Pesti Napló, 1889. október (40. évfolyam, 270-300. szám)
1889-10-09 / 278. szám
278. szám Budapest, 1889. Szerda, október 9. 40. évi folyam. Szerkesztési Iroda , Ferencziek tere, Athenusmép stat. A kp szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghaz intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak «. Kéziratok nem adatnak vissza. KiaM-Urstel i Parencziek-tare, Atkaaaan m-é p ft 1 • t. A l*f anyagi részét illető közleményük (előfizetési pénz, kiadós kfirti panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr Politikai napilap, Előfizetési feltételek A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest« , kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra S M, Ha M astt Uadá* P*»“»! különkSltteee kívánunk, posUbólyngzt áSTWkáne I» ka, évnegyedenktot 1 forint CotUfizeteaM, Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti VSTapló« kiadó-Hivatal&IMB Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épütet, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. A közigazgatási reform. (I.) A magyarországi pártviszonyokat sajátságosan jellemzi, hogy az állami adminisztráczió kérdése addig, amíg azzal csak az ellenzék egyik árnyalata foglalkozott, mellőzött helyzetéből nem bírt kibontakozni; most azonban, midőn azt a kormány kiváló férfiai programmjukba felvették, kezd egészen aktuális jelentőséggel bírni, és több oldalról a sajtó útján is megvitatás tárgyát képezi. És mert ezen ügy nem egyedül a tisztviselők kinevezése körül forog, hanem az egy oly nagy fontosságú reform, amely hivatva van átalakítani egész belkormányzatunkat, és mert kapcsolatban áll ez fontos politikai és közjogi kérdésekkel, kívánatos, hogy a megoldás módozatainak megállapítása előtt az, a napi és szaklapok útján is minden oldalról megvitattassék, sőt talán nem lenne helytelen az sem, hogy a törvényjavaslat — ha elkészül — a politikai pártállásra való tekintet nélkül, a törvényhatósági bizottságok által kiküldött és egyes törvényhatóságokból a kormány által meghívott szakférfiak megbírálása alá vetettessék. Ezek előre bocsájtása után, természetesen azon véleményben vagyok, hogy mindazoknak, akik az állami közigazgatásnak hívei, pártkülönbség nélkül szót kell emelniök, — nem várva a felülről jövő engedélyre, — sőt kívánatos, hogy minden szó, ami e tárgyban elhangzik, nem politikai pártszempontból, de tisztán tárgyilagosan bíráltassék ; ha így fog történni, akkor reményünk lehet arra, hogy oly törvény fog alkottatni, amely a közérzületet megnyugtatni és hazánk, nemzetünk belső fejlődésének és jövendőjének talpkövét megalkotni hivatva leend. De ha úgy, mint nálunk többnyire történni szokott, ismét csak az fog a hatalomban levők szemei előtt lebegni, hogy miként lehet a hatalmi kört terjeszteni, miként lehet a kormány örökkévalóságának biztosítékait egy közigazgatási törvényben kieszelni, akkor ne beszéljünk reformokról, mert azokra kilátás nem lehet; megörökítése leend az a pártzsarnokságnak, amely ellen csak az elkeseredés fegyvereivel lehet harczolni, úgy miként a vallási intoleranczia idejében a fanatikusok ellen küzdöttek. De ily helyzet állandósítása oly veszélyes, mely kiheverhetetlen szerencsétlenséget hozhat hazánkra, nemzetünkre. Önző czélok és pártérdekek eléggé megrontották már hazánkat, térjünk el ezektől, ha az új kornak építeni akarunk. * * * A közigazgatás államosítása gyakorlati megoldásának kérdésére hírlapi czikkben bővebben kiterjeszkedni alig lehet, csak főbb vonásokban lehet az irányt megjelölni, amely egyéni véleményünk szerint az átalakítás nagy munkájánál követendő. Az arra hivatott körök részéről nyilatkozatok nem lévén, amelyek kritika alá lennének vehetők, csak egyes dolgokra tehető észrevétel, amelyek megállapodáskép némely lapok által szellőztettek. A napilapokban olvasható volt, hogy mindenekelőtt az árvaszékek államosítása vetetik fel a programmba. Amily érthetetlennek tartom az árvaszékeken kezdeni az államosítást, mert az árvaszékek vagyonkezeléssel és árvák gondozásával foglalkozván, minden rendszerbe könnyen beilleszthetők, éppen olyan kevéssé értem, mit jelenthet az, hogy az államosítás legyen részleges és fokozatos. Vagy helyes az állami adminisztráció behozatala, vagy nem. Ha igen, akkor nem részleges foltozás a teendő, mert az bizonyosan minden körülmény között csak új provizóriumra vezet. Próbálgatás pedig rosszabb a semmittevésnél. A próbák rendesen hiányosak és nagyon drágák, korteskedésre és arra jók, hogy sok embernek előnyt nyújtsanak az előléptetésre és hivatalnyerésre s nyugtalanságot idéznek elő az egész vonalon anélkül, hogy a várva várt biztonság és javulás érezhetővé válnék. Ezért, ha államosítani akarunk, az egész vonalon szerves összefüggésben álló reformművet kell alkotni. A vármegyei közigazgatás államosításának csak akkor van értelme, ha a közigazgatás minden ágában egyöntetű és egymásba vágó reform léptettetik életbe. Egyszerűsíteni kell sok dolgot, ami most fölösleges, drága és időpazarló, és lehetőleg összevonni több közigazgatási ág teendőit. A fő azonban az állami adminisztráczió behozatalánál, hogy a vármegyékbe delegált felelősség nélküli főispáni állás, úgy, a miként az az 1886. évi XXI.t.-cz. által megalkottatott, ezen minőségében okvetlenül megszüntettessék. Mert a mai főispánoknak az adminisztráczió ellenőrzése csak mellékfoglalkozásuk s ahhoz többnyire nem is értenek, de a kormány egyszerű eszközei ők. Mert hihetetlen dolog az, hogy miniszteri tanácsosi ranggal bíró tekintélyes úr, egyszerű kegyére van bízva a belügyminiszternek, és amíg az írnokot is csak fegyelmi úton lehet elmozdítani, a főispán egyszerűen bármikor elbocsátható. A jelenlegi főispánok, még a jobbak is, nagyobbrészt nem az igazságos pártatlanságban, a közigazgatás pontosságának meghonosítása körüli munkásságban igyekeznek versenyezni és hasznos szolgálatokat tenni a közügynek és a hazának, de akarva, nem akarva kortesvezérekt a törvényhatóságokban, mert ha a kormány czéljait keresztül nem vihetik, akár helyes az, akár nem, kegyvesztesekké válnak és mehetnek. Mit tesznek tehát ? (Tisztelet a kivételeknek.) Meghonosítják a politikai kéjelgést, rendszert oltanak be a közéletbe, melynek gyümölcse a korrupczió; minden személyt és ügyet csak a pártszenvedély szemüvegén néznek s mentői szenvedélyesebbek, annál inkább visszaélnek hatalmukkal, megrontják a közügyek iránti érdeklődést és a közszabadságot lerombolják. Minélfogva tehát, ha az 1886. évi XXI. tcz. változtatása nélkül behoznák az állami adminisztrácziót, ez volna a modern Bach korszak, sőt sokkal rosszabb annál, mert amíg az ellen az egész nemzet egyhangúlag tiltakozott, az ilyen bürokrácziával szemben ellenben, amelynek sallangja és alkotmányos színe is van, a hazát is áruba lehetne bocsátani, az országgyűlési képviselők választására való nyomás által. Az állami adminisztráczió nem önczél, de az csak eszköz hazánk, nemzetünk biztonsága, jó hite és közgazdasági érdekéből, de életbe léptetése csak akkor kívánatos, ha az önkény uralma ki lesz zárva és a tisztviselőknek a politikai életre való befolyása csak a közcsend és az államellenes törekvések tekintetéből tartatik fen; a közszellem alkotása és a politikai jogok gyakorlása szempontjából ellenben a teljes szabadság biztosíttatik. Ha szerves, átgondolt és nem hatalmi, de a közérdeknek szempontjából tervezett reformot életbe léptetni nem akarnak, de csak a választás helyett kinevezést akarnak a vármegyékbe behozni, akkor inkább maradjon a jelen helyzet, mert legalább olcsó és a szabadságnak több garanciáját látjuk benne, mint ha teljesen ki leszünk szolgáltatva a hatalom önkényének, amelynek csapásait már most is eléggé érezzük. A közigazgatás reformját egyedül a tisztviselők kinevezésének kérdésével megoldva nem látván, a közigazgatás államosításánál revideálandók mindazon törvények, amelyek a vármegyei, a községi, a pénzügyi, a közlekedési, a tanügyi, a közgazdasági és közegészségügyi, sőt részben a törvénykezési ágát is érintik az államéletnek. Az 1886. évi XXL, XXII. és XXIII. t.-cz., az 1883. évi I-s., az 1887. évi XX. és XXII., az 1874. évi XXXIII. t.-cz. az 1877. évi XXII.és az 1876.évi XI.törvényczikkek mindenesetre kell, hogy gyökeres és kombinált átalakítás tárgyát képezzék. A törvényhatóságok az adminisztrációba ez idő szerint a tisztviselők választása által is befolynak, a választott tisztviselők intézik a vármegyei és állami közigazgatást. Az állami adminisztráció behozatalával a funkció ezen ágára a vármegyének csak a felügyeleti és ellenőrzési joga maradna meg. A vármegye a tisztviselők választásának jogát vesztené, de ki kellene terjeszteni jogait különösen a kulturális és közgazdasági ügyekre, és hogy az állami adminisztráczió minden ágában a felügyeleti, ellenőrzési és közvetve a fegyelmi jogot is gyakorolhassa. A vármegye jogai, a választás kivételével, amit jelenleg is már csak részben gyakorolhat, úgy a mint azok az 1886. évi XXI. t.-cz. 47. §-ában olvashatók, fentarthatók ugyan, de bővítendők és pótolni kellene azokat a többiek között egy fontos, a közügyek iránti érdeklődést növelő joggal, t. i. a törvényhozásba való befolyást kell részére biztosítani azáltal, hogy egy, esetleg két tagot válaszszon minden törvényhatóság a felsőházba. Ezen jog a törvényhatóságot értékében emelné, a vármegyék régi fényét és a parliamentáris életre való befolyását biztosítaná. A vármegyék lennének jövőben is a parliamentarizmus előiskolái, ahol a közügyek behatóan tárgyalás alá vétetvén, irányt adó közszellem lenne alkotható és csakis ez adna nekik politikai életet. Kérdés, mi történjék a közigazgatási bizottsággal ? Viczmándy Ödön, Zemplén v.megye főjegyzője. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Nemzeti színház. (Nora. Dráma 3 felvonásban. Irta Ibsen Henrik. Fordította Reviczky Gyula. Első előadása a nemzeti színházban 1889. október 4-ikén.) (III.) Az áruló levél megérkezett rendeltetése helyére. Kettős Könyvvitel úr, aki eddig olyan sima, olyan helyes volt, mint azok az újdonatúj bankjegyek, melyeknek immár parancsnokává lett, a nyájas Helmer kiront dolgozó szobájából mókuskájához, és ilyenforma brutális szavakra fakad: — Boldogtalan ! Mit cselekedtél ?! Oh, mily borzasztó ébredés! Nyolcz esztendeig szemem fénye volt, és mit kellett megérnem! Nyolcz évi képmutatás, hazugság! Megmételyezte a levegőt, amelyet gyermekeim beleheltek... És nem csak a hazugság, de a bűntett is !... Tönkre tettél, el vagyok veszve. Ennek a gazembernek a karmaiból ki nem szabadulhatok !... És ha meghalnál is, az sem segítene rajtam. Gyanúsítanának, hogy bűntársad voltam!.... Itt maradsz a házamban, de a gyermekeimet nem nevelheted többé! Nora csak néz. Biz ezek kemény szavak, Helmer úr. Ibsen ugyan előre készített önnek egy mentséget, azt, hogy ön nincs most normális állapotban. A jelmezbálon kissé mámorossá lett, az imént egy kis érzéki fölindulást állott ki, s barátjának a partéja is fölizgathatta. Ilyenkor az ember hamarább keveskedik. Hanem azért mégis nagyon kemény szavak ezek, Helmer úr, különösen az olyan szerelmes férj szájában, aminőnek az imént mutatkozott. Gyávaságát, önzését és szívtelenségét legalább leplezhette volna egy kissé, attól még nagyon haszontalan ember maradhatna. Ismételjük, Ibsen nagyon mostohán bánt önnel, csak azért, hogy a Nora elhatározó lépését előkészíthesse. De így meg azt nem értjük, hogy tudott ön ezzel a természettel nyolcz esztendeig olyan korrekt maradni ? ! Hogy esett az, hogy ez a jókora brutalitás mindeddig semmi életjelt sem adott magáról ?! — Menjünk tovább. Günther visszaküldte a hamis aláírást. Helmer föllélegzik. A megrémült állat megszűnik üvölteni, s a korlátolt ember alantas öröme valóságos áradozásban tör ki. Kitárja karjait, mindent megbocsát. Erre Nora ilyenformán felel: — Köszönöm a bocsánatodat. Ülj le. Beszélni valónk van. Nyolc éve vagyunk férj és feleség. Nem tűnik fel előtted, hogy azóta most beszélünk először egymással komolyan ?... Te engemet sohasem szerettél, csak örömet okozott neked, hogy belém voltál bódulva... Nagyot vétettél irányomban... Bábuja voltam a papának is, bábud voltam neked is; igaz, hogy nekem is megvoltak a bábuim, a gyermekeim... Nem voltam boldog, csak hittem, hogy boldog vagyok. .. Vidám voltam, de nem boldog. Álljunk meg egy kicsit. Előbb, mikor a szegény kis norvég baba csak néz, mialatt a másik ágál, és megint csak néz, kerekre nyílt szemmel, mintha nem hinne látásának, mintha meg akarna győződni róla, hogy azt az embert látja- e, akitől nyolc év alatt három gyermeke született? — Ibsen már megkapott bennünket. Itt meg már éppen közel vagyunk az elragadtatáshoz. Az a mozdulat, melylyel Nora, mikor már végkép fölnyilt a szeme, leül komolykodni, hogy a mélységes csalódásán érzett keserűséget madárfejecskéje minden logikájával meghányja-vesse férje előtt — oly szép és oly igaz! S nagyon természetes az is, amivel kezdi. Azt mondhatnék ugyan neki : — Kedves kis Nora, ha ön nyolcz esztendeig azt hitte, hogy boldog, akkor ön csakugyan boldog is volt. Fájdalom, az illúziók emez árnyékvilágában nem jut osztályrészünkül másféle boldogság, csak az, hogy időnkint boldogoknak képzeljük magunkat. És már kivételesen boldog az, akinek szép rész jut ezekből az illúziókból. Önnek nincs igaza, ha a múltat is panaszolja. Elég baja van önnek a jelennel. Átkozza ezt. Mindegy. A jelenet gyönyörű. Annál inkább, mert Nora igazságtalansága a múlt iránt nagyon is érthető. Mikor valakit olyan nagy keserűség ér, mint amilyen a szegény kis norvég babát érte, akkor könynyen azt képzeli, hogy fájdalma nem fér el a jelen szűk medrébe, hogy keserűsége kezdet nélkül való és véget nem érő, hogy szíve, mióta dobog, üldözöttje volt a sorsnak; ilyenkor könnyen úgy rémlik, hogy a boldog órák mindössze is csak boldog perczek voltak. Ez igaz, az egész nagyon szép, siessünk gyönyörködni benne. Mert haj, a mi örömünkről is mindjárt kiderül, hogy illúzióban ringattuk magunkat, mikor tartósabbnak reméltük. Helmer mentegetőzik. És mentségében sok az elfogadható. Elítéli magát felindulásáért, hivatkozik az enyhítő körülményekre; emlékezteti Nórát, hogy soha sem mutatta, mintha másféle életre vágynék; sőt ígéri jóakaratát, hogy ezentúl minden úgy lesz, amint Nora kívánja. Valamivel lejebb, mint Skandináviában, valami olyan országban, ahol az elhatározások ingadozóbbak s az akarat gyöngébb, mint odafönn, a baba, valami kedves kis Frou-frou, itt már megadná magát. Végre is, a fájdalom kemény volt, de első és talán utolsó. Olyan kedvesen fogadkozik ez az ember, a ki hát azonkívül férj is s a ki nyolcz esztendeig mindig gyöngéd és figyelmes volt. Aztán meg e férjből szerető is szól, akit a mi babánk sokáig nagyon szeretett. Frou-frou talán már itt megadná magát. De lehet, hogy Frou-frout is rágalmazzuk, hogy ez a tucat-gondolkodás , s Ibsen azt mondhatná, hogy az ilyen asszonyokról nem érdemes drámát írni. Sőt bizonyos az is, hogy a mi kis norvég babánktól egészen más elhatározást várunk. Valami eredetit, valami ideálist, valami északit. Nora azt válaszolja Helmernek: — Hiába. Nem hiszek neked többé. S én azon vagyok, hogy új életet kezdjek, nevelni akarom magamat. Te nem vagy az az ember, aki engem nevelhetnél. Magamnak kell hozzá látnom. És ezért elhagylak. Patvarba, ez az ötlet már ugyancsak északi! Nem az elhatározás, hanem az okadatolás. De lássuk közelebbről. Helmer figyelmezteti kötelességeire. — Vannak más kötelességeim is, és oly szentek, mint amazok, magam iránt. Nem csak anya és feleség vagyok, de mindenekelőtt emberi lény, és olyan, mint te, legalább megkísértem azzá lenni. Nem tudom, mi a vallás, majd gondolkozni fogok rajta, ha egyedül leszek. Nem tudok semmit, csak azt, hogy az én gondolkozásom egészen más, mint a tied. Azt is megtudtam, hogy a törvények nem olyanok, mint a minőknek képzeltem, de sehogy se megy a fejembe, hogy ezek a törvények igazságosak. Meg akarom tudni, kinek van igaza: nekem-e, vagy a társadalomnak ? Ah, szegény kis Nora, ezek nekünk már nagyon is norvég, sőt kleinai szavak. Hogy jut mindez eszébe ? Szoczialisztikus könyveket olvasott, s a nő emanczipáczióról szóló fejezetek termékeny talajra találtak bájos fejecskéjében ? Ezt ugyan épenséggel nem sejtettük eddig. És hogy képzeli e tervnek a valósítását ? Herbert Spencert fogja olvasni,vagy a Revue des Deux Mondes-ot? Non capisco. Hogy egy olyan jó kis asszonyka, mint Nora, elhagyhassa a házi tűzhelyét, ahhoz valami nagyon erős ok kell. S nemcsak erős ok, de valami czél is. Az ok, mely a kis norvég babát hűtlenné teszi a babaszobához, még csak hagyján. Ámbár a bourgeois-felfogásra, mely azt vallja, hogy nincs olyan ok, amiért három kis babát az édesanyjuk elhagyhatna, nem tudok anathémát mondani. De respektáljuk Nórának az érzékeny természetét, s elfogadjuk az okot, remélve, hogy majd visszatér, ha fájdalma enyhül. Ha nem a czél ? Ha még egy ideál volna, mint Frou-Frounál! ? De Skandináviában nem kaczérkodnak a házasságtöréssel. E puritán világban, úgy látszik, az egyetlen ideál, akiért az asszonyok elhagyják férjeiket: Pierre Leroux. Honnan az önnevelésnek ez a hirtelen vágya ? Miért nem nyugszik bele a házi nevelésbe ? Mit vár az idegentől, miféle iskolát ? Non capisco, non capisco. Aggódva figyelünk a mi kis revoltéenkra, hátha valamely erősebb okot, meg valamely magasabb czélt fog kideríteni. Az egyik óhajtásunk teljesül. Megvallja, hogyha elhagyja férje házát, azért teszi, mert már nem szereti Helmert. Nem szereti, mert Helmer nem tette meg, amit a kis norvég baba tőle várt. Nora azt remélte, hogy Helmer meg fogja őt védeni s magára vállalja a hamisítás bűnét. Nem fogadta volna el ezt az áldozatot, de mit használt volna tagadása ? Hogy ezt megakadályozza, megölte volna magát. Ez a sok »volna« ez az ő nagy csalódása. Ah, ez már a női szív univerzális nyelvén van mondva. Ezt már megértjük. (S most világosodik ki előttünk, miért kaczérkodott Nora a halállal, a Bank jelenetében. Ez akkor kissé zavaros volt, ami szintén egy kis technikai botlás.) Csodálkozunk ugyan, hogy várhatta Nora ezt a regényes föláldozást az ő szörnyen prózai férjétől, akit maga is a nagy pedánsnak ismert ? De hát, akit nagyon szeretünk, attól "sok olyat remélünk, amire csak képzelődésünk ad képességet a szeretett embernek. Hanem, ha ennyire szerette, hogy veszhetett el ez a nagy szerelem olyan rögtönösen ? Sem nagy csalódása, sem Helmer brutalitása nem elegendő magyarázat erre. És időzzünk egy percig ennél a pontnál. Ilyen áldozatot csak a nagy szerelem jogán kívánhatni. »Én úgy képzeltem a szerelmet és a házasságát, hogy ezt természetesnek találtam.« Valami effélét mond Nora. Bene. Aki így gondolkozik és érez, az nagyon szeret. Mindent kíván, mert mindent ad. De ha ennyire szereti férjét, ha mindenre képes érte, akkor megbocsát. Megbocsát, nem a három gyermekért, nem a jövő reményében, hanem megbocsát, mert szeret. Eltemeti magába keserűségét, talán egy szóval sem sejteti, minő csalódást ért meg, szerelme »szárnyát veszti«, de ha olyan nagy szerelem volt, akkor valami megmarad belőle, s ez elég arra,hogy megbocsásson. Ám fogadjuk el, hogy a Nora szerelme gyöngéd növény volt, mely meghalt egy karczolástól. Még akkor sem látjuk be, mi az a czél, amiért megtagadja nagy kötelességeit. Azok a rideg, tudákos szavak nem arra valók, hogy valami magasztos czél gyanánt tüntessék fel azt, amit Nora a Helmer házán kívül keres. — Te nem úgy gondolkozol, mint én. Mikor elmúlt a veszély, nem a mely engem fenyegetett, de a mely rád várakozott, te mindent elfeledtél... úgy tetszik nekem, mintha nyolc évig éltem volna együtt egy idegennel, akitől három gyermeket szültem... Hiába Helmer minden könyörgése. Nórának csak egy vigasztaló szava van hozzá: — Igen, még találkozhatunk. De akkor a legnagyobb csodának kell megtörténnie. És elmegy. »A legnagyobb csoda!« — tűnődik Helmer, s a függöny legördül, a darabnak vége. »A legnagyobb csoda!« — tűnődünk mi is. Szerzőnk ránk bízza a rebusz megfejtését. (Úgy látszik, ez az Ibsen olyan irtóztató zseni, hogy nem is méltóztatik megmondani, mit gondol. Pedig színpadon ajánlatos a világos beszéd, mert mi, az »átlag«, nem szeretjük törni a fejünket). Ha ez a csoda a Helmer lelki átalakulását jelenti , úgy erre kevés a kilátás. Jobb szeretem ezt a magyarázatot: — Mit jelent a »legnagyobb csoda ?« Semmit se jelent. A kis norvég baba nem fogja ezt megérni. Egy darabig vergődik, aztán elpusztul belé. Úgy két hét múlva elemészti magát. Szegény kis költöző madár ! Egyszerre csak lebukik valahol s eltűnik a harasztban. Higyjük a jobbat. Reméljük, hogy mindenné, akinél Nora szállást keres az első éjszakára, más nézetekre fogja téríteni. Ennek a tapasztalt asszonynak legalább, mikor a fejét vesztett kis baba késő éjjel beállít hozzá, ilyenformán kell szólnia Nórához : — Nagy fába vágod a fejszét, édes kis Nóra. Új életet kezdeni, elfelejteni mindazt, ami a könyvekben van, önálló, eredeti ideákat alkotni mindenről, megoldani a társadalmi és vallási problémákat — mindez nem olyan könnyű dolog. A jó szándék nem elég hozzá. És aztán, ha tisztán látnád is a dolgokat ? Ha úgy találnád is, hogy neked van igazad, s »nem a társadalomnak«, ugyan mit érnél vele ? A dolgok rendje ellen nincs mit küzdeni. Az eredmény nem érdemli meg a fáradságot. Ha nem volnál most is a régi baba, ha ahelyett, hogy Bobbal és Ervinnel hangzoztál, Renant olvastad volna, úgy ma türelmesebben gondolkoznál. Ámbár jobban töltötted idődet a babaszobában, mint a könyvtárban töltötted volna. De sem az élet, sem a könyvek nem taníthatnak egyébre, mint megnyugvásra. Ott kell érvényesülnie a te egyéniségednek a babaszobában. Vannak másfelé Budapest, okt. 8. A képviselőház október hó 12-én szombaton délelőtt 11 órakor ülést tart. Sándor czár Berlinben. A német császári udvar a legnagyszerűbb előkészületeket teszi, hogy minél ünnepélyesebben fogadja rég várt vendégét, Sándor czárt. A hivatalosanközzétett programm szerint az orosz czári család csütörtökön indul el Fredensbergből s pénteken érkezik a német fővárosba. Egész vasárnap estig marad ott s azután vasúton folytatja útját haza felé. Bismarck herczeget csütörtökre várják Berlinbe, mig Vilmos császár a czári látogatás következtében egy héttel későbbre halasztotta olasz-görögországi útjának megkezdését s csak 20-án indul el. Ennek következtében csak igen rövid ideig maradhat Olaszországban, mert már 22-én hajóra kell szállania, hogy idejében Athénbe érkezzék nővére lakodalmi ünnepélyeire. A czár megkésett látogatása tehát a császárt úti programmjának lényeges módosítására kényszerítette, mi azonban legkevésbbé sem fog a két uralkodó találkozásának szívélyességére árnyat vetni. Berlinben tudják, hogy nem politikai tekintetek bírták a czárt a látogatás ismételt elhalasztására. Másrészt tisztában vannak a látogatás személyi jelentőségével is s a lapok minduntalan kifejezik azon meggyőződésüket, hogy a czár berlini időzése nem fog változtatni a mostani helyzeten. De egészen jelentőség nélkülinek az európai békére a látogatás még sem mondható, mert legalább azt bizonyítja, hogy az orosz és a német birodalmak viszonyában sem forog"fenn nyugtalanító jelenség. Bizonyára Bismarck herczeg is már Sándor czár közeli látogatásának számbavételével tette legutóbb ismert és nagyon határozottan hangzó békenyilatkozatait. Olaszország és a hármas szövetség. Egy angol folyóirat ama czikke, mely Olaszország külpolitikájáról olyan kárhoztatólag nyilatkozott, az olasz sajtóban is igen élénk figyelmet keltett, főleg miután a czikket eleinte Gladstonenak tulajdonították. Azóta kitűnt ugyan, hogy Labouchére, a radikális angol Gazdasági tényezők. Az iparfejlesztés nálunk csak olyan divatos jelszóvá vált, amilyen volt a keleti kereskedelem éveken keresztül. Míg a keleti vasutak meg nem nyíltak, volt mivel életben tartani a Balkán-államokkal való forgalmunk fellendítésének reményét, mert a keleti híd elkészülésének határidejéig könnyű volt a jelszót prolongálni. Hogy azonban meg van a közvetlen kapcsolat is az aldunai államokkal és orientális összeköttetéseink gyarapodást még sem mutatnak: »keleten való gazdasági hivatásunk« felmondása színét vesztette és beigazolódott, sőt végre-valahára talán tudattá is vált, hogy egyetlen kiviteli mintaraktár, néhány avatott kereskedelmi utazó és az éberebb konzuli tevékenység többet értek volna mindamaz illúzióknál, melyekkel nagy czélokat véltek elérhetni minden gyakorlati cselekvés nélkül. Hogy az iparfejlesztési akció meg ne hiúsuljon, feltétlenül szükséges, hogy a tervezgetések és jó tanácsok mezejéről lehető gyorsasággal a cselekvés felé tereltessék. Nagyon helyes útja ennek az az erély, amelylyel Baross Gábor kereskedelmi miniszter, a szakkörökkel való folytonos érintkezés útján, oly szorosan csatolja azokat magához, hogy az összeköttetés folytonosságában mindig dolguk akadván: többé el nem aludhatnak. És hogy megvan, vagy legalább mutatkozik a kamarák és más kereskedelmi testületek és a kormány közt való szolidaritás, szükséges az, hogy amazoknál ne hiányozzék az őszinteség, ennél pedig a fogékonyság. Abban a pillanatban, amint a kereskedelmi miniszter a kamarák autonómiáját érintetlenül hagyja: megvan az a bázis, amelyen e testületek őszinték lehetnek, legjobb hitük és nem a kényszer, vagy bármily más presszió vezérelvén őket vélekedéseikben és tetteikben. És ha a törvényhozás a kamarai intézményt reformálja, a kamarák száma szaporodik, szervezetük javul, teendőik szaporodnak, működésük tehát hatályosabbá válik és hangadóbbá szavuk: a kormány kö ing egy parlamenti képviselő irta s ez kétségkívül sokban csorbitotta a czikk jelentőségét, de azért az olasz sajtó nagy része mégis szükségesnek tartja ismételten visszautasítani a kritikát, melyet Labouchére az olasz politikán gyakorol s a tanácsokat, melyeket neki a Francziaországhoz való csatlakozás ügyében ad. A római lapok kimutatják, hogy Olaszország belépése a hármas szövetségbe az igazságos önvédelem ténye volt, melyet a viszonyok nemcsak ajánlottak, hanem egyenesen reá kényszerítettek. A szövetség kétségkívül nagy áldozatokat ró Olaszországra. De a Francziországhoz való csatlakozás teljesen kivihetetlen lévén, ha nem lépett volna a közép-európai szövetségbe, akkor egyszerűen el lett volna szigetelve, magára lett volna hagyatva s ez még nagyobb terheket és áldozatokat igényelt volna tőle. A hazafias olasz közvélemény tehát Labouchére czikkét is felhasználta arra, hogy ragaszkodását a közép-európai szövetséghez újólag manifesztálja.