Pesti Napló, 1888. október (39. évfolyam, 271-301. szám)
1888-10-02 / 272. szám
272. szám. Budapest, 1888. Kedd, október 2. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politikai napilap. - - --■---------mm 39. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az 300 kiadás postai különküldést kívántatik, postabélyegre havonként 36 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A német császár Bécsben. — okt. 1. II. Vilmos királyunkat jön látogatni. A fiatal német császár, ki trónralépésének első aktusánál kijelentette országnak világnak, hogy »német, hőséggel« ragaszkodik a szövetséghez Ausztria-Magyarország uralkodójával, e szavának megerősítésére jön Bécsbe. A Bismarck-politika alapgondolatja az ifjú császár által elfogadva, az európai világpolitikának alapelvét képezi változatlanul. Ez adja ama megnyugvást, mely II. Vilmos császár trónralépte óta világrészünkön elterjedt, mely vaczogó háborufélelemtől voltrázatott az utolsó években mindig, mióta Németország dinasztiája tragikus halálesetek előtt állott, s a bizonytalanság, hogy mi lesz Németországban az agg Vilmos és a beteg Frigyes elhunyta esetére, mindenkit fédelemben tartott. Most, hogy II. Vilmos fiatal és erős, katonás és békés, konzervatív és bátor államok és népek megnyugosznak abban, hogy innen nem fenyegeti őket veszély, hanem Németország szövetségeseivel feladatául tűzte és tartja, lehetetlenné tenni a háborút, jaj annak, ki meginditja! A német császár utazása Pétervárra kitűnt, hogy nem volt ármány s nem czélozta a szövetség megbontását, vagy uj alapokra fektetését, hanem megnyerni iparkodott a czárt a béke politikájának. Ez talán sikerült. Oroszország, ha nem is mondott le keleti igényeiről és Bulgáriára neheztel, a pánszláv párt forradalmi izgatásait kevésbbé támogatja, s hogy nem akar keleti háborút, a czár fivéreinek látogatása és szívélyes fogadtatása Hamid szultánnál bizonyítja. Úgyszintén, hogy maga II. Sándor a Kaukázusban ázsiai tartományait ment megnézni. Az orosz sas keletnek fordul, nem nyugatnak. Csatlakozásról, szent szövetségről, reichstadti és skierniewiczei találkozásokról nem hallunk. A bolgár kérdés is pihen, mert megegyezésre nem jutván a hatalmasságok, senki sem akarja a kérdést bolygatni, nehogy miatta a prehenziók és akcziók keletkezzenek. Megnyervén ekként az orosz udvar a német udvart békeszeretetének s konzervatív nézeteinek a franczia köztársasággal szemben, ezután, mivel már saját politikájának ilyetén garancziájával bírt, II. Vilmos császár folytatja körútját az európai fejedelmeknél. Ő, a leghatalmasabb, de legfiatalabb, nagyatyjának és atyjának szövetségeseit személyes látogatásával tiszteli meg, részint hogy ismételje és maga személyében megkösse a fennálló szerződéseket, részint hogy személyes tapasztalatokat szerezzen a királyoknál és tanácsosaiknál s megbeszélje a jövő eshetőségeit, melyek szerint lesz intézendő a saját politikáját. Mindenütt, ahol az ifjú császár megjelent, ha saját hazájában, ha külföldön, akár belpolitikai, akár diplomácziai vagy katonai ügyekben szóljon, avagy tegyen, erős és határozott egyénisége lép előtérbe. S ámbár a nagyatyai hagyományok és Bismarck bölcsessége iránt igaz és mély tisztelettel viseltetik, tagadhatatlan, hogy II. Vilmos új tényező a politikában nemcsak hatalma és méltóságánál, hanem egyszersmind egyéniségénél fogva, mely önálló gondolkozást és eszélyt erős és szívós akarattal párosít. II. Vilmos császár, mióta trónra lépett, sokat nyert. Ha a porosz pártok és belviszonyok alakulása nem is nyújt világos képet már a közelgő választásokra való tekintetből sem, ez nem tartozik a külföldre: minket Németország külpolitikája érdekel inkább, melyhez saját külpolitikánk fűzve van. Ezen szempontból s mivel szilárd bizalommal ragaszkodunk monarchiánknak Németországgal való szövetségéhez, II. Vilmos császár látogatásának Ferencz József királyunk házánál felettébb örvendünk. A Habsburgok és Hohenzollernek frigye kedves nekünk. Albrecht főherczeg berlini utazása, mely a bécsi látogatást megelőzte, a két dynasztia között minden régi rivalitást megszüntetett, s a keserű emlékeket átadta a történelemnek. Hiszen II. Frigyes császár napló-töredéke a königgrätzi csatáról, bár indiskreczió által tétetett közzé, fényes bizonyítéka, hogy a Hohenzollernek nem ellenségei Ausztriának Németországon kívül, habár azok voltak Németországon belül. Arról pedig szó sem lehet, hogy a Habsburgok Németországba visszatérni akarnának, miután számukra több jövendő nyílik egyebütt. S nagyobb biztonság a Hohenzollernekkel való szövetség, mintsem az államjogi kötelék Németországgal. Ausztriát pedig nemzetiségi viszonyai s a dualizmus nem eresztik Németországba vissza többé. Az osztrák németeknek be kell érniök a német szövetséggel a mint azt Bismarck kifundálta s Andrássyval megkötötte. Ha a császárok tudnak barátok lenni, a népek is tudjanak tartani barátságot. Sem több, sem kevesebb ne legyen az osztrák németek igyekezete annál, amit császárjuk helyesnek ítél és a monarchiára nézve üdvösnek tart, s bizonyára Vilmos császár a legkeményebben ítélné el azon osztrák németeket, kik az ő jelenlétét Bécsben vagy Styriában haza- és dinasztia-ellenes tüntetésekre kívánnák felhasználni. Hogy e tekintetben kísérletek létettek egy indulatos párt részéről az osztrák fővárosban, az politikai jelentőséggel egyáltalán nem bír, csak jele az osztrák pártviszonyok ziláltságának s egyesek esztelenségének. A német császár nem azért jön Bécsbe, hogy ott az antiszemitákkal és német naczionalistákkal szövetkezzék, hanem hogy Ferencz József királylyal és Ausztria-Magyarországgal európai nagy politikát csináljon. Velünk, nem nélkülünk, nem ellenünk látjuk a német császárt a világ folyását szabályozni. Innen merítjük a reményt, hogy keleti érdekeink nem fognak csorbát szenvedni, miután mi nyugaton Németország érdekeit védelmezzük. Óhajtanak, bárba II. Vilmos császár, mielőtt Rómába indul, Budapestet is szerencséltetné látogatásával. Látná meg saját szemeivel, hogy a német szövetség a magyarokban bírja legerősb támoszlopait. Bécsben nem láthatja Magyarországot, s Magyarország faktor a szövetségben. Rómában fogja találni a német császár a hármas szövetség külpolitikájának legaktuálisabb részét. Az ellentét Németország és Francziaország közt nem lehet nagyobb, mint Francziaország és Olaszország között. Crispi nem békésebb mint Bismarck, Kálnoky legbékésebb. Ők hárman egyetértenek, az bizonyos s királyunk nem ok nélkül küldte a szent István rendet az olasz külügyminiszternek. Helyesli ennek középtengeri politikáját és francziaellenes magatartását, álláspontját a keleti kérdésekben és ragaszkodását a közép-európai szövetséghez. Amit Ferencz József király és II. Vilmos császár Bécsben végeznek, azzal megy utóbbi Umberto királyhoz Rómába. A római utazás befejezése a fejedelmi látogatásoknak és betetőzése a császári politikának. Jelentősége kimérhetlen; a jövő fogja megmutatni, hogyan módosult e tanácskozásokban ama szövetség, melynek szövegét a télen Bismarck közzétette. Hogy módosulni fog, tudjuk, de nem gyöngülni, hanem erősbittetni s ezért hiszszük, hogy a béke megtámadhatatlanná tétetik sok időre. Budapest, okt. 1. Vilmos császár a szombati és vasárnapi napokat, mint említettük, Mainau szigetén a badeni nagyherczegnél töltötte. Tett ugyan kirándulást Konstanzba, hol nagyszerűen fogadták, de ezt a két napot mégis inkább családjának, elsősorban agg nagyanyjának, Auguszta özvegy császárnének szentelte, ki legszűkebb családi körben vasárnap ünnepelte 77. születésnapját. Csakhogy még e két napon is fontos politikai esemény játszódott le, mely Németország belügyei szempontjából teljes figyelmet érdemel. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Október 1. — Irodalmi esemény. (Az akadémia ítélete a Péczely pályázatról.) Egy valódi irodalmi esemény történt. Az akadémia odaítélte és kiadta a Péczely -díjat Bartók Lajos történelmi drámájának, »Thurán Anná«-nak. A pályázat nyílt pályázat volt, s művével együtt az író is mérlegelésbe jöhetett. S ez ad kétszeres fontosságot az akadémia ítéletének. Mert senkinek sem juthat eszébe, föltenni, hogy az akadémia személyes rokonszenvek után indult, és protekciót gyakorolt. Sőt ellenkezőleg, mindenki, aki a viszonyokat ismeri, azt hihette, hogy az akadémia ezúttal is következetes marad rideg szigorában mindazok ellen, akik nem kegyeltjei. S hogy Bartók Lajos nem tartozik az akadémiai döntő körök kegyeltjei közé, az köztudomású. Bartók Lajos minden talpalatnyi tért, melyet az irodalomban elfoglalhatott, nagy küzdelmekkel és nagy munkálkodással vivott ki. Nem a befolyásos irodalmi körök által, hanem úgyszólván azok ellenére emelkedett. S hogy ő most mégis koszorút s jutalmat egyszerre kap az akadémiától, — ezt bizonyára nem személyének köszönheti, hanem drámája értékének. S ezért irodalmi esemény az akadémia ítélete. De a dicsőség, melyet az akadémia Bartók Lajosnak nyújt, visszaszáll magára az akadémiára is, valamint hogy az a sok gáncs, melyet a múltban, sokszor igazságtalanul, gyakorolt, szintén visszaszáll az akadémiára. Az eset, hogy Bartók Lajos megnyerte az akadémiai díjat és koszorút, az irodalmi körök előtt épp oly váratlan és meglepő, mint volt a politikusok előtt az, hogy éppen ma egy hete báró Kaas Jvert belvárosi képviselőnek választották meg. S az öröm is épp oly igaz és őszinte fölötte. Az akadémiai jelentés, melyet alább egész terjedelmében közlünk, egyik legszebb műve Beöthy Zsoltnak. Úgy az elmélet, melyet fölállít, mint a kritikai bonczolat, egyaránt remek. De senkit meg ne tévesszen a hang és a modor ebben a jelentésben. E jelentés az akadémiai álláspontnak megfelelően ezúttal is igen szigorú. Bartók drámájának esztétikai bonczolásában csaknem kérlelhetetlen. De semmi kifogásunk sincsen e szigor ellen, ha az olykép végződik, hogy ami a drámában jó és szép, az nem bókok és dicséretek által ismertetik el, hanem azon tény által, hogy a jutalom és a koszorú kiadatik neki. E tény minden bóknál és magasztalásnál többet mond, s ha az akadémia ekként konkludál, akkor szívesen elfogadjuk a legszigorúbb analízist. Mert csak a rosszakarat gyanúja teszi ódiózussá a szigort, ellenben az esztétikai meggyőződés soha. Az akadémiai jelentés, egész terjedelmében a következő: Tekintetes akadémia! A Péczely József-féle alapítványból történeti drámákra ez alkalommal utólszor kitűzött pályadíjért három munka versenyzett: »N ő i f u r f a n g« Szabó Sándortól, »Pater Laurentius« Hóditól és »Thurán Anna« Bartók Lajostól. Mind a három nyomtatásban jelent meg és küldetett be. A bíráló bizottság, melynek egyhangú megállapodását lesz szerencsém a következőkben előterjeszteni, Heinrich Gusztáv és Szigeti József bv. tagokból s a jelentéstevőből állott. Az egyik drámát, Szabó Sándorét, mint nem történetit, az ügyrend s a pályázathirdetés alapján a bizottságnak ki kellett zárnia a versenyből. A másikat pedig, Hódinak II. Ulászló korában játszó tragédiáját, nem tarthatja komoly figyelmet érdemlőnek. Ez már történetet dramatizál, de olyat, amely sohasem történt meg, s ami még sokkal rosszabb, olyan mesében dramatizálja, amely soha és sehol sem történhetett meg. Mindenben szegény ez a történeti tragédia: színezetben, gondolatokban, igazságban, képzeletben, csak egyben gazdag: szavakban. Az elvesztegetett szavaknak elrettentő példája képen állván előttem, legyen szabad mindjárt a harmadik és utolsó pályázóra térnem át. Ez Bartók Lajosnak »Thurán Anna« czímű történeti drámája. A személyek sorában egyetlen ismert történeti név sem fordul elő; Mátyás királyt, Podiebrádot, a cseh Axamithot csak emlegetni halljuk egyszer-másszor. Egy kis város krónikája az, melyből a mese, vagy annak főindítása véve van. Mindez nem baj, így is lehetne épp oly joggal történeti, mintha Mátyás és Axamith a színes,párbeszédben végeznének egymással. A történeti költemények két fajtája bármennyire eltér is egymástól koncepczióra nézve, szelleménél fogva egy név, egy kalap alá tartozik. Egyik az, midőn a történet ismert eseményei, vagy a szó igazi értelmében, történeti személyeknek viselt dolgai szolgáltatják anyagát. Szóval, mikor a költői eszme a történetből fakad, az összeütközést és megoldást a történet nyújtja, de aztán a részletekre nézve a költő képzeletében, az eszméhez képest módosul, alakul. A másik az, mikor a költő a lelkében született eszme kifejezésére, megelevenítésére a jelen viszonyainál alkalmasabbnak tartja a múltéit s nem a történetet alakítja költőileg, hanem a költöttet történileg. Sok jellem, szenvedély, tett, esemény hihetőbbé s ennélfogva hatásosabbá lesz a múlt, ennek bizonyos, megfelelő korszakai keretében, mint a jelenben. Nem tudom, Bártfa városának krónikája milyen teljességben vagy milyen töredékben tartotta fenn a Bartók drámájában feldolgozott eseményt, de úgy látom, nem annyira történetet tett költőivé, mint inkább költeményt történetivé. Ilyen esetben a történelmi háttér emelkedik kiváló fontosságra. Megítélés tárgyává lesz a kapcsolat helyessége és ereje egyfelől a költemény alakjai és cselekvénye, másfelől kora között. A mű értékét illető kérdésül áll elő, hogy jellemek és tettek megfelelők-e a kor szellemének, erkölcseinek, felfogásának, s hogy nyilatkozik-e a költeményben az a talán történeti realizmusnak nevezhető adomány, mely a múlt bizonyos korszakát a maga különösségében, sajátszerűségében megeleveníteni képes. Minden művészet fő elve: a jellemzés. A költői eszmének s képviselőinek meg a történeti kornak egymást jellemezni kell segíteniök, jellemzőleg olvadniok össze. Alakok és mese inkább abba a korba illők, abban hihetőbbek s vele bensőbben és szorosabban összefüggők legyenek, mint bármely mással. Csak igy nevezhető a költemény, mely a múlt viszonyai közt mutat fel költött vagy merőben ismeretlen tárgyat, történeti költeménynek, így fogadjuk el történetnek, a mit ad, csakhogy fel nem jegyzett történetnek. Bartók drámája a történetnek bizonyos általánosságban való felfogását mutatja. Meséjéhez oly korra volt szüksége, melyben ellenség és felmentő sereg találkozhatnak Bártfa városának kapui előtt, míg odabenn a város atyái fejetlenség és pártoskodás között gyakorolják a pallosjogukat. A dráma kora ennyiben Mátyás kora, de éppen ennyiben s éppen így lehetne még sok más kor talán egészen a Rákóczi háborúig. Ugyanezekkel a személyekkel, ugyanezekből az indítékokból, ugyanazon a módon, majdnem ezekkel a szavakkal megeshetett volna ugyanez a történet, régibb históriánknak bármely szakában. Mátyás külön világának a darab lényegéhez tartozó emberekben és dolgokban alig volt nyoma. A személyek általában izgalmas, háborús idők erőszakosabb emberei a régi felvidéki városi élet, közigazgatás, jogszolgáltatás viszonyai közt. Ez életnek, e hosszú időn át fennállott politikai és társadalmi rendnek némely élesebb sóhaját felhasználta a szerző s cselekvényével szorosabb összeköttetésbe tudta hozni, mint ezt magát azzal a külön korral, melybe helyezte. De figyelmetlenségből egy-két kisebb történeti botlás is csúszott ki tolla alól, így a régi magyar katonai rangfokozatoknak a mostani neveket adja s a hadnagy már a legalsó tiszti rang. Más helytt Mátyás alatt Magyarországon portyázó törökök asszonyokat és gyermekeket rabolnak. Ez már több mint félszázados tévedés. De lássuk röviden a mese folyamát. Bártfa város népe ünnepi fogadására készül harczokból dicsőséggel megtérő fiának, a fekete sereg egyik vezérének, Velitorisz Henriknek, ki »Mátyással legyőzte Podiebrad cseh királyt.« A fejedelem nemcsak a vitézt halmozta el kitüntetésekkel, de az ő kedvéért szülővárosának is kiváltságokat és szabadalmakat adott, többek között pallosjogot. Vekitoriszra otthon nagy szükség van, mert Axamith cseh rabló hadai fenyegetik Bártfát s benn a városban dorbézolás, gondtalanság és fejetlenség uralkodnak. Egyik tanácsos, Konstil, a csehekkel készül czimborálni s csak véletlenül kerül kézre a czigány kém, kitől üzenetet küld Axamithnak. Konstil különben nemcsak politikai, hanem szerelmi cselszövő is. Az özvegy Medisz Borbála kezére vágyik, ki meg Velitoriszt szereti meghallgatatlanul s várja epedve. Oldalánál barátnője, az öreg polgármester leánya, Thurán Anna, kiért meg Roselli hadnagy sóvárog hiába. A leány szive még ki nem fakadt bimbó, így találja a dolgokat Bártfán a bevonuló Velitorisz, ki elutasítja a neki készített tisztességeket, a közelgő zivatarral megrémíti a városi tanácsot, Konszl árulását fölfedezi s a népet megfeddi. Az öreg Thuránnal együtt mindenki érzi, hogy a város sorsát most erős kezekre kellene bízni s Velitoriszt választják polgármesternek. A fiatal hős az ünneplők közt meglátja Thurán Annát, megszereti, szerelemre gyújtja s atyjától megkéri kezét. A leány, a mint szerelme megváltja egyszerű naivságából s hév, erély, elszántság, áldozatkészség foglalják el lelkét, mivel szerelméből fakadva s szerelmét szolgálva, a darabnak legjobb jellemrajza. Nem tudná elviselni, hogy boldogságának első perezei vérrel legyenek megfertőztetve: kedvesétől kegyelmet kér és nyer az áruló Konsulnak, kinek gonosz szenvedélyeit azonban Velitorisz nagylelkűsége inkább szítja, semmint hogy csillapítaná. E megkegyelmezés már ballépés volt, mert a hirtelen közelgő veszedelemben elrettentő példára lenne szükség. Axamish levélben kéreti föl a várost, vagy elpusztítással fenyegeti. A lakosság maga nem bírhat vele , segítséget kellene kérni. De a király seregével messze délen jár a törökök ellen. A város sorsa azon fordul meg : akad-e valaki, aki elszánja magát, hogy lóhalálában Mátyáshoz nyargaljon és fölmentő csapatokat kérjen. Velitorisz, kinek előbb már Thurán, egy senki által nem ismert titkos kijárás kulcsait adta át, ráadja magát a vállalatra. Ő járhat úgyis legtöbb sikerrel, mint a király kedveltje. De előbb magához akarja kötni menyasszonyát, hamarjában megesküszik vele s indulni készül. Tartóztatják legalább a nászéjre, de ő tudja, hogy nincs egyetlen veszteni való óra sem s fölhevült kötelességérzetében búcsúzik övéitől. De mikor indul, már föltámad szerelme vágya. Szavát nem veheti vissza többé tekintélyének koczkáztatása nélkül s a titkos kulcsra gondol, melynek segítségével észrevétlenül visszajöhet. Ezzel végződik az első felvonás. A második felvonásban Bártfa már ostrom alatt áll. Konstl folytonosan izgat a védelem ellen, zenebonokat támaszt a föladás mellett, zavarokat szít, melyeket mindenki tud s amelyek nem kis mértékben gyöngítik a védelmet. És csodálatos, hogy ilyen veszedelmes körülmények között, mindvégig eszébe sem jut senkinek, hogy ezt az embert józan ész és minden törvény szerint el kellene tenni láb alól, vagy legalább ártalmatlanná téve, megszabadítani a szorongatott várost izgágaságaitól. Az első jelenetektől kezdve tudja mindenki, hogy áruló s ennek ellenére az árulást mintegy hivatalos tisztének tekintve, nem bántja senki. Csak várják a felszabadító Vektoriszt. Anna nem mutatja férje után azt a türelmetlenséget, mely helyzetében természetes lenne, sőt a felőle szóló balhírekre aggódni sem látszik érette, hanem vidám virágénekeket dúdol. A szeretőnek nem sóvárgását, hanem boldogságát mutatja. Ez feltűnik Konsulnak is, de különösen Anna barátnéjának, Borbálának, ki következetlen nagylelkűséggel őrködik most a távollevő Velitorisz érdekein. A darab kezdetén úgy mutatta be magát, hogy ha Velitorisz mást fog szeretni, »átkát mennydörgi az ég boltozatára, mig rá szakad romokban s eltemeti.« De utóbb meggondolta magát és a szerző segítségével sikerült neki az emberi feladatok egyik legnehezebbike és legkétesebbike, vérmérsékletének megváltoztatása. Velitorisz csakugyan mást szeretett meg, sőt el is vette ezt a másikat, s Borbála mélyen megfeledkezett átkáról és a romokba döntendő egekről, sőt ellenkezőleg Velitorisz házi tisztességének és boldogságának leghűbb és feláldozóbb őrévé lett. Ők hát ketten Konsullal gyanúba fogják Annát, vidámsága s némely elejtett ezérzásai révén, hogy szeretője van. A beköszöntő éjjel résen állanak. Annának csakugyan vendége jó, Velitorisz, ki a titkos kulcs segítségével már a nászéjen fölkereste s nem tudván elszakadni boldogságától, most az éjszaka leplében újra hazaszökik. A szegény bártfaiak várhatják a fölmentő sereget; ők pásztoróráikat élik. A jelenetben »Romeo és Julia« utolsó találkozásának örök dallama visszhangzik. De a leskelődők meglepik őket. Az álruhában nem ismerik meg Velitoriszt, ki Konsult legázolva menekül. Zaj támad s megjelenik az öreg Thurán is. Annát mindnyájan bűnösnek tartják s Roselli hadnagyot gyanúsítják. Az asszony nem árulhatja el férjét, ki szerelméért elárulta kötelességét. Mit sem vall, csak annyit, hogy »örömmel hal meg bűntársáért s imádja őt.« Börtönbe hurczolják. A harmadik felvonás a törvényt ülő bírák közé vezet. A tulajdonképeni cselekvény ebben az egész felvonásban áll. Anna állítólagos vétkét csak a régi büntető törvény megvilágításában látják: ennyi az egész. E maradottságot a szerző a lehető legizgatóbb hatásokkal akarta galvanizálni. A törvénylátó tanács egy garázda zsoldos katonát, egy boszorkányt s egy házasságtörő párt ad egymás után a hóhér kezére. A színi előadás érzéki képében ez kétségkívül már igen is erős »korfestés«. Az izgalmat alig fokozhatja feljebb Anna perének tárgyalása. A gyanút növeli ellene, hogy Roselli hadnagy akkor éjjel, midőn Annát légyottan érték, megszökött a városból. Az asszony a szerelmi feláldozás rajongó makacsságával tagad meg minden egyenes vallomást, de minden kétértelmű szavával magára látszik vallani. Tanuk szólnak ellene s különösen Konstil tör életére. Ez a lepcses nyelvű és bőbeszédű intrikus elfeledkezni látszik arról, amit a cselszövők nem igen szoktak szem elől téveszteni: a maga érdekéről s egyenest ellene dolgozik. Szereti Borbálát, akiről tudja,hogy Velitariszért rajong. Ha már most sikerül neki az, amire kézzellábbal törekszik. Anna elemésztése, úgy Vektorisz szabaddá lesz s neki annál kevesebb a kilátása, hogy Borbálát megnyerje. Míg a közönséges belátás szerint arra kellene törekednie, hogy vetélytársa, kötve Az 1866-ban detronizált Adolf nasszaui herczeg kibékült Vilmos császárral s fiával együtt látogatást tett nála Mainauban. A két herczeg a császárnál ebédelt s azután elkísérte Konstanzba. Minthogy a császár és a herczeg, mikor elváltak, a nagy nézőközönség előtt, a legszivélyesebben búcsúztak el, kétségtelennek látszik, hogy a kibékülés teljes s a nasszaui herczeg belenyugodott a sors eldöntésébe, vagyis formálisan lemondott minden igényéről ősei örökére, a szép nasszaui tartományra. Egy praetendenssel kevesebb van tehát Németországban. A kibékülést a badeni nagyherczeg közvetítette s azt hiszik, hogy Nasszauért a herczeg másutt fog kárpótlást nyerni. Vilmos németalföldi király halála esetén ugyanis Luxemburg nagyherczegségben a trónutódlás joga a régi örökösödési szerződések értelmében a nasszaui házat illeti s kétségtelennek tartják, hogy Németország ezen jogot most, miután a herczeg német birtokairól önként lemondott, el fogja ismerni, sőt annak gyakorlati érvényt is szerez. A párisi gróf manifesztuma. A párisi gróf, mint távirataink jelentették, a napokban két politikai tartalmú, manifesztumszerű levelet tett közzé, melyeket azonban már hetekkel ezelőtt irt. Az első Audiffret- Pasquier herczeghez, a másik Bocherhez van intézve. Mindketten oszlopai az orleanizmusnak s aug. 23-án a párisi gróf születésnapja alkalmából rendezett banketten nagy beszédeket tartottak, melyben elveik jövendőbeli diadalát hirdették. A herczeghez intézett levél így hangzik : Loch-Kennard-Lodge 1888. aug. 26. Kedves herczegem! Midőn ön az aug. 23-diki banketten a monarchiáról szólt, mindenkinek szivét megdobbantotta. Ön megmutatta Francziaországnak, hogy ez a monarchia az összes kormányformák közt a legkonzervatívabb, de egyszersmind a legliberálisabb lesz. Az a kényszerűség, hogy a nagy társadalmi érdekeket a köztársasági intézmények átkos behatása ellen megvédjék, gyakran arra kényszeríti a monarchistákat, hogy a választási küzdelmekhez minden konzervatívval közös mezőt válaszszanak. Éppen ez okból kell ma inkább, mint valaha ama küzdelmektől távol hitüket és reményeiket kifejezniük. Ezzel maguknak, ezzel az országnak tartoznak s ez az őszinteség nem árthat ama szövetségeknek, a melyeket a választások küszöbén kötniök kellene. Szerencsét kívánok tehát önnek, hogy e tekintetben jó példával ment előre. Remélem, követőkre talál s az ön nemesszivü felhívását, mint érdemli, a franczia nők is meg fogják hallani. Fogadja stb. Fülöp. — A második levél szept. 1-én kelt s igy hangzik: Kedves Becker! Éppen most olvastam a beszédet, melyet ön azon a banketten tartott, amelyet önnek ama megye választói rendeztek, kiket ön a szenátusban képvisel. Köszönetet mondok önnek. Jó, hogy oly ékesszóló hangok, mint az öné, hirdetik az országnak az igazságot. Ön igazságos szigorral ítélte el egy hitelvesztett, tehetetlen kamara magatartását, melynek napjai megszámlálvák s mely lételét meghosszabbítani iparkodik, mert tagjainak többsége fél az általános szavazatjog ítéletétől. Jól teszi, hogy elismeréssel adózik a bátor kisebbségnek, mely mindig résen állva sohasem mulasztja el védeni a konzervatív érdekeket a köztársasági szenvedélyek és pazarlások ellen. Aki e kisebbséghez tartozik, az bizalommal léphet a választók elé. A kamara ezen tagjai újra megválasztásukat nemcsak az öszszes konzervatívok egyesülésének fogják köszönni, mely 1885-ben győzelmöket biztosította s melyet erélyesen föl kellene tartani, hanem annak is, hogy az utóbbi három év tapasztalatai kiábrándították a választókat a mostani kormányzatban való hitekből. A nélkül, hogy ez egyesülést megbontsák, az alkotmányreviziót fogják követelni s mint ön az 1884-ki kongresszus szószékén tette, fognak tiltakozni a föltevés ellen, hogy a köztársaság a nemzeti akarat fölébe helyeztessék. Mindenekelőtt köszönöm önnek a modort, melyben a monarchiáról s a szolgálatokról szólt, melyeket csupán ez tehet az országnak. Ő a szükséges megoldás s a monarchikus párt a döntő napon sorait megszaporítva fogja látni mindazok által, kik a haza javát többre becsülik csöndes óhajaiknál és hajlamaiknál. Fogadja stb. A lapok e nyilatkozatot úgy fogják fel, hogy a párisi gróf jóváhagyja a monarchisták és boulangisták közt eddig fejlődött viszonyt s a választások alkalmából formális szövetségre kész velük lépni. Bátor hang a kormánypártból. — okt. 1. Sokszor megtörtént már, az utóbbi 13 év alatt, hogy a kormánypárt egyes tagjai, választóik előtt, nagy néha magában a képviselőházban is, leplezetlenül és bátran mondtak a kormányrendszer fölött sújtó ítéletet. És az ellenzék, valamint az egész ország független közvéleménye nemcsak tetszéssel, hanem azzal a reménynyel is fogadta az ily merész és önérzetes hangokat, hogy tehát a kormánypártban is megmozdult a hazafias lelkiismeret és ott is vannak férfiak, akik nem tűrik a korrupcziót, sem pedig a politikai nullitásoknak pöffeszkedő uralkodását. De mi történt mindig? Az illető kormánypárti képviselő, egy bátor és független beszédben kiöntötte haragját, vagy megmutatta körmeit, s mikor arra került volna a sor, hogy a merész és hazafias szavak tettekké váljanak, akkor már az illető bátor férfiút nem lehetett látni és hallani sehol. És minden a régiben maradt. Megmaradt a korrupczió, megmaradt a nullitások pöffeszkedő uralkodása, és megmaradt a nyílt szavú bátor férfiú is, szófogadó és engedelmes kormánypárti képviselőnek. Mindez nem egyszer, hanem számtalanszor megtörtént márelannyira, hogy a közvélemény a sok csalódás és dezillúzió után, ha ismét egy bátor és erélyes kormánypárti szót hall, méltán kérdheti: »várjon mit akarhat az illető, hogy így beszél ?« És mégis, daczára annak, hogy talán ismét új csalódás és új dezilluzió várhat reánk, mi mégis igazi örömmel üdvözlünk a kormánypárt köréből minden őszinte, független, és bátor szót. Mert elvégre is, az ily őszinte és bátor nyilatkozatokat, hosszú ideig ellehet