Pesti Napló, 1890. december (41. évfolyam, 330-358. szám)
1890-12-02 / 331. szám
331. szám Budapest, 1896. Kedd, deczember 2.41. évi folyam. Asskilbt Szerkesztési iroda: Ferenoziek-tere, Athenäen m-é p Q1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghe intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 írt 50 kr. — 6 hónapra 9 írt. Ha az ceU kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr. évnegyedenként 1 forint felülfizetendő* Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) A nyugati hatalmak, Ámbár Európának legnyugtalanabb része a kelet, s a békét vagy háborút az oroszok czárja tartja kezében , mégis Európa súlypontja nyugaton fekszik. Francziaország elveszthette Elzászt és Lotharingiát s megszakithatta összeköttetéseit az európai udvarokkal, azért nem szűnt meg elsőrendű katonai nagyhatalom lenni s Európa népeire nagy befolyást gyakorolni. Anglia pedig, az első világhatalom, maradt a tengereknek és kincseknek ura, noha az európai háborúkban harmincnégy év óta részt nem vett. Francziaországot mindig úgy kell tekintenünk, mint azon nagyhatalmat, mely az első kedvező alkalmat lesi, hogy Németországot megtámadja, s tőle, a mit elvesztett, viszszahóditsa. Ámbár a köztársaság húsz év óta tartja a békét, katonai erőfeszítéseiben a legszélsőbb határig ment s Németországot is túlszárnyalta hadseregeinek számában s felszerelésében. Ezért Németország erős hadállásai és várai daczára szükségesnek találta az olasz szövetséget kötni, hogy a franczia seregek egy részét elvonja. Mindazonáltal a legelső európai háborúban Francziaország nem maradhat veszteg, hanem meg fogja rohanni Németországot, s ha kell, Olaszországot is, mivel ha ezt nem tenné , ezzel örökre lemondana Elzászról s megengedné az európai viszonyoknak olyatén alakulását, mely lehetetlenné tenné Francziaországra nézve históriai nagy szerepének folytatását. Ezen feltevés, hogy Francziaország a legközelebbi háborúban nem marad veszteg, indította a Vatikánt a köztársasággal való kibékülésre. A szentszék sokáig igyekezett a hármas szövetséget megbontani Bécsben, s a katholikus hatalmak intervencióját kieszközölni Olaszországban az egyház mellett. Minthogy ez nem sikerült, sőt II. Vilmos császárral a szövetség bensőbb lett, Crispi pedig az irredenta ellen nyíltan Ausztria pártját fogta, ami miatt Bécsben köszönettel és bizalommal viseltetnek iránta: az antiklerikális Crispi kormány által szorongatott pápának nem maradt más reménye és választása, mint visszatérni az ezer éves hagyományhoz, mely Nagy Károly óta a pápák segítségéül hívja Francziaországot. Csakhogy a Bourbonok és Napóleonok szövetségét az egyházzal átvinni a franczia köztársaságra, ehhez nagy elhatározás kellett. A franczia nagy forradalom a papokat üldözte és gyilkolta, s a kereszténységet egyszer el is törölte, s az új franczia forradalom a köztársaság megerősödését azzal kezdte, hogy a zárdákat eltörölte, a felekezeti iskolákat államositá, a vallástanítást beszüntette, a keresztet az iskolákból és a községházakból kitiltotta. Sok esztendeig elkeseredett kulturharcz folyt e miatt. A franczia papság általában monarchista, vagy sőt legitimista volt mindig; a pápaságnak természetes előszeretete van a monarchikus államforma iránt, mert a theokratikus abszolutizmus és a papi hierarchia párhuzamos a világi fejedelemséggel és arisztokrácziával. A kettő között azonban csak szellemi rokonság van, nem pedig törvényes szükség, s a katholikus egyház még minden államformával paktált, s a középkori olasz respublikákkal épp úgy megfért, mint a modern amerikai nagy köztársaságokkal. Ha tehát az olasz királyság és az olasz demokráczia a pápaság vesztére törnek, mert nem tudnak Rómában összeférni, s ha a többi katholikus fejedelmek Európában oltalmat neki nem nyújtanak, mert politikai érdekeik nem engedik, hogy Olaszországgal összetűzzenek, sőt ellenkezőleg valamennyien az olasz királysággal tartanak szolidaritást, azok is, melyek politikai szövetséget vele nem kötöttek, mert minden dinasztia az olasz királyság bukásában a köztársaság győzelmét látja s ettől retteg , tehát a szentszék úgy látja és tapasztalja, hogy neki más választása nincs, mint kibékülni Francziaországgal és a köztársasággal, s a franczia és köztársasági párttal Olaszországban. A franczia kormány pedig miután meggyőződött róla, hogy az olasz királyt és a Crispi-kormányt ígéretekkel a hármasszövetségtől el nem csalogathatja, sem pedig a váválasztásoknál Crispit meg nem buktathatta, az olasz királyság és kormány legnagyobb belső ellenségével, a szentszékkel szövetkezni látja jónak annyival inkább, mert a pápa és a katholikusok barátságának másutt is jó hasznát vehetni véli. Innen keletkezett ama csodálatos fordulat, melyet Francziaországban tapasztalunk, midőn a republikánus kormányt a katholiczizmussal kibékülni látjuk, Lavigerie kardinális pedig, a pápa bizalmas és kedves embere hangosan kihirdeti az országban, hogy a monarchia helyreállítása lehetetlen, s a hazájukhoz hű franczia papok kötelességüknek tartják a köztársaságot támogatni. Hasonló nyilatkozatot a párisi érsektől is várnak. Ha pedig a katholikus papok Francziaországban a monarchiától elpártolnak, úgy ennek valóban örökre vége, mert Francziaországban sokan vannak katholikusok, de kevesen vannak monarchisták. Húsz esztendő alatt egy új nemzedék nőtt fel, mely csak hírből ismeri a monarchiát és sem kegyeletet, sem ragaszkodást iránta nem érez, a köztársaságban pedig jól érzi magát; az öregek, kik még a monarchiához szítanak, lassanként kivesznek. Konzervatívok és monarchisták a papok segítségével választottak a parlamentbe, s a klérusnak a köztársasághoz átpártolása után a respublika az egész franczia népet magában egyesíti , s hatalmasabb, mint valaha volt. Egyszersmind Francziaország veszedelmesebb az európai monarchiákra nézve, mint volt idáig is. Nem tekinthetnek tehát e monarchiák aggodalom nélkül Francziaország felé. Onnét nem csupán a háború fenyegeti őket, hanem egyszersmind a forradalom. A hármas szövetségnek minden ereje és összetartása kívántatik meg ezen nagy veszély elhárítására, mely közelebb, vagy távolabb jövőben, de biztosan háborúval fenyegeti. Szerencséjére a hármas szövetségnek, a másik nyugati nagyhatalmasság, Anglia, oly politikai belső eseményeknek vált szinhelyévé, melyek ezen országnak a középeurópai szövetségtől elpártolását s a franczia-orosz szövetséghez való barátságát hosszú időre meghiúsítani alkalmatosak. Szinte nevetséges, hogy egy szerelmi história, egy házasságtörési per, melybe az írek pártvezére Parnell keveredett, ily messze kiható jelentőséggel bírjon egész Európára nézve, de a sajátságos angol viszonyoknál fogva ez mégis úgy van. Az írek francziabarátok voltak mindig, az angol liberálisok szintén, Gladstone pedig különösen oroszbarát és szlavofil, Ausztria-Magyarországnak nyílt ellensége. Egy Gladstonekormány a hármas szövetségnek nem erkölcsi támasz, hanem ellenkezőleg felbátorítója Francziaország és Oroszország követeléseinek. Az írek és az angol liberálisok parlamenti szövetsége a közös választásoknál a Salisburykormányt megbuktathatta volna. Ezen veszély most el van hárítva, miután Parnell és Gladstone, írek és angolok összevesztek s a konzervativok tovább fognak kormányozni Angliában minden valószinüség szerint újabb hét esztendig. Ha Anglia nem engedi meg a háborút, nem lehet háború. Ha az angol kormány és nép a német császár politikájához csatlakozik : a hármas szövetség ereje akkorát nő, hogy keleten és nyugaton egyaránt minden háborúra vezethető okot csírájában elfojthat. És Salisbury elég okos és elég határozott ember erre. Ha tehát a politikai helyzet veszélyei Francziaországban nőttek s különösen az olaszfranczia viszonyok még inkább megromlottak : a béke kilátásai Angliában javultak. A hadikészületek folytatása azonban szárazon és tengeren cseppet sem szünetel sehol sem az Uraitól a Pirenaekig. Budapest, decz. 1. A házassági jog kodifikácziója.A félhivatalos»Bud. Korr.« jelenti. Illetékes oldalról fel vagyunk hatalmazva annak kijelentésére, hogy a mai lapokban foglalt különböző közlemények, melyek az igazságügy A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A renaissancekori bölcsészet története. »Az igazság olyan vad, melyet sokan kergetnek, de kevesen érnek el« — mondá Berkeley. És valóban az emberiség története a maga legmélyebb alapjaiban nem is egyéb, mint az igazság e kergetésének története. »Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká teszen titeket« — mondá Jézus. És ez a nyilatkozat adja meg az igazság keresésének legfőbb indokát. A bölcsészet történetének pedig éppen az a feladata, hogy belehelyezzen bennünket a külömböző korok külömböző gondolkodóinak ama titkos laboratóriumaiba, amelyekben ezek, a legkülömbözőbb életviszonyoknak, vallási, társadalmi, politikai, művészeti, irodalmi és tudományos tényezőknek hatása alatt, kisebb vagy nagyobb tehetséggel, de őszinte vágyakozással s egyéniségük egész jellemzetességével az igazságot kutatják. Az igazságot kereső emberi szellem e történetének mindenik kora és mindenik mozzanata igen érdekes, a mint nemes törekvéseiben, magas hullámokat verő konvulzióiban, önmagát emésztő kételyeiben avagy szent meggyőződéseiben, a feltétlen igazságnak vélt birtokában látjuk magunk előtt nőni, fejlődni, visszaesni és ismét előrehaladni. De e történet kétségtelenül azokban a korokban a legérdekesebb, melyeket átmeneti koroknak neveznek a történészek. A régi nézetek tartalma és formái erjedésnek indulnak; a régi tömlők szakadozni kezdenek az újabb eszmék fermentálódó elemei alatt. A régi alapokat bontogatni kezdik, a tartó oszlopokat az újabb gondolatok hős Sámsonai rázzák, az épület egy részét le is szakítják s a legtöbbször önmaguk is a romok alá temetkeznek. De az uj még nem tud kifejlődni egész erejében gátolja a sok régi előitélet, a tekintély hit, a köztudat előkészületlensége, a tömeg konzervativizmusa és maguknak az új gondolatok képviselőinek is bizonyos hagyományos nézetekben való elfogultsága, melyektől nem képesek magukat függetleníteni. Érzi az egész kor, hogy valami baj van. Érzi a megrénhedés szimptómáit, szeretne hát megifjedni, új életerőt nyerni, új tartalmat adni életének ; de az a hosszú időn keresztül a tekintély pórázán vezetett lélek nem bir még annyi önállósággal, hogy pusztán önerejére támaszkodjék és mindentől szabadon önmaga keresse meg a szabaddá tevő igazságot. Csak forrong. Forrongásában tömérdek salakot is vet fel. Rázza békéit, melyek szabad mozgásában nyűgözik. Próbálja kezeiről és lábairól le is verni, de nem tudja és nem meri lelkéről leverni. Egy-kettő, ha széttépi is, a többi azt a maga bilincseivel teszi tönkre. Ilyen átmeneti korszak történetét adja Domanovszki Endre jogakadémiai nyug. bölcsészettanár és a m. tud. akadémia 1. tagja »A renaissancekori bölcsészet története« czimű most megjelent munkájában, mely a néhány évvel ezelőtt megkezdett »Bölcsészet történetnek« IV. kötetét képezi. A középkor a scholaszticzizmus hatása alatt minden becset, minden igazságot, boldogságot és dicsőséget csak a jövő életnek tulajdonított, míg a földi élete, csak a baj, a nyomor és a boldogtalanság hazájának tartotta. Az emberi szellem azonbanegy örökkévaló tartalomtól áthatott jelenvalóságot kiván, mert az isteni igazság csak úgy sajátja, ha az mint örök, »jelen való lényege« A scholasztika merev dogmákban és szillogiszmusokban csontosodik meg s amit szillogizmusba foglalhatott, arról azt hitte, hogy az már be is van bizonyítva. A kutató lelket azonban ez nem elégíti ki ; neki nem formákra, hanem életre van szüksége. Ezt az életet keresik a renaissance bölcsészei, kik az örök ifjú szellemű klasszikus korhoz fordulnak vissza, hogy annak forrásából merítve ifjodjanak meg. »Az elmúlt időkhöz való visszafordulás a jövőre való előkészülés. Ha azon helyről ugrunk, ahol állunk, nem jutunk messzire; hátrafelé kell előbb egy pár lépést tennünk, hogy neki lendülhessünk« — mondja igen találóan Lewes. A renaissance hátrafelé lép az ókor letűnt s elfeledett vagy meghamisított világához s az emberi szellem a visszalépéssel ad magának lendületet, hogy beugorjék az uj kornak minden tekintélyt elvető liberalizmusába, abba a felfogásba, mely a priori semmit se tesz fel egyebet, csak a gondolkozást és ennek bizonyosságát s pusztán az emberi ész erejéből keresi a dolgok ismeretét és az igazságot. Hegel szerint az ily átmeneti koron elég a mesebeli két mértföldet lépő csizmákkal áthaladni, de Domanovszki megmutatja, hogy ha e kornak egyik útjelzőjétől a másikig lépésről-lépésre megyünk is és még a legcsekélyebb jelenséget is megfigyeljük, akkor is rendkívül érdekes. Érdekes tehát nemcsak nagy méreteiben és vonásaiban, hanem legapróbb részleteiben is. »E kor filozófiájának — mondja szerző — nagy ingere abban áll, amint benne a képzelet és az értelem, a hagyomány és a szárnyait próbálgató gondolkodás játszsza a színeket.« Még megtartja e kor a filozófia és theológia között azt az egységet, mely a középkoron át a scholasztikában uralkodó volt, de már nemcsak az egyházban, hanem az egész világban, a természetben és az emberben egyaránt meglátja az isteni kijelentést. Vágyik ezeket megismerni s amint ezekre fordul figyelme, kezdi megszeretni a földet is és azt a nagy ellentétet, mely a középkor felfogásában e földi élet és ama mennyei élet között van, igyekezett áthidalni. A scholasztika végén Okkam bölcsészetében már az újkor tudata kezd derengeni abban az állításában, hogy az egyes dolgok az igazi reáliák, az általánosak csak puszta nevek. (Nominalisták és realisták.) A szellemi szabadságnak feltételét csak az egyéniségnek erőteljes kifejtése vépezi. Az újkor bölcsészete ezt fejezte ki és ezt juttatta érvényre. A tekintély hitet és az egyéniség elfojtását eszközölte a scholaszticzizmus. Ezt össze kellett törni s a bilincsek legsúlyosabban szorító lánczszemeit a renaissance lazította meg. A tekintélytől még nem tud szabadulni egészen, mert most ugyan nem az egyháznak lett a filozófia hűbérese, hanem annál inkább az ókornak. Kutatásaiban természetszerűleg végződött a test és lélek, a természet és Isten dualizmusával, mint két egymástól külömböző körnek fogalmával. A módszerben pedig inkább csak merész kombinácziókkal és sejtelmes, mint öntudatos tapogatózással készítette elő az utat. E kor filozófiáját egészen modern történetbölcsészeti felfogással tárgyalja szerző. Nem elszigetelten, hanem egymással összefüggésben, kölcsönhatásban vizsgálja a jelenségeket, igen helyesen jegyezvén meg, hogy »minden kor filozófiája feltételeztetik az általános műveltségtől és az emberiségnek nagy társadalmi viszonyairól«. Ennek az elvnek megfelelőleg ismerteti Európa, különösen pedig Itália e korban volt társadalmi és politikai viszonyait. Élénk képet fest főleg ez utóbbi politikai állapotairól s ezeknek a bölcsészeti nézetekre való hatásáról. E korban kezdenek itt kialakulni az apróbb államok s ezekben a zsarnokok által monopolizáltatván minden hatalom s az ő személyes művök lévén az állam egysége. Macchiavelli ki is mondja, hogy az intézmények és törvények az államférfi találmánya és nem a népek kifejlődésének természetes eredménye. A pápaság világi fejedelemséggé is lévén, a világhoz való viszonya is megváltozott; mert ő, ki előbb a keresztyénységnek központi hatalmassága volt, most egy itáliai hatalom fokára szállott le és mikor ő megszűnt a keresztyénség központja lenni, helyébe a politikai súlyegyen lépett. E gondolat Itáliában született meg. Azután szól az egyházi állapotokról, egyfelől a hierarchia teljes kifejlődéséről, másfelől ennek belső romlottságáról. Végül magáról a tulajdonképpeni renaissanceról ír, mely ez átmeneti kor filozófiájának a lökést adta. Bár szerzőnek e fejtegetései is igen értékesek, mégis óhajtottuk volna, hogy a renaissanceból nemcsak a külső mozzanatokat mondotta volna el, hanem mélyrehatólag fejtette volna is ki azokat az okokat, hogy a klasszikus irodalommal való foglalkozás szükségképpen miért hozta létre a szellemnek, a közgondolkozásnak, az egész világnézetnek megújhodását; hogy mi az, ami a klasszikus irodalom termékeinek oly megifjító és óriási erőt ad, hogy képesek voltak egészen új politikai és társadalmi instituciókat is teremteni, —a minthogy ilyeneket teremtettek is Itáliában. Ennek az erőnek néhány rövid vonással való jellemzése igen emelte volna nemcsak az itt adott rajz értékét és érdekességét, — hanem egyszersmind aktuális érdekű is lett volna ez, — anélkül természetesen, hogy erre az író reflektált volna, mert ő nem napi érdekeknek dolgozott, a klasszikusok pedagógiai hatásának vitatásánál. Ez általános rajzban a legszebb Petrarca jellemzése, ezé a sokoldalú emberé, kiben a filozófus, a történetíró és a theológus egy személyben van összeforrva , a kit hiú szeretete ösztönöz ; halhatatlanságra vágyik már e földön és a kinek egyéniségében, éppen rettenetes hiúságából kifolyólag a legnagyobb ellentétek nyilatkoznak. Elméletben republikánus, gyakorlatban a fejedelmi udvarok fényében sütkérez. Theoretice a pápai udvart teljesen megromlottnak tartja, de azért kegyeit keresi. Tetszik neki a keresztyénység egyenlőségi elve, de csak addig, míg ő reá nem alkalmazzák. Eleven, mozgalmas és jellemzetes kép az is, amit a humanistákról ad. A humanizmus elterjedésénél Magyarországról is megemlékezve, igen jó történeti érzékkel mutat rá szerző, hogy míg az olasz fejedelmek azért mozdítják elő a műveltséget, hogy biztosítsák maguknak a még nem szilárdul álló trónt, addig nálunk Mátyás az új tudományt abból a magagasabb szempontból fogja fel, hogy általa a nemzetet művelje, tehát komoly nemzeti misszióval tekinti ezt. A humanizmus bírálatánál pedig erős kritikai érzéket tanúsít, midőn azt mondja róla, hogy ez irány önmagában hordta mindama veszélyeket, melyek később tönkre is tették, hogy t. i. csak a formából indult ki és csak lassan jutott a tartalomhoz és a lényeghez, de ekkor már tulajdonképeni befolyását el is vesztve, a tartalmat mások öntötték belé. Azonban egyelőre formái is képzőleg hatottak a bölcsészetre. S ugyancsak e hatással voltak ez utóbbira a művészetek is, melyek az igaz emberit akarták érvényre juttatni. A renaissance - korszak filozófiájának tulajdonképeni hazája Itália. E korszak a XV. század közepétől a XVI. század végéig terjed. Kiinduló pontját az itáliai új platonizmus képezi, végét pedig az itáliai természetfilozófia és e franczia szkepticzizmus. Míg a scbolasztikában Aristoteles uralkodott, itt Platót akarják minden áron keresztyén bölcsészszé tenni. Az itáliai új platonizmus képviselői: Gemistus Pletho, Bessarion, Martirius Ficinus, ki a görög filozófia segítségével uj bölcsészetet akar megalapítani s ez alapon a theologiát is megnyitni igyekszik; a flórenczi platói akadémia; Mirandolai Pico, e sajátságos kabbalista; Reuchlin, ez a különben értelmes, okos filozófus, de a ki nagyszabású gondolatai mellett tele van előítéletekkel, üres varázslatokkal, babonával és megfoghatatlan képtelenségekkel, mint pl. hogy az értelmességnek 50 kapuja van s mindegyik 10 szempont alatt vizsgálható. Az állagoknak és az értelmességnek 10 módja szorozva öttel, megnyitja az 50 kaput, melyeken át behatunk a teremtmények belsejébe. Végül Nettesheim és a mágia feje Paracelsus. Majd ismerteti szerző e korban Aristoteles hiveit: Tomaeus Leonikust, Achillinus Sándort, Pomponatiust, e nagy kétkedőt, de mély erkölcsbölcsészt, ki az emberi élet czélját az erkölcsi tökélyben látja s szerinte ebben áll az ember boldogsága, még ha a lélek nem is halhatatlan és a ki elég merész, habár csak feltételesen is kimondani, hogy a vallás sokakat csak megcsal; Caesalpinust az első rendszeres növénytan íróját a maga pantheistikus és bizonyos fokig materialisztikus gondolataival; Z a b a r e 1 a Jakabot, a kiváló fizikust és Cremonini Caesart, akinek természettanából az égi közvetlen befolyások és a daemoni erők kezdenek már eltűnni s a ki egy értelmes és pusztán a tapasztalásra építő fizikus. Azután szól a humanista bölcsészekről, kiket nyelvészeti tanulmányaik tettek bölcsészekké; de épen mert a filozófiát nem mint önczélt művelték, e téren alkotásaik jelentéktelenek. Ilyenek: Valla Lőrincz, Vives Lajos, Agricola Rudolf, Nicoius Marius és Ramus Péter. Ez utóbbiról szólván, kár, hogy szerző csak épen érinti Ramusnak paedagógiai elveit, de azokat még csak legfőbb vonásaiban sem ismerteti, pedig ezek között sokkal több a figyelemre méltó, mint bölcsészeti nézeteiben. Legalább annyit ezekről is írhatott volna, mint amennyit írt a Montaigne Mihályéiról. Az itáliai természetfilozófia képviselői: Cardanus, Telesius, Patrizzi és Bruno Jordan (Giordano Br.) Az ezen bölcsészekről irt fejezetek egyik legértékesebb részei az egész nagy munkának. Rendkívül élénk különösen Cardanusnak és Brúnónak jellemzése s főleg az teszi e részeket nagybecsűvé, hogy mindenütt az illető bölcsésznek egyéniségéből akarja levezetni és megmagyarázni tanait. Igazi filozófiai történeti tárgyalás van ezekben, mely át meg át van szőve reflexiókkal s folytonos eszméltetéssel. Legkerekebb és legegységesebb a Bruno nézeteinek ismertetése. Mélyen elmerül az iró miniszter által előkészített családjogitörvényjavaslat állítólagos tartalmára, illetőleg ennek a polgári házasságot illető részére vonatkoznak — a valóságnak semmiképen sem felelnek meg. Az országos függetlenségi és 48-as párt ma este értekezletet tartott, melyen a honvédelmi minisztérium költségvetését tárgyalta. Thry Kálmán ismertette a költségvetést kimerítő részletességgel. A párt beható vita után elhatározta, hogy a költségvetést állandóan követett gyakorlata szerint az idén is elfogadja, szükségesnek tartja azonban több sérelemnek szóba hozását. Megbízta ennélfogva Thay Kálmánt és Tóth Ernőt, hogy ily értelemben a képviselőházban szólaljanak föl. Tárgyalták ezután a honvédelmi miniszter jelentését a magyar fegyvergyárról s a párt úgy határozott, hogy indítványozni fogja parlamenti vizsgáló bizottság kiküldését. Belevonassék-e ez az ügy a költségvetési vitába, vagy máskorra maradjon, a párt később fogja elhatározni. Az igazságügyi budgetvita, Veszter Imre beszéde, melyet a képviselőház mai ülésén tartott, fényes igazolása volt annak az igazságügyi politikának, melyet a mérsékelt ellenzék évek hosszú során át a parlamentben folytatott. Találón mutatott reá arra, hogy a kormánypárt vagy aktíve, vagy passzíve, de folyton ellenezte ezt a politikát, mindaddig, míg Szilágyi Dezső, a jelenlegi igazságügy miniszter el nem foglalta állását. Ezen időtől kezdve viszont a magyar igazságügyi politikának mérvadó czéljai azok lettek, melyeket az ellenzék oly hosszú időn át közvetlen siker nélkül folytatott. Hogy ezért az érdem nem a kormánypártot, hanem a mérsékelt ellenzéket illeti meg, azt el nem ismerni nem lehet. De éppen ezért a legsúlyosabb vád a lefolyt tizenöt év sivár igazságügyi politikája miatt azt a kormánypártot terheli, mely az igazságügy terén is megzsibbasztotta a fejlődést s nem hogy előmozdította volna azt a természetes haladást, mely minden életképes intézmény működésével együtt jár, hanem elsilányította alapjukban ama nagy elveket, melyeket a bírói szervezés alaptörvényei magukban foglalnak. Sőt még ennél is többet tett s ez terheli legjobban a letűnt éra kormányzóinak lelkiismeretét. Kiirtotta ebből a nemzetből az objektív igazság diadala iránt a hitet s midőn látta, hogy a bírói szervezetet nem sikerült a maga nagy egészében az adminisztratív hatalom jármába hajtani, a kormányszékről hallottuk annak nyílt hirdetését, hogy a kormány tapasztalása szerint majdnem mindazon esetekben, melyekben a közigazgatási határozatok a bírói döntésekkel ellentétbe jutottak, nem a bíróságnak, hanem a közigazgatásnak volt érdemileg igaza. Kevesen appreciálják azt a valósággal mételyező hatást, melyet az ily kormánypolitika a társadalom jogérzetére gyakorol. Mert ha kutatjuk annak az általános jogbizonytalanságnak, a perlekedési szenvedély mérhetetlen fokozódásának s ennek folytán a bírói gépezetet alapos munkára képtelenné tevő túlterheltetésnek okát, azt mindenekelőtt abban a tudatban találjuk meg, melyet a kormány elsősorban a közigazgatás körében meggyőződéssé fejlesztett ebben az országban, hogy nem mindig a törvény parancsának, nem mindig az igazságnak kell érvényesülnie, hanem van ezer és ezer mód arra, hogy a kétségtelen jognak rovására a legdurvább érdekek önzése nyerje el a diadalt. Itt van a perek és jogviták beláthatatlan szaporodásának legfőbb forrása, mely addig a pontig éreztette erejét, hogy igazságszolgáltatásunk munkaképessége kezdi felmondani a szolgálatot. Szerencse, hogy az általános korrupcióban, mely megrontotta ebben az országban a politikai erkölcsöket, legtisztábban maradt meg egész napjainkig a bírói testület, melynek magas tekintélye, kivált a legfelső fokon, ma úgyszólván az egyedüli szilárd pontot képezi, ahova még a legnagyobb megnyugvással tekint a már-már mindenütt reményt vesztett bizalom. De hogy ez a tekintély és ez az aránylagos megnyugvás máig fennmaradt, abban ugyan legkevesebb része van a letűnt korszak politikájának, mely nem egyszer kinyújtotta kezét a birói függetlenségnek erkölcsi alapjai után, melyeket csak az ellenzék bátor és férfias küzdelmének s az ez által felrázott nemzeti közlelkiismeretnek sikerült, de mindig kemény tusák után, megmentenie. És ha Matuska Péter képviselő ma a házban hivatkozott a kormánypárt jogászainak magatartására a letűnt éra alatt, mi viszont azt mondhatjuk, hogy e küzdelemben a kormánypolitika mellé láttuk sorakozni e jogászoknak jó nagy zömét s nem rajtuk múlt, hogy e politika minden egyes esetben nem aratott sikert. Érdeklődéssel várjuk az igazságügyminiszternek holnapi beszédét, melyben az igazságügyi politika irányára és a közeljövőben megvalósítandó programmjára nézve nyilatkozni fog. Valószínű, hogy úgy a magánjogi peres eljárás részleges reformjára, mint a büntetőtörvénykönyv novelláris revíziójára és a novella életbeléptetésének idejére, nem különben a büntető perrendtartás megalkotására s ebben az esküdtszék kérdésére, valamint a választások tekintetében életbeléptetendő kúriai bíráskodásra nézve konkrétnyi-