Pesti Napló, 1889. október (40. évfolyam, 270-300. szám)

1889-10-09 / 278. szám

278. szám Budapest, 1889. Szerda, október 9. 40. évi folyam. Szerkesztési Iroda , Ferencziek­ tere, Athenusm­é­p st­­­a­t. A kp szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghaz intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak «. Kéziratok nem adatnak vissza. KiaM-Urstel i Parencziek-tare, Atkaaaan m-é p ft 1 • t. A l*f anyagi részét illető közleményük (előfizetési pénz, kiadós kfirti panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr Politikai napilap, Előfizetési feltételek­­ A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest« , kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra S M, Ha M astt Uadá* P*»“»! különkSltteee kívánunk, posUbólyngzt áSTWkáne I» ka, évnegyedenktot 1 forint CotUfizeteaM, Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti VSTapló« kiadó-Hivatal&IMB Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épütet, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. A közigazgatási reform. (I.) A magyarországi pártviszonyokat saját­ságosan jellemzi, hogy az állami adminisztrá­­czió kérdése addig, a­míg azzal csak az el­lenzék egyik árnyalata foglalkozott, mellőzött helyzetéből nem bírt kibontakozni; most azonban, midőn azt a kormány kiváló férfiai programmjukba felvették, kezd egészen aktuá­lis jelentőséggel bírni, és több oldalról a sajtó útján is megvitatás tárgyát képezi. És mert ezen ügy nem egyedül a tiszt­viselők kinevezése körül forog, hanem az egy oly nagy fontosságú reform, a­mely hivatva van átalakítani egész belkormányzatunkat, és mert kapcsolatban áll ez fontos politikai és közjogi kérdésekkel, kívánatos, hogy a meg­oldás módozatainak megállapítása előtt az, a napi és szaklapok útján is minden oldalról megvitattassék, sőt talán nem lenne helytelen az sem, hogy a törvényjavaslat — ha elkészül — a politikai pártállásra való tekintet nélkül, a törvényhatósági bizottságok által kiküldött és egyes törvényhatóságokból a kormány ál­tal meghívott szakférfiak megbírálása alá ve­tettessék. Ezek előre bocsájtása után, természete­sen azon véleményben vagyok, hogy mind­azoknak, a­kik az állami közigazgatásnak hí­vei, pártkülönbség nélkül szót kell emelniök, — nem várva a felülről jövő engedélyre, — sőt kívánatos, hogy minden szó, a­mi e tárgy­ban elhangzik, nem politikai pártszempontból, de tisztán tárgyilagosan bíráltassék ; ha így fog történni, akkor reményünk lehet arra, hogy oly törvény fog alkottatni, a­mely a közérzületet megnyugtatni és hazánk, nem­zetünk belső fejlődésének és jövendőjének talpkövét megalkotni hivatva leend. De ha úgy, mint nálunk többnyire tör­ténni szokott, ismét csak az fog a hatalomban levők szemei előtt lebegni, hogy miként lehet a hatalmi kört terjeszteni, miként lehet a kormány örökkévalóságának biztosítékait egy közigazgatási törvényben ki­eszelni, akkor ne beszéljünk reformokról, mert azokra kilátás nem lehet; megörökítése leend az a pártzsarnokságnak, a­mely ellen csak az elkeseredés fegyvereivel lehet harczolni, úgy miként a vallási intoleranczia ide­jében a fanatikusok ellen küzdöttek.­­ De ily helyzet állandósítása oly veszélyes, mely kiheverhetetlen szerencsétlenséget hoz­hat hazánkra, nemzetünkre. Önző czélok és pártérdekek eléggé megrontották már hazánkat, térjünk el ezektől, ha az új kornak építeni akarunk. * * * A közigazgatás államosítása gyakorlati megoldásának kérdésére hírlapi czikkben bővebben kiterjeszkedni alig lehet, csak főbb vonásokban lehet az irányt megjelölni, a­mely egyéni véleményünk szerint az átalakítás nagy munkájánál követendő. Az arra hivatott körök részéről nyilat­kozatok nem lévén, a­melyek kritika alá len­nének vehetők, csak egyes dolgokra tehető észrevétel, a­melyek megállapodáskép némely lapok által szellőztettek. A napilapokban olvasható volt, hogy mindenekelőtt az árvaszékek államosítása ve­tetik fel a programmba. A­mily érthetetlennek tartom az árva­székeken kezdeni az államosítást, mert az árvaszékek vagyonkezeléssel és árvák gondo­zásával foglalkozván, minden rendszerbe könnyen beilleszthetők, éppen olyan kevéssé értem, mit jelenthet az, hogy az államosítás legyen részleges és fokozatos. Vagy helyes az állami adminisztrác­ió behozatala, vagy nem. Ha igen, akkor nem részleges foltozás a teendő, mert az bizonyo­san minden körülmény között csak új provi­zóriumra vezet. Próbálgatás pedig rosszabb a semmittevésnél. A próbák rendesen hiányo­sak és nagyon drágák, korteskedésre és arra jók, hogy sok embernek előnyt nyújtsanak az előléptetésre és hivatal­nyerésre s nyug­talanságot idéznek elő az egész vonalon anél­kül, hogy a várva várt biztonság és javulás érezhetővé válnék. Ezért, ha államosíta­ni akarunk, az egész vonalon szer­ves összefüggésben álló reform­művet kell alkotni. A vármegyei közigazgatás államosításá­nak csak akkor van értelme, ha a közigazga­tás minden ágában egyöntetű és egymásba vágó reform léptettetik életbe. Egyszerűsíteni kell sok dolgot, a­mi most fölösleges, drága és időpazarló, és lehetőleg összevonni több közigazgatási ág teendőit. A fő azonban az állami adminisztráczió behozatalánál, hogy a vármegyékbe delegált felelősség nélküli főispáni állás, úgy, a miként az az 1886. évi XXI.t.-cz. által megalkottatott, ezen minőségében ok­vetlenül megszüntettessék. Mert a mai főispánoknak az adminisztráczió ellenőr­zése csak mellékfoglalkozásuk s ah­hoz többnyire nem is értenek, de a kormány egyszerű eszközei ők. Mert hihetetlen dolog az, hogy miniszteri tanácsosi ranggal bíró tekintélyes úr, egyszerű kegyére van bízva a belügyminiszternek, és a­míg az írnokot is csak fegyelmi úton lehet elmozdítani, a fő­ispán egyszerűen bármikor elbocsátható. A jelenlegi főispánok, még a jobbak is, nagyobbrészt nem az igazságos pártatlanság­ban, a közigazgatás pontosságának megho­nosítása körüli munkásságban igyekeznek versenyezni és hasznos szolgálatokat tenni a közügynek és a hazának, de akarva, nem akarva kortesvezérekt a törvényhatóságokban, mert ha a kormány czéljait keresztül nem vi­hetik, akár helyes az, akár nem, kegyvesz­tesekké válnak és mehetnek. Mit tesznek te­hát ? (Tisztelet a kivételeknek.) Meghonosítják a politikai kéjelgést, rendszert oltanak be a­­ közéletbe, melynek gyümölcse a korrupczió; minden személyt és ügyet csak a pártszenve­dély szemüvegén néznek s mentői szenvedé­lyesebbek, annál inkább visszaélnek hatal­mukkal, megrontják a közügyek iránti ér­deklődést és a közszabadságot lerombolják. Minélfogva tehát, ha az 1886. évi XXI. tcz. változtatása nélkül behoznák az állami admi­­nisztrácziót, ez volna a modern Bach kor­szak, sőt sokkal rosszabb annál, mert a­míg az ellen az egész nemzet egyhangúlag tilta­kozott, az ilyen bürokrácziával szemben el­lenben, a­melynek sallangja és alkotmányos színe is van, a hazát is áruba lehetne bocsá­tani, az országgyűlési képviselők választására való nyomás által. Az állami adminisztráczió nem önczél, de az csak eszköz hazánk, nemzetünk bizton­sága, jó hite és közgazdasági érdekéből, de életbe léptetése csak akkor kívánatos, ha az önkény uralma ki lesz zárva és a tisztvise­lőknek a politikai életre való befolyása csak a közcsend és az államellenes törekvések te­kintetéből tartatik fen; a közszellem al­kotása és a politikai jogok gya­korlása szempontjából ellenben a teljes szabadság biztosít­­tatik. Ha szerves, átgondolt és nem hatalmi, de a közérdeknek szempontjából tervezett reformot életbe léptetni nem akarnak, de csak a választás helyett kinevezést akarnak a vármegyékbe behozni, akkor inkább ma­radjon a jelen helyzet, mert legalább olcsó és a szabadságnak több garanc­iáját látjuk benne, mint ha teljesen ki leszünk szolgál­tatva a hatalom önkényének, a­melynek csa­pásait már most is eléggé érezzük. A közigazgatás reformját egyedül a tisztviselők kinevezésének kérdésével meg­oldva nem látván, a közigazgatás államosítá­sánál revideálandók mindazon törvények, a­melyek a vármegyei, a községi, a pénzügyi, a közlekedési, a tanügyi, a közgazdasági és köz­egészségügyi, sőt részben a törvénykezési ágát is érintik az államéletnek. Az 1886. évi XXL, XXII. és XXIII. t.-cz., az 1883. évi I-s., az 1887. évi XX. és XXII., az 1874. évi XXXIII. t.-cz. az 1877. évi XXII.és az 1876.évi XI.tör­­vényczikkek mindenesetre kell, hogy gyökeres és kombinált át­alakítás tárgyát képezzék. A törvényhatóságok az adminisztrác­ió­­ba ez idő szerint a tisztviselők választása ál­tal is befolynak, a választott tisztviselők in­tézik a vármegyei és állami közigazgatást. Az állami adminisztrác­ió behozatalával a funkc­ió ezen ágára a vármegyének csak a felügyeleti és ellenőrzési joga maradna meg. A vármegye a tisztviselők választásának jogát vesztené, de ki kellene terjeszteni jo­gait különösen a kulturális és közgazdasági ügyekre, és hogy az állami adminisztráczió minden ágában a felügyeleti, ellenőrzési és közvetve a fegyelmi jogot is gyakorolhassa. A vármegye jogai,­­ a választás kivé­telével, a­mit jelenleg is már csak részben gyakorolhat, úgy a mint azok az 1886. évi XXI. t.-cz. 47. §-ában olvashatók, fentarthatók ugyan, de bővítendők és pótolni kellene azo­kat a többiek között egy fontos, a közügyek iránti érdeklődést növelő joggal, t. i. a tör­vényhozásba való befolyást kell részére biz­tosítani az­által, hogy egy, esetleg két tagot válaszszon minden törvény­hatóság a felsőházba. Ezen jog a törvényhatóságot értékében emelné, a várme­gyék régi fényét és a parliamentáris életre való befolyását biztosítaná. A vármegyék lennének jövőben is a parliamentarizmus elő­­iskolái, a­hol a közügyek behatóan tárgyalás alá vétetvén, irányt adó közszellem lenne al­kotható és csakis ez adna nekik politikai életet. Kérdés, mi történjék a közigazgatási bi­zottsággal ? Viczmándy Ödön, Zemplén v.­megye főjegyzője. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Nemzeti színház. (Nora. Dráma 3 felvonásban. Irta Ibsen Henrik. Fordította Reviczky Gyula. Első előadása a nemzeti színházban 1889. október 4-ikén.) (III.) Az áruló levél megérkezett rendeltetése helyére. Kettős Könyvvitel úr, a­ki eddig olyan sima, olyan helyes volt, mint azok az újdonatúj bank­jegyek, melyeknek immár parancsnokává lett, a nyá­jas Helmer kiront dolgozó szobájából mókuskájához, és ilyenforma brutális szavakra fakad: — Boldogtalan ! Mit cselekedtél ?! Oh, mily bor­zasztó ébredés! Nyolcz esztendeig szemem fénye volt, és mit kellett megérnem! Nyolcz évi képmutatás, hazugság! Megmételyezte a levegőt, a­melyet gyer­mekeim beleheltek... És nem csak a hazugság, de a bűntett is !... Tönkre tettél, el vagyok veszve. Ennek a gazembernek a karmaiból ki nem szabadul­hatok !... És ha meghalnál is, az sem segítene raj­tam. Gyanúsítanának, hogy bűntársad voltam!.... Itt maradsz a házamban, de a gyermekeimet nem ne­velheted többé! Nora csak néz. Biz ezek kemény szavak, Helmer úr. Ibsen ugyan előre készített önnek egy mentséget, azt, hogy ön nincs most normális állapotban. A jelmezbálon kissé mámorossá lett, az imént egy kis érzéki föl­indulást állott ki, s barátjának a partéja is fölizgat­hatta. Ilyenkor az ember hamarább keveskedik. Ha­nem azért mégis nagyon kemény szavak ezek, Helmer úr, különösen az olyan szerelmes férj szájában, ami­nőnek az imént mutatkozott. Gyávaságát, önz­ését és szívtelenségét legalább leplezhette volna egy kissé, attól még nagyon haszontalan ember maradhatna. Ismételjük, Ibsen nagyon mostohán bánt önnel, csak azért, hogy a Nora elhatározó lépését előkészíthesse. De így meg azt nem értjük, hogy tudott ön ezzel a természettel nyolcz esztendeig olyan korrekt ma­radni ? ! Hogy esett az, hogy ez a jókora brutalitás mindeddig semmi életjelt sem adott magáról ?! — Menjünk tovább. Günther visszaküldte a hamis aláírást. Helmer föllélegzik. A megrémült állat megszűnik üvölteni, s a korlátolt ember alantas öröme valóságos áradozás­­ban tör ki. Kitárja karjait, mindent megbocsát. Erre Nora ilyenformán felel: — Köszönöm a bocsánatodat. Ülj le. Beszélni valónk van. Nyolc­ éve vagyunk férj és feleség. Nem tűnik fel előtted, hogy azóta most beszélünk először egymással komolyan ?... Te engemet sohasem sze­rettél, csak örömet okozott neked, hogy belém voltál bódulva... Nagyot vétettél irányomban... Bábuja voltam a papának is, bábud voltam neked is; igaz, hogy nekem is megvoltak a bábuim, a gyermekeim... Nem voltam boldog, csak hittem, hogy boldog va­gyok. .. Vidám voltam, de nem boldog. Álljunk meg egy kicsit. Előbb, mikor a szegény kis norvég baba csak néz, mialatt a másik ágál, és megint csak néz, kerekre nyílt szemmel, mintha nem hinne látásának, mintha meg akarna győződni róla, hogy azt az embert látja- e, a­kitől nyolc­ év alatt há­rom gyermeke született? — Ibsen már megkapott bennünket. Itt meg már éppen közel vagyunk az el­ragadtatáshoz. Az a mozdulat, melylyel Nora, mikor már végkép fölnyilt a szeme, leül komolykodni, hogy a mélységes csalódásán érzett keserűséget madárfe­jecskéje minden logikájával meghányja-vesse férje előtt — oly szép és oly igaz! S nagyon természetes az is, a­mivel kezdi. Azt mondhatnék ugyan neki : — Kedves kis Nora, ha ön nyolcz esztendeig azt hitte, hogy boldog, akkor ön csakugyan boldog is volt. Fáj­dalom, az illúziók emez árnyékvilágában nem jut osz­tályrészünkül másféle boldogság, csak az, hogy időn­­kint boldogoknak képzeljük magunkat. És már kivé­telesen boldog az, a­kinek szép rész jut ezekből az illúziókból. Önnek nincs igaza, ha a múltat is pana­szolja. Elég baja van önnek a jelennel. Átkozza ezt. Mindegy. A jelenet gyönyörű. Annál inkább, mert Nora igazságtalansága a múlt iránt nagyon is érthető. Mikor valakit olyan nagy keserűség ér, mint a­milyen a szegény kis norvég babát érte, akkor köny­­nyen azt képzeli, hogy fájdalma nem fér el a jelen szűk medrébe, hogy keserűsége kezdet nélkül való és véget nem érő, hogy szíve, mióta dobog, üldözöttje volt a sorsnak; ilyenkor könnyen úgy rémlik, hogy a boldog órák mindössze is csak boldog perczek vol­tak. Ez igaz, az egész nagyon szép, siessünk gyönyör­ködni benne. Mert haj, a mi örömünkről is mindjárt kiderül, hogy illúzióban ringattuk magunkat, mikor tartósabbnak reméltük. Helmer mentegetőzik. És mentségében sok az elfogadható. Elítéli magát felindulásáért, hivatkozik az enyhítő körülményekre; emlékezteti Nórát, hogy soha sem mutatta, mintha másféle életre vágynék; sőt ígéri jóakaratát, hogy ezentúl minden úgy lesz, a­mint Nora kívánja. Valamivel lejebb, mint Skandináviában, valami olyan országban, a­hol az elhatározások ingadozób­bak s az akarat gyöngébb, mint odafönn, a baba, va­lami kedves kis Frou-frou, itt már megadná magát. Végre is, a fájdalom kemény volt, de első és talán utolsó. Olyan kedvesen fogadkozik ez az ember, a ki hát azonkívül férj is s a ki nyolcz esztendeig mindig gyöngéd és figyelmes volt. Aztán meg e férjből sze­rető is szól, a­kit a mi babánk sokáig nagyon szere­tett. Frou-frou talán már itt megadná magát. De lehet, hogy Frou-frout is rágalmazzuk, hogy ez a tuc­at-gondolkodás , s Ibsen azt mondhatná, hogy az ilyen asszonyokról nem érdemes drámát írni. Sőt bizonyos az is, hogy a mi kis norvég babánktól egészen más elhatározást várunk. Valami eredetit, valami ideálist, valami északit. Nora azt válaszolja Helmernek: — Hiába. Nem hiszek neked többé. S én azon vagyok, hogy új életet kezdjek, nevelni akarom ma­gamat. Te nem vagy az az ember, aki engem nevel­hetnél. Magamnak kell hozzá látnom. És ezért el­hagylak. Patvarba, ez az ötlet már ugyancsak északi! Nem az elhatározás, hanem az okadatolás. De lássuk közelebbről. Helmer figyelmezteti kötelességeire. — Vannak más kötelességeim is, és oly szen­tek, mint amazok, magam iránt. Nem csak anya és feleség vagyok, de mindenekelőtt emberi lény, és olyan, mint te, legalább megkísértem azzá lenni. Nem tudom, mi a vallás, majd gondolkozni fogok rajta, ha egyedül leszek. Nem tudok semmit, csak azt, hogy az én gondolkozásom egészen más, mint a tied. Azt is megtudtam, hogy a törvények nem olyanok, mint a minőknek képzeltem, de sehogy se megy a fejembe, hogy ezek a törvények igazságosak. Meg akarom tudni, kinek van igaza: nekem-e, vagy a társada­lomnak ? Ah, szegény kis Nora, ezek nekünk már nagyon is norvég, sőt kleinai szavak. Hogy jut mindez eszébe ? Szoczialisztikus könyveket olvasott, s a nő emanczi­­páczióról szóló fejezetek termékeny talajra találtak bájos fejecskéjében ? Ezt ugyan épenséggel nem sej­tettük eddig. És hogy képzeli e tervnek a valósítását ? Herbert Spencert fogja olvasni,vagy a Revue des Deux Mondes-ot? Non capisco. Hogy egy olyan jó kis asszonyka, mint Nora, elhagyhassa a házi tűzhelyét, ahhoz valami nagyon erős ok kell. S nemcsak erős ok, de valami czél is. Az ok, mely a kis norvég babát hűtlenné teszi a babaszobához, még csak hagy­­ján. Ámbár a bourgeois-felfogásra, mely azt vallja, hogy nincs olyan ok, amiért három kis babát az édes­anyjuk elhagyhatna, nem tudok anathémát mondani. De respektáljuk Nórának az érzékeny természetét, s elfogadjuk az okot, remélve, hogy majd visszatér, ha fájdalma enyhül. Ha nem a czél ? Ha még egy ideál volna, mint Frou-Frounál! ? De Skandináviában nem kaczérkodnak a házasságtöréssel. E puritán világban, úgy látszik, az egyetlen ideál, akiért az asszonyok el­hagyják férjeiket: Pierre Leroux. Honnan az önne­velésnek ez a hirtelen vágya ? Miért nem nyugszik bele a házi nevelésbe ? Mit vár az idegentől, miféle iskolát ? Non capisco, non capisco. Aggódva figyelünk a mi kis revoltée­nkra, hát­ha valamely erősebb okot, meg valamely magasabb czélt fog kideríteni. Az egyik óhajtásunk teljesül. Megvallja, hogyha elhagyja férje házát, azért teszi, mert már nem szereti Helmert. Nem szereti, mert Helmer nem tette meg, a­mit a kis norvég­ baba tőle várt. Nora azt remélte, hogy Helmer meg fogja őt vé­deni s magára vállalja a hamisítás bűnét. Nem fo­gadta volna el ezt az áldozatot, de mit használt volna tagadása ? Hogy ezt megakadályozza, megölte volna magát. Ez a sok »volna« ez az ő nagy csalódása. Ah, ez már a női szív univerzális nyelvén van mondva. Ezt már megértjük. (S most világosodik ki előttünk, miért kaczérkodott Nora a halállal, a Bank jelenetében. Ez akkor kissé zavaros volt, a­mi szintén egy kis technikai botlás.) Csodálkozunk ugyan, hogy várhatta Nora ezt a regényes föláldozást az ő ször­nyen prózai férjétől, a­kit maga is a nagy pedánsnak ismert ? De hát, a­kit nagyon szeretünk, attól "sok olyat remélünk, a­mire csak képzelődésünk ad képes­séget a szeretett embernek. Hanem, ha ennyire sze­rette, hogy veszhetett el ez a nagy szerelem olyan rögtönösen ? Sem nagy csalódása, sem Helmer bruta­litása nem elegendő magyarázat erre. És időzzünk egy perc­ig ennél a pontnál. Ilyen áldozatot csak a nagy szerelem jogán kívánhatni. »Én úgy képzeltem a szerelmet és a házasságát, hogy ezt természetesnek találtam.« Valami effélét mond Nora. Bene. A­ki így gondolkozik és érez, az nagyon szeret. Mindent kíván, mert mindent ad. De ha ennyire szereti férjét, ha mindenre képes érte, akkor megbo­csát. Megbocsát, nem a három gyermekért, nem a jövő reményében, hanem megbocsát, mert szeret. Eltemeti magába keserűségét, talán egy szóval sem sejteti, minő csalódást ért meg, szerelme »szárnyát veszti«, de ha olyan nagy szerelem volt, akkor valami megmarad belőle, s ez elég arra,­­hogy megbocsásson. Ám fogadjuk el, hogy a Nora szerelme gyön­géd növény volt, mely meghalt egy karczolástól. Még akkor sem látjuk be, mi az a czél, a­miért megta­gadja nagy kötelességeit. Azok a rideg, tudákos sza­vak nem arra valók, hogy valami magasztos czél gyanánt tüntessék fel azt, amit Nora a Helmer házán kívül keres. — Te nem úgy gondolkozol, mint én. Mikor el­múlt a veszély, nem a mely engem fenyegetett, de a mely rád várakozott, te mindent elfeledtél... úgy tetszik nekem, mintha nyolc­ évig éltem volna együtt egy idegennel, a­kitől három gyermeket szültem... Hiába Helmer minden könyörgése. Nórának csak egy vigasztaló szava van hozzá: — Igen, még találkozhatunk. De akkor a legnagyobb csodának kell megtörténnie. És elmegy. »A legnagyobb csoda!« — tűnődik Helmer, s a függöny legördül, a darabnak vége. »A legnagyobb csoda!« — tűnődünk mi is. Szerzőnk ránk bízza a rebusz megfejtését. (Úgy látszik, ez az Ibsen olyan irtóztató zseni, hogy nem is méltóztatik megmon­dani, mit gondol. Pedig színpadon ajánlatos a vilá­gos beszéd, mert mi, az »átlag«, nem szeretjük törni a fejünket). Ha ez a csoda a Helmer lelki átalakulását je­lenti , úgy erre kevés a kilátás. Jobb szeretem ezt a magyarázatot: — Mit jelent a »legnagyobb csoda ?« Semmit se jelent. A kis norvég baba nem fogja ezt megérni. Egy darabig vergődik, aztán elpusztul belé. Úgy két hét múlva elemészti magát. Szegény kis költöző ma­dár ! Egyszerre csak lebukik valahol s eltűnik a ha­­rasztban. Higyjük a jobbat. Reméljük, hogy mindenné, a­kinél Nora szállást keres az első éjszakára, más néze­tekre fogja téríteni. Ennek a tapasztalt asszonynak legalább, mikor a fejét vesztett kis baba késő éjjel beállít hozzá, ilyenformán kell szólnia Nórához : — Nagy fába vágod a fejszét, édes kis Nóra. Új életet kezdeni, elfelejteni mindazt, ami a könyvek­ben van, önálló, eredeti ideákat alkotni mindenről, megoldani a társadalmi és vallási problémákat — mindez nem olyan könnyű dolog. A jó szándék nem elég hozzá. És aztán, ha tisztán látnád is a dolgokat ? Ha úgy találnád is, hogy neked van igazad, s »nem a társadalomnak«, ugyan mit érnél vele ? A dolgok rendje ellen nincs mit küzdeni. Az eredmény nem ér­demli meg a fáradságot. Ha nem volnál most is a régi baba, ha a­helyett, hogy Bobbal és Ervinnel hangzoztál, Renant olvastad volna, úgy ma türelme­sebben gondolkoznál. Ámbár jobban töltötted idődet a babaszobában, mint a könyvtárban töltötted volna. De sem az élet, sem a könyvek nem taníthatnak egyébre, mint megnyugvásra. Ott kell érvényesülnie a te egyéniségednek a babaszobában. Vannak más­felé Budapest, okt. 8. A képviselőház október hó 12-én szombaton délelőtt 11 órakor ülést tart. Sándor czár Berlinben. A német császári udvar a legnagyszerűbb előkészületeket teszi, hogy mi­nél ünnepélyesebben fogadja rég várt vendégét, Sán­dor czárt. A hivatalosan­­közzétett programm szerint az orosz czári család csütörtökön indul el Fredens­­bergből s pénteken érkezik a német fővárosba. Egész vasárnap estig marad ott s azután vasúton folytatja útját haza felé. Bismarck herczeget csütörtökre várják Berlinbe, mig Vilmos császár a czári látoga­tás következtében egy héttel későbbre ha­lasztotta olasz-görögországi útjának megkezdését s csak 20-án indul el. Ennek kö­vetkeztében csak igen rövid ideig maradhat Olasz­országban, mert már 22-én hajóra kell szállania, hogy idejében Athénbe érkezzék nővére lakodalmi ünnepélyeire. A czár megkésett látogatása tehát a császárt úti programmjának lényeges módosí­tására kényszerítette, mi azonban legkevésbbé sem fog a két uralkodó találkozásának szívélyességére árnyat vetni. Berlinben tudják, hogy nem politikai tekintetek bírták a czárt a látogatás ismételt elha­lasztására. Másrészt tisztában vannak a látogatás személyi jelentőségével is s a lapok minduntalan ki­fejezik azon meggyőződésüket, hogy a czár berlini időzése nem fog változtatni a mostani helyzeten. De egészen jelentőség nélkülinek az európai békére a látogatás még sem mondható, mert legalább azt bi­zonyítja, hogy az orosz és a német birodalmak vi­szonyában sem forog"fenn nyugtalanító jelenség. Bi­zonyára Bismarck herczeg is már Sándor czár közeli látogatásának számbavételével tette legutóbb ismert és nagyon határozottan hangzó békenyilatkozatait. Olaszország és a hármas­ szövetség. Egy angol folyóirat ama czikke, mely Olaszország külpolitikájá­ról olyan kárhoztatólag nyilatkozott, az olasz sajtóban is igen élénk figyelmet keltett, főleg miután a czikket eleinte Gladstonenak tulajdonították. Azóta kitűnt ugyan, hogy Labouchére, a radikális angol Gazdasági tényezők. Az iparfejlesztés nálunk csak olyan di­vatos jelszóvá vált, a­milyen volt a keleti ke­reskedelem éveken keresztül. Míg a keleti vasutak meg nem nyíltak, volt mivel életben tartani a Balkán-államokkal való forgalmunk fellendítésének reményét, mert a keleti híd elkészülésének határidejéig könnyű volt a jel­szót prolongálni. Hogy azonban meg van a közvetlen kapcsolat is az aldunai államokkal és orientális összeköttetéseink gyarapodást még sem mutatnak: »keleten való gazdasági hivatásunk« felmondása színét vesztette és beigazolódott, sőt végre-valahára talán tu­dattá is vált, hogy egyetlen kiviteli minta­raktár, néhány avatott kereskedelmi utazó és az éberebb konzuli tevékenység többet értek volna mindamaz illúzióknál, melyekkel nagy czélokat véltek elérhetni minden gyakorlati cselekvés nélkül. Hogy az iparfejlesztési akc­ió meg ne hiúsuljon, feltétlenül szükséges, hogy a ter­­vezgetések és jó tanácsok mezejéről lehető gyorsasággal a cselekvés felé tereltessék. Na­gyon helyes útja ennek az az erély, a­mely­­lyel Baross G­ábor kereskedelmi miniszter, a szakkörökkel való folytonos érintkezés út­ján, oly szorosan csatolja azokat magához, hogy az összeköttetés folytonosságában min­dig dolguk akadván: többé el nem aludhat­nak. És hogy megvan, vagy legalább mutat­kozik a kamarák és más kereskedelmi testü­letek és a kormány közt való szolidaritás, szükséges az, hogy amazoknál ne hiányozzék az őszinteség, ennél pedig a fogé­konyság. Abban a pillanatban, a­mint a kereske­delmi miniszter a kamarák autonómiá­ját érintetlenül hagyja: megvan az a bázis, a­melyen e testületek őszinték lehetnek, leg­jobb hitük és nem a kényszer, vagy bármily más presszió vezérelvén őket vélekedéseikben és tetteikben. És ha a törvényhozás a kama­rai intézményt reformálja, a kamarák száma szaporodik, szervezetük javul, teendőik sza­porodnak, működésük tehát hatályosabbá válik és hangadóbbá szavuk: a kormány kö­ ing egy parlamenti képviselő irta s ez kétségkívül sokban csorbitotta a czikk jelentőségét, de azért az olasz sajtó nagy része mégis szükségesnek tartja ismétel­ten visszautasítani a kritikát, melyet La­bouchére az olasz politikán gyakorol s a tanácsokat, melyeket neki a Francziaországhoz való csatlakozás ügyében ad. A római lapok kimutatják, hogy Olasz­ország belépése a hármas szövetségbe az igazsá­gos önvédelem ténye volt, melyet a viszo­nyok nemcsak ajánlottak, hanem egyenesen reá kény­­szerítettek. A szövetség kétségkívül nagy áldozatokat ró Olaszországra. De a Francziországhoz való csat­lakozás teljesen kivihetetlen lévén, ha nem lépett volna a közép-európai szövetségbe, akkor egyszerűen el lett volna szigetelve, magára lett volna hagyatva s ez még nagyobb terheket és áldozatokat igényelt volna tőle. A hazafias olasz közvélemény tehát La­bouchére czikkét is felhasználta arra, hogy ragaszko­dását a közép-európai szövetséghez újólag mani­fesztálja.

Next