Pesti Napló, 1892. december (43. évfolyam, 332-370. szám)

1892-12-03 / 334. szám

334. szám. Budapest, 1892. Szombat, deczember 3. 43. évi folyam: Szerkesztésos : Verencziak-tere, Ath­enaea m-4 p fi 1 • 1. A top SZGyeaj részét illető minden közlemény : ■zerksaatméghan intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kisbé­ki T Etal: I Perencziek-tere, Athenaea m-épt 1 • 4. A top anyagi részét ilető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap*, Előfizetési feltételek : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestem kétszer házhoz hordva: Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 irt 50 kr. —­­ hónapra 9 ért. Ha aa esti kitdis postai klilBnkttldéne­kvéatatik, poat&h&vegrs tevőnket K kr« évuegyideoként 1 Sáriul faltUfestdiLii. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Tsapló« kiadó-taTatalábafe Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára­d kr. vidéken 5 kr. p esti lappal együtt 7 kr. A reichsrath válságban, Taaffe grófot leszavazták a parlament­ben, huszonegy szavazattal maradt kisebb­ségben, megtagadták tőle a rendelkezési ala­pot, 167 képviselő döntött ellene, 146 képvi­selő volt mellette. Ez egy nagy bukás, melynek minden alkotmányos országban kormányválság volna következménye. Ha kormányválság nem, úgy a törvényhozásnak feloszlatása. Ez azonban nemrég Ausztriában megtörtént, Taaffe har­madéve megkísérle új többséget teremteni magának, de nem sikerült, mert a német szabadelvűek megerősödve kerültek ki a választásokból, az ó-cseheket pedig az ifjú­­csehek kisöpörték, és így a kormánynak hely­zete nehezebb jen, mint volt. Másodszor ho­gyan fogná e kísérletet Taaffe megújítani? hiszen jobb eredményt sehogysem remélhet. S a császár, a békeszerető fejedelem enged­heti-e a nemzetiségek fajgyűlöletének újabb fokozását, a népszenvedélyek kitörését? Ha pedig nem oszlatja fel a reichsrathot Taaffe, hogyan fog kormányozni többség nélkül? Lemondani nem akar, az udvar sem akarja, hogy a parlamentben bukjék az ő kegyencze, az udvarról kinevezett minisztérium. Hiszen nálunk is az udvarnak az a törekvése, hogy a miniszterválságok a parlamenten kívül tör­ténjenek, hogy a képviselőháznak ne adassák alkalom és jog a minisztériumokat buk­tatni, melyeknek eredete és mandátuma a bécsi udvari kinevezés kegyelme ma­radjon. Ha tehát a magyar alkotmá­nyosság is ekként redukáltatik, mennyi­vel inkább törekszik az osztrák udvar arra, hogy Bécsben ne lehessen a parlament ak­kora hatalom, mely a kormányok élete felett döntsön. Ezért Taaffe gróf az ülésben a szavazás előtt kijelenté, hogy nem bánja, ha kisebb­ségben marad is, megmarad állásában és folytatni fogja politikáját. Ez kijelentésnek erős, de nagy kérdés, lehet-e ? Mert ha az op­­pozíczió kitart, úgy Taaffe alkotmányosan nem kormányozhat s váljon államcsinyra ve­­temedhetik-e, merheti-e? A bonyodalom rendkívüli. Oly nagy, hogy Magyarország és a dualizmus érintetik általa. Érezték ezt az összes pártok s maga a kormány ez okból tegnap és ma sorban jól megfon­tolt nyilatkozatokat tettek az Ausztria és Magyarország közti viszonyról. Megnyug­tatni iparkodtak Magyarországot különösen azok, kik nem szeretnek bennünket, az ifju­­csehek, Hohenwarth gróf és Schwarzenberg herczeg. Az ifju­ csehek elismerték a dualiz­must s csak azt vitatták, hogy azért Ausz­triában lehet föderalizmus. Ez tehát felhívás Magyarországhoz, hogy Csehország helyre­állítását Ausztria keretében tűrjük, semlege­sen. Hohenwarth és Schwarzenberg az osz­trák reakczió nevében iparkodtak Magyar­­országot kapac­itálni, hogy ők elismerik történeti jogainkat, és az 1867-ki kiegyezést is, — csak mi ne bolygassuk, ha ők Ausztriá­nak más formát adnak. Schwarzenberg múlt­kori fenyegető szavait odamagyarázta, hogy ha Magyarországon a függetlenségi párt ke­rekednék felül, az esetben Ausztria nem tar­taná magát a G­7-es kiegyezéshez, vagyis, a vélt forradalomra a 67-iki alkotmány fel­függesztésével felelne, a­mi alatt a bekebele­zést kell értenünk. De ha az 1867-diki ki­egyezést szépen megtartjuk, miként a sza­badelvű kormányok értelmezték, úgy ne fél­jünk semmit Schwarzenberg herczegtől, ő a magyar miniszterek vállát megveregeti. De Hohenwarth szükségesnek látta enyhébb húrokat pengetni barátjánál s kijelenté, hogy Schwarzenberg herczeg egyéni nézeteiért maga felelős. Taaffe is iparkodott korrekt lenni s némileg helyrehozta múltkori mu­lasztását nyilatkozván a viszonyról Ma­gyarországhoz és a 67-iki kiegyezés válto­zatlan fentartásáról, de oly szoros értelme­zéssel, mint a­ki erősen fogja a gyepjüt s Magyarországot féken tartja. Szóval belénk kötni nem akarnak, de tágítani sem és kilá­tásaink nincsenek, hogy ezekkel az urakkal Magyarország nemzeti követeléseit megér­tessük. A vita tehát nagyon érdekes volt s ránk nézve tanulságos, a szavazás felettébb fontos s a bekövetkezett válságos helyzet rendkívül nehéz. A válság valószínű fejlődéséről szól­nunk korai lenne, a helyzet alaposabb isme­rete nélkül. Nem véletlenül keletkezett e válság, előre látták, szándékosan idézték fel, kimenetele tehát elő van készítve. Annál ve­szedelmesebbnek kell azt tartanunk. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Nemzeti színház.­ ­»4 Kapivár«. — Száz aranynyal jutalmazott ,történeti vígjáték 3 felvonásban. — Irta Gabányi Árpád. — Először adták a nemzeti színházban f. hó 2-án.) »História magistra vitae«. Tudja ezt már az első osztályba járó gimnazista is, mert a mai kis diákok latin gyakorlatai közt ez a nagy mondás áll mindjárt az első lapokon. (Mi annak idején Szepessyből a »vae tibi ridenti«-t tanultuk leg­először, — azt a mondatot, mely így kezdődik: »jaj néked nevető—«; talán azért, mert akkor több és egészségesebb nevetés hangzott, mint ebben az ideges, szenzácziós »fin de siécle« kor­szakban és a jó öreg Szepessy ezzel a mementóval szükségesnek vélte fékezni a rakonczátlan ifjúság túlságos nevető kedvét). A történet az élet mestere,­­ de a történeti drámák szerzői csak ritkán azok. A legtöbben kö­zülök álarcz-kölcsönző intézetnek tekintik a his­tóriát. Nem azért fordulnak hozzá, hogy mély és örök igazságokat merítsenek belőle, hanem hogy kölcsön kérjenek tőle néhány csillogó díszruhát, néhány fényes vértet, néhány impozáns bíborpa­­lástot. Ezeket a »históriai uras­ágoktól levetett« értékes ruhadarabokat azután ráhúzzák azokra a babákra, a­kiket műhelyeikben tuc­atszámra ké­szítenek ; kezükbe veszik a drótot, mely a törté­neti hűséggel felöltöztetett csinos ba­bákat élő emberekhez hasonló mozgásra kénysze­ríti és elkezdődik az irodalmi has­beszélés, olyan virtuozitással, hogy a közönség megesküdnék rá, hogy most nem a szerző egymaga beszél 15 — 16 szereplő helyett, hanem maguk a cziczomás babák perorálnak »örömben, búban«, mint szegény Hu­nyadi László mondja. Talán a Beaumarchais csipős szája jegyezte meg (lehet, hogy nem ő, hanem más, de az aper­­sza igaz marad) bizonyos operaszövegekről: »A mi versnek már olyan ostoba, hogy szavalni lehetet­len, azt zenére teszik és eldalolják.«­­ Ugyanezt ilyenformán variálhatnók a történeti darabok egész légiójára: »A mi cselekvény és lélektan dolgá­ban annyira abszurd, hogy a mai világ keretében sehogysem állhatna meg, azt históriai kosz­tümbe öltöztetik és történeti drámát csinálnak belőle.« A­mi előttünk történik, azzal szemben szi­gorú kritikusok vagyunk; azt szkeptikusan bon­­czoljuk, elemezzük és egy hajszálnyit sem vagyunk hajlandók engedni a pszichológia törvényeiből. Jaj a kontárnak, jaj a vakmerőnek, a­ki e törvényeket nem respektálja. Ellenben a legtöbb badarság, hó­bort, szeszély azonnal valóbb szinüvé lesz, mihelyt históriai mezbe bujtatják; hajlandók vagyunk hinni, hogy ez meg ez a furcsa dolog megtörtén­hetett, mihelyt kirántják lábaink alól a jelenkort és olyan embereket mutogatnak, a­kik ezelőtt 500 évvel éltek és ötös jambusokban kértek egy adag rostélyost. Lám, erre spekulál sok történeti dráma szerzője, a­ki talán eklatáns bukásnak tenné ki magát, ha egy darabka életet fejtene a mai vi­lágból. Dicséret a kivételeknek. Újabb drámaíróink történeti darabjai közt vannak fényes alkotások. Bartók drámáiban megelevenedik a história s a múlt század alakjai élnek, mintha közülünk valók volnának. Csillogó kosztümjeikben az örök embe­rit látjuk. Beszélgetésük nem dialógba szedett le­véltári kivonat, hanem a szerelem, a fájdalom, a harag, a bosszúvágy, a gyűlölség eleven vibrá­­cziója, megkapó, igaz kitörése. G­a­b­á­n­y­i Árpádot nem érheti az a gyanú, hogy azért fordult a história gazdag ruhatá­rához, mert nem tudja festeni a modern életet, mert nem mer olyan térre lépni, a­hol minden intelligens nézőt szigorú ellenőrképpen talál ma­gával szemközt. Ellenkezőleg. Eddigi sikereit ép­pen modern tárgyú darabjainak köszönheti. Ga­­bányinak minden íze modern. A mai társadalom­ban van otthon és ha történeti darabot ir, az in­kább egy kis exkurzió, egy kis poétai kirándulás a Parnasszus magasabb csúcsai felé,­­ egy kis lo­vaglás a Kóczán-díj vagy a Teleki-díj 100 ara­nyáért. Ha Gabányi történeti darabot ír, egyben bizonyosak lehetünk: abban, hogy közel marad az élethez és nem marad nagyon messze az igaz­ságtól. A »Kapivár« ebben az évben nyerte meg az akadémia 100 aranyát (paragrafus nélkül) és a darab meséje még élénk emlékezetében lehet azoknak, akik a Teleki-pályázatról szóló jelentést olvasták. Itt csak röviden rekapituláljuk az Apafy, erdélyi fejedelem korában játszó cselekvényt, mely fővonásaiban a következő: Kapi György harmincz­­két év óta bírja haszonbérben Balassa Imre erdélyi várát és az ahhoz tartozó domíniumot. Balassa Ma­gyarországon mulat s Erdélybe csak akkor vetődik, mikor Wesselényi nádorral összevesz és száműzött­­ként menekül Transsylvániába. Kapi György író­deákja Balassa levéltárából elcseni ura részére a haszonbérleti szerződést s mivel Balassa írás híján nem bizonyíthatja be tulajdonjogát, Kapi György a várat a sajátjának jelenti ki és Balassa Imrét pimasz kárörömmel elkergeti a tulajdon várából. Balassa, aki olyan Don Caesar de Bazán-féle joviá­lis, pompás kedélyű gavallér, Apaffy udvarába megy és a részeges nagy úrral rendkívül megkedvelteti magát; de Kapi György, a rossz lelkű intrikus, kiveti ebből az erősségéből is. Balassa börtönbe ke­rül és a fejedelem tanácsa örökös rabságra ítéli. Ekkor jön a nagy fordulat Don Balassa Caesar ja­vára. Az íródeák nem a valódi szerződést adta át Kapi Györgynek, hanem csak a szerződésről vett másolatot; a valódi szerződést magának Balassá­­nak adja át a börtönben azzal a meglepő kijelen­téssel, hogy ő becsületes, honett férfiú és az okirat­tal csak azért manővíírozott úgy, hogy annál na­gyobb legyen a Kapi György uram felsülése, a­kit 10 esztendő óta gyűlöl, mert székely tu­­tajos apjának egy alkalommal patkót vere­tett a mezítelen talpaira. Don Balassa Caesar természetesen kiszabadul a kóterból, visszakapja várát, feleségül veszi Erdély legszebb szüzét, Barcsay Juditot és határtalan jó kedvében meg­bocsát a lefőzött Kapinak is, hogy az »Ende gut, Alles gut,« pompás hangulatából semmi se hiá­nyozzék. Gabányi ebben a darabban szerencsésebben aknázta ki a magyar történetet, mint »Pogány ma­gyarok« czimű ősmagyar tragédiájában. A históriai háttért stúdiummal rakta össze sok apró történeti részletből és­­bizonyos ódon zamatja van az egész­nek, kivált az első és második felvonásban. Csak egy nagyon is érezhető hiányt kell sze­mére hánynunk: ebben a vígjátékban nincs elég­­ vígjáték. Kapi György közönséges gaz­ember, a kisegyházba és nem vígjá­­tékba való. Még akkor sem élvezhető az ilyen r­ádiózus figura, ha javára írjuk Újházi összes mód­­­kait és e kitűnő színész elpusztíthatatlan kedves­ségét, melyben — mint valami csodaforrásban — a beteg is egészséges lesz, a visszataszító is élvez­hetővé kerekedik ki. Kapi György egész cselszö­­vénye durva, embertelen és vígjátéki légkör kifej­tésére éppenséggel nem alkalmas. A komédia pajkos, kedves hangulata lehetetlenné válik ott, hol a néző diszkultálva van. Épp oly kevéssé vígjátéki elem a permanens részegség. — Az, hogy Apafy Mihály reggel­től estig ivott, megfelel a históriai igazság­nak, de állandóan berúgott, tökrészeg emberek fölött mulatni felvonásokon keresztül legalább is mauvais­tenre. A közönség ízlése tiltakozik e kényszerítés ellen, mert a színpad végre is szín­pad és nem mintapincze. A pártában maradt vén leányok szintén nem emelik a vígjátéki hangulatot, még akkor sem, ha oly remekül játszák őket, mint Rákosi Szidi asszony a maga Bóráját. Ezzel az elcsépelt alakkal annyit mulattatnak bennünket a modern bohóza­tok, hogy történeti vígjátékokból igazán szívesen elengedjük. A tíz évig gazember és egyszerre honett beszúállóvá nemesedő székely góbé alakja is csak azért vígjátéki alak, mert V­i­z­v­á­r­y játsza. No meg egy pár jóízű mondása van, a­mit a mai pre­mieren harsogó kaczagással honoráltak. Nem nagyon vígjátéki alak a lengyel ezredes sem, a­kinek a golyó négy fogát ütötte ki, bement a száján és kijött a nyakacsigája körül. Ez a hős ezredes bekötött szájjal lép a színpadra és azt kívánja, hogy nevessünk, mikor selypítve, erőlködve, kínosan motyogva beszélni kezd! Ha ezekben megjelöltük azokat, a­mik e da­rabban nézetünk szerint jogosan kifogásolhatók, annál teljesebb elismeréssel kell adóznunk a víg­játék egyes fényoldalainak. Dialog dolgában Ga­bányi még egy művében sem emelkedett ily magas színvonalra. Kevés kivétellel az egész darabot jambusokban írta meg és a jambusok vége egyes jelenetekben rímekbe csendül. Ezek a rímes párbe­szédek oly könnyedén és természetesen folynak, annyi szellemet és poézist foglalnak magukban, hogy valóságos élvezet hallani. Ezekben nem a gyakor­lott drámaíró, nem a hatásokat ügyesen kombináló rutin beszél hozzánk az irodalmi színvonal átla­gos nyelvén, hanem az igazi költő, a­ki ihletve van és nemes inspirációt önt a verselés művésze­tébe. Az a jelenet, mikor Mária (Kapi György leg­ifjabb leánya) titkát őrizve és mégis hirdetni vágy­va beszél Barcsay Juditnak a szerelemről, magában véve is egy kis remekmű , csupa gyöngédség és bájos igazság. A definíczió anyaga nem új, mások is sokszor fejtegették a színpadon, hogy mi a va­lódi szerelem és mégis ez a magyarázat oly meg­kapó, hogy gyönyörrel hallgatjuk és nem vesz­­szük reminiszczencziának. Balassa Imre alakja is kitűnően sikerült a szerzőnek. Könnyedség, szellem, lovagiasság, pajkos kedély, elmés filozófia és tökéletes sa­­rok­ vivre olvadnak össze a 17-ik század e magyar bonvivanté-jában. Judittal való párbeszéde, tele ötlettel és humorral, a legkedvesebb párbaj, a­mit valaha színpadon vívtak élesre fent s egy­másba csapódó szavak szikrázó fegyverével. G­y­e­­nes ennek a szerepnek meg tudta adni saját­­sorsát. Mai alakítása meglepetésnek is beillett, mert ennyi kedélyt, ennyi üdeséget, ennyi szere­­tetreméltóságot kevesen vártak a Mefisztók 63 Lucziferek czinikus, rideg ábrázolójából. Ő volt a darab központja és elsőségét mindvégig a legna­­gyobb könnyűséggel tartotta meg, noha kitűnő ensemble vette körül. Az előadás épp oly gondos és jeles volt, mint a kiállítás és a rendezés. Erősebben kidombo­rodó szerep a Gyenesén és Újházién kívül alig van, de azt, a­mit a szerző rájuk bízott, valameny­­nyi közreműködő teljes buzgalommal aknázta ki. Bercsényinek (Apafi) talán a legnehezebb feladata volt, mert nehéz dolog megtartani a fe­jedelmet a részeg emberben és elkerülni a dur­vaságot a kótyagos indulatosság beszámíthatat­­lanságában. Bercsényi mind akettőt megcselekedte. Újházi büszke lehet arra, hogy a közön­séget legtöbbször és legjobban ő kac­agtatta meg, noha szerepe — mint már jeleztük — nagy mértékben visszataszító. Hegy­esi Mari (Bar­csay Judit), Nagy Ibolyka (Mária), Helvey Laura (Bornemissza Anna), Tolnainé, Hor­váth Zoltán és valamennyi apró szereplő dicsé­retet érdemel. Sánthát a jószű porkoláb szere­pében külön felemlítés illeti. Szerzőt legzajosab­ban az első felvonás után hívták és szerző helyett ezúttal nem a rendező mondott köszönetet, hanem ő maga jött ki mosolygó, rokonszenves­ebbé ábrá­zatával. Ábrányi Emil, Budapest, decz. 2. Ma délben több óráig tartó minisztertanács volt. Eötvös és Polonyi. Mint a »M. É.« jelenti, Eötvös Károly képviselő ma délelőtt látogatást tett Polonyi Géza képviselőnél és több mint két órai eszmecserét folytatott vele a párt ügyeit illetőleg, mely alkalommal a függetlenségi és 48-as párt e két jeles tagja teljes egyetértésre jutott. A Brisson-kabinet, a ma este érkezett táviratok szerint, nem fog megalakulni. Párisból ugyanis azt sürgönyzik, hogy Brisson a köztársaság elnöke előtt kijelentette, hogy nem képes az új miniszté­riumot összeállítani, s ennek folytán a nyert meg­bízásról lemondott. Mindenesetre nehéz lett volna neki átvenni a minisztertanács elnökségét addig, míg a Panama-ügyben kiküldött bizottság fel­adatát be nem végezte. E bizottságnak elnöke tudvalevőleg Brisson s ha ő lett volna az új ka­binet elnöke, le kellett volna mondania a bizott­ság elnökségéről, a­mi a jelenlegi helyzetben, mi­dőn a bizottság működését minden oldalról meg­támadják, teljesen megrendítette volna a bizott­ság tekintélyét. Bizonyára erre való tekintettel nyilatkozott Brisson már tegnapelőtt úgy, látva főleg eddigi lépéseinek sikertelenségét, hogy ő a kabinetet csak megalakítani akarj­a, de nem kíván annak elnöke, sőt tagja sem lenni, hanem Carnotra, illetőleg a tárczát vállalt miniszterekre bizza, hogy válaszszanak esetleg maguk közül elnököt. A kormányválság megoldása tehát ismét el van odázva s lehetséges, hogy ugyanaz a helyzet áll elő, mint 1886-ban, midőn több mint másfél hétig nem tudott a kormány megalakulni. E­köz­ben Párisban mind nagyobb aggodalmakat kelt az a veszedelmes hatalomkor, melyet e vizsgáló bi­zottság arrogál magának. A ma érkezett párisi lapok legnagyobb része azon félelmének ad kifeje­zést, hogy ha e bizottság tovább is az eddigi mó­don folytatja működését, a forradalmi önkényura­lom letűnt napjai térhetnek ismét vissza, melyek­ben parlamenti bíróságok korlátlan hatalommal ítéltek elevenek és holtak fölött. Lapunknak már múlt keddi számában utaltunk erre s kiemeltük akkor azt is, hogy az egyéni jogbiztonságra mily kiszámíthatlan veszélyeket rejt magában az, ha egy politikai, bár szűkebb körű testület, a bün­tető bíráskodásnak akár csak azon részét vonja magához, mely a vizsgálatban áll. Jeleztük akkor, hogy a franczia bűnvádi eljárás nemcsak nem ismeri, hanem egyenesen kizárja a nyilvános­ságot, sőt a periratok nyilvános közlésének el­tiltásáról szóló 1881-ik évi törvény 38-ik czik­­ke büntetést szab arra, a­kik a törvény ezen tilalmát megszegi. Már most a Panama-ügyben kiküldött parlamenti vizsgáló bizottság nemcsak átkérte az ügyészségtől a vizsgálati iratokat, ha­nem a vizsgálóbírót is maga elé idézte felvilágosí­tások adása czéljából, a­mi a törvény által tiltva van. Ehhez még csak az kell, hogy ez a vizsgáló­­bizottság az elhunyt Re­iach báró holttestének exhumálását is foganatosítsa s akkor valóban nem lehet tudni, hogy hol fog e bizottság megállapod­ni. Ezen eljárás ellen a párisi főtörvényszék elnö­ke, P­e­r­­­v­­­e­r, máris tiltakozott, kijelentvén, hogy sem ő, sem a bíróság bármely tagja nem hatal­mazta fel a vizsgálóbírót arra, hogy a parlamenti bizottság előtt ennek megidézésére megjelenjen s ha ott megjelent és felvilágosításokat adott, ezt csak a saját egyéni felelősségére tette. A párisi ügyvédi kamara elnöke több kartársával egyetem­ben szintén erélyes hangon tartott tiltakozást in­tézett a főügyészhez, melyben kifejtik, hogy a parlament nem áll a törvények fölött.­­ A hatal­mak elkülönítésének nagy elvét döntötte romba a franczia képviselőház vizsgálóbizottsága s bármi­lyen minisztérium alakuljon meg, bizonyos, hogy ha a parlamenti bizottságot működésében nem fogják a törvények korlátai közé utalni, ez a vizs­gálóbizottság nagyobb hatalom lesz Francziaor­­szágban, mint a minisztérium s e felelősség nél­küli hatalom félelmetessége joggal megdöb­bentheti a higgadtan gondolkozó franczia poli­tikusokat. Bírák nyugdíjazása és a fizetési meghagyás. Az állami tisztviselők nyugdíjazásáról szóló törvény a bírákra és ügyészekre nézve oly intézkedést tartalmaz, mely a bírói szer­vezet magasabb fokozatain nemcsak nem volt indokolható, de egyfelől az igazságszol­gáltatás érdekeit sértette, másfelől a bírói függetlenség követelményeivel éppen e kör­ben nem volt összeegyeztethető. E törvény­­czikk kimondta, hogy a bíró épp úgy, mint a többi állami tisztviselő 65-ik körévének elértével nyugdíjazható. Szinte észrevétle­nül futott bele e rendelkezés a nyugdíj­tör­­vénybe, de azóta állandó felszólalások tárgyát képezte. A kép­visel­őház tegnapi ülésében fogadta el azt a törvényjavaslatot, mely ennek az álla­potnak, ha törvényerőre fog emelkedni, ott vet véget, a­hol e rendelkezés súlya a legkí­­nosabban volt érezhető. Mert míg az alsóbb fórumokon, a­hol kivált jelenlegi eljárási szabályaink mellett, a fokozott munkára ké­pesítő fizikai erő egyik első rendű kellék, valamiképen indokolható volt a nyugdíj­tör­vénynek ez az intézkedése, addig a legma­gasabb bírói és ügyészi rangfokozatokban, a­hol éppen a hosszú bírói pályán szerzett és kiforrott tapasztalás az, mely egyedül képes megtalálni az igazságot és úgy a materiális, mint a perjogi bonyodalmakból kivezető he­lyes utat, az nem volt fentartható. Legke­­vésbbé akkor, midőn végre talán el fogjuk érni azt az állapotot, melyben ezek a bírák megsza­badulnak a most reájuk háruló fizikai mun­ka óriási súlyának jó részétől és az előreha­ladt kor megedzett és megtisztult bírói böl­­cseségét minden más tehertől felmentve ál­dozhatják nemes hivatásuknak. Mert erre és főleg erre van szükség a legmagasabb bírói rangfokozatokon s éppen ez a pótolhatlan erő az, mely mint a hajlott kor tiszteletben megőszült fürtjeinek ezüst­­fényében tündöklő magisztratuális erény je­lentkezik a legmagasabb kuruk­i székeken, ha ama korhatár törvénykönyvünkből kitö­röltetik, de vagy teljesen eltűnik, vagy meg­zsibbasztva nem lesz képes erejét kifejteni ha ez a korhatár a nyugdítörvényben benn­marad. A magunk részéről e tekintetben annak, a rendszernek adózunk hódolattal, mely nem ismer a főbírói állásokon semmiféle kor­határt. Egyfelől ez, másfelől az előléptetési rendszernek teljes mellőzése az, mely az igazi bírói függetlenségnek leglényegesebb korolláriumait alkotja meg. Ha jól emléke­zünk, Tocqueville mondja egyik munkájában azt az ancien régime bíráiról, hogy függet­lenek voltak, mert nem távolíthatták el őket bírói állásukból és nem várhattak előlépte­tést ; míg a modern kor kihajtotta a bírákat a közigazgatásból a két hatalomkor elválasz­tásának tetszetős jelszava alatt, de az igaz­ságszolgáltatás közegeit a közigazgatási ha­talom alá terelte a korhatár megállapítása és a fizetési fokozatok végtelen létrája segé­lyével, saját czéljaira kizsákmányolva a meg­élhetésnek ösztönét. És ebből a szempontból értjük azt a felháborodást, melyet a második császárság 1852-iki hires rendelete keltett fel a fran­­cziák között, midőn kimondta, hogy a biró 70-ik életévének betöltésével, a semmitőszék tanácsosa pedig 75-ik évének betöltésével nyugdíj­azható, a­mely rendelet ép úgy, mint az 1810. ápril 10-iki dekrétum politikai czé­­lokból a franczia bírói kart legkimagaslóbb díszeitől, az ország bizalma által környe­zeti patriarcháitól fosztotta meg; valamint csodálattal látjuk azt a határtalan tisztele­tet, melylyel az angol társadalom ma inkább, mint valaha, az agg lord Colberidget, Anglia főbiráját, lord Eshert, a hajlott korú Mas­­tert, lord Wenyst, Bramwellt stb. környezi. A­ki csak egyszer hallotta őket a londoni főtörvényszéki fényes palota term­­ében, vagy a Central criminal Courtban ítéletet mon­dani, vagy az esküdteknek a chargeot adni, az lelke mélyében maga is érezte a hatást, melyet az angol bírói kar e nagy alakjai, kik életük alkonyán nálunk nem is sejtett terhes bírói munkát végeznek, az ottani társada­lomra folyton gyakorolni képesek. Nekünk azonban számolni kell a mi viszonyainkkal s azzal, hogy éghajlatunk, vagy talán fajunk s az a munka, melyen bi­­ráink kínosan átküzdik magukat, mig főbí­rói polczot érnek el, gyorsabban koptatja az idegeket s az előzmények után valóságos vívmánynak kell tekintenünk, hogy sikerült végre visszaállítani legalább azt a korhatárt, mely az 1885-ik évi nyugdíjtörvényt meg­előzőleg érvényben volt és sikerült visz­­szaállítani legalább a kúria itélőbiráira, va­lamint azokra az itélőbirákra és az ügyészség

Next