Pesti Napló, esti kiadás, 1887. január (38. évfolyam, 3-30. szám)

1887-01-04 / 3. szám

4. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athen aeu m-é p ü 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 2 kr. Budapest, 1887. Szerda, január 5. Esti kiadás, 38. évi folyam Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva . Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »3 Pesti Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám­o kr. Budapest, január 5. Az orosz kormány újra szükségesnek látja kijelenteni, hogy Battenberg Sándor visszatérését Bulgáriába egyáltalán tűrni nem fogja. Minthogy ez irányban több kabinet határozott ígéretet tett a czárnak, sőt maga a herczeg sem mutat semmi hajlamot is a visz­­szatérésre, valóban ideje lenne, hogy a bolgá­rok is elejtenék e kivihetetlen, másrészt Orosz­országra folyton boszantó tervet. Azzal végre tisztába kell jönniök, hogy ez engedményt egész Európa s maga Sándor fejedelem is megtette a czárnak. Sándor önként lemon­dott s Európa belenyugodott e ténybe. Ezért viszont Oroszország lemondott az okkupáczióról, s igy ez ideig a béke meg nem zavartatott. Hogy ez jövőre se történjék, az nagyrészt a bolgároktól is függ. Vegyék számba, hogy bizonyos terveket okvetlenül el kell ejteniök. Az utóbbi hetekben azonban erről megfeledkeztek s kétségkívül folyt kö­zöttük olyan agitáczió, mely Sándor újra megválasztására irányul. Pedig ez irányban aligha kaptak bármely külföldi államtól, még Angliától is, bátorítást. Battenberg Sándor herczeg ügyét immár egész Európa elejtette, s ebbe maga a herczeg is belenyugodott. A bolgárok részéről minden ily irányú tüntetés tehát csak Bulgáriának lehetne hátrányára. Londonban holnap tartják Gladstone és Chamberlain hívei az első értekezletet a ki­békülés tárgyában. Az ügy rendkívüli feltű­nést kelt s a kormánypártot nagyon meg­ijesztette. Attól fél, hogy kiegyezés esetén Hartington pártjának egy része is visszatér Gladstonehoz, ki ekkér ismét megnyerheti a többséget a parlamentben. A csehek és németek Ausztriában. A német­­cseh képviselők tudvalevőleg elhagyták a csehországi tartománygyűlést. Ezen exodusra vonatkozólag a prá­gai Politik azt mondja, hogy azt sajnálják ugyan a csehek, de meglehetősen hidegen hagyja őket. Öröm­mel üdvözli azonban a Cesky-klub legutóbbi értekez­letén Zellhammer képviselő azon nyilatkozatát, me­lyet a klub valamennyi tagja helyesléssel fogadott, hogy a cseh képviselők és velük együtt a cseh nép mindannak daczára, a­mi történt, készek minden órá­ban megkísérelni az egyetértés létrehozatalát német honfitársaikkal. »Háromszor kísérelték meg, — így szól a Politik, — a cseh nép képviselői és pedig min­dig akkor, mikor ők voltak többségben, a megegyezést a német honfitársakkal. És e kísérlet, mint dr. Rieger megjegyezte, mindannyiszor, még­pedig nem a mi hi­bánkból, meghiúsult. E sikertelenség azonban nem bátortalanította el képviselőinket és most ismét hajlandóknak nyilat­koznak az ellenpárttal tárgyalásokba bocsátkozni. A német-cseh képviselők jónak találták oly magatar­tást elfoglalni, mely a lehető legvisszautasítóbb. E czélból rendezték az exodust, mely azért hagy bennünket hidegen, mert erőszakkal idéztetett elő és indokolatlan volt Arról is meg vagyunk győződve, hogy éppen nem fogja azt eredményezni, a­mit ettől a demostrácziótól reméltek és már is úgy látszik, mintha sejteni kezdenék a sikertelenséget. De nem azért, mert a német-cseh képviselők el­hagyták a tartománygyűlést, hanem noha elhagyták, üdvözöljük a Cesky klub­ban történt nyilatkozatot és pedig Ausztria és Csehország érdekében, mert át vagyunk hatva azon meggyőződés által, hogy Ausz­tria előbb nem fogja élvezni a belnyugalmat, míg Csehországban a két nemzetiség között megegyezés nem jön létre. A német- cseh képviselők dolga most már a Cesky klub­ban történt nyilatkozatról tudo­mást venni és azt a maguk részéről megfontolni.« Érdekes kiegészítését képezi ezen viszálynak azon levélváltás, mely legutóbb dr. Fischhof és Randa tanár között történt. Randa, mint említettük, Fisch­­­hofot, az ősz parlamenti férfiút, 70-ik születésnapja alkalmával melegen üdvözölte s egyúttal figyelmez­tette őt arra, hogy a Fischhof utasításai nyomán ki­dolgozott egy munkában az állíttatik, hogy az 1880. ápril 19-én megjelent osztrák rendelet, mely a hiva­talos nyelv használatára vonatkozik, azt a szigorú kötelességet szabja a német hivatalnokok elé, hogy minden tartománynak hivatalos nyelvét szintén is­merniük kell,­­ noha erről azon rendelet egy szót sem szól. E levélre Fischhof válaszolva kijelentette, hogy az említett könyv ezen passzusa mindenesetre tévedés és Randa megjegyzése teljesen jogosult, bár hozzáteszi, hogy a kényszer hallgatólag benfoglalta­­tik a miniszteri rendeletben. Erre most Randa tanár a Politik egyik leg­utóbbi számában azt a megjegyzést teszi, hogy ily indirekt kényszerítés a német hivatalnokokra nézve csak részben és csak akkor létezik, ha a német hiva­talnok oly területen felállított hivatalra reflektál, melyen vagy a cseh nyelv, vagy vegyes nyelv van használatban; míg viszont a csehek, ha hivatalnokok akarnak lenni, minden esetben és kivétel nélkül kény­telenek a német nyelvet megtanulni. És így a jog­egyenlőtlenség a németek és csehek között kétségte­len. A csehek nem kívánnak azonban mást, hogy bár ők minden esetben kénytelenek mint hivatalnokok a német nyelvet elsajátítani, a német hivatalnokok kö­zül nem is mindannyian, kik Csehországban vannak alkalmazva, hanem legalább azok tanulják meg a cseh nyelvet, kik Csehország cseh-, vagy vegyes nyel­vű vidékein viselnek hivatalt. Németország és az orosz sajtó. Pétervárról je­lentik jan. 1-i kelettel. A Ruszkoje Djelo fulmináns czikkére, melyben óva int Németországtól, e bárány­­képben kísértő farkastól, az ügyészség azzal válaszolt, hogy három hónapra betiltotta a nevezett lap megje­lenését. A Ruszkoje Djelo A­kszakov halála után a megszűnt Rusz örökébe lépett s átvette annak szen­vedélyes, féktelen hangját. Katkov, a nagy hazafi, né­hány nap előtt tulajdonképen ugyanazt tette, amit a Ruszkoje Djelo már megkeserült: kikelt a kormány rendszabályai fölött s Németország ellen támadt. Csakhogy — ugy látszik — Katkovnak sok szabad, ami más közönséges halandónak tiltva vagyon. Különben azt rebesgetik, hogy a Rusz. Dj. ki­adója nagyon jól tudta, mit csinál s nagy szüksége volt arra a három havi pihenésre, melyre kárhoztatták, mert pénztára üres. Nem tudni azonban, mi igaz e rebesgetésben és mi nem. Mindenesetre lesz most elég ideje azon gondolkozni, hogy folytassa-e a büntetés letelte után lapját, melynek társai egyébiránt eleve sem jósoltak hosszú életet. A lapok figyelme különben önkéntelenül más­felé terelődik most. — Nem fogunk-e újév napján Vilmos császár szavaiból határozottabb kijelentést hallani a bizonytalan politikai helyzetre vonatkozó­lag ? — ez a kérdés fordul meg ma az itteni lapok­ban, melyeket a bolgár kérdésben beállott állítólagos fordulat újra feltüzelt. Battenberg Sándor herczeget veszedelmesen vállalkozó szelleműnek tartják vala­mennyien s most egyszerre az hírlik, hogy a szobra­­nye Bulgáriát királysággá, Sándor fejedelmet pedig királylyá akarja kikiáltani. Mit fog ezzel szemben Oroszország csinálni ? A Grashanin nemrég azt mondta: — Semmit! Mégha három battenbergi is visszatérne, Oroszország ak­kor sem fog mozogni, — de a Novoje Vremja más véleményen van s azt hiszi, hogy ha e hírek igazak, akkor Oroszországnak gyorsan meg kell szállania Bulgáriát, már azért is, hogy ebben a portát meg­előzze. Szerinte a battenbergit és a bolgárokat Ang­lián kívül titokban Ausztria-Magyarország is tá­mogatja. Annyi bizonyos, hogy a Néva partján még min­dig tartanak egy újabb, váratlan fordulattól, mely a bolgár kérdést még jobban elmérgesítheti. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A mostoha leány. 36 £*£a,tth­ey .A­.-tól. (Francziából.) XXXVIII. (Folytatás.) Másnap tizenegy órakor a nagy Chalut a reg­gelire pontosan megjelent Simier anyó korcsmájában. Volt pénze, mert Károly Eduárd bizonyos összeget adott át neki azon esetre, ha elválnának, h így ő me­hetett volna máshova is, — de már hová menne, ha nem oda, ahol az ő Madonnáját találhatja ? Épp azon pillanatban lépett be, midőn ott egy különös egyéniség fordult meg. Az idegen igen kopott ruhát viselt s vagy öt perczig fel- s alájárt a korcsma előtt, mig meggyőződ­ve, hogy ott benn nincs sok ember, belépett. — Fél liter bort! — kiáltá. Simier anyó megfordult és bántódott hangon válaszolta: — Itt nem mérnek bort. — Ha enni adnak, úgy bort is mérnek, másként az egész dolog nem ér semmit sem. — Ez egy magán polgári étkező helyiség! fe­lelte Simier anyó méltósággal. — Oh akkor.. .bocsánat . . . odább megyünk! A Madonna figyelt a társalgásra, míg Chalut mellette állván, másra se ügyelt, mint a leányra. Az idegen két lépést tett az ajtó felé, mormo­gott valamit, aztán hirtelen megfordult. — Pardon, polgárnő, véletlenül talán ismer bi­zonyos Károly Eduárdot ? Chalut, a Madonna és Simier anyó, mind a hárman összerezzentek a szóra. — Mit akar ön vele ? — kérdezé ez utóbbi. — Beszélni vele... kezét megszorítani... Nekem barátom. Azt mondták a d’Enfer-utczában lakik. — E házban lakik. — S otthon van ? Simier anyó felelni akart, de a Madonna hirte­len közbevágott: — E pillara,b­an künn van. De ha az ur meg­mondja név' ' l/ ikását, majd értesítjük. — Nevemet ? — ő azt nem ismeri. Csak azt tessék neki mondani, hogy egy barátja kereste. Mikor találom honn ? — Ő rendesen este honn van, az ebéd idejekor — folytatá a Madonna. — Köszönöm... majd akkor eljövök. S ezzel távozott, maga után betevén az ajtót. — Menj utána! — súgta a Madonna Chalut fülébe. — Megyek! — mondá a másik halk hangon s egy nagy ugrással az utczán termett... XXXIX. Chalut csakhamar utolérte az ismeretlent. Az mindkét kezét zsebében tartva fütyörészve ment tova s az orvos kissé röstelte, hogy ily embert, kinek meg­jelenése bizonyos feltűnést kelt, kell utczákon át követni. Röstelkedése annál nagyobb volt, mert ez az ember a végtelenbe látszott tova menni. Utczáról utczára haladt tovább, átment az egész városon, át az erődítési övön és már a legtávolabbi kültelkeken járt.. Chalut mindig az ő nyomában, kifáradva és éhesen. Az ismeretlen végre egy házba belépett, Chalut nem minden tétova nélkül, egy hazugságra elkészülve, utána. Alig hogy azonban Chalut a házba belépett, egy asszony, ki alsó szoknyában és kékes zubbonyban volt, útját állotta e szavakkal: — Mi tetszik ? — Bocsánat — felelte Chalut hebegve­­— de nehány pillanat előtt e házba egy ur lépett be. — Micsoda ur ? — kérdező az asszony bizal­­matlankodva, midőn egyik lakóját urnak hallotta ne­veztetni. — Egy ur.. feketés kabátban.. még fiatal... — Igen. Mi dolga vele ? — Ez az ur nemde itt lakik ? Az asszony, a házmesternő, Chalutot a világos­ság felé tolta, hogy kissé szemügyre vegye, nem-e a rendőrségtől való ? Chalut becsületes arcra az ellen­kezőt látszott bizonyítani, legalább a házmesternő meg volt elégedve a vizsgálattal. Ismételte tehát kérdését: — Mi dolga azzal az úrral ? — Ez az úr, ki előttem ment, elvesztette pénz­tárczáját.........és én megtaláltam. Azt hoztam el neki. Ezt mondva, Chalut egy igen elkopott pénztár­­czát mutatott elő — a saját magáét. A házmesternő a legnagyobb meglepetéssel így szólt: — Ah, ah pénztárcza! és talán pénz is van benne ? — Nem néztem meg, de azt hiszem. — Ez aztán meglepetés lesz ott fenn ! — Ha szives volna megmondani az úr nevét és a lakás számát ? — Ez Felicité bátyja... a hatodik emeleten, balra harmadik ajtó. — Felicité! — ismétlé Károly Eduárd barátja, kinek figyelmét az első pillanatban is roppantul lekö­tötte e név. — Milyen Felicité ? — Eh, milyen ? Brochet Felicité. Ön talán is­meri e szegény leányt ? — Brochet Felicité! — ismétlé újra Chalut, kalapját fején hátraigazitva — ah, Istenem ! Chalut nagyon halvány lett. A házmesternő kíváncsian tekintett reá. — Bizonyára valamelyik régi ismerőse! — mormogta magában. Brochet Felicité — hisz ez volt ama nőnek neve, kinek gyermekét Károly Eduárdnak tulajdoní­tották. Chalut egy pillanatig nem bírt szólani a meg­lepetéstől. — Hol vagyunk ? kérdé végre igen izgatottan. — Micsoda ? hol vagyunk ? — Igen, melyik városrészben ? — Montrougeban, — mondom, Montrougeban. Talán csak tudja ezt ? — S magában azt gondolta: Ez az ember bolond! — Montrougeban! hebegte a nagy Chalut. Azután egy szót sem szólva többé, az utczára sietett és körülnézett. A ház sarokház volt, a sarkot egy másik utcza metszette. A házon rajta volt az utcza neve és termé­szetesen a házszám. Ráemlékezett, hogy mindezt elmondta neki Ká­roly Eduárd a közjegyzővel való társalgás után. — Ah, most megtudjuk a valót! — kiálta fel magában. A Madonna meg lesz elégedve velem! Már nem volt többé éhes , már nem volt többé félénk, az ő túlcsigázott agya csodálatos világossággal dolgozott. Szilárd léptekkel lépett be a házba, szilárd kézzel lökte el a házmesternét, ki útját akarta állani, s a lépcsőket hármasával átugorva sietett fel, nem törődve a házmesterné káromkodásával, kit a falhoz lökött, úgy elrohanva mellette, mint a bomba. A hatodik emeletre törtetett fel, balról harma­dik ajtóba. Itt többször koczogott az ajtón, a nélkül, hogy az felnyilt volna. Végre hangos beszédet hallott belülről, a kulcsot többször megfordíták a zárban és ő szemben volt az idegennel, kit eddig követett. XL. — Mi az ördög ? — kiáltá fel Felicité testvére — ég a ház ? S káromkodva tekintgék­ elő a csak félig nyitott ajtóból, nézegetve az orvost s kész lévén arra, hogy orra előtt becsapja az ajtót. — A ház nem ég, barátom — szólt Chalut — de nekünk egymással beszélgetni valónk van. — Beszélgetni valónk ? Én nem ismerem az urat. A fiatal ember, az idegen valóban igen fiatal volt, be akarta csapni az ajtót. De látogatója nélkül számított. Chalut egy kéz­mozdulattal egészen feltárta az ajtót és pedig oly erősen, hogy a fiatal ember, ki az ajtót fogta, azzal együtt fordult. Chalut a szobában volt, oly szobában, mely szintoly piszkos, mint szegény volt. A levegő tele volt pálinkaszaggal és dohány­füsttel. A rézorru — kit olvasóink bizonyára még nem felejtettek el, mert ő volt, a­kit Chalut eddig kí­sért — fogsorát mutogatva vigyorgott, tapasztalva, hogy oly férfiúval van dolga, ki sokkal erősebb, mint ő. — Végre is, kicsoda ön? — kérdezé néhány percz múlva, mint a megvert kutya a pillanatot lesve, melyben elszökhetik. — Kicsoda vagyok ? Lessac Károly Eduárd­nak egyik barátja, de olyan barátja, kinek ő ismeri nevét. A rézorra meg volt lepetve, hogy már tudják azt is, a­mit reggel mondott. Kis­vártatva így szólt: — Na most már sejtem... Ön követett engem az egész városon át. — S ön Brochet úr ? — Testvére Felicitének... igen. — Itt laknak önök ? — Az az én nővéremnél vagyok.... Ő beteg és én ápolom őt. — Beteg ... . igen . . . talán gyermekágyban ? — Nini! Ön ezt is tudja! — kiálta fel a fiatal­­­ember és a földre vetette sapkáját. Aztán néhány pil­­­­lanat múlva hozzá­tette: — Ha ön az ... ne mókázzék, nem érdemes a fáradtságra. — Már hogy ki volnék én ? — Azt véltem, valami csel. . . — Olyasminek nézek-e ki ? — Olyanforma tisztességes arcza van — annyit látok. — Én Károly Eduárd legjobb barátja vagyok, értse meg, legjobb barátja. Ön ma reggel kérdezőskö­dött barátom után, de ön nem ismeri őt, a­mint ő sem ismeri önt.. Önnek tehát ezt meg kell magyaráznia s talán egyebet is meg kell magyarázni. Tudni kívá­nom, miért kereste barátomat, mit akar vele be­szélni ? A rézorra, látva, hogy az idegen nem a rendőr­ségtől való, visszanyerte hidegvérűségét. Tekintete ismét vakmerőséget árult el. — Al — kiálta fel — ha ön olyan jól tudja bará­tainak dolgait, azt is tudnia kell, hogy én neki sógora vagyok. A maire és a pap nem látott minket együtt,­ de ő elismerte Felicité gyermekét, pedig Felicitének én vagyok a testvére.. így annak a kis Bibinek a nagybátyja. — Hogyan, nyomorult ?.. kiáltá fel Chalut, ki egy pillanatra elfeledte vizsgáló útját. — Ön nem ijeszt meg! — felelte a rézorra, ki azonban látható tisztelettel kezdett viselkedni Chalut hatalmas ökle iránt... S azután ne kiáltson ily nagyokat, én azt nem szeretem... Az ön barátja el­csábította nővéremet. . . házasságot ígért neki... a szegény leány!.. . De hát én nem követelem a há­zasságot, azt azonban követelem, hogy békében hagy­janak, úgy is elég bajom van, nekem kell gondoskodni a szegény beteg leányról és a porontyról, nem tréfa ez, uram! Chalut e beszéd alatt, mely pedig nagyon bo­­szanthatta, visszanyerte nyugodalmát és elgondolva, hogy erőszakkal itt nem sokra megy, igy szólt: — Ön tehát azt állítja, hogy Károly Eduárd elcsábított egy leányt, a ki az ön nővére ? — Úgy van. — S hogy leánygyermeke van ? — A kit elismert. — Ön hazudik! — Ne oly hevesen, uram. Megmutathatom ön­nek nővéremet, ki ágyban fekvő beteg. Ezzel félrevont egy függönyt, mely egy másik szoba bejáratát takarta el. (Folyt. köv.) BELFÖLD. Pécsről illetékes egyházi részről e sorokat vettük: »Az isteni tisztelet magyarosodása« czím alatt e lapok hasábjain hozott közlemény helyreigazí­tásául álljanak itt a következő adatok: Pécs város templomaiban nem jobbára német és horvát az isteni tisztelet nyelve, hanem a székesegyházban és a bará­tok templomában kizárólag magyar, a pécs-budai kül­városi plébániatemplomban a vasár- és ünnepnapi fő, valamint a hétköznapi isteni tisztelet nyelve magyar már igen régóta, csak a horvátajkuak kedvéért van vasár- és ünnepnapokon reggel csöndes mise horvát énekkel s rövid horvát beszéddel; a belvárosi plébánia­­templomban pedig 1879-ben Dulánszky Nándor pécsi püspök tette a főisteni tiszteleti nyelvvé a magyart, meghagyván a németajkuak kedvéért mellesleg a né­metet. Pécs város tehát 1886. évi julius 26-iki közgyű­léséből nem a magyar isteni tiszteleti nyelv behoza­tala végett intézett iratot a pécsi püspökhöz, hanem a német és horvát nyelveknek teljes kiküszöbölése iránt. Ez irat, lehet, talán mivel még aggálytól szerzői sem voltak mentek helyessége iránt, az egyházmegyei ható­sághoz csak 1886. évi szept. hó 12-én érkezett. A pécsi püspök e kényes kérdésben illetékes egyházi közegei­nek meghallgatása után két hónap alatt készen volt az elhatározással, mely szerint, tekintettel a Pécsett meglevő, úgy a német, de különösen a horvát elem­nek kiváló hazafiságuk mellett is , mert szükségét érzik — saját isteni tiszteleti nyelvükhöz való ragasz­kodásukra, tekintettel a terjedő magyarosodásnak daczára is, figyelembe veendő számára azoknak, kiket csekélyebb magyar nyelvismeretük, a magyar hitszó­noklatok megértésére még nem képesít; nehogy ezek egyrészt lelki oktatás nélkül maradjanak, más­részt ezek által a magyar nyelvben előbbre vitt feleik is érdekközösségükbe vonatván, az örvendetes lefolyás stádiumában biztosan haladó magyarosodásnak útja megakasztassék, nehogy a templomtóli elmaradásuk által a vallás-erkölcsi befolyásolással együtt a templom útján való magyarosodás is veszendőbe menjen ; a pé­csi püspök fenti kérvény fölött akként intézkedett, hogy az illető plébánosokat addig is, míg az idegen nyelvek teljes elnémulásának ideje megérkezik, felha­talmazta, hogy eszélyes körültekintéssel és buzgóság­­gal az ügyet fokonként a magyar nyelv kizárólagos uralmához segítsék, de egyúttal ennek siettetésére a városi közönség a részbeni közreműködését kikérte, hogy a hatáskörébe tartozó iskolák ifjúságát a jó ideig parlagon hagyott magyar egyházi énekek tervszerű taníttatása által a kizárólagosan magyar nyelvű isteni tisztelet befogadására alkalmasabbá tenni segítse. Az ez értelemben szerkesztett püspöki határozat 1886. évi november hó 24-dikén íratott alá, tehát nem késett 6 hónapig, hanem két hónap alatt már ren­deltetésének átadatott.­­ Hogy e püspöki hatá­rozat őszinte hangjából a városi közgyűlés 1886. évi deczember hó 29-dikén szemrehányást olvasott ki s nemes ügyhöz illő lelkesedéséhez heveskedést férkőzni engedett, az emberi dolog ; de meglevő nyelvviszonyokat lelkesedéssel eldekretálni nem lehet. E lelkesedés csak mozgató eleme kell hogy legyen azon politikai eszélynek, mely nélkül ártani ily ké­nyes kérdésben többet lehet, mint használni. Két hőmérő áll itt egymás mellett, vagy ha úgy tetszik, egymással szemközt, az egyik a lelkesedés teljét jelzi a megvalósítandóért, a másik a politikai eszély hig­gadtságát a tényviszonyok mostani fokán megvaló­­síthatót illetőleg. Lassan járj, tovább érsz. Selmeczen is, nemcsak Magyar - Óváron, baj van az ottani akadémia hallgatói és a csendőrség kö­zött. Számos felszólalás történt már e részben, leg­újabban egy »akadémikus« a következőket írja ne­künk : Van az akadémiai hallgatók közt egy kiválóan nyugodt vérű s idősebb ember, ki maga a szelidség és jóság példányképe. A napokban a szerencsétlennek azon szavára, hogy beszéljen a rendőr magyarul, fele­letül a rendőr keresztülvágott fején és oly sebet ka­pott, hogy már 4—5 napja ágyban fekvő beteg. Újév napján este szinelőadás után S. K. nevű 1. éves erdész­akadémiai hallgató jön le az előadásról s egy hatal­mas oldallökést kap egy berúgott rendőrtől, ki szol­gálaton kívül volt. S. K. azon szándékkal, hogy a be­rúgott rendőrt kollegái által lefekteti, rendőröket hív és átadva igazoló jegyét, kéri őket, hogy kisérjék el rakonczátlan, berúgott társukat. A czivakodó rendőr azonban megmelegedve odajött fegyveres kol­legái társaságában megtámadja a fent nevezett akad. hallgatót. Az esemény lefolyását itt mellőzöm s csu­pán az eredményt mondom el. S. Kit a rendőrök, kiknek száma hallomásom szerint növekedett, úgy el találták verni, hogy az orvos az­nap este úgy véleke­dett, miszerint a fiatal­ember alig éri meg a reggelt. Annyi tény, hogy esti 10 órától másnap reg­gelig teljesen eszméletlen állapotban volt, azóta pedig iszonyú rohamai vannak s mindig kínzóira gondolva, környezetét őrültként támadja meg. Na­gyon érdekes ezen eseménynek egy epizódja. A napi biztost, E. V. urat nem ismervén meg egyik rendőr, szintén le akarta szúrni, mert valószínűleg biztosi hivatásánál fogva csitította őket. E tényből a legtermészetesebb logikával az következik, hogy a mi rendőreinkkel békítőleg sem tanácsos érintkezni aka­démikusnak — annak nézték E. V. urat. — A jelen esetben S. K. ártatlansága még a másik, ellenséges rész egyes tagjainak állítása szerint is bizonyos, a tény tehát teljes vandál voltában csak a tót rendőr­ség állatiasságából kifolyó nyers jogtalanság volt! Az eddigi hasonló eseteknél az akadémikusok vétsé­ge csak az volt, hogy kissé bortól felhevül­­ve, énekelve jöttek haza. Ezt tiltani nagyon természetesnek találom, de korlátozni csak törvényes szokások szerint lehet. Biztosítékul úgynevezett iga­zolójegyünk van, mely átadva, személyes biztonságot nyújt s másnap idéztetünk meg, s ítélnek el. De a múlt­­ és az idei tanévben hiába kínáljuk ezt rend­őreinknek, ők az akadémikust legtöbbször minden rendreintés nélkül ütik, szúrják. Ily nyomorúságos és vérlázító állapotok mellett folyton sóhajtva gondo­lunk a kedves esz­mjére, hogy akadémiánk ezen obskú­rus helyről oly városba vitessék át, hol magyarságunk visszhangra talál, hol csupa tót ellenszenvből nem lesz a rendőrség ellenségünk. Az akadémiai igazgató­ság most — legyen köszönet érte — kezébe vette ügyünket és kellő megoldást ígért. Egy akadémikus. (Audiatur et altera pars!) KÜLÖNFÉLÉK. — A hir. lapból. Az igazságügyminiszter előter­jesztésére alügyészekké:a sátoralj­a-ujhelyi ügyész­séghez : Sziráky Barna ottani, és a kaposvári ügyészség­hez : dr. Felber Arthur győri törvényszéki jegyzők nevez­tettek ki. A m. kir. igazságügyminiszter, dr. Kósa Zsigmond nagykikindai kir. alü­gyészt a budapesti kir. ügyészség­hez helyezte át. A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter, Brtoun Ignáczot számvevőségi gyakornokká nevezte ki. A kassai m. kir. pénzügyigazgatóság, Görcsös Fe­­rencz dijnokot díjas kezelési gyakornokká nevezte ki. — Kossuthfalván, e kis községben is szépen megülték a karácsonyt. A szegény gyermekeket — mint nekünk írják — ott is ellátták ruhával, minden­féle ajándékkal. Nincs oly kis község, melybe bele ne férne a jótékonyság. — Sajátságos plebiszczitum. Gladstone nagyobb, mint Bismarck — ezt állapította meg az angol Satur­day­ Journal heti­lap olvasóközönsége. A szerkesztő­ség ugyanis felhívta a lap olvasóit, kik leginkább a polgári körökből valók, nyilatkozzanak, kit tartanak a jelenleg élő államférfiak közt a legnagyobbnak. 35.500 szavazat Gladstonet mondotta annak, mig Bismarck herczeg csak 32.300 szavazatra vitte. — Vásonkeöy özvegye. A boldogtalan ifjú öz­vegy állapota a mai nap folyamán még rosszabbra for­dult, teljesen önkívületi állapotban van. Az orvosok attól tartanak, hogy meg fog őrülni. —Vásonkeöy Imrét, mint lapunknak táviratozzák, már tegnap délután temették el. Ő-Szőny lakosságán kívül a me­gye egész intelligenc­iája adta meg neki a végtisz­tességet. Az Eberling-család részéről Eberling Antal urnak legidősebb fia volt jelen. Egyelőre ideiglenes sírboltba temették, míg a végleges sírbolt elkészül. — A debreczeni gyilkossági kísérletre vonatko­zólag tegnapi táviratunk kiegészítéséül még a követ­kezőket közölhetjük: Midőn a tettes, Molnár Sándor, revolveréből kétszer rálőtt Beke Mihály árvaszéki elnökre, egy Bauer nevű közhonvéd utána vetette magát, hogy elfogja. Ez, hogy menekülhessen, Bauerre is rálőtt, de szerencsére nem találta. Ekkor magát akarta megölni, de pisztolya nem sült el s különben is akkorra már Bauer erős kezekkel leteperte a föld­re. A merénylő a rendőrség előtt tettének okául azt hozta fel, hogy Beke Mihály az ő hagyatékát állító­lag megrövidítette, utóbb azonban úgy módosította, hogy ő Bekét nem is ismerte s csak részegségében lőtt reá. Az igazi ok azonban nyilván az, melyet a se­besült árvaszéki elnök felhoz, hogy t. i. Molnár boszú­­ból lőhetett reá, mert ő városi t. ügyész korában halálra ítélte volt Molnárt, ki apagyilkossággal volt vádolva. Az ítéletet ugyan a legfelsőbb kegyelem fegyházbüntetésre változtatta, de — mint a következ­mények mutatják — Molnár tizenöt év után sem felej­tette el Bekének, hogy akkor halálra ítélte. A nép­szerű árvaszéki elnök sebe különben jelentéktelen s az orvosok véleménye szerint két-három nap múlva már fölkelhet. A részvét a városban általános s teg­nap délután Révész Bálint püspök is meglátogatta a beteget. — A fia sírján. A bécsi központi temetőben tegnap egy körülbelül hetven éves aggastyán öngyil­kossági kísérletet követett el. Revolverrel magára lőtt, még­pedig a nemrég elhalt Steininger Gyula dr. városi orvos frissen hantolt sírján. Az aggastyán, kit a temetőőr halálosan sebesülve talált meg, alighanem az elhalt orvos atyja, mert ez sehogy sem tudta elvi­selni fia halálát s többször mondogatta, hogy fiával együtt az ő életkedvét is elhantolták. — Tamásiban, Tolnamegyében, 1886. évi de­czember 15-én postával egyesitett uj m. kir. államtáv­­irda-állomás nyittatott meg. A farsang. Nyájas arczczal, vidáman, fényesen kiöltözköd­ve, beállított ma szerkesztőségünkbe a »Farsang«. Hajlongva üdvözölt bennünket, mint régi ismerőseit, s bejelenté, hogy megkezdi működését. Állandó he­lyet kért lapunkban Hamvazószerdáig, vagyis halála napjáig, s mi munkatársunknak szerződtetve a mo­solygó arczú ifjút, bevezetjük a Farsang-rovatot, hogy benne megírhassa önéletrajzát. * * * Jól fest! lehetne jogász nyelven mondani. (De kérem, ne méltóztassanak a jogász nyelvet valahogy a jogi nyelvvel összetéveszteni.) Üde tekintetéből 47 napi élet reménye mosolyog felénk. Pajzán, humoros

Next