Pesti Napló, 1890. december (41. évfolyam, 330-358. szám)

1890-12-02 / 331. szám

331. szám Budapest, 1896. Kedd, deczember 2.­41. évi folyam. Asskilbt Szerkesztési iroda: Ferenoziek-tere, Athenäen m-é p Q1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghe intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 írt 50 kr. — 6 hónapra 9 írt. Ha az ceU kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr. évnegyedenként 1 forint felülfizetendő* Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) A nyugati hatalmak, Ámbár Európának legnyugtalanabb ré­sze a kelet, s a békét vagy háborút az oroszok czárja tartja kezében , mégis Európa súly­pontja nyugaton fekszik. Francziaország el­veszthette Elzászt és Lotharingiát s megsza­kithatta összeköttetéseit az európai udvarokkal, azért nem szűnt meg elsőrendű katonai nagy­hatalom lenni s Európa népeire nagy befo­lyást gyakorolni. Anglia pedig, az első világ­­hatalom, maradt a tengereknek és kincseknek ura, noha az európai háborúkban harminc­­­négy év óta részt nem vett. Francziaországot mindig úgy kell tekin­tenünk, mint azon nagyhatalmat, mely az első kedvező alkalmat lesi, hogy Németorszá­got megtámadja, s tőle, a mit elvesztett, visz­­szahóditsa. Ámbár a köztársaság húsz év óta tartja a békét, katonai erőfeszítéseiben a leg­szélsőbb határig ment s Németországot is túlszárnyalta hadseregeinek számában s fel­szerelésében. Ezért Németország erős had­állásai és várai daczára szükségesnek ta­lálta az olasz szövetséget kötni, hogy a fran­­czia seregek egy részét elvonja. Mindazonáltal a legelső európai háborúban Francziaország nem maradhat veszteg, hanem meg fogja ro­hanni Németországot, s ha kell, Olaszországot is, mivel ha ezt nem tenné , ezzel örökre lemondana Elzászról s megengedné az eu­rópai viszonyoknak olyatén alakulását, mely lehetetlenné tenné Francziaországra nézve históriai nagy szerepének folytatását. Ezen feltevés, hogy Francziaország a legközelebbi háborúban nem marad veszteg, indította a Vatikánt a köztársasággal való kibékülésre. A szentszék sokáig igyekezett a hármas szövetséget megbontani Bécsben, s a katholikus hatalmak intervenc­ióját kieszkö­zölni Olaszországban az egyház mellett. Mint­hogy ez nem sikerült, sőt II. Vilmos császár­ral a szövetség bensőbb lett, Crispi pedig az irredenta ellen nyíltan Ausztria pártját fogta, ami miatt Bécsben köszönettel és bizalommal viseltetnek iránta: az antiklerikális Crispi kormány által szorongatott pápának nem ma­radt más reménye és választása, mint vissza­térni az ezer éves hagyományhoz, mely Nagy Károly óta a pápák segítségéül hívja Fran­cziaországot. Csakhogy a Bourbonok és Na­póleonok szövetségét az egyházzal átvinni a franczia köztársaságra, ehhez nagy elhatáro­zás kellett. A franczia nagy forradalom a pa­pokat üldözte és gyilkolta, s a kereszténysé­get egyszer el is törölte, s az új franczia for­radalom a köztársaság megerősödését azzal kezdte, hogy a zárdákat eltörölte, a felekezeti iskolákat államositá, a vallástanítást beszün­tette, a keresztet az iskolákból és a község­házakból kitiltotta. Sok esztendeig elkesere­dett kulturharcz folyt e miatt. A franczia pap­ság általában monarchista, vagy sőt legiti­mista volt mindig; a pápaságnak természe­tes előszeretete van a monarchikus államfor­ma iránt, mert a theokratikus abszolutizmus és a papi hierarchia párhuzamos a világi fe­jedelemséggel és arisztokrácziával. A kettő között azonban csak szellemi rokonság van, nem pedig törvényes szükség, s a katholikus egyház még minden államformával paktált, s a középkori olasz respublikákkal épp úgy megfért, mint a modern amerikai nagy köz­társaságokkal. Ha tehát az olasz királyság és az olasz demokráczia a pápaság vesztére tör­nek, mert nem tudnak Rómában összeférni, s ha a többi katholikus fejedelmek Európá­ban oltalmat neki nem nyújtanak, mert poli­tikai érdekeik nem engedik, hogy Olaszor­szággal összetűzzenek, sőt ellenkezőleg vala­mennyien az olasz királysággal tartanak szo­­lidaritást, azok is, melyek politikai szövetsé­get vele nem kötöttek, mert minden dinasztia az olasz királyság bukásában a köztársaság győzelmét látja s ettől retteg , tehát a szent­szék úgy látja és tapasztalja, hogy neki más választása nincs, mint kibékülni Francziaor­­szággal és a köztársasággal, s a franczia és köztársasági párttal Olaszországban. A franczia kormány pedig miután meg­győződött róla, hogy az olasz királyt és a Crispi-kormányt ígéretekkel a hármasszövet­ségtől el nem csalogathatja, sem pedig a vá­­választásoknál Crispit meg nem buktat­hatta, az olasz királyság és kormány legna­gyobb belső ellenségével, a szentszékkel szö­vetkezni látja jónak annyival inkább, mert a pápa és a katholikusok barátságának másutt is jó hasznát vehetni véli. Innen keletkezett ama csodálatos fordulat, melyet Francziaor­­szágban tapasztalunk, midőn a republikánus kormányt a katholiczizm­ussal kibékülni lát­juk, Lavigerie kardinális pedig, a pápa bizal­mas és kedves embere hangosan kihirdeti az országban, hogy a monarchia helyreállítása lehetetlen, s a hazájukhoz hű franczia papok kötelességüknek tartják a köztársaságot tá­mogatni. Hasonló nyilatkozatot a párisi ér­sektől is várnak. Ha pedig a katholikus pa­pok Francziaországban a monarchiától elpár­tolnak, úgy ennek valóban örökre vége, mert Francziaországban sokan vannak katholiku­sok, de kevesen vannak monarchisták. Húsz esztendő alatt egy új nemzedék nőtt fel, mely csak hírből ismeri a monarchiát és sem ke­gyeletet, sem ragaszkodást iránta nem érez, a köztársaságban pedig jól érzi magát; az öregek, kik még a monarchiához szítanak, lassanként kivesznek. Konzervatívok és mon­archisták a papok segítségével választot­tak a parlamentbe, s a klérusnak a köz­társasághoz átpártolása után a respublika az egész franczia népet magában egye­síti , s hatalmasabb, mint valaha volt. Egyszersmind Francziaország veszedelme­sebb az európai monarchiákra nézve, mint volt idáig is. Nem tekinthetnek tehát e monarchiák aggodalom nélkül Francziaország felé. On­nét nem csupán a háború fenyegeti őket, ha­nem egyszersmind a forradalom. A hármas szövetségnek minden ereje és összetartása kívántatik meg ezen nagy ve­szély elhárítására, mely közelebb, vagy tá­volabb jövőben, de biztosan háborúval fe­nyegeti. Szerencséjére a hármas szövetségnek, a másik nyugati nagyhatalmasság, Anglia, oly politikai belső eseményeknek vált szinhe­­lyévé, melyek ezen országnak a középeurópai szövetségtől elpártolását s a franczia-orosz szövetséghez való barátságát hosszú időre meghiúsítani alkalmatosak. Szinte nevetsé­ges, hogy egy szerelmi história, egy házas­ságtörési per, melybe az írek pártvezére Par­nell keveredett, ily messze kiható jelentőség­gel bírjon egész Európára nézve, de a saját­ságos angol viszonyoknál fogva ez mégis úgy van. Az írek francziabarátok voltak mindig, az angol liberálisok szintén, Gladstone pedig különösen oroszbarát és szlavofil, Ausztria-Ma­­gyarországnak nyílt ellensége. Egy Gladstone­­kormány a hármas szövetségnek nem erkölcsi támasz, hanem ellenkezőleg felbátorítója Fran­cziaország és Oroszország követeléseinek. Az írek és az angol liberálisok parlamenti szö­vetsége a közös választásoknál a Salisbury­­kormányt megbuktathatta volna. Ezen ve­szély most el van hárítva, miután Parnell és Gladstone, írek és angolok összevesztek s a konzervativok tovább fognak kormányozni Angliában minden valószinüség szerint újabb hét esztendig. Ha Anglia nem engedi meg a háborút, nem lehet háború. Ha az angol kormány és nép a német császár politikájához csatlako­zik : a hármas szövetség ereje akkorát nő, hogy keleten és nyugaton egyaránt minden háborúra vezethető okot csírájában elfojthat. És Salisbury elég okos és elég határozott em­ber erre. Ha tehát a politikai helyzet veszélyei Francziaországban nőttek s különösen az olasz­­franczia viszonyok még inkább megromlot­tak : a béke kilátásai Angliában javultak. A hadikészületek folytatása azonban szárazon és tengeren cseppet sem szünetel sehol sem az Uraitól a Pirenaekig. Budapest, decz. 1. A házassági jog kodifikácziója.A félhivatalos»Bud. Korr.« jelenti. Illetékes oldalról fel vagyunk hatal­mazva annak kijelentésére, hogy a mai lapokban fog­lalt különböző közlemények, melyek az igazságügy­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A renaissancekori bölcsészet története. »Az igazság olyan vad, melyet sokan kerget­nek, de kevesen érnek el« — mondá Berkeley. És valóban az emberiség története a maga legmélyebb alapjaiban nem is egyéb, mint az igazság e kergeté­­sének története. »Megismeritek az igazságot és az igazság sza­badokká teszen titeket« — mondá Jézus. És ez a nyi­latkozat adja meg az igazság keresésének legfőbb in­dokát. A bölcsészet történetének pedig éppen az a feladata, hogy belehelyezzen bennünket a külömböző korok külömböző gondolkodóinak ama titkos labora­tóriumaiba, a­melyekben ezek, a legkülömbözőbb élet­viszonyoknak, vallási, társadalmi, politikai, művészeti, irodalmi és tudományos tényezőknek hatása alatt, kisebb vagy nagyobb tehetséggel, de őszinte vágyako­zással s egyéniségük egész jellemzetességével az igaz­ságot kutatják. Az igazságot kereső emberi szellem e történe­tének mindenik kora és mindenik mozzanata igen ér­dekes, a mint nemes törekvéseiben, magas hullámokat verő konvulzióiban, önmagát emésztő kételyeiben avagy szent meggyőződéseiben, a feltétlen igazságnak vélt birtokában látjuk magunk előtt nőni, fejlődni, visszaesni és ismét előrehaladni. De e történet két­ségtelenül azokban a korokban a legérdekesebb, me­lyeket átmeneti koroknak neveznek a történészek. A régi nézetek tartalma és formái erjedésnek in­dulnak; a régi tömlők szakadozni kezdenek az újabb eszmék fermentálódó elemei alatt. A régi alapo­kat bontogatni kezdik, a tartó oszlopokat az újabb gondolatok hős Sámsonai rázzák, az épü­let egy részét le is szakítják s a legtöbbször ön­maguk is a romok alá temetkeznek. De az uj még nem tud kifejlődni egész erejében gátolja a sok régi előitélet, a tekintély hit, a köztudat előkészületlen­­sége, a tömeg konzervativizmusa és maguknak az új gondolatok képviselőinek is bizonyos hagyományos nézetekben való elfogultsága, melyektől nem képesek magukat függetleníteni. Érzi az egész kor, hogy vala­mi baj van. Érzi a megrénhedés szimptómáit, szeret­ne hát megifjedni, új életerőt nyerni, új tartalmat adni életének ; de az a hosszú időn keresztül a te­kintély pórázán vezetett lélek nem bir még annyi önállósággal, hogy pusztán önerejére támaszkodjék és mindentől szabadon önmaga keresse meg a sza­baddá tevő igazságot. Csak forrong. Forrongásában tömérdek salakot is vet fel. Rázza békéit, melyek szabad mozgásában nyűgözik. Próbálja kezeiről és lábairól le is verni, de nem tudja és nem meri lelké­ről leverni. Egy-kettő, ha széttépi is, a többi azt a maga bilincseivel teszi tönkre. Ilyen átmeneti korszak történetét adja D­o­­manovszki Endre jogakadémiai nyug. bölcsészet­­tanár és a m. tud. akadémia 1. tagja »A renais­sancekori bölcsészet története« czimű most megjelent munkájában, mely a néhány évvel ez­előtt megkezdett »Bölcsészet történetnek« IV. kötetét képezi. A középkor a scholaszticzizmus hatása alatt minden becset, minden igazságot, boldogságot és di­csőséget csak a jövő életnek tulajdonított, míg a földi élete­, csak a baj, a nyomor és a boldogtalanság ha­zájának tartotta. Az emberi szellem azonban­­egy örökkévaló tartalomtól áthatott jelenvalóságot kiván, mert az isteni igazság csak úgy sajátja, ha az mint örök, »jelen való lényege« A scholasztika merev dogmákban és szillogiszmu­­sokban csontosodik meg s a­mit szillogizmusba fog­lalhatott, arról azt hitte, hogy az már be is van bizo­nyítva. A kutató lelket azonban ez nem elégíti ki ; neki nem formákra, hanem életre van szüksége. Ezt az életet keresik a renaissance bölcsészei, kik az örök ifjú szellemű klasszikus korhoz fordulnak vissza, hogy annak forrásából merítve ifjodjanak meg. »Az elmúlt időkhöz való visszafordulás a jövőre való előkészülés. Ha azon helyről ugrunk, a­hol állunk, nem jutunk messzire; hátrafelé kell előbb egy pár lépést tennünk, hogy neki lendülhessünk« — mondja igen találóan Lewes. A renaissance hátrafelé lép az ó­kor letűnt s elfeledett vagy meghamisított világához s az emberi szellem a visszalépéssel ad magának lendületet, hogy beugorjék az uj kornak minden tekintélyt elvető libe­ralizmusába, abba a felfogásba, mely a priori semmit se tesz fel egyebet, csak a gondolkozást és ennek bi­zonyosságát s pusztán az emberi ész erejéből keresi a dolgok ismeretét és az igazságot. Hegel szerint az ily átmeneti koron elég a me­sebeli két mértföldet lépő csizmákkal áthaladni, de Domanovszki megmutatja, hogy ha e kornak egyik útjelzőjétől a másikig lépésről-lépésre megyünk is és még a legcsekélyebb jelenséget is megfigyeljük, akkor is rendkívül érdekes. Érdekes tehát nemcsak nagy méreteiben és vonásaiban, hanem legapróbb részleteiben is. »E kor filozófiájának — mondja szer­ző — nagy ingere abban áll, a­mint benne a képzelet és az értelem, a hagyomány és a szárnyait próbálgató gondolkodás játszsza a színeket.« Még megtartja e kor a filozófia és theológia között azt az egységet, mely a középkoron át a scholasztikában uralkodó volt, de már nemcsak az egyházban, hanem az egész világban, a természetben és az emberben egyaránt meglátja az isteni kijelentést. Vágyik ezeket megis­merni s a­mint ezekre fordul figyelme, kezdi megsze­retni a földet is és azt a nagy ellentétet, mely a kö­zépkor felfogásában e földi élet és ama mennyei élet között van, igyekezett áthidalni. A scholasztika vé­gén Okkam bölcsészetében már az újkor tudata kezd derengeni abban az állításában, hogy az egyes dolgok az igazi reáliák, az általánosak csak puszta nevek. (Nominalisták és realisták.) A szellemi szabadságnak feltételét csak az egyéniségnek erőteljes kifejtése vépezi. Az újkor böl­csészete ezt fejezte ki és ezt juttatta érvényre. A te­kintély hitet és az egyéniség elfojtását eszközölte a scholaszticzizmus. Ezt össze kellett törni s a bilin­csek legsúlyosabban szorító lánczszemeit a renaissance lazította meg. A tekintélytől még nem tud szaba­dulni egészen, mert most ugyan nem az egyháznak lett a filozófia hűbérese, hanem annál inkább az ó­kor­nak. Kutatásaiban természetszerűleg végződött a test és lélek, a természet és Isten dualizmusával, mint két egymástól külömböző körnek fogalmával. A módszer­ben pedig inkább csak merész kombinácziókkal és sejtelmes, mint öntudatos tapogatózással készítette elő az utat. E kor filozófiáját egészen modern történetböl­csészeti felfogással tárgyalja szerző. Nem elszigetel­ten, hanem egymással összefüggésben, kölcsönha­tásban vizsgálja a jelenségeket, igen helyesen jegyez­vén meg, hogy »minden kor filozófiája feltételeztetik az általános műveltségtől és az emberiségnek nagy társadalmi viszonyairól«. Ennek az elvnek meg­­felelőleg ismerteti Európa, különösen pedig Itália e korban volt társadalmi és politikai viszonyait. Élénk képet fest főleg ez utóbbi politikai állapotairól s ezek­nek a bölcsészeti nézetekre való hatásáról. E korban kezdenek itt kialakulni az apróbb államok s ezekben a zsarnokok által monopolizáltatván minden hatalom s az ő személyes művök lévén az állam egysége. Macchiavelli ki is mondja, hogy az intézmények és tör­vények az államférfi találmánya és nem a népek kifej­lődésének természetes eredménye. A pápaság világi fejedelemséggé is lévén, a világhoz való viszonya is megváltozott; mert ő, ki előbb a keresztyénységnek központi hatalmassága volt, most egy itáliai hatalom fokára szállott le és mikor ő megszűnt a keresztyén­­ség központja lenni, helyébe a politikai súlyegyen lé­pett. E gondolat Itáliában született meg. Azután szól az egyházi állapotokról, egyfelől a hierarchia teljes kifejlődéséről, másfelől ennek belső romlottságáról. Végül magáról a tulajdonképpeni renaissanceról ír, mely ez átmeneti kor filozófiájának a lökést adta. Bár szerzőnek e fejtegetései is igen értékesek, mégis óhaj­tottuk volna, hogy a renaissanc­eból nemcsak a külső mozzanatokat mondotta volna el, hanem mélyre­­hatólag fejtette volna is ki azokat az okokat, hogy a klasszikus irodalommal való foglalkozás szükségkép­pen miért hozta létre a szellemnek, a közgondolkozás­nak, az egész világnéz­etnek megújhodását; hogy mi az, a­mi a klasszikus irodalom termékeinek oly meg­­ifjító és óriási erőt ad, hogy képesek voltak egészen új politikai és társadalmi instituc­iókat is teremteni, —­a minthogy ilyeneket teremtettek is Itáliában. Ennek az erőnek néhány rövid vonással való jellem­zése igen emelte volna nemcsak az itt adott rajz értékét és érdekességét, — hanem egyszersmind aktuális érdekű is lett volna ez, — a­nélkül természetesen, hogy erre az író reflektált volna, mert ő nem napi érdekeknek dolgozott, a klasszikusok pe­dagógiai hatásának vitatásánál. Ez általános rajzban a legszebb Petrarca jel­lemzése, ezé a sokoldalú emberé, kiben a filozófus, a történetíró és a theológus egy személyben van össze­forrva , a kit hiú szeretete ösztönöz ; halhatatlanságra vágyik már e földön és a kinek egyéniségében, éppen rettenetes hiúságából kifolyólag a legnagyobb ellen­tétek nyilatkoznak. Elméletben republikánus, gyakor­latban a fejedelmi udvarok fényében sütkérez. Theo­­retice a pápai udvart teljesen megromlottnak tartja, de azért kegyeit keresi. Tetszik neki a keresztyény­­ség egyenlőségi elve, de csak addig, míg ő reá nem alkalmazzák. Eleven, mozgalmas és jellemzetes kép az is, a­mit a humanistákról ad. A humanizmus elter­jedésénél Magyarországról is megemlékezve, igen jó történeti érzékkel mutat rá szerző, hogy míg az olasz fejedelmek azért mozdítják elő a műveltséget, hogy biztosítsák maguknak a még nem szilárdul álló trónt, addig nálunk Mátyás az új tudományt abból a maga­­gasabb szempontból fogja fel, hogy általa a nemzetet művelje, tehát komoly nemzeti misszióval tekinti ezt. A humanizmus bírálatánál pedig erős kritikai érzé­ket tanúsít, midőn azt mondja róla, hogy ez irány önmagában hordta mindama veszélyeket, melyek ké­sőbb tönkre is tették, hogy t. i. csak a formából in­dult ki és csak lassan jutott a tartalomhoz és a lé­nyeghez, de ekkor már tulajdonképeni befolyását el is vesztve, a tartalmat mások öntötték belé. Azonban egyelőre formái is képzőleg hatottak a bölcsészetre. S ugyancsak e hatással voltak ez utóbbira a művé­szetek is, melyek az igaz emberit akarták érvényre juttatni. A renaissance - korszak filozófiájának tulaj­donképeni hazája Itália. E korszak a XV. század közepétől a XVI. század végéig terjed. Kiinduló pontját az itáliai új platonizmus képezi, végét pedig az itáliai természetfilozófia és e franczia szkepticziz­­mus. Míg a scbolasztikában Aristoteles uralkodott, itt Platót akarják minden áron keresztyén bölcsész­­szé tenni. Az itáliai új platonizmus képviselői: G­e­m­i­s­tus Pletho, Bessarion, Martirius F­i­c­i­­n­u­s, ki a görög filozófia segítségével uj bölcsészetet akar megalapítani s ez alapon a theologiát is meg­­nyitni igyekszik; a flórenczi platói akadé­mia; Mirandolai Pico, e sajátságos kabba­­lista; Reuchlin, ez a különben értelmes, okos filozófus, de a ki nagyszabású gondolatai mellett tele van előítéletekkel, üres varázslatokkal, babonával és megfoghatatlan képtelenségekkel, mint pl. hogy az értelmességnek 50 kapuja van s mindegyik 10 szem­pont alatt vizsgálható. Az állagoknak és az értelmes­ségnek 10 módja szorozva öttel, megnyitja az 50 ka­put, melyeken át behatunk a teremtmények belse­jébe. Végül Nettesheim és a mágia feje Pa­racelsus. Majd ismerteti szerző e korban Aristoteles hiveit: Tomaeus Leonikust, Achillinus Sándort, Pomponatiust, e nagy kétkedőt, de mély erkölcsbölcsészt, ki az emberi élet czélját az erkölcsi tökélyben látja s szerinte ebben áll az ember boldogsága, még ha a lélek nem is halhatatlan és a ki elég merész, habár csak feltételesen is kimondani, hogy a vallás sokakat csak megcsal; Caesalpi­­n­u­s­t az első rendszeres növénytan íróját a maga pantheistikus és bizonyos fokig materialisz­­tikus gondolataival; Z a b a r e 1­­ a Jakabot, a kiváló fizikust és Cremonini Caesart, a­kinek ter­mészettanából az égi közvetlen befolyások és a dae­­moni erők kezdenek már eltűnni s a ki egy értelmes és pusztán a tapasztalásra építő fizikus. Azután szól a humanista bölcsészekről, kiket nyelvészeti tanulmányaik tettek bölcsészekké; de épen mert a filozófiát nem mint önczélt művelték, e téren alkotásaik jelentéktelenek. Ilyenek: Valla Lő­­rincz, V­i­v­e­s Lajos, A­g­r­i­c­o­l­a Rudolf, N­i­c­o­­­i­u­s Marius és Ramus Péter. Ez utóbbiról szólván, kár, hogy szerző csak épen érinti Ramusnak paeda­­gógiai elveit, de azokat még csak legfőbb vo­násaiban sem ismerteti, pedig ezek között sokkal több a figyelemre méltó, mint bölcsészeti nézeteiben. Legalább annyit ezekről is írhatott volna, mint a­mennyit írt a Montaigne Mihályéiról. Az itáliai természetfilozófia képviselői: Car­­danus, Telesius, Patrizzi és Bruno Jor­dan (Giordano Br.) Az ezen bölcsészekről irt fejeze­tek egyik legértékesebb részei az egész nagy munká­nak. Rendkívül élénk különösen Cardanusnak és Brúnónak jellemzése s főleg az teszi e részeket nagy­becsűvé, hogy mindenütt az illető bölcsésznek egyé­niségéből akarja levezetni és megmagyarázni tanait. Igazi filozófiai történeti tárgyalás van ezekben, mely át meg át van szőve reflexiókkal s folytonos eszméltetéssel. Legkerekebb és legegységesebb a Bruno nézeteinek ismertetése. Mélyen elmerül az iró miniszter által előkészített családjogitörvény­javaslat állítólagos tartalmára, illetőleg ennek a polgári házasságot illető részére vonatkoznak — a valóságnak semmiképen sem felel­nek meg. Az országos függetlenségi és 48-as párt ma este értekezletet tartott, melyen a honvédelmi mi­nisztérium költségvetését tárgyalta. T­h­r­­­y Kálmán ismertette a költségvetést kimerítő részletes­séggel. A párt beható vita után elhatározta, hogy a költségvetést állandóan követett gyakorlata sze­rint­ az idén is elfogadja, szükségesnek tartja azonban több sérelemnek szóba hozá­sát. Megbízta ennélfogva T­h­a­­­y Kálmánt és Tóth Ernőt, hogy ily értelemben a képviselőház­ban szólaljanak föl. Tárgyalták ezután a honvé­delmi miniszter jelentését a magyar fegy­vergyárról s a párt úgy határozott, hogy indít­ványozni fogja parlamenti vizsgáló bizottság kiküldését. Belevonassék-e ez az ügy a költségvetési vitába, vagy máskorra maradjon, a párt később fogja elhatározni. Az igazságügyi budgetvita, Veszter Imre beszéde, melyet a kép­viselőház mai ülésén tartott, fényes igazolása volt annak az igazságügyi politikának, melyet a mérsékelt ellenzék évek hosszú során át a parlamentben folytatott. Találón mutatott reá arra, hogy a kormánypárt vagy aktíve, vagy passzíve, de folyton ellenezte ezt a poli­tikát, mindaddig, míg Szilágyi Dezső, a jelen­legi igazságügy miniszter el nem foglalta ál­lását. Ezen időtől kezdve viszont a magyar igazságügyi politikának mérvadó czéljai azok lettek, melyeket az ellenzék oly hosszú időn át közvetlen siker nélkül folytatott. Hogy ezért az érdem nem a kormány­pártot, hanem a mérsékelt ellenzéket illeti meg, azt el nem ismerni nem lehet. De éppen ezért a legsúlyosabb vád a lefolyt tizenöt év sivár igazságügyi politikája miatt azt a kor­mánypártot terheli, mely az igazságügy terén is megzsibbasztotta a fejlődést s nem hogy előmozdította volna azt a természetes hala­dást, mely minden életképes intézmény mű­ködésével együtt jár, hanem elsilányította alapjukban ama nagy elveket, melyeket a bírói szervezés alaptörvényei magukban fog­lalnak. Sőt még ennél is többet tett s ez terheli legjobban a letűnt éra kormányzóinak lelki­ismeretét. Kiirtotta ebből a nemzetből az ob­jektív igazság diadala iránt a hitet s midőn látta, hogy a bírói szervezetet nem sikerült a maga nagy egészében az adminisztratív hata­lom jármába hajtani, a kormányszékről hal­lottuk annak nyílt hirdetését, hogy a kormány tapasztalása szerint majdnem mindazon ese­tekben, melyekben a közigazgatási határoza­tok a bírói döntésekkel ellentétbe jutottak, nem a bíróságnak, hanem a közigazgatásnak volt érdemileg igaza. Kevesen apprec­iálják azt a valósággal mételyező hatást, melyet az ily kormánypo­litika a társadalom jogérzetére gyakorol. Mert ha kutatjuk annak az általános jogbi­zonytalanságnak, a perlekedési szenvedély mérhetetlen fokozódásának s ennek folytán a bírói gépezetet alapos munkára képtelenné tevő túlterheltetésnek okát, azt mindenekelőtt abban a tudatban találjuk meg, melyet a kor­mány első­sorban a közigazgatás körében meggyőződéssé fejlesztett ebben az ország­ban, hogy nem mindig a törvény parancsá­nak, nem mindig az igazságnak kell érvé­nyesülnie, hanem van ezer és ezer mód arra, hogy a kétségtelen jognak rovására a legdur­vább érdekek önzése nyerje el a diadalt. Itt van a perek és jogviták beláthatat­lan szaporodásának legfőbb forrása, mely addig a pontig éreztette erejét, hogy igazság­szolgáltatásunk munkaképessége kezdi fel­mondani a szolgálatot. Szerencse, hogy az általános korrupc­ió­­ban, mely megrontotta ebben az országban a politikai erkölcsöket, legtisztábban maradt meg egész napjainkig a bírói testület, mely­nek magas tekintélye, kivált a legfelső fokon, ma úgyszólván az egyedüli szilárd pontot képezi, a­hova még a legnagyobb megnyug­vással tekint a már-már mindenütt reményt vesztett bizalom. De hogy ez a tekintély és ez az aránylagos megnyugvás máig fennma­radt, abban ugyan legkevesebb része van a letűnt korszak politikájának, mely nem egy­szer kinyújtotta kezét a birói függetlenség­nek erkölcsi alapjai után, melyeket csak az ellenzék bátor és férfias küzdelmének s az ez által felrázott nemzeti közlelkiismeretnek si­került, de mindig kemény tusák után, meg­mentenie. És ha Matuska Péter képviselő ma a házban hivatkozott a kormánypárt jogászai­nak magatartására a letűnt éra alatt, mi vi­szont azt mondhatjuk, hogy e küzdelemben a kormánypolitika mellé láttuk sorakozni e jogászoknak jó nagy zömét s nem rajtuk múlt, hogy e politika minden egyes esetben nem aratott sikert. Érdeklődéssel várjuk az igazságügymi­niszternek holnapi beszédét, melyben az igaz­ságügyi politika irányára és a közel­jövőben megvalósítandó programmjára nézve nyilat­kozni fog. Valószínű, hogy úgy a magánjogi peres eljárás részleges reformjára, mint a büntetőtörvénykönyv novelláris revíziójára és a novella életbeléptetésének idejére, nem különben a büntető perrendtartás megalkotá­sára s ebben az esküdtszék kérdésére, vala­mint a választások tekintetében életbelépte­tendő kúriai bíráskodásra nézve konkrét­nyi-

Next