Pesti Napló, 1891. szeptember (42. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-01 / 239. szám

239. szám. 42. évi folyam. Budapest, 1891. Kedd, szeptember 1. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Hiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 6 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felü­lfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Az adóvégrehajtás. Fokozott mértékben indult meg az adó­­végrehajtás úgy a vidéken, mint a főváros­ban. A hátralékokat és a folyó évi adónak esedékes részleteit rendesen így az év vége felé igyekszenek a kincstár közegei az adó­pénztárakba bejuttatni. Míg az év első két harmadában aránylagos enyheség tapasztal­ható, annál nagyobb szigorral folyik a zálo­golás és az árverelés az évnek vége felé. Ennek a jelenségnek magyarázata nem­csak abban rejlik, hogy a kincstárnak a be­hajtással megbízott közegei pótolni igyekez­nek a megelőző év megfelelő időszakához ké­pest esetleg mutatkozó hiányt, vagy az elő­írás és a befolyt adóösszeg közti külön­­bözetet, hanem különösen abban is, hogy a mezei munkák ez idő szerinti állá­sában a gazdaember pénzhez jut, midőn, ha erősen megszorítják, még erején túl is fizet. Nem csekély inger és ösztön rejlik azonban e mellett a kényszer útján történő adóbeszedéssel foglalkozó tisztviselőkre néz­ve abban, hogy kiváló eredményt felmutató sikeres működésükért a kincstár részéről pénzben kiutalványozott jutalomra tarthat­nak számot. És mondhatjuk, hogy ez az utóbbi, egyenesen immorálisnak nevezhető utus az, mely nemcsak lehetővé tette, hanem előidézte azokat a visszaéléseket, melyek nálunk az adóknak kényszerrel való beszedése terén tapasztalhatók, s melyek egész exisztenc­iá­­kat tesznek tönkre, a­nélkül, hogy az illető behajtók általában egyébbel törődnének, mint azzal, hogy mentül nagyobb számszerű ered­ményt érhessenek el. Sajnos, hogy e tekintetben éppen nem kor­látozza, vagy ha egy és más irányban korlátoz­za is, kevéssé feszélyezi azokat az urakat a tör­vény, mely az adóvégrehajtásokat szabá­lyozza. Kevésbbé a tulaj­donképeni exekuto­rokat értjük, mint inkább azokat, a­kiknek hatáskörébe a végrehajtásnak elrendelése és azok ellenőrzése tartozik. Készséggel megengedjük, hogy az adó­fizetés kötelességének érzete nálunk még nem hatotta át annyira az azzal megterhelt kö­zönséget, mint ez kívánatos volna. De mond­hatjuk, hogy a kivetett adók behajtásának a nem fizetés folytán előálló kényszere sokkal nagyobb mérvben vezethető vissza az adók nagyságára és rendkívüli súlyára és kivált a közép- és alsó társadalmi osztályokban ta­pasztalható fokozatos elszegényedésre, mely nem egy esetben a teljes vagyoni romlás alakjában mutatkozik. A legmegdöbbentőbb szimptóma pedig az, hogy az adóvégrehajtás által tönkre­tett exisztenc­iáknak száma évről-évre ijesztő mértékben növekedik, a­mi társadalmi te­kintetben tízszeres károkat okoz, mint a­minő hasznot képvisel az államra nézve az az adójövedelem, melynek ily után jut bir­tokába. Nem azt mondjuk mi, hogy az ellen, a­ki fizetni tud, de fizetni nem akar, vagy a­kinek minden másra kerül, csak az adóra nem, a kényszerrel történő behajtás ne foga­natosíttassák. De azt azután már nem sza­bad megengedni, a­mi pedig széltében törté­nik, hogy minél nagyobb behajtási eredmény feltüntetése czéljából nemcsak egy vagyoni exisztenczia, hanem ha nem is állandóan, de legalább jó időre egy tényleg létező adóalap menjen tönkre s ezzel együtt beálljon nem­csak a kincstárra nézve a még kihasználható ily egyes jövedelem­forrásnak eldugulása, hanem a társadalomra nézve is egy vagyoni létnek elzüllése annak minden kárhozatos következéseivel. Az e téren jelentkező visszaéléseknek egyik oka mindenesetre az adóvégrehajtás­ról szóló törvényes szabályokban rejlik. Azt a brutalitást pl., mely az ingók elszállításá­nak szinte korlátlan megengedésében áll, a törvényhozás már kény­telen volt a bírói vég­rehajtás körében megszüntetni, vagy leg­alább úgy korlátolni, hogy ez a megszünte­téssel körülbelül egyenlővé lett az ered­ményben. Azok az utálatos visszaélések, melyeket azelőtt bírói jogsegélylyel a hite­lező képes volt megcselekedni, ma már a bí­rói végrehajtásoknál mondhatni, teljesen el­tűntek. De az adóvégrehajtások terén az elszállítás még mindig törvényes jog, melyet a kincstár igénybe vesz és gyakorol, számos esetben harmadik személyeknek, kiknek jo­gait a kincstárnak nem volna szabad meg­sértenie, helyrehozhatlan kárával, az e pro­­c­edura direkt áldozatának pedig a legtöbb esetben könyörtelen tönkretételével. Az ingók elszállítása tisztességes jog­fogalmak szerint sohasem szabad, hogy a fizetés kierőszakolására felhasznált eszköz­ként szerepeljen. Tessék a zálogolást és össze­írást foganatosítani és az árverést megtartani ott, a­hol az ingók léteznek, ha ugyan, mint vá­rosokban és nagyobb községekben, azok ér­tékesítése ily módon megtörténhetik. Ám, ha ez, pl. faluhelyeken keresztül nem vi­hető, vagy egyáltalában oly konkrét körül­mények forognak fenn, hogy a lezálogolt ingókban létező zálognak biztonsága az el­szállítást megköveteli, ekkor, de csakis ek­kor jogosult az elszállítás. Hanem hogy, mint a fővárosban, valóságos rendszert képezzen a végrehajtás folyamában az elszállítással való hivatalos fenyegetés, mely írásban kéz­besittetik s megtörténjék azután nem egy esetben maga az ingóknak elszállítása is, te­kintet nélkül arra, hogy azok kinek tulajdo­nát képezik, csak összeírva legyenek s meg­történjék ez tisztán abból a czélból, hogy az illető fizetésre kényszeríttessék, bárhonnan veszi a pénzt , ezt semmiféle czivilizált or­szág törvényhozása még a magánhitelezőnek sem engedi meg, nem is szólva arról, hogy az így elszállított ingók elárverezésénél rendszerint még az árverésből befolyó összeg sem oly magas, mint a minő a helyszínen történő árverésnél, a­hol szomszédok és ro­konok könnyebben hozzáférhetnek az árve­­rető végrehajtóhoz s többet adnak, mint az árveréseknek professzionátus s másokat on­nan kitúró vevőközönsége a tömeges közár­­verések alkalmával. Ehhez a proczeduráh­oz, melyet elvi szempontból akartunk kvalifikálni az előre­­bocsátottakban, hozzájárul a­mint ezt ily rendszer mellett csodálni sem lehet, a végre­hajtási eljárás folyamában a bürokratikus könyörtelenségnek oly foka, melyet más ma­gánhitelező, ha még annyira el van kesered­ve és már a bosszú kezd felkelni lelkében adósa ellen, restellne tanúsítani; de ezt a legtöbb esetben a saját érdekében sem teszi, mert nem akarja pénzét azon az óriási áron elveszíteni, hogy adósát a megélhetés, az ez­zel együtt járó kereseti képességnek legele­mibb feltételeitől fosztja meg. Nem akarunk az eljárás különböző stádiumaiban tapasztal­ható szokásszerű ily bürokratikus cselekvé­sekről tüzetesen szólani; csupán azt említ­jük meg, hogy ha a belátásnak nagyobb foka nem volna meg azokban az autonóm kö­zegekben, melyek a végrehajtásba befolynak s nem egyszer sikerrel képesek feltartóztat­ni azt a veszedelmet, mely az adózót, a­ki idő­leges pénzzavarban van, az árverés által fenye­geti, s a ki azután tényleg fizet is, az adóvégre­hajtás elrendelésével megbizott állami közegek nem egy helyütt már oly károkat vittek vol­na véghez, melyekért a felelősséget semmi­féle lelkiismeretes hivatali organizmus nem vállalhatja el. Az ingert és az ösztönt erre, fájdalom, az emberi természetben rejlő ama rossz tulaj­donságok szolgáltatják, melyeket a fiskális állami adminisztrác­ió, az adóvégrehajtások terén is, nem átall felkelteni és jutalompénz kilátásba helyezése által erkölcstelenül a maga szolgálatába hajtani. Addig, míg ez a rendszer fennáll, nem szabad csodálkozni azon, ha nem az a tekintet fog irányadó lenni — elismerés a derék kivételeknek — az adóvégrehajtás terén, hogy a kincstár ér­deke az adózók exisztenc­iájával lehetőleg összhangba hozassák, hanem az, hogy be kell hajtani az adót, vagy annak egy részét min­den áron, akár teljes tönkretételével az ál­dozatnak; ha ma elárverezték az egyik sze­rencsétlennek összes ingéit, vagy ingatlanát holnap, ha valahol megtudta húzni néhány rongyos bútor között magát, újra rá kell rontani és nyomban elvenni mindenét s elkergetni igy a koldusbotig, folytonosan üldözve őt, hogy magához térni se tudjon a csapás után. Ezt a tevékenységet ezután, melylyel megengedjük, a legkétségbeesettebb viszo­nyok között is lehet nagy eredményeket el­érni, hivatalos után pénzbeli jutalmakban részesítik, a­mi, mint elv és rendszer, csak­ugyan nem méltó máshoz, mint a nálunk gyakorlatban levő fiskalizmusnak egy szo­morú múltból hagyományként ránk szárma­zott felfogásához: pénzbeli eredményt érni el, ha kell, minden áron, sőt jutalmakat he­lyezni kilátásba, kevés lelkiismerettel nem gondolva meg azt, hogy e jutalom magában véve mesterségesen áldozatul jelöli ki az adófizető polgárt annak a közegnek szemé­ben, a­ki arra, hogy áldozatot lásson benne, ez által egyenesen buzdíttatik. Tisztelet azoknak, a­kiknek lelkét nem képes megmételyezni ez a fiskális rendszer, mely eredetében már arra számít, hogy a hi­vatali közegekben az ember legsötétebb tu­lajdonságait keltse fel. De valóban nem tart­juk megengedhetőnek, hogy hivatali köteles­ségek teljesítéséért ily jutalmak adásának rendszere álljon fel, mely mindenütt még, a­hol alkalmazták, kisebb, vagy nagyobb kör­ben, de megteremtette az erkölcsi érzésnek fokozatos devalváczióját, melynek kitenni, még ha távoli veszélyként is jelentkezik, semmiféle hivatalos testületet nem szabad. Ismételjük: ám tessék könyörtelenül be­hajtani az adót azon, a­ki fizetni tud, de nem akar. Hanem az a módja az adóvégrehajtás­nak, mely nálunk egyes vidékeken gyakorlat­ban van, a­hol exisztenc­iáknak vagyoni tönk­retételével jár — jogosult behajtásnak egyál­talában nem tekinthető. És azt hiszszük,nem ártott ennek a kérdésnek felvetése és megvi­lágítása éppen most, midőn annak megsziv­­lelésére kedvező alkalom kínálkozik. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. L i (t é r c z e k. A sors kezdetben úgy akarta már, Hogy az egymásé ne legyünk, Csak tűrt vendég valék e házba', Megyek tovább porát lerázva . . . Isten veled, isten velünk. Szárnyát a költő visszanyerte ím, Boly­ghat megint útján a bolygó, Most látom, hogy sohsem szerettünk, Igézet rabjaivá lettünk, Míg jött a perez, varázslat-oldó. S kérdem magamtól: Én valék-e, én, A ki nyomodba járt vakon ? Mi volt ez ? őrület ? rögeszme ? Erdő virágát ott keresve A lármás, szennyes utakon ? Öntudatom’ mi szédíthette el ? Mitől szunnyadt el ész, ítélet ? Magam felett hogy nem nevettem, A midőn lelkedért epedtem ? Holott te benned nincsen lélek. S belőled hogy nem tört ki a kaczaj, Hallgatva esdeklésimet ? Mitől eredt a nagy komolyság, A melylyel nézni tudtad folyvást Mulattató bús szívemet? — S kérdéseimre választ nem lelek S döbbenve nézem önön lelkem’, S félelmetes rejtelmességben Szemem előtt áll önön lényem: Ismerős s mégis ismeretlen. Azt hittem, hogy szivemben nincs titok, Hogy átkutattam rejtőkét S most látom, mélyiben szunnyadnak Az öntudatlan nagy hatalmak S ott lent áthatlan a sötét. Homályos vágyak ott lappanganak, És az sok ösztön, édes érzet, Az agyba száll száz álom, tévely, Gyönyörtől elszunnyad a kétely S vesztünkbe csalnak a lidérczek. De jő egy pereznyi tiszta öntudat, A hajnal hűvös szele kél, S fényes napsugaradtul, elme, Szétrebben a vak éjnek serge, Lidércz, kobold-had, denevér. Palágyi Lajos. Vilkosb­il­vá i­. Nem én rontottam meg az időt, mert annyit mérgelődtem rajta, hogy rá sem értem ásítozni miatta. Fiatal poétáinkat sem lehet a rossz idő miatt felelősségre vonni, mert az idén elismerésre méltó buzgalommal tartózkodtak a »viruló tavasz« és a »forró nyár« megéneklésétől. Pedig valóban, költő alig találhat könnyebben valami megéne­kelni valót a »viruló tavasznál.« (Bocsássák meg, hogy már másodszor használom ezt a kifejezést, de nekem nagyon tetszik. Valószínűleg valamelyik klasszikus írónk használta először.) Itt is már róla minden írástudó ember legalább egy négy szaka­szos lírai költeményt. Mivel pedig az emberek kö­zött az Írás mesterséghez nem értők, (1. Keleti sta­tisztikáját) és a lírai versek között a nyolcz strófá­­sak vannak túlsúlyban, világos, hogy az Íráshoz nem értők mindjárt nyolcz szakaszos verset írtak az évszakokról. Egy szóval, a tavasznak, a nyárnak, az ősz­nek, a télnek, s az ezek közé eső többi évszakok­nak, mint pl. »augusztusi hó«, — »korai virágzás« — »lepkék februárban«, tavaszelő és nyárutó, mind­ezeknek a megénekelése nemcsak általános jog, ha­nem általános szükséglet is, akár csak egy vasúti ka­tasztrófa, vagy pedig egy kirándulás Rákosfalvára. Már kimondtam egymás mellett a két nagy horderejű szót: vasúti katasztrófa és Rákosfalva. Scripta manent, az írás megmarad. Nem másíthatom többé meg. De hibámat enyhítse őszinte bánatom és a nyíltság, melylyel könnyelműségemet beval­lom. Nem. Rákosfalván sohasem fog vasúti sze­rencsétlenség történni. Sem magában Rákosfal­ván, sem ezen az egész első rendű vasúti vonalon, a­mely oda vezet, sem pedig a közbeeső állomáso­kon. Nézzük csak az utolsó két nagy vasúti sze­rencsétlenség okait. Az állomásfönökök nem érte­sítették idejében a szomszéd állomásfönököt, a vo­­natvezető nem látta a vészjelet, az őr nem adta a vészjelet, a hátul jövő gyorsvonat rámászott az elöl álló különvonatra stb. stb. Ebből majdnem mathe­­matikai pontossággal (lásd a rákoscsabai katasztró­fát is) fel lehet állítani a következő szabályt: »Egy számbavehető vasúti szerencsétlenség főkellékei a következők: a közbeeső állomásfőnökök, vasúti őrök, jelek, egy különvonat és egy gyorsvonat.« S hogy a legszükségesebbet el ne feledjük : egy pá­lyaudvar is, a­hol a szerencsétlenség megtörténjék. Mind­emez első rangú kellékek közül a buda­­pest-czinkotai vasút budapest-rákosfalvai von­­­nala egyetlenegygyel sem bír. — Van ugyan­­ Budapest és Rákosfalva közt 5 közbeeső állomás, de­­ sem pályaudvar, sem indóház nincsen. Tehát ter­­­­mészetes, hogy állomásfőnök sincs. Ha pedig nin­csen állomásfőnök, akkor nem áll szolgálatára ör sem, ha pedig vasúti ör nincs, akkor vészjel sincs. Ahol, pedig nincs vész­jel, ott veszedelem sem le­het. És végre, hiányzik a gyorsvonat is, meg a különvonat is. Olvasóim közül bizonynyal sokan azt hiszik, hogy bölcsen cselekesznek, ha azt vetik ellen, hogy a vonat kisikolhatik. Szó sincs róla. Nyu­godtan, meggondolva halad tovább, a közmondás arany szavai szerint: »Lassan járj, tovább érsz.« Természetes, hogy egy vasút, a­mely a sze­mélyes biztonságnak ily sokféle garanc­iáit nyújtja, mindig túl van tömve az utasok sokasága által. Rákosfalva ugyan azzal kérkedik, hogy a vasút neki köszönheti túltömött kocsijait, mert az utasoknak kilenc­ tizedrésze Rákosfalván száll ki, ezzel szemben azonban a vasút azt állítja, hogy Rákosfalva neki köszönheti jó hírnevét és látogatóit, mert ő viszi oda a látogatókat. Hogy a kettő közül melyiknek van igaza, azt érett megfontolás után nem lehet köny­­nyen eldönteni. Mert tény ugyan, hogy a vasutat Rákosfalva kedvéért építették, de viszont az is tény, hogy Rákosfalva csak akkor kezdett épülni, mikor a vasút már megvolt. Legjobban teszünk, ha ennek a vitás kérdésnek eldöntését egy későbbi korra bízzuk s ha egyelőre Rákosfalván kiszál­lunk a vonatról és megnézzük Rákosfalvát, Bae­­deckert, mert csak hiányosan foglalkozik Rákos­fal­vával, nem ajánlok. A legelső, a mi szemünkbe ötlik, az Rákosfalvának szerencsés fekvése. Bírja mindazokat a kellékeket, melyekre egy leendő vi­lágvárosnak szüksége van. Ezek közül első sorban áll a rossz ivóvíz. Ellenben e tekintetben csak Páris múlja felül. Ellenben sokkal kedvezőbbek Párisénál a terjeszkedhetési viszonyai. Míg Pá­­rist a várfalak s azokon túl a hegyek továbbterje­désében akadályozzák, addig Rákosfalva egy óriási síkságon fekszik, melyet kelet felé a bihari hegyek, délre pedig a déli Duna határolnak. Ezek az akadá­lyok is azonban csak látszólagosak, mert míg Rá­kosfalva a bihari hegyekig fog terjedni, addig mindenesetre a technika is fog annyira haladni, hogy azokat a hegyeket néhány napi munkával el lehessen helyükből távolítani. Sőt ha meghagy­ják, akkor sem lesz nagy baj. Párisban is meg­hagyták a Montmartret, a Sainte-Genovèvet, sőt utóbbira még a Pantheont is felépítették, hogy még magasabb legyen. A hegy is, meg a Pantheon is. Azonban fordítsuk el szemünket Rákosfalva jövő nagyságának csak problematikus határától, a bihari hegyektől és tekintsük az ország káposzta- , termelői metropolisának jelenét. " Rákosfalva jelene sokban hasonlít Lon-­­­don, Páris, Berlin, Bécs sőt Peking, Róma és Je­ruzsálem keletkezésének első korszakához. Tudni­illik kevés számú lakossága van. Egészben véve csak másfél utczája van. Ezek közül az egyikben, az egészben, három ház és huszonhat üres telek van. Ezek a telkek, mint egy nagy tekintélyű mű­építészünktől hallottam, mind alkalmasak arra, hogy akár egy hat emeletes palotát is rá lehessen építeni, a legtisztább góth ízlésben. Az utcza mind­két oldalán széles, mély árok fut végig. Megkérdez­tem a rákosfalvi szépítő egyletnek elnökét, Huzó András útkaparót, (egyúttal községi utczaseprő), hogy mi czélból ásták az árkokat. Azt a fölvilágo­­sítást adta, hogy mert Rákosfalván éjjel nem ég a gáz (nota bene: nappal sem) az árkok helyette­sítik a helyjelzőket. Ha valaki a sötétben el találna tévedni, mihelyt beleesik az árokba, rögtön meg­tudja, hogy hol van. Mindenesetre vigyáznia kell, hogy a nyakát ki ne törje, mert ez esetben az árok daczára sem tudja meg, hogy hol van. A másik, a fél utcza, a városnak főutczája, és­­amennyi utczái között a legnépesebb. Csak egy oldala van, a nyugati, a keleti oldala szabad s innét gyönyörű kilátás nyílik a kukoriczaföldekre, a kőbányai gyárak kéményeire, egy-egy stilszerü csőszkunyhóra és a távoli bihari hegyek felé. Ezen utczában állva némi képzelő tehetséggel köny­­nyen Londonba képzelhetjük magunkat, úgy, mint London utczáin, ezen az utczán át is vasutak visznek. Még­pedig négy irányba. Az egyik a budapesti központi indóház mögé, a másik a buda­pesti nyugati pályaudvarba, a harmadik Czinko­­tára, a negyedik Kőbányára visz. Ebben az egyet­len fél utczában három vasúti megállóhely van. Ennyi London egyetlen utczájában sincs, pedig csak fél utcza. Ha egész utcza volna, minden esetre hat megállóhely volna benne. Ebben a fél utczában 14 ház és 16 üres telek van. A 14 ház közül ötben korcsma, háromban kávéház, hatban pedig restauráczió van. Van ezenkívül egy kis fabódé is, melyben a vasúti ál­lomásfőnök ütötte fel székhelyét. Van továbbá te­lefonállomás és magyar királyi államcsendőrség is. Csupa olyan dolgok, melyekkel a mai világváro­sok keletkezésük idejében nem bírtak s igy Rákos­falva által túlszárnyaltatok. Julius Caesar egyet­len szóval sem említi »De bello gallico« czimü alapos német tudósok szerint Klauzevitz kaptafá­jára készült művében, hogy Rómában, Párisban, Londonban telefont látott volna, vagy hogy a Ru­­biconon a római magyar királyi államrendőrség a koczkákkal űzött hazárdjáték miatt el akarta volna fogni. Azonban meglehet az is, hogy Caesar csak kérkedett a koczkajátékkal, mert tényleg mikor átkelt P. T­.nVm­»m­»rvr* —J-j-Rákosfalva, mint tudjuk, a rákosfalviaknak legelőkelőbb nyaraló helye, és tényleg a legkitű­nőbb nyaraló­helyek egyike. Nyaralni annyit tesz, mint a nyárba, a napba menni. Azt pedig az ember Rákosfalván oly bő mértékben találhatja, mint sehol másutt a világon, legfeljebb még a délibábos Hortobágyon. A ragyogó napnak egyik legszerencsésebb kegyencze. Hasadó hajnaltól sza­kadó éjjelig ide szórja le legforróbb sugarait. Ha tárczám bevezető soraiban panaszkodtan a rossz idő miatt, azért tettem, hogy itt kijelentsem, hogy Rákosfalván soha sincsen rossz idő. Mindig csak forró nap. Egyetlen fa sem látható, mely árnyéká­val meglopja az embert az éltető sugaraktól. A földet pedig a szent Rákos-mező térdig érő ho­mokja fedi. Szent ez a homok, világverő őseinknek lábnyomait takarja el. Lelkünk visszaszáll a múlt­ba, a nagy ősökhöz, a­kikhez mérve, mi csak oly tör­pék vagyunk. Szabad tüdővel szitták itt ma­gukba a tüzes ménjeik patkóitól felrugdosott port, mi pedig már orrunkat fogjuk be, ha két hajcsár egy jámbor ökör csordát hajt el előttünk a buda­pesti marhavásárba, nehogy a felzavart porten­ger gyenge tüdőnkbe jusson. Sőt oly kevés kegye­lettel vagyunk őseink lábnyomai iránt, hogy az út felét kemény kövekkel kikövezték s még jobban eltakarták a nagy lábnyomokat. Rákosfalva va­sárnap és ünnepnapok délutánján nyújtja a leg­­mozgalmasb képet. Budapestről ilyenkor ezreket és ezreket szállít ki a vasút, a frakker, a kerékpár és a saját lábuk. A rákosfalviak is abbahagyják a káposzta öntözését, elhagyják a földeiket s be­jönnek metropolisukba. S mialatt büszke önérzettel nézik a budapesti vendégeket, egy vágyódó pillan­tást vetnek a bihari hegyek felé. Azután betérnek valamelyik korcsmába, tánczolni. A budapestiek, ha csak nem azért jöttek ki, hogy ők is tánczoljanak, a közeli sűrü erdő mögött elterülő rétre sietnek hogy a Budapesten ismeretlen forró napban gyönyör­ködhessenek. Néhány szentimentális »bakfishh« szeretné ugyan az árnyas erdő mély ölében, hűvös bokor aljában, ábrándos fürtöcskéinek hullámzó fonatait az illatozó pázsitra hajtani, de ez merő lehetetlenség. Az erdő tövig illatos mocsárban áll. Ellenben, ha a nap leszállni készül, gyönyörű hangversenyt rendez számára a természet. A mo­csárból millió és millió szúnyog emelkedik fel, mélabús, szívszaggató dalt zengve. S minél köze­lebb hallja a dalt, annál égetőbb fájdalmat érez. Legégetőbbet akkor, ha a természet e szabad dal­noka forró csókot nyom szűziesen piruló arczára. Rákosfalváról eltávozva, még napok múltával is csak fájdalommal fog rá visszaemlékezni. Ugyanily fájó benyomásokkal búcsúzom el én is a nagy jövő elé siető Rákosfalvától. Budapest, augusztus 81. A Jellasics-ezred. A »Nemzet« s a »Pester Lloyd« esti lapjai ma a következő egyforma szö­vegű táviratot közlik Zágrábból: A gróf Jellasics nevét viselő gyalogezred egész tisztikara Samo­­borból, hol gyakorlatait tartotta, a novidvor­i kas­télyhoz kirándult s az ezred nevében fehér-zöld szalagos diszes koszorút helyezett gróf Jellasics József egykori horvát bánnak s az ezred tulajdo­nosának sirjára. Ez alkalommal Ivanossieh ezredes beszédet tartott, melyben az elhunytnak a csá­szár és a trón iránt tanúsított érdemeit méltatta. A »Pester Lloyd« e távirathoz a következő kommentárt fűzi : Hát csakugyan nem érnek nálunk véget a katonai affairek ? Még nincs felderítve az cseláv­­ügy és nem szakadt vége, és már­is a Jella­sics-ezred egy újabb aktusáról érkezik jelentés, mely a Janszky-esettel való végzetes hasonlatos­ságánál fogva nagyon is alkalmas arra, hogy a kedélyeket itt kínos izgalomba hozza. A nevezett ezred egész tisztikara a tegnapi napot Jelasics bán sírjánál tüntetésre használta fel, zöld-fehér szalagú koszorút tett le és az ezred parancsnoka beszédet mondott, melyben dicsérte Jellasics ér­demeit »a császár és trón körül«. Örömmel látnák, ha e­lir koholtnak bizonyulna, sajnos azonban, nincs okunk arra, hogy annak megbízhatóságában kételkedjünk és ha lehetségesnek tartjuk is, hogy az esemény autentikus leírása azt enyhébb vilá­gosságban fogja feltüntetni, még ily feltevés mellett is csak mélyen lehangoló benyomást kelthet. — Mi indította tisztikarát éppen an­nak az ezrednek, mely az utóbbi időben oly kellemetlen szóbeszédre adott okot, oly manifesz­­táczióra, melyről az analóg Janszky-eset után tudni kellett, mint fogadják azt Magyarország po­litikai köreiben? Tévedés-e ez, vagy kihívás? Hi­vatkozzék bár a tisztikar arra, hogy csak emlékét tisztelte meg annak, a férfiúnak, kinek nevét viseli és hogy minden politikai és nemzeti tenden­­cziától menten csak kötelességének akart eleget tenni; de vájjon, tekintve a még függőben levő fiumei affairet, szabad volt-e újabb félreértésekre alkalmat nyújtani ? Vájjon szabad volt-e akár a kegyelet lerovása iránti hálát is többre be­csülni, mint a magyar nemzet jogos érzékeny­sége iránti tekintett, és vájjon egyáltalában szabad volt-e alkalmat teremteni, mely által a múlt sötét emlékei ismét felidéztetnek és a szenvedélyek lángra gyúlnak ? Ily esemé­nyekkel szemben lehetne-e csodálni, ha a magyar nép és a hadsereg közti benső egyetértés ellenei megerősödnek és a hadsereg mai szervezetének ba­rátai elvesztenék bátorságukat és erélyüket a sze­­paratisztikus törekvések legyőzésére. Az ezreddel magával e fölött vitatkozni nem igen vezetne ered­ményre , de feltolul a kérdés, mint gondolkodnak ez ügyben a hadsereg vezető körei és mit képzel­jen az ember a hadsereg szelleméről és fegyelmé­ről, ha az ilyen események az irányadó körök in­­tenczióival ellentétben állanak. Nem bírjuk felté­telezni, hogy a hadsereg vezető körei egyetértené­­nek bármely oly eljárással, mely azt a látszatot kelthetné, mintha a politikai és nemzeti ellentétek a hadseregbe is behatoltak volna, mintha a mi kö­zös hadseregünkben egyáltalában lennének politi­záló tisztek, vagy mintha jogosultak lennének a panaszok, melyek országgyűlésünkön a hadsereg szelleméről oly gyakran elhangzanak. De ha e felte­vés lehetetlen, mire véljük, hogy az ily események mégis megtörténhetnek? Nem lehet oly könnyen elsiklani ez ellenmondás felett. Az események cso­dálatraméltó találkozása, hogy az eset éppen abban az időben történik, a­midőn a hadügyminisztérium­ból propagandát csinálnak a hadügyi kiadások je­lentékeny emelése érdekében; ily jelenségekkel szemben meglesz-e majd az eltökéltség, hogy a tör­vényhozás és a nép áldozatkészségére appelláljanak? És mily kedvező időt választottak az ilyféle tünte­tésekre már a külügyi helyzetre való tekintettel is.

Next