Pesti Napló, 1897. január (48. évfolyam, 1-31. szám)

1897-01-01 / 1. szám

1. szám. Budapest, péntek 1897. január 1. 3­1*1..S TI NAPLÓ. forint erejéig tizkoronás jegyeket bocsáthasson ki, akkor jogot kap arra, hogy 250 millió forint erejéig kölcsönt vehessen föl, amely után ka­­matot nem kell fizetnie. Egészen irreleváns, azt a kölcsönt «befektetésre» forditja-e, vagy könnyelműen csinál-e kölcsönt, joga, amelyet az államtól nyer, kamattalan kölcsön. Ha ez így áll, amit talán a Trésor sem tagad,akkor az a «föltalálás», hogy a tízkoro­nás bankjegyek egyszerűen az államjegyek fel­cserélése, semmit sem bizonyít a bank mellett. Természetes, hogy csak fölcserélése a már forgalomban levő államjegyeknek, azaz a kö­zönség azontúl is megadja a kölcsönt, csak az adós változik. Eddig az állam volt adós az államjegyek címén és az állam nem volt köte­lezve az említett adósság után kamatot fizetni; jövőre a bank lesz az adós és ő nem köteles kamatot fizetni, azaz a bank jut abba a hely­zetbe, hogy a forgalom neki megadja azt a kamattalan kölcsönt, amelyet eddig az állam élvezett. Avagy nem tudja-e a Tresor, hogy már az ötvenforintos államjegyek bevonása­kor mi történt? Nemde az ötvenforintos ál­lamjegyek helyébe az 1000, 100 és 10 forintos bankjegyek léptek a forgalomba; egyszerűen felcserélte-e a bank az államjegyeket bankje­­­­gyek ellenében ? ! Már ezt maga a Tresor sem hiszi el. A bank megkapta a kormányoktól azt az aranyértéket, amely megfelel az államje­gyek összegének és csak azután bocsátotta ki a bank a megfelelő jegyeket. Íme így áll a dolog, ha államjegyek helyébe bankjegyek lép­nek; nem egyszerű felcserélésről van szó, ha­nem újabb hitelműveletről, még­pedig olyan­ról, amelynek előnyét a bank élvezi. Mi azt állítottuk, hogy a tízkoronás bank­jegyek természetüknél fogva és azon közönség jellegénél fogva, amelynek körében forogni fognak, nem jutnak könnyen a bankhoz s igy nem kell fedezetükről gondoskodni. Eb­béli felfogásunkat naivnak jellemzi a Tresor, és igazolni igyekszik, hogy a kis bankjegyek igenis vissza­jutnak a bankhoz! Szerinte a kis emberek főképp a készfizetések felvételének első idejében már az újság ingerénél fogva és hogy aranyat lássanak, a tízkoronás bankjegyet beváltás végett a bankhoz fogják hozni, de azonkívül ugyanezek a kis emberek és a na­gyobb emberek is a bankjegyekkel mindennapi szükségleteiket a különböző üzlethelyiségekben veszik, ezek az üzletek azután a bankjegyeket nem b­esaurálják, hanem fölhasználják a bank­nál teljesítendő fizetéseknél. Ez az okoskodás valóban jellemző. Ha­­valaki a két tízkoronás bankjegyen egy húszkoronás aranydarabot szerezni akar, ami természetesen főképp az első időben gyak­ran előfordulhat, azzal még korántsincs az mondva, hogy a tízkoronás bankjegy a bank­hoz jut; az a kis ember, aki aranyat vásárol, azt sem tudja, létezik-e jegybank; elmegy a boltba, nagyobb helységben a pénzváltóhoz s ott cseréli be tizkoronás bankjegyeit vagy akár ezüst koronapénzeit aranykoronába. Ez a bol­tos vagy pénzváltó épp oly kevéssé fog tiz­koronás bankjegyet küldeni a bankhoz, mint a többi üzletember, aki napi üzleteiben tizko­ronás jegyeket vesz be, már csak kezelési szempontból sem, és mert a mindennapi for­galom e jegyeknek ismétt kiadásával kapcso­latos, hanem ha a bankkal szemben vannak tar­tozásai, lehetőleg nagy bankjegyekben teljesíti fizetéseit. Ez oly természetes és a mindennapi élet következménye, hogy ennek tagadása csak attól várható, aki «könnyen hivő közönségét­­ direkt tévútra akarja vezetni». Egyébiránt min­den kézikönyvben megolvashatják a Tresor tudósai azt a különbséget, amely kis és nagy összegekről szóló bankjegy közt a bankhoz­­jutás valószínűségére nézve létezik és mely a mi nézetünket igazolja. Végül megleckéztet bennünket a Tresor azért, mert kimutatjuk, hogy a tízkoronás bankjegy kibocsátása folytán a banknak szép jövedelme lesz és azt mondja, hogy a bank­nak csak ama bankjegyeiből van jövedelme, amelyek produktív üzletbe, főképp a leszámí­tolás és a lombard-üzletbe fektették. Úgy lát­szik, hogy a Trésor egyáltalában nem akarja felfogni azt az előnyt, amelyet a bank a jegy­kibocsátásában bír. Leszámítoló- és lombard­­üzletet más bankok is folytatnak, tehát ezek­nek is épp oly nyereséget kell hozniuk az említett üzletekből, mint a banknak, dacára hogy jegyeket nem bocsátanak ki. A jegybank ezeknél az üzleteknél azon­felül még az által élvez előnyt, hogy jegyei­vel fizet, amelyekért kamatot nem kíván senki, holott más bankok bankjegyekben álló tőkéik­ért vagy részvényeseiknek vagy más hitelező­iknek kamattal tartoznak. És amiképp a leszá­mítolásnál, úgy minden üzletnél és minden al­­­­kalommal, midőn a bank jegyeket hoz forga­lomba, külön előnyt élvez, amely a kamattalan kölcsön előnyében fekszik és amelyet mi 3 százalékkal és a kibocsátandó jegyek legma­gasabb összegének megfelelően 7 és fél mil­lió forintra számítottunk. Állításaink minden egyes pontja ezek sze­rint a bankjegy természetéből következik. Ha a­­lresor máskor oktatni akar, tanulja meg előbb a bankügy alapfogalmait. Akkor aztán ilyen silány cikkekkel nem fogja magát blamirozni. Ha pedig ez a cikk a Trésornak nem a saját termése, hanem csakugyan az Osztrák- Magyar Bank sugalmazná az ilyeneket, akkor fogadja a Bank őszinte részvétünk kifejezését. Egyúttal kérjük az Osztrák-Magyar Bankot, hogy mikor a magyar közvéleménynyel óhajt érint­kezni, fegyverkezzék fel előbb valamivel több ismerettel és jóval több őszinteséggel. Olyan elmaradott, szegény városban, ami­lyen Bécs, meglehet, hogy a Tresor-féle cikkek­nek még felül valaki — azonban műveit és előrehaladott városban, amilyen Budapest, az ilyen üres és pretenciózus nagyképűsködés felett legfeljebb jóízűen mosolyognak az okos és tanult emberek, dragonyosok abban a hírben, hogy nehezebben megy náluk az arcbőr eme színváltozása, annyi bizonyos, hogy én nem szolgálok ennél a fegy­vernemnél és ezért nagyon sokszor elpirul­tam. Lehet, hogy ez nála pusztán a gall szel­lem nyilvánulása, amely a naturalia non sunt turpia-féle aksziómának nagyon tág határo­kat szab, lehet az is, hogy az aláfestés­nél a hatás kedvéért készakarva használta a sötétebb színeket, de tény, hogy hozzá képest a régi asszonygyűlölő filozófusok rózsa­vízzel mosakodó piperkőcök. Ennyi durvaságot és nőüldöző gorombaságot nem lehet egy­hamar másodszor is egy rakáson megtalálni, még azokban a múlt századbeli gyűjtemények­ben sem, amiknek címe ez volt: «Mind­az a rossz, csúfondáros és igaz, amit az asszonyokról bölcsek és bolondok, tudósok és tudatlanok elmondottak.« Az is igaz, hogy amikor az asszony ellen világgá bocsátott szörnyűségekből valóságos piramisokat emel az egyik kezével, a másik­ban készen tartja a csákányt és a kapát, hogy ismét lerontsa a kellemetlen hatást. A világ­­irodalom összes költőit mozgósítja, akiknek szivében valaha tiszta lánggal égett az asszony szeretete és ezzel a hadsereggel küzd a mizo­­ginek, az asszonygyűlölők epés hada ellen. Minden durvaság után egy finom ötlet, minden injuria ellensúlyozására egy-egy köl­tői mondás. Akár csak egy nagy trá­gyadombot hordott volna össze, amelyet eltakarnak az illatos, színpompájukkal elvakító exotikus virágok. Valóságos antológiát csinált a rútból és a szépből, amit az asszonyokról mondtak. Sokszor a magáéból is ad egy csipetnyit, ami többnyire finom humor, mint amikor például az előszóban az asszonyra ráfogott ősi bűnt így persziflálja: «Éva megfosztotta az emberiséget egy szép kertben való in­gyenlakástól meg a halhatatlanságtól», vagy amikor az első császárság asszonyi kultuszát ebben az egy mondásban látja kifejezve: «Dicsőség az anyáknak, akiknek fiait meg fogják ölni véres csatákban». De legtöbbnyire másokat szólaltat meg, abból az elvből ki­indulva, hogy aki vezér akar lenni egy dia­dalmas ütközetben, az maga csak nagy szük­ség esetén elegyedik a harcba, inkább meg­elégedvén azzal, hogy a gyűjtött erőket dirigálja. Lacour már nem hisz abban, amit a tizen­kilencedik század egyik legnagyobb feminis­tája, Victor Hugo jóslatként hirdetett szépen csengő versekben; ő már nem hiszi, hogy va­lamint a tizennyolcadik század az emberi jo­gokat megvalósította, a tizenkilencedik a nő jogait fogja megvalósítani. De azért neki is van egy nagy utópiája, az a társadalom tudni­illik, amelyben a nő épp olyan jól lesz fölfegy­verkezve, az élet harcára, mint a férfiú. Az erők és az eszközök ilyen kölcsönös kiegyen­lítésében látja ő a női kérdés megoldását. A jövő társadalma nem kötelezi majd a nőket az anyaságra, de nem is tiltja el őket attól, mint­ sok esetben a mai társadalom, amikor a megélhetés kérdésévé teszi a kezük munkája után élő asszonyokra nézve, hogy ne kövessék a természet törvényét és ne legyenek anyákká. A jövő társadalmában nem lesz a gyalázat rabja az a leány, akit elcsábítanak, de annál inkább sújtja majd a gyalázat azt a férfiút, aki elcsábít egy fiatal leányt, anélkül hogy jóvá akarná tenni hibáját. Abban a boldog világban, amelyet teljességében lefesteni nem is mer, hanem csak halvány körvonalakkal megraj­zolva sejtet, nem lesz majd érdekházasság, mert nem akad majd férfiú, aki ráadásul a hitves szerelmére még egy bizonyos summát is kap, mintegy kárpótlásul azokért a terhekért, amiket elvállal, mert az asszony nem lesz teher, nyűg, avagy költséges fényűzési cikk, hanem igenis hűséges társa munkájának és szakavatott segédje vállalkozásának. Egyenlő értéke lesz majd a két nem munkájának és nem fizetnek majd kétféle napibért ugyanazért a munkáért, aszerint, amint férfiú végezte, vagy pedig asszony. Lacour erősen hiszi mindezeknek teljese­dését és hogy utópiájának híveket gyűjtsön, nem riad vissza semmiféle fegyverszövetség­től. Lám, még Maratban, a nagy forra­dalom e vérebében is megsejti a lelkes femi­nistát és ebben a tekintetben Victor Hugo mellé állítja. Pedig nem úgy, mint más­kor szokta, hogy a trágyadombra virágot illeszt, hanem olyanformán, mintha két egyenlő ér­tékű gyöngyszemet mutatna be. Ez azonban az utopizmusnak valószínűleg csak túlhajtása, amibe sokszor esnek azok, akik a cél kedvéért kevésbbé óvatosak az eszközök válogatásában. Lacour könyve kissé nehezen emészthető olvasmány és különösen a vége, amely a két nem együttes nevelését és oktatását, mint leg­jobb panáceát ajánlja a társadalmi betegségek gyógyítására, bizonyára recenzust fog kelteni a pedagógusoknál. Mert a nevelés térén épp ennek az elvnek az ellenkezőjét fogadták el irányítóul az utolsó évtizedekben. Sajnos, hogy az említett stíl- és adatbeli durvaságoknál fogva sem ajánlhatjuk könyvét olvasásra épp azok­nak, akiknek érdekében íratott, mert mi is hívei vagyunk annak a fölfogásnak, hogy az asszony lelkét és szívét meg kell óvni minden szennytől, még akkor is, ha azért gyűjtötték össze, hogy megtermékenyítsék vele a jövő társadalmának talaját. S mivel sokan vannak azok, akik úgy gondolkoznak ebben a tekintet­ben mint mi, nem tartjuk valószínűnek, hogy az egész asszonyi nem egyhamar csatlakozik majd a Lacour zászlójához. Több mint való­színű, hogy majoritásban lesznek még száz év múlva is azok, akik nem a harcban, a lét elfásító küzdelmében, a kíméletlen fegyverek kezelésében látják a nő hivatását, hanem inkább abban, hogy az otthon szentélyének őre, gyer­mekeinek nevelője, férjének hű támasza ma­radjon és a társadalmi ádáz küzdelemben ütött sebek ápolója és gyógyítója. BELFÖLD: A pápa új enciklikája A római Italia, híre szerint, XIII. Leó pápa új enciklikát inté­zett a magyar püspöki karhoz. A közigazgatási bíróság első ülése. A köz­igazgatási bíróság holnap, január 1-én tartja meg első ülését az országos levéltár budavári épületében, mely a bíróság ideiglenes hivatalos helyisége lesz. Az újonan kreált közigazgatási bíróság részére egyébiránt most alakítják át a régi MVratta-épületet. A budai várnak ez a régi épülete egy ízben már szolgált törvénykezési épületül, andig ugyanis a jelenlegi Alkotmány­ utcai törvényszéki palota fel nem épült, ott tartották az ösz­­szes bűnügyi tárgyalásokat. A híres, sárga épületet a törvényszék kihurcolkodása után hivatalos helyiséggé alakították át, míg most a közigazgatási bíróság felúlí­­tásánál ismét szükség lett reá. Az átalakítási mun­kálatokat a jövő hónapban fejezik be. A hol­napi plenáris ülésnek első tárgya a bíróság el­nökének, Wekerle Sándornak eskületétele lesz, mert a törvény rendelkezés értelmében az elnök a plénumban elsőnek, köteles az esküt letenni. Ugyancsak a teljes ülésen leteszi az esküt Ludwis­h János másodelnök és Szmrecsányi Jenő tanácselnök is. Ezután a bíróságnak

Next