Pesti Napló, 1889. december (40. évfolyam, 331-360. szám)

1889-12-03 / 333. szám

333. szám Budapest, 1889. Kedd, deczember 3. 40. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaen m­é p ti­­­e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak és kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athénben m­é­g ni­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körán panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli ce eatl kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 1 hónapra • firt. Ug­u eiU kiadás postai külfinkfildése kívántatik, posztbályapt kávénként fi­xen, évnegyedenként 1 forint felfilflsztencia. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalából Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-íst­let, ktUdendok Ara 4 kr. vidéken 5 kr . (esti lappal együtt 7 kr.) Ugrón és Apponyi. Két hatalmas szónok : Ugrón és Ap­ponyi, a magyar parlamentnek jelenleg leg­kitűnőbb két rétora támadta meg ma Tisza miniszterelnököt. A miniszterelnök védekezett Ugronnal szemben a régi polémikus módon, tartalom nélkül. A hanyatlás az egykor ha­talmas Tiszában, ki erejét főleg parlamenti vitatkozási képességének köszönheti, oly nagy mértékű, hogy szinte megfoghatatlan, mi­ként állhat még szembe az ellenzékkel, melynek vezérei őt annyira felülmúlják. Nemcsak szónoklatban múlják őt felül, ha­nem mindenben: tehetségben és politikai erkölcsben, tekintélyben és népszerűségben, a­mi szükséges, hogy valamely államférfin egy nagy országot kormányozhasson. A régi Tiszából csak a makacsság maradt épen, s ezen tulajdonsága csak fokozza bukásának veszélyeit. Ugront azon elismerés illeti meg, hogy a legtárgyilagosabb kritikát mondotta a sze­mélyről, ki Magyarország miniszterelnöke. Gyönyörű hasonlatokban gazdag beszéde azon alapgondolatból indult ki, hogy minő­nek kell lenni Magyarország miniszterelnöké­nek. Egy mintát állított fel, mely természe­tesen feltételezi az államférfim nagyságát s ehhez mérte Tisza Kálmán egyéniségét s cse­lekedeteit. Nem csoda, ha a kis tulajdonsá­gokból összetett negatív ész, mely a minisz­terelnöké, törpének tetszett a követelt példa mellett, aminthogy valóságban is az. S az­után a személyes tulajdonokból mint forrás­ból fejtette ki Ugrón a miniszterelnök poli­tikai működését, s e fonálon végig vezette a gyönyörrel hallgató közönséget Tisza hosszú szereplésén, a külügyekben Ausztriával szem­ben, valamint a belügyi alkotások mezején. S azután a párt politikáját vette elő, azt is személyiségének folyományaként tekintette, s megbélyegezte, így került a jelen politikai helyzet megítélésére, a rekonstruált kabi­netre, abban Tisza Kálmán felelősségére és szerepére, s kihozta azt, hogy voltaképpen Tisza Kálmán már megbukott, s ezt csak ő maga nem tudja, ezért jár még mint élő­halott az emberek között. Ezen ijesztő mara­dása oka a parlamentáris helyzet kétségbeejtő romlásának, mely nem javulhat mindaddig, míg meg nem adják a halottnak a temetést. A logika következetessége volt-e erő­sebb Ugrón beszédében, vagy az ékesszólás ragyogása, miért kutatnak: hatása a beszéd­nek kétségkívül a mily rendkívüli, mondhat­ni megdöbbentő volt a képviselőházban, azon­­képpen el fog terjedni az országban, hol innen-onnan mindenki belátja a helyzet tart­hatatlanságát és a miniszterelnök visszalépé­sének szükségét. Minél előbb, annál jobb, mert minél később, annál rosszabb. Hisz az iránt nem lehet kétség, hogy Tisza lejárta magát teljesen s a felől bizonyos mindenki, hogy az ellenzék harczát folytatni fogja vé­gesvégig, diadalról diadalra mindaddig, mig czélját el nem éri. E harczban vesztes csak Tisza Kálmán lehet, nem az ellenzék s hogy már is a hadjáratot elvesztette s csak apró csatározásokat képes még folytatni: ezt lát­juk napról-napra s meggyőződhetett róla min­den ember, kinek ép­ítélő képessége van. Egy kis kör csupán az, mely Tiszát tartja. Horváth Gyula is csak visszavonulá­sát fedezi. Kinos látni, mennyire jutott a mi­niszterelnök, hogy a ház elnökének pártfogá­sára szorul, valahányszor beszél, s ma is csak Péchy Tamás kedvéért hallgatta őt meg az ellenzék türelmetlenül annyira is, hogy va­­­lahogy beszédét befejezhette. Pártja és ő ma­ga erőlködnek visszanyerni az elvesztett pozí­­c­iókat, de hiába, akármit mondanak, vagy tesznek, balul üt ki. Úgy szokott ez lenni, ha emberek veszett ügyet kívánnak megmenteni. Minthogy sem a Tisza-minisztériumban, sem a szabadelvű pártban politikai élet már nincs, a galvanizálási kísérletek csak élettani mutat­ványok értékével bírnak, melyek képesek még mozgást előidézni, de lelket nem önthet­nek a tetembe. Ily kísérletekkel a helyzet előbbre nem vihető. Marad Tisza egyik nap­ról a másikra állásában, az igaz, de mindig az összeomlás veszélye fenyegeti, pártja pedig kénytelen az ütközetet folytatni, mint a török sereg a halott Szolimán körül. Váljon meddig állhatja ezt ki? S ha kiállaná a tábor, mi czélt érhet vele? Azt semmi esetre, hogy Tisza elkerülje bukását, azt sem, hogy az ellenzék megszüntesse támadását. Nehogy bomlásnak induljon miniszté­rium és szabadelvű párt, mielőtt még a vég­rendelet meg volna csinálva, e jelszót talál­ták ki: »szolidaritás.« Szolidaritás az elvek­ben ? Nem. Szolidaritás a politikai programai­ban? Ilyen nincs. Szolidaritás a jövőre néz­ve? Erre aligha kötelezik magukat azok, kik magukat a jövő számára fentartani óhajtják. Szolidaritás a múltra nézve ? Közös múlt nem létezik a rekonstruált kabinetben, ezt Ugrón kimutatta. Tehát szolidaritás csak a jelenben, az érdekek közösségénél fogva és a parlamen­táris szokások szerint, addig a­meddig. E szo­lidaritásról sokat beszéltek Tisza és Horváth Gyula, mert mindketten rá vannak utalva, de a miniszterelnök különösen csak Barosst és Wekerlét dicsérte meg, mi igen feltűnt, hogy ezekkel a szolidaritást igen hangsú­lyozta, migyen Szapáryt épp oly feltűnően mellőzte. S hogy Wekerlét Szapáry rovására dicsérte, illusztrálja ezen szolidaritást, vagy pedig azt mutatja, hogy Wekerlében nem látja örökösét. Különben ezen egész, sokat hánytorgatott szolidaritás addig ér csak, a­meddig a hatalom tart, mert e szolidaritás külső. A­mint Tisza megbukott, vége min­den vele való szolidaritásnak s az uj kor­mány körül képződik az uj többség. Az ilyen demonstrácziókra nem adunk semmit, a­mikor magukra és egymásra dispu­­tálják az emberek a bizalmat és bátorságot, mikor valósággal egy sem bízik a kormány állandóságában, s a parlamenti állapot fent­art­ható voltában, a­miből a válság önkényt kö­vetkezik. Hogy ezen parlamenti kínos és abnor­mális helyzetnek oka kicsoda és orvossága micsoda, azt Ugrón beszédének kiegészítéséül Apponyi bizonyitotta be, hogy mindennek Tisza az oka. Tiszának inparlamentáris visel­kedése, mely elhinti a sárkányfogakat, s mi­kor kikelnek belőle a veszélyek, segítségért kiabál.Egyszer minisztertársait, másszor pártja tagjait kéri, azután az elnökhöz folyamodik, s végül az ellenzék vezéreihez megy. Az ellenzék diadala a miniszterelnök fe­lett a mai napon oly nagy volt, hogy talán soha nagy élei). S a súlyos csapások alatt, me­lyek érték, összeroskadva láttuk a miniszter­­elnököt a házból távozni, pártját reményte­lenül őt követni. Valóban már csak a ma­kacsság tartja őt vissza a lemondástól. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Olyan mint a többi. — Eredeti beszély. — Irta: KÖVÉR ILMA. I. »Eh! olyan, mint a többi!« ez volt szavajárása Szertey Albinnak, ha nőkről volt szó. — »Egyik se jobb a másiknál: biu, kaczér, önző teremtések ! Tet­szeni akarnak mindenkinek, szerettetni akarnak min­denki által, de ők senkit se szeretnek — magukon kí­vül !« Ilyen közhelyekkel vágott vissza minden kísér­letet, melyet barátjai olyan czélzattal tettek, hogy rá­bírják a nősülésre. Már harminczadik évében volt. Kellemes, érdekes arcz , komoly, megszűrt, jellemes modor. Több mint tíz éve annak, hogy rendes refrainje a jelzett »olyan, mint a többi« ha ismerősei vala­mely csinos leány kiváló tulajdonságaira akarták figyelmessé tenni. Örökös coelibatusra tett fogadalmat. Barátjai elnevezték a kerek asztal lovagjának, a­ki a szent grált akarja meglátni. De Albinra ez mind nem hatott, következetes makacssággal kerülte a női társaságot. Tikkasztó nyári nap volt, úgy július derekán. A fővárosi közönség színe-java csak híréből ismeri a máglyahalált, melyet a bonmaradtaknak kell szen­vednek, ha arra a merész gondolatra jönnének, hogy — esetleg — naplemente előtt lépjenek ki Afrika égő homokjára, illetve Budapest felolvadt szurokjára, a körutak süppedékes aszfalt-burkolatára. — Na, barátom, ezt én tovább ki nem állom! — Ennyi elég volt! — E szavakkal nyitott be Szer­tey­hez Véghelyi Oszkár ügyvéd-jelölt. — Tán öngyilkossági ürügyet találtál­­ valami jól megokolt okozatát a rettenetes halál okának ? — és ez elődök Albin. — Sőt ellenkezőleg az élet ösztöne szólalt fel bennem, erősen tiltakozva az ellen, hogy önként, jó­­szántamból lépjek kora síromba. — Főnökömtől négy heti szabadságot kaptam és holnap utazom Tátrafü­­redre. Albin felemelkedett fekvő helyzetéből, leverte a hamut czigaret­tej­éről és kelletlenül szólt: — Mi a manó! Hát te is elmegy ?! Mit csinál­jak akkor én itt egyedül, ha valamennyien kiröpültök, ti jó maradok?! — Hogy mit csinálj egyedül ? erre nézve már nem adhatok tanácsot, hanem velem egyesülve, igen bölcs dolgot cselekedhetnél: szépen eljönnél velem és ... . — Hogy én . . . — Igen, igen, hogy te is . . . Nana, ne mereszsz reám olyan szemeket, mintha minden bűnöd bennem öltött volna testet és kisérteni jönnétek! — Végre is, kedves Albin, vess már véget ennek az asceta-életnek! Forogj egy kissé a világban. A patvarban­ egy 30 éves férfi, a­kinek olyan szép jövője van. Gondolj kö­telességedre a társadalommal szemben! — Lásd, én már két éve fáradozom rajta, hogy még 27-dik éve­met se érjem meg ilyen magányos veréb módjára s hiszem is, hogy mire az irodát átveszem Tarlay úrtól, főnökömtől, akkor .... de most beszéljünk rólad. Legyen eszed! hisz az idő már nagyon sürget. Az agglegénység már ott vigyorog a hátad mö­gött s rövid időn úgy lecsap reád, mint az éhes ölyv prédájára. — Nem olyan éhes az, barátom, akad annak elég falatja rajtam kívül is. — De hát gondolj arra a ferde helyzetre, me­lyet az ilyen . . . — Jól, jól van ! már hallottam. Nem vagyok ki­váncsi fejtegetéseidre, érveléseidre. — Albin, olyan társaságot találnál ott, hogy... Van pár ismerősöm is. Ott van Kadas Kálmán osz­tálytanácsos, egyetlen leányával, a bájos Irénnel, te, ha azt a leányt meglátod! . . . Ott van továbbá a cso­daszép özvegy Piikócziné; hallod-e, ez volna aztán a neked való parti! — Oszkár, ne izetlenkedjél! — Hej, Albin, Albin! nem sokat bízom én a te szilárdságodban! Arany a te szived, igaz, de hát az arany is megolvad. Félted te azt kitenni egy pár szép szem tüzének s azért kerülöd az alkalmat. Albin felállt. Boszankodott. Pedig már meg­szokhatta az e fajta incselkedést, mert igen gyakran volt ilyeneknek kitéve, de ez alkalommal tán érzéke­nyebb volt, mint egyébkor. — Na, most már csak azért is! — fakadt ki. Mikor utazol ? — Holnap reggel. — Nos tehát, holnap reggel! — Albin ! nem tréfálsz ?! — Itt a kezem! — hanem megállj! feltételhez van kötve, melyet szentül meg kell tartanod. — Halljuk a kondicziót! — Szavadat adod, hogy még kísérletet se tesz arra nézve, hogy társaságodat illetve azokat, akiknek társaságában lesz — én is felkeressem, mert én sem­miféle ismeretséget nem akarok kötni. Tőlem jöhetsz, mehetsz, de viszont te se korlátozz engem cseleke­deteimben. — Szavam rá! Oszkár megtartotta szavát, még távolról se érinté Albin előtt ama titkos óhaját, hogy tartson vele s engedje magát bemutatni, legalább a szép özvegynél. Jóllehet már öt napja voltak Füreden, még senkivel se találkozott. Oszkár a véletlenre bizta azt, a­mit a számítás ki nem vihet. Csak este látták egymást, mivel együtt laktak, de nappal útjuk rende­sen kétfelé vált. Albin egyedül kóborgott, még ebéd­jét is valahol, egy félreeső poprádi magánházban költe el, egy odavaló özvegy embernél, a­ki öreg nő­vérével éppoly elvonult életet élt, mint a tanár. A­mi Oszkárt illeti, ő ideje nagy részét Kadasék társasá­gában töltötte. — Mondja csak, Oszkár, — szólt a szép Irénke, Kadas bájos leánya, midőn Véghelyivel pár lépés­nyire megelőzte a társaságot, mely Uj-Tátrafüredről Alsó-Tátrafüredre volt menendő, — ki az a titokza­tos fiatal ember, a ki önnel érkezett? Azt állítják, hogy már hajnalban kimegy a hegyek közé és csak késő este tér vissza. — Az, kedves Irénke nagysám ? — sziha, az a mi máltai lovagunk, még pedig a tizenhatodik szá­zadból ! — különben Szertey Albinnak hívják; ter­mészetrajztanár és szenvedélyes botanikus. — De hát miért nem hozza el magával ? — Jaj kérem, az nem olyan egyszeri­ dolog, a­mint képzelné. A­mily kedves az én szeretetreméltó barátom férfitársaságban, épp oly kiállhatlan nők körében; egyébiránt ez ritkán is esik meg vele, hogy olyan társaságba vegyüljön, a­hol nők is vannak, mert az ilyen alkalmat — tőle telhetőleg — kerüli. — Ah, tehát nőgyűlölő ? — Annál is rosszabb! a­ki gyűlöli a nőket, ezzel mégis némi jelét adja annak, hogy tudomással bír létezésükről, de ő még ezt is szeretné tagadni. Bor­zalommal ejti ki e két betűt: »nő!« — De különös ember lehet­ és csinos ? — Ami külsejét illeti, az egészen ellentétben van barbár viseletével; ezzel nem azt mondom, hogy piperkőcz, mert e tekintetben lehetőleg hanyag, de természet­ adta előnyeinél fogva. Kedves, szellemes arcz, rendkívül megnyerő nyílt tekintet és minden vonásán szelídség, jóság tükröződik vissza. Érdekes ar­­czának halványságát még jobban előtérbe hozza fekete körszakálla. E sápadt arczból két fekete szem villog ki ellentétül, mert e szemekben annyi tűz és hév lát­szik lakni, a­mely igen sokat ígérne, ha tettei meg nem hazudtolnák minden perezben az ígéreteket. — Mutassa be! — vágott közbe élénken Irénke. — Mindent készséggel megteszek a maga ked­véért, kedves Irénke nagysám; de ha ezt kívánja, hogy a Tátrát csak egy lépésnyire is­­ odább hen­geresem, vagy arra kényszerítsem a lomniczi csú­csot, hogy hajtsa meg maga előtt gránit fejét, — ezt hiába kérné tőlem. — Na látja, ez érdekes ember lehet! — Ah! — köszönöm; hasznát fogom venni. — Vigyázzon, kárát ne vallja! —­ Nem úgy ér­tem én azt, hogy komoly érdeklődést tudna kelteni maga iránt, csak mint kuriózumra lennék rá ki­váncsi. A visszhang többszörösen visszaverte Kadasné hangját, a ki leányát szólita, de sem Irén, sem Vég­helyi nem bab­ák. — Ejnye Irén, figyelj már, ha hívlak! e sza­vakkal érte utol leányát a tanácsosné. — Bocsánat, mama , nem hallottuk. Paran­csolsz ? — A társaság fél a komor felhőktől s azt indít­ványozzák, hogy forduljunk vissza. — Ó, de mama! hisz az egész csak futó eső lesz s mire ide ér, lenn is leszünk. Daczára Irénke méltatlankodásának, egyhan­gúlag abban egyeztek meg, hogy jobb lesz a megtett, alig száz lépést választva — visszafordulniok, mint a még távol fekvő Alsó-Tátrafü­redig koc­káztam­ azt, hogy a vihar utolérje őket. Irénbe a lehető legelégültenebbül fordult vissza, annyival is inkább, mert Oszkár kénytelen volt a mama ő nagyságának nyújtani karját, a rossz útra való te­kintettel, melyet a rövidség okáért választottak. Irén­nek özv. Ugroni tanácsosné jutott társul. A fenyegető felhők csakhamar beigazolták a felköltött félelem jogos voltát, mert alig tettek pár lé­pést olyan fergeteg kerekedett, mint a végítélet. A nők sikoltozva szaladtak, a­ki jobban bírta, megelőzte a másikat, hogy mielőbb fedél alá jussanak. Az idősebbek hátrább maradtak s azzal a jól ismert refrainnel vé­gezték jajgatásaikat, hogy: »Ilyen időt még nem ér­tem!«— Kadasék elől mentek, de Irénke, a kinek karjába erősen belecsimpaszkodott az özvegy taná­csosné, — tekintettel a néni csúzos lábaira, melyek megérezték ez időváltozást — legutolsónak maradt s csak óvatosan tipegett a jajveszéklő hölgygyel. Egy erős szélrohamra, mely egész porfelhőt ka­vart fel, a tanácsosné egy fenyőfába kapaszkodott és egy elkésett csoport, mely e pillanatban rohant el mel­lettük — elszakita a leánykát társnőjétől. Irén sze­meit a szél telehordta porral és képtelen lévén azt felnyitni — pár másodperczig önkéntelenül engedte magát sodortatni a forgószél által. Mikor újra ki bírta nyitni szemeit,már hire sem volt az öreg tanácsosnénak. Azt a bajt azonban csak mellékesnek tartó Irénke, a fődolog az volt, hogy el­veszte az utat és azt sem tudta, merre kelljen for­dulnia ! Pár perczig tehetetlenül állt egy helyen, mint­ha csak várna valakire, a­kinek el kell jönnie. De hát ki jöhetne ? — Talán fel se találjuk ?... Magában pedig nem talál vissza! — A szél ekkor már alább hagyott, de kis­vártatva megnyíltak az ég zsilipjei és úgy dőlt a mennyei áradat, mint a gátat szakított folyam. Irén nem mert mozdulni, mert attól tartott, hogy — elvesztve az irányt — még jobban eltávolo­dik, a­helyett, hogy feltalálná a hazavezető utat. — Sehol egy emberi lény! Kezdett kétségbeesni. Egy­szerre távoli nesz­­te meg füleit: léptek zaja, mely egyre közeledett. Irén szive hangosan do­bogott ; a félelem és remény váltakozott keblé­ben : hátha valaki a társaságból ? de hátha valami idegen ? . . . . Idegen volt. Egy ismeretlen, a­kit még soha se látott. Egy magas férfi állt előtte s pár pillanatig szótlanul néztek egymásra. Végre Irénke törte meg a csendet, bánatosan emelé reá beszédes nagy kék sze­meit és lágy, behízelgő hangján igy szólt: — Bocsásson meg, uram, nem lenne szives meg­mondani , merre kelljen fordulnom, hogy a fürdőházat mihamarább elérhessem ? A férfi pár másodperczig nem felelt. Tán meg­­döbbentő a leányka ellenállhatlan, zengzetes hangja, melylyel kérését előadá­s vagy tán ellenére volt a vá­ratlan feltartóztatás ? —­ mert gyors léptei — melyek­kel közeledett — arra engedett következtetni, hogy igen sürgős útja lehet. — Erre, balra kell tartania ; pár percz alatt ott lehet, — szólt némi szünet után. — Köszönöm, igen köszönöm. Az eső, mely imént kissé alább hagyott, újra zuhogni kezdett. Irénke tétován nézett az idegenre, a­kinek meg­lehetős nagy esernyője volt s azt gondolá magában : bizony, felajánlhatná! — Köszönöm az útbaigazítást, uram, Isten önnel! A leányka elszántan indult útnak, látva, hogy reménye — az ernyőre nézve, — nem teljesül. A férfi még mindig azon a helyen állt, szót­lanul, mozdulatlanul, szinte komor daczczal nézett maga elé. Az eső erősen szakadt. — Kisasszony, ön nagyon megázik, engedje, hogy felajánljam esernyőmet. Irén csodálkozva nézett vissza. Már jó busz lé­pésnyire haladhatott, s az idegennek csak most jutott eszébe utána sietni és ez ajánlatot tenni, holott ez egy udvarias férfinak az első­ pillanatban kötelessége lett volna. Kissé habozott, kedve lett volna visszauta­sítani, de a zuhogó eső olyan kényszerhelyzetbe hozta, a­mely csakhamar legyőzte a sértett hiúság szavát. — Igen lekötelez, uram, viszonzá. A férfi szótlanul lépdelt mellette s szinte gépi­­leg tartá föléje esernyőjét, a­mivel nem is tett valami nagy szolgálatot, mert meglehetős nagy távolságban maradt a leánykától. Irén egész gyermekes bizalommal ment az is­meretlen mellett, kinek még nevét sem tudta, ami máskor elég különösnek tűnt volna fel előtte, hogy még annyi társadalom simasággal sem bír, hogy be­mutassa magát. Mindenek daczára oly csodálatos ha­tással volt rá, mintha már régi ismerősök lennének. Egészen közel húzódott hozzá, míg végre ön tudatla­nul, — jóformán nem is tudva, mit tesz — karjába fűzte karját. Az idegen gépiesen engedett, de midőn a leány-Budapest, d­ecz. 2. Tisza miniszterelnököt ma délelőtt a király ő Felsége hosszabb kihallgatáson fogadta. A közigazgatási bíráskodásról szóló törvényja­vaslat, mely legközelebb kerül a képviselőház elé — mint a »Bud. Korr.« jelenti — részletesen fel fogja sorolni mindamaz eseteket, melyekben eltérőleg az eddigi törvényes intézkedésektől, a közigazgatási bí­rósághoz másod, illetőleg harmadfokban felfolyamodni lehet. Nevezetesen, nem úgy mint Ausztriában, csak egy semmitő joggal felruházott közigazgatási törvény­szék alakítását tervezik, hanem minden megyében egy másodfokú közigazgatási törvénykezési hatóságot és aztán harmadfokban egyetlen legfelsőbb közigazga­tási törvényszéket akarnak felállíttatni. E legfelsőbb közigazgatási törvényszék egyik osztályát aztán jövő­ben a pénzügyi közigazgatási törvényszék fogná ké­pezni, melyet e szerint eddigi összeállításában fel fog­nak oszlatni és a legfelsőbb közigazgatási törvényszék kertébe beosztani. E közigazgatási törvényszékek volnának hivatva érdemleges határozatokat hozni és ennélfogva — folytatja az idéztük laptudósító — működésük által a különböző minisztériumokat igen tetemes munkától szabadítanák meg, úgy hogy a közigazgatási bíráskodás behozatala által az állam­nak okozott költségek más oldalról csaknem teljesen megtakaríttatnak. A krotik­. A szabadelvű párt ismeretes konferen­­cziájáról, melyben e párt néhány tagja szükségesnek tartotta figyelmeztetni a képviselőház elnökét, hogy a házszabályokat szigorúbban alkalmazza, a »Times« ma érkezett számában azt olvassuk, hogy annak kö­vetkezménye a klotür iránt benyújtandó törvényja­vaslat lehet. Egyszerűen regisztráljuk e hírt, melynek valóságában kételkedünk. A klotür behozatalát a magyar parlamentben semmiféle tényleges indok nem igazolja s erre a parlament jelenlegi tárgyalásai még ürügyet sem szolgáltathatnak. Még az agyon­­beszélés híres korában sem merték ezt megkí­sérleni, pedig akkor a jelenlegi minisz­terelnök pártjának tevékeny közremű­ködése mellett a parlamentben napokon át be­vallottan folyt az agyonbeszélés taktikája. Minden­esetre nagyon épületes volna, ha az a párt érezné in­díttatva magát most, midőn arra nincs igazolt ok, a klotürt indítványozni, melynek jelenlegi vezére, a mi­niszterelnök, mint a balközép vezére, részt vett Lónyay kormánya alatt az agyonbeszélésben s akkor hevesen tiltakozott az ellen, hogy a klotát behozassák. V­ona A regáleváltság keresztülvitele. Országszerte folyamatban vannak a tár­gyalások a regálejogtulajdonosok és a kincs­tár pénzügyi közegei közt a váltságérték meg­állapítására nézve. Vannak megyék, a­me­lyekben az értékmegállapítási eljárás már véget is ért és W­e­k­e­r­­­e Sándor pénzügymi­niszter — a költségvetés általános vitájának utolsó napján tett nyilatkozata szerint — azt reméli, hogy az italmérési jog államosításá­nak e bevezető aktusa a jövő esztendő első hónapjaiban teljesen be fog fejeztetni. Vevő és eladó közt a nézetkülönbség az alku tárgyának értéke iránt éppen nem tartozik a szokatlan jelenségek közé, sőt csaknem termé­szetszerű az ily differenczia felmerülése. Hisz ennek eloszlatásában rejlik éppen az alku gaz­dasági jelentősége. Senki sem számított tehát arra,hogy a tárgyalások az eladó jogtulajdono­sok, mint magánfelek és a vevő államkincstár közt minden nehézség nélkül bonyoluljanak le. Hiszen már maga az a körülmény, hogy törvény — a felek jogos igényeinek méltá­­nyosabb kielégíthetése végett — az adó­alap merev álláspontján kívül tért engedett a fokozottabb értékbizo­­nyítás más módjainak is: bizonyossá tette, miként keletkezni fognak különbözetek. Mert a másnemű tanúságtételek becse és ereje iránt igenis nagyon könnyen lehet a két fél egymástól eltérő véleményen. Már a törvény létrejötte alkalmával tisz­tában lehetett tehát kiki az iránt, hogy a re­­gálótulajdonosok és a pénzügyi közegek közt nem fognak mindenütt simán lefolyni a tár­gyalások. De azt maga a kormány sem állít­hatja, hogy eleve elkészült ama nehézségek­nek csak csekély hányadára is, a­melyek az eljárás folyamán tényleg felmerültek és a­melyek mérvének megbecsülhetése iránt elég utalni arra a tényre, hogy a regálekölcsön — már félhivatalos oldalról történt közlés szerint is — egyelőre csak 40 millió­nyi összegben lesz kibocsátható, mivel csak ennyire rúg ama regá­lék értéke, a­melyekért minden vi­tás kérdés előleges elintézése nél­kül megfelelő kötvények adhatók cserébe. Ez a körülmény nemcsak kellő világí­tásba helyezi ama nehézségeket, melyek a tárgyalásoknál fenforognak, de egyszersmind magától a váltság tényétől egészen eltekint­ve, módosítólag hat a költségvetésre is az e czímen előirányzott kamatoknál. De ezt a szempontot csak futólag akartuk érinteni ez alkalommal. Sokkal fontosabb az a kérdés: honnan erednek azok a mélyreható különbözetek, melyek csak a legkevesebb helyen engedték meg a megegyezésnek minden baj nélkül való létrejöttét. Könnyű volna erre a kérdésre a válasz, ha azt mondanók, hogy hiszen itt nem forog fenn oly csereüzlet, melynél az eladó csakugy­an eladni és a vevő venni akar. Nincs meg tehát a vásár létrejöhetésé­­nek legelemibb feltétele. Itt törvény paran­csolja a jog tulajdonosának, hogy jogát adja el. Az egyik fél tehát nem a saját jóvol­tából cselekszik. És a­ki az eladást törvényes erővel parancsolja, az pláne a vevő. Már ez a két körülmény nagyon kiélesíti a két fél közt levő ellentéteket az eladó rovására. És tényleg a kényszerült eladás tényével, azaz a korábbi állapothoz való ragaszkodás­sal magyarázható az az idegenkedés, a­mely a váltsággal szemben nagyon sok he­lyen mutatkozik és a­melyet a pénzügymi­niszter sem tagadhatott. De hát ez az ok meddő. Mert létező tör­vénynyel szemben a korábbi állapot után áhítozni úgy is hiábavaló. És a magunk ré­széről sem tartozunk azok közé, a­kik az ital­mérési jogosultság hűbéri állapotban való fentartását összeegyeztethetőnek tartottuk volna a modern állam intézményeivel. Ezért a regálék megváltásának elhatározását so­hasem kárhoztattuk. És ha mutatkozik is idegenkedés az ország különböző helyein a művelettel szemben, ez a múlthoz való nagyon tiszteletreméltó ragaszkodás; — de ne higgje senki, hogy az eljárásnál való tel­jes méltányossággal eloszlatható ne lett volna és ne volna ma is. Az elvi idegenkedés mellett — mely, mondjuk nagyon érthető — könnyen

Next