Pesti Napló, 1893. szeptember (44. évfolyam, 246-274. szám)
1893-09-01 / 246. szám
3 Budapest, péntek hogy 1867 óta nyolc politikai sajtóperben elítéltek hét hírlapírót. És ez mind, mind magyar erőszak. Valóban megdöbbentő a magyarországi románok bátorsága. Nemtelen agitátorok oltják a népbe a gyűlöletet és hirdetni fogják most, hogy ime itt van Magyarország, amely oly kegyetlen, hogy el meri ítélni azokat, akik feje fölött felgyújtják a házat. BELFÖLD: A katonai átiratok. A megyék még egyre állást foglalnak Hieronymi belügyminiszternek a katonai átiratok ügyében kibocsátott rendelete ellen. Mint kassai levelezőnk telegrafálja, ma Abauj- Tornavármegye közgyűlése Fábián alispán és az állandó választmány indítványára az ismert rendeletet törvénytelennek mondotta ki, s elhatározta, hogy felír ellene a képviselőházhoz. Megyék és városok. (Egy szavazattal.) Atya szatmármegyei községben, írja levelezőnk, e hónap 29-ikén volt a körjegyző választás, melyre tíz pályázónál több jelentkezett. A választást Komoróczy Iván szolgabíró vezette, aki a megjelent ötvennyolc választó tiltakozása ellenére, Nagy Miklós helyettes jegyzőt, (aki az ő jelöltje volt), s a forma kedvéért még két, a környéken alig ismert pályázót jelölt. A választók jelöltjét, a kinek biztos többsége lett volna, a szolgabiró egyszerűen nem jelölte s úgy okoskodott, hogy a két ismeretlen jelölt mellett a nép mégis csak az ő jelöltjére fog szavazni s igy törvényes formában rávarrhatja a maga emberét a nép nyakára. A szolgabirónak ezt a furfangját az atyai választók azonban azzal a még nagyobb furfanggal akarták ellensúlyozni, hogy egyátalán tartózkodtak a választástól s az önkénykedő szolgabiró ott állott az ő jelelöltjeive szavazók nélkül. A sztrájkoló választókat semmivel a világon nem tudta rábírni arra, hogy szavazzanak, kapta hát magát és nagy nehezen sikerült neki egy környékbeli bérlőt fogni, akit leszavaztatott az ő jelöltjére, s azután berekesztvén a választást, az egy szavazatot kapott Nagy Miklóst körjegyzőnek proklamálta. A választók a választás megsemmisítését fogják kérni, annak törvénytelensége miatt. Levelezőnk megjegyzi, hogy Komoróczy szolgabiró még fiatal ember, akinek ez volt legelső ilynemű kiküldetése. Az ifjú szolgabiró idővel még sokra viheti. — (Nyitra város kétszázezer forintos ajánlata.) Nyitra város képviselőtestülete, mint nekünk írják, mai közgyűlésén a léva-holicsi és érsekujvár-zsolnai keskenyvágányú vasút törzsrészvényeire kétszázezer forintot szavazott meg. Ugyanekkor azt is elhatározták, hogy a vasút részére szükséges ingatlanokat ingyen engedik át az építőtársaság tulajdonába. szerelmes párok, akik idejönnek elhantolni első illúzióikat. Szép társaság. Az a csodálatos, hogy vannak emberek, akik mégis futnak előlük. Leszaladnak az útról és elbújnak a fák közt, mint az útonállók és ott maradnak rejtekhelyükön, mig csak egy szöges talp koppanása hallik. De boldogtalan fiuk! Ha egyedül akartok társalogni Természet ő nagyságával, ne a Königseere menjetek. Egyáltalán ne menjetek oda, ahol a Badecker-cég pribékjei már egyszer fabrikáztak. A legszentebb magány is azonnal kiváncsiak poros országútjává lesz, mihelyt valaki könyvet írt róla, mert az emberek mindenben a híreset szeretik. Egy hires liget, hires tó, hires hegyorom ezerével vonja magához a sokaságot és rajongóvá teszi azokat is, akik talán teljes közönynyel mennének át a paradicsomon, ha nem volna híres. Egyedül akartok lenni ? Akkor menjetek olyan helyre, melyről turistamappa még nem készült. Ott a sziklák közé zárt tengerszem csak a ti arcotokat veri vissza, a nap nektek kél, nektek alkonyul és a magányos tájék összes pompája csak titeket boldogít, mint egy királynő titkos szerelme. úgy bizony, fiatal barátom! A königseei után vegyetek búcsút a „szent egyedülvalóság“-tól és siessetek gyors lábbal előre, nehogy a természet hivatalos bámulói hamarabb a tónál legyenek és elkapdossák orrotok elől a legjobb csolnakokat. Mert tudnotok kell, hogy a Königseet nyáron ostromolják. Szinte csodálatos, hogy az a szegény víz hogy maradhat nyugodtan ennyi zaklatásra? Egyébiránt én voltam az első, aki megértettem: mitől kapta ez a tó csodálatos zöld színét ? Elzöldült az epétől. Aki jobb magyarázatot tud, álljon elő vele. Még egy forduló, még egy turistahadosztály — és ott vagy a Königsee mellett. Első pillanatra úgy rémlik, hogy valami vásárra jutottál. Rendetlen csoportban, keresztül-kasul omnibuszok, egyfogatosok és landauerek állanak félig leszerelt paripákkal és gebékkel. A tó elején vendéglő, melyből ki - be jár az éhező és jóllakott publikum, itt is, ott is bódék, ahol dohányt, szivart, cigarettát, bajor gyümölcsöt és olasz narancsot, bajor paprikajancsit és magyar tajtékpipát vesztegetnek méregdrága áron, lenn a vizen Noé korából maradt bárkák és hegyes orrú ladikok lebegnek. Bennük marcona férfiak és fogatlan menyecskék várnak jó szerencsére, mert itt a szép nem együtt evez a durva hímmel. Ez hát a Königsee? kérded fanyar ábrázattal, ha először bukkansz ennek a szépséges víznek a partjára. Nem, nem ez. Ez csak afféle antichambre. Az igazi tó majd ott következik, ahol a „Hotel“ elegáns pincérei, a bódék, a kofák, a söröző turisták és a nyerges szamarak mind távolba enyésznek és a szem szabadon csapong a vízbe mélázó hegyek roppant szirtoldalain. Be a legelső ladikba és megyünk. Végtelen csönd és nyugalom. Szellő se jár a víz fölött. Ha néha megrendül, úgy tetszik, mintha magától rezzenne meg. Az evezők ritmikus csapása alig ver rajta fodrot, úgy terül széjjel, mint hosszú, csillogó zöld palást. Gyorsan, zajtalanul suhan a könnyű csalnak. Behunyom szemeimet és azt hiszem, szárnyas gondola röpít a lagunát. Várom a gondolások felelgető dalát. Igen, igen, most rögtön hallani fogom a „Megszabadított Jeruzsálem“ stanzáit — — Bumm! — Bumm burum bumm bumm! Éppen a fülem mellett sütötte ki rengeteg karabélyát az egyik csolnakos. Fölriadt rá az egész hegylánc és menydörgő robajjal válaszolt, mintha hirtelen ébredő óriások ordították volna ránk, hogy ne háborgassuk őket álmaikban. Alig volt időm hátranézni, másodszor is eldördült a lövés. — Bumm! — Bumm burumm bumm bumm ! És a komor sziklák újra mennydörögtek. Ha be nem szakadt a dobhártyád, meghallhattad fölvilágosításul, hogy mind a két lövés a visszhang tiszteletére történt. (Meg kell süketülnünk, hogy hallhassuk a visszhangot.) Kétszer pedig azért lőnek, nehogy azt higyjék a távollévők, hogy orvvadászok puffogatnak. Mert az orvvadászok természetesen sohasem lőnek kétszer. Láttam nervózus asszonyt, aki térden állva rimánkodott, hogy az Isten szerelmére ne lőjjenek másodszor, mert rögtön szörnyet hal A csolnakos válasz helyett vad nyugalommal kilőtte pisztolyát s azután a kötelesség rendíthetetlen érzésével szólott: — Muss sein! Kötelességüknek tartják továbbá megmutatni a helyet, ahol hetven búcsujáró „véletlen balesetből“ elmerült. Természetesen rögtön hozzáteszik, hogy hasonló balesetre minden pillanatban lehet kilátás a Königseen — ködös időben. Nem kevésbé kötelességük megmutogatni a sziklacsúcsokon mászkáló merészebb zergepéldányokat. Zergét még ott is mutatnak, ahol nincs. Bíznak a messzeségben és a közönség fantáziájában. És számításuk nem is csalja meg őket. Amint megmutatják a zergét (aki nincs), a bárkán levő társaság minden tagja kimeresztett szemmel a magasba bámul. — Aha! Csakugyan ott a zerge! Jaj de szépen ugrál! kiált föl az egyik. A másik nem akar kevesebbet látni, mint az első és szintén elkiáltja magát: — Ni ni ni! Isten vcscse csakugyan ott sétál! Bámulatos állat! Ni, most lefeküdt! A harmadikat eszi a méreg, hogy éppen ő nem látja, de azért ujjongva kiált föl: — Ejnye be szép! Ni, most felállott! És így a társaság minden tagja egészen tisztán látja lefeküdni, felállani, legelni, ugrálni és bolondozni a zergét, aki nincs sehol. Ha jól meggondolom, ezt a nem létező zergét Tátrafüreden is megláthattam volna. _____________FESTI NAPLÓ.___________ 1893. szeptember 1. 346. szám. Az orosz barátságról — Lévai a szerkesztőhöz. — . Budapest, augusztus 31. Orosz lapok, német és francia lapok még folyton hosszú cikkekben emlékeznek meg a leleplezett Rimler-ügyről, amelylyel Polónyi Géza országgyűlési képviselő is hosszasan foglalkozott hajdúszoboszlói beszámolójában. Ezekre a cikkekre, valamint Polónyi nyilatkozataira tett most érdekes megjegyzéseket Pázmándy Dénes képviselő, egy, lapunk szerkesztőjéhez intézett levélben. A levél a következő: Tisztelt szerkesztő úr! Ámbár feltettem volt magamban, hogy a Rimlerféle ügyben többé nem fogok nyilatkozni, mégis igazságérzetem késztet, hogy az utóbbi időben — a Branikban, a FremdenNatt-ban és az Egyetértés-ben közzétett hírekkel szemben konstatáljam a való tényeket. S ha egyszer tollat fogtam, nem állhatom meg, hogy Polónyi Géza tisztelt barátomnak szoboszlói beszámolójára röviden ne reflektáljak. A Branikban egy Párisban élő délszláv író téves részleteket közöl az ott megjelent Gazette Diplomatique-ról, Wickersheim francia képviselőről s a „mi ügyünkről.“ Képzelhetetlen, hogy külügyminisztériumunk orgánuma, a Fremdenblatt, mily naivsággal nyomtatja le vezércikkben Povolny úr adatait (akit mellesleg legyen mondva, nincs szerencsém ismerni). Pedig a Gazette Diplomatique semmiféle összeköttetésben sem állott velünk. Ez a lap már rég létezett Párisban, mint a Memorial Diplomatique vetélytársa, de meg nem tudván élni, egyik kézből a másikba vándorolt. Végre 1891-ben a szerkesztését Wickersheim, ki születésére nézve elszászi, de egyike a legnémetgyűlölőbbeknek a francia kamara tagjai közt, vette át. Wickersheimet még abból a korból ismerem, midőn Gambetta budapesti francia főkonzulnak akarta kinevezni. Természetes, hogy Wickersheim felkért, hogy írnék neki koronkint egy-egy külügyi cikket. Még időt sem szakíthattam azonban erre, midőn a Gazette Diplomatique-ben egy cikksorozat jelent meg a horvát kérdésről, éles magyarellenes irányzattal. Szokásom szerint, midőn a külföldi sajtóban bántják hazámat, nekimentem most is a különféle álnevek alatt írt tendenciózus cikkeknek és kimutattam, hogy Magyarország mennyire nagylelkűen bánt Horvátországgal. Négy-öt cikket írtam a Gazette Diplomatique- be, speciális tanulmányok alapján, melyekhez igénybe vettem Josipovich minisztert, Gyurkovics képviselőtársamat, Marczali Henrik történészünket stb. Merem állítani, hogy a francia sajtóban még részletesebb tanulmány a horvát-ügyről nem jelent meg. Meg is lett az eredménye. Frank horvát tartománygyűlési képviselő s az összes túlzó párt tagjai Zágrábban nekem estek. Wickersheim és a francia sajtó fel lettek világosítva valahára a horvát kérdésről és midőn azt a kérést intéztem párisi barátaimhoz, hogy hagyjanak fel Magyarország nemzetiségi ügyeinek, ilyetén való könnyelmű és tájékozatlan hajszolásával — e szavaim Párisban nyomban visszhangra találtak, Wickersheim a Gazette Diplomatique szerkesztésétől visszavonult, mire a lap maga is megszűnt. Én tehát ezt a lapot nem istápoltam, de siettettem megbuktatni. A Fremdengatt alkalmasint erről ezért reám. Hisz a párisi osztrák-magyar nagykövetség tradíciói közé tartozik a magyarellenes törekvéseket lengyel, cseh, horvát, szerb, oláh stb. írók által szítani. Nem egy nyomára találtam már e velleitásoknak s mint klasszikus tanúra Asbóth Jánosra hivatkozom, aki egy Hentzi-mentés pillanatában felkiáltott tavaly a pénzügyi bizottság ülésében, hogy „a magyar kormánynak gondoskodnia kell speciális összeköttetésekről a külföldi sajtóval, mert a közös külügyminisztériumra nem bízhatja a magyar érdekek megóvását.“ Köztudomású, hogy Asbóth több éven át a külügyminiszteri sajtóirodának egyik munkatársa volt. Quod erat demonstandum. Az Egyetértés-ben gróf Bethlen Miklós Madame Adam magyarországi útjáról emlékezik meg, hogy aztán oda konkludáljon, hogy nálunk „Monsieur tout le monde“ kívánja a hármas szövetséget. Gróf Bethlen Miklós német barátsága épp oly régóta ismeretes, mint az én francia rokonszenvem; felesleges lenne tehát egymást kapacitálnunk. Hanem hogy Magyarországon „mindenki“ a hármas szövetségen ábrándoznék, ezt már aztán kétlem. Néhány hét óta annyi levelet, üzenetet, szóbeli nyilatkozatot kapok a magyar társadalom minden rétegéből, főuraktól le az egyszerű földmívesig, hogy alapos okom van azt hinni, hogy a német barátság Magyarországon tisztán csak közéletünk felületén libeg. Furcsa is volna, ha a magyar nép egyszerre elfelejtené háromszázhetven év keserveit — avagy, hogy a jelen korra hivatkozzam, Bismarck politikájáért lelkesülne, mely politika szüleményei nálunk ez az irtóztató vér- és pénzadó, meg a hét forintos búza! Majd ki fogom részletesen mutatni legközelebb a magyar gazdaközönségnek, hogy mint szálltak le rohamosan mezőgazdaságunk terményeinek árai egyedül Bismarck európai védvámrendszerének következtében. Köszönöm az olyan szövetséget, mely tönkre tesz bennünket! Avagy annak az örömére igyam, hogy Velencében az olaszok most a Gotterhalte-t éneklik? S talán épp olasz borral töltsem meg a poharamat, abból az olasz borból, melyet e szövetségesünk kedvéért most majdnem vámmentesen százezer hektoliter számra hoznak be szőlőműves gazdáink nyakára? A fillokszéra megette a magyar szőlőket, melyeket rekonstruálni kellene, úgy de a rekonstrukció belekerül holdankint vagy hétszáz forintba, s hogy erre az áldozatokra animáljuk a tulajdonosokat, kedvezményekkel olcsóvá tett idegen produktummal lenyomjuk mesterségesen a magyar borok árát. De azért sokáig éljen a hármas szövetség — ha mindjárt halálra koplal is mellette a magyar gazda. Ezt nevezi gróf Bethlen Miklós helyes külügyi politikának ! Köszönet Polónyi Gézának, hogy Hajdu-Szoboszlón elvégre kimondta azt a történeti igazságot, hogy Magyarország függetlensége inkompatibilis a német szövetséggel. Azt is helyesen mondta Polónyi Géza, hogy ő nem tudja magának elképzelni, hogy még egy győzelmes orosz háború esetére is mi előny származhatnék Magyarországra? A baba vendégszereplése. — A Festi Napló eredeti tárcája. — — No öt forint, öt forint! Nem kell senkinek? A direktor rázta kezében az új ötforintos bankót, mutogatta, hogy milyen szép, milyen mosolygó, nincs rajta egyetlen ráncocska s valódi ötforintos aranyból van megrakva az ágya. Nos, nem kell senkinek? Komédiás népek, jól gondoljátok meg a dolgot. Öt forint sok pénz ám. Nem kellett senkinek, mert nagyon drága volt az ára. Eleven pólyás baba, aki parancsszóra tud sírni. Hogy mire kellett ez a cseppség, annak is megvan a maga története.