Pesti Napló, 1889. november (40. évfolyam, 301-330. szám)

1889-11-01 / 301. szám

SOI. szám, Budapest, 1889. Péntek, november 1. 40. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Hit a esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegző havonként 55 kg., évnegyedenként 1 forint feligfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »­Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr . (esti lappal együtt 7 kr.) Utóhangok. Egy miniszter fia a közéletben rend­szerint azt jelenti, mit egy félhivatalos lap a sajtóban. Akár inspiráltatott atyjától, akár nem, az emberekkel elhitetni nem lehet, hogy nyilatkozatai nem felelnek meg az apa néze­tének s hogy nem mondatnak bizonyos czél­­zatossággal, hogy t. i. a közönség közé kerül­jön azon felfogás, mit a szülő maga nyilvání­tani vonakodik, de akarja, hogy az emberek róla feltegyék, miszerint azon véleményen van s azon politikát kívánja követtetni, me­lyet a fia hirdet. Talán némelykor e felfogás téves, mert hiszen van rá eset — s nem is éppen ritka — hogy a családban az öreg és a fiatal ellenkező irányt követnek s hogy a fiatal emberek nem hajtanak a tapasztalt szülők tanácsára; miniszterfiuknál azonban ez nem feltehető, azon felelősségnél fogva, mely tetteikből és szavaikból önkéntelenül is atyjukra hárul. A volt miniszterek fiai talán kevésbbé vannak feszélyezve, mindazonáltal ők is szo­lidaritásba szoktak helyeztetni családjuk fe­jével, így Széchenyi Aladár gróf le­velében a nagyatádi választókhoz egyszer­smind Széchenyi Pál gróf nézeteit véljük hallhatni. S igen érdekes s nem is minden je­lentőség nélkül való dolog, hogy ezen Szé­chenyiek — kik közül az egyik a királynak valóságos belső titkos tanácsosa, a másik pe­dig a szabadelvű pártnak kiváló tagja— mi­ként vélekednek a politikai helyzetről s kü­lönösen a miniszterelnökről és ennek úgy politikai, mint erkölcsi magatartásáról. A kritika valóban objektív, melyet Szé­chenyi Aladár gróf a kormány és a minisz­terelnök viselkedése felett, a véderő-vita al­kalmával mondott. Egy higgadt néző, kit a dolog nem érdekel közelebbről, nem szólhat tárgyilagosabban. Széchenyi Aladár gróf szenvedély nél­kül ítéli el Tiszát s ez ítélet csak annyit mond, hogy »hibát« követett el a miniszterelnök, hármat. Ezen enyhe kifejezés azonban oly súlyosan van megokolva, hogy Tiszára néz­ve ezen ítélet enyhébb volna, ha keményebb lenne. A­mikkel Széchenyi gróf az általa tá­mogatott kormányt vádolja, az a véderő­vitánál történteknek rövid realszummálása után a következő: először, hogy a tör­vényjavaslatot rosszul szerkesztette meg, úgy­hogy azon gyanú férhetett hozzá, hogy al­kotmányos jogainkat megsérteni akarják. Mindenesetre ez egy főhiba, mert ha a tör­vényjavaslat nem úgy lett volna megírva, amint beterjesztetett, hanem az alkotmány­nak mindenben megfelelő szerkezettel és szö­vegezéssel: hát akkor nem is lehetett volna ellene a 14-ik §-nál az alkotmánysértés vád­ját emelni s elesik mindazon akczió, mely eb­ből következett. Azt nem kérdezi Széchenyi Aladár gróf, de őt követve, kérdezzük mi: hogy várjon szabad-e alkotmányos, felelős kormánynak ily hibát elkövetni? Ha elkö­vette, szabad-e annak büntetlenül maradni? A hiba hibát szült. S tökéletesen igaza van a nagyatádi képviselőnek, hogy a máso­dik hiba az volt, hogy az elsőt, a 14-ik sza­kaszt változatlanul fentartani a kabinetkér­déssel kötelezte magát Tisza, azután pe­dig mégis ő maga indítványozta a szöveg megváltoztatását: »miért indítványozta ?« Ha felvetette a kabinetkérdést, »jobb lett volna helyét másoknak átengedni. « Nem tette, tehát »görcsösen ragaszkodik a ha­talomhoz.« Ez oly tiszta logika, mint a kétszer kettő négy. Ez a parlamenti ábécé, melyre gróf Széchenyi Aladár Tisza Kálmánt oktatja. De ez egyszersmind a miniszter­­elnök politikai eljárásának nyilvános meg­bélyegzése. Ezen igazság az ellenzék által hangoztatva, kevésbbé hatásos azért, mert rá­fogják, hogy érdekből ered, a hatalom utáni vágy kísérli meg a miniszterelnököt a hata­lomból kiszorítani, de ha egy kormánypárti képviselő nyilatkozik eképpen, kinek lehet­nek politikai ambíc­iói, de nincsenek hatalmi aspirác­iói; ha egy a politika titkaiba be­avatott férfiú szól eképpen, ennek tanúvallo­mása kifogástalan bizonyító erővel bir. Hát Tisza szavával játszott, ünnepé­lyesen tett fogadását, melylyel erkölcsi kény­szert gyakorolt pártjára, megváltoztatta el­lenkezőjére saját szavának, s ezt a hatalom elvesztésének félelmétől s a hatalom bir­toklásának vágyától indíttatva cselekedte, így festi le a magyar kormány elnö­két a kormánypárt egyik tagja, a ka­binet egy volt miniszterének fia. Ezzel az is van mondva, hogy Széchenyi Pál gróf a mellett volt, hogy miután a 14-dik­­ változatlanul keresztül nem vihető, s a kabi­netkérdés már felvettetett, az egész minisz­térium adja be lemondását, komoly szándék­kal és vonuljon vissza. Meg van immár ma­gyarázva, hogy kit Tisza Kálmán minden el­lenzéki támadásokkal szemben állásában meg­védett s a kaposvári mandátum megtartására kényszeritett, miért ejtette el a véderővita közben, mely törvényjavaslathoz Szécheny­i Pál grófnak nem volt köze ? Elejtette azért, mert Széchenyi Pál grófban nem tűrhette azon gavallér felfogást, mely a politikában az adott szó megtartására kívánta őt köte­lezni, sőt a lemondást, a hatalomtól való meg­válást ajánlotta neki. Ez megbocsáthatatlan bűnének tekinttetett és Széchenyi Pál gróf ma Simonyi Lajos báró sorsát osztja, ki ha­sonlóképpen a szótartásnak s a felvetett ka­binetkérdés fentartásának esett áldozatul. De hogy az ily kitérés és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás »hiba« lett volna: Széchenyi Aladár hiszi, Tisza Kálmán nem hiszi. íme Széchenyi Pál gróf főrendiházi tag csupán, Tisza Kálmán pedig miniszterel­nök. És mégis hiba volt! Hiba volt az or­szágra nézve, de ez Tisza Kálmán szemében semmi se. Mekkora erőt merített volna a nem­zet Ausztriával szemben most és jövőre azon esetre, ha a véderő­törvény miatt a kormányt a parlamentben megbuktatja! Minden új kor­mány, melyet királyunk kinevezett volna, nagyobb engedményeket lett volna kénytelen a nemzetnek hozni a hadsereg kérdéseiben nemcsak, hanem minden egyéb alkotmány­­jogi és nemzeti kérdésekben is, a magyar ál­láspont megdönthetetlennek s meg nem tá­­madhatónak tűnt volna fel. Itthon erős önér­zet szállta volna meg a lelkeket, Bécsben erős respektus. Mindezt Tisza feláldozta a hata­lomhoz való görcsös ragaszkodásának, s pártja őt ebben támogatta. De hiba volt azért is a kabinet­kérdés visszavétele s a minden áron való kormányon maradás, mert micsoda exisztenczia az, me­lyet a közéletben Tisza Kálmán folytat ? Visszaszerezhetlen elvesztett tekintélylyel po­­zíc­iója a parlamentben szánalmas és egyre bizonytalan. Mert ha a közutakról szóló tör­vényjavaslatot s utána más tizet az ellenzék letárgyal komoly tárgyilagossággal, ez ko­­rántse bizonyítja, hogy érzelmei a miniszter­­elnök iránt változtak, azt sem, hogy az or­szág elfeledte a történteket. Manet ab­a mente repostum, s csak pillanatnyi a megnyugvás, melyet a miniszterelnök abból meríthet, hogy vele nem törődik senki. Hiba, ha Magyarország kormányának élén oly férfiú áll, kinek saját párthívei szó­szegést vetnek szemére. A harmadik hiba, melyet Széchenyi Ala­dár gróf a kormány politikájában megró, a 25-ik szakaszra vonatkozik s abban áll, hogy daczára annak, hogy a véderő-bizottságban és a szabadelvű körben eleget hallhatta, hogy a magyar tiszti vizsgát követelik, ezt mégis makacsul ellenezte s nagy későn egy ha­tározati javaslattal igyekezett kijavítani. Széchenyi a hibát nem a Gajári-féle ha­tározatban, hanem azon »megfoghatatlan makacsságban« keresi, melylyel a kor­mány a nemzet óhajtásának »oly sokáig« ellene szegült. No hát ebben is teljesen igaza van Széchenyi Aladár grófnak, hogy a rosszban való makacsság nem államférfius tu­lajdon, hanem hiba. Makacsság következet­lenséggel párosulva: ez sem magasabb értel­met, sem nemesebb indulatot nem árul el, s A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Halottak napján. — Keviczky Gyula emléke.— Te porladó szív, ha rád gondolok, Föltárnád hervadt életed emléke, És látni vélem újra alakod’ : Úgy állsz előttem, mint élő­halott, Véznán, leaszva, lázban égve. Kietlen volt ifjúságod kora, Mint a kit védő otthon nem melenget, Férfi­ korod magános, mostoha, Anya-sziv téged nem ápolt soha, S szerető hitves nem nyújtott szerelmet. Magány költője, méla, csüggeteg, Kinek szive, mint ősz fonnyadt virága, Egy napsugárért, mosolyért epedt, Csak részvétlenség juthatott neked E józan, önző, lelketlen világba’! S lettél halk szomorúság dalnoka, Sorvasztott lelked tétlen mélabúja, Teljes pompádban nem láttunk soha, Olyan volt lelked, mint egy büszke fa, Melyet letartott az enyészet ujja. S a régi vad szivemből fölfakad, Emléke annyi elfojtott keservnek : Mi lettél volna áldóbb ég alatt, Hol pezsg a szellem, élet, akarat S hol egy nagy czélért küzd egy büszke nemzet! Hol a nemesnek nem örök magány jut osztályrészül mint egy sivatagban, Hol rokon szívet lel a nagy tusán, Babér van a költőnek homlokán S hol meg is élhet, a ki halhatatlan. PALÁGYI LAJOS: Beksics — Atticus. (Uj korszak és politikai programmja. — írta Atticus.) A zsidók sok száz esztendeig várták a Messiást; a magyarok tizenöt év óta várják az uj korszakot. A zsidók azt várták, a ki megszabadítja őket a szolga­ságtól s visszaszerzi nekik a régi uralmat és dicsősé­get. A magyarok szerényebbek s ők a megváltásért epednek a saját szolgaiságoktól s egy ember után sóvárognak, a ki megtisztítja a közéletet egy kis gon­dolattal, tisztességgel s idealizmussal, a kiben van annyi komolyság, hogy aggódni tudjon nemzetéért s annyi szemérem, hogy pirulni tudjon, s annyi lelkiis­meret, hogy szemrehányást tegyen magának, ha aka­ratlanul kárt tett nemzetének. A nemzet lelkét homályos sejtelmek töltik el. Valami sajátszerű feszültség van a köztudatban. Úgy érzik az emberek, hogy valaminek történni kell a politikában s az a mi van, már nem állhat meg so­káig. A­ki új korszakról beszél, akár miniszter, akár képviselő, akár író, biztos lehet, hogy feltűnést fog kelteni, s hogy az emberek lázas érdeklődéssel fog­ják hallgatni és olvasni. Mert az emberek nem is kér­dezik, hogy tulajdonkép jobb lesz-e az új korszak, csak azt kívánják, hogy uj legyen, azaz csak az ne legyen, a­mi eddig fennállott s minden változást már csak azért is jobbnak tartanak a fennállónál, mert ettől szükségkép különböznie kell. Beksics Gusztáv legújabb röpirata nagy­részt e hangulatnak köszönheti­ a külső sikert, melynek kétségtelen jele abban nyilvánul, hogy az első kiadást néhány nap alatt szétkapkodták s most már a máso­dik kiadás jelent meg a könyvpiaczon. A röpirat czime »Új korszak és politi­kai programmja« erősen vonzotta a közönséget s az emberek kiváncsiak voltak megtudni, mit igér az országnak Beksics Gusztáv, a­ki nemcsak kiváló p­ublic­ista, hanem a mostani kormány bizalmas em­bere is. A röpiratot azonban nemcsak aktualitása miatt vették, hanem belső értéke miatt is. Beksics Gusztáv mindig magasabb szempontokból tárgyalja a kérdé­seket, melyekkel foglalkozik. Irálya eleven, szabatos, világos. Az olvasónak meg tudja könnyíteni a szöve­vényes kérdések megértését. Nem fárasztó s egy­hangú , inkább izgató és változatos. Mondatait ki tudja élesíteni, hogy olyanok, mint a borotva: ki tudja hegyezni, hogy olyanok, mint az olasz tőr, majd ismét nagy akkordokba hangzik a magasra szét­­nyúló dikézió, mely magával ragadja az olvasót. Meg­látszik röpiratain, hogy a belletrista adta tollát a politika szolgálatába. A röpirat tárgya sok tekintetben igen érdekes. Ha a szerző azokat a fejezeteket, melyeket párt­­szempontból irt, elhagyja, azt hittük volna, hogy egy ellenzéki szellemű írás van kezünkben, mely a nemzet legfőbb érdekeinek mértékével ítéli el a jelenlegi kormány múltját. Ha azt olvassuk benne:­­a jövő problémája ez, meg kell teremtenünk a modern és nemzeti államot és társadalmat. Magyarország még nem modern állam a szó valódi értelmében és a­mi tán még komolyabb tény, nem valódi nemzeti állam­, ha halljuk ítéletét az igazságszolgáltatás, közigazga­tás állapotáról, a tervtelenségről, eszmétlenségről, az erkölcsi sülyedésről, a szolgai szellemről, az igazság­tól való irtózásról s a hazugság-kultuszról, akkor az emberek önkénytelenül összenéznek s azt mondják,hogy a Beksich röpiratában ellenzéki szellem lüktet. De ez a benyomás onnan ered, hogy a Tisza­kormány reputácziója a köztudatban annyira meg van állapodva, hogy bárki és bárhol említ korrup­­cziót, hazugságot, nemzeti jogok kijátszását sőt, nem Deák Ferencz, sem Andrássy Gyula, sem Szlávy Jó­zsef nem jut az emberek eszébe, hanem mindig és mindenütt a jelenlegi kormány elnöke s ez a saját­­szerű hangulat annyira erős és általános, "hogy a mi­niszterelnök legbuzgóbb hívei a legnaivabbul árulják el, hogy ha valaki a korrupcziót, elvtelenséget süt, bármely összefüggésben, bármely korban s ország­ban elitéli, arról azt tartják, hogy az Tisza Kálmán ellen ir. Egész általánosságban dicsőíti az igazságot s kárhoztatja a hízelgést, ékesen szólva mint egy ihletett prófáta. »Jaj annak az egyénnek, társadalmi osz­tálynak, nemzetnek, mely nem kész meghallgatni az igazságot. Jaj azoknak, a­kik csak a hízelgés sima szavait értik. A hízelgését, mely soha nem éget, de soha sem gyógyít. A hízelgését, mely soha sem sért, de nem is erősít. A hízelgését, mely bár nem fény, mégis elvakít, mert puha, lágy köd, mely szelíden ráfekszik a lélek szemeire, hogy ne lássanak. A hízel­gését, mely elpuhít, gyávává tesz, mig az igazság megedz és bátorságot kölcsönöz. A hízelgését, mely a gyengeség, mig az igazság az erő kutfor­­rása. A hízelgését, mely az öntúlbecsülés, mig az az igazság a helyes önismeret szülője. Egyének, társa­dalmak, népek megrontójáét, a legalacsonyabb, csak rabszolgákhoz illő alávaló eszközét, a hízelgését.« »Csak a zsarnokoknak szoktak hízelegni féle­lemből, kegykeresésből. De a hízelgés megrontójuk ezeknek is. A szabad, független férfi sem nem híze­leg, sem nem fogadja el a hízelgés csábos szavait. Az igazság adja meg a férfiléleknek legszebb vará­zsát, a férfias erélyt. A gyengék, gyávák, pályák és zsarnokok nem bírnak az emberi lélek e legszebb, legmagasztosabb tulajdonságával. Azon tulajdon­sággal , mely az embert a teremtés koronájá­vá , a föld királyává teszi. Azon tulajdonság­gal, mely ha a népek lelkét díszíti, e népe­ket uralkodásra, a többiek urává jelöli ki. A férfias, öntudatos erély az, a­mit különösen kell a magyar nemzetben fejleszteni. Csak ezen erély, mely bátor a veszélyben, serény a munkában, teheti lehetségessé, hogy nemzetünk nagy feladatait sikerrel oldja meg. E nemes koloritját azonban a léleknek nem lehet a hí­zelgéssel fejleszteni. Az igazság s az ebből származó önismeret egészséges, edző légköre az, a­hol diszlik az emberi szellem e dicső termése.« S mégis a ki e sorokat olvassa, nem látja-e bennök egy tényleges állapot leírását, melynek léte­zéséről tudomása van az egész országnak ? S vájjon maga a röpirat czíme, mely uj korsza­kot igér, nem alkalmas-e arra, hogy szerzőjéről azt higyjük, hogy ellenzéki szellemmel van eltelve s nem foglaltatik-e már magában az uj korszak követelésé­­sében az elmúlt korszak szigorú elitélése ? S az a sok fontos nemzeti és állami feladat, melynek megoldását az uj korszaktól várja, nem szemrehányás-e azokra nézve, akik másfél évtizeden át a nemzet összes pénz­ügyi erejével s korláttalan hatalommal rendelkezve, e feladatok megoldását elmulasztották ? Beksics röpiratának tartalma nem uj s a fel­adatok, melyeket az uj korszak embereinek kitűz, nem ismeretlenek. Az ellenzéki publiczisztika s ország­gyűlési beszédek mindezt százszor ismételve han­goztatták. Ezzel azonban semmit sem akarunk Beksics érdemeiből levonni. Sőt ellenkezőleg. Mentül több publiczista hirdeti a nemzetnek a nemzeti és szabadelvű állam eszményét, az ennek megalkotására szükséges intézmények szük­séges voltát, annál szélesebb körben terjed el a he­lyes felfogás az ország belső politikája problémáiról s megoldásuk módjáról. Annak, a­mit Beksics e tárgy­ról ír, át kell mennie a nemzet tudatába s ezt csak folytonos ismétléssel érhetni el! Széchenyi egy más korban, az akkori viszonyokhoz alkalmazva ugyan­azokat az igazságokat hirdette a nemzetnek. Azóta az ország legelső publiczistái, kiváló szellemei ugyan­azon a nyomon haladtak s fájdalom 60 évvel Széchenyi föllépése után, még mindig hirdetni kell a magyarnak, hogy nemzeti legyen mindenekelőtt s hogy hivatását csak úgy töltheti be, mint államfentartó uralkodó elem, ha kultúrái felsőbbségével, közéletének tisztes­ségével, erkölcsi színvonalának magasságával impo­nálni tud s magába olvasztja a vele politikai közös­ségben élő népfajokat. Szellemesen fejtegeti a polgári elem fontossá­gát a nemzeti szervezetben. Nyíltsággal tárja fel a magyar társadalom hibáit,előitéleteit,az erre vonatkozó fejezetek nagyobbrészt helyesek s megszivetésre mél­tók s azt hinnék, hogy erős szemrehányásokat fog tenni a kormánynak, melynek politikai irányzata ha­tározottan város- s polgárellenes volt s mindent el­mulasztott, a mit Beksics a magyar faj megvédésére szükségesnek tart. De itt látszik meg, hogy Beksics ma is ortho­dox kormánypárti, mint volt eddig s a Tisza­kultusz egyik főpapja. Már egy évtized előtt megkezdett taktikájához híven sohasem kárhoztatja a kormányt a mulasztásokért és fonákságokért. Azt el kell ismernie, hogy politikánk rossz s következményei kártékonyak s aggasztók. Van benne annyi igazságérzet, hogy ezt elismerje s érzi, hogy banálissá, nevetségessé válnék, ha tagadná. De e bajokért nem a kormányt okolja. Van neki valakije, a­kit megvesszez a kormány bű­neiért s ez a magyar társadalom. Ez a fogás lehetségessé teszi reá nézve, hogy részben szolgálhassa az igazságot, elmondva a létező bajokat s hogy még­se jöjjön elletétbe a kormánynyal. Sőt szolgálatot tesz neki, mert a figyelmet elvonja róla s a társadalomra tereli s bizonyára akad elég gyengébb fejű ember, a ki őszintén sajnálkozik a de­rék, jó Tisza-kormány felett, melyet a gonosz társa­dalom akadályoz a nemzeti politika nagy konc­ep­­czióinak végrehajtásában! De igaz-e ez ? Nem állottak-e magasabban a magyar társadalom aspirácziói a kormány politikájá­nál? Nem követelt-e mindig kevesebb pártpolitikát s több nemzeti politikát? Nem követelt-e jobb igazság­ügyi, közigazgatási, pénzügyi, közoktatási politikát ? S ha a kormány végre valamely reformra rá­adta a fejét, nem történt-e ez mindig a közvélemény nyomása alatt ? Vájjon a kormány volt-e a nemzet vezetője a nagy eszmék hangoztatásában s nem a nemzet felháborodása idézte-e elő az újabb fordulatot is, melyet Beksics is egy új korszak kezdetének kény­telen elismerni ? S a társadalom-e az eszmék megvalósítója, in­tézmények megalkotója ? Melyik társadalmi osztály foglalkozik kizárólag politikával ? Talán a földmivelő, az iparos, a kereskedő, a papság, vagy a szellemi munkások külön-külön, vagy együttvéve fel vannak-e ruházva azzal a hatalommal, hogy intézményeket lé­tesítsenek ? Hisz a kormány az az orgánum, mely az őt tá­mogató párttal kizárólag van hivatva az ország poli­tikáját vezetni s a nemzet fejlesztésére szükséges in­tézményeket megalkotni. Minden mulasztás a korr­mányt terheli e tekintetben, mert a­mit ő nem tesz, azt nem teheti helyette egyetlen tényező sem. Egy nagy szemrehányás tehető a magyar tár­sadalomnak, hogy eltűrt s el nem söpört egy oly kor­mányt, mely a nemzet legfőbb érdekeivel ellentétben áll. De ezt az egy megérdemelt szemrehányást nem meri kimondani, mert ezzel taktikájának minden ered­ményeit veszélyeztetné, nem egyéb, mint ismét szívós ragaszkodás a hatalomhoz s azon féltékenység, mely nem akarja elárulni gyengeségét s látszatát is ke­rüli annak, hogy másoknak engedjen, s ne mások neki. De ezen akaratosság, mely nem bölcseség, alkotmányos államférfiakhoz egy­általán nem illő. Oly kislelkünek festi Széchenyi Aladár gróf Tisza Kálmán miniszterelnököt s oly szűkkeblűnek, hogy a kritika, melyet poli­tikájáról mondott, az államférfiúra nézve meg­semmisítő ; élesebb, mint a legtöbb heves tá­madás, mely személye ellen intéztetett. Konzekvencziákat nyílt leveléhez, abban való okoskodásához Széchenyi Aladár gróf nem fűz, se le nem von. Kiki levonhatja azo­kat, a miniszterelnök is, ha megfontolja, hogy ez róla a nézet Magyarországon­­még a sza­­badelvűek között is. Budapest, okt. 31. Kálnoky és Bismarck. Kálnoky gróf — mint már jeleztük is — ma este utazott el Friedrichsruhe­­ba. Éppen ma érkezett számában közöl a »Köln, Zei­tung« egy officziózus levelet, mely a két államférfiú találkozásával foglalkozik. Különösen ama híresztelés ellen fordul, mintha Bismarck herczeg újra a »becsületes alkusz« szerepét akarná játszani, hogy rávegye monarchiánkat, hogy a Balkánon, vagy kereken kimondva, Bulgáriá­ban engedményeket tegyen Oroszországnak. Levelező kétségtelennek tartja, hogy Bismarck nem is gondol reá, hogy olyan feltevésekkel járuljon a bécsi kabi­nethez, melyek bármi tekintetben ellenkeznének a fennálló szövetséggel. Bizonyára szóba jönnek Fried­­richsruhében a keleti ügyek is, csakhogy nem oly módon, mint híresztelik. A­u­s­z­t­r­i­a-M­a­g­y­a­r­o­r­­szág, mint eddig, úgy ezután is a fenn­álló szerződések jogalapján ma­rad s amennyiben ez alap megengedi, enged­­ményeket is tehet. Ha az orosz óhajok ilyen természetűek, akkor teljesülni is fognak, hisz az események minden pártatlan szemlélője tudja, hogy az osztrák-magyar kabinet egy perczre sem ta­gadta meg az engesztelékenység szellemét s a berlini szerződés vonta határok közt kész volt az orosz óhajo­kat számba venni. Csakhogy a pánszláv poli­tika törekvései nem álltak összhang­­ban a nemzetközi jog határozataival s igy a bécsi államférfiak békés érzelmei nem igen já­rulhattak a felmerült aggodalmak eloszlatásához, mi nem az ő hibájok. Ha Oroszország végre törekvéseit a szerződésekhez alkalmazná, akkor bizonyára Kál­noky gróf is előzékenységre számíthat. Bismarck her­czeg azonban egyáltalán csak úgy léphetne föl közve­títőül, ha az orosz politika tényleg már rálé­pett volna a szerződésjog alapjára.­­ A német birodalmi gyűlés tegnap folytatta a budget általános tárgyalását. A nap legkiválóbb szó­nokai Verdy du Vernois hadügyminiszter, Bennigsen, a nemzeti­ szabadelvűek vezére és Bebel szoczialista voltak. A vitát Wedel 1-M a 1-­c b 0 v konzervatív nyitotta meg, védte a vámpoliti­kát, helyeselte a kormány katonai tevékenységét és csakis a tengerészet fejlesztésében óhajtott kevésbbé gyors eljárást. Ezután Bebel emelt szót s különö­sen a katonai terhek folytonos szaporítását rosszalta. Úgy tesznek, mintha csupán az uralkodók védenék a békét. De nem a népek, hanem éppen a fejedelmek és uralkodó osztályok akarják a háborút, hogy a belügyi kérdésekről eltereljék a népek figyelmét. A hadikészülő­dések olyan roppant összeget nyelnek el, hogy ha végre kitör majd a háború, a legtöbb államnak nem lesz pénze. Minél továbbra mennek, annál inkább közelednek a pénzügyi és társadalmi katasztrófához. Engesztelé­­keny viszonyt óhajt Francziaország irányában, mert az örökös ellenség most Oroszország. Igen élesen kikelt a vámpolitika ellen s a többek közt fölemlíti, hogy az új szeszadó a szegény embernek roppant kárt okozott, számos kisebb gyárost tönkre tett, de a nagybir­tokosoknak évi negyven millió hasz­not hoz. Áttérve a szoczialista törvényre, helytele­níti azt, mert nem a szocziáldemokraták, hanem az antiszemiták lázítanak törvénytelenségre s ápolják az osztálygyűlöletet. V­e­r­d­y hadügyminiszter kiemelte, hogy a német uralkodók a néppel egyetértenek a béke fentartásában. Nem igaz, hogy az örö­kös ellenség Oroszország lenne, melylyel atyáink, mondá, egykor együtt küzdöttek. Bennig­sen hangsúlyozta, hogy Németország 1870. óta ritka mérsékletet tanúsít. Szónok birodalmi pénzügyminisz­tert óhajt, ki felelős legyen a parlamentnek. Ő sem hiszi, hogy a gabonavámokat állandóan fenn lehetne tartani. De ez idő szerint a kérdést eldönteni nem lehet. 1892-ben Németország számos kereskedelmi szerződése lejár s akkor kell majd ez ügygyel is foglalkozni. Windhorst kiemelte, hogy senkinek sem imponál a Németországban fenálló rendőruralom. Az összes szónokok közül föltétlenül csak K­a­r­d­o­r­ff konzervatív helyeselte a kormány minden néven neve­zendő katonai hiteligényét. Irigy szomszédok. Igazságtalanabb és kicsinyesebb dolgot Ausztria nem művelhet annál, mint ha Ma­gyarországra gazdasági szempontból irigykedik. Mert egészen eltekintve a méltá­nyosságtól és attól, hogy nevetséges az az áramlat, melylyel odaát arra akarnák kény­szeríteni Magyarországot, hogy kövessen m­a­­gyarellenes és osztrák szellemű tar­ifap­olitikát, egyszerűen a tényeken indulva be kell látnia minden objektív bíró­nak, hogy abban a nagy gazdasági lekötött­ségben, melybe a vámszerződés helyezi Magyarországot a monarchia másik államá­val szemben, még nagy fokú soviniz­mussal se lehet oly magyar irányú kereskedelem­politikát folytatni, mely hazánknak Ausztria felett közgazdasági előnyöket bizto­sítana. Ez az egyedül helyes mérték, mely meg nem dönthető határozottsággal jelent két dol­got. Jelenti először azt, hogy mivel fennálló törvény szabályozza a kereskedelmi viszonyt Magyarország és Ausztria közt, mindaddig.

Next