Pesti Napló, 1897. január (48. évfolyam, 1-31. szám)
1897-01-01 / 1. szám
a Budapest, péntek 1897. január 1.1. szám. PESTI NAPLÓ. A magyar görög-katolikusok ügye. Budapest, december 31. A magyar nemzetiségű görög-katolikusok között, akiknek száma 180.000 lélekre rúg, régebb idő óta mozgalom indult meg, amelynek kettős célja van: egy magyar görög-katolikus püspökség felállítása s a magyar nyelvnek a magyar nemzetiségű görög-katolikusoknál liturgiai nyelvvé emelése. Megjegyzendő, hogy a magyar nyelvű görög-katolikusok egy részénél a magyar nyelv már évtizedek óta a felső egyházi hatóság hallgatag jóváhagyásával tényleg liturgiai nyelvül használtatott. Ennek dacára Rómában hivatalosan azt állítják, hogy ennek a «visszaélésnek» — mert «visszaélésnek» merik nevezni — csak úgy jöttek nyomára, hogy folyó évi június huszonhetedikén a görögkatolikus rutének Budapesten az egyetemi templomban magyar nyelvű énekes misét tartottak. A magyar anyanyelvű görögkatolikusok nagyobb része, — akik többnyire Szabolcs, Szatmár, Ugocsa megyékben laknak — még ma is olyan nyelven kénytelen istentiszteletet végezni, amelyet nem ért, tudniillik a rutén nyelven. E természetellenes állapot tarthatatlanságáról a magyar görögkatolikusok régóta meg vannak győződve s már az Andrássy-minisztérium idejében is s azóta ismételve, különös nyomatékkal a jelen évben, kérelmezték sérelmes helyzetük orvoslását. A kérdés abban az időben, amikor még a magyar állam és a római kúria közt nem állott fenn a mostani feszült viszony, könnyebben megoldható lett volna, de akkoriban az új püspökség dotációjának kérdése állta útját a megoldásnak. Napjainkban ez a nehézség elhárítható volna, de most meg a római kúria a congregatio per propaganda üde útján megtiltja a magyar nyelvű liturgia behozatalát. Ez idő szerint még homály fedi azt a kérdést, ki vitte tulajdonképen a magyar liturgia kérdését a római szentszék eldöntése elé? Nyilván azok tették ezt, akiknek érdekükben áll egy új magyar görögkatolikus püspökség felállítását meggátolni. Minthogy a magyar apostoli királynak jogai közé tartozik a püspökségek uj területi beosztása s uj, püspökségek felállítása, kerülő után, tudniillik a liturgiai nyelv kérdésének Rómában való felvetése s ez ügyben egy befejezett tény provokálása által szeretnék, úgy látszik, útját vágni annak, hogy ő felsége a magyar király magyar kormánya meghallgatása után magyar anyanyelvű görögkatolikus alattvalóinak méltányos kérelmét teljesítse s a magyar püspökség felállítása tárgyában a hatásköréhez tartozó lépést megtegye. Mindenesetre kívánatos, hogy mielőbb felderíttessék az a kérdés, hogy hogyan került a magyar liturgiai nyelv kérdése a római congregatio per propaganda fide fóruma elé, amely forum — kétségkívül Rampolla államtitkár sugalmait követve — sietett kimondani, hogy a magyar liturgiai nyelv használata « visszaélés», amely meg nem engedhető. Állítólag Ledochowszky bibornok, a congregatio per propaganda fide prefektusa meghagyta Váry János eperjesi görög-katolikus püspöknek, hogy ezt a határozatot «a legnagyobb gondossággal és pontossággal kösse papjai szívére, a tudomására jövő visszaéléseket irtsa ki, a könyvek lefordítását tiltsa meg, a kinyomottakat semmisíttesse meg; ha találkoznak megyéjében papok, akik ilyen könyveket használnak, vakmerőségüket fékezze meg, hogy csakis az egyháztól elismert szláv idiomban végezzék a liturgiát.» Utasittatik továbbá a püspök, hogy «adja azt is tudtul papjainak, hogy ha ez intelemnek foganatja nem volna, a kongregáció további eljárást fog ellenökben érvényesíteni.» E leiratát a propaganda fide congregationak az eperjesi püspök állítólag az október 3-án tartott szentszéki ülésben tárgyaltatta s papjaival körlevélben tudatta. Ezzel egy csapásra szeretnék eltemetni a magyar liturgiai nyelvet és a magyar püspökség kérdését. Íme egy újabb lépés amaz ellenséges tények sorozatában, amelyeket bizonyos tényezők, az agg pápánál való befolyásukkal visszaélve, a magyar nemzet ellen elkövetni jónak láttak. A kérdés azonban még végleg eldöntve nincs s kizártnak tartjuk, hogy na más módon döntessék el, mint amely úgy az érdekelt magyar görög katolikusok vallásos szükségleteinek, valamint a magyar nemzet méltóságának megfelel. Ez ország szabad intézményeinek védelme alatt a rutén és román ajkú görög-katolikusok a maguk nyelvén imádhatják az Istent. Avagy csak éppen a magyar görög-katolikusoktól tagadtassék-e meg az a jog, csupán mert ők — magyarok! T A~ R C A. Az asszony barátai. «— A Pesti Napló eredeti tárcája. —• Irta: Tábori Róbert. A civilizált népek közt mintha újabb időben egy nagy szövetkezet volna alakulóban, amely feladatának tekinti, hogy a női nemnek megszerezze minden téren régente elkobozott emberi jogait. Az asszony barátai erősen mozognak, külön szociális problémát állítanak fel a nő érdekében, amelynek megvitatásában, a férfiú már nem pusztán szemlélő, hanem kénytelen színt vallani, mert a feministák — ezt a gyűjtő nevet használják azok, akik az asszony mellé sorakoznak — nem engedik, hogy passzív állást elfoglaljon. Vagy — vagy ez most a jelszó. Az eszmei harc — mert egyelőre még csak az — megkezdődött az egész vonalon és majdnem bizonyos, hogy félszázadnál sokkal előbb tisztázva lesz a kérdés: megilleti-e a nőt ugyanolyan, helyzet a társadalomban, mint aminő a férfiaké, vagy pedig tovább is alárendelt lénynek tekintessék, amelynek bizonyos kiváltságok megadhatók ugyan, de nem az általános jogegyenlőség. Úgy látszik, hogy meg fogják kapni az utóbbit. Mert az asszony sem az, már, ami régente volt, a gyengeség prototipja, hanem igenis gyarapodott erőben és harckedv dolgában. Annyira megy ez a változás, hogy olyan országokban, mint Anglia, ahol a megélhetés kérdése jóval előbb mint másutt, kikergette a nőt az élet vásárába, már nem is két nemről beszélnek, hanem háromról. A férfiú és a nő közt tátongó ősrégi űrt, áthidalja az úgynevezett harmadik nem, amely már nem asszony, de még nem férfiú. Azok a szerencsétlenek, akik az egyedülélés szomorú sorsára vannak kárhoztatva és bizonyos kényszerhelyzetbe jutván, nem felelhetnek meg a hitvesi és anyai kötelességnek, olyannyira elszaporodtak, hogy már kiválnak a tömegből. Nem csupán lélektani már a különbség közöttük és a többi asszonyok között, hanem egyszersmind patológiai is. Aki naponta és egy fél vagy egész életen keresztül kénytelen a férfiak munkájában résztvenni, az úgy külsőleg, viseletében, eltér az asszonytól, mint lelki életében, és testi szervezetében is bizonyos elváltozásoknak van kitéve. Jók-e vagy rosszak ezek az elváltozások, nem akarjuk megvitatni, de tény, hogy nagyban észlelhetők. És ez a harmadik nem ellentétbe helyezkedik mindazokkal a fogalmakkal, amik úgy a férfiúról, mint a nőről általánosságban el vannak fogadva, ellenség gyanánt gerálja magát minda kettővel szemben, ami legjobban bizonyítja, hogy az erős öntudaton kívül megvan benne az a tudat is, hogy, egészen külön valami, aminek társadalmi és erkölcsi törvényei csak ezután megírandók, de ha egyszer meglesznek, határozottan kifejezésre juttatják majd a különbséget a harmadik és a másik két nem között. Mivel pedig minden, ami létezik és már megállapodott, nem szívesen látja az olyan újnak megalakulását, ami ősi jogait megcsorbíthatná, önként következik, hogy a két nem egymás mellé sorakozik és az igazi, az átalakulás processzusában még eddig részt nem vevő asszonynak olyan barátai is akadnak, akik eddig ellenségei sorában foglaltak helyet. Egész feminista iskola támadt már az irodalomban, amely elvül hirdeti: adjátok meg az asszonynak, ami az asszonyé, mert különben kénytelenek lesztek a harmadik nemnek megadni azt, ami a másodikat megilleti és amit tőle eddig megtagadtatok ! Ezek közül az írók közül való Leopold Lacour is, akitől nemrég jelent meg egy érdekes könyv Humanisme intégrale («Teljes emberiség.») címmel A címlapja piros, mint az anarkisták iratainál többnyire és a szellem, amit hirdet, nemkülönben forradalmi. Abból, az elvből indul ki, hogy az emberszeretetet általánosítani kell, részt kell abból juttatni minden élő, eszes lénynek és nem tehető ebben a tekintetben különbség a nemi szervezet különbsége szerint. A könyv feltűnést keltett mindenütt, ahol elolvasták, leginkább Franciaországban, mivel ott még azok is elolvasták, akiket a szorosan vett feminizmus kérdése kevésbbé érdekel. Ennek pedig az az oka, hogy a francia sajtó nagyon szenzibilis minden iránt, ami az asszonyra vonatkozik. Amikor Lacour könyve megjelent, olyan zsongás és a különféle hangoknak az a hullámzása támadt, mintha egy nagy, üres teremben megütnék az ott álló óriás zongora billentyűit. Megszólalt ebben a kaotikus hangegyvelegben fájdalmas panasz és örömteljes ujjongás, remény és csüggedés, de az összességében az a hatalmas követelés is, hogy az asszonyért kell már valamit tenni, mert a mostani helyzete, szemben a régi, rideg formákkal és a megváltozott, új életviszonyokkal, egyszerűen tarthatatlan. Lacour két részre osztja könyvét. Az elsőben, amelynek címe Le duel des sexes, («A nemek párbaja.») felsorolja mindazokat a vádakat, amiket a három történeti kor irói az egyházi írókkal kezet fogva, az asszony ellen zúdítottak. Idézni ebből a részből vajmi nehéz, mert az inszinuációk olyan nyelven vannak kifejezve, amikre nálunk azt szokták mondani, hogy csakis latinul adhatók vissza. Mert a latin hajdanában tudvalevőleg a férfiak nyelve volt és nem kellett attól tartani, hogy az idézettel rápirítanak a jelenlevő nőkre. Lacour kötetében nagy számmal vannak olyan adomák és idézetek is, amik miatt egy szolid dragonyos is elpirulna. Nem tudom, miért állanak éppen a A tízkoronás bankjegyek. Budapest, december 31. Egy bécsi lap, amelyről azt állítják, hogy az Osztrák-Magyar Bank félhivatalos közlönye, a Trésor utolsó számában roppant haragos polémiát közöl a Pesti Naplóban nemrég a tíz koronás bankjegyekről megjelent cikk ellen. Részünkről egyáltalában nem haragszunk, hanem teljes flegmával kimutatni fogjuk, mily sületlenségeket mer némely bécsi lap — olvasóinak tapasztalatlanságában bízva — ezek elé tálalni. Mi azt állítottuk, hogy a tízkoronás bankjegy a bank számára privilégiumának előnyös kiterjesztése, amelyért a kormánynak ellenengedményt kell követelni. Erre a Trezor azt feleli, hogy a jövendőbeli tízkoronás bankjegy csak pótlása a számos év óta forgalomban levő államjegyeknek és így kibocsátásuk által a bank nem csinál befektetést. («Die Bank macht keine Anlage» ) Ez érthetetlen fejtegetést valószínűleg abbeli nézetünkkel szembe helyezi a Tresor, amelyben utaltunk arra, hogy a tízkoronás jegyek kibocsátása annyi, mint a megfelelő összegnek kamat nélkül felvett kölcsöne. Márpedig azt minden államvizsgálatra jelentkező jogász tudja, hogy bankjegy vagy államjegy kibocsátása a kibocsátó számára kölcsönfelvétel, amely után kamatot nem fizet, hiszen a bankjegy a pénztári utalványtól abban különbözik, hogy az utóbbi kamatot, az előbbi nem. Mikor tehát valamely pénzintézet pénztári utalványt ad ki, kölcsönt köt, amelyért az utalványon megállapított kamatot fizeti, ha pedig bankjegyet ad ki (amit nálunk csak a szabadalmazott Osztrák-Magyar Banknak szabad tennie), akkor kölcsönt köt, amelyért kamatot nem fizet. Ha tehát a bank jogot kap arra, hogy 250 millió