Pesti Napló, 1894. május (45. évfolyam, 120-149. szám)

1894-05-01 / 120. szám

Nyolcszáz éves barátság­. Budapest, április 30. Magyarok és horvátok nyolcszáz esztendőn keresztül állottak együtt, harcoltak együtt, szen­vedtek együtt, szabadultak és boldogultak egy­mással. Egyetlen egyszer nyolcszáz év alatt ke­rültek szembe s a németek felhajtására a horvá­tok fegyvert fogtak a magyarok ellen, ekkor veszett el Horvátország Magyarországgal s lett Világosnál Ausztria tartománya. Amikoron pedig a magyarok feltették Szent István koronáját Ferenc József fejére, egyúttal visszaszerezték Horvátországnak alkotmányát s nemzeti szabad­ságát. Azóta egy negyedszázad múlt el és Hor­vátország nagyobb, erősebb és gazdagabb, mint történetének bármely dicsőséges korszakában volt. Új alkotmányát a legterjedelmesebb önkor­mányzattal a horvát nemzet magának és a ma­gyaroknak köszönheti. Kölcsönös megegyezéssel hozták az 1868: XXX. törvénycikket, mely Deák Ferenc bölcseségével készült és méltán nevezte­tik horvát-magyar kiegyezésnek. E kiegyezésből több előnye származott Horvátországnak, mint Magyarországnak, de visszaadatott Magyaror­szágnak integritása, szuverenitása, állami és nemzetközi állása. Megtartottuk a kiegye­zést s a horvátok kívánságára többször ked­vükre módosítottuk. Sokszor és sokáig a horvát ellenzék keményen megtámadta az alkut, a ma­gyar kormányt és nemzetet, míg végre minden horvát párt kénytelen volt belátni lojalitásunkat, s hogy a horvát pártviszonyokba nem avatko­zunk s a horvát nemzet teljes szabadságot élvez, s a saját akarata szerint boldogul és kormányoztatik. Ma már a rágalom sem veti szemünkre, hogy meg­akarjuk magyarosítani Horvátországot. A legszél­sőbb nemzeti oppozició is beismeri a horvát nyelv és kultúra szabad fejlődését Horvátország közössé­gében Magyarországgal. Gazdaságilag szegény és elhanyagolt, műveltségben elhanyagolt volt orszá­guk egy negyed század előtt, ma hasonlíthatat­lanul gazdagabb és virágzó. Mi pedig a jogokért és előnyökért s a hozott áldozatokért cserébe nem követeltünk semmit, csak hűséget a királyhoz, hazához és alkotmányhoz. Hitte volna-e valaha Gaj, vagy később Jellasich, vagy utóbb Strossmayer és végül Star­­csevics; hitték volna-e a hatvanas évek elején, hogy Horvátország helyreállíttatik abban a kiterjedésben, amint ma a Drávától és a Dunától a dalmát tengerig és a bosnyák határig elterül; hitték volna-e a katonai rabszolgaság megszűnését a végvidéken? A ma­gyarok műve ez. S mert egy negyedszázad a horvátokat meggyőzte, hogy a magyarok barátaik akkor is, ha a horvátok közül sokan ellenségeink, e ta­pasztalás folytán ellenségeinkből barátaink lettek. A magyar képviselők látogatást tettek Zágráb­ban minapában, most május 19-ikén a horvát országgyűlés viszonozza e látogatást Budapesten. Itt a horvát képviselőket, akik most nem mint a magyar országgyűlés tagjai érkeznek fel a kormány hívására, hanem jönnek önként s csak barátkozni jönnek, a magyar képviselőház, fő­város és kormány kedves vendégeküt üdvözli. Az ünnepségek, amelyek tiszteletükre ren­­deztetni fognak, kevésbbé érdekesek, mint a testvéri frigy kötése és megerősítése a két nem­zet lelkű idében és közvéleményében. Bár üd­vözölhetnénk magát Starcsevicset és Strossmayert és az egész horvát ellenzéket közöttünk, lássák, győződjenek meg, hogy szívünkben se gyűlölet, se féltékenység, se irigység, se bántalom, se semmiféle hamis szándék nem lakozik. Hanem barátságért nyújtunk barátságot és hűségért hű­séget s a horvátok segítségéért segítségükre szö­vetkezünk. Talán a horvátok látogatását a dalmát kérdéssel lehet kapcsolatba hozni. Mert Dal­ismeretes csodálatos történetet a nőről, akinek lábai alatt, amikor járt, a fűszálak nem hajoltak meg, a szent Szűzről, aki a hegyen, egy patak partján Mé­­lanie és Maximin előtt megjelent, hogy egy nagy titkot bízzon rájuk és Fiának haragját tudassa ve­lük. Ettől a naptól fogva egy patak, amely a szent Szűz könnyeiből fakadt, minden betegséget meggyó­gyított, mialatt a titok három pecséttel lezárt perga­menben pihent Rómában. Kétségkívül Bernadette szenvedéllyel hallgatta mindezt az ő néma, ébren álmodó, fogékony lelkével és elvitte magával a lombok sűrűjébe, ahol napjait töltötte, hogy elgondolkozzék rajta bárányai között, mialatt gyöngéd ujjai között szemről szemre nőtt a virágkoszorú. És így folyt le a gyermekkor, Bartlesben. Ami feltűnő volt ezen a szegény, nyomorult Bernadetten: az extázisban égő arc, az álmatag szép szempár volt, amelyben, mint a madarak a tiszta égbolton, suhan­tak tova az álmok. A száj nagy és túlerős volt, ami jó lélekre mutat; a szögletes fej, az egyenes homlok, a fekete hajfürtök közönséges benyomást tettek volna bájos elfogultsága nélkül. De a ki nem hatolt tekin­tetének mélyébe, az nem vette észre: annak csak egy közönséges gyermek volt, az országút nyomára, a kö­nyörületes szivi­ emberekre utalt, alázatos, félénk kis leány. És az ő tekintetéből olvasta ki Ader abbé teljes bizonyossággal azt, a­mi benne virágzani készült, a fojtó rosszat, amelyben szomorú fiatal húsa szenve­dett, magánosságát a zöld leveleknek, a­melyek közt felnőtt, bárányainak buta jámborságát, az angyali Üdvözletét, amely a hallucinációig ismételve hangzott az ég alatt, a nevelőanyjánál hallott csodás történeteket, az élő oltárok előtt lefolyt templomi vecsernyéket, és az egész, egyszerű hitet, amelyet magába szívott abban a távoli, hegyektől környezett országban. Bernadette tizennégyéves korában hagyta el Bartrest és alig töltött Lourdesban három hetet, amikor az első víziója támadt, 1858. február 11-én, egy reggel, mikor testvérével, Máriával és egy kis szomszédjával, Jeannenal az erdőbe ment száraz mácsában most nemrég a tartománygyűlés az egyesülést kívánta Horvátországgal. Két felirati javaslat sürgette ezt, de az osztrák kormány elnapolta a tartománygyűlést, mielőtt a napiren­den tárgyalhatták volna Zárában e feliratokat. A dalmaták jól tudják, ez elbánásból is rájö­hettek, hogy Dalmácia egyesítése Horvátország­gal csak Magyarország által s a magyar-horvát alkotmány keretén belül eszközölhető. Ez még hiányzik a kiegyezés betetőzéséhez, hiányzik úgy Horvátország, mint Magyarország teljes in­tegritásához. Jó, hogy ha horvátok és magua­­megértik egymást és tisztába jönnek szö­vetségük kölcsönös természetével. Ez pedig tár­sadalmi úton könnyebben eszközölhető, mint po­litikai vitatkozással. Mert minden politika bizal­matlansággal jár és minden barátság biza­lommal. T Á E C A. Bernadette. — Zola Emil felolvasása. — A párisi Trocadéróban Zola Emil felolvasást tartott Lourdes című még kiadatlan regényéből. Zola meg van győződve arról, hogy Bernadettet és ví­zióit emberileg Bartrés, ez a kis falu Lourdes kö­zelében, magyarázza meg, ahol Bernadette gyermek­éveit töltötte. A gyermekkor részleteinek elmondása után ime­n, történet vége: ... És ott, a bartrési vén templomban, amely­nek alázatos falait égő hit töltötte be, kezdte Ber­nadette a katekizmust követni. Tizennégy éves volt, nagy ideje, hogy először gyónt. Nevelőanyja, aki hí­res volt a környéken fösvénységéről, nem küldte is­kolába, hanem reggeltől estig házi szolgálatokra használta fel. Barbés, az iskolamester sohasem látta az osztályban. De egy napon, amikor Ader lelkiatya betegsége miatt ő tanította a hittani leckét, feltűnt neki a leányka jámborsága és szelídsége. A pap na­gyon szerette Bernadettet, sokszor beszélt róla az iskolamesternek és azt mondta, hogy nem tud rá­nézni anélkül, hogy Salette gyermekeire ne gon­doljon, mert e gyermekeknek olyan őszintéknek, jámboroknak és jóknak kellett lenniük, hogy a szent Szűz előttük megjelenjék — mint amilyen Bernadette. Egy más reggelen, amikor a két ember a falun kívül sétált és meglátták Bernadettet messziről, amint kis nyájával eltűnt a fák között, a pap többször vissza­fordult és ismételve mondta: — Én nem tudom, mi történt velem, de vala­hányszor találkozom ezzel a gyermekkel, nekem min­dig úgy tetszik, mintha a kis pásztorleánykát lát­nám, Mélaniet, a kis Maximin kíséretében. Valóban, teljesen megszállotta ez a különös gondolat, amely jövendöléssé vált. És valószínű, hogy egy napon a szent lecke után, vagy egy este a temp­lomi vigilia után elmesélte a már tizenkét év óta Budapest, április 30. A képviselőh­áz holnap veszi tárgyalás alá az örök­ösödési eljárásról szóló törvényjavaslatot. Remélhető, hogy a javaslat rövid idő alatt átmegy mind a két ház tárgyalásain, mert oly elvi kérdéseket, amelyek éles pártellentétekre vezethetné­nek, nem érint; másrészt pedig a mostani bonyolult és a mily hézagos, épp oly hosszadalmas örökösödési eljárásunk gyors reformot tesz szükségessé. A törvényjavaslat abból indul ki, hogy az összes öröklési peren kívüli eljárást egy hatóság kezében összpontosítja. Az árvaszékek ingerenciáját megszünteti, úgy­szintén a törvényszékek kezéből is kiveszi az intéz­kedést, és a járásbíróságokra bízza az összes peren­kívüli funkciót. Ez gyorsabbá és egybevágóbbá teszi az öröklési perenkívüli eljárást, amelynek eddigi komplikáltsága és visszásságai jó részben a ma ér­vényben álló bifurkációra vezethetők vissza. E mellett a törvényjavaslat nemcsak kitölti az galyakat szedni. Akkor esett meg a szép történet: mint szállt alá a három kis leány a Save partjára, a Chateau háta mögött, mint jutottak egyszer csak Chalet szigetére, a Massabielle-sziklával szemben, amelytől csak a Savy-malom keskeny árka válasz­totta el. A kiszáradt erdő ritka volt, Marie és Jeanne, meglátván a túloldalon nagy tömeg­gályát, amelyet a hegyi patak sodort alá és hagyott medrében, át­másztak az árkon; mialatt Bernadette, aki félénkebb, egy kissé kisasszonyos volt, a parton maradt, két­ségbeesetten, nem merészelve lábait mozgatni. Fején mirigyes kiütés volt, anyja szigorúan meghagyta, hogy gondosan takarózzék be kendőjével, egy nagy, fehér kendővel, amely lelógott kopott, fekete gyapjú­­ruhájára. Mikor látta, hogy társai nem akarnak segí­teni, elhatározta, hogy leveti facipőit s lehúzza haris­nyáit. Körülbelül dél volt,­­az Angelus hármas kongá­­sának kellett hangzani a paplakból azon a nagy, nyugodt, finom felhősávolyoktól szegélyzett téli ég­bolton. És akkor történt, hogy egy nagy zavargás támadt lelkében, olyan orkánszerű zajjal harsogva fülébe, hogy azt hitte, vihar szállt alá a hegyekből, a fákra nézett és elképpedt, mert egy levél sem mozgott. Aztán, gondolván, hogy érzékei csalódtak, fel akarta venni facipőit, a­mikor a nagy zaj újra átjárta; de most a fülek csalódása a szemekre vo­nult, nem látta többé a fákat, egy fehérség, az élénk fénynek egy faja vakította el, amely, úgy tetszett, a szikláról áradt szét, a grotta tetején, egy keskeny és magas hasadékból, amely egy íves dómhoz hason­lított. Ijedten esett térdre. Mi volt ez, Istenem? Néha, r­oss idzőben, a­mikor szűk melle még jobban fullasz­totta, keserves éveket töltött, végtelen hosszú, sokszor kínos álmokkal, a­melyeknek fojtó hatása megmaradt akkor is, a­mikor ébren volt, még ha semmire sem emlékezett is vissza. Lángok vették körül, a nap arca előtt haladt, így álmodott a múlt éjjel? Vala­mely elfelejtett álomnak folytatása volt ez? Majd, lassan-lassan egy alak körvonalai Negyvenötödik évfolyam. BrüsszFti árak Bnfaposted­ Egész évre--. — 14 frt — tar. Félévre — — — 7 „ — „ Negyedévre-- — 0 „ 50 „ Egy Kmttpre - l „ 20 „ lrapoui­ul kél.^cr házhoz killáT». Egé­sz évre-----18 frt— kr. Félévre--. — 0 „ — „ Negyedévre — 4 „ 50 „ Egy hónapra -- 1 „ 60 „ Egyes szám­ára: Reggeli kiadás ... .. 4 &r* Eail kiadás 8 w Kiadótiratal: Qf„ rannciA­tira, Ferot^iak-Ucaára KC3mí«s r­ánk fídékra csak reggeli kiadásért: Egész évre — 14 frt — kr. Negyedévre------ S ,, 50 Kigali és esti lap együtt keidre: Egész évre.— — 18 frt — kr. Negyedévre.­­ — 4 ,, 50 , llaponkint kétszer postán ktu­d73. Egész évre — — 20 frt — kr. Negyedévre— — 5 „ — „ Egy­ szán ára. Reggeli kiadás— — 5kr Esti kiadás — — — 4 „ Sserkasztö cég. fl., FN8refei8MBrQ 3. AihsnaouRi­épMol 120. sz. Budapest, kedd, május 1. 1894. Mai számunk tizenhat oldal. Az örökösödési eljárás.

Next