, hogy tárczája költségelő­irányzata tárgyalásának folytatásánál a képviselőház­ban jelen legyen. Az osztrák-magyar vámkonferenc­ia valószínű­leg csak holnapután kezdődő tanácskozásaira, miután ezen alkalommal a román vasúti konvenc­ió tárgyalá­saira vonatkozó utasítások megállapítása forog szó­ban, a magyar közlekedési minisztérium egy képvi­selője is ide fog jönni. Este Tisza miniszterelnök hosszabb ideig ér­tekezett gr. Kálnoky külügyminiszterrel. Szentgyör­­gyi államtitkár, mivel Tisza miniszterelnök és gr. Szapáry pénzügyminiszter a mai nap folyamában ismételve konferáltak, ma este ismét visszatért Buda­pestre. A görög király lemondási szándékát jelentik Athénből. A király fia, a spártai herczeg, augusztus­ban lesz nagykorú, a király fiának akarja átengedni a trónt s megunván a görög perpatvarkodást, haza akar menni Kopenhágába, a­hol palotát építtetett. Fia született görög, az országban népszerű s a király azt hiszi, hogy fia majd erélyesebben uralkodik, mint ő. Franczia lapok Bismarck herczeg beszédéről. A párisi France Bismarck herczeg ismert nagy beszédét fölötte hevesnek találja s azt mondja: nem a lengyel kérdés érdekes benne, hanem az, hogyan bánik a kan­­czellár a törvényhozással. Hogy ehhez hasonlót talál­junk, vissza kell térni egész I. Napóleonig és az ő szenátusáig, valamint törvényhozó testületéig, melyek­­az auszterlitzi győző uralma idején az alá­valóság és gyávaság kelyhét az utolsó cseppig kiürítették. Az összehasonlítás, be kell vallanunk — folytatja a fran­czia lap — nem egészen illik a német parlamentre. Ennek kebelében olyan férfiak ülnek, minek I. Napó­leon parlamentjeiben nem voltak, vagyis jellemes és erélyes emberek.« A Temps azt mondja, hogy Bis­marck beszéde »álc­ázott támadás a parlamenti alkot­mány s a népképviselet ellen.« A postatakarékpénztár. A postatakarékpénztár megnyílt. Első betevője a király, betett 400 frtot. A fővárosi főpostahivatalon, a betéti helyen, naphosszant tömegesen jelentkeztek a betevők. Reméljük, hogy a többi, úgynevezett közvetítőhivatalnál szintén élénk volt a betevők jelentkezése. Mindössze 700 postahivatal fogad el egyelőre takarékpénztári betéteket. Ez kezdetnek elég is, másutt ennyivel sem kezdették meg ez üdvös intézmény életbeléptetését. És ez a 700 hely jórészt úgy van megválasztva, hogy nincs ugyanott közönséges takarékpénztár. Mihelyt a kezelés, mely nálunk a másutt alkalmazotthoz képest elég egyszerű, de azért óvatossági okokból mégis némileg szövevé­nyes, mihelyt — mondjuk — ez a kezelés ki­próbálva lesz, okvetlenül meg fog fokozatosan szaporíttatni a közvetítő hivatalok száma. S mi minden egyes ilyen gyűjtőállomást a takaré­kosság, az erkölcsösség terepének tekintjük. Az előrehaladott államokban mindenütt örvendetes eredményeket mutat ezen intéz­mény meghonosítása. Elkallódott apró tőkék itt összegyűlnek, a melyek a vagyonszerzés­nek, a takarékoskodásnak, később a mérték­letességnek rugóját képezik. Mikor közel kí­nálkozik a hely, a hová a legegyszerűbb mó­don el lehet helyezni akár 50 krajczárt és mikor a takaréklapok segítségével 5 krajczár­­ral lehet kezdeni s folytatni a betét összeta­­kargatását, akkor nagy a csábítás, hogy a legszerényebb keresetű ember is, ha másért nem, hivalkodásból egy betéti könyvecskét szerezzen a postahivatalnál. Legyen csak a helységben lelkész, bíró, jegyző, tanító, a­ki a népet felvilágosítja, szóval és példával buz­dítsa a tőkegyűjtés ezen könnyű módjára s mi erősen hiszszük, hogy felébred s növekedni fog népünkben a takarékossági hajlam és készség. Ennek pedig véghetetlen kihatása lesz. A postatakarékpénztárnál a kamat kisebb vagy nagyobb foka — szerintünk — má­sodrendű kérdés. — Fizettetik 3,6°/0. Ez a tétel a számítás egyszerűsége miatt állapít­tatott meg; más országokban 3, 3-5 és 4°/o-ot is fizettek vagy fizetnek most. A 3-6°/o mellett, 30 napra számítva a hónapot, és 360-ra az évet, 100 írtra naponkint 1 krajczár kamat esik. A közönséges takarékpénztárak min­denütt jóval nagyobb kamatot fizetnek. A postatakarékpénztári betétek azonban a tör­vényben biztosított több oly kedvezményben részesülnek, a­melyek miatt legalább a fővá­rosi pénzintézeteknél élvezett betéti kamatok többlete nem képez jelentékeny előnyt. De ha a kamat, miként a vidéken, sokkal nagyobb is annál, mit az állam fizet , azért a posta­takarékpénztárt mégis mindenütt sűrűen fel fogják keresni. Nem a kamat nagysága hatá­roz, hanem az alkalom, hogy a fölösleges ga­ras félretehető legyen. A könnyű hozzáférhetés pedig fő előnye a postai takarékpénztárnak. Még ott is, a­hol helyben közönséges takarékpénztár van, igen sok helytt nem minden nap, hanem kétszer, háromszor hetiben működik az intézet és fo­gad el betéteket. És hány százával van olyan falu, a­melyhez a legközelebbi takarékpénz­tár 10—15 mértföldre esik. Ha egyszer a postatakarékpénztár közvetítő hivatalai a kezdetbeli számnál három-négyszer több hely­ségben lesznek találhatók, a­minek csak né­hány évet adunk, akkor igen örvendetes mérvben szaporodik majd a tőkegyűjtésre or­szágszerte az alkalom. És az alkalom a jó cse­lekedetnek legalább is olyan előmozdítója, mint az erkölcstelennek. A középmódúaknak is jó közvetítőül szol­gál ez az intézmény. Ezer forinton túl ugyan nem kamatoztat a postatakarékpénz­tár betétet egynek és több könyvecskét egy betevő nem tarthat, de segítségére van az intézet mindenkinek első rendű értékpapí­rok vásárlásában és megőrzésében minden legkisebb költség nélkül. A postatakarékpénztár mindenek fölött demokratikus, a nép tömegének szolgáló in­tézmény , de hasznára van kicsinek-nagynak és hozzájárul az állami hitel megszilárdításá­hoz. Először is az igazgatóság a kamatozásra betett pénzeken főképen állami papírokat vá­sárol és ugyanilyeneket szerez be azok szá­mára, a­kiktől az 1000 írton fölüli tőkéért kamatozó értékek vásárlására megbízást kap. Ez nagy előny az államhitelre nézve, de azon tekintetben is, hogy minél több honpolgár magánérdekét az állam hitelével azonosnak érezze. Igaz, nagy felelősség háramlik az állam­ra a magántőkék ezen gondozása folytán és az igazgatástól nagy körültekintés kívántatik, hogy nehéz napokban válságot kikerüljön. Nagy felelősség terheli a közmunkaminiszté­­riumot a postatakarékpénztár központja s közvetítő hivatalai lelkiismeretei, hi keze­lése miatt. Erős próbának lesz az intéz­mény kitéve s e részben nem minden aggály nélkül tekintünk annak működése elé. Más részről meg az is mondható: honnan kelet­kezzék ma a nép alsó osztályaiban a megta­karítható felesleg, mikor a megélhetés módja is oly nehéz? Érezzük mindezen kifogások súlyát, de mégis a meglevő postaintézményt kell az új alkotás keresztülvitelére felhasználni s bármi nehéz legyen az élet ez idő szerint, vannak mindig egyes momentumok a legszegényebb embernél is, midőn valami fölösleget az eset­leg még rosszabb napokra, vagy a­midőn rendszerint nincs kereset, félretehet. Éppen ily helyen kétszeresen indikált a takaré­kosság. Virágozzék és gyarapodjék hát az egész nép javára a postatakarékpénztári intézmény.

Next