Pesti Napló, 1896. június (47. évfolyam, 150-178. szám)

1896-06-01 / 150. szám

2 Budapest, hétfő PESTI NAPLÓ, 1896. junius 1. 150. szám. A A moszkvai gyásznap. Budapest, junius 1. (V.) Gyász borult az ünnepi örömtől Visszhangzó, bibordiszben pompázó Moszk­vára. Temetésre kandidnak a harangok a cárok koronázó városának ezernél több templomtornyában: nem az élőket hívja ércnyelvek ünneplésre, hanem halottakat siratnak, sok száz emberélet vesztét pa­naszolják. Szinte mesés a balsors sötét végzése, amely oly váratlanul váltotta gyászra a cári koronázás ünnepzaját. A hatóságok tompa félelme valami nihilista­ merénylettől tartott, s ime a vég­zet maga csapott­­fel nihilistának. Nem volt se bomba, se vasúti attentátum, a Kreml falaiba sem vájt puskaporos aknát a forradalom vakmerő furfangja, és mégis ezerszeres emberhalál zavarja a koronázó ünnep lefolyását. Pedig szinte megfoghatatlan, hogyan eshetett a moszkvai katasztrófa. 11 a zárt helyre összezsúfolt tömeg riad meg vala­mely hirtelen támadó ijedtségtől s az igy keletkező tolongásban vész oda száz meg e­záz ember élete, a dolog legalább ért­hető s némi vigasztalást mégis csak nyújt az a tudat, hogy — miként a bécsi Ring­­szinházban is történt — a létfentartás ösz­tönének elemi kitörése okozta a gyilkos­­ torlódást. De itt nem zárt helyen esett a dolog, hanem nyílt térségen, és nem a le­küzdhetetlen életösztön, hanem puszta kap­zsiság támasztotta az öldöklő tolongást. A cár kegye hatszázezer ajándékserleget kí­vánt a nép kezébe juttatni, s az a szen­vedélyes mohóság, amelylyel az emberek százezrei ezt az emléket bírni vágyták, vált a mérhetetlen szerencsétlenség okozó­jává. A hatszázezer serleg ajándékozása fejedelmi bőkezűségre vall, s a végzet mégis ádáz fukarsággal fizet érte Miklós cárnak, a bánat keserű kelyhét kínálja cserébe neki. Másképpen volt bőkezű II. Sándor cár, mikor Kremlben a fejére tette császári elő­deinek koronáját. Az ajándék, amivel száz­milliónyi népét meglepte, a szabadság ígé­rete volt, sőt ennél is több: a szabadság kezdete. Felszabadította a jobbágyokat, enyhítette a cenzúrát s egy intésével oda­varázsolta az orosz nemzet horizonjára a szabadság pirkadó hajnalának első suga­rait, amelyeket az egész birodalom lelkes hálájának riadó hozsannája fogadott. De ennek a nagylelkű fejedelemnek is gono­szul fizetett a sors: éppen aznap ölték meg a nihilisták, mikor aláírandó volt az orosz alkotmányt, amelylyel művét befejezni, népét egészen szabaddá tenni akarta. Igaza van Herzen Sándornak, az orosz nemzet nagy ébresztőjének: van egy speciális muszka végzet, amely keserűbb, kegyetle­nebb, ironikusabb a más népek fátumánál. Az a végzet ez, amely az orosz nép leg­jobb fiait a bitófára vagy a szibériai ólom­bányákba hurcolja, az öngyilkosságba vagy az őrületbe kergeti. Ez a végzet diadalra juttatja a gonoszságot és a sötétséget, el­lenben üldözi a világosság és a haladás ügyét, a nemes eszmék bajnokait. A Miklós cár koronázó ünnepére is ránehezedett ez a muszka végzet. Reá ne­hezedett ugyancsak kegyetlenül. Egy darab pergament várt népe tőle koronázó aján­dékul: az alkotmányos szabadság oklevelét, amelyet III. Sándor cár édesatyja roncsolt holttestének eltemetése után annak író­asztalán talált, de alig huszonnégy órai tétovázás után a sutba dobott. Miklós cár e fakó pergamendarab helyett ragyogó ezüstserlegeket akart népének ajándékozni. A muszka végzet megadta rá a feleletet. Ennek a keserűen és kegyetlenül ironikus végzetnek az intését várjon meg fogja-e az imént megkoronázott és fölkent Romanov érteni ?* A katasztrófát egész vészes nagyságában még most sem lehet, teljesen ismerni. Magában Moszkvában a rémület, a megdöbbenés nőttön nőtt, amint a hallatlan szerencsétlenség részle­tei egyre iszonytatóbb adathalmazzal jutottak lassab­ kint nyilvánosságra. Az áldozatok számá­ról különböző hírek vannak elterjedve, amelyek két-háromezer áldozatról is beszélnek. A táv­irati tudósítások, melyek az éjszaka folya­mán érkeztek, konstatálják, hogy az orosz koronázó városban a katasztrófa okáról kü­lönböző verziók keringenek. Azt mondják, hogy a szerencsétlenséget az okozta, hogy azok az emberek, akik a szétosztandó adományokat kocsikon a szétosztás helyére szállították, a kocsik után tóduló s nem éppen nagyszámú közönség kérésére csomagokat dobtak a tömeg közé, bár a szétosztásnak csak 11 órakor kel­lett volna kezdődnie. Futótűzként terjedt el a mezőn táborozó emberek százezrei között az a hír, hogy a szétosztás már megkezdődött. A tömegek azonnal a bódék felé rohantak, ahol aztán megtörtént a szörnyű veszedelem, amelyhez hasonló még sehol sem fordult elő. A csatatérhez hasonló helyről a halottakat éj­jel kivitték a temetőbe, ahol kilétek megálla­pítása végett közszemlére vannak kitéve. Teg­nap délelőtt a cár különös kívánságára a Kreml templomában gyászistentiszteletet tartottak a szerencsétlen áldozatokért s maga a cár és egész családja is megjelent a bus szertartáson. A katasztrófa lefolyásáról így számol be egy moszkvai hivatalos távirat: Moszkvából és a szomszédos helységekből már tegnapelőtt este nagy tömegek özönlöttek a Kodinszkij­­mezőre. Éjjel 12 óra felé már kétszázezer ember gyűlt össze. A tömeg mintegy tábort ütött, őrtüzeket gyújtott és az éjt énekelve és mulatozva töltötte. Hajnal hasad­tával mind nagyobb tömegek özönlöttek oda, úgy­­­ogy reggel 4 óa felé közel négyszázezer ember volt együtt. A koronázás alkalmára külön alakított rendőrség, mely a rendőri szolgálatot végezte, erősbítéseket kért. Ennek következtében 5 óra felé kozákok és rendőrök érkez­tek oda. Időközben az óriás tömeg a földek szélén emelt bódék felé nyomult, amelyekben a népnek szánt ado­mányok voltak fölhalmozva. A tömeg erőszakkal betörte a bódékat. Reggel hat óra felé elhatározták, hogy meg­kezdik a szétosztást. A szétosztással megbízott száz ember azonban nem járhatott el kellő gyorsasággal az odatolakodó tömeg türelmetlenségével szemben. A bó­dékhoz vezető keskeny sikátorokban rettenetes tolongás keletkezett, amely a százezernyi tömegek folytonos nyomása alatt pillanatról-pillanatra növekedett és végül a rettenetes katasztrófára vezetett. A tömegben szívszakgató kiáltozás és jajveszéklés volt hallható. Végre sikerült a kozákoknak a tömegnek egy részét kiszorítani a térről. Sok ezren megriadva, már előbb visszatértek a városba. Az utcákon késő délutánig vonult a tűzoltókocsik és teherkocsik hosszú sora, amelyek holttesteket vittek a kórházak udvaraira és betegeket a kórházakba. Az áldozatok többnyire nők, számos gyermek is szerencsétlenül járt. A súlyosan sebesültek számát 200-ra teszik. Ugyancsak egy tegnapi keletű moszkvai távirat szerint egy hivatalnok, aki szemtanúja volt a történteknek, így beszéli el azt, amit látott: Nem akarunk eltagadni semmit, nem is szépít­­getjük a dolgokat. Az a sajnálatos eset reggel történt. A szomszédos helységekből egy hét óta tódul a nép Moszkva felé. Minél jobban tisztult az ég, annál na­gyobb tömegekben özönlöttek az emberek messze vidé­kekről s persze a szomszédból is. A népvándorlás két nap óta különösen erős volt. Azt lehet mondani, hogy Kodinka környékén ma éjszaka öt-hatszázezer ember táborozott. A rendőrség ma reggel öt órakor akarta megkezdetni az eledelek és ajándékok szétosztását. Haj­nali három órakor már talpon volt minden ember, a rendőrség ott volt, de nem elegendő számmal. Gyönge volt az óriás sokasággal szemben. Nem tudni, tévedés volt-e, hogy az emberek azt hitték, az osztogatás már megkezdődött, vagy csak türelmetlenek voltak, elég az hozzá, hogy három órakor rémes tolongás támadt. Néhány sörös hordót egészen összenyomtak. Kezdete volt ez a még nagyobb tolongásnak, amelynek ször­nyű zajából már jajveszékelés is hallatszott. Halomra buktak a halottak és sebesültek. A rendőrség min­den erejét megfeszítette, hogy helyreállítsa a rendet s támogatták a tömeg intelligensebb elemei is. Vágtatva jöttek a mentőegyesülek szekerei s megérkezett a kato­naság is. Egy óra alatt elcsendesült minden. De akkor látták csak, hogy mily rettenetesen sok­­az áldozat. Hogy hányan pusztultak el, azt még most sem lehet tudni. A sebesülteket összeszedték, a halottakat eltaka­rították. Az orosz nép jólelkűsége felülkerekedett ebben a szomorú pillanatban. Akik az imént lökdösődtek és tolongtak, most segítségére vol­tak a rendőrségnek. Elsőbben is kocsira rakták a sebesülteket s elszállították a hallottakat, aki­’­­ket a nagy hőség miatt mihamarább el fognak temetni. Az egész katasztrófa alig tartott tovább egy óránál.­ Négy óra után már nyoma sem látszott sehol. A sze­­­­rencsétlenségről azonnal értesítették az udvart. A fele­lősség egyes egyedül a tömeget illeti, de ha mások is hibásak, bizonyosan meg fognak lakolni. Mialatt a szemtanú ezeket beszélte, — teszi hozzá a tudósító — az ünnep szintere egyre népesedett. A követek és nagyhercegek utolsókul érkeznek, de lege­l utoljára jött a cár és a cárné. A cárnak komor az arca s meglátszik rajta, hogy fájlalja a hajnali katasz­trófát. Mindenfelé örömrivalgás köszönti, amely elné­mítja még az ágyuk dörgését is. A fájdalmas benyo­mást, úgy látszik, elfeledték, a pillanat legyőzte az emlékezést. * , Szinte megrázó ellentéte ennek a szomorú kép­nek az a vidámsággal, csillogással teli másik kép, ame­lyet a népnek a cár előtt való kódolásáról fest egy moszkvai hivatalos távirat, amely így szól: Tegnap délután a Kodinszkij-mezőn a Petrovszkij­­palota mellett, a nép hódolatra gyűlt egybe, amely al­kalommal emlékkorsókat és más adományokat osztot­­tak szét. A midőn a császári pár a palotából a szemben levő pavillonba hajtatott, számos jelző léghajót eresz­tettek föl. Egy ágyuüteg sortüzeket adott és egy énekkar zenekiséret mellett az «Isten tartsa meg a cárt» himnuszt adta elő. Midőn a császári pár az erkélyen mutatkozott a népnek, a nép százezrei dörgő hurrá-kiáltásokba törtek ki. A császári pár ismé­telt meghajlással köszönte meg az ovációkat. Az Isten tartsa meg a cárt és az Életünket cárunkért himnuszo­kat többször ismételték folytonos hurrák-kiáltások közt. Az ég majdnem teljesen felhőtlen volt. A hódolás be­fejezése után a cári pár visszatért a Petrovszkij-palo­­tába, ahol különböző moszkvai testületek küldöttségeit fogadta. Azután több száz községi elüljárót vendégel­tek meg a palota előtti három sátorban. A császári pár áthaladt mind a három sátoron s a cár köszönetet mondott a községi elöljáróknak a szeretet és hűség érzelmeinek kifejezéséért. A parasztok javáért való gon­doskodás épp oly közel áll az ő szivéhez, mint állott nagyanyja és felejthetetlen atyja szivéhez. Az elöljárók emlékezzenek vissza azokra, amelyeket atyja koroná­zása alkalmával mondott. — Adjon Isten, mondá a cár — önöknek mindig egészséget és munkájuknak és jó tetteik­nek sikert. A nemesség küldöttségének a császár köszönetet mondott a kifejezett érzelmekért és a nemesség hű szolgálataiért. Nem kételkedik, hogy a nemesség úgy, mint mindig, ezentúl is támasza lesz a trónnak, őszin­tén becsüli a nemességnek hasznos és önzetlen részvé­telét a helyi ügyekben. Tudja, hogy a földbirtokos ne­messég nehéz időket él át. A nemesség meg lehet győződve, hogy szükségleteiről a császár a drága haza jólétéért való gondoskodása közepette nem fog meg­feledkezni.* Parisból jelentik, hogy Hanotaux külügy­miniszter megbízta gróf Montebello nagykövetet, fejezze ki az orosz cárnak Faure elnök és a francia kormány részvétét. " MILLENNIUM. "­ ­ A kolozsvári egyetem tiszteletbeli doktorai. A hivatalos lap mai száma közli a közélet ama kiválóságainak névsorát, akiket a kolozsvári tudományegyetem a millennium al­kalmából tiszteletbeli doktorokká választott. Királyi kézirat alakjában történik a publikáció, amelynek értelmében a király megengedte, hogy a kitüntetett férfiakat tiszteletbeli dokto­rokká felavathassák s nekik a doktori okleve­leket kiszolgáltathassák. A hivatalos lap köz­lése igy hangzik: Vallás- és közoktatásügyi magyar miniszterem előterjesztésére megengedem, hogy a Nevemet viselő kolozsvári tudományegyetem a magyar állam ezredéves fennállásának ünneplése alkalmából. József főherceg­­ császári és királyi fenségét tiszteletbeli bölcsészdoktorrá, továbbá Szabó Miklós valóságos belső titkos tanácsost, a Kúria elnökét, Horváth Boldizsárt, a Magyar Tudományos Aka­démia tiszteleti tagját, Daruváry Alajos valóságos belső titkos tanácsost, a Kúria nyugalmazott másodelnökét, Csemegi Károly valóságos belső titkos tanácsost, kúriai nyugalmazott tanácselnököt, Czorda Bódogot, a Kúria másodelnökét, Karap Ferenc királyi táblai nyugalmazott tanács­elnököt és Oberschall Adolf kúriai tanácselnököt a jogtudo­mányok tiszteletbeli doktoraivá, gróf Csáky Albin valóságos belső titkos tanácsost, gróf Apponyi Albertet és Hegedűs Sándor országgyűlési képviselőket, Körösi Józsefet, a fő- és székvárosi statisztikai hivatal igazgatóját, és dr. Schwarcz Gyula budapesti tudományegyetemi tanárt az államtudományok tiszteleti doktoraivá.

Next