Pesti Napló, 1888. október (39. évfolyam, 271-301. szám)

1888-10-02 / 272. szám

272. szám. Budapest, 1888. Kedd, október 2. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politikai napilap. - - --■­­---------mm 39. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az 300 kiadás postai különküldést kívántatik, postabélyegre havonként 36 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A német császár Bécsben. — okt. 1. II. Vilmos királyunkat jön látogatni. A fiatal német császár, ki trónralépésének első aktusánál kijelentette országnak világnak, hogy »német, hőséggel« ragaszkodik a szövet­séghez Ausztria-Magyarország uralkodójával, e szavának megerősítésére jön Bécsbe. A Bis­­marck-politika alapgondolatja az ifjú császár által elfogadva, az európai világpolitikának alapelvét képezi változatlanul. Ez adja ama megnyugvást, mely II. Vilmos császár trónra­­lépte óta világrészünkön elterjedt, mely va­­czogó háborufélelemtől voltrázatott az utolsó években mindig, mióta Németország dinasz­tiája tragikus halálesetek előtt állott, s a bi­­zonytalanság, hogy mi lesz Németországban az agg Vilmos és a beteg Frigyes elhunyta esetére, mindenkit féd­elemben tartott. Most, hogy II. Vilmos fiatal és erős, katonás és bé­kés, konzervatív és bátor­ államok és népek megnyugosznak abban, hogy innen nem fe­nyegeti őket veszély, hanem Németország szövetségeseivel feladatául tűzte és tartja, le­hetetlenné tenni a háborút, jaj annak, ki­ meg­­inditja! A német császár utazása Pétervárra ki­tűnt, hogy nem volt ármány s nem czélozta a szövetség megbontását, vagy uj alapokra fek­tetését, hanem megnyerni iparkodott a czárt a béke politikájának. Ez talán sikerült. Orosz­ország, ha nem is mondott le keleti igényei­ről és Bulgáriára neheztel, a pánszláv párt forradalmi izgatásait kevésbbé támogatja, s hogy nem akar keleti háborút, a czár fivérei­nek látogatása és szívély­es fogadtatása Hamid szultánnál bizonyítja. Úgy­szintén, hogy maga II. Sándor a Kaukázusban ázsiai tartományait ment megnézni. Az orosz sas keletnek fordul, nem nyugatnak. Csatlakozásról, szent szövetségről, reich­­­stadti és skierniewiczei találkozásokról nem hallunk. A bolgár kérdés is pihen, mert meg­egyezésre nem jutván a hatalmasságok, senki sem akarja a kérdést bolygatni, nehogy miatta a prehenziók és akcziók keletkezzenek. Megnyervén ekként az orosz udvar a német udvart békeszeretetének s konzervatív nézeteinek a franczia köztársasággal szemben, ezután, mivel már saját politikájának ilyetén garancziájával bírt, II. Vilmos császár foly­tatja körútját az európai fejedelmeknél. Ő, a leghatalmasabb, de legfiatalabb, nagyatyjának és atyjának szövetségeseit személyes látoga­tásával tiszteli meg, részint hogy ismételje és maga személyében megkösse a fennálló szerződéseket, részint hogy személyes tapasz­talatokat szerezzen a királyoknál és tanácsosa­iknál s megbeszélje a jövő eshetőségeit, melyek szerint lesz intézendő a saját politikáját. Min­denütt, a­hol az ifjú császár megjelent, ha saját hazájában, ha külföldön, akár belpolitikai, akár diplomácziai vagy katonai ügyekben szóljon, avagy tegyen, erős és határozott egyénisége lép előtérbe. S ámbár a nagyatyai hagyományok és Bismarck bölcsessége iránt igaz és mély tisz­telettel viseltetik, tagadhatatlan, hogy II. Vil­mos új tényező a politikában nemcsak hatal­ma és méltóságánál, hanem egyszersmind egyéniségénél fogva, mely önálló gondolko­zást és eszélyt erős és szívós akarattal párosít. II. Vilmos császár, mióta trónra lépett, sokat nyert. Ha a porosz pártok és belviszo­­nyok alakulása nem is nyújt világos képet már a közelgő választásokra való tekintetből sem, ez nem tartozik a külföldre: minket Né­metország külpolitikája érdekel inkább, mely­hez saját külpolitikánk fűzve van. Ezen szempontból s mivel szilárd biza­lommal ragaszkodunk monarchiánknak Né­metországgal való szövetségéhez, II. Vilmos császár látogatásának Ferencz József kirá­lyunk házánál felettébb örvendünk. A Habsburgok és Hoh­enzollernek frigye kedves nekünk. Albrecht főherczeg berlini utazása, mely a bécsi látogatást megelőzte, a két dynasztia között minden régi rivalitást megszüntetett, s a keserű emlékeket átadta a történelemnek. Hiszen II. Frigyes császár napló-töredéke a königgrätzi csatáról, bár in­­diskreczió által tétetett közzé, fényes bizonyí­téka, hogy a Hohenzollernek nem ellenségei Ausztriának Németországon kívül, h­abár azok voltak Németországon belül. Arról pedig szó sem lehet, hogy a Habsburgok Németország­ba visszatérni akarnának, miután számukra több jövendő nyílik egyebütt. S nagyobb biz­tonság a Hohenzollernekkel való szövetség, mintsem az államjogi kötelék Németországgal. Ausztriát pedig nemzetiségi viszonyai s a dua­lizmus nem eresztik Németországba vissza többé. Az osztrák németeknek be kell érniök a német szövetséggel a mint azt Bismarck ki­­fundálta s Andrássy­val megkötötte. Ha a csá­szárok tudnak barátok lenni, a népek is tud­janak tartani barátságot. Sem több, sem ke­vesebb ne legyen az osztrák németek igyeke­zete annál, a­mit császárjuk helyesnek ítél és a monarchiára nézve üdvösnek tart, s bi­zonyára Vilmos császár a legkeményebben ítélné el azon osztrák németeket, kik az ő je­lenlétét Bécsben vagy Styriában haza- és dinasztia-ellenes tüntetésekre kívánnák fel­használni. Hogy e tekintetben kísérletek lé­tettek egy indulatos párt részéről az osztrák fővárosban, az politikai jelentőséggel egyál­talán nem bír, csak jele az osztrák pártvi­szonyok ziláltságának s egyesek esztelenségé­­nek. A német császár nem azért jön Bécsbe, hogy ott az antiszemitákkal és német naczio­­nalistákkal szövetkezzék, hanem hogy Fe­rencz József királylyal és Ausztria-Magyaror­­szággal európai nagy politikát csináljon. Velünk, nem nélkülünk, nem ellenünk látjuk a német császárt a világ folyását sza­bályozni. Innen merítjük a reményt, hogy keleti érdekeink nem fognak csorbát szen­vedni, miután mi nyugaton Németország ér­dekeit védelmezzük. Óhajtanak, bárba II. Vil­mos császár, mielőtt Rómába indul, Budapes­tet is szerencséltetné látogatásával. Látná meg saját szemeivel, hogy a német szövetség a magyarokban bírja legerősb támoszlopait. Bécsben nem láthatja Magyarországot, s Ma­gyarország faktor a szövetségben. Rómában fogja találni a német császár a hármas szövetség külpolitikájának legaktuá­lisabb részét. Az ellentét Németország és Francziaország közt nem lehet nagyobb, mint Francziaország és Olaszország között. Crispi nem békésebb mint Bismarck, Kálnoky leg­békésebb. Ők hárman egyetértenek, az bizo­nyos s királyunk nem ok nélkül küldte a szent István rendet az olasz külügyminisz­ternek. Helyesli ennek középtengeri politikáját és francziaellenes magatartását, álláspontját a keleti kérdésekben és ragaszkodását a kö­zép-európai szövetséghez. A­mit Ferencz József király és II. Vil­mos császár Bécsben végeznek, azzal megy utóbbi Umberto királyhoz Rómába. A római utazás befejezése a fejedelmi látogatásoknak és betetőzése a császári politikának. Jelentő­sége kimérhetlen; a jövő fogja megmutatni, hogyan módosult e tanácskozásokban ama szövetség, melynek szövegét a télen Bismarck közzétette. Hogy módosulni fog, tudjuk, de nem gyöngülni, hanem erősbittetni s ezért hiszszük, hogy a béke megtámadhatatlanná tétetik sok időre. Budapest, okt. 1. Vilmos császár a szombati és vasárnapi napo­kat, mint említettük, Mainau szigetén a badeni nagy­­herczegnél töltötte. Tett ugyan kirándulást Konstanz­­ba, hol nagyszerűen fogadták, de ezt a két napot mégis inkább családjának, első­sorban agg nagyany­jának, Auguszta özvegy császárnének szentelte, ki leg­szűkebb családi körben vasárnap ünnepelte 7­7. szüle­tésnapját. Csakhogy még e két napon is fontos politikai esemény játszódott le, mely Németor­szág belügyei szempontjából teljes figyelmet érdemel. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Október 1. — Irodalmi esemény. (Az akadémia ítélete a Péczely pályázatról.) Egy valódi irodalmi esemény történt. Az aka­démia odaítélte és kiadta a Péczely -díjat Bar­tók Lajos történelmi drámájának, »Thurán Ann­á«-nak. A pályázat nyílt pályázat volt, s mű­vével együtt az író is mérlegelésbe jöhetett. S ez ad kétszeres fontosságot az akadémia ítéletének. Mert senkinek sem juthat eszébe, föltenni, hogy az akadé­mia személyes rokonszenvek után indult, és protek­­c­iót gyakorolt. Sőt ellenkezőleg, mindenki, aki a vi­szonyokat ismeri, azt hihette, hogy az akadémia ezúttal is következetes marad rideg szigorában mind­azok ellen, akik nem kegyeltjei. S hogy Bartók Lajos nem tartozik az akadémiai döntő körök kegyeltjei közé, az köztudomású. Bartók Lajos minden talpalat­nyi tért, melyet az irodalomban elfoglalhatott, nagy küzdelmekkel és nagy munkálkodással vivott ki. Nem a befolyásos irodalmi körök által, hanem úgy­szólván azok ellenére emelkedett. S hogy ő most mégis koszorút s jutalmat egyszerre kap az aka­démiától, — ezt bizonyára nem személyének kö­szönheti, hanem drámája értékének. S ezért irodalmi esemény az akadémia ítélete. De a dicsőség, melyet az akadémia Bartók Lajosnak nyújt, visszaszáll magára az akadémiára is, valamint hogy az a sok gáncs, melyet a múltban, sokszor igazságtala­nul, gyakorolt, szintén visszaszáll­ az akadémiára. Az eset, hogy Bartók Lajos megnyerte az akadémiai díjat és koszorút, az irodalmi körök előtt épp oly váratlan és meglepő, mint volt a politikusok előtt az, hogy éppen ma egy hete báró Kaas Jvert belvárosi képvi­selőnek választották meg. S az öröm is épp oly igaz és őszinte fölötte. Az akadémiai jelentés, melyet alább egész terjedelmében közlünk, egyik leg­szebb műve Beöthy Zsoltnak. Úgy az elmélet, melyet fölállít, mint a kritikai bonczolat, egyaránt remek. De senkit meg ne tévesszen a hang és a mo­dor ebben a jelentésben. E jelentés az akadémiai álláspontnak megfelelő­en ezúttal is igen szigorú. Bartók drámájának esztétikai bonczolásában csaknem kérlelhetetlen. De semmi kifogásunk sincsen e szigor ellen, ha az olykép végződik, hogy a­mi a drámában jó és szép, az nem bókok és dicséretek által ismerte­tik el, hanem azon tény által, hogy a jutalom és a koszorú kiadatik neki. E tény minden bóknál és magasztalásnál többet mond, s ha az akadémia ek­ként konkludál, akkor szívesen elfogadjuk a legszigo­rúbb analízist. Mert csak a rosszakarat gyanúja teszi ódiózussá a szigort, ellenben az esztétikai meg­győződés soha. Az akadémiai jelentés, egész terjedel­mében a következő: Tekintetes akadémia! A Péczely József-féle ala­pítványból történeti drámákra ez alkalommal utól­­szor kitűzött pályadíjért három munka versenyzett: »N ő i f u r f a n g« Szabó Sándortól, »Pater Laurentius« Hóditól és »Thurán Anna« Bartók Lajostól. Mind a három nyomtatásban jelent meg és küldetett be. A bíráló bizottság, melynek egy­hangú megállapodását lesz szerencsém a következők­ben előterjeszteni, Heinrich Gusztáv és Szigeti József b­v. tagokból s a jelentéstevőből állott. Az egyik drámát, Szabó Sándorét, mint nem történetit, az ügyrend s a pályázathirdetés alapján a bizottságnak ki kellett zárnia a versenyből. A mási­kat pedig, Hódinak II. Ulászló korában játszó tragé­diáját, nem tarthatja komoly figyelmet érdemlőnek. Ez már történetet dramatizál, de olyat, a­mely soha­sem történt meg, s a­mi még sokkal rosszabb, olyan mesében dramatizálja, a­mely soha és sehol sem tör­ténhetett meg. Mindenben szegény ez a történeti tragédia: színezetben, gondolatokban, igazságban, képzeletben, csak egyben gazdag: szavakban. Az el­vesztegetett szavaknak elrettentő példája képen állván előttem, legyen szabad mindjárt a harmadik és utolsó pályázóra térnem át. Ez Bartók Lajosnak »Th­u­rán Anna« czímű történeti drámája. A személyek sorában egyetlen ismert történeti név sem fordul elő; Mátyás királyt, Podiebrádot, a cseh Axamithot csak emlegetni hall­juk egyszer-másszor. Egy kis város krónikája az, melyből a mese, vagy annak főindítása véve van. Mindez nem baj, így is lehetne épp oly joggal törté­neti, mintha Mátyás és Axamith a színes,párbeszédben végeznének egymással. A történeti költemények két fajtája bármennyire eltér is egymástól konc­epczióra nézve, szelleménél fogva egy név, egy kalap alá tarto­zik. Egyik az, midőn a történet ismert eseményei, vagy a szó igazi értelmében, történeti személyeknek viselt dolgai szolgáltatják anyagát. Szóval, mikor a költői eszme a történetből fakad, az összeütközést és megoldást a történet nyújtja, de aztán a részletekre nézve a költő képzeletében, az eszméhez képest mó­dosul, alakul. A másik az, mikor a költő a lelkében született eszme kifejezésére, megelevenítésére a jelen viszonyainál alkalmasabbnak tartja a múl­téit s nem a történetet alakítja költőileg, hanem a költöttet történileg. Sok jellem, szenvedély, tett, ese­mény hihetőbbé s ennélfogva hatásosabbá lesz a múlt, ennek bizonyos, megfelelő korszakai keretében, mint a jelenben. Nem tudom, Bártfa városának krónikája milyen teljességben vagy milyen töredékben tartotta fenn a Bartók drámájában feldolgozott eseményt, de úgy látom, nem annyira történetet tett költőivé, mint inkább költeményt történetivé. Ilyen esetben a történelmi háttér emelkedik ki­váló fontosságra. Megítélés tárgyává lesz a kapcsolat helyessége és ereje egyfelől a költemény alakjai és cselekvénye, másfelől kora között. A mű értékét il­lető kérdésül áll elő, hogy jellemek és tettek megfe­lelők-e a kor szellemének, erkölcseinek, felfogásának, s hogy nyilatkozik-e a költeményben az a talán tör­téneti realizmusnak nevezhető adomány, mely a múlt bizonyos korszakát a maga különösségében, saját­szerűségében megeleveníteni képes. Minden művészet fő elve: a jellemzés. A költői eszmének s képviselői­nek meg a történeti kornak egymást jellemezni kell segíteniök, jellemzőleg olvadniok össze. Alakok és mese inkább abba a korba illők, abban hihetőbbek s vele bensőbben és szorosabban összefüggők legyenek, mint bármely mással. Csak igy nevezhető a költe­mény, mely a múlt viszonyai közt mutat fel költött vagy merőben ismeretlen tárgyat, történeti költemény­nek, így fogadjuk el történetnek, a mit ad, csakhogy fel nem jegyzett történetnek. Bartók drámája a történetnek bizonyos ál­talánosságban való felfogását mutatja. Meséjé­hez oly korra volt szüksége, melyben ellenség és felmentő sereg találkozhatnak Bártfa városának kapui előtt, m­íg odabenn a város atyái fejet­lenség és pártoskodás között gyakorolják a pal­los­jogukat. A dráma kora ennyiben Mátyás kora, de éppen ennyiben s éppen így lehetne még sok más kor talán egészen a Rákóczi háborúig. Ugyan­ezekkel a személyekkel, ugyanezekből az indíté­kokból, ugyanazon a módon, majdnem ezekkel a szavakkal megeshetett volna ugyanez a történet, ré­gibb históriánknak bármely szakában. Mátyás kü­lön világának a darab lényegéhez tartozó emberek­ben és dolgokban alig volt nyoma. A személyek ál­talában izgalmas, háborús idők erőszakosabb emberei a régi felvidéki városi élet, közigazgatás, jogszol­gáltatás viszonyai közt. Ez életnek, e hosszú időn át fennállott politikai és társadalmi rendnek némely élesebb sóhaját felhasználta a szerző s cselekvényével szorosabb összeköttetésbe tudta hozni, mint ezt magát azzal a külön korral, melybe helyezte. De figyelmet­lenségből egy-két kisebb történeti botlás is csúszott ki tolla alól, így a régi magyar katonai rangfokoza­toknak a mostani neveket adja s a hadnagy már a leg­alsó tiszti rang. Más helytt Mátyás alatt Magyar­­országon portyázó törökök asszonyokat és gyermeke­ket rabolnak. Ez már több mint félszázados tévedés. De lássuk röviden a mese folyamát. Bártfa vá­ros népe ünnepi fogadására készül harczokból dicső­séggel megtérő fiának, a fekete sereg egyik vezérének, Velitorisz Henriknek, ki »Mátyással legyőzte Podie­­brad cseh királyt.« A fejedelem nemcsak a vitézt hal­mozta el kitüntetésekkel, de az ő kedvéért szülőváro­sának is kiváltságokat és szabadalmakat adott, többek között pallosjogot. Vekitoriszra otthon nagy szükség van, mert Axamith cseh rabló hadai fenyegetik Bárt­­fát s benn a városban dorbézolás, gondtalanság és fejetlenség uralkodnak. Egyik tanácsos, Konstil, a csehekkel készül czimborálni s csak véletlenül kerül kézre a czigány kém, kitől üzenetet küld Axamith­­nak. Konstil különben nemcsak politikai, hanem szerelmi cselszövő is. Az özvegy Medisz Borbála ke­zére vágyik, ki meg Velitoriszt szereti meghallgatat­­lanul s várja epedve. Oldalánál barátnője, az öreg polgármester leánya, Thurán Anna, kiért meg Roselli hadnagy sóvárog hiába. A leány szive még ki nem fakadt bimbó, így találja a dolgokat Bártfán a bevo­nuló Velitorisz, ki elutasítja a neki készített tisztes­ségeket, a közelgő zivatarral megrémíti a városi ta­nácsot, Konsz­l árulását fölfedezi s a népet megfeddi. Az öreg Thuránnal együtt mindenki érzi, hogy a vá­ros sorsát most erős kezekre kellene bízni s Velito­riszt választják polgármesternek. A fiatal hős az ünneplők közt meglátja Thurán Annát, megszereti, szerelemre gyújtja s atyjától megkéri kezét. A leány, a mint szerelme megváltja egyszerű naivságából s hév, erély, elszántság, áldozatkészség foglalják el lel­két, mivel szerelméből fakadva s szerelmét szolgálva, a darabnak legjobb jellemrajza. Nem tudná elviselni, hogy boldogságának első perezei vérrel legyenek meg­­fertőztetve: kedvesétől kegyelmet kér és nyer az áruló Konsu­lnak, kinek gonosz szenvedélyeit azonban Ve­­litorisz nagylelkűsége inkább szítja, semmint hogy csil­lapítaná. E megkegyelmezés már ballépés volt, mert a hirtelen közelgő veszedelemben elrettentő példára lenne szükség. Axamish levélben kéreti föl a várost, vagy elpusztítással fenyegeti. A lakosság maga nem bírhat vele , segítséget kellene kérni. De a király se­regével messze délen jár a törökök ellen. A város sorsa azon fordul meg : akad-e valaki, a­ki elszánja magát, hogy lóhalálában Mátyáshoz nyargaljon és fölmentő csapatokat kérjen. Velitorisz, kinek előbb már Thurán, egy senki által nem ismert titkos kijárás kulcsait adta át, ráadja magát a vállalatra. Ő járhat úgyis legtöbb sikerrel, mint a király kedveltje. De előbb magához akarja kötni menyasszonyát, hamar­jában megesküszik vele s indulni készül. Tartóztatják legalább a nászéjre, de ő tudja, hogy nincs egyetlen veszteni való óra sem s fölhevült kötelességérzetében búcsúzik övéitől. De mikor indul, már föltámad sze­relme vágya. Szavát nem veheti vissza többé tekinté­lyének koczkáztatása nélkül s a titkos kulcsra gondol, melynek segítségével észrevétlenül visszajöhet. Ezzel végződik az első felvonás. A második felvonásban Bártfa már ostrom alatt áll. Konst­l folytonosan izgat a védelem ellen, zenebonokat támaszt a föladás mellett, za­varokat szít, melyeket mindenki tud s a­melyek nem kis mértékben gyöngítik a védelmet. És csodálatos, hogy ilyen veszedelmes körülmények között, mindvégig eszébe sem jut senkinek, hogy ezt az embert józan ész és minden törvény sze­rint el kellene tenni láb alól, vagy legalább ártalmat­lanná téve, megszabadítani a szorongatott várost izgágaságaitól. Az első jelenetektől kezdve tudja mindenki, hogy áruló s ennek ellenére az árulást mintegy hivatalos tisztének tekintve, nem bántja senki. Csak várják a felszabadító Vek­toriszt. Anna nem mutatja férje után azt a türelmetlenséget, mely helyze­tében természetes lenne, sőt a felőle szóló balhírekre aggódni sem látszik érette, hanem vidám virágéneke­ket dúdol. A szeretőnek nem sóvárgását, hanem bol­dogságát mutatja. Ez feltűnik Konsu­lnak is, de külö­nösen Anna barátnéjának, Borbálának, ki követke­zetlen nagylelkűséggel őrködik most a távollevő Velitorisz érdekein. A darab kezdetén úgy mutatta be magát, hogy ha Velitorisz mást fog szeretni, »átkát mennydörgi az ég boltozatára, mig rá szakad romokban s eltemeti.« De utóbb meggondolta magát és a szerző segítségével sikerült neki az emberi feladatok egyik legnehezebbike és legkétesebbike, vérmérsékletének megváltoztatása. Velitorisz csakugyan mást szeretett meg, sőt el is vette ezt a másikat, s Borbála mélyen megfeledkezett átkáról és a romokba döntendő egekről, sőt ellenkezőleg Velitorisz házi tisztességének és bol­dogságának leghűbb és feláldozóbb őrévé lett. Ők hát ketten Konsu­llal gyanúba fogják Annát, vidámsága s némely elejtett ezérzásai révén, hogy szeretője van. A beköszöntő éjjel résen állanak. Annának csakugyan vendége jó, Velitorisz, ki a titkos kulcs segítségével már a nászéjen fölkereste s nem tudván elszakadni boldogságától, most az éjszaka leplében újra hazaszö­kik. A szegény bártfaiak várhatják a fölmentő sere­get; ők pásztor­óráikat élik. A jelenetben »Romeo és J­ulia« utolsó találkozásának örök dallama visszhangzik. De a leskelődők meglepik őket. Az álruhában nem ismerik meg Velitoriszt, ki Konsu­lt legázolva mene­kül. Zaj támad s megjelenik az öreg Thurán is. An­nát mindnyájan bűnösnek tartják s Roselli hadnagyot gyanúsítják. Az asszony nem árulhatja el férjét, ki szerelméért elárulta kötelességét. Mit sem vall, csak annyit, hogy »örömmel hal meg bűntársáért s imádja őt.« Börtönbe hurczolják. A harmadik felvonás a törvényt ülő bírák közé vezet. A tulajdonképeni cselekvény ebben az egész felvonásban áll. Anna állítólagos vétkét csak a régi büntető törvény megvilágításában látják: ennyi az egész. E maradottságot a szerző a lehető legizgatóbb hatásokkal akarta galvanizálni. A törvénylátó tanács egy garázda zsoldos katonát, egy boszorkányt s egy házasságtörő párt ad egymás után a hóhér kezére. A színi előadás érzéki képében ez kétségkívül már igen is erős »korfestés«. Az izgalmat alig fokozhatja fel­jebb Anna perének tárgyalása. A gyanút növeli ellene, hogy Roselli hadnagy akkor éjjel, midőn Annát légy­ottan érték, megszökött a városból. Az asszony a sze­relmi feláldozás rajongó makacsságával tagad meg minden egyenes vallomást, de minden kétértelmű szavával magára látszik vallani. Tanuk szólnak el­lene s különösen Konstil tör életére. Ez a lepcses nyelvű és bőbeszédű intrikus elfeledkezni látszik ar­ról, a­mit a cselszövők nem igen szoktak szem elől téveszteni: a maga érdekéről s egyenest ellene dolgo­zik. Szereti Borbálát, akiről tudja,hogy Velitariszért rajong. Ha már most sikerül neki az, a­mire kézzel­­lábbal törekszik. Anna elemésztése, úgy Vek­torisz szabaddá lesz s neki annál kevesebb a kilátása, hogy Borbálát megnyerje. Míg a közönséges belátás sze­rint arra kellene törekednie, hogy vetélytársa, kötve Az 1866-ban detronizált Adolf nasszaui h­erczeg kibékült Vilmos császárral s fiával együtt látogatást tett nála Mainauban. A két herczeg a császárnál ebédelt s azután elkísérte Kon­­stanzba. Minthogy a császár és a herczeg, mikor el­váltak, a nagy nézőközönség előtt, a legszivélyesebben búcsúztak el, kétségtelennek látszik, hogy a kibékülés teljes s a nasszaui herczeg belenyugodott a sors eldön­tésébe, vagyis formálisan lemondott minden igényéről ősei örökére, a szép nasszaui tartományra. Egy prae­­tendenssel kevesebb van tehát Németországban. A kibékülést a badeni nagyherczeg közvetítette s azt hiszik, hogy Nasszauért a herczeg másutt fog kárpót­lást nyerni. Vilmos németalföldi király halála esetén ugyanis Luxemburg nagyherczegségben a trónutód­lás joga a régi örökösödési szerződések értelmében a nasszaui házat illeti s kétségtelennek tartják, hogy Németország ezen jogot most, miután a herczeg német birtokairól önként lemondott, el fogja ismerni, sőt an­nak gyakorlati érvényt is szerez. A párisi gróf manifesztuma. A párisi gróf, mint távirataink jelentették, a napokban két politikai tar­talmú, manifesztumszerű levelet tett közzé, melyeket azonban már hetekkel ezelőtt irt. Az első Audiffret- Pasquier herczeghez, a másik Bocherhez van intézve. Mindketten oszlopai az orleanizmusnak s aug. 23-án a párisi gróf születésnapja alkalmából rendezett ban­ketten nagy beszédeket tartottak, melyben elveik jö­vendőbeli diadalát hirdették. A herczeghez intézett levél így hangzik : Loch-Kennard-Lodge 1888. aug. 26. Kedves herczegem! Midőn ön az aug. 23-diki ban­ketten a monarchiáról szólt, mindenkinek szivét meg­dobbantotta. Ön megmutatta Francziaországnak, hogy ez a monarchia az összes kormányformák közt a legkon­zervatívabb, de egyszersmind a legliberálisabb lesz. Az a kényszerűség, hogy a nagy társadalmi érdekeket a köztársasági intézmények átkos behatása ellen meg­védjék, gyakran arra kényszeríti a monarchistákat, hogy a választási küzdelmekhez minden konzervatív­val közös mezőt válaszszanak. Éppen ez okból kell ma inkább, mint valaha ama küzdelmektől távol hi­tüket és reményeiket kifejezniük. Ezzel maguknak, ezzel az országnak tartoznak s ez az őszinteség nem árthat ama szövetségeknek, a melyeket a választások küszöbén kötniök kellene. Szerencsét kívánok tehát önnek, hogy e tekintetben jó példával ment elő­re. Remélem, követőkre talál s az ön nemesszivü felhívását, mint érdemli, a franczia nők is meg fogják hallani. Fogadja stb. Fülöp. — A máso­dik levél szept. 1-én kelt s igy hangzik: Ked­ves Becker! Éppen most olvastam a beszédet, melyet ön azon a banketten tartott, a­melyet önnek ama megye választói rendeztek, kiket ön a szenátusban képvisel. Köszönetet mondok önnek. Jó, hogy oly ékesszóló hangok, mint az öné, hirdetik az országnak az igazságot. Ön igazságos szigorral ítélte el egy hi­telvesztett, tehetetlen kamara magatartását, melynek napjai megszámlálvák s mely lételét meghosszabbí­tani iparkodik, mert tagjainak többsége fél az általá­nos szavazatjog ítéletétől. Jól teszi, hogy elismeréssel adózik a bátor kisebbségnek, mely mindig résen állva sohasem mulasztja el védeni a konzervatív ér­dekeket a köztársasági szenvedélyek és pazarlá­sok ellen. A­ki e kisebbséghez tartozik, az bizalommal léphet a választók elé. A kamara ezen tagjai újra megválasztásukat nemcsak az ösz­­szes konzervatívok egyesülésének fogják köszönni, mely 1885-ben győzelmöket biztosította s melyet eré­lyesen föl kellene tartani, hanem annak is, hogy az utóbbi három év tapasztalatai kiábrándították a vá­lasztókat a mostani kormányzatban való hitekből. A nélkül, hogy ez egyesülést megbontsák, az alkot­­mányreviziót fogják követelni s mint ön az 1884-ki kongresszus szószékén tette, fognak tiltakozni a föltevés ellen, hogy a köztársaság a nemzeti aka­rat fölébe helyeztessék. Mindenekelőtt köszönöm önnek a modort, melyben a monarchiáról s a szolgá­latokról szólt, melyeket csupán ez tehet az országnak. Ő a szükséges megoldás s a monarchikus párt a döntő napon sorait megszaporítva fogja látni mind­azok által, kik a haza javát többre becsülik csöndes óhajaiknál és hajlamaiknál. Fogadja stb. A lapok e nyilatkozatot úgy fogják fel, hogy a párisi gróf jóvá­hagyja a monarchisták és boulangisták közt eddig fejlődött viszonyt s a választások alkalmából formális szövetségre kész velük lépni. Bátor hang a kormánypártból. — okt. 1. Sokszor megtörtént már, az utóbbi 13 év alatt, hogy a kormánypárt egyes tagjai, vá­lasztóik előtt, nagy néha magában a képvise­lőházban is, leplezetlenül és bátran mondtak a kormányrendszer fölött sújtó ítéletet. És az ellenzék, valamint az egész ország független közvéleménye nemcsak tetszéssel, hanem azzal a reménynyel is fogadta az ily merész és ön­érzetes hangokat, hogy tehát a kormánypárt­ban is megmozdult a hazafias lelkiismeret és ott is vannak férfiak, akik nem tűrik a korrupcziót, sem pedig a politikai nullitások­­nak pöffeszkedő uralkodását. De mi történt mindig? Az illető kormánypárti képviselő, egy bátor és független beszédben kiöntötte harag­ját, vagy megmutatta körmeit, s mikor arra került volna a sor, hogy a merész és hazafias szavak tettekké váljanak,­­ akkor már az illető bátor férfiút nem lehetett látni és hallani sehol. És minden a régiben maradt. Megmaradt a korrupczió, megmaradt a nulli­­tások pöffeszkedő uralkodása, és megmaradt a nyílt szavú bátor férfiú is, szófogadó és en­gedelmes kormánypárti képviselőnek. Mindez nem egyszer, hanem számtalan­szor megtörtént már­­elannyira, hogy a köz­vélemény a sok csalódás és dezillúzió után, ha ismét egy bátor és erélyes kormánypárti szót hall, méltán kérdheti: »várjon mit akarhat az illető, hogy így beszél ?« És mégis, daczára annak, hogy talán is­mét új csalódás és új dezilluzió várhat reánk, mi mégis igazi örömmel üdvözlünk a kor­mánypárt köréből minden őszinte, független, és bátor szót. Mert elvégre is, az ily őszinte és bátor nyilatkozatokat, hosszú ideig ellehet

Next