Pesti Napló, 1897. január (48. évfolyam, 1-31. szám)

1897-01-01 / 1. szám

a Budapest, péntek 1897. január 1.1. szám. PESTI NAPLÓ. A magyar görög-katolikusok ügye. Budapest, december 31. A magyar nemzetiségű görög-katoli­kusok között, akiknek száma 180.000 lélekre rúg, régebb idő óta mozgalom indult meg, amelynek kettős célja van: egy magyar görög-katolikus püspökség felállí­tása s a magyar nyelvnek a magyar nem­zetiségű görög-katolikusoknál liturgiai nyelvvé emelése. Megjegyzendő, hogy a magyar nyelvű görög-katolikusok egy ré­szénél a magyar nyelv már évtizedek óta a felső egyházi hatóság hallgatag jóvá­hagyásával tényleg liturgiai nyelvül hasz­náltatott. Ennek dacára Rómában hivatalo­san azt állítják, hogy ennek a «visszaélés­nek» — mert «visszaélésnek» merik ne­vezni — csak úgy jöttek nyomára, hogy folyó évi június huszonhetedikén a görög­katolikus rutének Budapesten az egyetemi templomban magyar nyelvű énekes misét tartottak. A magyar anyanyelvű görög­katoliku­sok nagyobb része, — akik többnyire Sza­bolcs, Szatmár, Ugocsa megyékben laknak — még ma is olyan nyelven kénytelen istentiszteletet végezni, amelyet nem ért, tudniillik a rutén nyelven. E természetellenes állapot tarthatat­lanságáról a magyar görög­katolikusok régóta meg vannak győződve s már az Andrássy-minisztérium idejében is s azóta ismételve, különös nyomatékkal a jelen évben, kérelmezték­ sérelmes helyzetük or­voslását. A kérdés abban az időben, ami­kor még a magyar állam és a római kúria közt nem állott fenn a mostani feszült vi­szony, könnyebben megoldható lett volna, de akkoriban az új­­ püspökség dotációjá­nak kérdése állta útját a megoldás­nak. Napjainkban ez a nehézség el­hárítható volna, de most meg a római kúria a congregatio per propaganda üde útján megtiltja a magyar nyelvű liturgia behozatalát. Ez idő szerint még homály fedi azt a kérdést, ki vitte tulajdonképen a ma­gyar liturgia kérdését a római szentszék­ el­döntése elé? Nyilván azok tették ezt, akik­nek érdekükben áll egy új magyar görög­katolikus püspökség felállítását meggátolni. Minthogy a magyar apostoli királynak jogai közé tartozik a püspökségek uj te­rületi beosztása s uj, püspökségek felállí­tása, kerülő után, tudniillik a liturgiai nyelv kérdésének Rómában való fel­vetése s ez ügyben egy befejezett tény provokálása által szeretnék, úgy látszik, útját vágni annak, hogy ő felsége a ma­gyar király magyar kormánya meghallga­tása után magyar anyanyelvű görög­kato­likus alattvalóinak méltányos kérelmét tel­jesítse s a magyar püspökség felállítása tárgyában a hatásköréhez tartozó lépést megtegye. Mindenesetre kívánatos, hogy mielőbb felderíttessék az a kérdés, hogy hogyan került a magyar liturgiai nyelv kérdése a római congregatio per propaganda fide fóruma elé, amely forum — kétségkívül Rampolla államtitkár sugalmait követve — sietett kimondani, hogy a magyar liturgiai nyelv használata « visszaélés», amely meg nem engedhető. Állítólag Ledochowszky bibor­­nok, a congregatio per propaganda fide prefektusa meghagyta Váry János eper­jesi görög-katolikus püspöknek, hogy ezt a határozatot «a legnagyobb gondosság­gal és pontossággal kösse papjai szívére, a tudomására jövő visszaéléseket irtsa ki, a könyvek lefordítását tiltsa meg, a kinyo­mottakat semmisíttesse meg; ha találkoznak megyéjében papok, akik ilyen könyveket használnak, vakmerőségüket fékezze meg, hogy csakis az egyháztól elismert szláv idiomban végezzék a liturgiát.» Utasittatik továbbá a püspök, hogy «adja azt is tudtul papjainak, hogy ha ez intelemnek foganatja nem volna, a kongre­gáció további eljárást fog ellenökben érvé­nyesíteni.» E leiratát a propaganda fide congre­­gationak az eperjesi püspök állítólag az október 3-án tartott szentszéki ülésben tár­gyaltatta s papjaival körlevélben tudatta. Ez­zel egy csapásra szeretnék eltemetni a magyar liturgiai nyelvet és a m­agyar püspökség kérdését. Íme egy újabb lépés amaz ellenséges tények sorozatában, ame­lyeket bizonyos tényezők, az agg pápánál való befolyásukkal visszaélve, a magyar nemzet ellen elkövetni jónak láttak. A kérdés azonban még végleg el­döntve nincs s kizártnak tartjuk, hogy na más módon döntessék el, mint amely úgy az érdekelt magyar görög­ katolikusok val­lásos szükségleteinek, valamint a magyar nemzet méltóságának megfelel. Ez ország szabad intézményeinek védelme alatt a rutén és román ajkú görög-katolikusok a maguk nyelvén imádhatják az Istent. Avagy csak éppen a magyar görög-katolikusoktól tagadtassék-e meg az a jog, csupán mert ők — magyarok! T A~ R C A. Az asszony barátai. «— A Pesti Napló eredeti tárcája. —• Irta: Tábori Róbert. A civilizált népek közt mintha újabb idő­ben egy nagy szövetkezet volna alakulóban, amely feladatának tekinti, hogy a női nemnek megszerezze minden téren régente elkobozott emberi jogait. Az asszony barátai erősen mozog­nak, külön szociális problémát állítanak fel a nő érdekében, amelynek megvitatásában, a férfiú már nem pusztán szemlélő, hanem kénytelen színt vallani, mert a feministák — ezt a gyűjtő nevet használják azok, akik az asszony mellé sorakoznak — nem engedik, hogy passzív ál­lást elfoglaljon. Vagy — vagy­ ez most a jel­szó. Az eszmei harc — mert egyelőre még csak az — megkezdődött az egész vona­lon és majdnem bizonyos, hogy félszá­zadnál sokkal előbb tisztázva lesz a kér­dés: megilleti-e a nőt ugyanolyan, helyzet a társadalomban, mint aminő a férfiaké, vagy pedig tovább is alárendelt lénynek tekintes­sék, amelynek bizonyos kiváltságok megadha­tók ugyan, de nem az általános jogegyenlőség. Úgy látszik, hogy meg fogják kapni az utóbbit. Mert az asszony sem az, már, ami régente volt, a gyengeség prototipja, hanem igenis gyarapodott erőben és harckedv dolgá­ban. Annyira megy ez a változás, hogy olyan országokban, mint Anglia, ahol a megélhetés kérdése jóval előbb mint másutt, kikergette a­ nőt az élet vásárába, már nem is két nemről beszélnek, hanem háromról. A férfiú és a nő közt tátongó ősrégi űrt, áthidalja az úgyneve­zett harmadik nem, amely már nem asszony, de még nem férfiú. Azok a szerencsétlenek, akik az egyedül­­élés szomorú sorsára vannak kárhoztatva és bizonyos kényszerhelyzetbe jutván, nem felel­hetnek meg a hitvesi és anyai kötelességnek, olyannyira elszaporodtak, hogy már kiválnak a tömegből. Nem csupán lélektani már a különbség közöttük és a többi asszonyok között, hanem egyszersmind patológiai is. Aki naponta és egy fél vagy egész életen keresztül kénytelen a férfiak munkájában résztvenni, az úgy külsőleg, viseletében, eltér az asszonytól, mint lelki életében, és testi szervezetében is bizonyos elválto­zásoknak van kitéve. Jók-e vagy rosszak ezek az elváltozások, nem akarjuk megvitatni, de tény, hogy nagyban észlelhetők. És ez a harmadik nem ellentétbe helyezkedik mind­azokkal a fogalmakkal, amik úgy a férfiúról, mint a nőről általánosságban el vannak fo­gadva, ellenség gyanánt gerálja magát mind­­a kettővel szemben, ami legjobban bizonyítja, hogy az erős öntudaton kívül megvan benne az a tudat is, hogy, egészen külön valami, aminek társadalmi és erkölcsi törvényei csak ezután megírandók, de ha egyszer meglesz­nek, határozottan kifejezésre juttatják majd a különbséget a harmadik és a másik két nem között. Mivel pedig minden, ami létezik és már megállapodott, nem szívesen látja az olyan újnak megalakulását, ami ősi jogait meg­­csorbíthatná, önként következik, hogy a két nem egymás mellé sorakozik és az igazi, az átalakulás processzusában még eddig részt nem vevő asszonynak olyan barátai is akad­nak, akik eddig ellenségei sorában foglal­tak helyet. Egész feminista iskola támadt már az irodalomban, amely elvül hirdeti: adjátok meg az asszonynak, ami az asszonyé, mert különben kénytelenek lesztek a harmadik nemnek megadni azt, ami a másodikat meg­illeti és amit tőle eddig megtagadtatok ! Ezek közül az írók közül való Leopold Lacour is, akitől nemrég jelent meg egy érdekes könyv Humanisme intégrale («Teljes emberiség.») cím­mel A címlapja piros, mint az anarkisták iratainál többnyire és a szellem, amit hirdet, nemkülönben forradalmi. Abból, az elvből indul ki, hogy az emberszeretetet általánosítani kell, részt kell abból juttatni minden élő, eszes lénynek és nem tehető ebben a tekintetben különbség a nemi szervezet különbsége szerint. A könyv feltűnést keltett mindenütt, ahol elolvasták, leginkább Franciaországban, mivel ott még azok is elolvasták, akiket a szorosan vett femi­nizmus kérdése kevésbbé érdekel. Ennek pe­dig az az oka, hogy a francia sajtó nagyon szenzibilis minden iránt, ami az asszonyra vonatkozik. Amikor Lacour könyve megjelent, olyan zsongás és a különféle hangoknak az a hul­lámzása támadt, mintha egy nagy, üres te­remben megütnék az ott álló óriás zon­gora billentyűit. Megszólalt ebben a kao­­tikus hangegyvelegben fájdalmas panasz és örömteljes ujjongás, remény és csüggedés, de az összességében az a hatalmas köve­telés is, hogy az asszonyért kell már va­lamit tenni, mert a mostani helyzete, szemben a régi, rideg formákkal és a megváltozott, új életviszonyokkal, egyszerűen tarthatatlan. Lacour két részre osztja könyvét. Az elsőben, amelynek címe Le duel des sexes, («A nemek párbaja.») felsorolja mindazokat a vádakat, amiket a három történeti kor irói az egyházi írókkal kezet fogva, az asszony ellen zúdítottak. Idézni ebből a részből vajmi nehéz, mert az inszinuációk olyan nyelven vannak kifejezve, amikre nálunk azt szokták mondani, hogy csakis latinul adhatók vissza. Mert a latin hajdanában tudvalevőleg a férfiak nyelve volt és nem kellett attól tartani, hogy az idézettel rápirítanak a jelenlevő nőkre. Lacour kötetében nagy számmal vannak olyan adomák és idézetek is, amik miatt egy szolid dragonyos is elpirulna. Nem tudom, miért állanak éppen a A tízkoronás bankjegyek. Budapest, december 31. Egy bécsi lap, amelyről azt állítják, hogy az Osztrák-Magyar Bank félhivatalos közlönye, a Trésor utolsó számában roppant haragos po­lémiát közöl a Pesti Napló­ban nemrég a tíz koronás bankjegyekről megjelent cikk ellen. Részünkről egyáltalában nem haragszunk, ha­nem teljes flegmával kimutatni fogjuk, mily sületlenségeket mer némely bécsi lap — olvasói­nak tapasztalatlanságában bízva — ezek elé tálalni. Mi azt állítottuk, hogy a tízkoronás bank­jegy a bank számára privilégiumának előnyös kiterjesztése, amelyért a kormánynak ellen­engedményt kell követelni. Erre a Trezor azt feleli, hogy a jövendő­beli tízkoronás bankjegy csak pótlása a számos év óta forgalomban levő államjegyeknek és így kibocsátásuk által a bank nem csinál be­fektetést. («Die Bank macht keine Anlage» ) Ez érthetetlen fejtegetést valószínűleg abbeli nézetünkkel szembe helyezi a Tresor, amely­ben utaltunk arra, hogy a tízkoronás jegyek kibocsátása annyi, mint a megfelelő összegnek kamat nélkül felvett kölcsöne. Már­pedig azt minden államvizsgálatra jelentkező jogász tudja, hogy bankjegy vagy államjegy kibocsátása a kibocsátó számára kölcsönfelvétel, amely után kamatot nem fizet, hiszen a bankjegy a pénz­tári utalványtól abban különbözik, hogy az utóbbi kamatot, az előbbi nem. Mikor tehát valamely pénzintézet pénztári utalványt ad ki, kölcsönt köt, amelyért az utalványon megálla­pított kamatot fizeti, ha pedig bankjegyet ad ki (amit nálunk csak a szabadalmazott Osztrák-Magyar Banknak szabad tennie), akkor kölcsönt köt, amelyért kamatot nem fizet. Ha tehát a bank jogot kap arra, hogy 250 millió

Next