Pesti Napló, 1890. szeptember (41. évfolyam, 241-269. szám)

1890-09-11 / 250. szám

250. szám. Budapest, 1890. Csütörtök, szeptember 11­4. évi folyam. Szerkesztőség: Perencziek-tere, Athenaeum-épít­­­et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkeeztséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. , A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap: ISSUSig Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 5O kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. H»­m esti kimdii postai ktuiíunkUMóse Virintatik. pajtabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szint úgy mint előfizetések a »Pesti lN­ap­­­ó« kiadó-ri­vatalá­ban Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) A király nyilatkozatai. A király nyilatkozatai, melyeket Nagy- Váradon az egyes küldöttségek előtt tett, ki­váló jelentőséggel birnak valamennyien. De kettő azok közül annál fontosabb és kiemel­kedőbb, mert mindenike kormányakéziót je­lent, és pedig oly kormányakéziót, mely már eleve bírja a korona helyeslését. E két fontos nyilatkozat közül az egyik a kath. klérus körében fölmerült mozgalmakra, a másik az állami közigazgatás ellen megindított agitá­­cziókra vonatkozik. Ama szavakból, melyeket a király Schlauch püspök üdvözlő beszédére válaszul adott, világosan kitetszik, hogy az a mozga­lom, melyet a kath. klérus egy része az elke­­resztelések ügyében és a gróf Csáky-féle ren­delettel szemben megindított, a királynak nem tetszik, s a leczke, melyet Nagyvárad püspöke a királyi ajkakról hallott, bár a leg­ildomosabb formába volt öntve, de lényegé­ben kemény és erélyes intést tartalmazott. A mi különben könnyen is megfogható. A kath. klérus egy részének mozgalma a gróf Csáky­­féle rendelettel szemben egy oly törvény ellen irányul, melyet az alkotmányos király, és egyszersmind a legfőbb kegyur szentesí­tett. A kath. klérusból azok, a kik e mozgal­mat megindítani és szítani jónak látták (s a kik ebben a bibornok-primás intenczió­­ján is jóval túl mentek), azt a hibát kö­vették el, hogy hivatalos alakban provo­kálván a római kúria döntését, ezáltal a koronát is, mely az általa szentesített tör­vényekkel identikus, kényes helyzetbe vitték. De nem kevésbbé kényes helyzetbe keverték magát a római kúriát is, mert állás­­foglalásra kényszerítették oly ügyben, mely­ből ha a konzekvencziák levonatnak, a kul­­turharcz kikerülhetetlen. Már­pedig a kultur­­harcz Magyarországon soha sem lehet olyan, hogy abban a korona, mely a szentesített törvényekkel identifikálva van, a legkínosab­­ban ne legyen érintve. A kulturharcz Ma­gyarországon soha sem lehet olyan, hogy abban a katholikus világi elemek nagy többsége ne a magyar koronának, hanem a római kúriának álláspontjára álljon. Ezt a kath. klérusnak tudnia kellett volna és ehhez képest kellett volna megszabni el­járását. De a mi megtörtént, az megtörtént. Most már csak az a kérdés, hogy mi fog tör­ténni ezután? A király szavaiból azt kell következtetni, hogy a kormány a gróf Csáky féle rendeletet nemcsak visszavonni nem fogja, hanem még erélyesebben fogja fentartani. S ily viszonyok közt csakugyan kiváncsiak le­hetünk arra a modus vivendi­re, melyben gróf Csáky és a herczegprimás állítólag már meg­állapodtak. Szeretjük azonban remélni, hogy bármi legyen is ez a modus vivendi, de a ki­rály nagyváradi szavai után az eddig szított mozgalom meg fog szűnni a kath. klérus kö­reiben és a kihivó és erőszakos izgatások nem fogják útját vágni a nyugodt és méltányos megoldásnak. A másik fontos nyilatkozat a közigaz­gatási reformra vonatkozik, melyre nézve a király már a múlt évben is, a jelenlegihez hasonlóan nyilatkozott. A király szavai, me­lyek szerint »a közigazgatás mai igényei szükségessé teszik a megyei szervezetnek át­alakítását«,­­ világosan rámutatnak az állami közigazgatásra és a kinevezésre. S így az, hogy e reform a kormány által rövid időn csakugyan beterjesztetik, a királyi nyilatko­zat után is alaposan várható s remélhető. Ama szavak, melyek a megyék lojalitására és hazaszeretetére vonatkoznak, nem fog­nak a pusztában elhangzani. A­mi pedig azt illeti, hogy a megyékben a reform után is a közügyek iránti érdeklődés vál­tozni nem fog, ehhez a királyi óhajtáshoz mi is annyival melegebben csatlakozunk, mert e szavak nyilván arra vonatkoznak, hogy az autonómia részére igen jelenté­keny jogkör legyen fentartva, és hogy tehát az állami közigazgatás és a kinevezési rend­szer ne jelentsen se merev c­entralizác­iót, sem pedig a munic­ipalizmus megsemmisí­tését. Igen szerencsésnek tartjuk, és lelkesed­ve olvastuk a királynak a román papsághoz intézett nyilatkozatát, melyben a trón és a haza iránti hű érzelmek vannak hangsú­lyozva. A haza fogalma az, mely szülője a hazafiságnak. S midőn a ki­rály a román papságnak megmutatja a hazát, mely nekik nem lehet más mint Magyarország, ugyanakkor arra a h­a­­zafiságra is oktatja őket, mely csak a ma­gyar állam iránti hűt és őszinte odaadást je­lentheti. De midőn ily lelkesedéssel és feltétlen elismeréssel szólunk a királyi nyilatkozatok­ról, melyekért a kormány érdemét és tapinta­tát szívesen elismerjük, nem zárkózhatunk el egy megjegyzés elől, mely azonban az összes nyilatkozatok közt csak egyetlen szóra, egy epithetonra vonatkozik. E szó az, melyben a királyi nyilatkozat a főispánhoz intézett vá­laszban Nagyvárad lakosságának »józan« hazafiságát hangsúlyozza. Azt hiszszük a kormány sokkal helye­sebben tette volna, ha a »józan« hafiságra vonatkozó kifejezést egyszerűen csak a haza­­fiság alakjában fejezi ki, mert igaz ugyan, hogy létezik józan és nem józan hazafiság, de a koronának nem lehet az a szerepe és hi­vatása, hogy az egyiket hangsúlyozva, a má­sikra önkéntelenül is ezélzást tegyen, és a politikai pedagógiába ereszkedjék, mely pe­dig a politikai pártok küzdelméhez nagyon ! A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA Báthory nagy hite, Bethlen és Rákóczy két országra lengő győztes lobogót, Nagy Magyarországra hozva szabadságot. — Vagy hegyeknek is van’ csalfa délibábjok ? Mosolygó délibáb, csak te lakd a rónát, Szép magyar síkságnak légy te a valóság! De a hegyek méhe, aknák komor öble Honvédek tetemit hozza fel­dörögve. Emlékezzetek meg ! . . Holt vitézek kelnek, S jönniök kell a hun szellem-seregeknek! Mert nem elég, Erdély, hogy a bűn keblére Hegyek láncra fűzzön, s egy légy vele névre! Nem ép test, mig karja béna, engedetlen A szív parancsára, sőt fordul az ellen. S nem anyjáé addig, s nem édes a gyermek, Mig nem zengi ajkán az anyai nyelvet! Ti sóhajtó erdők, zokogó patakok, Nagy magyar nemzetek ti panaszkodjatok! Bérez, völgy mélye, állítsd holtjaidat talpra, Lég szellemi, Erdélyt védni viadalra! S magyar ha nem segít, bárba csoda által, — Egy lesz ajkra, szívre Erdély a hazával! A jeles iró közleményében legérdekesebb az, a a­mit a székelyek eszejárásáról és beszédmódjáról mond el: Eszejárása agyafúrt, vagy közönségesen furfan­gos s a természeti népeknek arra a szokására emlé­keztet, hogy szakadatlanul beható tekintettel néznek maguk körül, hogy vájjon nem fenyegeti-e ellenség ? Ilyen kerülő utakon jár a székely ember gondolko­dása, mi miatt ritka eset, hogy kérdésedre egyenes feleletet adjon. Hány gyermeke van kendnek, bátya ? erre a kérdésre egy tősgyökeres székely igy felelt: »Aval együtt, ki múlt Szen Mihájkor mögbót, három héján tiz...« Maga a székely igy .fejezi ki eszének ezt a ke­rülő utakon való járását. Egyik eszömmé azt gondo­­lam, hogy mönnénk-é a vásárba, de a másik észömmé azt gondolam, hogy ne mönnénk é. Kétségtelen, hogy a székelyt sok józan észszel áldotta meg a természet, csakhogy bé­rezei szűk hatá­rai közé szorultan ez az ész, hogy úgy szóljak : loka­­lizálódott, úgy, hogy a­mi az ő hegyein túl esik, tehát a szomszéd megye is, neki mind külföld s ha a csíki­ székely azt kérdezi, hogy mi bsz külföldön? azon első­sorban Udvarhely vagy Háromszék me­­gyét érti. Mindennapi beszéd módja is tele van vallá­sos motívumokkal. A felnőttek csodálkozásának »Jé­zus Mária Szent­­ József«-féle kifejezéseit gyakran hallhatni; a gyermekek pedig (persze a kath. köz­ségekben) rendszerint igy köszönnek: »Dicsértes­sék az Úr Jézus«, a felnőttek pedig útnak indu­láskor ezt a szólamot használják: »Az Úr Jézus hirivé« vagy »Szűz Mária képivé«. Protestáns közsé­gekben pedig a mindennapi pohárköszöntő ez: »Az isten adjon jó emberrel ügyet-bajt.« A székelyeknek hangulata mondhatnám egész valója tele van poézissel. Náluk minden foglal­kozás, minden mulatság: a fonó, kaláka, táncz, meg­tenni a maga nótáját. Estenden elmesélik Kőmi­ves Kelemenné, Molnár Anna, vagy más ballada-alak bús történetét, a­mint apáról szállt fiúra, tele azok­kal a költői szépségekkel, melyek a balladák mintáivá tették a kapa-kasza bordó emberek egyszerű tör­ténetét. Kiérzik e nép poézisén a hosszú százak keserves küzdelme, melyet az emberekkel s a földdel folyta­tott, s melyet megörökített balladáiban. Havasainak frissesége csap ki szerelmi dalaiból, lírai verseiből, s a megrikató és kaczagó u. n. sirva­­vigadó elem karöltve jár rigmusaiban, melyek száz­számra születnek minden faluban s visszatükrözik e nép karakterét. Általában a költői év oly gazdag e nép szelle­mében, hogy köteteket lehetne róla írni. Hazám­. ÁBRÁNYI EMIL. Mint a komoly pap, a ki égő hittel Dicséri, áldja folyton istenét. Egy gondolattal, egy szívdobbanással Úgy szállok én is minden nap feléd. Imádkozom, hogy martyr-koszorúdat A nagyság koronája váltsa fel. Imádkozom, hogy jöjön el megváltód, Ki boldogabb népek közé emel. Imádkozom, hogy áldás és szerencse Jüssön ki annyi gyász után neked; S szeressen úgy, mint én szeretlek téged, Oly forrón és hűn, minden gyermeked! Emke-dal. SZÁSZ KÁROLY: Légy magyar — s adj érte bálát, Hogy magyar lehetsz! Hűn kövesd zászlód uszályát, Merre lengedez! Majd ha megfutottad pályád: Magyar föld fedez. Légy műveit — a tudománynak Rakj oltárokat. Kertész nem csak iskolának Ültet, oltogat, Hasznát látja fűnek-fának, Hogyha megfogant. Légy testvér — örülj, ha vannak A kiket szeress; Boldog, a ki másnak adhat — Adj, hogy az lehess! Ki a köznek élhet, annak Élni érdemes! H­onfi légy — s azt bármi nyelven Mondja, vallja szád: Védni légy kész bárki ellen Künn és benn hazád!! S bért ne kérj, bár érte tennen- Élted áldozád. Az első Krin­ grófné, SZABÓ SÁMUEL. Úgy adom ezt az igaz történetet, a mint hiteles helyről hallottam. — Itt lakott a faluban (mondjuk Gyógyon) két derék úri asszonyság, Kún Istvánné-Bethlen Zsu­­zsánna és Győrfi Mózesné-Szilvási Krisztina. Jó ba­rátságban éltek, egymást gyakran látogatták s jól töl­tötték együtt az időt. Egyszer Kún Istvánné asszonyom, hogy eljött a nyár, elutazott Udvarhelyszékre s odamaradt jó so­káig, hírét se igen hallották, olyan messze volt akkor az ország egyik széle a másiktól. Hát uram fia! mikor őszszel hazakerül s elkö­vetkezik az Urnák szent napja és templomra haran­goznak, egyházba készül mind a két asszonyság: előbb érkezett Győrfiné, később Kún Istvánné, s mi akad először is a szemébe. Hát Győrfiné nem ott ül, a­hol azelőtt rende­sen­, vele egy sorban, hanem csináltatott magának kü­lön helyet, 2 lépcsővel magasabbra, mint a többi, szép kékre festett veres szélű széket. Odaült nagy he­gyesen s rá sem igen nézett más ember fiára, olyan kevélyen tartotta a fejét. Vége lesz az isteni tiszteletnek; haza mennek. Kún Istvánná hivatja izibe a papot, Molnár uramat s kérdezi tőle: — Molnár uram, miféle széket csináltatott Győrfiné s miért ül oda, nem a többi magunk félék sorába ?­­ — Annak bizony az a históriája, hogy Győr­finé asszony báróné lett. Könnyen adják Bécsben; Győrfi uram gárdista korából jó ismerős az udvarnál, meg aztán pénze is volt hozzá. — Az bizony rosszul tette Tiszteletes uram! hogy erről engemez előbb nem értesített, de igy is csak segítünk rajta valahogy! Kún István uram derék, becsületes, de kissé tiszi-muszi embert volt. Nem sok vizet zavart, nem is igen bántott mást, ha neki békét hagytak. — Ne hallja kigyelmed! — mondja neki ebéd­nél a felesége — Győrfiné báróné leve; nagyra is van vele; a templomban is már külön ül, magasabb szé­ket csináltatott, mint a miénk, hanem azt mondom én! várok hat hónapig, ha azalatt grófné nem leszek, itt hagyom figyelmedet; meglássa, hogy úgy lesz ! — Na de édes lelkem! miért beszélsz te nekem ilyent ? — Már akár lelkem, akár nem lelkem! de ez úgy lesz; nekem Győrfiné az orrom alá nem paprikáz! Mit volt mit tenni! Kún István uram kihúzza a pénzes fiókját, de fele sem volt benne annyi, a mennyiért a grófságot adták. Meg aztán rés­telte is, hogy a kurucz nemzetség létére titulusért kunyeráljon. Szorultságában levelet irt szülő apámnak (igy nevezte, a ki elbeszélte), Lázár Istvánnak s kér tőle kölcsön 6000 forintot, azt is megírta, mire kell. Édes öcsém uram! feleli Lázár István, a­ki olyan könnyen költi a pénzt, annak nem adnék kü­lönben, de ilyen idvességes czélra szívesen adok. Kösse le a pirkiczi jószágrészt, aztán küldheti a tiszttartót a pénz után. — ügy is tett. El sem telt a fél esztendő: megjött a grófság. Bethlen Zsuzsánna asszony csináltatott a tem­plomban, szemben a Győrfiné székével, másik külön széket, az is kékre volt festve piros széllel, de egy lépcsővel magasabb volt! — így lett Mária Terézia idejében: az első Kun grófné. Az E. M. K. E. emlékkönyve. Az »Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet« dévai közgyűlésének alkalmából, saját javára, díszes emlékkönyvet adott ki. Ára 1 forint s Radnóti Dezső állította össze elég változatosan. Csinos fény­­nyomatú képek vannak a 96 lapnyi könyvben, szám­­szerint huszonnyolcz. Ezek közül kiemeljük a T­h­a­n Mór által rajzolt szép czímképet (»A hajnal«), továb­bá a gróf Kun Kocsárd, gróf Béldi Ákos, gróf Beth­len Gábor, Horváth Gyula, Rökk Pál, gróf Kuun Géza, Szathmári György és mások arczképeit, több­nyire igen jó kivitelben. Az irodalmi rész értékesnek mondható. Költe­ményeket Bartók Lajos, Szász Károly, Ábrá­nyi Emil, Jakab Ödön írtak s prózákat közöl Rákosi Jenő (»Magyar Géniusz«), B­a­r­t­h­a Mik­lós, Felméri Lajos, gróf Kuun Géza, S­z­a­­­h­­mári György, Réthy Lajos, Téglás Gábor és mások tollából. Az érdekes tartalomból kiemeljük a követke­zőket : Erdély. BARTÓK LAJOS: Rád gondolok, Erdély, a fönn Kárpátokon. Képed e hegyekkel s lelkemmel oly rokon ! Sötét erdők, magas ormokra borulva, Mint az árny, mely borul nagyszerű múltadra, Levelek zúgása keblünk sóhajtása, Patakok sírása könnyeink hullása ... Ez volt-e mentsvára Attila népének, A hadak útjára mikor ő már lépett ? A hadak útjára, a csillagok közzé, Honnan ellenünkre nyilait lődözné... Hejh, már ellenségünk annyi, mint a csillag, Isten ostorának tűznyila késik csak! S ama hősök hőse, rettenetes Hunyad, Lovagok virága, szirteiben fakadt ? Vezérek királya itt nemzé nagy vérét, Igazságos Mátyást, királyok vezérét ? S igazság-e, hogy most az oroszlánoknak Fészkében farkasok, rókák szaporodnak ? Igaz-e, álom-e régi dicsőséged, Hét váron trónoló fejedelmi széked, Mai számunkhoz fél év »Közgazdasági melléklet« van csatolva. Egy Pár szó a székelyekről. FELMÉRI LAJOS: közel áll, holott a koronának mindig ezek fö­lött kell állania. De ez csak futólagos megjegyzés, é­s a királyi nyilatkozatok értékét s fontosságát semmi tekintetben nem alterálja. Budapest, szept. 10. Orczy és Szögyény. A »Nemz­et,t« mai esti lapjában a következő illetékes helyről nyert közle­mény jelent meg: Több lapnak arra a hírére vonatkozólag, mintha Orczy Béla báró, ő Felsége személye körüli miniszter, egészségi szempontból legközelebb le­mondását szándékoznék benyújtani, illetékes helyről vett értesítés nyomán közölhetjük, hogy Orczy báró egészsége teljesen kielégítő s hivatalos állásától való felmentését kérni nem szándékozik. A »Nemzet« ezen dimentijében az a feltűnő és különös, hogy nem hamarább, mint négy nap­pal a »N. Fr. Presse« közlése után adatik ki. Még különösebb, hogy a »N. Fr. Presse« közlését a »Nemzet« a tegnapi reggeli lapban szóról szóra, egész terjedelmében és minden megjegyzés nélkül reprodukálta. De a legkülönösebb az, hogy ámbár az első hir Bécsben jelent meg és ámbár Szögyény is Bécsben van és egy egész sajtóirodával rendelke­zik , mégis a hir Bécsben nem dementiroztatott, ha­nem Budapesten a »Nemzet« hasábjain. És pedig dementi­roztatott, de nem oly alakban, mintha Szö­gyény nem lenne hajlandó elvállalni a király személye körüli tárczát, hanem demontíroztatott oly alak­ban, hogy Orczy nem szándékozik beadni lemondását. Itt tehát vagy egy nagy tapintatlanság történt, vagy egy nagy valótlanság állíttatik. Ez ügyben egyébiránt Bécsből a következőket táviratozzák lapunknak: A »N. Fr. Press« holnapi száma fentartja budapesti le­velezőjének jelentését, hogy báró Orczy visszalép és helyét Szögyény foglalja el. A »Fremdenblatt« pedig kijelenti, hogy értesülése szerint Magyarországon már rég óhajtják ugyan, mikép Szögyény osz­­tályfőnök meghivassék a kabinetbe, de e szándék az utóbbi időben nem jutott közelebb a megvalósulás­hoz. Arról, hogy B­u­r­i­á­n meghivatnék a külügy­minisztériumba, ott mit sem tudnak; a konzuláris ügyek vezetése különben is kipróbált kezekben van. Boulanger tábornok nyilatkozik most a »Figaro« leleplezéseiről. M­é­r­y Pálhoz ugyanis a következő levelet intézte : »Kedves barátom ! Szerencsésnek érzem maga­mat, hogy nézeteink a bizottság egykori tagjaira és ezeknek irányomban tanúsított magatartására nézve teljesen megegyeznek. Czéljuk az, hogy a köztársaságiak bizalmát koholt elbeszélések által tőlem megvonják. Ők, kiknek előbb nem volt elég nyáluk, hogy csizmáimat nyalhassák, most nem rettennek vissza attól, hogy terjeszszék a világ legutálatosabb történetét, melyet én méltán politikai piszoknak ne­veztem. De mit törődnek ők azzal! Nekik pénz kellett és az orleanisták azért vannak itt, hogy nekik adjanak és aztán az opportunista uraknak is kegyükbe kell járniok. Szerencsére csalódnak szá­mításaikban és fondorkodásaik nekem nem fognak ártani. Meglássa, hogy azok, kik ez utálatos összeesküvésnél a legmerevebben viselkednek, maguk fogják majd belátni annak­­ szükségét, hogy beismerjék, a­mi igaz, mert félniök kell, hogy ők szintén belevonatnak a sárba.« Sándor czár a hadgyakorlatokon. III. Sándor czár ezúttal először jelent meg az »ó-orosz« tarto­mányban, mint a hivatalos jelentés Volhyniát nevezi, s természetesen a hivatalosak el vannak ragadtatva a fogadtatástól, melyben a lakosság a czárt részesítette. Az ottani hadgyakorlatok középpontjai Lutzk és Rovno városok, mely utóbbi csak 60 kilométer­nyire esik az osztrák határhoz s százra Lemberghez. A gyakorlatok már ez okból is élénk figyelmet keltenek. Egy másik körülmény, mely ér­deklődést kelt, az, hogy a gyakorlatokban egymás el­len működő két hadsereg mindegyikéhez egy-egy hí­res orosz lovas­tábornok van beosztva. Gurko seregé­ben Strukov tábornok, Skobelev iskolájának egyik legjelesebb tisztje, Dragomirov seregében Ter-Assza­­turov kaukázusi tábornok vezeti a lovasságot. A gyakorlatokban nagyban szerepet játszanak a vasúti csapatok. Aug. 13-án a vasúti dandár Riverny állomástól Lutzkig vasút építését kezdte meg, mely Golovics tábornok, a vezérkar csapatszál­­lítási osztályának főnöke felügyelete alatt folyik. A 14 kilométernyi vasutat 22 nap alatt kellett elkészí­teni, noha a vasút erdős, mocsáras, utóbb pedig hal­mos területen vezet át. Éjjel-nappal nyolc­ vasúti szá­zad dolgozott felváltva a töltés, a rendes szélességű vágány, három fahíd, egy állomási épület és távirda­­huzal elkészítésén. A hivatalos jelentés szerint a vasút a kitűzött időben el is készült s katonai czélokra már használatban van. A tulajdonképeni nagy hadgyakor­latok még a czár megérkezése előtt, szept. 6-án kez­dődtek. Az­nap ragadta meg Gurko serege az offen­­zívát, de a megállapodások szerint csak 8-án találko­zott az ellenséggel. Ekkor a balszárny elfoglalta Lutz­­kot, 9-én Dubnót, s 10-ikén az egész támadó sereg Olskig és Virkovicziig nyomult előre. Holnap 11-ikén, mint már jeleztük, Sándor czár nevenapján s­z­ü­n­e­t lesz. Szeptember 14-ikén tartják a nagy zárgyakorlatot, melyben mind az öt hadtest csapatai részt vesznek. A király Magya­rországon, Nagyváradon. Lapunk esti kiadásában kimerítő részletesség­gel írtuk meg azt a valóban párját ritkító, lelkesült és hódoló fogadtatást, melyben király ő Felségét Nagyváradra érkeztekor úgy a város lakossága, mint a szomszédos megyékből összesereglett vendégek ezrei részesítették. A küldöttségek fogadtatásánál a király mellett felváltva gróf Szapáry miniszterelnök és báró Orczy, a király személye körüli miniszter állott. A bejelentéseket gróf Paar altábornagy, főhadsegéd­­ eszközölte. A király minden küldöttségnél számosakat tüntetett ki megszólítással. Meg kell még említenünk, hogy a tisztikart K­u­b­i­n­y­i altábornagy vezette. 350, majdnem kizá­rólag honvédtiszt volt jelen négy honvédezredből és a király nemcsak a tábornokokat, hanem majdnem minden törzstisztet megszólított. Végül megjegyezte, ő Felsége, hogy a legközelebbi napokban ismét talál­kozik a tiszt urakkal a hadgyakorlatok színterén és hiszi, hogy alkalma lesz működésükre megelégedését kifejezni. Érdekes továbbá, hogy a két izraelita hitközségi küldöttség fogadtatásánál a küldöttségben jelenlevő hat helybeli és megyei rabbi a király előtti megjele­nésükhöz engedelmet kértek, hogy vallásuk rendele­téhez híven födött fővel mondják el héber nyelvű ál­dásukat, melynek végén ő Felsége az »Ament« is­mételve az áldásért köszönetét nyilvánította. Csak ezután intézték Adler elnök és Fuchs rabbi be­szédeiket a királyhoz, melyekre ő Felsége a már kö­zölt választ adta. A fogadtatás után, mely több mint 11/2 órát vett igénybe, ő Felsége 12 órakor dejeunert adott, melyen gróf Szapáry, báró O­r­c­z­y és báró Fejérváry miniszterek és kiséretbeli urak vettek részt; a király azután 1/21 órakor a székesegyházba ment, a­hol ünnepélyes »Te Deum« tartatott, ezután megkezdte ő Felsége körútját a városban, hogy a különféle nyilvános intézeteket megtekintse. A királyi menet előtt négy rendőr lovagolt, ez­után jöttek az első kocsiban Rimler Károly városi kapitány a rendező bizottság elnökével M­e­z­e­y Mi­hály­lyal, a második kocsiban ültek, báró D­ő­r­y fő­ispán és­­ a­­­polgármester, ezután következett a ki­rály nyitott kocsija, melyben ő Felsége mellett gróf Szapáry miniszterelnök ült. A leg­­­közelebbi kocsiban ültek: báró Orczy mi­niszter és gróf Paar altábornagy főhadse­géd és a többi nagyszámú kocsikban a kisé­ret és a küldöttségek tagjai. Mindamaz utczákat, melyeken ő Felsége megjelenése várható volt, renge­teg közönség töltötte meg, mely azonban példás rendet tartott és a menetet sehol sem zavarta meg. Legelsőbben az »Erzsébet« árvaházat szemlélte meg ő Felsége, a hol a királyt a biharmegyei nőegy­let tagjai, élükön dr. Gerliczy Ferenczné és Tisza Kálmánnéval fogadták. A király igen sokáig beszélt Tisza Kálmánnéval, tudakozódott az ő és családja hogy­létéről és az árvaház viszonyairól. Mi­után még néhány hölgyet megszólított, a király az intézet belső helyiségeibe lépett és azokat nagy érdek­lődéssel tekintette meg. Ő Felsége köszönetet mon­dott a hölgyeknek fáradozásaikért és a szép fogadta­tásért és dr. O­r­c­z­y miniszter, gr. P­a­a­r altábor­nagy főhadsegéd, gr. Sch­affgotsch őrnagy és Poten őrnagy szárnysegédek és Jekelfalussy miniszteri tanácsos kíséretében az Orsolyaszüzek zárdájába hajtatott. Itt a királyt Schlauch püspök és Z­e­­­e­y kanonok a zárda kapujánál fogadták és tisztelettelje­sen üdvözölték. A zárdába belépte alkalmával a ki­rályt a fehérbe öltözött nagyszámú és sorfalat képező leányok lelkes éljenzése fogadta; az egyik leányka a 7 éves Adler Piroska rövid beszéd kíséretében virágbokrétát nyújtott át. Ő Felsége a bokrétát kö­szönettel fogadta, megdicsérte a bátor leánykát, neve és kora után tudakozódva. Ezután Schlauch püspök bemutatta ő Felségének a főnöknőt, aki a zárdát 60 év óta nem hagyta el. A király erre a főnöknőhöz kérdőleg megjegyzé: E szerint ön a mai várost nem is ismeri! Egy bécsi nőtől németül kérdezte ő Felsége, hogy mióta van a zárdában? Ama válaszra: »54 éve, Felség«, megjegyzé a király: »Úgy hát tud magya­rul?«, amire igenlő választ kapott. Ezután a király a szépen díszített zárda helyiségeit, továbbá a zárda tantermeit tekintette meg.

Next