Pesti Napló esti kiadás, 1891. június (42. évfolyam, 149-177. szám)

1891-06-02 / 150. szám

Budapest, 1891.Kedd, junius 2. 150. szám. — Ara 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Budapest, junius 2. A német haladópárt gyűlése. Vasárnap nemcsak a nemzeti-szabadelvű párt tartotta közgyűlését, ha­nem egy másik parlamenti párt is. Ez az úgynevezett haladó vagy német-szabadelvű párt, mely a déli és nyugati országrészekből Majna-Frankfurtban gyűlt össze. Valami nyolc­z­százan jelentek meg. Funk képviselő, mint elnök tartotta a megnyitó be­szédet s előadta, hogy a szabadelvű szellem terjedő­ben van s hogy azok az apró nézeteltérések, melyek olykor-olykor a pártban fölmerülnek, nem bírnak mélyebb jelentőséggel. Azután Bamberger La­jos képviselő emelt szót , rendkívüli hatással hosz­­szabb beszédet tartott. Elmondotta, hogy 1848. márcz. 30-án beszélt utoljára Frankfurtban; az akkori idő egy lehellete lebeg a mostani gyülekezeten is. Az a varázs, mely Németország egységes fejlődésén nyu­godott, immár Bismarck herczeg elbocsátásával meg van törve. Ez az elbocsátás szerencse Né­­metországra, de nem a parlament idézte elő. Németországnak még mindig nincs parlamenti élete, melynek csak ezután kell gyökeret vernie. Szónok azután kívánatosnak és lehetőnek mondotta, hogy a párt együtt­működjék a nemzet­i­ szabadelvűek balszárnyával. A czentrum — folytatta — lassan kint ki fog halni, a szocziáldemokr­ata és a for­radalmi párt veszélyességét pedig általában túlozzák. A szocziáldemokrác­ia előbb-utóbb parlamenti párttá fog átalakulni és segédkezet fog nyújtani a szocziális kérdésnek békés úton való megoldásához. A művelt­ség és tudomány iránti érzék nagyban gyarapodott a szoczialistáknál, kikkel ki lehet tehát jönni. Lassan­­lassan a birodalmi gyűlés az egymással becsületesen együtt­működő pártok képét fogja nyújtani. Csak az összes polgárok egyenjogúsítása minden rendi ellen­tét nélkül vezethet a szabadságra. E szavakat, melyek első­sorban Bismarck herczeg s az általa képviselt régi és új politika ellen irányulnak, a gyűlés viharos lelkesedéssel fogadta. Boulanger tábornok, mióta az a reménye meg­hiúsult, hogy a fourmiési események miatt a köztár­sasági pártban szakadás fog beállani, ismét alig ad magáról életjelt. De párisi barátai még mindig nem mondtak le a reményről, hogy a fourmiési dolgokat a saját czéljaikra aknázhatják ki. Roche, Gran­ger és Gabriel boulangista képviselők a napok­ban körútra indultak, hogy a vidéki nagyobb városok­ban felolvasásokat tartsanak s a népet a kormány ellen bujtogassák. Lyonban már megtartották az első fel­olvasást s mint lapjaik jelentik, nagyon lelkesült fo­gadtatásban részesültek. A Fourmiesben elesettek egyikének véres ingét Roche ez alkalommal is bemu­tatta s természetesen óriási hatást ért el vele. Egy angol képviselőválasztás. Minthogy Angliá­ban még mindig tartja magát az a hir, hogy a mos­tani alsóház legkésőbben az ősz folyamán feloszlatta­­tik s az általános képviselőválasztások akkor tartat­nak meg, a közvélemény szokatlan figyelemmel kiséri az egyes időközi választásokat, melyek halálozás vagy más körülmény következtében válnak szükségessé. Az utóbbi időben hat ilyen választás ment vég­be , még­pedig igen kedvező eredménynyel a Gladstone-pártra, mely pozíc­ióját nemcsak mindig meg tudta tartani, hanem egy-két hódítást is tett. Ebből a párt tagjai azt következtették, hogy Glad­stone győzelme az általános választásokban bizo­nyosra vehető s hogy akkor valami száz szónyi több­ség fog köréje sorakozni. E rózsás jövendölések a teg­napi nap eseményei folytán most újabb erővel fognak fölhangzani. Tegnap ismét volt választás, még pedig oly kerületben, melyet eddig Gladstone­­párti képviselt. A konzervatívok most sem mertek ott jelöltet állítani, hanem a szabadelvű unionistát támo­gatták, ki nagy erőködéseket tett, hogy Gladstone-párti ellenjelöltjét megbuktassa. De hasztalan, mert csúfo­san megbukott s Gladstone jelöltje kétannyi szavaza­tot kapott,, mint ő, így tehát a tegnapi nap is győzelmet jelent Gladstonera. Csakhogy­­ túlságos fontosságot ez eseménynek tulajdonítani nem szabad. Egészen máskép alakulnak az időközi, mint az általános választások s ha a Salisbury-kormány addig valami öreg hibát el nem követ, még mindig van reménye a győzelemre. Helyzete éppen nem oly kétségbeejtő tehát, mint Gladstoneék híresztelik. ORSZÁGGYŰLÉS. A képvisőház ülése június 2-án. A képviselőház mai ülése öt szónokot inté­zett el a felirottak közül. A vitát a törvényjavaslat mellett V­o­­­n­i­c­s István kezdte, a­ki mai beszédé­vel belépett a kész parlamenti szónokok sorába. E kiváló tehetségű szónok egyike volt azoknak, a­kik a közigazgatási bizottság tárgyalásai alatt szakisme­retük s önnállóságuk által kitűntek. Mai beszéde is mindezen előnyöket magában hordta, kiegészítve azokat az ifjú szónok férfias, meleg és rokonszenves előadásával. A képviselőház nagy érdeklődéssel hall­gatta Vojnicsot, s gyakori tetszésnyilvánításokkal kísérte beszédét, s végül sokan meggratulálták a szó­nokot, ki mai beszédével határozottan pozícziót fog­lalt s biztosított magának. Utána B­oda Vilmos szólalt fel a javaslat el­len, s a függetlenségi párt álláspontjából nyugodt és szakszerű modorban bírálta azt. Követte őt Rakovszky István, kinek be­széde alatt mege­rűsödtek a kormánypárti padok, s a szabadelvű párti tagok beözönlése jelezte, hogy súlyt fektetnek Rakovszky István felszólalására. Rakovszky István gouvernementális s­empontokból védte a tör­vényjavaslatot, de ebben helyes mértéket tudott tar­tani. Beszéde végén maga Szapáry miniszterelnök sietett neki először gratulálni. Ezután következett a mai ülésnek kétségtelenül legszenzácziósb mozzanata, báró P­r­ó­n­a­y Dezső beszéde a javaslat ellen. Báró Prónay Dezső valóban magas történeti és állam­bölcsészeti magaslatra he­lyezte ama nézpontokat, melyekből a törvényjavas­latban kifejezett politikai irányt bírálta s elemezte. Beszéde egy igazi b­u­c­k­­­e-i tanulmány volt, a tudo­mánynak, a tapasztalásnak s az állami és társadalmi problémák fejtegetésének, mélyre ható apparátusával. Nem értünk egyet Prónay konklúzióival, de elismerjük, hogy magasan szárnyaló elmének produkcziói voltak azok. Csupán egyet sajnálunk beszédében. Azt, mely oda ragadta a szónokot, hogy sajnálatát fejezte ki a felett, hogy a magyar nemzet a múlt század elején inkább az ausztriai ház szövetségét választotta, mint a török szuzerenitást. Tököli Imre e végzetes poli­tikájának dicsőítése deprimáló hatást tett, Prónay Dezső ajkairól hallva azt. S inkább szeretnék ezt el­felejteni, mint följegyezni. Utolsó szónok F­ö­l­d­v­á­r­y Miklós volt a ja­vaslat mellett. Beszéde élénk hatást tett a kormány­párt soraiban. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Josipovich Géza, Széll Ákos, Madarász József. A kormány részéről jelen vannak: gr. Szapáry Gyula, Wekerle Sándor. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hite­lesíttetik. Elnök : Fájdalommal jelentem a t. háznak, hogy Szentkirályi Albert képviselőtársunk tegnap reggel Gödöllőn elhunyt.. Az elhunyt az 1884 —87-diki or­szággyűlés óta halála napjáig tagja volt a háznak, és itt közbecsülésben és köztiszteletben állott. Azt hiszem, a t. ház volt képviselőtársunk elhunyta fölött fájdalmának és részvétének jegyzőkönyvileg méltóz­­tatik kifejezést adni. (Á­ltalános helyeslés.) Bemutatja Hatvan község polgárainak Kürthy Sándor orsz. képviselő által beadott kérvényét, mely­ben az önkormányzatnak, illetőleg a tisztviselők vá­lasztási jogainak fentartását kérik. Kiadatik a ház kérvényi bizottságának tárgya­lás és jelentéstétel végett. Az elnökségnek több előterjesztése nincs. Más előterjesztés sem lévén, következik a napirend . A közigazgatás reformjáról szóló törvényjavaslat általános tárgyalásának foly­tatása. Vojnics István : T. ház! Nem szándékozom a t. ház kegyes türelmét hosszabb időre kikérni, mivel jól tudom azt, miszerint egy ily nagyfontosságú és életbe léptével elvi jelentőségénél fogva messzemenő kihatással bíró törvényjavaslat tárgyalásánál annak minden egyes előnye és hátránya országunk legelső és legilletékesebb tagjai részéről a kellő méltánylás és elbírálásban részesül, miért is csakis arra szorít­kozom, hogy szavazatomat pár szóval röviden indo­koljam. Magam is azon szerencsés helyzetben voltam, miszerint a vármegyénél, mint annak választott tiszt­viselője a közügyek terén szolgálhattam és így teljes meggyőződéssel állíthatom azt, hogy ama egyes ira­tok és újságokban gyakran hangoztatott állítás és vád, mely lassan kint a közönség nézetévé is vált, mintha közigazgatásunk menete választott tisztvise­lők mellett oly rossz, elhanyagolt és megtörhetetlen volna, miszerint kedvenc­ kifejezésük szerint ez egész ázsiai állapotot teremtett, ha nem is téves, de min­denesetre túlhajtott és pesszimisztikus álláspontnak felel meg. Mivel megengedem ezt, hogy közigatásunk n­em mindenben felelt meg egy modern állam követelmé­nyének, de ebben egyrészt oka van annak is, hogy a tisztviselők sok oly teendők ellátásával bízattak meg, mely nem volt szorosan véve közigazgatási ügy és ez­által idejük annyira igénybe volt véve, hogy tekintve létszámuk csekély voltát, a legmegfeszítettebb munka és szorgalom mellett sem felelhettek meg a kívánt teendőknek ; ehhez járult, hogy állásuk nem lévén állandósítva, legnagyobb részt átmenetinek tekintet­ték eme pályát és így tehetséges kipróbált hivatalnoki kar nem alakulhatott. De még, te­hát, legyenek a tisztviselők akár választottak, akár kinevezettek, a hibákat teljesen egyik sem fogja eloszlatni, hisz a törvényhozásnak épp egyik fő kötelessége az, hogy a körülmények és viszonyokhoz mért változtatásokat és javításokat ke­resztül vigye és épp ez teszi eme törvényjavaslat jo­gosultságát is, mivel megvallom, ha az államosítás csakis azon intenc­ióból szándékoltatok volna, mi­szerint választott tisztviselők mellett jó közigazgatás nem képzelhető, úgy daczára annak, miszerint ma­gam is ez államosítás híve vagyok, igen megfonto­landónak találtam volna azt, vájjon ez elégséges in­dok-e egy ily régi lényünk és vérünkbe beolvadt in­tézménynek az átalakítására. Régtől fogva belénk oltott meggyőződésünkké vált az a gondolat, hogy a magyar állam, Magyaror­szág legerősebb és legsarkalatosabb védbástyáját, a vármegyék képezik, és ép azért minden egyes oly intézkedést, mely eme vármegyének még oly cse­kély mérvbeni, a kor kívánalmainak megfelő át­alakítását czélozta, a leghatározottabban visszautasí­tottunk és annak habár káros jogait és félszeg kinö­véseit féltékenyen őriztük. És ez, t. hát, sok tekintet­ben helyes és indokolt eljárás volt a múltban, midőn épen azon szempontból, hogy sokszor évekig ország­gyűlés nem hivatott össze, a megyének nemcsak joga, de kötelessége is volt felügyelni arra, hogy a kiadott kormányrendeletek törvényes alapokon nyugosznak-e vagy sem és a­mennyiben azt ez ország közjogával összeegyeztethetőnek nem találták, annak keresztül­vitelét saját választott tisztviselői által megakadá­lyozhatta, mi­által kétségtelenül az országnak nagy és maradandó szolgálatokat tett. És ha én ezen álláspontot foglalnám el és azt tartanám még ma is a közigazgatás egyik fő czéljá­­nak, hogy az államhatalommal szemben felügyeletet gyakoroljon, úgy talán meghajolnék a túloldal állás­pontja előtt, de szerény nézetem szerint ma már, mi­dőn a felelős parlamenti kormány . . . Uray Imre: Felelős ? Kinek ? Csanády Sándor: Bécsnek! (Derültség. Hall­juk ! Halljuk!) Vojnics István: Néz­ő dolga, én azt hiszem, hogy csak nekünk felelős és sajnálatosnak tartom azt, ha némelyek azt hiszik, hogy felelős parla­menti kormányunk épen csak Bécsnek felelős, mert tiszta meggyőződésem szerint az senkinek másnak, mint egyedül a magyar parlamentnek felelős. (Élénk helyeslés és tetszés a jobboldalon, zaj a szélsőbalol­dalon.) Mondom, ma midőn a felelős kormány, a par­lament és a sajtó a legéberebb ellenőrzést gyakorolja alkotmányunk minden egyes, nemcsak sarkalatos joga felett, akkor a közigazgatásnak többé nem ez a fő c­élja, hanem igenis az, hogy egy egységes Magyar­­ország teremtését elősegítse, mi csakis úgy érhető el,­­ hogy az államhatalomnak az állam érdeké­ben mentül nagyobb befolyás biztosíttassék, a tiszt­viselők állásának és jövőjének biztosítása mellett, a közigazgatás gyors menete eléressék és a közszabad­ság biztosítékai mellett az önkormányzatnak saját belügyeiben mentül nagyobb tér adassák. A tisztviselők kinevezése által az államhata­lomnak mindenesetre egy nagy előny és jog biztosit­­tatik és az által, hogy minden egyes nemcsak jurisz­­dikc­ióval felruházott, de még az alantasabb állások is általa töltetnek be, meg van adva a mód arra, hogy ide oly egyéneket válaszszon ki, kik az ország, az állam érdekeinek a legjobban, a leghívebben felelhet­nek meg. A főispán által — kinek a jelen törvény sze­rint nemcsak a székhelyen kell laknia, de azonkívül tőle elméleti és gyakorlati képzettség is kívántatik,­ és kit mint felügyelő és ellenőrző közeget a mai vi­szonyok közt okvetlenül fentartandónak vélek, meg van adva a jog arra, hogy nemcsak a kinevezett hi­vatalnokok felett a kellő ellenőrzést gyakorolja, ha­nem egyúttal az is, miszerint felügyeljen arra, hogy az ügymenet gyors és egyöntetű legyen. Sokan azt mondják, hogy eme kinevezés által a nemzetiségi aspiráczióknak sokkal tágabb tér biz­­tosíttatik és azok sokkal könnyebben jutnak kineve­zés által hivatalba, ott esetleg államellenes m­ozgal­­makat is kezdeményezhetnek. Ezzel szemben kénytelen vagyok amaz állás­pontomnak adni kifejezést, hogy az esetben, ha az illetők azt látják, hogy a jogszolgáltatás mi nálunk minden egyénre nézve teljesen egyenlő, igazságos és gyors, ha tapasztalják, hogy a náluk lévő erők és te­hetségek — a helyes működési körükre jól megvá­lasztva — szintén kellő méltánylás és figyelemben részesülnek és eme állást az államnak, nem pedig az egyes körök behatásának köszönhetik, úgy ez nem azt fogja eredményezni, hogy ők tőlünk távolodjanak, hanem belátva az állam méltányosságát és igazsá­gosságát, azok közeledését s belolvadását fogja ered­ményezni. (Úgy van! Úgy van ! jobbfelől.) Az esetben pedig, ha ilyen nemzetiségek neta­lán­tán jogos és indokolt igényeiken túl terjedve — az állam­hatalom és rend felbontására törné­nek, nem kételkedem egy pillanatig sem, hogy legyen bármely kormány a poleton, vasmarokkal fog eme üzelmek közé nyúlni, a legerősebb és legmessze­menőbb intézkedéseket fogja azok elfojtására meg­tenni, és nem lesz parlamentünknek egy tagja sem, ki eme intézkedéseket osztatlanul ne helyeselne! (Helyeslés jobbfelől). Abban úgy hiszem mindnyájan egyetértünk, hogy a közigazgatás gyorsasága, pontossága és szaba­tossága csakis úgy érthető el, ha az ország törvényei, a kiadott rendeletek mindenütt hason szellemben intéztetnek el és ha azokra sem egyéni, sem helyi érdekek befolyást nem gyakorolhatnak. Maga a közigazgatás pedig ma már ép oly fon­­tos és kiható ügykört ölel fel, hogy azt dillettantiz­­mussal kellőleg teljesíteni nem lehet, és épp azért kell, hogy eme pálya is életczélnak tekintessék, hol a kellő szorgalom mellett a kellő előmenetel és dotá­­czió is biztosíttassék. Már­pedig kérdem az igen­­. túloldal azon igen tisztelt és nagyrabecsült tagjait, kik oly feltétlen hívei a választási rendszernek, vaj­jon mi által van eme czél jobban biztosítva, az ál­­tal-e, ha az a tisztviselő egy uralkodó pártnak kö­szönheti állását, vagy ha kineveztetett? Az által-e,ha tudja, hogy minden 6 évben a bizottsági tagok veze­tőinek szeszélyétől függ hivatalban maradása, vagy ha ama tudattal bír, hogy állásából csakis bírói vagy fegyelmi úton mozdítható el? Az által-e, ha tudja, hogy ha és pontos szolgá­lata daczára 6 év múlva nyugdíj nélkül elveszti állá­sát, vagy ha tudja, hogy szolgálatai után munkakép­telenség esetén, az által, kinek szolgálatában idejét el­­töltötte, gondoskodva lesz ? Már engedelmet kérek, én azt hiszem, hogy a mérleg serpenyője ez esetben mégis csak a kinevezés felé fog hajolni és nagyobb biztosítékot látok ebben, sem mint a választásban. (Helyeslés jobbfelől.) De mert eme javaslatnak a fő c­élja a közigazgatás javí­tása, azért engedelmet kérek, hogy a csak tájékozta­tás végett benyújtott költségelőirányzatra is pár ész­revételt tegyek; én ugyanis, te­hát, azon nézetben vagyok, hogy mindama feltételeket megadjuk, melyek egy jó közigazgatás szervezéséhez okvetlenül szüksé­geltetnek, úgy kell gondoskodnunk arról is, hogy eme tisztviselők oly anyagi viszonyok között legyenek, mi­szerint az élet fentartásához szükséges nehézségekkel ne kelljen nekik küzdeniük, hanem az igenis megadja nekik a módot arra, miszerint teljes odaadással hiva­taluknak szentelhessék idejüket. Már­pedig, a­mint nemcsak kielégítőnek, de a mai viszonyokhoz mérten sok tekintetben igen­is ked­vezőnek látom a központi tisztviselők dotáczióját, épp oly csekélynek és rosszul javadalmazottnak kell a kültisztvis­­őket tekintenem, nem látom meg közöt­tük a kellő arányt, mert nézetem szerint előmenetel­nek nem azt tekintem, ha valaki szolgabiróból jegy­zővé lesz, hanem megfordítva és annak, már mint a szolgabirónak, ki jurisdictióval is fel van ruházva, mindenesetre nagyobb fizetés jár, mint egy jegyzőnek — különben ezt csakis megjegyzéskép bátorkodtam említeni — majd ha erről szó lesz, leszek bátor állás­pontomat jobban kifejteni. Az önkormányzat sarkalatos jogának sohasem tekintettem a tisztviselők választását, hanem igenis azt, hogy saját belügyeiben a helyi viszonyoknak leg­jobban megfelelően határozzon, eme határozatok vég­rehajtására felügyeljen, politikai hatáskörét gyako­rolhassa és hogy saját választott tagjai által ne csak felügyeletet és ellenőrzést gyakoroljon, hanem emez ügyek elintézésében tényleges részt is vegyen,­­ azonkívül azt, hogy az ott szükséges kulturális, köz­­gazdasági, vagy más intézeteket emelhessen és azok fentartásáról gondoskodhassék. Politikai jogait a javaslat 132. §-a megadja, mely kimondja, hogy országos és közérdekű ügyeket megvitathat, átírhat, a 134. §, az 1790. törvény amaz intézkedését, hogy meg nem szavazott adók behajtása és meg nem ajánlott újonczok kiállítása eltiltatik, továbbra is fentartja; a választás tisztaságának meg­óvását c­élozza a 15., a 16. és részben a 17. §. A közigazgatási bíróság felállítására vonat­kozólag a miniszterelnök által tett nyilatkozat telje­sen kielégítő és hiszem, miszerint a legrövidebb idő alatt a vázolt alapelvek mellett életbe fog léptettetni, a tisztviselők állásaikból fegyelmi úton csakis minisz­ter­tanácsi határozat folytán mozdíttatik el, minden­esetre nagy jogokat foglal magában a közszabadság érdekében. Szándékosan hagytam az önkormányzat belügyeire vonatkozó hatáskört utoljára, mivel, ama kétségtelenül nagy előnyök által, melyek eme javaslatban biztosíttatnak, az önkormányzat minden bizonynyal tágíttatik, a jelenleg érvényben levő tör­vénynyel szemben — mit eléggé igazol az 196. §-ban adott ügykör. A 136. §., így szintén a 139. §. egybevetése, mely szerint saját belügyeiben intézve, azoktól nagy­részt csakis törvényességi és alaki szempontból von­ható meg a jóváhagyás, hogy a közigazgatási bizott­ságban választott tagjai nagyobb számával vesz részt és így ennek minden egyes szakába nagyobb befo­lyást és intézkedést nyer, hogy közgyűléseket tagjai 1/10-e kívánságára összehívhat, mégis kénytelen va­gyok itt azon nézetemnek kifejezés adni, hogy ha én a mai viszonyokhoz mérten a vármegyéknek adott jo­gokat kielégítőknek tartom is, nem zárkózhatom el ama reményem és óhajom kinyilvánítása előtt, hogy eme hatáskör, ha egyszer az önkormányzati tagok életképessége és az ügyek iránti érdeklődése beiga­zoltatott, nagyban és sok irányban tágíttatni fog és el fog érkezni a nap, hogy a vármegye az állam fel­ügyeleti és ellenőrzési jogának épségben tartása mel­lett, helyi érdekű ügyeit az esetben, ha ez­által sar­kalatos jogok megtámadva nincsenek, végérvényesen intézendi el. Hitem és meggyőződésem ez, miszerint az igen t. túloldal minden egyes tagja, midőn oly szívósan ragaszkodik a választási rendszerhez, ezt a legtisz­tább és legönzetlenebb hazaszeretettől áthatva teszi, teszi azon tudatban, hogy ha ez elesik, azáltal köz­jogunk és alkotmányunk egy sarkalatos pontján ej­­tetnék egy nagy rés, de engedje meg a t. túloldal nekünk is azt, miszerint bennünket is ugyanazon vezéreszme, a hazaszeretet, a közérdek vezet, és mi­vel én úgy látom, hogy ezen javaslat azon alap­esz­­méket foglalja magában, melyeknek helyes és c­él­­tudatos keresztülvitele és fejlesztése mellett elérjük azt, hogy Magyarország erőben és tekintélyben nagy, erős, egészséges legyen, azért a javaslatot általános­ságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Boda Vilmos elitéli azt az eljárást, mely Ma­gyarországon már meglehetősen divatba jött s mely abban nyilvánul, hogy a mit ok nélkül eltörülni akar­nak, azt előbb szél­ibe gyalázzák és diszkreditálják, így tesznek most a vármegyével is. Mit akarnak azzal, hogy a reform javítani fog a helyzeten ? Hisz a megyei választások most sem egyebek, mint álc­ázott kinevezések. Mert hol akadna ember, ki szembe merne szállni a kormány képviselő­jével, a főispánnal? A főispán kijelöli — úgyszólván kinevezi — a megválasztandókat s a törvényhatóság csak rákiáltja az obsigát éljent. Ha csakugyan van­nak mellőzött közigazgatási tehetségek, mért nem szemelték ki eddig is a főispánok őket ? Ha pedig nem voltak, ezután sem fognak találni. ffg'-lU_______L____________''■JJi'l'L-lJJ________1____ k PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA, A toweri apátság. Irta : Besaut Walter. 47 Angolból fordította: Á. Katona Clementin. E jegyzőkönyv bizonnyal megrovásra méltó, mindazáltal egészen különálló dologként kellene azt tekinteni, nem pedig úgy mint a levelező társulatok által folytatott összeesküvések s izgatások egyik al­katrészét. Mert tényleg nem egyéb az filozofikus el­méletek jegyzeteinél. Hiszen mindnyájan lehettünk tanúi, midőn egymás közt vitatkozó fiatal emberek a vita tüzében oly elveknek és nézeteknek adtak kife­jezést, melyeket higgadtabb kedélyállapotban bizton elvetnek. Az volt a társulat főszerencsétlensége — foly­tató — hogy egyáltalán jegyzőkönyvet vezetett. E szerencsétlen körülmény nélkül ez ifjú most nem állana törvényszék előtt, hanem szabadon járna­ benne. De fájdalom, jegyzőkönyvet vezettek. A közvádló ur — mendá Vaughan — az ő ékesszólásával, melyről méltán hires s a törvény ama hatalmas fölfogásával, melyről oly nevezetes: fiatal enthusiásták s ártalmatlan és igénytelen kézműve­sekből álló klubot, a nagy forradalmi c­entrum egyik kártékony közegévé változtatott. Igen jól emlékszem e szavakra, mint a­melyek nézetem szerint valószínűbb az esküdtekre, hogy hat­nak, mint minden eddig mondottak. Vaughan úr egy ideig még követé az argumen­­tálást­, számtalanszor ismételve a már elmondottakat, csakhogy különböző szavakba öntve, a­mit nagyon unalmasnak találtam akkor, de később rájöttem, hogy ez a legczélszerűbb módja valamit egy brit esküdtszék fejébe verni, mely igen fogékony az elő­ítéletre s rendesen ostoba. Ügyvédem beszédéből még csak annyit emelek ki, hogy erősen kifogásolta a korona által beidézett tanukat, míg Archert egyenesen csúszó-mászó féreg­nek nevezte, ki saját vallomása szerint még sokáig megmaradt a klubban, noha az ott hangoztatott el­vek ellenkeztek érzelmeivel, de csak azért téve, hogy aztán elárulja azokat, kik őt barátjuk és elvtársuknak hitték. — Hogy vádlott mondotta volna ama beszédet, mely az utolsó este a klubban tartatott, emellett semmi sem bizonyít, — mondá ügyvédem — csak a jegyzőkönyv, melyben azonban egyáltalán nincsenek említve nevek. Ha az ékesszólás és észszerű érvelés megment­hetett volna, Vaughan ur bizonynyal megteszi azt. Azonban hiába kerestem enyhébb kifejezést az esküdtek arczán. Épp oly kemény és engesztel­hetetlen kifejezés ült azokon Vaughan úr beszédé­nek befejezésekor, mint midőn hozzákezdett. Sőt még a jelen volt néhány hölgy is oly kegyet­lennek mutatkozott, akár csak Carthago hölgyei. Meglátszott rajtuk, hogy szeretnék vad ló farkára köttetni azt az embert, a­ki — mint nekik mondva volt — meg akarta fosztani őket szép házaiktól és vagyonuktól. Bárhová pillantottam a törvénykezési teremben, akár a birói karra, akár az esküdtekre, vagy a tör­vényszéki ügyvédek arczára, tisztán és világosan lát­tam kifejezve — elitéltetésemet. Esteli tíz óra volt már, midőn a közvádló föl­állott, hogy feleljen. Jól tudta, hogy megnyitó beszédének hatása még élénken élt az esküdtszék lelkében. Ennélfogva, még csak kevesett tett hozzá. Rövid, de rendkívül erőteljes beszéd után új­ra leült. A biró épp ily röviden összegezett, mire az es­küdtszék meghozta az ítéletet a nélkül, hogy elhagy­ná páholyát. — Bűnös mylord — szólt az elnök. Ekkor egyszerre nagy rémület fogott el. Föl­fordult velem a világ s leesem, ha a mellettem álló porkoláb föl nem fog karjaival. De csakhamar ma­gamhoz tértem, mire a biró kemény hangon s szi­gorú tekintettel kérdé, hogy van-e valami mondani valóm ? Azt akartam mondani, hogy nincsen semmi mondani valóm. De nyelvem megtagadta a szolgála­tot. Csak fejemet ráztam tehát. Hallottam a jelen voltak helyeslő moraját ily gyors és igazságos ítélet fölött. A bíró egy pillanatig várakozott. Aztán föltette a fekete sapkát. E pillanatban a newgatei lelkész megjelent a biró széke mögött egyházi öltözetében. A biró a törvényszék rémes csöndjében kihir­deti az ítéletet — az árulókra mért rettenetes íté­letet, melyet azonban már nem hajtanak végre egész teljességében. Nem vagyok képes azt ismételni. Azzal végré, hogy: Az isten legyen irgalmas a lelkednek! A lelkész azt mondá : Amen. Midőn a biró megkezdte az ítélet kihirdetését, a bal oldalomon álló pálczás őrmester megfogta jobb hüvelykemet s feltartá, de nem tudtam, miért ? Midőn a biró az utolsó szóhoz ért, a porkoláb madzag, vagy zsinegből hurkot húzott hüvelykujjamra s megszok­ta. Külső jelvénye volt ez a kötélnek, mely nem sokára nyakam köré fog burkolódni. XVII. Fejezet. A siralomház. A baloldalamon álló őrmester megérintette a vállamat. A szép hölgyek hangosan csevegtek és nevet­géltek, mig én megfordultam, hogy elhagyjam a törvényszéket. A scheriff a birák nyomában haladt; a taná­csosok, ügyvédek, a tanuk s az esküdtek zajos lépé­sekkel hagyták el a tárgyalási helyet. — Vége volt a szinjátéknak. Csak Archer Richárd maradt még ott. Az övé volt az utolsó arcz, melyet láttam, rajta a káröröm bor­zasztó vigyorgásával. — Ez itt a siralomház, — szólt vezetőm, föl­riasztva elmélyedésemből. Kis lámpást tartott a kez­ében, mely némileg bevilágitá a helyet. Egészen kicsiny szoba volt az, két szorosan egy­más mellé állított táborn ágygyal benne, melyet két szál bárdolatlan deszka képezett. — Foglalja el ezt, — mondá vezetőm az egyikre mutatva. — Holnap külön czellát kap. Ez az ágy úgyszólván még ki sem hült Dick Pennyweight után, kit hétfőn akasztottak föl. Önre a jövő hétfőn kerül a sor, hacsak halasztási időt nem nyer. — Ott van a vizes korsó, így szólva, ott hagyott az ágy mellett, bezár­va maga után az ajtót s a sötétben hagyva engemet. Az ágy látása legyőzhetlenül vonzott a nyuga­lom és alvásra. Éhes és szomjas is voltam, de minde­nek felett halálosan fáradt. Úgy a hogy felöltözve voltam, az ágyra vetet­tem magam s azonnal mélyen elaludtam. Sajátságos, hogy még annak a gondolata sem tudott egy perczig is ébren tartani, hogy e rémséges helyen vagyok. Tizenegy óra körül lehetett, midőn lefeküdtem s reggeli hétig egy házamban aludtam. Ekkor iszonyú nyögésre ébredtem föl. Kívül már fényes nappal volt, de a kicsiny ablak a falon fent csak gyér világosságot engedett be. Azonban a másik ágyban mellettem egy férfi alakját vettem ki. Mint gyermek volt összezsugorodva fejével a térdén. Sirt és nyögött. Ekkor jutott eszembe, hogy hol vagyok, a si­ralomházban ! Nagy Ég! Még egy másik nyomorult is volt velem a czellában, még egy másik halálra ítélt szegény teremtés! — Ki van itt ? — kiáltám felugorva. — Ki ez a másik nyomorult teremtés ? Én egy citybeli boldogtalan kereskedő va­gyok. Társulatunk főnöke s hitközségünk egyházi gondnoka. — Mit?— kiáltok. — Ön Thorpe úr? Tehát elítéltetett ? Ön, ki úgy ment a végtárgyalásra, mint vőlegény a mennyegzőjére ? — Hajh! ugyanaz, — felesé. — Jelenleg egy meggyalázott ember. — Nem tudom, hogyan fogom valaha kipihenni a végtárgyaláskor átszenvedett szé­gyent ; halálom napjáig ujjal fognak rám mutatni a tőzsdén, mert mindig azt az embert fogják látni ben­nem, ki váltóhamisítással vádoltatott s bűnösnek mondatott. — Uram, ez itt a siralomház, — mondom. — Mind a kettőnket fel fognak akasztani. Micsoda ba­darságokat beszél tehát a tőzsdéről ? — Nem úgy, fiatal ember, — szólt méltósság­­gal felülve ágyában. — Csalódik; engemet s­em fog­nak felakasztani. Önt persze, hogy felfogják, de en­gemet nem. Ön bőségesen rászolgált. Föl fogják akasz­tani, fölfeszíteni s fölnégyelni, mint a­hogy a haza­árulót megilleti. Barátjaival is hasonlólag fognak el­bánni. Hah! megérdemelt leczke s minden árulóra intő példa lesz az. Mit ? Hát mire való lenne a tör­vény ha az önökhöz hasonló gazok megmenekül­nének. De a­mi engem illet — folytatá — szó sem le­het nálam fel­akasztásról. Ez egészen visszás dolog lenne — csak az ítélet — az ítélet megokolása az, a­mi bánt engemet. Mikor én legalább is tisztességes fölmentésre voltam elkészülve ! Egészen biztosra vet­tem. Ama hitben voltam, hogy szabadon hagyom el a törvényszéket s mocsoktalan névvel térhetek vissza barátaim s üzletemhez. (Holott ez az ember 1500 font erejéig hamisított váltót!) Azt hittem nagy ban­kot fog rendieztetni tiszteletemre a kereskedelmi csar­nokban. S­em lássa e kegyetlen fordulatot! Bűnösnek ítéltettem. Hát volt valaha ennél elfogultabb, maka­­csabb és ostobább esküdtszék ? S a biró, a­ki a formalitás végett — csakis a formalitás végett — mert kemény és szigorú arczki­­fejezése eléggé elárulta, mit tart az esküdtszékről — kénytelen volt feltenni a fekete sapkát s kihirdetni az ítéletet — (itt elakadt a kereskedő lélekzete) a bűnö­söket fujó ítéletet — de csakis alaki tekintetből. — Uram — mondom — nem tudom mily alakú ítélet lehetett az az ön eseténél, de a kivé... akarom mondani az ítélet végrehajtása, valószínűleg ugyanaz lesz, a mi az enyém. (Folyt, köv.)

Next