Pesti Napló, 1893. június (44. évfolyam, 154-183. szám)
1893-06-01 / 154. szám
2 Budapest, csütörtök 1893. junius 1. 15 . szám. PESTI NAPLÓ, februári rendeletből kifolyólag, elfogadta azt az egyházpolitikai programmot, melynek sem szépségéhez, sem szabadelvűségéhez semmi szó nem férhet, — de kivihetőségéhez annál több kérdőjel. S miért bízták meg éppen Wekerlét ennek az egyházpolitikai programmnak keresztülvitelével? — Azért-e, mert ő képviselte azokat előbb is? — Nem. Hanem azért, mert Wekerle rendezte a pénzügyeket és a valutát. De csak türelem! Lesz ennek a sok érdekes és váratlan fordulatnak még szenzációsabb folytatása is, miglen eljutunk oda, ahova el kell jutnunk, hogy a reformok ne a hatalmi célok szolgálatára legyenek, hanem a hatalom és erő a reformok megvalósítására szolgáljon. Estély az udvarnál, Budapest, május 31. Nincs nagyobb esemény Bécsben, hol jelenleg a magyar politikát is csinálják, az udvari estélynél. Hiszen hallottuk gróf Zichy Nándortól a főrendek utolsó ülésén, hogy ez oly fontos, hogy e miatt konzervatív főuraink a törvényhozás ülését kénytelenek voltak elmulasztani. A felfogás náluk az, hogy a királyi meghívót feltétlenül követni kell, ha csak betegség vagy más vis maior nem akadályozza az illetőt a megjelenésben, mely esetben tartozik magát a főudvarmesternél kimenteni. Az osztrák főudvarmesternél, Hohenlohe hercegnél. De talán egyébként is igyekeztek az ellenzéki főrendűek Bécsbe: az udvari estélyre várták a királyi kitüntetést, a fejedelmi megszólításokban mintegy jóváhagyását eljárásuknak. Ezt el is érték. És ha nem is világra szóló dolgok ezek a szabadelvűség és demokrácia szempontjából, de egy dinasztikus pártra nézve s egy kormányra, mely udvari audienciákon született, nem közömbös az udvari ceremóniák politikai mérlegelése, így tehát nem csodáljuk, ha fontosságot tulajdonítanak annak, hogy a király legtovább gróf Szapáry Gyulával és Gézával beszélgetett, a rövid időből hosszú tíz percig, vagy pedig, hogy a minden kitüntetés nélkül elbocsájtott pozsonyi főispánt, gróf Zichy Józsefet, küön kihallgatáson fogadta s igen kegyesen bocsájtotta el. Ezek épp oly jelei az udvar hangulatának, mint a mellőztetés, melyet gróf Tisza Lajos tapasztalt az udvari estélyen s még inkább a király személye körüli miniszternek azon balsikere, hogy a főrendiházba élethossziglan kinevezendő öt tagnak elébeterjesztett névsorát a korona el nem fogadta. Ezt természetesen nem úgy kell érteni, mintha a királynak azon urak ellen, kiket a kormány proponált, a legkisebb kifogása lenne, hanem a minisztérium e kinevezésekkel a koronát a saját pártja mellett való tüntetésre kívánta bírni, s a főrendiház kisebbségének megerősítése ily kinevezések által a jelen percben kétségkívül úgy magyaráztatnék, hogy a korona a We£erte minisztérium egyházi politikáját helyesli és a főrendiház minapi többségének ellenkező pártállását és eljárását kárhoztatja. A korona azonban tartózkodásából, melylyel megengedte, hogy az egyik zászlós ur a minisztériummal, kettő pedig ellene szavazzon, kilépni nem akarván, az uj főrendek kinevezése ezúttal sürgősnek nem találtatott és elmaradt. Kabinetkérdésnek azonban ezt senki sem tekintette. Még van remény, hogy mindazon kérdések, melyek az udvart, a kormányt, a főrendeket, a liberális pártot és az ellenzéket s az egész országot érdeklik, a nyári szünetek alatt, őszig, békés megoldást nyernek. Függ ez két dologtól: a kötelező polgári házasságra vonatkozó törvényjavaslattól, mely most készül az igazságügyi minisztériumban s melynek tartalma fogja megmutatni, hogy a katolikus egyház — mely itt egyedül jön számba, mert a protestánsok és zsidók a polgári házasságban dogmai akadályt nem látnak, az ellen tehát kifogást sem tesznek — tűrhetőnek fogja-e tekinteni a házasságkötés állami formáját, vagy sem. Ha a kormány eltalálja ennek oly módját, melyben Róma is megnyugszik, nyers játéka van, ellenkező esetben nagy harcoknak nézünk elibe. A másik, amitől függ a békés kiegyenlítés, méltán nevezhető Vaszary római missziójának és a prímás közbenjárásának feltételeit, mondjuk javaslatait, az angol diplomáciai lapból, a Standard-ből tudjuk meg, mely a tárgyalásokból a Kúria és Magyarország között két sarkalatos pontot emel ki: az egyik az, hogy ,,a püspökök egy része helyesli az anyakönyvek államosítását“, a másik sarkpont ennek indokolása, „mert az elkeresztelési harcot tűrhetetlennek tartják.“ Ez más szóval annyit tesz, hogy ha a februáriusi rendelet visszavonatik és az 1868. Lilr. törvénycikk 12. §-a eltörültetik vagy módosittatik, a kormánypárti püspököknek az állami anyakönyvek behozatala ellen nincs kifogásuk, ez áron ők a Tre cerc-minisztérium ezen reformtörvényjavaslatát hajlandók megszavazni. Ez a kompromiszum már most készül, a polgári házasságira nézve azonban majd csak akkor fognak nyilatkozni a püspöki kar és hívei a főrendiházban, ha a kormány javaslatát megismerték s az a korona előleges jóváhagyását elnyerte. Mert hiszen köztudomású, hogy az állami anyakönyvekre, a zsidók recepciójára és az általános vallásszabadságra nézve a korona megígérte volt előleges jóváhagyását még a Thedere-komány alakulása előtt Szapárynak s ezen ígéretét az uj szabadelvű kabinettel szemben be is váltotta, ellenben a kötelező polgári házasságra nézve a minisztériumnak a törvényjavaslat kidolgozására adott engedélyt s beleegyezését adta ennek felterjesztéséhez, további ígéretet azonban nem tett, jóváhagyása tehát függőben van attól, hogy helyeselni fogja-e a király a minisztérium e munkálatát, vagy sem s ha igen, feltétlenül hozzájárul-e, vagy módosításokat fog rajta kívánni ? Ez tehát ma még teljesen nyílt kérdés. A három beterjesztett törvényjavaslat azonban már nem nyílt kérdés. Azokra nézve a korona anyazsírozva van. Ha azok változatlanul szentesítés alá terjesztetnek, egy alkotmányos király aláírását nem fogja tőlük megtagadni, de ha a főrendiházban megbuknak, nem valószínű, hogy a korona azoknak keresztülvitelét erőszakolja. így tehát ezekre nézve a harc elkerülésével a kiegyezésnek lehetősége kontempláltatik mely ha sikerül Vaszary-nak, a prímás nagy munkát végzett s nagy szolgálatot ten a Thererie-minisztériumnak és a szabadelvű pártnak, mert oly konfliktusoktól óvta meg a kormányt és a szabadelvű többséget a főrendiházzal, mely viszályok könnyen végzetessé válhatnának az uralkodó pártra és a minisztériumra nézve. Ezen alkudozások s ezen bizonytalanság teszi feszültté a politikai helyzetet. Magyarországon kevésbbé, mint Bécsben az udvarnál. Mert Magyarországon az embereket inkább érdekli a termés, az adókivetés és a függetlenségi párt válsága, az Emke közgyűlése és a nemzetiségi izgatás, a honvéd-szobor leleplezésének körülményei s a Kossuth-tól kapott és várt levelek, semmint a politikai cselszövények. Az udvart viszont és a kormányt, jobban érdeklik a püspökök és a főrendek s az udvari estély apró történetei. Ezen történetekben a csehek elutasítása mellett legérdekesebbnek találtatott a magyar arisztokrácia kitüntetése , és ez nem csupán a férfiakra vonatkozik, hanem a nőkre is kiterjed. A politikában ezek is szerepelnek: a palota-és udvarhölgyek pártjai herceg Metternichné és herceg Hohenlohené vezetése alatt. A bécsi körökben Metternichné győzelmét ünneplik. Ő a szabadelvűbb, ő kedves a magyar úri hölgyeknek, ő a királyné hive, kit a magyarok védőjének tekintenek most is, mint ennek előtte. A magyarok ellenfelei azok, kik az egyházpolitikai viszályt az ország alkotmányos szabadságainak csonkítására szerették volna felhasználni és a magyar befolyás letörésére izgattak. E kísérlet meghiúsult. De nem a magyar kormány ereje, tekintélye és befolyása, hanem a konzervatívok azon igyekezete folytán, hogy Wekerlével és a szabadelvű párttal a szünet és a delegációk alatt megegyezésre jussanak. Nem tudunk azonban kiváncsi olvasóinknak felvilágosítást adni tettem föntebb, mert a pajtásságnak azt a módját, mely a férfiak érintkezésében nyilatkozik, még a legkésőbb évszázadok sem fogják meghonosítani férfi és nő között. A legharmonizálóbb lelkek közt is mindig marad ez esetben valami eltérés, mert a nevelés, az életmód okvetetlen mássá teszi a két nem szellemi érzületét. Innen van, hogy még a legfesztelenebb férfi is ünnepiesebb, sőt elfogultabb kissé, ha kedves női társaságban van, de ez a csekélyke ceremóniázás csak növeli az érintkezés édességét. Bármily jól érezzük is magunkat egy elmés asszonyi társaságban, egyszerre meglazul, könynyebbé válik a tónus, ha, férfiak, egymás közt maradtunk. A nyert hangulatot híven megőrizzük, de az etiquette rózsás cicomáit leteszszük magunkról, pedig ha valahol, itt annyira helyén való az etiquette, akár a rózsaszín szalag egy pufók baba ruhácskáján. Az etiquette alatt nem feszességet és nem is hideg formaságokat értek: a feszes és formás diskurzust az ügyetlen emberek honosították meg az udvarlásban. Nincs kiállhatatlanabb annál, aki a nővel azt akarja elhitetni, hogy istennő. A deklamáló és alázatoskodó embereket egyenként guillotine alá kellene cipelni, mert a női lelkek különösségéről és rejtelmes voltáról szóló teóriákat ezek a szelíd idióták lopták bele a köztudatba. A deklamáló udvarló, aki hölgyét piedesztálra állítja, nem kevésbbé bamba, mint az a másik, aki a Mokány Berci modorával mulattatja a leányokat és az asszonyokat. A jó pajtásság nem zárja ki a társasélet apróbb etiquette-törvényeit, sőt éppen ezek óvják meg attól, hogy buzsikózzá és érdessé legyen. Persze etiquette alatt ezúttal nem a szép lelkek által kodifikált törvénykönyvet kell érteni, hanem az illedelmesség és a jó modor sajátosságait. Az illedelmes és igazán úri embernek éppen abban rejlik a legfőbb vonzó ereje, hogy nem érezteti markáns vonásokkal ezt az illedelmességet, s a tisztességes modor olyan természetesnek tűnik föl benne, akár a tisztességes cipő. Ha, az ember nem kendezi a leányokat (mert innen-onnan ez sem lesz csoda) s nem követi el az úgynevezett ellenállhatatlan neveletlenségeket, ezzel még nem ragaszkodik nevetségesen a spanyol etiquette-hez. A durvaság és az istennő-kultusz közt fekvő óriási területen ezer módja van a bizalmasságnak és a jó pajtásságnak, anélkül, hogy a határokat akár innen, akár túl áltúllépnénk. S a nőkkel való finom érintkezésnek, az udvarlásnak (ahogy azt a disztingvált emberek képzetik), éppen azok az igazi művészei, akik a helyes hangot és a helyes modort, a túlzásba esés veszedelme nélkül megtalálni képesek. Hogyan udvarol hát, hogyan tüntet ki egy intelligens leányt egy okos és jó izlésű ember? Nem mond bókokat, nem dicséri a ruháját, nem aratja le számára Shirasz rózsaberkeit, nem használja a legyező-, zsebkendő- és kesztyűnyelvet, nem esik kétségbeesési rohamokba, ha a cigány szomorú nótát hoz, nem ír apróhirdetéseket, nem ad éjjeli muzsikát és nem visel citromsárga cipőt. A jóizlésű ember csak akkor nyitja föl a száját, ha valamit mondani akar és nem konstatálja, hogy az Andrássy-út szépen van építve, hacsak igazán szükségét nem érzi annak, hogy ezt a meglepő igazságot kifejezze. A jóizlésű ember derült, jókedvű, ha társaságban van, mindig hord magánál pár csöppnyi malidat, de nem affektál világfájdalmat, mert akkor ki kell dobni. Érti a tréfát, de tud komoly is lenni, a leányokkal nem beszél szükségképpen léhaságokat, s ha nem is tartja őket istennőknek, arról is meg van győződve, hogy nem mosogató cselédek. Ha jóravaló dolog nem jut az eszébe, hallgat, s nem a folytonos csacsogásban találja az elmésség ismertető jeleit. Könnyed, kissé vállalkozó is, egy kicsit gyöngéd, néha meleg is, nem szégyeni, ha valami meghatotta, de nem hazudik fölösleges érzéseket, ha egy rossz képet lát, vagy egy neki érthetetlen klasszikus zeneművet végighallgat. A jóizlésű ember igyekszik kiérdemelni, hogy egy okos leány bizalmas legyen hozzá, van kedélye, szíve és néha jóravaló ötletei is vannak, de a meghittséget nem ostoba hizelkedésekkel és szalmaszínű nyakkendőkkel akarja kicsikarni, bár a szalmaszinü nyakkendők ellen sem lehetne komolyabb kifogást tenni. És mindennek dacára lehető-e, hogy egy okos leány kitalálja, ha az ilyen izlésű ember kitünteti, ha komolyan szerelmes belé? Naiv és fölösleges kérdés ! A szerelemnek is meg vannak a maga külső divatjai, a cívis romanus másképp szeretett, mint a vad föníciai harcos, a keresztes vitéz másképp, mint a régi firenzei világ gavallérja. Manapság, hogy az Atlanti Óceán alatt Kábel fut végig és csillagvizsgálót építenek a Mont-Blanc csúcsára, ma az intelligens emberek nem térdelnek le többé, mint a harisnyás lovagok valaha a versaillesi alléekban, sőt nem is vallanak hivatalosan szerelmet, mint az elkopott regények hősei. Egy tisztességes férfi a burgonyasalátát is másképp dicséri az előtt, akit szeret és akkor is szerelmet vall, ha a színlapot szó nélkül átadja. Nem bókol és nem mond ostobaságokat, de öntudatlan bók és őszinte becsülés minden szava, minden mozdulata és a legjelentéktelenebb megjegyzés is ezt a vallomást viseli magán. Ha akarná, sem tudná eltagadni, hogy minden gondolata e körül forog, minden terve, minden reménye ebben az érzésben összpontosul. Lehet-e okos leány, akit (föltéve, hogy maga is hasonló módra érez) az érzésnek ez a nemessége jobban meg ne győzzön és meg ne indítson, mint a hangos szerelmi vallomások és a félméteres Maréchal-Niel bokréták ? Az ilyen leány nem háborút, vitatkozásokat, gyerekes perpatvart keres a szerelemben, hanem igaz hajlandóságot és rokonérzést. Egy hosszú élet őszhangját és boldogságát megbecsülvén, ő sem mulattató társasjátéknak tekinti az ilyen szerelmet, hanem az élet legnagyobb problémájának. Nagy ár-e várjon, hogy az életnek ezért a ritka boldogságáért egy unciányit föláldozzon leányos büszkeségéből és leányos, veleszületett félénkségéből ? A ki így gondolkodik, igy érez, annak viselkedésében nem fog változást okozni az egyház komoly szankciója s az szép nejének azzal a lánggal udvarol egy egész hosszú életen át, a mivel a neki még idegen, szép leánynak udvarolt. És ez az igazi udvarlás, nem pedig a jourok és a sétaterek lovagjaié, a kik a védtelen és együgyü kis leányok szemét hasonlítják a tündöklő csillagokhoz.