Pesti Napló, 1895. augusztus (46. évfolyam, 208-238. szám)

1895-08-01 / 208. szám

II] főrendek, uj kifogások. Budapest, július 31. (pd.) Uj mágnásokat neveznek ki ismét. Egy második paire-schubnak örül a szabadelvű magyar társadalom. Örül különböző okokból; egy­részt mert sikerülni látja egy nagy reformmunka zárókitételét, másrészt mert az uralkodó kurzus részére a legfelsőbb rokonszenvet is biztosított­nak érzi, azután meg, mert nem érdem nélkül való férfiak kitüntetéséről van szó. Kitüntetés tagadhatatlanul az ilyen rangemelés, a demokra­tikus köztudat, hogy őszintén bevalljuk, még mindig kompatibilis nálunk az ilyen cím- és rangadományozásokkal. Kompatibilis, mert a mi türelmes demokrata­ságunk össze tud férni a rendi alkotmánynak meglevő maradványával. A magyar szabadelvűség éppen szabadelvű mivoltá­nál fogva toleráns és képes barátságot tartani a főrendiház intézményével is. Nem mondhatni ter­mészetesen, hogy a főrendiház mindig igyekezett volna is ezt a barátságot kiérdemelni. A demo­kráciának azonban ez mindegy; ő türelmes és elnéző, mert nem szereti, ha minduntalan par­­venüséggel vádolják, így magyarázzuk mi a hallgatag fúziót, amelyet rendi hagyományok és modern népkép­viselet között létesített az újabb magyar alkot­mány. Egyelőre nem féltjük tehát az évszázados alkotmányjogi emlékeket és nem féltjük a de­mokráciát sem. Azt hittük különben mindeddig, hogy általában is csak a szabadelvű társadalom­nak és a szabadelvű politikai világnak a dolga félteni a magyar demokráciát. Pedig ez látszólag nem egészen van így. Mások is féltik ugyanis a magyar demokrá­ciát. Féltik a magyar ultramontán-klerikális mág­nások, vagyis inkább agráriusok, avagyis talán high-toryk, vagy nem is tudjuk milyen pártiak. Azt hiszszük, hogy univerzális ellenzéknek kel­lene ezt a csoportot elnevezni, mert ők mindent elleneznek és semmit sem fogadnak el a mai szabadelvű kormánytól. Talán még a búzabeho­­zatali tilalmat sem fogadnák el. Ez az általános ellenzék, mint azt ma saj­tójának egyik orgánuma hirdeti, félti a magyar demokráciát! Komolyan félti? Nem, nem komo­lyan, csak úgy általánosan. A népuralom istennője, — ha van ilyen rangfokozat a régi mitológiában, — furcsán érezheti magát erre a szokatlan protekcióra, amely az ajándékot hozó ellenségre emlékeztet. Minden cselekedetükben, minden szavukban az avitikus rendi szellem szólal meg ez uraknak, a vaspáncél fölött ma már természetesen modern szabású ruhába öltözötten. Modern szabásúba, de korántsem annyira modernbe, hogy a mellvért szögletes kontúrjei át ne látszanának a frakkon. És íme, ezek a kényszerűségből parlamentivé lett ultra-arisztokraták most félteni kezdik a magyar demokráciát! Nem vehetjük komolyan az ilyen hipokrí­­zist,­­ első­sorban azért nem, mert Bánffy Dezső nem a demokráciát támadta vagy gyön­gítette meg a patere-schubbal. Éppen ellenkező­leg, jól tudják a klerikálisok is, hogy a főrendi­háznak csak ultramontánjai ellen szól a rend­szabály. Ez fáj nekik, nem a demokrácia sérelme. Aki sohase lát át a politikai kifogások szitáján, ez egyszer az is csak mosolyoghat e naiv ellen­vetésen. Igazán ötletes az az ultramontán publi­cisztika, amely a demokráciát kezdi félteni a szabadelvű kormánytól. Nos, engedje meg ez a publicisztika, hogy a meg nem érdemelt támoga­tásért őszinte részvétünket fejezzük ki a de­mokráciának. Sőt, hogy egy tagadhatatlan dol­got konstatáljunk, ellenérvelésnek felhozhatjuk még azt is, hogy Magyarországon semmiféle paire­­schub sem fenyegetheti a demokráciát azzal, hogy renegátjai lesznek e szép hitvallásnak. Akit ugyanis mágnássá emelnek Magyarországon, az mágnás volt azelőtt is. Tehát a demokrataság híveket nem veszít. A különbség inkább talán abban van, hogy ezekről az új mágnásokról az ő filodemokrataságuk, amelyik eddig nem nyil­vánulhatott, most nyilvánulni is fog. Ez pedig, ha nem csalódunk, nyereség a demokráciára nézve, nem pedig veszteség. Mondjuk ki hát bátran, hogy a klerikális high-toryk nem a demokrácián szomorkodnak, hanem szomorkodnak általában véve a paire­­sh­ubon. Ez az, ami tulajdonképpen nem tetszik nekik, mert bizony, ha valósággal hanyatlóban lenne a demokrácia, azon ugyan nem sopánkod­nának. Ez az, amiért zsörtölődnek, ez az, amiért a demokrataság romlásán kívül még a parla­mentarizmus­ megmételyezésével is vádolják a kormányt. És ez az, amit a demokrácia hanyat­lásán kívül szintén nem koncedálhatunk nekik. Nincs szó a parlamentarizmus megmételye­­zéséről. Se szabadelvűség szempontjából, se pedig alkotmányjogi szempontból nincs róla szó. Az új főrendek kinevezése a parlamentarizmusnak éppen megerősödésére vall. Még ha a legklerikálisabb politikus is valaki a föld hátán, még az se ta­gadhatja, hogy az egyházpolitikának még befeje­zetlen részét a törvényhozás óriás többsége óhajtja becikkelyezni. A többség magas arányát a ko­rona és a népképviselet egybehangzó akarata teszi ki. Ezzel a megmérhetetlen pluszszal áll szemben az az elenyésző főrendiházi többség, amely a forma erejével győzedelmeskedett s ame­lyet a forma erejével kellett megtörni. Nume­rusok ellen numerusokat állítván. Ez a paire­­schub nem árt a demokráciának és nem árt a parlamentarizmusnak sem. Vagy talán az ultra­montán sajtó a parlamentarizmus védelmének ne­vezné azt, ha a főrendek hasonló elvű többségét érintetlenül meghagyták volna abban a közép­kori pozícióban, ahonnan a népképviselet, a nem­zet többségének akarata ellen merev vétóját han­goztatta és ismételte, dacára annak hogy ebben az esetben volt a parlamenti népképviseletnek egy hatalmas protektora is a vele alkotmány­­jogi szempontból egyenlő értékű koronában? Ez volna hát a parlamentarizmus degenerálása ? Ez volna hát és nem az volna a megbocsáthatatlan bűn, ha a szabadelvű kormány a parlamentet és ebben az esetben még a koronát is kitenné a főrendiház ultamontánjai makacs maradiságának ? Gyönyörű okoskodás. Bánffy Dezső kormánya degenerálja a parlamentarizmust azért, mert az T­ÁRCA Protekció nélkül. — A Festi Napló eredeti tárcája. — I. Az államtitkár úr azzal a komoly és szilárd el­határozással foglalta el hivatalát, hogy ő törik, sza­kad, de okvetetlenül korszakot fog alkotni. Már ahogy a reggelijét elköltötte, ahogy a szarvacsot a kávéjába aprította, ahogy a jelenlegi, feltétlenül re­formálandó törpe kor krónikáit, a lapokat végig til­totta, egész magatartásán konstatálni lehetett, hogy ily méltóságteljesen csakis egy korszakalkotó nagy­ság viselheti magát. Mialatt Gödöllői Kálmán a lánc­hídon átbújtatott, kénytelen volt ugyan beismerni, hogy a létesítendő hatalmas reformokkal még nincs egészen tisztában, s az új világ, amelyet teremteni akar, fölöttébb khaotikus állapotban gomolyog a fejé­ben. Ám megvigasztalta magát, hogy egy uj korszak teremtésénél a legtöbb az akarat, a többi s igy az uj korszak is, megjön magától. — Bejöhetnek­ intett napóleoni leereszkedéssel titkárának, aki a hivatalnoksereg tisztelgését jelen­tette be neki. A frakkos, fehér nyakkendős félkör csakhamar ott hajlongott előtte, s a fekete ruhák közepette úgy ragyogott az ő boltozatos, nagy esz­méktől és viharos fiatalságától tar homloka, akár a teremtendő uj korszak fényes napja. — Méltóságos uram, kezdő a legöregebb taná­csos, aki az államtitkár úr helyére aspirált, s most a keleti poézis rajongásával ecsetelte örömüket, hogy Gödöllőit biztosíthatják legodaadóbb munkásságukról. Az államtitkár íróasztalához támaszkodott, s homlokán a mély ráncok bizonyiták, hogy odabenn iszonyú munka folyik, hogy a jupiteri főből az új kornak Minervája már e programmbeszédben is ki­pattanjon. — Tisztelt uraim! Biztosíthatom önöket, h­­gy nagy feladataim tudatában vállalkoztam e tisztre. Ám az építőmester csak úgy alkothat remeket, ha az épületet tartó oszlopok elég szilárdak. Ez oszlopokat önökben látom, uraim. S ahogy én számítok az önök buzgó támogatására, úgy számíthatnak önök is az én legigazságosabb jóakaratomra. Hangsúlyozom önök előtt programmom legsarkalatosabb pontja gyanánt, hogy szolgálataik mérlegelésénél csak az igazi érde­met fogom tekinteni és kérlelhetetlenül ajtót muta­tok minden illetéktelen befolyásnak, minden protek­ciónak .«­ Az államtitkár úr itt egy percre megállott, úgy érezte, mintha a bürök múzsája csókolta volna homlokon. Valóban, e szavakat csakis az ihlet, a nagy lelkek géniusza sugalhatta neki . . . Kérlelhetlenül ajtót mutat minden protekciónak. A toll, amelyet ke­zében tartott, mintha korbácscsá változott volna, amelylyel az érdem templomából ki fogja űzni a ro­konság, a pajtáskodás kufárjait. Valamennyi vezér­cikk a társadalom rákfenéjéről, a protekcióról, egy­szerre végigsuhant az agyán és valamennyiben az ő negatív dicséretét olvasta. Rózsás hangulatban bocsá­totta el a deputációt. Míg azok, ellenkezőleg, nem a legédesebb kilá­tásokkal vettek tőle búcsút. Csak a legkopottabb ír­nok, egy köhögős, mellbeteg, korhadó oszlop, az kez­dett reménykedni. A nagy embernek eszébe jutott, hogy az a bi­zonyos szicíliai matematikai professzor egy ízben azzal ugrott ki a fürdőkádjából, hogy Heuréka! Ször­nyen lenézte Archimedes urat, akinek ambíciója csak a faj­súly törvényének fölfedezéséig terjedt és e talál­mányának is annyira tudott örvendeni. A fajsúly tör­vényét ő különben is reformálni fogja: az ő érája alatt a protekció üres kreatúrái nem fognak a fel­színen úszkálni, míg a nemes fém elsülyed . . . S míg a minisztériumból a hivatalnok- és szolgasereg bókoló sorfala között távozott, úgy érezte, mintha azok már mind az új korszak, a legnagyobb veszedel­métől megmentett haza háláját tolmácsolnák előtte. H. A protekció sárkányának e fenkölt, modern szent György lovagja a büszkén, bátran kiadott jel­szavát már legközelebb érvényesíthette. Uj állásokat szerveztek az országban és azokat úgy megrohanták a kérvényezők, hogy a megrohanás­­hoz képest az érett császárkörtének a darazsak ál­tal való körülrajongása valóságos árva elhagya­­tottság. A protekció szívbesurranó hízelgései előtt az államtitkár úr úgy begombolkozott, mint az oszlopon lakó Paphricius barát, amikor mindenféle csábos látományok iparkodtak lelkét eltéríteni az aszkéta erényektől. Nagy urak hatalma, szép asszonyok kö­nyörgő alázatoskodása, mind visszapattant az uj kor­szak határkövéről, az államtitkár ur melléről. — S ha Bülbül szavú rószák mennyei nyelvén ud­varolnak is! — gondolá magában az államtitkár úr, ha nem is ily poétikus formában. Történt pedig, hogy egy délelőtt egy ismeret­len fiatal úr jött az államtitkárhoz audienciára, aki oly vékony volt, akár egy tüdővészes beteg életben­­maradásához fűződő reménység és oly igen szerény, hogy róla mintázhatták volna az igénytelen­ség szobrát. — Ez a cingár folyondár bizonyosan valami Neoyvenhatodik évfolyam A reggeli és esti kladfis rsryCit, rtOS&stW küldve fJodapesteo G» ' nidaten: Ssgíst. évre — M — kr. Félévre ...------7 „ — n Negyedévre-- — 3 „ .50 „ Egy hónapra 1 „ 20 „ Egy szilm­ília Budapesten: Reggeli kiadás»« ____ 4kr. E*ti kiadás _______3 „ . Szerkesztőség: ff. Ferenciek tere 3. JbtílínaiiffHpOIlL A reggeli ét etil kiadás Ülte­k ellön bálhoz vagy postán küldve Budapesten és a vidéket: Egész évre — — 18 írt—«kr. Félévre -------9 „ — „ Negyedévre— — 4 „ 50 ,, Egy hónapra — 1 ,, 60 „ Egy szám árt­­ vidéken: Reggeli kiadás..____5kr. Esti kiadás_______— 4„ kiadóhivatal; fl. Ftrsnfn­ek tara 4. sz. I. tttbl. 208. SZ. Budapest, csütörtök, augusztus 1. 1895. Mai számunk tizenhat oldal.

Next