Pesti Napló, 1889. december (40. évfolyam, 331-360. szám)
1889-12-03 / 333. szám
333. szám Budapest, 1889. Kedd, deczember 3. 40. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaen mé p tie t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak és kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athénben még niet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körán panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli ce eatl kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 1 hónapra • firt. Ugu eiU kiadás postai külfinkfildése kívántatik, posztbályapt kávénként fixen, évnegyedenként 1 forint felfilflsztencia. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalából Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-ístlet, ktUdendok Ara 4 kr. vidéken 5 kr . (esti lappal együtt 7 kr.) Ugrón és Apponyi. Két hatalmas szónok : Ugrón és Apponyi, a magyar parlamentnek jelenleg legkitűnőbb két rétora támadta meg ma Tisza miniszterelnököt. A miniszterelnök védekezett Ugronnal szemben a régi polémikus módon, tartalom nélkül. A hanyatlás az egykor hatalmas Tiszában, ki erejét főleg parlamenti vitatkozási képességének köszönheti, oly nagy mértékű, hogy szinte megfoghatatlan, miként állhat még szembe az ellenzékkel, melynek vezérei őt annyira felülmúlják. Nemcsak szónoklatban múlják őt felül, hanem mindenben: tehetségben és politikai erkölcsben, tekintélyben és népszerűségben, ami szükséges, hogy valamely államférfin egy nagy országot kormányozhasson. A régi Tiszából csak a makacsság maradt épen, s ezen tulajdonsága csak fokozza bukásának veszélyeit. Ugront azon elismerés illeti meg, hogy a legtárgyilagosabb kritikát mondotta a személyről, ki Magyarország miniszterelnöke. Gyönyörű hasonlatokban gazdag beszéde azon alapgondolatból indult ki, hogy minőnek kell lenni Magyarország miniszterelnökének. Egy mintát állított fel, mely természetesen feltételezi az államférfim nagyságát s ehhez mérte Tisza Kálmán egyéniségét s cselekedeteit. Nem csoda, ha a kis tulajdonságokból összetett negatív ész, mely a miniszterelnöké, törpének tetszett a követelt példa mellett, aminthogy valóságban is az. S azután a személyes tulajdonokból mint forrásból fejtette ki Ugrón a miniszterelnök politikai működését, s e fonálon végig vezette a gyönyörrel hallgató közönséget Tisza hosszú szereplésén, a külügyekben Ausztriával szemben, valamint a belügyi alkotások mezején. S azután a párt politikáját vette elő, azt is személyiségének folyományaként tekintette, s megbélyegezte, így került a jelen politikai helyzet megítélésére, a rekonstruált kabinetre, abban Tisza Kálmán felelősségére és szerepére, s kihozta azt, hogy voltaképpen Tisza Kálmán már megbukott, s ezt csak ő maga nem tudja, ezért jár még mint élőhalott az emberek között. Ezen ijesztő maradása oka a parlamentáris helyzet kétségbeejtő romlásának, mely nem javulhat mindaddig, míg meg nem adják a halottnak a temetést. A logika következetessége volt-e erősebb Ugrón beszédében, vagy az ékesszólás ragyogása, miért kutatnak: hatása a beszédnek kétségkívül a mily rendkívüli, mondhatni megdöbbentő volt a képviselőházban, azonképpen el fog terjedni az országban, hol innen-onnan mindenki belátja a helyzet tarthatatlanságát és a miniszterelnök visszalépésének szükségét. Minél előbb, annál jobb, mert minél később, annál rosszabb. Hisz az iránt nem lehet kétség, hogy Tisza lejárta magát teljesen s a felől bizonyos mindenki, hogy az ellenzék harczát folytatni fogja végesvégig, diadalról diadalra mindaddig, mig czélját el nem éri. E harczban vesztes csak Tisza Kálmán lehet, nem az ellenzék s hogy már is a hadjáratot elvesztette s csak apró csatározásokat képes még folytatni: ezt látjuk napról-napra s meggyőződhetett róla minden ember, kinek építélő képessége van. Egy kis kör csupán az, mely Tiszát tartja. Horváth Gyula is csak visszavonulását fedezi. Kinos látni, mennyire jutott a miniszterelnök, hogy a ház elnökének pártfogására szorul, valahányszor beszél, s ma is csak Péchy Tamás kedvéért hallgatta őt meg az ellenzék türelmetlenül annyira is, hogy valahogy beszédét befejezhette. Pártja és ő maga erőlködnek visszanyerni az elvesztett pozíciókat, de hiába, akármit mondanak, vagy tesznek, balul üt ki. Úgy szokott ez lenni, ha emberek veszett ügyet kívánnak megmenteni. Minthogy sem a Tisza-minisztériumban, sem a szabadelvű pártban politikai élet már nincs, a galvanizálási kísérletek csak élettani mutatványok értékével bírnak, melyek képesek még mozgást előidézni, de lelket nem önthetnek a tetembe. Ily kísérletekkel a helyzet előbbre nem vihető. Marad Tisza egyik napról a másikra állásában, az igaz, de mindig az összeomlás veszélye fenyegeti, pártja pedig kénytelen az ütközetet folytatni, mint a török sereg a halott Szolimán körül. Váljon meddig állhatja ezt ki? S ha kiállaná a tábor, mi czélt érhet vele? Azt semmi esetre, hogy Tisza elkerülje bukását, azt sem, hogy az ellenzék megszüntesse támadását. Nehogy bomlásnak induljon minisztérium és szabadelvű párt, mielőtt még a végrendelet meg volna csinálva, e jelszót találták ki: »szolidaritás.« Szolidaritás az elvekben ? Nem. Szolidaritás a politikai programaiban? Ilyen nincs. Szolidaritás a jövőre nézve? Erre aligha kötelezik magukat azok, kik magukat a jövő számára fentartani óhajtják. Szolidaritás a múltra nézve ? Közös múlt nem létezik a rekonstruált kabinetben, ezt Ugrón kimutatta. Tehát szolidaritás csak a jelenben, az érdekek közösségénél fogva és a parlamentáris szokások szerint, addig ameddig. E szolidaritásról sokat beszéltek Tisza és Horváth Gyula, mert mindketten rá vannak utalva, de a miniszterelnök különösen csak Barosst és Wekerlét dicsérte meg, mi igen feltűnt, hogy ezekkel a szolidaritást igen hangsúlyozta, migyen Szapáryt épp oly feltűnően mellőzte. S hogy Wekerlét Szapáry rovására dicsérte, illusztrálja ezen szolidaritást, vagy pedig azt mutatja, hogy Wekerlében nem látja örökösét. Különben ezen egész, sokat hánytorgatott szolidaritás addig ér csak, ameddig a hatalom tart, mert e szolidaritás külső. Amint Tisza megbukott, vége minden vele való szolidaritásnak s az uj kormány körül képződik az uj többség. Az ilyen demonstrácziókra nem adunk semmit, amikor magukra és egymásra disputálják az emberek a bizalmat és bátorságot, mikor valósággal egy sem bízik a kormány állandóságában, s a parlamenti állapot fentartható voltában, amiből a válság önkényt következik. Hogy ezen parlamenti kínos és abnormális helyzetnek oka kicsoda és orvossága micsoda, azt Ugrón beszédének kiegészítéséül Apponyi bizonyitotta be, hogy mindennek Tisza az oka. Tiszának inparlamentáris viselkedése, mely elhinti a sárkányfogakat, s mikor kikelnek belőle a veszélyek, segítségért kiabál.Egyszer minisztertársait, másszor pártja tagjait kéri, azután az elnökhöz folyamodik, s végül az ellenzék vezéreihez megy. Az ellenzék diadala a miniszterelnök felett a mai napon oly nagy volt, hogy talán soha nagy élei). S a súlyos csapások alatt, melyek érték, összeroskadva láttuk a miniszterelnököt a házból távozni, pártját reménytelenül őt követni. Valóban már csak a makacsság tartja őt vissza a lemondástól. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Olyan mint a többi. — Eredeti beszély. — Irta: KÖVÉR ILMA. I. »Eh! olyan, mint a többi!« ez volt szavajárása Szertey Albinnak, ha nőkről volt szó. — »Egyik se jobb a másiknál: biu, kaczér, önző teremtések ! Tetszeni akarnak mindenkinek, szerettetni akarnak mindenki által, de ők senkit se szeretnek — magukon kívül !« Ilyen közhelyekkel vágott vissza minden kísérletet, melyet barátjai olyan czélzattal tettek, hogy rábírják a nősülésre. Már harminczadik évében volt. Kellemes, érdekes arcz , komoly, megszűrt, jellemes modor. Több mint tíz éve annak, hogy rendes refrainje a jelzett »olyan, mint a többi« ha ismerősei valamely csinos leány kiváló tulajdonságaira akarták figyelmessé tenni. Örökös coelibatusra tett fogadalmat. Barátjai elnevezték a kerek asztal lovagjának, aki a szent grált akarja meglátni. De Albinra ez mind nem hatott, következetes makacssággal kerülte a női társaságot. Tikkasztó nyári nap volt, úgy július derekán. A fővárosi közönség színe-java csak híréből ismeri a máglyahalált, melyet a bonmaradtaknak kell szenvednek, ha arra a merész gondolatra jönnének, hogy — esetleg — naplemente előtt lépjenek ki Afrika égő homokjára, illetve Budapest felolvadt szurokjára, a körutak süppedékes aszfalt-burkolatára. — Na, barátom, ezt én tovább ki nem állom! — Ennyi elég volt! — E szavakkal nyitott be Szerteyhez Véghelyi Oszkár ügyvéd-jelölt. — Tán öngyilkossági ürügyet találtál valami jól megokolt okozatát a rettenetes halál okának ? — és ez elődök Albin. — Sőt ellenkezőleg az élet ösztöne szólalt fel bennem, erősen tiltakozva az ellen, hogy önként, jószántamból lépjek kora síromba. — Főnökömtől négy heti szabadságot kaptam és holnap utazom Tátrafüredre. Albin felemelkedett fekvő helyzetéből, leverte a hamut czigarettejéről és kelletlenül szólt: — Mi a manó! Hát te is elmegy ?! Mit csináljak akkor én itt egyedül, ha valamennyien kiröpültök, ti jó maradok?! — Hogy mit csinálj egyedül ? erre nézve már nem adhatok tanácsot, hanem velem egyesülve, igen bölcs dolgot cselekedhetnél: szépen eljönnél velem és ... . — Hogy én . . . — Igen, igen, hogy te is . . . Nana, ne mereszsz reám olyan szemeket, mintha minden bűnöd bennem öltött volna testet és kisérteni jönnétek! — Végre is, kedves Albin, vess már véget ennek az asceta-életnek! Forogj egy kissé a világban. A patvarban egy 30 éves férfi, akinek olyan szép jövője van. Gondolj kötelességedre a társadalommal szemben! — Lásd, én már két éve fáradozom rajta, hogy még 27-dik évemet se érjem meg ilyen magányos veréb módjára s hiszem is, hogy mire az irodát átveszem Tarlay úrtól, főnökömtől, akkor .... de most beszéljünk rólad. Legyen eszed! hisz az idő már nagyon sürget. Az agglegénység már ott vigyorog a hátad mögött s rövid időn úgy lecsap reád, mint az éhes ölyv prédájára. — Nem olyan éhes az, barátom, akad annak elég falatja rajtam kívül is. — De hát gondolj arra a ferde helyzetre, melyet az ilyen . . . — Jól, jól van ! már hallottam. Nem vagyok kiváncsi fejtegetéseidre, érveléseidre. — Albin, olyan társaságot találnál ott, hogy... Van pár ismerősöm is. Ott van Kadas Kálmán osztálytanácsos, egyetlen leányával, a bájos Irénnel, te, ha azt a leányt meglátod! . . . Ott van továbbá a csodaszép özvegy Piikócziné; hallod-e, ez volna aztán a neked való parti! — Oszkár, ne izetlenkedjél! — Hej, Albin, Albin! nem sokat bízom én a te szilárdságodban! Arany a te szived, igaz, de hát az arany is megolvad. Félted te azt kitenni egy pár szép szem tüzének s azért kerülöd az alkalmat. Albin felállt. Boszankodott. Pedig már megszokhatta az e fajta incselkedést, mert igen gyakran volt ilyeneknek kitéve, de ez alkalommal tán érzékenyebb volt, mint egyébkor. — Na, most már csak azért is! — fakadt ki. Mikor utazol ? — Holnap reggel. — Nos tehát, holnap reggel! — Albin ! nem tréfálsz ?! — Itt a kezem! — hanem megállj! feltételhez van kötve, melyet szentül meg kell tartanod. — Halljuk a kondicziót! — Szavadat adod, hogy még kísérletet se tesz arra nézve, hogy társaságodat illetve azokat, akiknek társaságában lesz — én is felkeressem, mert én semmiféle ismeretséget nem akarok kötni. Tőlem jöhetsz, mehetsz, de viszont te se korlátozz engem cselekedeteimben. — Szavam rá! Oszkár megtartotta szavát, még távolról se érinté Albin előtt ama titkos óhaját, hogy tartson vele s engedje magát bemutatni, legalább a szép özvegynél. Jóllehet már öt napja voltak Füreden, még senkivel se találkozott. Oszkár a véletlenre bizta azt, amit a számítás ki nem vihet. Csak este látták egymást, mivel együtt laktak, de nappal útjuk rendesen kétfelé vált. Albin egyedül kóborgott, még ebédjét is valahol, egy félreeső poprádi magánházban költe el, egy odavaló özvegy embernél, aki öreg nővérével éppoly elvonult életet élt, mint a tanár. Ami Oszkárt illeti, ő ideje nagy részét Kadasék társaságában töltötte. — Mondja csak, Oszkár, — szólt a szép Irénke, Kadas bájos leánya, midőn Véghelyivel pár lépésnyire megelőzte a társaságot, mely Uj-Tátrafüredről Alsó-Tátrafüredre volt menendő, — ki az a titokzatos fiatal ember, a ki önnel érkezett? Azt állítják, hogy már hajnalban kimegy a hegyek közé és csak késő este tér vissza. — Az, kedves Irénke nagysám ? — sziha, az a mi máltai lovagunk, még pedig a tizenhatodik századból ! — különben Szertey Albinnak hívják; természetrajztanár és szenvedélyes botanikus. — De hát miért nem hozza el magával ? — Jaj kérem, az nem olyan egyszeri dolog, amint képzelné. Amily kedves az én szeretetreméltó barátom férfitársaságban, épp oly kiállhatlan nők körében; egyébiránt ez ritkán is esik meg vele, hogy olyan társaságba vegyüljön, ahol nők is vannak, mert az ilyen alkalmat — tőle telhetőleg — kerüli. — Ah, tehát nőgyűlölő ? — Annál is rosszabb! aki gyűlöli a nőket, ezzel mégis némi jelét adja annak, hogy tudomással bír létezésükről, de ő még ezt is szeretné tagadni. Borzalommal ejti ki e két betűt: »nő!« — De különös ember lehet és csinos ? — Ami külsejét illeti, az egészen ellentétben van barbár viseletével; ezzel nem azt mondom, hogy piperkőcz, mert e tekintetben lehetőleg hanyag, de természet adta előnyeinél fogva. Kedves, szellemes arcz, rendkívül megnyerő nyílt tekintet és minden vonásán szelídség, jóság tükröződik vissza. Érdekes arczának halványságát még jobban előtérbe hozza fekete körszakálla. E sápadt arczból két fekete szem villog ki ellentétül, mert e szemekben annyi tűz és hév látszik lakni, amely igen sokat ígérne, ha tettei meg nem hazudtolnák minden perezben az ígéreteket. — Mutassa be! — vágott közbe élénken Irénke. — Mindent készséggel megteszek a maga kedvéért, kedves Irénke nagysám; de ha ezt kívánja, hogy a Tátrát csak egy lépésnyire is odább hengeresem, vagy arra kényszerítsem a lomniczi csúcsot, hogy hajtsa meg maga előtt gránit fejét, — ezt hiába kérné tőlem. — Na látja, ez érdekes ember lehet! — Ah! — köszönöm; hasznát fogom venni. — Vigyázzon, kárát ne vallja! — Nem úgy értem én azt, hogy komoly érdeklődést tudna kelteni maga iránt, csak mint kuriózumra lennék rá kiváncsi. A visszhang többszörösen visszaverte Kadasné hangját, a ki leányát szólita, de sem Irén, sem Véghelyi nem babák. — Ejnye Irén, figyelj már, ha hívlak! e szavakkal érte utol leányát a tanácsosné. — Bocsánat, mama , nem hallottuk. Parancsolsz ? — A társaság fél a komor felhőktől s azt indítványozzák, hogy forduljunk vissza. — Ó, de mama! hisz az egész csak futó eső lesz s mire ide ér, lenn is leszünk. Daczára Irénke méltatlankodásának, egyhangúlag abban egyeztek meg, hogy jobb lesz a megtett, alig száz lépést választva — visszafordulniok, mint a még távol fekvő Alsó-Tátrafüredig kockáztam azt, hogy a vihar utolérje őket. Irénbe a lehető legelégültenebbül fordult vissza, annyival is inkább, mert Oszkár kénytelen volt a mama ő nagyságának nyújtani karját, a rossz útra való tekintettel, melyet a rövidség okáért választottak. Irénnek özv. Ugroni tanácsosné jutott társul. A fenyegető felhők csakhamar beigazolták a felköltött félelem jogos voltát, mert alig tettek pár lépést olyan fergeteg kerekedett, mint a végítélet. A nők sikoltozva szaladtak, aki jobban bírta, megelőzte a másikat, hogy mielőbb fedél alá jussanak. Az idősebbek hátrább maradtak s azzal a jól ismert refrainnel végezték jajgatásaikat, hogy: »Ilyen időt még nem értem!«— Kadasék elől mentek, de Irénke, a kinek karjába erősen belecsimpaszkodott az özvegy tanácsosné, — tekintettel a néni csúzos lábaira, melyek megérezték ez időváltozást — legutolsónak maradt s csak óvatosan tipegett a jajveszéklő hölgygyel. Egy erős szélrohamra, mely egész porfelhőt kavart fel, a tanácsosné egy fenyőfába kapaszkodott és egy elkésett csoport, mely e pillanatban rohant el mellettük — elszakita a leánykát társnőjétől. Irén szemeit a szél telehordta porral és képtelen lévén azt felnyitni — pár másodperczig önkéntelenül engedte magát sodortatni a forgószél által. Mikor újra ki bírta nyitni szemeit,már hire sem volt az öreg tanácsosnénak. Azt a bajt azonban csak mellékesnek tartó Irénke, a fődolog az volt, hogy elveszte az utat és azt sem tudta, merre kelljen fordulnia ! Pár perczig tehetetlenül állt egy helyen, mintha csak várna valakire, akinek el kell jönnie. De hát ki jöhetne ? — Talán fel se találjuk ?... Magában pedig nem talál vissza! — A szél ekkor már alább hagyott, de kisvártatva megnyíltak az ég zsilipjei és úgy dőlt a mennyei áradat, mint a gátat szakított folyam. Irén nem mert mozdulni, mert attól tartott, hogy — elvesztve az irányt — még jobban eltávolodik, ahelyett, hogy feltalálná a hazavezető utat. — Sehol egy emberi lény! Kezdett kétségbeesni. Egyszerre távoli neszte meg füleit: léptek zaja, mely egyre közeledett. Irén szive hangosan dobogott ; a félelem és remény váltakozott keblében : hátha valaki a társaságból ? de hátha valami idegen ? . . . . Idegen volt. Egy ismeretlen, akit még soha se látott. Egy magas férfi állt előtte s pár pillanatig szótlanul néztek egymásra. Végre Irénke törte meg a csendet, bánatosan emelé reá beszédes nagy kék szemeit és lágy, behízelgő hangján igy szólt: — Bocsásson meg, uram, nem lenne szives megmondani , merre kelljen fordulnom, hogy a fürdőházat mihamarább elérhessem ? A férfi pár másodperczig nem felelt. Tán megdöbbentő a leányka ellenállhatlan, zengzetes hangja, melylyel kérését előadás vagy tán ellenére volt a váratlan feltartóztatás ? — mert gyors léptei — melyekkel közeledett — arra engedett következtetni, hogy igen sürgős útja lehet. — Erre, balra kell tartania ; pár percz alatt ott lehet, — szólt némi szünet után. — Köszönöm, igen köszönöm. Az eső, mely imént kissé alább hagyott, újra zuhogni kezdett. Irénke tétován nézett az idegenre, akinek meglehetős nagy esernyője volt s azt gondolá magában : bizony, felajánlhatná! — Köszönöm az útbaigazítást, uram, Isten önnel! A leányka elszántan indult útnak, látva, hogy reménye — az ernyőre nézve, — nem teljesül. A férfi még mindig azon a helyen állt, szótlanul, mozdulatlanul, szinte komor daczczal nézett maga elé. Az eső erősen szakadt. — Kisasszony, ön nagyon megázik, engedje, hogy felajánljam esernyőmet. Irén csodálkozva nézett vissza. Már jó busz lépésnyire haladhatott, s az idegennek csak most jutott eszébe utána sietni és ez ajánlatot tenni, holott ez egy udvarias férfinak az első pillanatban kötelessége lett volna. Kissé habozott, kedve lett volna visszautasítani, de a zuhogó eső olyan kényszerhelyzetbe hozta, amely csakhamar legyőzte a sértett hiúság szavát. — Igen lekötelez, uram, viszonzá. A férfi szótlanul lépdelt mellette s szinte gépileg tartá föléje esernyőjét, amivel nem is tett valami nagy szolgálatot, mert meglehetős nagy távolságban maradt a leánykától. Irén egész gyermekes bizalommal ment az ismeretlen mellett, kinek még nevét sem tudta, ami máskor elég különösnek tűnt volna fel előtte, hogy még annyi társadalom simasággal sem bír, hogy bemutassa magát. Mindenek daczára oly csodálatos hatással volt rá, mintha már régi ismerősök lennének. Egészen közel húzódott hozzá, míg végre ön tudatlanul, — jóformán nem is tudva, mit tesz — karjába fűzte karját. Az idegen gépiesen engedett, de midőn a leány-Budapest, decz. 2. Tisza miniszterelnököt ma délelőtt a király ő Felsége hosszabb kihallgatáson fogadta. A közigazgatási bíráskodásról szóló törvényjavaslat, mely legközelebb kerül a képviselőház elé — mint a »Bud. Korr.« jelenti — részletesen fel fogja sorolni mindamaz eseteket, melyekben eltérőleg az eddigi törvényes intézkedésektől, a közigazgatási bírósághoz másod, illetőleg harmadfokban felfolyamodni lehet. Nevezetesen, nem úgy mint Ausztriában, csak egy semmitő joggal felruházott közigazgatási törvényszék alakítását tervezik, hanem minden megyében egy másodfokú közigazgatási törvénykezési hatóságot és aztán harmadfokban egyetlen legfelsőbb közigazgatási törvényszéket akarnak felállíttatni. E legfelsőbb közigazgatási törvényszék egyik osztályát aztán jövőben a pénzügyi közigazgatási törvényszék fogná képezni, melyet e szerint eddigi összeállításában fel fognak oszlatni és a legfelsőbb közigazgatási törvényszék kertébe beosztani. E közigazgatási törvényszékek volnának hivatva érdemleges határozatokat hozni és ennélfogva — folytatja az idéztük laptudósító — működésük által a különböző minisztériumokat igen tetemes munkától szabadítanák meg, úgy hogy a közigazgatási bíráskodás behozatala által az államnak okozott költségek más oldalról csaknem teljesen megtakaríttatnak. A krotik. A szabadelvű párt ismeretes konferencziájáról, melyben e párt néhány tagja szükségesnek tartotta figyelmeztetni a képviselőház elnökét, hogy a házszabályokat szigorúbban alkalmazza, a »Times« ma érkezett számában azt olvassuk, hogy annak következménye a klotür iránt benyújtandó törvényjavaslat lehet. Egyszerűen regisztráljuk e hírt, melynek valóságában kételkedünk. A klotür behozatalát a magyar parlamentben semmiféle tényleges indok nem igazolja s erre a parlament jelenlegi tárgyalásai még ürügyet sem szolgáltathatnak. Még az agyonbeszélés híres korában sem merték ezt megkísérleni, pedig akkor a jelenlegi miniszterelnök pártjának tevékeny közreműködése mellett a parlamentben napokon át bevallottan folyt az agyonbeszélés taktikája. Mindenesetre nagyon épületes volna, ha az a párt érezné indíttatva magát most, midőn arra nincs igazolt ok, a klotürt indítványozni, melynek jelenlegi vezére, a miniszterelnök, mint a balközép vezére, részt vett Lónyay kormánya alatt az agyonbeszélésben s akkor hevesen tiltakozott az ellen, hogy a klotát behozassák. Vona A regáleváltság keresztülvitele. Országszerte folyamatban vannak a tárgyalások a regálejogtulajdonosok és a kincstár pénzügyi közegei közt a váltságérték megállapítására nézve. Vannak megyék, amelyekben az értékmegállapítási eljárás már véget is ért és Wekere Sándor pénzügyminiszter — a költségvetés általános vitájának utolsó napján tett nyilatkozata szerint — azt reméli, hogy az italmérési jog államosításának e bevezető aktusa a jövő esztendő első hónapjaiban teljesen be fog fejeztetni. Vevő és eladó közt a nézetkülönbség az alku tárgyának értéke iránt éppen nem tartozik a szokatlan jelenségek közé, sőt csaknem természetszerű az ily differenczia felmerülése. Hisz ennek eloszlatásában rejlik éppen az alku gazdasági jelentősége. Senki sem számított tehát arra,hogy a tárgyalások az eladó jogtulajdonosok, mint magánfelek és a vevő államkincstár közt minden nehézség nélkül bonyoluljanak le. Hiszen már maga az a körülmény, hogy törvény — a felek jogos igényeinek méltányosabb kielégíthetése végett — az adóalap merev álláspontján kívül tért engedett a fokozottabb értékbizonyítás más módjainak is: bizonyossá tette, miként keletkezni fognak különbözetek. Mert a másnemű tanúságtételek becse és ereje iránt igenis nagyon könnyen lehet a két fél egymástól eltérő véleményen. Már a törvény létrejötte alkalmával tisztában lehetett tehát kiki az iránt, hogy a regálótulajdonosok és a pénzügyi közegek közt nem fognak mindenütt simán lefolyni a tárgyalások. De azt maga a kormány sem állíthatja, hogy eleve elkészült ama nehézségeknek csak csekély hányadára is, amelyek az eljárás folyamán tényleg felmerültek és amelyek mérvének megbecsülhetése iránt elég utalni arra a tényre, hogy a regálekölcsön — már félhivatalos oldalról történt közlés szerint is — egyelőre csak 40 milliónyi összegben lesz kibocsátható, mivel csak ennyire rúg ama regálék értéke, amelyekért minden vitás kérdés előleges elintézése nélkül megfelelő kötvények adhatók cserébe. Ez a körülmény nemcsak kellő világításba helyezi ama nehézségeket, melyek a tárgyalásoknál fenforognak, de egyszersmind magától a váltság tényétől egészen eltekintve, módosítólag hat a költségvetésre is az e czímen előirányzott kamatoknál. De ezt a szempontot csak futólag akartuk érinteni ez alkalommal. Sokkal fontosabb az a kérdés: honnan erednek azok a mélyreható különbözetek, melyek csak a legkevesebb helyen engedték meg a megegyezésnek minden baj nélkül való létrejöttét. Könnyű volna erre a kérdésre a válasz, ha azt mondanók, hogy hiszen itt nem forog fenn oly csereüzlet, melynél az eladó csakugyan eladni és a vevő venni akar. Nincs meg tehát a vásár létrejöhetésének legelemibb feltétele. Itt törvény parancsolja a jog tulajdonosának, hogy jogát adja el. Az egyik fél tehát nem a saját jóvoltából cselekszik. És aki az eladást törvényes erővel parancsolja, az pláne a vevő. Már ez a két körülmény nagyon kiélesíti a két fél közt levő ellentéteket az eladó rovására. És tényleg a kényszerült eladás tényével, azaz a korábbi állapothoz való ragaszkodással magyarázható az az idegenkedés, amely a váltsággal szemben nagyon sok helyen mutatkozik és amelyet a pénzügyminiszter sem tagadhatott. De hát ez az ok meddő. Mert létező törvénynyel szemben a korábbi állapot után áhítozni úgy is hiábavaló. És a magunk részéről sem tartozunk azok közé, akik az italmérési jogosultság hűbéri állapotban való fentartását összeegyeztethetőnek tartottuk volna a modern állam intézményeivel. Ezért a regálék megváltásának elhatározását sohasem kárhoztattuk. És ha mutatkozik is idegenkedés az ország különböző helyein a művelettel szemben, ez a múlthoz való nagyon tiszteletreméltó ragaszkodás; — de ne higgje senki, hogy az eljárásnál való teljes méltányossággal eloszlatható ne lett volna és ne volna ma is. Az elvi idegenkedés mellett — mely, mondjuk nagyon érthető — könnyen