Pesti Napló, 1886. február (37. évfolyam, 32-59. szám)
1886-02-02 / 33. szám
33. szám. Szerkesztési Irodai Ferencziek-tere, Athenäenm-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkeestőséghez intézendő. Bérmnentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak a. Kéziratok nem adatnak vissza. Hiaddhivatali Ferencziek-tere, Athenäenm-ép filet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kisdia körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1886. Kedd, február 2. 37. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten , kétszer házhoz hordva: ■ Havonként 1 írt 60 kr. — 5 hónapra 4 írt 50 kr. — « hónapra 9 írt. f Hemmutt Metál kithankilan kívántatik, pontabélyegre havonként 86 kr., mmmmányegyedenként 1 forint «ttttaehiít. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Feranoziekisre, Alienaww-épftist, kftMaadek. Egyes szám 4 kr« Előfizetési felhivás PESTI NAPLÓ -Előfizetési árak: (A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggel rendkívüli kiadásban.) Egy hóra see ••• eee eee 1 frt 50 kr. Évnegyedre ............... 4 „ 50 „ Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonkint 35 kr. évnegyedenkint 1 forint felülfizetendő. MT Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalának (Ferencziek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Európa üzenete. Lesz-e béke Keleten ? Azt kell hinnünk, hogy igen, vagy le kell mondanunk róla, hogy Európa szava és akarata egy mákszemet nyom a latban Kelet népeinél. Világos, hogy a nagyhatalmak most nem akarnak háborút maguk közt, s tehát nem akarják azt sem, hogy érdekeik jelen állapota Keleten nyugalmában megzavartassék. Márpedig ott minden változás összeütközést hozhat elő a nagyhatalmak között, melyek féltékenyen őrzik befolyásukat, s még inkább őrzik egymást. Ha a Balkánon forradalom vagy háború tör ki, soha sem lehet tudni, mikor kényszerül Oroszország, Ausztria-Magyarország, vagy Anglia beavatkozni, nem mert fegyveres beavatkozást óhajt, hanem mert a viszonyok megkövetelik. Ha Bulgária a harczban vesztes, Oroszország az 1875—77-ki háború gyümölcseitől fosztatnék meg s egész keleti politikája veszélyeztetnék, tehát gyorsan okkupálná Bulgáriát, mi ismét török háborút, vagy angol és osztrák-magyar akcziót vonna maga után s kész a szerencsétlenség. Hasonló eset állna be, ha Szerbia fenyegettetek, vagy Albánia és Maczedonia birtoka forog koczkán, csakhogy ez esetben Bécs kezdene akciót. Ha a török birodalom léte ellen fordulna a harczi sorsjáték s Konstantinápoly forogna veszélyben, az angol flotta kelne védelmére, hogy okkupálja, megelőzve a muszkát, így a kis háború nagy háborút szülhet, bármerre tekintsünk. A nagyhatalmak tehát meg akarják akadályozni a kis hatalmakat, hogy a háborút megkezdjék. E szándék lehet komoly, bár az ok különböző. Bismarck haragszik, hogy Delyannis külügyminiszternek képzeli magát, mint ő, s Görögország politikát akar diktálni Európának. Delyannis pedig haragszik, hogy Európa kedvéért neki le kellessék mondani a nagy Görögország helyreállításáról, az új bizánczi császárságról s a többi nagysándori álmokról, mikor a hellén hősök serege már készen áll háborúba menni, s még azonfelül az angol követ gorombaságait is zsebre tegye ? Általános elégedetlenség, általános hadi készülődés egész Keleten. Legdélről, hol már nincs tél, a görögök támadása várható minden órán. A szerbeket hoszn és irigység ösztökéli, s a király egyre fogadja a küldöttségeket, melyek kérik, hogy ne kössön békét, hátha az új esztendő szerencsésebb lesz ? A király Nisben van a hadseregnél, melynek csak indulási parancs kell, hogy újra átlépje a határt. Még azonban az utak rosszak, még várni, tehát alkudozni kell. Montenegrói Nikita is forral magában valamit, Párison — nem Bécsen — keresztül Szentpétervárra ment, hogy konspiráljon. Ágyukat, fegyvereket vásárol Sándor, mintha csakhamar új diadalokat kellene aratnia s alkuszik a szultánnal, hogy házát fedezze. Mindezen háborús jeleknél komolyabb és aggasztóbb a porta magatartása, mely nem provokativ, de elszánt s mutatja, hogy a törökök meg vannak róla győződve, hogy tavaszszal nagy háborújuk lesz. A helyzet megítélésében a Balkán-félszigeten senki sem illetékesebb a töröknél. Ez jól tudja, hogy nem nyerhet semmit, tehát nem is bánt senkit, de az összeesküvések és lázadások felől jól értesülve, nem bízik az európai diplomáczia békeakciójának sikerében. Hogy a veszély imminens és komoly, jól tudja ez is. Csak az bírhatta rá diplomatáinkat oly erélyes lépésre s egyetértésre, minőt a nagyhatalmak második kollektív jegyzéke tartalmaz. Egész Európa tiltakozik a háború ellen; a kis államokat felelőssé teszi, ha verekedést kezdenek s tőlük rokonszenveit s a segélyt megtagadja, ha vállalatuk balul ütne ki; ha pedig győzne valamelyik közülök, a hadjárat gyümölcseitől fosztja meg, kijelentvén, hogy a nagyhatalmak megegyeztek, hogy Keleten semminő területi változást meg nem engednek. E jegyzéket Európa hadihajói nyújtották át a Pireusban. Semmi kétség, a jegyzék erős és alkalmas a békét megmenteni — ha erre jegyzék egyáltalán képes? Mégis nagy vakmerőség egész Európával szembe szállni. De mi baj származhatik belőle, ha mégis ? Az, hogy a nagyhatalmak nem fognak ragaszkodni jegyzékükhöz. Pozitív egyetértés a Keletre nézve a nagyhatalmak közt nincs s ha van, nem lehet tartós, negatív egyetértésük pedig felbomlik, ha pozitív tények alkottatnak. A háborút nem akarják és ellenzik, de ha kitör mégis, következményeinek hatása alól magukat kivonni nem tudnák. A győztes Görögországgal úgy járnának, mint a győzelmes Bulgáriával; a status quo antét kimondották a csata előtt, de rögtön feladták csata után. Ezt tudják Belgrádban, Athénben, Szófiában. Mégis talán visszarettennek a fejedelmek a vérontástól, ha minisztereik nem is. Ezeket ki lehet cserélni. Európa nyomását érezniök kell a népeknek is s a meggondolásra van még idő. De ha sikerül is az egyesült Európának az egyenetlen Keleten a békét fentartani, az csak a háború elnapolása. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Szent Guignevent. — Armand Silvestre beszélve. — I. — így tehát — kérdé tőlem a szép Van de Boom bárónő — ön nem hisz a csodákban ? — Bocsánat, asszonyom, válaszoltam élénken. A természetfölöttitől éppen nem irtózom elvből és nem ócsárlom azokat, kik abban hisznek. Tudományos buvárlataim és tanulmányaim meggyőztek arról, hogy a világ minden felfedezései, melyek a fizikai téren történnek, nem engednek nekünk bepillantást a szellemi világba. Egy barátom, aki mindenáron meg akart győzni engem a semmiről, elolvastatta velem Büchner művét az anyagról és erőről, amely munka a jelenkori atheisták kátéja. Midőn letettem kezemből a könyvet, sokkal inkább spiritualista voltam, mint azelőtt. Nem engedni meg azt, hogy létezik valami azon kívül, amit felfoghatunk, előttem rendkívül oktalannak látszott. Valamennyi elődünk tehát, aki hitt a természetfölöttiben, mind együgyű ember lett volna ? Azok, asszonyom, kik hisznek a csodákban, azon emberek fölött, akik nem hisznek azokban, kétségtelen szellemi fölénynyel bírnak, mert megengedik, hogy értelmünknek van határa. Ez a szerénység a bölcseség kezdete és jele a józanságnak. Én irtózom a materializmustól és bármily együgyü legyen, többre becsülöm az egyszerű emberek hiszékenységét. — És önnek igaza van, — szólt közbe Van de Bisch, a bájos grófnő. Mert biztosítom önt, hogy országunkban, ahol vannak még hívő emberek, a csodák, melyekről sokat beszélhetnék önnek, gyakoriak és én igazolhatom azok egynémelyikének megtörténtét. De saját maga is, ha egy kissé visszagondol, emlékezni fog egy-két esetre, melyben kétségtelenül természetfölötti erő működött közre, mert másként az, ami történt, meg nem volt sejthető. Lássuk csak, gondoljon csak egy kissé vissza és keressen emlékei között. — Csak egy élményre emlékszem ilyfélékből, asszonyom, de minthogy az teljesen alkalmas arra, hogy megingassa az ön hitét, nem akarom elmondani. — Megingatni az én hitemet! Ne féljen tőle, mondja el gyorsan, amit mondani akart és biztosítom önt, hogy amit hallani fogok, az még jobban megerősít hitemben. — Legyen tehát! És erre elmondtam, amint itt következik, élményemet, közben-közben lopva pillantást vetvén a bárónő arany-szőke fürteire és a grófnő fénylő kék szemeibe. H. — Abban az időben Bretagneban voltam, ahol a babona igazi hazája van. Elhagyott vidéken tettem rendes sétáimat. A vidéknek csak egy pontja volt némileg élénkebb. Egy kis kápolna állott itt, egyszerű, a minők pusztákon láthatók, s mellette hatalmas fa emelkedett. Azt mondták, hogy e hely remeteség, de én nem láttam ott remetét. A kápolna szent Guignevent pártfogása alatt állott s a nép nagy kegyelettel járt ide imádkozni.... De talán jó lesz, ha abban hagyom az elbeszélést, mert, hölgyeim, különben azt is meg kellene mondanom, hogy a csodákban minő speczialista hírneve van ennek a szent Guigneventnak. — Folytassa, kérem! — Azért is restelem a dolgot, mert olyasmiről van szó, ami az én hazámat bizonyos tekintetben nem éppen jó világításban mutatja s csakugyan megbántam már, hogy belekezdtem az elbeszélésbe. — Ugyan kérem, hogy lehet valaki ilyen bátortalan ! — Bevallom tehát őszintén, mert éppen kívánják, hogy Francziaországban a nők néha megcsalják férjeiket. — De hiszen ez Belgiumban is megtörténik. — Ön bámulatba ejt. Biztos ön abban, hogy nem csupán tetetik magukat, mintha megcsalnák a férjeket ? — Biztos vagyok benne. — Akkor annál jobb. — Hogyan ? Mit akar ön ezzel mondani ? — Ez felbátorít, hogy egy kissé tovább maradjak ebben a barátságos országban, melyben oly élvezetes az utazás. — A dologra, uram, a dologra ! — Nos tehát, szent Guignevent azon csodatevő erővel bír, hogy a férjeket meg tudja menteni az eféle szerencsétlenségektől. A néphit szerint elég a kápolnát beárnyaló fából egy lombos ágat letörni, azt egész frissen hazavinni, elhelyezni a lakásban, s ez örökre biztosítja a házastársi hűséget. De minthogy a csodás fáról már nagyon sok ágat szakítottak, most már jó magasra kell felmászni, hogy ily csodatevő lombot lehessen szakítani. — Kérem, kedves barátom, el ne árulja férjem előtt e remetehely létét és nevét. — Nyugodt lehet grófnő, férje azt sohasem fogja, tőlem legalább, megtudni. III. Sétám közben egy napon, midőn egyedül ábrándoztam, egy embert láttam a kápolna felé jönni. Nagyon messziről jöhetett, mert arcza szinte fürdött az izzadtságban s elrongyolt czipőiből itt-ott kikandikáltak poros lábujjai. Körülbelül harmincz éves lehetett, szép szemei elmélázva néztek körül, s a féltékenység búskomor redőket vont homlokán. Bizonyosan nagyon szerethetett az az ember és szivét ezer kínnal marczangolhatta a gondolat, hogy neje őt megcsalja. Parasztos övén üres virágcserép függött, mely minden lépésénél lábaihoz ütődött. Annyira fáradt volt, hogy midőn a kápolnához ért, nem is annyira leült, mint lehanyatlott az ott levő nagy kőpadra. Végtelen szánalom fogott el, látva ezt az ismeretlen szegény embert. Magam előtt láttam rögtön egész életének drámáját, mert a gondolat néha öntudatlanul elénk varázsolja másoknak keserű fájdalmát. Kétségtelen, hogy szép felesége van s rettenetesen aggódik a fölött, hogy az másnak is megtetszhetik. Egykor nagyon sokat gúnyolódtam a féltékenység fölött, ma szinte becsületben tartom. A félreismert érzelmek uta végre mindig megboszulják magukat. A jövevény egy percznyi pihenés után felmászni kezdett a fára, hogy leszakítsa annak csúcsáról azt a kis ágat, melyért oly hosszú utat tett. De ereje elhagyta és háromszor lezuhant a földre, fájdalmasan sóhajtva, valahányszor felkelt. Odamentem hozzá. — Én felmászom ön helyett, barátom, megengedi ? Az én emberem nem értett francziául, de arcakifejezéséből rögtön észrevettem, hogy hálával fogadja el ajánlatomat. Felmásztam a fára, oly könnyedséggel, mint akár egy fiatal gorilla... — Hi! hi! hi! — Bocsánat, grófnő, ma ön ezt valószínűtlennek tartja. De akkor husz éves voltam s oly karcsú, mint akár egy fiatal leány. Csak azóta kezdtem egy kissé szélesedni, mióta a nők bút és bánatot hoztak árva fejemre. Különben tessék elhinni, hogy ha ez a vastag felöltő nincs rajtam, még elég nyúlánk vagyok. — Kérem, kérem, folytassa csak elbeszélését! — Felmásztam tehát a fára, eljutottam annak majdnem csúcsára s onnan szakítottam le egy friss, szép lombot, melyet, leérve a földre, átadtam az én emberemnek. Meg akarta szegény ördög csókolni érte kezemet. Egy kissé csúnya szája volt, nem engedtem meg neki. Még azt is megtettem, hogy a virágcserepet megtöltöttem földdel s elmentem a jó messze levő patakhoz, hogy annak vizével a földet megöntözzem s a nedves földbe helyeztem bele a csodatevő szent ágat. Addig a szegény ördög pihent. Egy louist akartam adni neki, de nem fogadta el. Mily bölcs ember tudta, hogy a pénz nem vigasztalja meg a bánkódó szerelmet. IV. Körülbelül egy hónappal később kedélyesen beszélgettem Maldeck orvos barátommal, kinek meglehetősen távol eső városban nagy gyakorlata van. — Tudod-e, mi történt a szegény Mahéval ? kérdé tőlem bodor füstöt eregetve nagy tajtékpipájából. — Ki az a Mahé ? — Szegény ördög, kit egyszer nagy betegségből gyógyítottam ki. De most még nagyobb baja van, amelyen én, fájdalom, nem segíthetek. Imádta feleségét, aki megszökött tőle egy közönséges munkással, miután már egy hete viszonyt folytatott vele. — Bah, ez nem éppen szokatlan dolog. — Lelkemre az, mert ha látnád a szegény ember kétségbeesését, bizonyosan azt mondanád, hogy kevés ember képes ennyire szeretni. Szinte attól félek, hogy megőrül. — A dolog kezd érdekelni, szóltam közbe. — Képzeld csak, mikor a férj reggel munkába ment, neje az ablakban jelet adott szeretőjének. Kitett az ablakba egy virágcserepet, melyben valami szent ág volt. A szerencsétlen férj messze útról hozta a lombos ágat s úgy vigyázott reá, mint szeme fényére. Az udvarló tudta, hogy ez annyit jelent: nincs itthon a macska. Fel is használta a férj távollétét, ki azonban csakhamar nyomára jött a dolognak. Panaszt emelt a bíróságnál. Elmentem az én barátommal a törvényszékhez, mert ő egyúttal bírósági orvos is volt. Megkértem, hogy mutasson be a vizsgáló bírónak, a mit készségesen meg is tett s a biró rendkívül szívesen fogadott. Nem tudom, minő hóbortos kíváncsiság vitt rá, de ezt a kérdést intéztem a bíróhoz: — És a bűnjelek között megvan az a lomb is, mely a jel megadására szolgált? —íme itt van, szólt a biró és egy szekrény felé ment. Nagyon ritka ez a falomb e környéken, nem is tudom, hol szerezhette az a szerencsétlen ember. Nézze csak. Bámulatomban majd hogy el nem kiáltottam magamat. Az a lomb volt, melyért én másztam fel a szent fára. Kérdezősködtem a megcsalt férj felől és kétségem sem lehetett az iránt, hogy az én emberem volt a megcsalatott. Kedves grófnő, ugyanazzal a lombbal csalták meg, melyről a boldogtalan azt hitte, hogy megőrzi őt a megcsalatástól. Hisz ön még a csodákban ? — Miért ne hinnék ? Mit bizonyíthat az ön története szent Guignevent titokteljes hatalma ellen ? — Hogyan, grófnő ? — Az, amit ön elmondott, mindössze annyit bizonyít, hogy a szegény ördögnek magának kellett volna a lombos ágat a fáról leszakítania, mert az, amelyet ön szakított számára, természetes, hogy nem ért semmit. — Tehát még én vagyok talán az oka a szegény férj szerencsétlenségének, mert szives voltam irányában ? — Bizonyára, ön az oka. — Így tehát én magamat mentettem meg a megcsalatástól helyette ? — Kétségkívül. — Akkor, kedves barátom, szólt felém fordulva s rózsás ujjaival fürtjeivel játszva a szép Van de Boom bárónő, aki, mint mindenki tudja, özvegy, — akkor ön sohasem lesz az én férjem! (Francziából) Debreczenben tegnap ment végbe a képviselőválasztás s bár a függetlenségi párt nem győzött, mégis bizonyos megelégedéssel tekinthet a küzdelemre, mert erejének szép bizonyítékát adta. A kerületben ugyanis 958 szavazó közül leszavazott 781, ebből a kormánypárt jelöltje, gr. Degenfeld Lajosra szavazott 433, Vályi Árpádra, a függetlenségi párt jelöltjére pedig 348 s így a kormánypárt 85 szótöbbséggel győzött. A választás délelőtti 9-től délutáni ötödfélig tartott s mint a közlött számokból kitűnik, a küzdelem igen erős volt. A kiegyezési tárgyalások. Bécsből tegnapi kerettel a következő távirati tudósítást veszi a B. K.: Tisza Kálmán miniszterelnök ma délelőtt Szögyényi osztályfőnökkel és Kállay Béni közös pénzügyminiszterrel konferált. Ezt követőleg az összes itt jelenlevő miniszterek közt értekezlet volt. Tisza miniszterelnök, gr. Szapáry pénzügyminiszter, dr. Orczy ő Felsége személye körüli miniszter, gr. Széchenyi kereskedelmi miniszter, dr. Fejérváry honvédelmi miniszter és a ma ideérkezett Bedekovics horvát miniszter részvétével. Délben Tisza miniszterelnök, gr. Szapáry, gr. Széchenyi és br. Fejérváry miniszterek a trónörökös által egyenként hosszabb kihallgatásokon fogadtattak; a miniszterek ez alkalommal magyar díszruhát viseltek. Délután 3-tól 5 óráig gr. T a a f f e miniszterelnök prezidiuma alatt közös miniszteri értekezlet tartatott, melyen a kiegyezési ügyek eddigelé még elintézetlen részletet vitattattak meg. Holnap ezen miniszteri értekezletek folytattatni fognak és nem valószínű, hogy azok még holnap be is fejeztethessenek, ámbár dr. Széchenyi kereskedelmi miniszter holnap mindenesetre visszautazik Budapestre, hogy tárczája költségelőirányzata tárgyalásának folytatásánál a képviselőházban jelen legyen. Az osztrák-magyar vámkonferencia valószínűleg csak holnapután kezdődő tanácskozásaira, miután ezen alkalommal a román vasúti konvenció tárgyalásaira vonatkozó utasítások megállapítása forog szóban, a magyar közlekedési minisztérium egy képviselője is ide fog jönni. Este Tisza miniszterelnök hosszabb ideig értekezett gr. Kálnoky külügyminiszterrel. Szentgyörgyi államtitkár, mivel Tisza miniszterelnök és gr. Szapáry pénzügyminiszter a mai nap folyamában ismételve konferáltak, ma este ismét visszatért Budapestre. A görög király lemondási szándékát jelentik Athénből. A király fia, a spártai herczeg, augusztusban lesz nagykorú, a király fiának akarja átengedni a trónt s megunván a görög perpatvarkodást, haza akar menni Kopenhágába, ahol palotát építtetett. Fia született görög, az országban népszerű s a király azt hiszi, hogy fia majd erélyesebben uralkodik, mint ő. Franczia lapok Bismarck herczeg beszédéről. A párisi France Bismarck herczeg ismert nagy beszédét fölötte hevesnek találja s azt mondja: nem a lengyel kérdés érdekes benne, hanem az, hogyan bánik a kanczellár a törvényhozással. Hogy ehhez hasonlót találjunk, vissza kell térni egész I. Napóleonig és az ő szenátusáig, valamint törvényhozó testületéig, melyekaz auszterlitzi győző uralma idején az alávalóság és gyávaság kelyhét az utolsó cseppig kiürítették. Az összehasonlítás, be kell vallanunk — folytatja a franczia lap — nem egészen illik a német parlamentre. Ennek kebelében olyan férfiak ülnek, minek I. Napóleon parlamentjeiben nem voltak, vagyis jellemes és erélyes emberek.« A Temps azt mondja, hogy Bismarck beszéde »álcázott támadás a parlamenti alkotmány s a népképviselet ellen.« A postatakarékpénztár. A postatakarékpénztár megnyílt. Első betevője a király, betett 400 frtot. A fővárosi főpostahivatalon, a betéti helyen, naphosszant tömegesen jelentkeztek a betevők. Reméljük, hogy a többi, úgynevezett közvetítőhivatalnál szintén élénk volt a betevők jelentkezése. Mindössze 700 postahivatal fogad el egyelőre takarékpénztári betéteket. Ez kezdetnek elég is, másutt ennyivel sem kezdették meg ez üdvös intézmény életbeléptetését. És ez a 700 hely jórészt úgy van megválasztva, hogy nincs ugyanott közönséges takarékpénztár. Mihelyt a kezelés, mely nálunk a másutt alkalmazotthoz képest elég egyszerű, de azért óvatossági okokból mégis némileg szövevényes, mihelyt — mondjuk — ez a kezelés kipróbálva lesz, okvetlenül meg fog fokozatosan szaporíttatni a közvetítő hivatalok száma. S mi minden egyes ilyen gyűjtőállomást a takarékosság, az erkölcsösség terepének tekintjük. Az előrehaladott államokban mindenütt örvendetes eredményeket mutat ezen intézmény meghonosítása. Elkallódott apró tőkék itt összegyűlnek, a melyek a vagyonszerzésnek, a takarékoskodásnak, később a mértékletességnek rugóját képezik. Mikor közel kínálkozik a hely, a hová a legegyszerűbb módon el lehet helyezni akár 50 krajczárt és mikor a takaréklapok segítségével 5 krajczárral lehet kezdeni s folytatni a betét összetakargatását, akkor nagy a csábítás, hogy a legszerényebb keresetű ember is, ha másért nem, hivalkodásból egy betéti könyvecskét szerezzen a postahivatalnál. Legyen csak a helységben lelkész, bíró, jegyző, tanító, aki a népet felvilágosítja, szóval és példával buzdítsa a tőkegyűjtés ezen könnyű módjára s mi erősen hiszszük, hogy felébred s növekedni fog népünkben a takarékossági hajlam és készség. Ennek pedig véghetetlen kihatása lesz. A postatakarékpénztárnál a kamat kisebb vagy nagyobb foka — szerintünk — másodrendű kérdés. — Fizettetik 3,6°/0. Ez a tétel a számítás egyszerűsége miatt állapíttatott meg; más országokban 3, 3-5 és 4°/o-ot is fizettek vagy fizetnek most. A 3-6°/o mellett, 30 napra számítva a hónapot, és 360-ra az évet, 100 írtra naponkint 1 krajczár kamat esik. A közönséges takarékpénztárak mindenütt jóval nagyobb kamatot fizetnek. A postatakarékpénztári betétek azonban a törvényben biztosított több oly kedvezményben részesülnek, amelyek miatt legalább a fővárosi pénzintézeteknél élvezett betéti kamatok többlete nem képez jelentékeny előnyt. De ha a kamat, miként a vidéken, sokkal nagyobb is annál, mit az állam fizet , azért a postatakarékpénztárt mégis mindenütt sűrűen fel fogják keresni. Nem a kamat nagysága határoz, hanem az alkalom, hogy a fölösleges garas félretehető legyen. A könnyű hozzáférhetés pedig fő előnye a postai takarékpénztárnak. Még ott is, ahol helyben közönséges takarékpénztár van, igen sok helytt nem minden nap, hanem kétszer, háromszor hetiben működik az intézet és fogad el betéteket. És hány százával van olyan falu, amelyhez a legközelebbi takarékpénztár 10—15 mértföldre esik. Ha egyszer a postatakarékpénztár közvetítő hivatalai a kezdetbeli számnál három-négyszer több helységben lesznek találhatók, aminek csak néhány évet adunk, akkor igen örvendetes mérvben szaporodik majd a tőkegyűjtésre országszerte az alkalom. És az alkalom a jó cselekedetnek legalább is olyan előmozdítója, mint az erkölcstelennek. A középmódúaknak is jó közvetítőül szolgál ez az intézmény. Ezer forinton túl ugyan nem kamatoztat a postatakarékpénztár betétet egynek és több könyvecskét egy betevő nem tarthat, de segítségére van az intézet mindenkinek első rendű értékpapírok vásárlásában és megőrzésében minden legkisebb költség nélkül. A postatakarékpénztár mindenek fölött demokratikus, a nép tömegének szolgáló intézmény , de hasznára van kicsinek-nagynak és hozzájárul az állami hitel megszilárdításához. Először is az igazgatóság a kamatozásra betett pénzeken főképen állami papírokat vásárol és ugyanilyeneket szerez be azok számára, akiktől az 1000 írton fölüli tőkéért kamatozó értékek vásárlására megbízást kap. Ez nagy előny az államhitelre nézve, de azon tekintetben is, hogy minél több honpolgár magánérdekét az állam hitelével azonosnak érezze. Igaz, nagy felelősség háramlik az államra a magántőkék ezen gondozása folytán és az igazgatástól nagy körültekintés kívántatik, hogy nehéz napokban válságot kikerüljön. Nagy felelősség terheli a közmunkaminisztériumot a postatakarékpénztár központja s közvetítő hivatalai lelkiismeretei, hi kezelése miatt. Erős próbának lesz az intézmény kitéve s e részben nem minden aggály nélkül tekintünk annak működése elé. Más részről meg az is mondható: honnan keletkezzék ma a nép alsó osztályaiban a megtakarítható felesleg, mikor a megélhetés módja is oly nehéz? Érezzük mindezen kifogások súlyát, de mégis a meglevő postaintézményt kell az új alkotás keresztülvitelére felhasználni s bármi nehéz legyen az élet ez idő szerint, vannak mindig egyes momentumok a legszegényebb embernél is, midőn valami fölösleget az esetleg még rosszabb napokra, vagy amidőn rendszerint nincs kereset, félretehet. Éppen ily helyen kétszeresen indikált a takarékosság. Virágozzék és gyarapodjék hát az egész nép javára a postatakarékpénztári intézmény.