Pesti Napló, 1893. június (44. évfolyam, 154-183. szám)

1893-06-01 / 154. szám

2 Budapest, csütörtök 1893. junius 1. 15 . szám. PESTI NAPLÓ, februári rendeletből kifolyólag, elfogadta azt az egyházpolitikai programmot, melynek sem szépsé­géhez, sem szabadelvűségéhez semmi szó nem fér­het, — de kivihetőségéhez annál több kérdőjel. S miért bízták meg éppen Wekerlét ennek az egyházpolitikai programmnak keresztülvitelé­vel? — Azért-e, mert ő képviselte azokat előbb is? — Nem. Hanem azért, mert Wekerle rendezte a­­ pénzügyeket és a valutát. De csak türelem! Lesz ennek a sok érdekes és váratlan fordulatnak még szenzációsabb foly­tatása is, miglen eljutunk oda, a­hova el kell jutnunk, hogy a reformok ne a hatalmi célok szolgálatára legyenek, hanem a hatalom és erő a reformok megvalósítására szolgáljon. Estély az udvarnál, Budapest, május 31. Nincs nagyobb esemény Bécsben, hol jelenleg a magyar politikát is csinálják, az udvari estélynél. Hi­szen hallottuk gróf Zichy Nándortól a főrendek utolsó ülésén, hogy ez oly fontos, hogy e miatt konzervatív főuraink a törvényhozás ülését kénytelenek voltak el­mulasztani. A felfogás náluk az, hogy a királyi meg­hívót feltétlenül követni kell, ha csak betegség vagy más vis maior nem akadályozza az illetőt a megjele­nésben, mely esetben tartozik magát a főudvarmester­nél kimenteni. Az osztrák főudvarmesternél, Hohen­lohe hercegnél. De talán egyébként is igyekeztek az ellenzéki fő­rendűek Bécsbe: az udvari estélyre várták a királyi kitüntetést, a fejedelmi megszólításokban mintegy jóváhagyását eljárásuknak. Ezt el is érték. És ha nem is világra szóló dolgok ezek a szabadel­­vűség és demokrácia szempontjából, de egy dinasz­tikus pártra nézve s egy kormányra, mely udvari audienciákon született, nem közömbös az udvari ceremóniák politikai mérlegelése, így tehát nem csodáljuk, ha fontosságot tulaj­donítanak annak, hogy a király legtovább gróf Szapáry Gyulával és Gézával beszélgetett, a rö­vid időből hosszú tíz percig, vagy pedig, hogy a minden kitüntetés nélkül elbocsájtott pozsonyi főispánt, gróf Zichy Józsefet, küön kihallgatá­son fogadta s igen kegyesen bocsájtotta el. Ezek épp oly jelei az udvar hangulatának, mint a mellőztetés, melyet gróf Tisza Lajos tapasztalt az udvari estélyen s még inkább a király személye kö­rüli­ miniszternek azon balsikere, hogy a főrendiházba élethossziglan kinevezendő öt tagnak elébeterjesztett névsorát a korona el nem fogadta. Ezt természetesen nem úgy kell érteni, mintha a királynak azon urak ellen, kiket a kormány proponált, a legkisebb kifogása lenne, hanem a minisztérium e kinevezésekkel a ko­ronát­ a saját pártja mellett való tüntetésre kívánta bírni, s a főrendiház kisebbségének megerősítése ily kinevezések által a jelen percben kétségkívül úgy ma­gyaráztatnék, hogy a korona a We£erte­ minisztérium egyházi politikáját helyesli és a főrendiház minapi több­ségének ellenkező pártállását és eljárását kárhoztatja. A korona azonban tartózkodásából, m­elylyel megen­gedte, hogy az egyik zászlós ur a minisztériummal, kettő pedig ellene szavazzon, kilépni nem akarván, az uj főrendek kinevezése ezúttal sürgősnek nem ta­láltatott és elmaradt. Kabinetkérdésnek azonban ezt senki sem tekintette. Még van remény, hogy mindazon kérdések, me­lyek az udvart, a kormányt, a főrendeket, a liberális pártot és az ellenzéket s az egész országot érdeklik, a nyári szünetek alatt, őszig, békés megoldást nyer­nek. Függ ez két dologtól: a kötelező polgári házas­ságra vonatkozó törvényjavaslattól, mely most készül az igazságügyi minisztériumban s melynek tartalma fogja megmutatni, hogy a katolikus egyház — mely itt egyedül jön számba, mert a protestánsok és zsi­dók a polgári házasságban dogmai akadályt nem lát­nak, az ellen tehát kifogást sem tesznek — tűrhető­­nek fogja-e tekinteni a házasságkötés állami formá­ját, vagy sem. Ha a kormány eltalálja ennek oly módját, melyben Róma is megnyugszik, nyers já­téka van, ellenkező esetben nagy harcoknak né­zünk elibe. A másik, a­mitől függ a békés kiegyenlítés, méltán nevezhető Vaszary római misszió­jának és a prímás közbenjárásának feltételeit, mond­juk javaslatait, az angol diplomáciai lapból, a Stan­dard-ből tudjuk meg, mely a tárgyalásokból a Kúria és Magyarország között két sarkalatos pontot emel ki: az egyik az, hogy ,,a püspökök egy része helyesli az anyakönyvek államosítását“, a másik sarkpont ennek indokolása, „mert az elkeresztelési harcot tűr­hetetlennek tartják.“ Ez más szóval annyit tesz, hogy ha a februáriusi rendelet visszavonatik és az 1868. Lilr. törvénycikk 12. §-a eltörültetik vagy mó­­dosittatik, a kormánypárti püspököknek az állami anyakönyvek behozatala ellen nincs kifogásuk, ez áron ők a Tre­ cer­c-minisztérium ezen reformtörvény­­javaslatát hajlandók megszavazni. Ez a kompro­­miszum már most készül, a polgári házasságira nézve azonban majd csak akkor fognak nyilatkozni a püs­pöki kar és hívei a főrendiházban, ha a kormány javaslatát megismerték s az a korona előleges jóvá­hagyását elnyerte. Mert hiszen köztudomású, hogy az állami anyakönyvekre, a zsidók recepciójára és az álta­lános vallásszabadságra nézve a korona megígérte volt előleges jóváhagyását még a Theder­e-kom­ány alaku­lása előtt Szapáry­nak s ezen ígéretét az uj szabad­elvű kabinettel szemben be is váltotta, ellenben a kötelező polgári házasságra nézve a minisztériumnak a törvényjavaslat kidolgozására adott engedélyt s beleegyezését adta ennek fel­terjesztéséhez, további ígéretet azonban nem tett, jóváhagyása tehát függő­ben van attól, hogy helyeselni fogja-e a király a mi­nisztérium e munkálatát, vagy sem s ha igen, feltét­lenül hozzájárul-e, vagy módosításokat fog rajta kí­vánni ? Ez tehát ma még teljesen nyílt kérdés. A három beterjesztett törvényjavaslat azonban már nem nyílt kérdés. Azokra nézve a korona anyazsírozva van. Ha azok változatlanul szentesítés alá terjesztet­nek, egy alkotmányos király aláírását nem fogja tő­lük megtagadni, de ha a főrendiházban megbuknak, nem valószínű, hogy a korona azoknak keresztülvite­lét erőszakolja. így tehát ezekre nézve a harc elkerülésé­vel a kiegyezésnek lehetősége kontempláltatik mely ha sikerül Vaszary-nak, a prímás nagy munkát végzett s nagy szolgálatot ten a Thererie-minisztériumnak és a szabad­elvű pártnak, mert oly konfliktusoktól óvta meg a kor­mányt és a szabadelvű többséget a főrendiházzal, mely viszályok könnyen végzetessé válhatnának az uralkodó pártra és a minisztériumra nézve. Ezen alkudozások s ezen bizonytalanság teszi feszültté a politikai helyzetet. Magyarországon ke­­vésbbé, mint Bécsben az udvarnál. Mert Magyaror­szágon az embereket inkább érdekli a termés, az adó­kivetés és a függetlenségi párt válsága, az Emke közgyűlése és a nemzetiségi izgatás, a honvéd-szobor leleplezésének körülményei s a Kossuth-tól kapott és várt levelek, semmint a politikai cselszövények. Az udvart viszont és a kormányt, jobban ér­deklik a püspökök és a főrendek s az udvari estély apró történetei. Ezen történetekben a csehek elutasítása mel­lett legérdekesebbnek találtatott a magyar arisz­tokrácia kitüntetése , és ez nem csupán a fér­fiakra vonatkozik, hanem a nőkre is kiterjed. A poli­tikában ezek is szerepelnek: a palota-és udvarhölgyek pártjai herceg Metternichné és herceg Hohenlohené vezetése alatt. A bécsi körökben Metternichné győ­zelmét ünneplik. Ő a szabadelvűbb, ő kedves a ma­gyar úri hölgyeknek, ő a királyné hive, kit a magya­rok védőjének tekintenek most is, mint ennek előtte. A magyarok ellenfelei azok, kik az egyházpolitikai viszályt az ország alkotmányos szabadságainak cson­kítására szerették volna felhasználni és a magyar be­folyás letörésére izgattak. E kísérlet meghiúsult. De nem a magyar kormány ereje, tekintélye és befolyása, hanem a konzervatívok azon igyekezete folytán, hogy Wekerlével és a szabadelvű párttal a szünet és a de­legációk alatt megegyezésre jussanak. Nem tudunk azonban kiváncsi olvasóinknak felvilágosítást adni tettem föntebb, mert a pajtásságnak azt a módját, mely a férfiak érintkezésében nyilatkozik, még a legkésőbb évszázadok sem fogják meghonosítani férfi és nő között. A legharmonizálóbb lelkek közt is mindig marad ez eset­ben valami eltérés, mert a nevelés, az életmód okve­­tetlen mássá teszi a két nem szellemi érzületét. Innen van, hogy még a legfesztelenebb férfi is ünnepiesebb, sőt elfogultabb kissé, ha kedves női tár­saságban van, de ez a csekélyke ceremóniázás csak növeli az érint­kezés édességét. Bármily jól érezzük is magunkat egy elmés asszonyi társaságban, egyszerre meglazul, köny­­nyebbé válik a tónus, ha, férfiak, egymás közt marad­tunk. A nyert hangulatot híven megőrizzük, de az etiquette rózsás cicomáit leteszszük magunkról, pedig ha valahol, itt annyira helyén való az etiquette, akár a rózsaszín szalag egy pufók baba ruhácskáján. Az etiquette alatt nem feszességet és nem is hideg formaságokat értek: a feszes és formás diskur­zust az ügyetlen emberek honosították meg az ud­varlásban. Nincs kiállhatatlanabb annál, aki a nővel azt akarja elhitetni, hogy istennő. A deklamáló és alázatoskodó embereket egyenként guillotine alá kel­lene cipelni, mert a női lelkek különösségéről és rej­telmes voltáról szóló teóriákat ezek a szelíd idióták lopták bele a köztudatba. A deklamáló udvarló, a­ki hölgyét piedesztálra állítja, nem kevésbbé bamba, mint az a másik, a­ki a Mokány Berci modorával mulat­tatja a leányokat és az asszonyokat. A jó pajtásság nem zárja ki a társasélet apróbb etiquette-törvényeit, sőt éppen ezek óvják meg attól, hogy buzsikózzá és érdessé legyen. Persze etiquette alatt ezúttal nem a szép lelkek által kodifikált tör­vénykönyvet kell érteni, hanem az illedelmesség és a jó modor sajátosságait. Az illedelmes és igazán úri embernek éppen abban rejlik a legfőbb vonzó ereje, hogy nem érezteti markáns vonásokkal ezt az illedelmes­séget, s a tisztességes modor olyan természetesnek tűnik föl benne, akár a tisztességes cipő. Ha, az em­ber nem kend­ezi a leányokat (mert innen-onnan ez sem lesz csoda) s nem követi el az úgynevezett ellen­állhatatlan neveletlenségeket, ezzel még nem ragasz­kodik nevetségesen a spanyol etiquette-hez. A durva­ság és az istennő-kultusz közt fekvő óriási területen ezer módja van a bizalmasságnak és a­ jó pajtásság­nak, a­nélkül, hogy a határokat akár innen, akár túl áltúllépnénk. S a nőkkel való finom érintkezésnek, az udvarlásnak (a­hogy azt a disztingvált emberek kép­­zetik), éppen azok az igazi művészei, a­kik a helyes hangot és a helyes modort, a túlzásba­ esés veszedelme nélkül megtalálni képesek. Hogyan udvarol hát, hogyan tüntet ki egy in­telligens leányt egy okos és jó izlésű ember? Nem mond bókokat, nem dicséri a ruháját, nem aratja le számára Shirasz rózsaberkeit, nem használja a le­gyező-, zsebkendő- és­­ kesztyűnyelvet, nem esik két­ségbeesési rohamokba, ha a cigány szomorú nótát hoz, nem ír apróhirdetéseket, nem ad éjjeli muzsikát és nem visel citromsárga cipőt. A jóizlésű­ ember csak akkor nyitja föl a száját, ha valamit mondani akar és nem konstatálja, hogy az Andrássy-út szépen van építve, hacsak igazán szükségét nem érzi annak, hogy ezt a meglepő igazságot kifejezze. A jóizlésű­ ember derült, jókedvű, ha társaságban van, mindig hord magánál pár csöppnyi malidat, de nem affektál világfájdalmat, mert akkor ki kell dobni. Érti a tré­fát, de tud komoly is lenni, a leányokkal nem beszél szükségképpen léhaságokat, s ha nem is tartja őket istennőknek, arról is meg van győződve, hogy nem mosogató cselédek. Ha jóravaló dolog nem jut az eszébe, hallgat, s nem a folytonos csacsogásban találja az elmésség ismertető jeleit. Könnyed, kissé vállal­kozó is, egy kicsit gyöngéd, néha meleg is, nem szé­gyeni, ha valami meghatotta, de nem hazudik fölös­leges érzéseket, ha egy rossz képet lát, vagy egy neki érthetetlen klasszikus zeneművet végighallgat. A jóizlésű ember igyekszik kiérdemelni, hogy egy okos leány bizalmas legyen hozzá, van kedélye, szíve és néha jóravaló ötletei is vannak, de a meghittséget nem ostoba hizelkedésekkel és szalmaszínű nyakken­dőkkel akarja kicsikarni, bár a szalmaszinü nyak­kendők ellen sem lehetne komolyabb kifogást tenni. És mindennek dacára lehető-e, hogy egy okos leány kitalálja, ha az ilyen izlésű ember kitünteti, ha komolyan szerelmes belé? Naiv és fölösleges kér­dés ! A szerelemnek is meg vannak a maga külső divatjai, a cívis romanus másképp szeretett, mint a vad föníciai harcos, a keresztes vitéz másképp, mint a régi firenzei világ gavallérja. Manapság, hogy az Atlanti Óceán alatt Kábel fut végig és csillagvizsgálót építenek a Mont-Blanc csúcsára, ma az intelligens emberek nem térdelnek le többé, mint a harisnyás lovagok valaha a versaillesi alléekban, sőt nem is vallanak hivatalosan szerelmet, mint az elkopott re­gények hősei. Egy tisztességes férfi a burgonyasalá­­tát is másképp dicséri az előtt, a­kit szeret és akkor is szerelmet vall, ha a színlapot szó nélkül átadja. Nem bókol és nem mond ostobaságokat, de öntudat­lan bók és őszinte becsülés minden szava, minden mozdulata és a legjelentéktelenebb megjegyzés is ezt a vallomást viseli magán. Ha akarná, sem tudná el­tagadni, hogy minden gondolata e körül forog, min­den terve, minden reménye ebben az érzésben össz­pontosul. Lehet-e okos leány, akit (föltéve, hogy maga is hasonló módra érez) az érzésnek ez a ne­messége jobban meg ne győzzön és meg ne indítson, mint a hangos szerelmi vallomások és a félméteres Maréchal-Niel bokréták ? Az ilyen leány nem háborút, vitatkozásokat, gyerekes perpatvart keres a szerelemben, hanem igaz hajlandóságot és rokonérzést. Egy hosszú élet ősz­­hangját és boldogságát megbecsülvén, ő sem mulattató társasjátéknak tekinti az ilyen szerelmet, hanem az élet legnagyobb problémájának. Nagy ár-e várjon, hogy az életnek ezért a ritka boldogságáért egy unciányit föláldozzon leányos büszkeségéből és leányos, veleszületett félénkségéből ? A ki így gondolkodik, igy érez, annak viselke­désében nem fog változást okozni az egyház komoly szankciója s az szép nejének azzal a lánggal udvarol egy egész hosszú életen át, a mivel a neki még ide­gen, szép leánynak udvarolt. És ez az igazi udvar­lás, nem pedig a jourok és a sétaterek lovagjaié, a kik a védtelen és együgyü kis leányok szemét ha­sonlítják a tündöklő csillagokhoz.

Next