Pesti Napló, 1892. december (43. évfolyam, 332-370. szám)
1892-12-03 / 334. szám
334. szám. Budapest, 1892. Szombat, deczember 3. 43. évi folyam: Szerkesztésos : Verencziak-tere, Athenaea m-4 p fi 1 • 1. A top SZGyeaj részét illető minden közlemény : ■zerksaatméghan intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kisbéki T Etal: I Perencziek-tere, Athenaea m-épt 1 • 4. A top anyagi részét ilető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap*, Előfizetési feltételek : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestem kétszer házhoz hordva: Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 irt 50 kr. — hónapra 9 ért. Ha aa esti kitdis postai klilBnkttldénekvéatatik, poat&h&vegrs tevőnket K kr« évuegyideoként 1 Sáriul faltUfestdiLii. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Tsapló« kiadó-taTatalábafe Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Árad kr. vidéken 5 kr. p esti lappal együtt 7 kr. A reichsrath válságban, Taaffe grófot leszavazták a parlamentben, huszonegy szavazattal maradt kisebbségben, megtagadták tőle a rendelkezési alapot, 167 képviselő döntött ellene, 146 képviselő volt mellette. Ez egy nagy bukás, melynek minden alkotmányos országban kormányválság volna következménye. Ha kormányválság nem, úgy a törvényhozásnak feloszlatása. Ez azonban nemrég Ausztriában megtörtént, Taaffe harmadéve megkísérle új többséget teremteni magának, de nem sikerült, mert a német szabadelvűek megerősödve kerültek ki a választásokból, az ó-cseheket pedig az ifjúcsehek kisöpörték, és így a kormánynak helyzete nehezebb jen, mint volt. Másodszor hogyan fogná e kísérletet Taaffe megújítani? hiszen jobb eredményt sehogysem remélhet. S a császár, a békeszerető fejedelem engedheti-e a nemzetiségek fajgyűlöletének újabb fokozását, a népszenvedélyek kitörését? Ha pedig nem oszlatja fel a reichsrathot Taaffe, hogyan fog kormányozni többség nélkül? Lemondani nem akar, az udvar sem akarja, hogy a parlamentben bukjék az ő kegyencze, az udvarról kinevezett minisztérium. Hiszen nálunk is az udvarnak az a törekvése, hogy a miniszterválságok a parlamenten kívül történjenek, hogy a képviselőháznak ne adassák alkalom és jog a minisztériumokat buktatni, melyeknek eredete és mandátuma a bécsi udvari kinevezés kegyelme maradjon. Ha tehát a magyar alkotmányosság is ekként redukáltatik, mennyivel inkább törekszik az osztrák udvar arra, hogy Bécsben ne lehessen a parlament akkora hatalom, mely a kormányok élete felett döntsön. Ezért Taaffe gróf az ülésben a szavazás előtt kijelenté, hogy nem bánja, ha kisebbségben marad is, megmarad állásában és folytatni fogja politikáját. Ez kijelentésnek erős, de nagy kérdés, lehet-e ? Mert ha az oppozíczió kitart, úgy Taaffe alkotmányosan nem kormányozhat s váljon államcsinyra vetemedhetik-e, merheti-e? A bonyodalom rendkívüli. Oly nagy, hogy Magyarország és a dualizmus érintetik általa. Érezték ezt az összes pártok s maga a kormány ez okból tegnap és ma sorban jól megfontolt nyilatkozatokat tettek az Ausztria és Magyarország közti viszonyról. Megnyugtatni iparkodtak Magyarországot különösen azok, kik nem szeretnek bennünket, az ifjucsehek, Hohenwarth gróf és Schwarzenberg herczeg. Az ifju csehek elismerték a dualizmust s csak azt vitatták, hogy azért Ausztriában lehet föderalizmus. Ez tehát felhívás Magyarországhoz, hogy Csehország helyreállítását Ausztria keretében tűrjük, semlegesen. Hohenwarth és Schwarzenberg az osztrák reakczió nevében iparkodtak Magyarországot kapacitálni, hogy ők elismerik történeti jogainkat, és az 1867-ki kiegyezést is, — csak mi ne bolygassuk, ha ők Ausztriának más formát adnak. Schwarzenberg múltkori fenyegető szavait odamagyarázta, hogy ha Magyarországon a függetlenségi párt kerekednék felül, az esetben Ausztria nem tartaná magát a G7-es kiegyezéshez, vagyis, a vélt forradalomra a 67-iki alkotmány felfüggesztésével felelne, ami alatt a bekebelezést kell értenünk. De ha az 1867-diki kiegyezést szépen megtartjuk, miként a szabadelvű kormányok értelmezték, úgy ne féljünk semmit Schwarzenberg herczegtől, ő a magyar miniszterek vállát megveregeti. De Hohenwarth szükségesnek látta enyhébb húrokat pengetni barátjánál s kijelenté, hogy Schwarzenberg herczeg egyéni nézeteiért maga felelős. Taaffe is iparkodott korrekt lenni s némileg helyrehozta múltkori mulasztását nyilatkozván a viszonyról Magyarországhoz és a 67-iki kiegyezés változatlan fentartásáról, de oly szoros értelmezéssel, mint aki erősen fogja a gyepjüt s Magyarországot féken tartja. Szóval belénk kötni nem akarnak, de tágítani sem és kilátásaink nincsenek, hogy ezekkel az urakkal Magyarország nemzeti követeléseit megértessük. A vita tehát nagyon érdekes volt s ránk nézve tanulságos, a szavazás felettébb fontos s a bekövetkezett válságos helyzet rendkívül nehéz. A válság valószínű fejlődéséről szólnunk korai lenne, a helyzet alaposabb ismerete nélkül. Nem véletlenül keletkezett e válság, előre látták, szándékosan idézték fel, kimenetele tehát elő van készítve. Annál veszedelmesebbnek kell azt tartanunk. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Nemzeti színház. »4 Kapivár«. — Száz aranynyal jutalmazott ,történeti vígjáték 3 felvonásban. — Irta Gabányi Árpád. — Először adták a nemzeti színházban f. hó 2-án.) »História magistra vitae«. Tudja ezt már az első osztályba járó gimnazista is, mert a mai kis diákok latin gyakorlatai közt ez a nagy mondás áll mindjárt az első lapokon. (Mi annak idején Szepessyből a »vae tibi ridenti«-t tanultuk legelőször, — azt a mondatot, mely így kezdődik: »jaj néked nevető—«; talán azért, mert akkor több és egészségesebb nevetés hangzott, mint ebben az ideges, szenzácziós »fin de siécle« korszakban és a jó öreg Szepessy ezzel a mementóval szükségesnek vélte fékezni a rakonczátlan ifjúság túlságos nevető kedvét). A történet az élet mestere, de a történeti drámák szerzői csak ritkán azok. A legtöbben közülök álarcz-kölcsönző intézetnek tekintik a históriát. Nem azért fordulnak hozzá, hogy mély és örök igazságokat merítsenek belőle, hanem hogy kölcsön kérjenek tőle néhány csillogó díszruhát, néhány fényes vértet, néhány impozáns bíborpalástot. Ezeket a »históriai uraságoktól levetett« értékes ruhadarabokat azután ráhúzzák azokra a babákra, akiket műhelyeikben tucatszámra készítenek ; kezükbe veszik a drótot, mely a történeti hűséggel felöltöztetett csinos babákat élő emberekhez hasonló mozgásra kényszeríti és elkezdődik az irodalmi hasbeszélés, olyan virtuozitással, hogy a közönség megesküdnék rá, hogy most nem a szerző egymaga beszél 15 — 16 szereplő helyett, hanem maguk a cziczomás babák perorálnak »örömben, búban«, mint szegény Hunyadi László mondja. Talán a Beaumarchais csipős szája jegyezte meg (lehet, hogy nem ő, hanem más, de az apersza igaz marad) bizonyos operaszövegekről: »A mi versnek már olyan ostoba, hogy szavalni lehetetlen, azt zenére teszik és eldalolják.« Ugyanezt ilyenformán variálhatnók a történeti darabok egész légiójára: »A mi cselekvény és lélektan dolgában annyira abszurd, hogy a mai világ keretében sehogysem állhatna meg, azt históriai kosztümbe öltöztetik és történeti drámát csinálnak belőle.« Ami előttünk történik, azzal szemben szigorú kritikusok vagyunk; azt szkeptikusan bonczoljuk, elemezzük és egy hajszálnyit sem vagyunk hajlandók engedni a pszichológia törvényeiből. Jaj a kontárnak, jaj a vakmerőnek, aki e törvényeket nem respektálja. Ellenben a legtöbb badarság, hóbort, szeszély azonnal valóbb szinüvé lesz, mihelyt históriai mezbe bujtatják; hajlandók vagyunk hinni, hogy ez meg ez a furcsa dolog megtörténhetett, mihelyt kirántják lábaink alól a jelenkort és olyan embereket mutogatnak, akik ezelőtt 500 évvel éltek és ötös jambusokban kértek egy adag rostélyost. Lám, erre spekulál sok történeti dráma szerzője, aki talán eklatáns bukásnak tenné ki magát, ha egy darabka életet fejtene a mai világból. Dicséret a kivételeknek. Újabb drámaíróink történeti darabjai közt vannak fényes alkotások. Bartók drámáiban megelevenedik a história s a múlt század alakjai élnek, mintha közülünk valók volnának. Csillogó kosztümjeikben az örök emberit látjuk. Beszélgetésük nem dialógba szedett levéltári kivonat, hanem a szerelem, a fájdalom, a harag, a bosszúvágy, a gyűlölség eleven vibrácziója, megkapó, igaz kitörése. Gabányi Árpádot nem érheti az a gyanú, hogy azért fordult a história gazdag ruhatárához, mert nem tudja festeni a modern életet, mert nem mer olyan térre lépni, ahol minden intelligens nézőt szigorú ellenőrképpen talál magával szemközt. Ellenkezőleg. Eddigi sikereit éppen modern tárgyú darabjainak köszönheti. Gabányinak minden íze modern. A mai társadalomban van otthon és ha történeti darabot ir, az inkább egy kis exkurzió, egy kis poétai kirándulás a Parnasszus magasabb csúcsai felé, egy kis lovaglás a Kóczán-díj vagy a Teleki-díj 100 aranyáért. Ha Gabányi történeti darabot ír, egyben bizonyosak lehetünk: abban, hogy közel marad az élethez és nem marad nagyon messze az igazságtól. A »Kapivár« ebben az évben nyerte meg az akadémia 100 aranyát (paragrafus nélkül) és a darab meséje még élénk emlékezetében lehet azoknak, akik a Teleki-pályázatról szóló jelentést olvasták. Itt csak röviden rekapituláljuk az Apafy, erdélyi fejedelem korában játszó cselekvényt, mely fővonásaiban a következő: Kapi György harminczkét év óta bírja haszonbérben Balassa Imre erdélyi várát és az ahhoz tartozó domíniumot. Balassa Magyarországon mulat s Erdélybe csak akkor vetődik, mikor Wesselényi nádorral összevesz és száműzöttként menekül Transsylvániába. Kapi György íródeákja Balassa levéltárából elcseni ura részére a haszonbérleti szerződést s mivel Balassa írás híján nem bizonyíthatja be tulajdonjogát, Kapi György a várat a sajátjának jelenti ki és Balassa Imrét pimasz kárörömmel elkergeti a tulajdon várából. Balassa, aki olyan Don Caesar de Bazán-féle joviális, pompás kedélyű gavallér, Apaffy udvarába megy és a részeges nagy úrral rendkívül megkedvelteti magát; de Kapi György, a rossz lelkű intrikus, kiveti ebből az erősségéből is. Balassa börtönbe kerül és a fejedelem tanácsa örökös rabságra ítéli. Ekkor jön a nagy fordulat Don Balassa Caesar javára. Az íródeák nem a valódi szerződést adta át Kapi Györgynek, hanem csak a szerződésről vett másolatot; a valódi szerződést magának Balassának adja át a börtönben azzal a meglepő kijelentéssel, hogy ő becsületes, honett férfiú és az okirattal csak azért manővíírozott úgy, hogy annál nagyobb legyen a Kapi György uram felsülése, akit 10 esztendő óta gyűlöl, mert székely tutajos apjának egy alkalommal patkót veretett a mezítelen talpaira. Don Balassa Caesar természetesen kiszabadul a kóterból, visszakapja várát, feleségül veszi Erdély legszebb szüzét, Barcsay Juditot és határtalan jó kedvében megbocsát a lefőzött Kapinak is, hogy az »Ende gut, Alles gut,« pompás hangulatából semmi se hiányozzék. Gabányi ebben a darabban szerencsésebben aknázta ki a magyar történetet, mint »Pogány magyarok« czimű ősmagyar tragédiájában. A históriai háttért stúdiummal rakta össze sok apró történeti részletből ésbizonyos ódon zamatja van az egésznek, kivált az első és második felvonásban. Csak egy nagyon is érezhető hiányt kell szemére hánynunk: ebben a vígjátékban nincs elég vígjáték. Kapi György közönséges gazember, a kisegyházba és nem vígjátékba való. Még akkor sem élvezhető az ilyen rádiózus figura, ha javára írjuk Újházi összes módkait és e kitűnő színész elpusztíthatatlan kedvességét, melyben — mint valami csodaforrásban — a beteg is egészséges lesz, a visszataszító is élvezhetővé kerekedik ki. Kapi György egész cselszövénye durva, embertelen és vígjátéki légkör kifejtésére éppenséggel nem alkalmas. A komédia pajkos, kedves hangulata lehetetlenné válik ott, hol a néző diszkultálva van. Épp oly kevéssé vígjátéki elem a permanens részegség. — Az, hogy Apafy Mihály reggeltől estig ivott, megfelel a históriai igazságnak, de állandóan berúgott, tökrészeg emberek fölött mulatni felvonásokon keresztül legalább is mauvaistenre. A közönség ízlése tiltakozik e kényszerítés ellen, mert a színpad végre is színpad és nem mintapincze. A pártában maradt vén leányok szintén nem emelik a vígjátéki hangulatot, még akkor sem, ha oly remekül játszák őket, mint Rákosi Szidi asszony a maga Bóráját. Ezzel az elcsépelt alakkal annyit mulattatnak bennünket a modern bohózatok, hogy történeti vígjátékokból igazán szívesen elengedjük. A tíz évig gazember és egyszerre honett beszúállóvá nemesedő székely góbé alakja is csak azért vígjátéki alak, mert Vizváry játsza. No meg egy pár jóízű mondása van, amit a mai premieren harsogó kaczagással honoráltak. Nem nagyon vígjátéki alak a lengyel ezredes sem, akinek a golyó négy fogát ütötte ki, bement a száján és kijött a nyakacsigája körül. Ez a hős ezredes bekötött szájjal lép a színpadra és azt kívánja, hogy nevessünk, mikor selypítve, erőlködve, kínosan motyogva beszélni kezd! Ha ezekben megjelöltük azokat, amik e darabban nézetünk szerint jogosan kifogásolhatók, annál teljesebb elismeréssel kell adóznunk a vígjáték egyes fényoldalainak. Dialog dolgában Gabányi még egy művében sem emelkedett ily magas színvonalra. Kevés kivétellel az egész darabot jambusokban írta meg és a jambusok vége egyes jelenetekben rímekbe csendül. Ezek a rímes párbeszédek oly könnyedén és természetesen folynak, annyi szellemet és poézist foglalnak magukban, hogy valóságos élvezet hallani. Ezekben nem a gyakorlott drámaíró, nem a hatásokat ügyesen kombináló rutin beszél hozzánk az irodalmi színvonal átlagos nyelvén, hanem az igazi költő, aki ihletve van és nemes inspirációt önt a verselés művészetébe. Az a jelenet, mikor Mária (Kapi György legifjabb leánya) titkát őrizve és mégis hirdetni vágyva beszél Barcsay Juditnak a szerelemről, magában véve is egy kis remekmű , csupa gyöngédség és bájos igazság. A definíczió anyaga nem új, mások is sokszor fejtegették a színpadon, hogy mi a valódi szerelem és mégis ez a magyarázat oly megkapó, hogy gyönyörrel hallgatjuk és nem veszszük reminiszczencziának. Balassa Imre alakja is kitűnően sikerült a szerzőnek. Könnyedség, szellem, lovagiasság, pajkos kedély, elmés filozófia és tökéletes sarok vivre olvadnak össze a 17-ik század e magyar bonvivanté-jában. Judittal való párbeszéde, tele ötlettel és humorral, a legkedvesebb párbaj, amit valaha színpadon vívtak élesre fent s egymásba csapódó szavak szikrázó fegyverével. Gyenes ennek a szerepnek meg tudta adni sajátsorsát. Mai alakítása meglepetésnek is beillett, mert ennyi kedélyt, ennyi üdeséget, ennyi szeretetreméltóságot kevesen vártak a Mefisztók 63 Lucziferek czinikus, rideg ábrázolójából. Ő volt a darab központja és elsőségét mindvégig a legnagyobb könnyűséggel tartotta meg, noha kitűnő ensemble vette körül. Az előadás épp oly gondos és jeles volt, mint a kiállítás és a rendezés. Erősebben kidomborodó szerep a Gyenesén és Újházién kívül alig van, de azt, amit a szerző rájuk bízott, valamenynyi közreműködő teljes buzgalommal aknázta ki. Bercsényinek (Apafi) talán a legnehezebb feladata volt, mert nehéz dolog megtartani a fejedelmet a részeg emberben és elkerülni a durvaságot a kótyagos indulatosság beszámíthatatlanságában. Bercsényi mind akettőt megcselekedte. Újházi büszke lehet arra, hogy a közönséget legtöbbször és legjobban ő kacagtatta meg, noha szerepe — mint már jeleztük — nagy mértékben visszataszító. Hegyesi Mari (Barcsay Judit), Nagy Ibolyka (Mária), Helvey Laura (Bornemissza Anna), Tolnainé, Horváth Zoltán és valamennyi apró szereplő dicséretet érdemel. Sánthát a jószű porkoláb szerepében külön felemlítés illeti. Szerzőt legzajosabban az első felvonás után hívták és szerző helyett ezúttal nem a rendező mondott köszönetet, hanem ő maga jött ki mosolygó, rokonszenvesebbé ábrázatával. Ábrányi Emil, Budapest, decz. 2. Ma délben több óráig tartó minisztertanács volt. Eötvös és Polonyi. Mint a »M. É.« jelenti, Eötvös Károly képviselő ma délelőtt látogatást tett Polonyi Géza képviselőnél és több mint két órai eszmecserét folytatott vele a párt ügyeit illetőleg, mely alkalommal a függetlenségi és 48-as párt e két jeles tagja teljes egyetértésre jutott. A Brisson-kabinet, a ma este érkezett táviratok szerint, nem fog megalakulni. Párisból ugyanis azt sürgönyzik, hogy Brisson a köztársaság elnöke előtt kijelentette, hogy nem képes az új minisztériumot összeállítani, s ennek folytán a nyert megbízásról lemondott. Mindenesetre nehéz lett volna neki átvenni a minisztertanács elnökségét addig, míg a Panama-ügyben kiküldött bizottság feladatát be nem végezte. E bizottságnak elnöke tudvalevőleg Brisson s ha ő lett volna az új kabinet elnöke, le kellett volna mondania a bizottság elnökségéről, ami a jelenlegi helyzetben, midőn a bizottság működését minden oldalról megtámadják, teljesen megrendítette volna a bizottság tekintélyét. Bizonyára erre való tekintettel nyilatkozott Brisson már tegnapelőtt úgy, látva főleg eddigi lépéseinek sikertelenségét, hogy ő a kabinetet csak megalakítani akarja, de nem kíván annak elnöke, sőt tagja sem lenni, hanem Carnotra, illetőleg a tárczát vállalt miniszterekre bizza, hogy válaszszanak esetleg maguk közül elnököt. A kormányválság megoldása tehát ismét el van odázva s lehetséges, hogy ugyanaz a helyzet áll elő, mint 1886-ban, midőn több mint másfél hétig nem tudott a kormány megalakulni. Eközben Párisban mind nagyobb aggodalmakat kelt az a veszedelmes hatalomkor, melyet e vizsgáló bizottság arrogál magának. A ma érkezett párisi lapok legnagyobb része azon félelmének ad kifejezést, hogy ha e bizottság tovább is az eddigi módon folytatja működését, a forradalmi önkényuralom letűnt napjai térhetnek ismét vissza, melyekben parlamenti bíróságok korlátlan hatalommal ítéltek elevenek és holtak fölött. Lapunknak már múlt keddi számában utaltunk erre s kiemeltük akkor azt is, hogy az egyéni jogbiztonságra mily kiszámíthatlan veszélyeket rejt magában az, ha egy politikai, bár szűkebb körű testület, a büntető bíráskodásnak akár csak azon részét vonja magához, mely a vizsgálatban áll. Jeleztük akkor, hogy a franczia bűnvádi eljárás nemcsak nem ismeri, hanem egyenesen kizárja a nyilvánosságot, sőt a periratok nyilvános közlésének eltiltásáról szóló 1881-ik évi törvény 38-ik czikke büntetést szab arra, akik a törvény ezen tilalmát megszegi. Már most a Panama-ügyben kiküldött parlamenti vizsgáló bizottság nemcsak átkérte az ügyészségtől a vizsgálati iratokat, hanem a vizsgálóbírót is maga elé idézte felvilágosítások adása czéljából, ami a törvény által tiltva van. Ehhez még csak az kell, hogy ez a vizsgálóbizottság az elhunyt Reiach báró holttestének exhumálását is foganatosítsa s akkor valóban nem lehet tudni, hogy hol fog e bizottság megállapodni. Ezen eljárás ellen a párisi főtörvényszék elnöke, Perver, máris tiltakozott, kijelentvén, hogy sem ő, sem a bíróság bármely tagja nem hatalmazta fel a vizsgálóbírót arra, hogy a parlamenti bizottság előtt ennek megidézésére megjelenjen s ha ott megjelent és felvilágosításokat adott, ezt csak a saját egyéni felelősségére tette. A párisi ügyvédi kamara elnöke több kartársával egyetemben szintén erélyes hangon tartott tiltakozást intézett a főügyészhez, melyben kifejtik, hogy a parlament nem áll a törvények fölött. A hatalmak elkülönítésének nagy elvét döntötte romba a franczia képviselőház vizsgálóbizottsága s bármilyen minisztérium alakuljon meg, bizonyos, hogy ha a parlamenti bizottságot működésében nem fogják a törvények korlátai közé utalni, ez a vizsgálóbizottság nagyobb hatalom lesz Francziaországban, mint a minisztérium s e felelősség nélküli hatalom félelmetessége joggal megdöbbentheti a higgadtan gondolkozó franczia politikusokat. Bírák nyugdíjazása és a fizetési meghagyás. Az állami tisztviselők nyugdíjazásáról szóló törvény a bírákra és ügyészekre nézve oly intézkedést tartalmaz, mely a bírói szervezet magasabb fokozatain nemcsak nem volt indokolható, de egyfelől az igazságszolgáltatás érdekeit sértette, másfelől a bírói függetlenség követelményeivel éppen e körben nem volt összeegyeztethető. E törvényczikk kimondta, hogy a bíró épp úgy, mint a többi állami tisztviselő 65-ik körévének elértével nyugdíjazható. Szinte észrevétlenül futott bele e rendelkezés a nyugdíjtörvénybe, de azóta állandó felszólalások tárgyát képezte. A képviselőház tegnapi ülésében fogadta el azt a törvényjavaslatot, mely ennek az állapotnak, ha törvényerőre fog emelkedni, ott vet véget, ahol e rendelkezés súlya a legkínosabban volt érezhető. Mert míg az alsóbb fórumokon, ahol kivált jelenlegi eljárási szabályaink mellett, a fokozott munkára képesítő fizikai erő egyik első rendű kellék, valamiképen indokolható volt a nyugdíjtörvénynek ez az intézkedése, addig a legmagasabb bírói és ügyészi rangfokozatokban, ahol éppen a hosszú bírói pályán szerzett és kiforrott tapasztalás az, mely egyedül képes megtalálni az igazságot és úgy a materiális, mint a perjogi bonyodalmakból kivezető helyes utat, az nem volt fentartható. Legkevésbbé akkor, midőn végre talán el fogjuk érni azt az állapotot, melyben ezek a bírák megszabadulnak a most reájuk háruló fizikai munka óriási súlyának jó részétől és az előrehaladt kor megedzett és megtisztult bírói bölcseségét minden más tehertől felmentve áldozhatják nemes hivatásuknak. Mert erre és főleg erre van szükség a legmagasabb bírói rangfokozatokon s éppen ez a pótolhatlan erő az, mely mint a hajlott kor tiszteletben megőszült fürtjeinek ezüstfényében tündöklő magisztratuális erény jelentkezik a legmagasabb kuruki székeken, ha ama korhatár törvénykönyvünkből kitöröltetik, de vagy teljesen eltűnik, vagy megzsibbasztva nem lesz képes erejét kifejteni ha ez a korhatár a nyugdítörvényben bennmarad. A magunk részéről e tekintetben annak, a rendszernek adózunk hódolattal, mely nem ismer a főbírói állásokon semmiféle korhatárt. Egyfelől ez, másfelől az előléptetési rendszernek teljes mellőzése az, mely az igazi bírói függetlenségnek leglényegesebb korolláriumait alkotja meg. Ha jól emlékezünk, Tocqueville mondja egyik munkájában azt az ancien régime bíráiról, hogy függetlenek voltak, mert nem távolíthatták el őket bírói állásukból és nem várhattak előléptetést ; míg a modern kor kihajtotta a bírákat a közigazgatásból a két hatalomkor elválasztásának tetszetős jelszava alatt, de az igazságszolgáltatás közegeit a közigazgatási hatalom alá terelte a korhatár megállapítása és a fizetési fokozatok végtelen létrája segélyével, saját czéljaira kizsákmányolva a megélhetésnek ösztönét. És ebből a szempontból értjük azt a felháborodást, melyet a második császárság 1852-iki hires rendelete keltett fel a francziák között, midőn kimondta, hogy a biró 70-ik életévének betöltésével, a semmitőszék tanácsosa pedig 75-ik évének betöltésével nyugdíjazható, amely rendelet ép úgy, mint az 1810. ápril 10-iki dekrétum politikai czélokból a franczia bírói kart legkimagaslóbb díszeitől, az ország bizalma által környezeti patriarcháitól fosztotta meg; valamint csodálattal látjuk azt a határtalan tiszteletet, melylyel az angol társadalom ma inkább, mint valaha, az agg lord Colberidget, Anglia főbiráját, lord Eshert, a hajlott korú Mastert, lord Wenyst, Bramwellt stb. környezi. Aki csak egyszer hallotta őket a londoni főtörvényszéki fényes palota termében, vagy a Central criminal Courtban ítéletet mondani, vagy az esküdteknek a chargeot adni, az lelke mélyében maga is érezte a hatást, melyet az angol bírói kar e nagy alakjai, kik életük alkonyán nálunk nem is sejtett terhes bírói munkát végeznek, az ottani társadalomra folyton gyakorolni képesek. Nekünk azonban számolni kell a mi viszonyainkkal s azzal, hogy éghajlatunk, vagy talán fajunk s az a munka, melyen biráink kínosan átküzdik magukat, mig főbírói polczot érnek el, gyorsabban koptatja az idegeket s az előzmények után valóságos vívmánynak kell tekintenünk, hogy sikerült végre visszaállítani legalább azt a korhatárt, mely az 1885-ik évi nyugdíjtörvényt megelőzőleg érvényben volt és sikerült viszszaállítani legalább a kúria itélőbiráira, valamint azokra az itélőbirákra és az ügyészség