Pesti Napló, 1894. február (45. évfolyam, 32-59. szám)

1894-02-01 / 32. szám

Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ, 1894. február 1. 32. szám. volt, a Vadászkürtben tanácskoznak. Sartorius, midőn száműzetett mondotta: Rómában nincse­nek rómaiak, Róma ott van, ahol én vagyok. Ezt így travesztáljuk: Liberálisok nincsenek a b­loydban, a szabadság elmenekült. Pártprogramma és történ­elemh­am­isítás. Budapest, január 31. Az Egyetértés mai számának első cikke azzal az általunk legutóbb taglalt kérdéssel foglalkozik, köteles-e az ellenzék és mily feltételek alatt támo­gatni a kormány ama javaslatait, melyek az ellenzék felirati tervezeteiben foglalt elvekkel összhangzanak. Mi erre nézve teljes tárgyilagossággal és tisztán elvi szempontból kifejtettük a saját meggyőződésünket, szemben a kormánypárt lapjának, a Nemzet­nek fel­fogásával, amely lap úgy állította fel a tételt, hogy a függetlenségi és 48-as pártnak „becsületbeli köte­lessége“ a kormány egyházpolitikai javaslatait meg­szavazni, mint amelyek amaz ellenzék programmjának integrális részét képezik. Egy cseppet sem ütődü­nk meg azon, hogy az Egyetértés a kormánypárt hivatalos lapjának állás­pontjára helyezkedik. Az ellen sem volna semmi szavunk, ha a mi felfogásunkkal síkraszállva, a ren­delkezésére álló legsúlyosabb érvekkel iparkodnék megcáfolni azt, amit mi mondottunk. Az érvek csa­tájában megengedjük a legélesebb fegyverek haszná­latát, addig a határig, ameddig e fegyverek műveit társaságban és nevelt ellenfelek között recipiáltak­­nak tekinthetők. Ha azonban az Egyetértés jónak látja ezt a ha­tárt átlépni s vitatkozási modorát lesülyeszti oda, hogy érvek helyett tombol s nemcsak kifejezésekkel: „oktalanság“, „badarság“, „mániákus vakmerőség“ dobálódzik, hanem „az idéző csizmadiaság“, s egyéb durvaságokig ragadtatja magát, ez ellen van jogunk óvást emelni, még pedig a magyar publicisztika ne­­veltsége és jó hírneve érdekében, melyet legkevésbbé ily fontos és életbevágó kérdések tárgyalásánál sza­bad a pártszenvedély dühének odadobni áldozatul. És mi az, ami ily önfeledt modor bemutatására tagadta az Egyetértést ? A Pesti Napló tegnap elég merész volt a Nemzet­tel szemben azt állítani és az angol parlament eljárásával bizonyítani, hogy a kabinet- k kérdés felvetése folytán bizalmi szavazat lesz már az, ha pártok és egyesek lehetővé teszik a kormánynak, hogy keresztülvigye a parlament bármelyik házában javaslatait. Erre az Egyetértés így válaszol: „Mi például, kik nem szoktunk foltozó -csizmaára­sítva fakad a kolindrének! Nekem és azoknak a mil­lióknak, akiknek ezúttal megbízás nélkül való ügyvivőjük vagyok, — nem sok közünk van az ilyen törekvé­sekhez, — mert mi hívek maradunk Görögország régi isteneihez és jól emlékszünk még egy bizonyos Vol­taire nevű uraságra, aki halálos ágyán igy kiáltott fel: — Gyónni akarok, papot hozzatok, ha csak akkorkát is, mint Pulszky Ágoston! De ha az adózó polgárnak nem is lehet kifo­gása a szellemi vallás ellen, méltán kifogásolhatja azt a gondolkozó polgár. Mindjárt meg is mondom, hogy miért és megcselekszem ezt minden fölösleges generalizálás, disztingválás és egyéb logikai csoda­bogár segedelme nélkül is. Kifogásolom tehát első­sorban azt, hogy a Kreutzer­­szonáta után még egy második merénylet követtes­­sék el az emberiség kedélyvilága ellen. A Kreutzer­­szonáta csak a szerelmet rántotta a sárba, azt az örömöt, amely nagy és valóságos, de rövid és mú­landó, mert az élet kezdetén csak remény, a végén csak visszaemlékezés, valóság csak a derekán. Ellen­ben a szellemi vallás a hittől fosztana meg, a leg­hosszabb és legtartósabb örömtől, amely . . . no de nem beszélek bölcsőről meg koporsóról, mert kikapok Jobbadán Mihály úrtól, hogy elcsentem a legszebb trópusát. Mondok csak annyit, hogy­ ha valóban és tényleg olyan is volna a pozitív vallás, mint ami­­nőnek a szellemi vallás proklamálja, olyan agyrém és hazugság még akkor is különb a szellemi vallásnál. Mert — következik a második kifogásom,­­ a szellemi vallás őslény­e, a körülöttünk, bennünk és fölöttünk és mindenütt lakozó Őslény, monstruózus fogalom, amelyben a nagy mindenség és a kicsiny ember, a legváltozatosabb faj és a legparányibb egyén együtt és egyszerre és mindenütt jelen van és létezik. A Fővárosi Lapok kritikája szerint kár, hogy a szellemi vallást csak a filozófusok emészthetik meg. Részem­ről bátorkodom ezzel a megemésztéssel szemben leg­messzebbmenő aggodalmaimat kifejezni, mert biztos vagyok abban, hogy mindaddig, amíg csak kétezer gramm leszen az emberi agyvelő maximális súlya, mindaddig nem fogja senki sem megérteni az egy­szerre való szubjektív és objektív létezést. És éppen azért kénytelen vagyok megtagadni minden szolidári­módra idézni, mi igen szabatosan megmondhatjuk, hogy az idézett bizalmatlansági indítványt szóról-szóra és egész önálló alkalommal Peel Róbert tette 1841. jú­nius 4-én, mikor a már többször kisebbségbe jutott Mel­­bourne-féle whig-minisztériumot végleg meg akarta buk­tatni. Hogy milyen más volt az ellenzék magatartása néhány évvel később, éppen Peel Róbert irányában, amikor ez mint kormányelnök egész váratlanul a whigektől elfo­gadta a gabonavám eltörlésének elvét, melyet addig hatá­rozottan ellenzett, ezt már körülményesen bizonyítottuk.“ Mindenekelőtt arra figyelmeztetjük az Egyet­értés­t, hogy, ha „nem szokott foltozó csizmadia-módra idézni“ és ha azzal hivalkodik, hogy „igen szabato­san“ ő fogja megmondani, hogy az idézett bizalmat­lansági indítványt ki és mikor tette, akkor legalább az joggal megkövetelhető, hogy híven idézze a dátu­mokat. A mi érdemes laptársunk azonban már az „igen szabatos“ dátum-idézésben is ellentétbe jutott a „tör­téneti“ tényekkel, melyekre ő vindikál magának pri­vilégiumot. A tény az, hogy azt az indítványt, Peer Róbert nem 1841. június 4-ikén tette. E napon az angol alsóház öt napi heves vita után már szavazott az indítvány fölött s 312 szóval 311 ellenében elfo­gadta azt. Az Egyetértés cikkírója tehát egyszerűen összezavarta az indítvány előterjesztésének tényét az indítvány megszavazásának napjával, amely konfúziót csak konstatáljuk, de abból a következtetések levo­nását, elengedjük neki. Ily fogyatékos tájékozottság mellett azután nem csodálkozunk azon, hogy az Egyetértés nemcsak a dátumokban, hanem a kérdés érdemében is tévedett. Először is éppen nem „egész önálló alkalommal“ je­lentette be és terjesztette be Peel azt a bizalmat­lansági indítványt. Az igaz, hogy a Konverzations- Lexik­on-ok, meg a Staats-Lexikon-ok, amelyekből az Egyetértés cikkírója a maga tudományát, a tényekkel ellenkező idézetekkel együtt meríteni látszik, nem emlékeznek meg tüzetesen arról, minő alkalom volt az, melynek kapcsán a bizalmatlansági indítvány be­jelentetett és előterjesztetett. De hát nem is ily forrásokból merítik az efféle kérdésekhez értő embe­rek a maguk ismereteit. Hanem nézze meg a cikkíró úr az angol Hansard-gyűjteményt, mely rengeteg mennyiségű kötetből áll ugyan, de érdemes abba is belepillantani annak, aki az angol parlament tanácsko­zásairól és eljárásáról beszélni akar. Ebben a gyűjtemény­ben először is azt fogja látni, hogy annak a nagy vitának egész tartalma, mely Peel bizalmatlansági indítványa fö­lött lefolyt, a „Gabona-törvény“ címe alatt fordul elő az Indexben s ez a jelzés fut végig a könyv mindazon lapjainak homlokán, melyek ezt a tárgyalást örökítik most a szellemi vallás őslényével, már csak azért is, mert ez az Őslény, a vallásalapítók hiteles előadása szerint, olyan ingatag és változó jellemű egy őslény, hogy semmiképp se illik egy ilyen konszolidált állás­ban levő, előkelő szellemhez. Megtudjuk ugyanis a felhívásból, hogy a Bibliában, valamint a Koránban, sőt a Szent Védákban is ugyanaz az egy őslény szól hozzánk! Kérem szépen ez nem tisztességes eljárás, a szentírásban halhatatlansággal és szabad akarattal kecsegtetni bennünket, a Koránban pedig predesztiná­cióról, a Védákban meg lélekvándorlásról adni rever­­zálist. Némileg vonzóan adatik ugyan elő, hogy az Őslény révén és segedelmével participáló részesei leszünk a mindenség teremtő és fentartó erejének, amely a tizedes számrendszer arányában felosztva itt lakozik, nem csak közöttünk, hanem bennünk is, ez szép és felemelő gondolat, de ellenkezik az igazság­gal. Személyes tapasztalásaimnak nem éppen gazdag tárházából is hozhatok fel ennek bizonyítására vala­micskét. Az Adrián jártam, tisztelt vallásalapítók, egy­szer, valamikor, egy régi,­­langyos tavaszon. És nem láttam semmit sem a tenger borzalmaiból, láttam csak kéklő habot, a napsugárban fürdőt, és láttam egy nagyszerű alkonyatot, amely káprázatos volt és gyor­san múló, mint a sátán varázslata Auerbach pincéjé­ben, úszott a kis gőzös, minden különös emóció nél­kül, és a fedélzeten valamennyiünk szívébe bevonult a májusi esték szokásos hangulata. És szólt ekkor hozzám a gépész, csöndesen, hogy mások meg ne hallják: — Nem bízom a kazánban, uram, régi és rossz. Kár volt vele útrakelni, jó lesz, ha bajunk nem esik. Mondhatom önöknek, hogy ebben a pillanatban semmit sem éreztem abból, mintha én az önök uni­verzális őslényének, az egyesült emberistennek tagja és erejének osztályosa lennék. Sőt ellenkezőleg, nagyon is éreztem azt, hogy szubjektív törpeségem a porszem­nek tesz képmásává, amelyet a Rákosról oda ragad a szél, ahová neki tetszik. És az erőtlen porszem­nek bizony, nem jut eszébe, valami nagyot gondolni maga felől. De éreztem, hogy a fölséges nagy erő, a­mely most tudatja velem hatalmát, fölöttem van, vég­telen magasságban és lenyúlt a kezével, és szoron­gatja a torkomat, hogy rögtön levegőbe röpítse azt meg. A tény az, hogy a Melbourne-kabinet tárgyal­tatni akarta, dacára annak, hogy kisebbségbe jutott, a válságos helyzet szanálására célzó kereskedelmi és pénzügyi javaslatait, arra számítva, hogy a fenyegető veszedelemre való tekintettel képes lesz néhány ellen­zéki szavazat segélyével keresztülvinni azokat. Ezt akarta megakadályozni Peel a bizalmatlansági indít­vány előterjesztésével és ezt akadályozta meg az alsóház, egy szónyi többséggel ugyan, de határozat erejével kimondván, hogy „a korona miniszterei nem bírják eléggé a képviselőház bizalmát, hogy ez képe­sítse őket oly rendszabályoknak a házban keresztülvi­telére, melyeket ők a közjó érdekében lényeges fon­­tosságúaknak ítélnek, hivatalban maradásuk ily körülmé­nyek között ellentétben van az alkotmánynak szelle­mével.“ Olvassa csak el az Egyetértés cikkírója a Hansard-gyűjteményben ezt az ugyan nagyon hosszú, de nagyon érdekes vitát s meg fog róla győződni, hogy mindabból, amit állított, e bizalmatlansági indítványra vonatkozólag egyetlen egy szó sem felel meg a történeti tényeknek és meg fog győződni főleg arról, hogy ha van analógia a magyar kormány mai hely­zete és az 1841-iki angol parlamenti állapotok között, főleg miután ma már kétségtelen, hogy a magyar kormány oly kérdésekben, melyek a bizalom nyilvání­tásával kapcsolatba hozhatók, a parlamentben a számszerű többséggel nem rendelkezik. Hasztalan bonyolítja össze ezzel az Egyetértés azt, ami „néhány évvel később“ Peel és Russel kö­zött történt. Nem is vádoljuk őt ebben az összebonyo­­ltásban szándékossággal, mert minden arra mutat, hogy ily szándék benne a kellő tájékozottság hiányában fel sem tételezhető. Legyen azért egészen nyugodt, nekünk eszünkbe sem jut őt „harcedzett je­­zsuitasággal“ gyanúsítani. Sőt igazat adunk neki abban is, hogy „milyen más volt“ az ellenzék magatartása né­hány évvel később Peel irányában, aki „egész váratlanul a whigektől elfogadta a gabona­vám eltörlésének el­vét, melyet addig határozottan ellenzett.“ Azt azonban kénytelenek vagyunk konstatálni hogy e közben egy-két, neki úgy látszik, nagyon lé­nyegtelen tényt, elhallgatott az Egyetértés cikkírója. Elhallgatta azt, hogy mikor a Melbourne miniszté­rium visszalépése után Peel megalakította kabinetjét, nem adott programmot, hanem időt kért, hogy meg­vizsgálhassa a helyzetet s a szükségnek megfelelőleg tehesse meg javaslatait. Elhallgatta azt, hogy az 1841-iki nagy kereskedelmi válság és az akkori sze­rencsétlen gazdasági viszonyok már akkor meggyőzték Peelt, amit ki is jelentett, hogy a gabona­törvényeket meg kell változtatni, aminek folytán a tory-párt el­az átkozott kazánt. Pedig mindössze csak harminc­kilométernyire voltunk a parttól és a veszedelem se volt jelenlevő, éppen csak hogy elképzelhető vala és éppen csak hogy megtanított valamire. Arra, hogy az obu­gát tengeri viharra sincs szükségünk, ha meg akarjuk ismerni az Urat, aki hallatja szavát, akkor, amidőn a szellemi vallás őslénye, az ő mindent ölelő szeretetével együtt, igen közömbösen és hallgatagon viselkedik, é­­s aki szól hozzám, valahányszor csak kérdezem tőle, hogy melyik csillagzaton vannak azok az elszállt lelkek, akiket még viszontlátni szeretnék. Mert tudom, hogy a halál erős, de nem lehet azért hatalmasabb a Teremtőnél, aki a gyepnek is meg­adta a kikeletet. És ő valóban felel is és felgyújt a legsötétebb éjszakában egy lángot, egy hevitőt és ra­gyogót, az ideál és igazság egyesült fogalmát, a hitet. Sajnálom ha önök talán kifogásolják az ilyen banali­tásokat, de minél igazabbat mond valaki, annál köze­lebb jár a banalitáshoz, és nekünk szegény deréknek, a mi korlátolt megismerésünk szerint, csak egyféle viszonyunk van az Isteneszméhez. Az abszolút alá­rendeltség viszonya. És nem hiszem önöknek, hogy volna ember, aki szivében kételkednék akkor, amidőn szájával mondja a zsoltárt, hogy: „küldet el a te vi­lágosságodat és igazságodat, mert ők vezérelnek en­gem — in montem sanctum et in tabernacula tua.“ A szkepszist, tisztelt vallásalapítók, künn szokta hagyni az ember, a templomajtó előtt, és a kétkedést nem érzi se más, se pedig én, amikor leborulok az Úr előtt, mondván neki, hogy: „Alfa vagy és omega.“ Mert ő feleli nekem: „Alfa nem vagyok, omega se vagyok, kezdethez, véghez ne hasonlíts. Az örök praesens vagyok, urad neked, főszál, akit teremtek és eltaposok. Azért is ne gondold, hogy egyenrangúvá tettelek önmagammal, akkor, amidőn képmásomra alkottalak, és ne hallgass a szellemi vallás őslényére. Mivel csak én magam vagyok az Erő, te csak a gyöngeség, ezt jól tudhatod, kivált a mióta szerelmes vagy abba a kalap­ utcai kis­lányba. Higyj tehát gyermekem, és amennyiben törékeny egészséged mel­lett fiutódokra lehet kilátásod, ápold és őrizd a hitet ő bennük is. Mert nem mindenki lehet olyan gazdag mint Jókai Mór, hogy örökségül az egész magyar közönséget hagyhassa utódaira.“ Monachus,

Next