Pesti Napló, 1897. január (48. évfolyam, 1-31. szám)
1897-01-01 / 1. szám
1. szám. Budapest, péntek 1897. január 1. 31*1..S TI NAPLÓ. forint erejéig tizkoronás jegyeket bocsáthasson ki, akkor jogot kap arra, hogy 250 millió forint erejéig kölcsönt vehessen föl, amely után kamatot nem kell fizetnie. Egészen irreleváns, azt a kölcsönt «befektetésre» forditja-e, vagy könnyelműen csinál-e kölcsönt, joga, amelyet az államtól nyer, kamattalan kölcsön. Ha ez így áll, amit talán a Trésor sem tagad,akkor az a «föltalálás», hogy a tízkoronás bankjegyek egyszerűen az államjegyek felcserélése, semmit sem bizonyít a bank mellett. Természetes, hogy csak fölcserélése a már forgalomban levő államjegyeknek, azaz a közönség azontúl is megadja a kölcsönt, csak az adós változik. Eddig az állam volt adós az államjegyek címén és az állam nem volt kötelezve az említett adósság után kamatot fizetni; jövőre a bank lesz az adós és ő nem köteles kamatot fizetni, azaz a bank jut abba a helyzetbe, hogy a forgalom neki megadja azt a kamattalan kölcsönt, amelyet eddig az állam élvezett. Avagy nem tudja-e a Tresor, hogy már az ötvenforintos államjegyek bevonásakor mi történt? Nemde az ötvenforintos államjegyek helyébe az 1000, 100 és 10 forintos bankjegyek léptek a forgalomba; egyszerűen felcserélte-e a bank az államjegyeket bankjegyek ellenében ? ! Már ezt maga a Tresor sem hiszi el. A bank megkapta a kormányoktól azt az aranyértéket, amely megfelel az államjegyek összegének és csak azután bocsátotta ki a bank a megfelelő jegyeket. Íme így áll a dolog, ha államjegyek helyébe bankjegyek lépnek; nem egyszerű felcserélésről van szó, hanem újabb hitelműveletről, mégpedig olyanról, amelynek előnyét a bank élvezi. Mi azt állítottuk, hogy a tízkoronás bankjegyek természetüknél fogva és azon közönség jellegénél fogva, amelynek körében forogni fognak, nem jutnak könnyen a bankhoz s igy nem kell fedezetükről gondoskodni. Ebbéli felfogásunkat naivnak jellemzi a Tresor, és igazolni igyekszik, hogy a kis bankjegyek igenis visszajutnak a bankhoz! Szerinte a kis emberek főképp a készfizetések felvételének első idejében már az újság ingerénél fogva és hogy aranyat lássanak, a tízkoronás bankjegyet beváltás végett a bankhoz fogják hozni, de azonkívül ugyanezek a kis emberek és a nagyobb emberek is a bankjegyekkel mindennapi szükségleteiket a különböző üzlethelyiségekben veszik, ezek az üzletek azután a bankjegyeket nem besaurálják, hanem fölhasználják a banknál teljesítendő fizetéseknél. Ez az okoskodás valóban jellemző. Havalaki a két tízkoronás bankjegyen egy húszkoronás aranydarabot szerezni akar, ami természetesen főképp az első időben gyakran előfordulhat, azzal még korántsincs az mondva, hogy a tízkoronás bankjegy a bankhoz jut; az a kis ember, aki aranyat vásárol, azt sem tudja, létezik-e jegybank; elmegy a boltba, nagyobb helységben a pénzváltóhoz s ott cseréli be tizkoronás bankjegyeit vagy akár ezüst koronapénzeit aranykoronába. Ez a boltos vagy pénzváltó épp oly kevéssé fog tizkoronás bankjegyet küldeni a bankhoz, mint a többi üzletember, aki napi üzleteiben tizkoronás jegyeket vesz be, már csak kezelési szempontból sem, és mert a mindennapi forgalom e jegyeknek ismétt kiadásával kapcsolatos, hanem ha a bankkal szemben vannak tartozásai, lehetőleg nagy bankjegyekben teljesíti fizetéseit. Ez oly természetes és a mindennapi élet következménye, hogy ennek tagadása csak attól várható, aki «könnyen hivő közönségét direkt tévútra akarja vezetni». Egyébiránt minden kézikönyvben megolvashatják a Tresor tudósai azt a különbséget, amely kis és nagy összegekről szóló bankjegy közt a bankhozjutás valószínűségére nézve létezik és mely a mi nézetünket igazolja. Végül megleckéztet bennünket a Tresor azért, mert kimutatjuk, hogy a tízkoronás bankjegy kibocsátása folytán a banknak szép jövedelme lesz és azt mondja, hogy a banknak csak ama bankjegyeiből van jövedelme, amelyek produktív üzletbe, főképp a leszámítolás és a lombard-üzletbe fektették. Úgy látszik, hogy a Trésor egyáltalában nem akarja felfogni azt az előnyt, amelyet a bank a jegykibocsátásában bír. Leszámítoló- és lombardüzletet más bankok is folytatnak, tehát ezeknek is épp oly nyereséget kell hozniuk az említett üzletekből, mint a banknak, dacára hogy jegyeket nem bocsátanak ki. A jegybank ezeknél az üzleteknél azonfelül még az által élvez előnyt, hogy jegyeivel fizet, amelyekért kamatot nem kíván senki, holott más bankok bankjegyekben álló tőkéikért vagy részvényeseiknek vagy más hitelezőiknek kamattal tartoznak. És amiképp a leszámítolásnál, úgy minden üzletnél és minden alkalommal, midőn a bank jegyeket hoz forgalomba, külön előnyt élvez, amely a kamattalan kölcsön előnyében fekszik és amelyet mi 3 százalékkal és a kibocsátandó jegyek legmagasabb összegének megfelelően 7 és fél millió forintra számítottunk. Állításaink minden egyes pontja ezek szerint a bankjegy természetéből következik. Ha alresor máskor oktatni akar, tanulja meg előbb a bankügy alapfogalmait. Akkor aztán ilyen silány cikkekkel nem fogja magát blamirozni. Ha pedig ez a cikk a Trésornak nem a saját termése, hanem csakugyan az Osztrák- Magyar Bank sugalmazná az ilyeneket, akkor fogadja a Bank őszinte részvétünk kifejezését. Egyúttal kérjük az Osztrák-Magyar Bankot, hogy mikor a magyar közvéleménynyel óhajt érintkezni, fegyverkezzék fel előbb valamivel több ismerettel és jóval több őszinteséggel. Olyan elmaradott, szegény városban, amilyen Bécs, meglehet, hogy a Tresor-féle cikkeknek még felül valaki — azonban műveit és előrehaladott városban, amilyen Budapest, az ilyen üres és pretenciózus nagyképűsködés felett legfeljebb jóízűen mosolyognak az okos és tanult emberek, dragonyosok abban a hírben, hogy nehezebben megy náluk az arcbőr eme színváltozása, annyi bizonyos, hogy én nem szolgálok ennél a fegyvernemnél és ezért nagyon sokszor elpirultam. Lehet, hogy ez nála pusztán a gall szellem nyilvánulása, amely a naturalia non sunt turpia-féle aksziómának nagyon tág határokat szab, lehet az is, hogy az aláfestésnél a hatás kedvéért készakarva használta a sötétebb színeket, de tény, hogy hozzá képest a régi asszonygyűlölő filozófusok rózsavízzel mosakodó piperkőcök. Ennyi durvaságot és nőüldöző gorombaságot nem lehet egyhamar másodszor is egy rakáson megtalálni, még azokban a múlt századbeli gyűjteményekben sem, amiknek címe ez volt: «Mindaz a rossz, csúfondáros és igaz, amit az asszonyokról bölcsek és bolondok, tudósok és tudatlanok elmondottak.« Az is igaz, hogy amikor az asszony ellen világgá bocsátott szörnyűségekből valóságos piramisokat emel az egyik kezével, a másikban készen tartja a csákányt és a kapát, hogy ismét lerontsa a kellemetlen hatást. A világirodalom összes költőit mozgósítja, akiknek szivében valaha tiszta lánggal égett az asszony szeretete és ezzel a hadsereggel küzd a mizoginek, az asszonygyűlölők epés hada ellen. Minden durvaság után egy finom ötlet, minden injuria ellensúlyozására egy-egy költői mondás. Akár csak egy nagy trágyadombot hordott volna össze, amelyet eltakarnak az illatos, színpompájukkal elvakító exotikus virágok. Valóságos antológiát csinált a rútból és a szépből, amit az asszonyokról mondtak. Sokszor a magáéból is ad egy csipetnyit, ami többnyire finom humor, mint amikor például az előszóban az asszonyra ráfogott ősi bűnt így persziflálja: «Éva megfosztotta az emberiséget egy szép kertben való ingyenlakástól meg a halhatatlanságtól», vagy amikor az első császárság asszonyi kultuszát ebben az egy mondásban látja kifejezve: «Dicsőség az anyáknak, akiknek fiait meg fogják ölni véres csatákban». De legtöbbnyire másokat szólaltat meg, abból az elvből kiindulva, hogy aki vezér akar lenni egy diadalmas ütközetben, az maga csak nagy szükség esetén elegyedik a harcba, inkább megelégedvén azzal, hogy a gyűjtött erőket dirigálja. Lacour már nem hisz abban, amit a tizenkilencedik század egyik legnagyobb feministája, Victor Hugo jóslatként hirdetett szépen csengő versekben; ő már nem hiszi, hogy valamint a tizennyolcadik század az emberi jogokat megvalósította, a tizenkilencedik a nő jogait fogja megvalósítani. De azért neki is van egy nagy utópiája, az a társadalom tudniillik, amelyben a nő épp olyan jól lesz fölfegyverkezve, az élet harcára, mint a férfiú. Az erők és az eszközök ilyen kölcsönös kiegyenlítésében látja ő a női kérdés megoldását. A jövő társadalma nem kötelezi majd a nőket az anyaságra, de nem is tiltja el őket attól, mint sok esetben a mai társadalom, amikor a megélhetés kérdésévé teszi a kezük munkája után élő asszonyokra nézve, hogy ne kövessék a természet törvényét és ne legyenek anyákká. A jövő társadalmában nem lesz a gyalázat rabja az a leány, akit elcsábítanak, de annál inkább sújtja majd a gyalázat azt a férfiút, aki elcsábít egy fiatal leányt, anélkül hogy jóvá akarná tenni hibáját. Abban a boldog világban, amelyet teljességében lefesteni nem is mer, hanem csak halvány körvonalakkal megrajzolva sejtet, nem lesz majd érdekházasság, mert nem akad majd férfiú, aki ráadásul a hitves szerelmére még egy bizonyos summát is kap, mintegy kárpótlásul azokért a terhekért, amiket elvállal, mert az asszony nem lesz teher, nyűg, avagy költséges fényűzési cikk, hanem igenis hűséges társa munkájának és szakavatott segédje vállalkozásának. Egyenlő értéke lesz majd a két nem munkájának és nem fizetnek majd kétféle napibért ugyanazért a munkáért, aszerint, amint férfiú végezte, vagy pedig asszony. Lacour erősen hiszi mindezeknek teljesedését és hogy utópiájának híveket gyűjtsön, nem riad vissza semmiféle fegyverszövetségtől. Lám, még Maratban, a nagy forradalom e vérebében is megsejti a lelkes feministát és ebben a tekintetben Victor Hugo mellé állítja. Pedig nem úgy, mint máskor szokta, hogy a trágyadombra virágot illeszt, hanem olyanformán, mintha két egyenlő értékű gyöngyszemet mutatna be. Ez azonban az utopizmusnak valószínűleg csak túlhajtása, amibe sokszor esnek azok, akik a cél kedvéért kevésbbé óvatosak az eszközök válogatásában. Lacour könyve kissé nehezen emészthető olvasmány és különösen a vége, amely a két nem együttes nevelését és oktatását, mint legjobb panáceát ajánlja a társadalmi betegségek gyógyítására, bizonyára recenzust fog kelteni a pedagógusoknál. Mert a nevelés térén épp ennek az elvnek az ellenkezőjét fogadták el irányítóul az utolsó évtizedekben. Sajnos, hogy az említett stíl- és adatbeli durvaságoknál fogva sem ajánlhatjuk könyvét olvasásra épp azoknak, akiknek érdekében íratott, mert mi is hívei vagyunk annak a fölfogásnak, hogy az asszony lelkét és szívét meg kell óvni minden szennytől, még akkor is, ha azért gyűjtötték össze, hogy megtermékenyítsék vele a jövő társadalmának talaját. S mivel sokan vannak azok, akik úgy gondolkoznak ebben a tekintetben mint mi, nem tartjuk valószínűnek, hogy az egész asszonyi nem egyhamar csatlakozik majd a Lacour zászlójához. Több mint valószínű, hogy majoritásban lesznek még száz év múlva is azok, akik nem a harcban, a lét elfásító küzdelmében, a kíméletlen fegyverek kezelésében látják a nő hivatását, hanem inkább abban, hogy az otthon szentélyének őre, gyermekeinek nevelője, férjének hű támasza maradjon és a társadalmi ádáz küzdelemben ütött sebek ápolója és gyógyítója. BELFÖLD: A pápa új enciklikája A római Italia, híre szerint, XIII. Leó pápa új enciklikát intézett a magyar püspöki karhoz. A közigazgatási bíróság első ülése. A közigazgatási bíróság holnap, január 1-én tartja meg első ülését az országos levéltár budavári épületében, mely a bíróság ideiglenes hivatalos helyisége lesz. Az újonan kreált közigazgatási bíróság részére egyébiránt most alakítják át a régi MVratta-épületet. A budai várnak ez a régi épülete egy ízben már szolgált törvénykezési épületül, andig ugyanis a jelenlegi Alkotmány utcai törvényszéki palota fel nem épült, ott tartották az öszszes bűnügyi tárgyalásokat. A híres, sárga épületet a törvényszék kihurcolkodása után hivatalos helyiséggé alakították át, míg most a közigazgatási bíróság felúlításánál ismét szükség lett reá. Az átalakítási munkálatokat a jövő hónapban fejezik be. A holnapi plenáris ülésnek első tárgya a bíróság elnökének, Wekerle Sándornak eskületétele lesz, mert a törvény rendelkezés értelmében az elnök a plénumban elsőnek, köteles az esküt letenni. Ugyancsak a teljes ülésen leteszi az esküt Ludwish János másodelnök és Szmrecsányi Jenő tanácselnök is. Ezután a bíróságnak