Pesti Napló esti kiadás, 1891. május (42. évfolyam, 119-147. szám)

1891-05-02 / 120. szám

Budapest, 1891. 120. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Szombat, május 2. Budapest, május 2. Oroszország és a porta. A Dardanella-kérdés, mely a párisi szerződésig annyi kellemetlen összeüt­közésre adott alkalmat, ismét napirenden áll azon események következtében, melyekről már ismételve megemlékeztünk s melyek az orosz és török kormá­nyok közt élénk jegyzékváltásra adtak okot. A Dardanellákon való hajózás ügyét a krími háború után, 1856-ban, külön egyezmény szabályozta, mely azonban kiegészítő részét teszi a párisi szerződésnek. Az egyezmény a­ fekete tengert semlegesnek nyilvá­nította s kimondotta, hogy a két tengerszoros zárva legyen minden állam hadi­hajói előtt; a külhatalm­ak­­nak csak egy kis hadihajót a Duna torkola­tánál s egyet a Dardanellákon túl konstantiná­polyi képviselőik számára volt szabad tartaniuk. Sőt Orosz- és Törökország külön arra is kötelezte magát, hogy hadihajó- vagy fegyvergyárat a Fekete tenger partjain nem emelnek s e tengeren általában csak tíz kisebb hajót tartanak. Az egyezmény végül meg­adta a szultánnak a jogot, hogy minden hadihajó elől elzárhassa a tengerszorosokat s az átkelést csu­pán kereskedelmi hajóknak engedje meg. 1870. okt. 31-én Oroszország az egyezmény első részét önké­nyesen széttépte ugyan s jegyzékében kijelen­tette, hogy a Fekete tengeren hadihajókat fog tartani. De ez egyezmény azon részét, mely a tengerszorosok elzárására vonatkozik, a páter­­vári kabinet érintetlenül hagyta s igy e tekin­tetben az 1856-iki jogállapot változatlanul fentarta­­tott. Most azonban úgy látszik, hogy Oroszor­szág ezen korlátoló kötelezettség alól is ki akarja magát vonni. E czél elérésére eszközül az úgynevezett önkéntes czirkáló flotta-hajók szolgálnak, melyek valóságos hadi­hajók, de békében kereskedelmi lobogót viselnek. Két héttel ezelőtt, mint jelentettük, a török tengerészeti hatóság a czirkáló flotta egyik hajóját, a »Nisnei Novgorod«-ot, mely katonai munkásokat, tehát katonaságot szállított Odesszából Vladivostokba, a Dardanellák bejára­tánál megállította és csak akkor bocsátotta át, midőn Nelidov orosz nagykövet közbelépett. Ugyan­ez történt pár nappal ezelőtt a »Kostroma« czirkáló hajóval, mely szintén katona munkásokat szállított. Nelidov mindkét esetben a portához jegyzéket inté­zett, ezekben erősen fenyegetőzött és elégtételt kí­vánt. Az orosz kormány azt állítja, hogy a czirkáló Flotta hajói kereskedelmi lobogó alatt közlekednek s azért szabadon kelhetnek át új tengerszorosokon. A porta viszont a hajókat hadi hajóknak tekinti s érvé­nyesíti velük szemben szerződésszerű jogait. A jelen esetben még felhozza, hogy a hajók katonát és hadiszert szállítottak s igy szükségképpen hadi hajóknak vol­tak tekintendők. A porta azért lép most föl oly erélyesen, mert nem akarja, hogy preczedens alkot­tassák, melynek alapján utóbb az oroszok kereske­delmi lobogó alatt közlekedő hajókon akár egy egész hadtestet a Boszporuson át szállíthatnak s igy meg­rohanhatják Konstantinápolyt. Mindazonáltal attól tartanak, hogy a porta nem lesz képes teljesen jogos álláspontját Oroszország erőszakoskodásával szemben megtartani, mert a többi kabineteknek alig van ked­vük őt kellő támogatásban részesíteni. A munkásmozgalmak. A május elseje nagyobb baj nélkül ért véget az összes iparos országokban. De apró bajok voltak mindenütt s katonaságnak és rendőrségnek roppant erősödéseket kellett tennie, hogy nagyobb zavargásoknak elejét vegye. A küzdel­mek néhol véres lefolyást vettek s több franczia városban valamint Rómában mélyen elszo­morító események történtek, habár nem is vezettek a köznyugalom állandó megzavar­ására. Különösen a római események jelzik a munkás­osztályok szörnyű elvadulását s a veszélyeket, melyek a modern társa­dalmat e részről fenyegetik. Jobban viselték magukat a belga munkások, ámbár meglehet, hogy Belgium­ban is történtek rendzavarások, de a hivatalos táviró czélszerűbbnek látja azokat agyonhallgatni. Egész­ben azonban a május elseje szerencsésen elmúlt a­nélkül, hogy a hozzá fűződő aggodalmakat igazolta volna. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A toweri apátság. Irta : Besaut Walter. 33 Angolból fordította: Á. EntOIly­CleUlCUUIl. Teázás után is még mindig e tárgyról beszél­gettünk. Igaz ugyan, hogy a bánat és aggodalom nem oszlik el az által, hogy beszélünk róla, de eny­hülést nyer. Nyolc­at ütött az óra. S mi még mindig e bus tárgygyal foglalkoztunk. — De talán már megértük a legrosszabbat, — végre Katalin nővér vigasztalólag — s most már jóra fordul minden. Eső után napsugár! Mondom, hogy bizonynyal fog történni valami. Azt hiszem, a legjob­bat remélhetjük. — Engem rossz elősejtelmek fognak el. Lehet, hogy fog történni valami, de csak hogy még nagyobb bajt hozzon ránk. Egyszerre közelgő gyors lépések zaja s kopog­tatás lett hallható. Siettem kinyitni az ajtót. A hadnagy s az atyám jelent meg a küszöbön. — Itt van György ? — kérdé az előbbi szi­gorúan. — Csak Katalin nővér és én vagyunk itt. Erre beléptek, engem nyersen félretolva az út­jukból. — Mi történt, testvér ? — kiáltá Katalin nővér. — Hol van György — a fiam ? — kérdé a hadnagy. Arczát feldúlta a szenvedély — nem boszúság, hanem a szertelen düh; arcza egészen ki volt vetkőz­ve formájából. A vasárnap tiszteletére egyenruha volt raj­ta. Kezeit ökölre szorította, és szemei vadul fo­­r­ogtak. Halálos rémület fogott el s szombat estére gon­doltam. Mi történhetett? Atyám szintén legnagyobb zavart és borzalmat árult el. Ugyan mi történhetett? — Tudtam, hogy fog valami történni. — Nevű­nek is mondtam , megéreztem — mondá Katalin nő­vér egy székre lerogyva. Mondd meg hamar, testvér! Hadd tudjam meg a legrosszabbat. György — a mi drágánk — csak nem halt tán meg ? — Bár inkább meghalt volna. Rosszabb ez a halálnál, testvér. A halálát még el tudnánk viselni. Meggyalázta magát és minket. — Ő csak a halált keresi, — mondom. — Úgy meghalgatást nyer a khánsága. Mert meg fog halni. De nem úgy, mint kívánná. — Az Istenért! hát mi történt, testvér! — Hogy én soha többé nem viselhetem arcz­­pirulás nélkül a királyi egyenruhát! De hogyan tud­jak élni anélkül, hogy ne viseljem ? De hát miképp viselhetné azt az olyan ember, kinek egyetlen fia — a hadnagy itt leült s újra fölkelt, egy párszor ismé­telve ezt, lelkének nagy zavarában azt sem tudta, mit mivel. Katalin nővér atyámhoz fordult. — Talán ön, uram, képes lesz megmondani nekem ? — Katalin nővér, a legborzasztóbb dolog tör­tént a világon. Régi barátomnak a fia s egy lojális családnak az ivadéka —­ mely hajdan a nemes De Comine- háznak állott szolgálatában — a pokolban is! Bayssallance György — ő, a tengerész, kinek kö­telességtudónak kellene lennie, s tisztelnie a rendet, a fenhatóságot — mondom, György — de hisz soha­sem is hiszi el, kedves Katalin nővér, pedig mégis igaz — (atyám itt keblére szok­ta a kezét s fejét hátraszegve, szakasztott olyan volt, mint az elhunyt XVI. Lajos király élőképmása.) György, asszonyom, lázadó lett. Katalin nővér hitetlenül nevetett. — György lázadó ? Hogy is ne! — György lázadó! — Ügy van. Forradalmár ! Republikánus ! Hazaáruló! — György áruló? — Az árulókkal szövetkezett — lázitotta a csőcseléket, — egy fölkelés élére állott. — Ez lehetetlen! — A csőcselék élén áll. Százak állanak mel­lette. Mind a köztársaságért ordítoznak. Ha csak azóta már a rendőrök kezébe nem került s a katona­ság szét nem ugratta e csőcseléket. Györgyöt talán agyon is lőtték. — Jobb volna reá és mi ránk nézve, ha agyon­lőtték volna. Az én fiam — az én egyetlen fiam lázadó! Azt reméltük, hogy talán senki sem ismervén fel őt, ide menekült magát elrejteni. — De hát én Istenem, — folytatá atyám, — mit vétettünk, hogy igy hullanak ránk a sorscsapá­sok ? Mit jelent az Égnek boszuló haragja oly család ellen, mely sohsem vétkezett készakarva a rendes s emberi gyarlóságokon kívül? Hisz úgy tanítottak bennünket, hogy ezek megbocsáttatnak a bűnbánó em­bereknek. Mit jelentsenek hát e csapások e kerületben élő oly családra mérve, mely a többi sz.­katalinbeli társasággal együtt keresztényi életet folytat s a ke­gyesség és vallásosság példájával jár elől a körülötte lakó durva népnek! Az Úr keze ránk nehezedett — de mindenekfelett egyedül mi ránk mérve oly bünte­tést, mely még a legmegátalkodottabb szivet is elré­­mithetné. Leányom, ki csodálatos betegséggel van megverve, napról-napra a sir felé hanyatlik; míg György forradalmár lett­ a csőcselék szószólója i­s a lázadás élén! Épp oly hihetetlen ez előttem, akár csak a saját fiamról hallanám (fájdalom ez is bekö­vetkezett !), György néplázító s a fölkelés vezére! Mondja meg hát Katalin nővér, ha tudja, hogy mit jelent mindez ? — Azt, hogy meg vagyunk babonázva. Test­vér — Connies úr, ezt állítottam én elejétől fogva. Meg vagyunk babonázva. Előbb Sylvia, aztán György. Azután ? Ki tudja ? Talán Nevill ? S miért ne ? Ez a fiú sohsem okozott bajt a szüleinek, sem soha el nem tántorodott a kötelesség és vallásosság útjáról. Igen, úgy van. Sohse pirulj és sohse süsd le a feje­det, Nevill. Mert ez mind igaz. Hogyha a boszorkány újra sújt, lehet, hogy te leszel az áldozat! X. Fejezet. A népfölkelés. Minories, Houndswitch, Bishopsgate, Street Without és Norton Forgate el Keletre, — a vásáron kívül s még a vásárkertek és a cseresnyések előtt — Londonnak oly része fekszik, melyet a jobbfajta városi polgárok kevéssé ismernek és sohasem láto­gatnak. Nagyobbára a Szt.-Mary-Matt,son, Whitecha­pel, St.-Leonard s Shoreditch parókhiákhoz tartoz­nak, noha a nép — mely utóbbi időben hihetetlenül felszaporodott — ott teljesen vallástalan. Építettek ugyan ide is egy pár templomot, de azt hiszem, ezek szegényesen vannak dotálva s nem kapnak részt Lon­don városa számtalan jótékony alapítványaiból. Még az utczák nevei is ismeretlenek. Az itteni lakosság egészen a kézműves osztály­hoz tartozik. Mile End Roadon, igaz, hogy sok szép nagy házat látunk, s Stepney, West­ Ham, Bow és Rate­­liffe-Crossban hírneves kereskedők bírnak nyaralók­kal. De az a város ismeretlen és hitelelő részében, mely pedig épp oly népes, mint­ a város bármely hitközsége, a nemességből senki sem lakik. Az utczák hitványak, a házak többnyire kicsinyek s a lakosság megfelel a házaknak. Nagyobbára a városi kereskedők szolgála­tában jutnak kenyérkeresethez, kik hihetetlen számú szegény népet tudnak keresethez juttatni. Sokan azonban független kézművesek s nagy ügyességű mes­teremberek. Mint például az órások, —­ kik itt nagy számmal találhatók, — aranyművesek, ker­­tyükészitők, hímzők, asztalosok, esztergályosok s több efféle. Spitalfieldben egy egész falut fran­czia selyemtakácsok laknak, kik igen csöndes és szorgalmas emberek. Nem értelmetlenek, sőt gyors­­eszűek, (ujjaik gyorsaságával összhangzólag), kik tü­zes olvasók, vitatkozók s mindenféle kérdéssel foglal­koznak, még azokkal is, melyek meghaladják felfogá­sukat. Az efféle embereknek a kellő ismeretek hiánya miatt könnyű elforgatni a fejüket s veszedelmessé vál­hatnak az államra nézve. E nevezetes vasárnap délután nagy népcsopor­tosulás volt egy bizonyos térségen Whitechapel­ Mount mögött. Nagyon keresett térség az vasárnaponkint, a rajta levő tó miatt, a­hol a legénység kedvencz sport­ját, a kacsa- és macskavadászatot űzheti. Azzal is szoktak mulatni, hogy kutyáikat egymásra uszítják, bika- és kakasviadalokat rendeznek s versenytusákat tartanak, az effélékben telvén örömük a szent vasár­napokon. Szép időben minden vasárnap sokan vannak itt. E napon is tömve volt olyanokkal is, kik nem vettek részt a játékokban, hanem kis csoportokat képezve ácsorogtak, mintha valamire várnának. Vájjon miféle titkos rugó hozta így össze őket s mi végett követték a meghívást ? Ha valamelyiket megkérdeznénk, hogy miért ment oda, bizonnyal azt felelné: barátja kedvéért. Ha pedig ismét e társát kérdeznénk, körülbe­lül ugyazt a választ nyernénk. Kettesével, hármasával álldogáltak türelmesen, noha már szemetelt az eső s a felhők mind jobban tornyosultak. Halkan és suttogva beszélgettek; vi­lágos, hogy valami izgalomban tartja őket. Némelyek bátorították a kishitüeket, mások ismét hátrább húzódtak s azt mondták, hogy ők majd csak nézni fogják, hova lyukad ki a dolog. Négy óra felé mintegy hat tagból álló társaság lépett be a nyitott kapun, egy mindenki előtt isme­retlen fiatal emberrel az élén. Széles vállú, magas ifjú volt. Himbálózdva járt, ami tengerészre vallott. Bárhol is helyes takaros legény számba mehetett. Arczán rózsás pir égett, szemei ragyogtak s folyvást maga körül tekintgetett, mintha valakire, vagy vala­kikre várna. Midőn beljebb jutottak a térségen, kísérőinek s egyike csomagot tett a földre s azt fölbontá. Vörös I kardkötős kardot s pisztolyokkal ellátott övet vett elő belőle. A vezérség e jelvényeivel ruházta föl a magas ifjút, kinek öltözete különben szolid londoni kereskedőre vallott. Egy másik társa valamivel körülgöngyölt­ ru­dat vitt. A­mint kibonta, széttárult a forradalmi vörös zászló. Egy másik ismét három lábú széket erősített a földhöz. Egyikőjük éles füttyöt hallatott. Erre a cso­portok a székből rögtönzött toribün, vagy szószék közé kezdtek gyülekezni. S miután kis tömegből min­dig nagy tömeg kerekedik, migyen szét nem oszlatják — ép mint a­hogy kis tűzből is nagy tűz lesz, ha el nem fojtják — pár perc­ alatt az egész sokaság e szék köré gyűlt össze, noha meg vagyok győződve, hogy egy negyedrésze sem tudta, mit szándékoznak itt beszélni, vagy tenni. A macskákat sorsukra hagy­ták, hogy tetszésük szerint elmerüljenek a tóba, vagy akár megmeneküljenek. Még a kutyák is abbahagyták a harczot, mert nem volt a ki nézze őket. A magas ifjú — a vezér — a tribünre lépett. Már a nélkül is egy fejjel kimagaslott a körülte állók közül — mert a londoni kézműves termetre nézve alacsony — most pedig még mintegy két lábbal emelkedett felibük, úgy hogy belátta az egész tömeget. — Polgártársak! — kezdő érczes hangon, me­lyet egy mértföldnyire is meg lehetett volna hallani. A tömeg jól érte e szavak jelentőségét; nem volt közülök egy sem, a ki ne tudta volna, hogy a franczia köztársaság bűnei az igy czímzett polgárok által követtettek el. E szó még sohasem használtatott lon­doniak által a gyűléseken, de azért mégis mindenki tudta, mit jelent. A gyűlés zajosnak ígérkezett, mely csak annál ingerlőbb, mert tiltott volt. De nem is voltak rend­őrök Whitechapel Mount közelében. — Polgártársak! — ismétlő a szónok — a vi­tatkozások ideje lejárt s megjött a cselekvés ideje. Ma — e perezben sújtjuk le az első döntő csapást. Azért vagyok itt, hogy minden becsületes embernek, a ki el van határozva a szabadság zászlajához sze­gődni, megadjam az alkalmat ama tisztesség és di­csőségre, hogy első lehessem az új éra kezdetét proklamálni. Legelőbb is — egyetértünk-e abban, hogy vesszenek a királyok, lordok és a papok ? Úgy látszott, hogy egyetértettek ebben — de nem valami lelkesülten. — Továbbá egyetértünk-e abban, hogy minden ember egyenjogúnak született ? Mire való hát még több beszéd? Polgártársak! emeljétek meg a kalapjaitokat s éltessétek a brit köz­társaságot, mely e napon lett proklam­álva ! (Folyt. köv.) A közigazgatási bizottság. A közigazgatási bizottság mai ülésében több nagyfontosságú kérdés nyert elintézést. Először is a 20. §., mely a főnök és alárendelt tisztviselő közt fennálló hierarchikus viszonyt állapítja meg, fogadta­tott el csekély módosítással a kormány által ajánlott szövegben. Bár ez a szöveg nem világos, megnyug­tató kijelentések létettek minden oldalról annak ér­telmezésére nézve, úgy­hogy addig, m­íg a szolgálati pragmatika ezt a fontos kérdést részletesen szabá­lyozza, a szakasz nagyobb aggodalom nélkül fen­­tartható. De ugyanezen §-hoz gr. Apponyi Albert pótlást indítványozott, mely szerint az alárendelt tisztviselő engedelmességi kötelessége megszűnik oly rendele­­tekkel szemben, melyek meg nem szavazott adók be­hajtására és meg nem ajánlott újonczok kiállítására vonatkoznak. Ez az indítvány a változott szervezet­ben is fenn akarja tartani azt az alkotmányos garan­­cziát, melyet már az 1790/91. XIX. t.-cz. adott az országnak, és eddig minden megyerendezési törvény fentartott. A bizottság a miniszterelnök kívánságára egy későbbi ülésre tette át ezen indítvány tárgyalását. Azután kezdődött a közigazgatási bizottságról szóló fejezet tárgyalása és itt sajnos, nem teljesültek azok a remények, melyeket a kormánynak az általá­nos vita alatt tett nyilatkozatai ébresztettek. A bi­zottság ellenzéki tagjai azt indítványozták, hogy csupán a szakfőnökök és a főispán (tehát 6 tiszt­viselő) bírjanak szavazati joggal a 12 választott tag­gal szemben és ezt az álláspontot néhány kormány­­párti bizottsági tag is pártolta. Apponyi legfölebb még a gazdasági felügyelőt lett volna hajlandó sza­vazattal felruházni. A kormány azonban és vele a többség a szavazattal bíró hivatalos közegek számát 8-ban, némely nagyobb megyét illetőleg éppen 9-ben állapította meg, és elvetette az el­lenzék azon indítványát is, hogy ezzel szemben a választott tagok száma 14 re, illetőleg 16-ra emel­tessék, hanem meghagyta a 12-őt. Világos, hogy ezzel az önkormányzati elemek azon túlsúlya­­a megyei közigazgatási bizottságban, melyet a kormány ja­vaslatának védői oly nagy önérzettel anticzipál­­tak, gyakorlataiig a legtöbb esetben illuzóriussá vált, és az arányok, a mai állapothoz képest, mi­dőn 5­­­6 kormányhivatalnok állott szemben 15 önkormányzati elemnek nevezhető bizottsági tag­gal, rosszabbodtak. Pedig mindig az mondatott, hogy a megyéknek az elvesztett tisztviselő-választási jogér­t az önkormányzat valódi attribútumainak megerősí­tésében kel kárpótlást nyújtani! Sajnálattal lát­juk tágulni az űrt az önkormányzat barátai­nak és a kormányzat álláspontja közt, és sajnálat­tal tapasztaljuk azt, hogy a háznak a közigazgatási bizottságánál az érzék azon követelmények iránt, melyekhez az állami közigazgatásnak közmegnyug­­vással elfogadása kötve van, inkább fogy, semmint növekedik. Némi enyhülésül a kinevezett és választott tagok arányának kedvezőtlen megállapításáért szol­gálhat Kiss Pálnak azon indítványa, mely szerint "a 12 választott tag mellé 4 póttag választassák, melyet a bizottság elfogadott és mely, úgy a­hogy, a válasz­tott tagok számának folytonos teljességét van hivatva biztosítani. Az ülésről a következő tudósítást közlünk: A képviselőház közig­azgatási bizottsága gróf Tisza Lajos elnöklete alatt tartott mai ülésében folytatta a közigazgatás­i önkormányzat rendezésé­ről a vármegyékben szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását. A 30. §-nál (a megüresedő megyei tisztviselői állások kinevezés útján betöltése), melynek tárgya­lása már az előző ülésen megkezdetett, Holló ismétli azon már tegnap beterjesztett in­dítványát, hogy oly intézkedés veendő itt fel, mely biztosítsa alkalmas tisztviselői elem képzését s lehe­­hetővé tegye, hogy ne kizárólag a régi elemek végle­­gesitlessenek a közigazgatásban. Szóló is kívánatos­nak véli, hogy az eddigi elemekből a legalkalmasab­bat megtartassanak, de másfelől közigazgatási szak­vizsgák mielőbbi rendszeresítése által gondoskodni kellene az új tisztviselői elem képzéséről is. Szederkényi azt tarja, komikus állapot fog lenni az, hogy a megyei tisztviselők sorában együtt legyenek választott s kinevezett tisztviselők. Ha eset­leg az alárendelt lesz kinevezve, a főnökével szemben más érzést fog táplálni, mintha egyenlő lenne alkal­maztatásuk ideje. Vagy azonnal életbe kell léptetni a kinevezési rendszert, vagy várni kell öt évig, midőn a megyei tisztviselők megbízatása lejár. Szóló kérds, hogy az ily időközben kinevezett tisztviselő nyugdíj igényei mi­képen fognak szabályoztatok Magát a sza­kaszt szóló nem fogadja el. Gulner kéri, hogy e szakasz együtt tárgyaltas­­sék a 264-ik §-szal, mely szerint a megyei tisztvise­lők e törvény életbeléptetése napjától kezdve ideig­lenesen alkalmazott állami tiszviselőknek tekintendők. Gróf Szapáry miniszterelnöknek nincs észrevé­tele az ellen, hogy a jelen szakasz a 264. §. tárgyalá­sáig függőben hagyassák. A bizottság ily értelemben függőben tartja a szakaszt. Tárgyalás alá vétetett ezután a törvényjavaslat függőben maradt 20. §-a (a főnököt az alár­endelt kö­zegekkel szemben megillető jogok.) Gróf Apponyi azt tartja, hogy ha a törvény valamely teendőt egy közeg hatáskörébe utalt, a felettes közegnek nem lehet joga arra, hogy e hatáskörben a szak szerinti munka mi­kéntjére az illetőnek utasítást adjon. Ezen eszme benn van ugyan a §-ban, de valamivel szabatosabban lenne kifejezhető. A §. megállapítja az illetékességi körön belül a feltétlen alárendeltséget a tisztviselőre nézve s szóló nem tesz az ellen kifogást, de a törvény által meg nem szavazott adók behajtására s ujon ezek ki­állítására vonatkozólag egyenesen meg kívánja tiltani az engedelmességet, másként egy eddig birt alkotmá­nyos garancziát veszítenénk el. E kivétel évszázados alkotmányjogi tradíc­iók­­ban alapuló sarkalatos elv s megtétele semmi fenn­akadást nem hozhat az adminisztrác­ióba. Szóló óhajtja, hogy ha alkotmányellenes kor­mányzat kíséreltetnék meg, ez ne találhasson kész eszközt a hivatalnoki karban, a­melynek tudnia kell, hogy ha ily esetekben engedelmeskedik, nem menekül a felelősség alól. Szóló ezek folytán a §-hoz a következő megtol­­dást hozza javaslatba: Az 1790/1. XIX. t.-cz.-ben foglalt tilalom alapján azonban a tisztviselő nem tartozik oly rende­letnek vagy utasításoknak engedelmeskedni, melyek az országgyűlés által meg nem szavazott adók behaj­tását s meg nem ajánlott újonczok tényleges kiállítá­sát rendelik el, sőt ily rendeleteket s utasításokat teljesítenie nem is szabad, s ha teszi, minden ily tény­kedéséért a hivatalos alárendeltségi viszonyra való tekintet nélkül felelősségre vonható, illetőleg vo­nandó. A kiadott kormányrend­elet végrehajtására vonatkozó előmunkálatok azonban ily esetekben is azonnal teljesítendők. Az előző bekezdés rendelkezése nem vonatkozik háború idejére, valamint azon esetre, midőn az or­szággyűlés törvényszerűen feloszlattatott, az 1848 : IV. t. sz. 5. §-ában megállapított határidőn belül új országgyűlés hivatott össze s ennek határozatáig az alkotmányos kormány saját felelősségére intézkedik. A bizottság abban állapodik meg, hogy ezen megtoldási javaslatot a §. rendelkezéseinek megálla­pítása után reendi tár­gyalás alá. Holló a szakaszban megállapított hivatalfőnöki jogokat a bizottság előző megállapodásai folytán nem tartja a főispán részére megadhatóknak. Helyesnek vélné továbbá, hogy a szakasz első bekezdésében a rendelkezési s általános jellegű utasítási jog külön­­választassék a felügyeleti s ellenőrzési jogtól. Tibád a felettes hatóságot megkülönbözteti a főnöktől, azt tartja, hogy az utóbbit csak a felügyelet s ellenőrzés joga illeti meg s utasításokat is csak e körben adhat, miért is a szakasz ily értelemben lenne szövegezendő. Tisza István feleslegesnek tartja a főispánra nézve külön dispozíc­ió felvételét, a már megállapí­tott 38. §. után magától értetvén, hogy a főispán rendelkezési s utasítási jogát csak a felügyeleti s el­lenőrzési jogkörön belül gyakorolhatja. Tibád indít­ványával szemben hangsúlyozza szóló, hogy az elv, melyet a szakasz kimond, helyes s ennél tovább menni addig, míg a hivatali hatásköröket a szolgálati prag­matika nem fogja részletesen szabályozni, a jelen törvényjavaslatban czélszerűen alig lehetne. Vadnay Andor a §. rendelkezéseinek érdemle­ges módosítása nélkül való fentartása mellett nyi­latkozik. Szederkényi mint indokolatlant kihagyatos ja­vasolja a szakaszból azt, hogy sürgős esetekben a közvetve alárendelt közeg is közvetlenül utasítható, de erről egyidejűleg a közvetlen főnök is értesítendő. Dárday előadó nem tartja elfogadhatónak Ti­bád indítványát, tekintettel különösen arra, hogy itt a pénzügyi közegekről is szó van, a­kikre nézve nem lehet azt a megszorítást tenni, hogy a főnöki jog csakis felügyeleti körben gyakorolható. Justh nem képes felfogni az egész szakasz hord­­erejét. A főnök­i alárendeltje közti viszony minden egyes esetben már preczizírozva lévén, nem szükséges ily általános rendelkezés, mely csak félreértésekre adhat alkalmat, azért leghelyesebb lenne az egész szakaszt kihagyni. De ha nem hagyatnék ki, az mindenesetre ki­mondandó lenne, hogy a­kik másodfokon vannak hi­vatva intézni valamely ügyet, az első fokú elintézé­sére nézve utasítást ne adhassanak az alattas ható­ságnak. Gulner azt tartja, hogy ha helyesen akar a bi­zottság eljárni, csakis azon jogok és kötelességek definiálására kell itt szorítkoznia, melyek a felügye­leti s ellenőrzési jogkörből folynak. A bizottság érdemleges módosítás nélkül az első bekezdés szabatosabb szövegezésével fogadja el a §. rendelkezéseit. A gróf Apponyi által javasolt megtoldás tárgyalása a bizottság legközelebbi ké­sőbbi ülésére halasztatott. A tárgyalás további folyamán és a reggeli lap­ban közlünk tudósítást. KÜLÖNFÉLÉK. — május 2. A hiv. lapból. Kinevezések. Dr. S­á­r­f­y Guidó pan­­csovai törvényszéki elnök a szegedi főügyészséghez fő­ügyészi helyettese, dr. Demki Kálmán lőcsei főreál­iskolai tanár ugyanoda igazgatóvá, és Palatkás Ist­ván tordai törvényszéki írnok a kolozsvári Ítélőtáblához Írnokká neveztetett ki. Véglegesítés. Novák Mária vágvecsei állami elemi iskolai rendes tanítónő állásában végleg megerő­síti­etett. Alapszabály-jóváhagyás. A­ sárkányi olvasókör alapszabályait a belügyminiszter jóváhagyta. Ő Felsége a királyné — mint Bécsből távirják — ma reggeli 7 és háromnegyed órakor az ober­­petzendorfi pályaudvarra érkezett, hol ő Felsége a király és Mária Valéria főherczegnő szívélyesen üdvözölték. Kovács József, egyetemi tanár, legfelsőbb ki­tüntetése azaz miniszteri tanácsossá történt kinevez­­tetése alkalmából, tanítványai részéről élénk ováczió­­ban részesült. A klinikai segédek és gyakornokok nevében Prochnov tanársegéd üdvözölte a­ kitüntetett tanárt, a tanteremben egybegyült hallgatóság pe­dig élénk éljenzéssel fogadta. A görög trónörökösné megkeresztelése, mint Athénből távírják, ma délelőtt 9 órakor történt a ki­rályi család, valamint a miniszterek jelenlétében.­­ Délben ez alkalommal a királyság összes templomai­ban isteni tiszteletet tartottak. Illetékes körök kije­lentik, hogy a trónörökösné áttérése saját vallásos meggyőződéséből ere­dt és sem a királyné, sem más valaki ez irányban nem gyakorolt befolyást a trón­örökösnére. Főispáni kinevezés. A hivatalos lap mai száma a következő királyi kéziratot közli: »A belügymi­nisztérium vezetésével megbízott magyar miniszter­­elnököm előterjesztésére: báró F­­­á­t­h Miklós ka­marást és földmivelésügyi magyar miniszteri osztály­­tanácsost, Fejér vármegye és Székesfejérvár szab. kir. város főispánjává kinevezem. Kelt Bécsben, 1891. évi április hó 14-én­ Ferencz József, s. k. Gr. Szapáry Gyula, s. k. Bankett. A képviselőház közigazgatási bizott­sága gróf Tisza Lajos elnök tiszteletére kedden bankettet rendez a Continental szállodában Az államosítás mellett. Szombathelyről távirják: Vasvármegye állandó választmánya a közigazgatási reformjavaslat tárgyában egyhangúlag az állami köz­­igazgatás mellett nyilatkozott s a közgyűléshez inté­zendő javaslatában hivatkozik arra, hogy a vármegye már 1876. évben a képviselőház előtt az állami köz­­igazgatás behozatalát kérelmezte. Feliratot ezúttal nem javasol, hanem a törvényhozás bölcseségétől el­várja, hogy a hozandó törvényben a közigazgatás egységes kezelése mellett a polgári és politikai sza­badság követelményei teljesen biztosíttassanak. Az érsek­újvári tisztújítás, melyről már röviden megemlékeztünk, — mint lapunknak írják — teg­nap délelőtt folyt le, Crausz István alispán elnöklete alatt. Drága Sándor nagyszombati szolgabíró érsek­­újvári polgármester-jelölt 105 szavazattal két ellen­jelölttel szemben győzött. Első tanácsos lett K­u­­kán Imre városi kapitány, második tanácsos Más­sá­n­y­i Mihály ügyvéd, tiszti ügyész dr. Dohmann Ferencz, számvevő Skarnitzel Gyula, pénztár­nok Goda József, ellenőr Tyúkos János, gazda Berecz János, tollnok Jaksics István, végre­hajtó Csiba Endre és írnok Filé Antal. Köd Fiuméban. Fiuméból jelentik, hogy tegnap átláthatom köd uralkodott a városban. Az abbáziai gőzös, melynek reggel 8 órakor kellett volna megér­kezni, d. e. 11 órakor futott be a kikötőbe, mert út­közben nyílt tengeren 3 órán át kénytelen volt vesz­tegelni. Az Abbáziába és Vegliába más körülmények között d. e. 10 órakor induló gőzösöket nem bocsá­tották útnak. Munkácsy képe a párisi Salonban A párisi Sa­­lonban, mely az imént nyílt meg, nagy feltűnést kelt Munkácsynak az a képe, melyet ott kiállított. A kép­nek czíme: A »kedvencz nóta«. Egy magyar csárdá­ban czigányok, — még pedig, mint a »Figaro« meg­jegyzi, igazi czigányok és nem huszárok, mint a­mi­­lyenek Parisban láthatók czigányokul — egy bun legénynek játszanak, a­ki egészen odaadja magát a zene hatalmának. Munkácsy e mellett egy arczképet állított ki a Salonban, melyről a franczia lapok meg­jegyzik, hogy mesterileg van készítve. Május elseje Orosházán, Magyarországon egy faluban volt a legvörösebb május. Míg a főváros majdnem zavartalan csöndben ünnepelte az első iga­zán tavaszi napot, addig egy békésmegyei faluban, Orosházán valóságos ribillió volt. Az ottani munkás­kor a tilalom daczára meg akarta ünnepelni május elsejét s az egykori helyiségre ki is tűztek három fe­hér selyem zászlót, de a szolgabiró levétette s elhe­lyezte saját hivatalában. Ebből támadt a baj. Előbb a munkások, később egy munkásasszonyokból álló küldöttség iparkodott a zászlót visszaszerezni, de hasz­talan s igy a hangulat rendkívül izgatottá lett. A szolgabiró ennélfogva Csabától katonaságot kért, melynek tényleg akadt is dolga, mert a mun­kástömeg ekkor már fenyegetve szállta meg a szolgabirói hivatalt s csakhamar valóságos kő-

Next