Pesti Napló, 1893. szeptember (44. évfolyam, 246-274. szám)

1893-09-01 / 246. szám

3 Budapest, péntek hogy 1867 óta nyolc­ politikai sajtóperben el­ítéltek hét hírlapírót. És ez mind, mind magyar erőszak. Valóban megdöbbentő a magyarországi ro­mánok bátorsága. Nemtelen agitátorok oltják a népbe a gyűlöletet és hirdetni fogják most, hogy ime itt van Magyarország, a­mely oly kegyet­len, hogy el meri ítélni azokat, a­kik feje fölött felgyújtják a házat. BELFÖLD: A katonai átiratok. A megyék még egyre állást foglalnak Hieronymi belügyminiszternek a katonai átiratok ügyében kibocsátott rendelete ellen. Mint kassai levelezőnk telegrafálja, ma Abauj- Tor­navár­megye közgyűlése Fábián alispán és az állandó választmány indítványára az ismert rendeletet törvénytelennek mondotta ki, s elhatározta, hogy felír ellene a képviselőházhoz. Megyék és városok.­ ­ (Egy szavazattal.) Atya szatmármegyei községben, írja levelezőnk, e hónap 29-ikén volt a körjegyző választás, melyre tíz pályázónál több je­lentkezett. A választást Komoróczy Iván szolgabíró vezette, aki a megjelent ötvennyolc választó tiltakozása ellenére, Nagy Miklós helyettes jegyzőt, (aki az ő je­löltje volt), s a forma kedvéért még két, a környé­ken alig ismert pályázót jelölt. A választók jelöltjét, a kinek biztos többsége lett volna, a szolgabiró egy­szerűen nem jelölte s úgy okoskodott, hogy a két is­meretlen jelölt mellett a nép mégis csak az ő je­löltjére fog szavazni s igy törvényes formában rávarr­hatja a maga emberét a nép nyakára. A szolgabiró­­nak ezt a furfangját az atyai választók azonban az­zal a még nagyobb furfanggal akarták ellensúlyozni, hogy egyátalán tartózkodtak a választástól s az önkény­­kedő szolgabiró ott állott az ő jelelöltjeive szavazók nélkül. A sztrájkoló választókat semmivel a világon nem tudta rábírni arra, hogy szavazzanak, kapta hát ma­gát és nagy nehezen sikerült neki egy környékbeli bérlőt fogni, a­kit leszavaztatott az ő jelöltjére, s azután berekesztvén a választást, az egy szavazatot kapott Nagy Miklóst körjegyzőnek proklamálta. A választók a választás megsemmisítését fogják kérni, annak törvénytelensége miatt. Levelezőnk megjegyzi, hogy Komoróczy szolgabiró még fiatal ember, a­kinek ez volt legelső ilynemű kiküldetése. Az ifjú szolgabiró idővel még sokra viheti. — (Nyitra város kétszázezer forintos ajánlata.) Nyitra város képviselőtestülete, mint nekünk írják, mai közgyűlésén a léva-holicsi és érsekujvár-zsolnai keskeny­­vágányú vasút törzsrészvényeire kétszázezer forintot sza­vazott meg. Ugyanekkor azt is elhatározták, hogy a vasút részére szükséges ingatlanokat ingyen engedik át az építő­­társaság tulajdonába. szerelmes párok, akik idejönnek elhantolni első illú­zióikat. Szép társaság. Az a csodálatos, hogy vannak embe­rek, a­kik mégis futnak előlük. Leszaladnak az útról és elbújnak a fák közt, mint az útonállók és ott maradnak rejtekhelyükön, mig csak egy szöges talp koppanása hallik. De boldogtalan fiuk! Ha egyedül akartok társalogni Természet ő nagyságával, ne a Königseere menjetek. Egyáltalán ne menjetek oda, ahol a Badecker-cég pribékjei már egyszer fabrikáz­­tak. A legszentebb magány is azonnal kiváncsiak poros országútjává lesz, mihelyt valaki könyvet írt róla, mert az emberek mindenben a híreset szeretik. Egy hires liget, hires tó, hires hegyorom ezerével vonja magához a sokaságot és rajongóvá teszi azokat is, akik talán teljes közönynyel mennének át a para­dicsomon, ha nem volna híres. Egyedül akartok lenni ? Akkor menjetek olyan helyre, melyről turistamappa még nem készült. Ott a sziklák közé zárt tengerszem csak a ti arcotokat veri vissza, a nap nektek kél, nektek alkonyul és a magányos tájék összes pompája csak titeket boldogít, mint egy királynő titkos sze­relme. úgy bizony, fiatal barátom! A königseei után ve­gyetek búcsút a „szent egyedülvalóság“-tól és siesse­tek gyors lábbal előre, nehogy a természet hivatalos bámulói hamarabb a tónál legyenek és elkapdossák orrotok elől a legjobb csolnakokat. Mert tudnotok kell, hogy a Königseet nyáron ostromolják. Szinte csodálatos, hogy az a szegény víz hogy maradhat nyugodtan ennyi zaklatásra? Egyébiránt én voltam az első, a­ki megértettem: mitől kapta ez a tó cso­dálatos zöld színét ? Elzöldült az epétől. A­ki jobb magyarázatot tud, álljon elő vele. Még egy forduló, még egy turistahadosztály — és ott vagy a Königsee mellett. Első pillanatra úgy rémlik, hogy valami vásárra jutottál. Rendetlen cso­portban, keresztül-kasul omnibuszok, egyfogatosok és landauerek állanak félig leszerelt paripákkal és ge­békkel. A tó elején vendéglő, melyből ki - be jár az éhező és jóllakott publikum, itt is, ott is bódék, a­hol dohányt, szivart, cigarettát, bajor gyümölcsöt és olasz narancsot, bajor paprikajancsit és magyar taj­tékpipát vesztegetnek méregdrága áron, lenn a vizen Noé korából maradt bárkák és hegyes orrú ladikok lebegnek. Bennük marcona férfiak és fogatlan me­nyecskék várnak jó szerencsére, mert itt a szép nem együtt evez a durva hímmel. Ez hát a Königsee? kérded fanyar ábrázattal, ha először bukkansz ennek a szépséges víznek a partjára. Nem, nem ez. Ez csak afféle antichambre. Az igazi tó majd ott következik, a­hol a „Hotel“ elegáns pin­cérei, a bódék, a kofák, a söröző turisták és a nyer­ges szamarak mind távolba enyésznek és a szem sza­badon csapong a vízbe mélázó hegyek roppant szirt­­oldalain. Be a legelső ladikba és megyünk. Végtelen csönd és nyugalom. Szellő se jár a víz fölött. Ha néha megrendül, úgy tetszik, mintha magától rezzenne meg. Az evezők ritmikus csapása alig ver rajta fod­rot, úgy terül széjjel, mint hosszú, csillogó zöld pa­lást. Gyorsan, zajtalanul suhan a könnyű csalnak. Behunyom szemeimet és azt hiszem, szárnyas gon­dola röpít a lagunát. Várom a gondolások felelgető dalát. Igen, igen, most rögtön hallani fogom a „Meg­szabadított Jeruzsálem“ stanzáit — — Bumm! — Bumm burum bumm bumm! Éppen a fülem mellett sütötte ki rengeteg ka­rabélyát az egyik csolnakos. Fölriadt rá az egész hegylánc és menydörgő robajjal válaszolt, mintha hir­telen ébredő óriások ordították volna ránk, hogy ne háborgassuk őket álmaikban. Alig volt időm hátranézni, másodszor is eldör­dült a lövés. — Bumm! — Bumm burumm bumm bumm ! És a komor sziklák újra mennydörögtek. Ha be nem szakadt a dobhártyád, meghallhattad fölvilágosításul, hogy mind a két lövés a vissz­hang tiszteletére történt. (Meg kell süketülnünk, hogy hallhassuk a visszhangot.) Kétszer pedig azért lőnek, nehogy azt higyjék a távollévők, hogy orvvadászok puffogatnak. Mert az orvvadászok természetesen so­hasem lőnek kétszer. Láttam nervózus asszonyt, a­ki térden állva rimánkodott, hogy az Isten szerelmére ne lőjjenek másodszor, mert rögtön szörnyet hal A csolnakos válasz helyett vad nyugalommal kilőtte pisztolyát s azután a kötelesség rendíthetetlen érzésével szólott: — Muss sein! Kötelességüknek tartják továbbá megmutatni a helyet, a­hol hetven búcsujáró „véletlen balesetből“ elmerült. Természetesen rögtön hozzáteszik, hogy ha­sonló balesetre minden pillanatban lehet kilátás a Königseen — ködös időben. Nem kevésbé kötelességük megmutogatni a sziklacsúcsokon mászkáló merészebb zergepéldányokat. Zergét még ott is mutatnak, a­hol nincs. Bíznak a messzeségben és a közönség fantáziájában. És számí­tásuk nem is csalja meg őket. A­mint megmutatják a zergét (a­ki nincs), a bárkán levő társaság minden tagja kimeresztett szemmel a magasba bámul. — Aha! Csakugyan ott a zerge! Jaj de szépen ugrál! kiált föl az egyik. A másik nem akar kevesebbet látni, mint az első és szintén elkiáltja magát: — Ni ni ni! Isten vcscse csakugyan ott sétál! Bámulatos állat! Ni, most lefeküdt! A harmadikat eszi a méreg, hogy éppen ő nem látja, de azért ujjongva kiált föl: — Ejnye be szép! Ni, most felállott! És így a társaság minden tagja egészen tisztán látja lefeküdni, felállani, legelni, ugrálni és bolondozni a zergét, a­ki nincs sehol. Ha jól meggondolom, ezt a nem létező zergét Tátrafüreden is megláthattam volna. _____________FESTI NAPLÓ.___________ 1893. szeptember 1. 346. szám. Az orosz barátságról — Lévai a szerkesztőhöz. — . Budapest, augusztus 31. Orosz lapok, német és francia lapok még folyton hosszú cikkekben emlékeznek meg a leleplezett Rimle­r-ügy­­ről, amelylyel Polónyi Géza országgyűlési képviselő is hosszasan foglalkozott hajdúszoboszlói beszámolójában. Ezekre a cikkekre, valamint Polónyi nyilatkozataira tett most érdekes megjegyzéseket Pázmándy Dénes kép­viselő, egy, lapunk szerkesztőjéhez intézett levélben. A levél a következő: Tisztelt szerkesztő úr! Ámbár feltettem volt magamban, hogy a Rimler­­féle ügyben többé nem fogok nyilatkozni, mégis igaz­ságérzetem késztet, hogy az utóbbi időben — a Branik­­ban, a FremdenNatt-ba­n és az Egyetértés-ben közzétett hírekkel szemben konstatáljam a való tényeket. S ha egyszer tollat fogtam, nem állhatom meg, hogy Polónyi Géza tisztelt barátomnak szoboszlói beszá­molójára röviden ne reflektáljak. A Branik­ban egy Párisban élő délszláv író té­ves részleteket közöl az ott megjelent Gazette Diplo­­matique-ról, Wickersheim francia képviselőről s a „mi ügyünkről.“ Képzelhetetlen, hogy külügyminisztériu­munk orgánuma, a Fremdenblatt, mily naivsággal nyomtatja le vezércikkben Povolny úr adatait (akit mellesleg legyen mondva, nincs szerencsém ismerni). Pedig a Gazette Diplomatique semmiféle összekötte­tésben sem állott velünk. Ez a lap már rég létezett Párisban, mint a­ Memorial Diplomatique vetélytársa, de meg nem tudván élni, egyik kézből a másikba ván­dorolt. Végre 1891-ben a szerkesztését Wickersheim, ki születésére nézve elszászi, de egyike a legnémet­­gyűlölőbbeknek a francia kamara tagjai közt, vette át. Wickersheimet még abból a korból ismerem, mi­dőn Gambetta budapesti francia főkonzulnak akarta kinevezni. Természetes, hogy Wickersheim felkért, hogy írnék neki koronkint egy-egy külügyi cikket. Még időt sem szakíthattam azonban erre, midőn a Gazette Diplomatique-ben egy cikksorozat jelent meg a horvát kérdésről, éles magyarellenes irányzattal. Szokásom szerint, midőn a külföldi sajtóban bántják hazámat, neki­mentem most is a különféle álnevek alatt írt tendenciózus cikkeknek és kimutattam, hogy Magyarország mennyire nagylelkűen bánt Horvátor­szággal. Négy-öt cikket írtam a Gazette Diploma­tique- be, speciális tanulmányok alapján, melyekhez igénybe vettem Josipovich minisztert, Gyurkovics képviselőtársamat, Marczali Henrik történészünket stb. Merem állítani, hogy a francia sajtóban még részletesebb tanulmány a h­orvát-ügyről nem jelent meg. Meg is lett az eredménye. Frank horvát tartománygyűlési képviselő s az összes túlzó párt tagjai Zágrábban nekem estek. Wickersheim és a francia sajtó fel lettek világosítva valah­ára a horvát kérdésről és mi­dőn azt a kérést intéztem párisi barátaimhoz, hogy hagyjanak fel Magyarország nemzetiségi ügyeinek, ilyetén való könnyelmű és tájékozatlan hajszolásával — e szavaim Párisban nyomban visszhangra talál­tak, Wickersheim a Gazette Diplomatique szerkesz­tésétől visszavonult, mire a lap maga is megszűnt. Én tehát ezt a lapot nem istápoltam, de siettettem megbuktatni. A Fremdengatt alkalmasint erről ezért reám. Hisz a párisi osztrák-magyar nagykövetség tradíciói közé tartozik a magyarellenes törekvéseket len­gyel, cseh, horvát, szerb, oláh stb. írók által szítani. Nem egy nyomára találtam már e vel­­leitásoknak s mint klasszikus tanúra Asbóth Jánosra hivatkozom, a­ki egy Hentzi-mentés pillanatában felkiáltott tavaly a pénzügyi bizott­ság ülésében, hogy „a magyar kormánynak gondos­kodnia kell speciális összeköttetésekről a külföldi saj­tóval, mert a közös külügyminisztériumra nem bíz­hatja a magyar érdekek megóvását.“ Köztudomású, hogy Asbóth több éven át a külügyminiszteri sajtó­irodának egyik munkatársa volt. Quod erat demon­­standum. Az Egyetértés-ben gróf Bethlen Miklós Madame Adam magyarországi útjáról emlékezik meg, hogy az­tán oda konkludáljon, hogy nálunk „Monsieur tout le monde“ kívánja a hármas szövetséget. Gróf Bethlen Miklós német­ barátsága épp oly régóta ismeretes, mint az én francia rokonszenvem; felesleges lenne tehát egymást kapacitálnunk. Hanem hogy Magyarországon „mindenki“ a hármas szövetségen ábrándoznék, ezt már aztán kétlem. Néhány hét óta annyi levelet, üze­netet, szóbeli nyilatkozatot kapok a magyar társadalom minden rétegéből, főuraktól le az egyszerű földmívesig, hogy alapos okom van azt hinni, hogy a német­ barátság Magyarországon tisztán csak közéletünk felületén li­beg. Furcsa is volna, ha a magyar nép egyszerre elfelejtené háromszázhetven év keserveit — avagy, hogy a jelen korra hivatkozzam, Bismarck politiká­jáért lelkesülne, mely politika szüleményei nálunk ez az irtózta­tó vér- és pénzadó, meg a hét forintos búza! Majd ki fogom részletesen mutatni legközelebb a magyar gazdaközönségnek, hogy mint szálltak le rohamosan mezőgazdaságunk terményeinek árai egye­dül Bismarck európai védvámrendszerének következ­tében. Köszönöm az olyan szövetséget, mely tönkre tesz bennünket! Avagy annak az örömére igyam, hogy Velencében az olaszok most a Gotterhalte-t éneklik? S talán épp olasz borral töltsem meg a po­haramat, abból az olasz borból, melyet e szövetsége­sünk kedvéért most majdnem vámmentesen száz­ezer hektoliter számra hoznak be szőlőműves gaz­dáink nyakára? A fillokszéra megette a magyar szőlőket, melyeket rekonstruálni kellene, úgy de a re­konstrukció belekerül holdankint vagy hétszáz forintba, s hogy erre az áldozatokra animáljuk a tulajdonoso­kat, kedvezményekkel olcsóvá tett idegen produktum­mal lenyomjuk mesterségesen a magyar borok árát. De azért sokáig éljen a hármas szövetség — ha mindjárt halálra koplal is mellette a magyar gazda. Ezt nevezi gróf Bethlen Miklós helyes külügyi poli­tikának ! Köszönet Polónyi Gézának, hogy Hajdu-Szoboszlón elvégre kimondta azt a történeti igazságot, hogy Ma­gyarország függetlensége inkompatibilis a német szö­vetséggel. Azt is helyesen mondta Polónyi Géza, hogy ő nem tudja magának elképzelni, hogy még egy győ­zelmes orosz háború esetére is mi előny származhat­nék Magyarországra? A baba vendégszereplése. — A Festi Napló eredeti tárcája. — — No öt forint, öt forint! Nem kell senkinek? A direktor rázta kezében az új ötforintos bankót, mutogatta, hogy milyen szép, milyen mosolygó, nincs rajta egyetlen ráncocska s valódi ötforintos aranyból van meg­rakva az ágya. Nos, nem kell senkinek? Komédiás népek, jól gondoljátok meg a dolgot. Öt forint sok pénz ám. Nem kellett senkinek, mert nagyon drága volt az ára. Eleven pólyás baba, a­ki parancsszóra tud sírni. Hogy mire kellett ez a cseppség, annak is megvan a maga tör­ténete.

Next