Pesti Napló, 1897. június (48. évfolyam, 152-180. szám)

1897-06-01 / 152. szám

Budapest, kedd PESTI NAPLÓ. 1897. junitos 1. 53 152. szám. A komoly és tisztességes sajtó sérelme nem az, hogy a sajtószabadsággal vissza­él önérdek ellen hatályosabb eszközöket keresnek, hanem az, hogy az igazságos bírálat által magát sújtva érző önérdeknek módot nyújtanak a tisztét teljesítő becsü­letes sajtó zaklatására. Nem képzelhető nagyobb ellentét, mint az, amely a hivatását nemesen fel­fogó publicisztika és a sajtókalózság emberei közt fenforog. A paraziták nem csupán a társadalom testén, hanem a mi becsületün­kön is élősködnek. A tisztességes sajtó önvédelmi harcát ezen elemek ellenében a törvényhozásnak támogatni kellene. Tar­tunk tőle, hogy a 16. §. még jobban elő fogja mozdítani az annyira ellentétes két elem összetévesztését a közönség ítéletében. Egyébiránt még nem mondunk le vég­leg a reményről, hogy fognak módot ta­lálni, hogy a közérdekben gyakorolt kritika ne vonassák el az esküdtszéki ítélkezés elől. Tessék a közfunkcionáriusok közé fölvenni a papokat, tanítókat és a nyilvá­nos számadásra kötelezett társulatok igaz­gatóit. Ezzel igen sok lesz nyerve. Ezzel meg lennének nyugtatva azok, akik nem párttaktikai okokból, hanem a közérdek erőteljes megvédése szempontjából ellenzik a 16. §-t. Nem csináltunk titkot belőle, hogy e törvényszakasz kihagyását a legalaposabb korrektúrának tartottuk volna. Még most is annak tartjuk, és­pedig nem csupán érdemleges, hanem parlamenti tekintetben is. Íme odáig jutottunk, hogy az ülésszak, amely oly kedvezően záródhatott volna, kíméletlen harcokkal fog végződni s e harcok visszhangja ki fog hatolni a kö­zönség legszélesebb köreibe. A közjogi el­lenzék, amelynek politikája ismét elvesz­tette lába alól talajának egy részét, kapva­­kap az alkalman, hogy népszerűségét hangzatos jelszavak segítségével fölmele­­gítse. Oly nagy nyereségnek tekinti azt, hogy a nagyközönség előtt, mint a sajtó­szabadság rettenthetetlen védője szerepel­hessen, hogy kész ahhoz a parlamenti eszközhöz nyúlni, amelynek alkalmazása csak a legvégső esetekben menthető: az obstrukcióhoz. Éppen abból, hogy nyíltan kimondot­­­­tuk a javaslat elleni aggályainkat, merítjük a jogot annak kimondására, hogy az obstrukciót a jelen esetben oly orvosságnak tart­juk, amely rosszabb a betegségnél, s amely esetleg sokkal nagyobb csorbát üt közszabadságaink erkölcsi alapjain, mint amennyit a sajtóügy terén megvédeni akar. Most, midőn még a harc meg nem kezdődött, mikor a kedélyek még nem vesztették el nyugodtságukat, nyíltan és őszintén kimondjuk e meggyőződésünket. Hová jutunk, ha pártjaink minden kérdés miatt, amely nem tetszésük sze­rint intéztetik el, ehhez a végső, a par­lamenti rendszert alapjaiban megrázkódtató eszközhöz nyúlnak? Az obstrukció a ki­sebbségeknek kétségbeesett fegyvere. En­nek a fegyvernek nem szabad köznapi használatú eszközzé válni, mert elvégre is a parlamentarizmus a többség uralmán alapszik s a kisebbség a rendes parlamenti vitatkozás eszközeinek jóhiszemű felhasz­nálása után, tartozik magát a többségnek alávetni. Ez egész­ általánosságban érvényes elv. Legszomorúbb volna pedig az, ha éppen e napokban a mi ellenzékünk az osztrák képviselőház kisebbségét akarná utánozni. Kezdtünk rá büszkék lenni, hogy a magyar parlament már csak meg sem sülyedhet odáig, ameddig az osztrák sülyedt. Kérjük az ellenzéket, ne foszsza meg a nemzetet e büszkeségétől. Gondolja meg, hogy az osztrák obstrukció következ­ményei felett még nincsenek lezárva az akták. Vigyázzunk, hogy akkor ne üssünk csorbát a magyar parlament tekintélyén, midőn annak sértetlenségére legnagyobb szükségünk lehet. Mert az öreg valósággal szerelmes lett Adélbe, szenvedélyesen, kétségbeejtően szerel­mes s szerelmében földobogott szivének min­den gyöngéd és nemes érzése, minden érzése, amelyet élete nem engedett kifejezésre jutni, de­ nem is tudta azokat benne megsemmisíteni. S hogy valósággal szerelmes volt, vén kora, szerelmének, reményeinek hiábavaló­sága dacára, s hogy ez a szerelem most már egész hátralevő életét eltöltötte, mind­ezt bizonyította az is, hogy a báró hozzá­fogott egy képtelen feladathoz, ahhoz, hogy kiderítse, ki lehetett Bregisse Adél kisasz­­szony, hogy legalább alakját és emlékezetét imádhassa. Ez a törekvés lett már most minden fáradozásának célja, minden gondola­tának tárgya.­­• Ha legalább megtudnám, hol van a sírja ? Abban is örömem telnék, ha eljárhatnék oda s virágokat vihetnék, imádkozhatnék s be­szélhetnék vele .. . Csak az a nyugtalanító gondolat szállotta meg: hátha a nő nem is élt később a tizenhét éves leány álmai szerint? Hátha a nyomozás olyan dolgokat derít ki róla, amelyek elrabol­ják a lány alakjának költői varázsát? S hogy sokkal jobb lenne megőrizni azt a drága, tiszta emléket, ami az elefáncsont-naplóból száll felé ... Annyira szerelmes volt belé, hogy e gon­dolatért haragudott is magára s azt hitte, ezzel megsértette szerelmét. Bizonyos volt benne, hogy ideálja úgy élt s úgy halt meg, hogy méltó maradt az ő szerelmére. Elkezdte hát a kutatást. Ami hosszú és nehéz fáradozásokkal járt. A régiségkereskedő a szekrénykét egy másik kereskedőtől vette, akinek Neuillyben volt a raktára. Ennek a kereskedőnek volt egy vénkisasszony rokona, aki mint társalkodónő szolgált több úri családnál. Ez a kisasszony hurcolta magával mindig a végzetes szekrény­két, amely azután örökségképpen a kereske­dőre, rokonára maradt. A báró egész vándorútján nyomon kö­vette a guvernantot, Brislane kisasszonyt. Végre, nagysokára sikerült neki kinyo­mozni, hogy a vén kisasszonynak rokona volt egy szobalány, aki Bretagneban is szolgált a Bregisse-családnál. Nosza hamar, írjunk leveleket Bretagne valamennyi ügyvédjének! S a levélirkálás nem történt hiába: a Bregisse-család egykori ügyédje kimerítő értesítéseket adott a keresett családról. A família bizony tönkrement s rég elköltözött Bretagneból; csak egy tagja él Parisban, csöndes, szegényes visszavonultságban, s ez a tagja ... Igen, igen! Az élet, amelynek megvannak a maga kimondhatatlan gyötrelmei, gyakran rendkívüli örömökkel is szolgál nekünk... A Bregisse-család tönkremenetele után a vén guvernánt megvásárolta a XVI. Lajos korabeli szekrénykét. Az ő poétikus lelkét is a két csokolódzó galamb ragadta meg, akár most az öreg katonáét. S Adél kisasszony, mikor családjának vagyona rombadőlt, a nagy pusztulásban ott felejtette az ő drága kincsét is; de a két ga­lamb azért mintha tudta volna, hogy az va­laha föl fog onnan támadni, mert egyre foly­tatták a csókolódzást az ideiglenes sír felett. S az öreg, durva külsejű, gyermekies tekintetű katona engedte, hogy szívét meg­ejtse a két galamb varázsa. Nekik köszön­hette ő, hogy a szekrényt megvásárolta s kiszabadította annak foglyát, mint ahogy a mesebeli királyfi kiszabadította. Csipkerózsát az alvó liget közepéből. . . S így történt, hogy a következő héten, a szürke nénikék kicsi, homályos kápolnájában érdekes frigyet áldottak meg: Mareuille René báró és Bregisse Adél frigyét, s így történt, hogy a két hetvenéves emberfia, akik fél­századig jegyesei voltak egymásnak, anélkül, hogy arról maguk is tudtak volna , most késő, de annál édesebb mézesheteit élvezik az ő mesés, csodás szerelmüknek ... Budapest, május 81. A katonai javaslatok a nemzeti pártban. A nemzeti párt ma tartotta meg azt az értekezletét, amelynek feladata volt ha­tározottan megállapítani a párt álláspontját a honvédelmi miniszter által beterjesztett, a honvédnevelő- és képzőintézetekről szóló tör­vényjavaslat ügyében. Bár a párt vezérének, gróf Apponyi Albertnek, meg elnökének, Horánszky Nándornak a javaslatról már előbb közzétett véleménye mindjárt osztatlan helyes­léssel találkozott a pártban, mégis nagy volt a mai értekezlet iránt az érdeklődés. Nemcsak a párttagok jelentek meg teljes számban, ha­nem eljöttek a mai értekezletre a nemzeti párt vidéki, külső tagjai közül is többen. Hat órakor nyitotta meg az értekezletet Horánszky Nándor elnök; előadta, hogy mindjárt a javas­latok beterjesztése után szükségét látta, hogy a párt minél előbb tartson értekezletet s ha­tározza meg álláspontját; egyrészt, mert a javaslatoknak különösen egyike, a honvéd­­nevelő- és képzőintézetekről szóló, közelről érinti a párt programmját, másrészt, mert a pártnak a véderőbizottságban lévő tagja, — mivel már kedden ott tárgyalni kezdik a ja­vaslatot — ismerni óhajtja a párt álláspontját miheztartás végett. Az értekezlet egyhangú helyesléssel fogadta Horánszky előterjesztését. Bolgár Ferenc ezután behatóan ismertette a törvényjavaslatot, mire gróf Apponyi Albert állott föl szólásra. Kifejtette, hogy a magyar katonai nevelésnek s a magyar elemnek a hadseregben való érvényesülése szempontjából milyen nagy vívmányokat foglal magában e javas­lat, és kiemelte, hogy ezek a vívmányok a nemzeti párt programmjának a magyar katonai oktatásra és nevelésre vonatkozó tételét közel vi­szik a teljességében való megvalósuláshoz. Az értekezlet éljenzéssel kisérte gróf­­Apponyi beszé­dét, mire Horánszky Nándor ezt a határozati javaslatot terjesztette az értekezlet elé: «Minthogy a honvédnevelő- és képzőintézetek­ről szóló törvényjavaslat a pártprogrammnak a katonai oktatásra és nevelésre vonatkozó tételét elvileg megvalósítja, gyakorlati sikerének biztosítása pedig kormányzati és ellenőrzési feladatot képez, a párt a javaslatot elfogadja.­ Ezt a határozati javaslatot az értekezlet minden további felszólalás nélkül, egyhangúlag elfogadta. A Ház választásai. Az országgyűlési szabadelvű párt holnap, kedden este fél nyolc órakor értekezletet tart. Az értekezlet tárgya lesz az üresedésben levő bizottsági és jegyzői állások betöltése. Külföldi lap Magyarországról. A Német­országban nagyon elterjedt Breslauer Generalanzeiger, amely az utóbbi időben többször foglalkozott elismerésre­­méltó objektivitással, május 27-iki számában első he­lyen cikket hoz ezzel a címmel: «Magyarország igazi világításban.» Azokat a ferde fogalmakat akarja meg­szüntetni, amelyeket az osztrák pártlapok terjesztettek Magyarország felől Németországban, leginkább a kü­szöbön álló kiegyezés miatt való elfogultságukban. Kiemeli a cikk, hogy a német-osztrákokon kívül a magyar nemzet a legerősebb támasza a Németországgal való szövetségnek, és szól arról az,örömről, amelylyel Magyarországon a német császár látogatását várják. Megcáfolja azokat az álhíreket, melyet a magyar kor­mánynak a nemzetiségekkel való bánásmódjáról terjesz­tenek külföldön. «A kiegyezésben — így szól azután a cikk — Ausztriának nemcsak a Magyar­­országgal való együvétartozást, — a mo­­narkia életfeltételét — hanem a Német­országgal való szövetséget is szem előtt kell tartania, amely utóbbihoz Magyarország épp úgy ragaszkodik, mint a német Ausztria. Tisztában kellene lenniök azzal, hogy a si­vár obstrukciós politika a parlamentet a német nemzeti szovinisták és a szociál­demokraták hazaáruló gárdájának szolgáltatja ki és sem a kiegyezés létrejöttére, sem a Németországgal való szövetségre nem lehet előnyös, valamint a monarkia nagyhatalmi állását is mindenesetre diszkreditálja. Budapesten a várban máris nagyban halad befejezése elé az új királyi várlak építése és a bécsieket egy napon­tán ámu­latba fogja ejteni, ha az udvar akkor nagy előszeretettel fog a magyar főváros­ban lakni.» Az állandósított botrány. Nem tudjuk, hogy az osztrák miniszterelnöknek a király­nál való tegnapi kihallgatásán mi történt, annyi azonban bizonyos, hogy gróf Badeni önérzete azóta fokozódott. Ma ugyanis bécsi irányadó körökből azt jelentik, hogy a kor­mány — ellentétben a sok szélnek eresztett hírrel — éppen nem akarja az obstruáló ellenzéknek azt az elégtételt megadni, hogy a reichsrath elnapolásával meghátrál előle. Badeni tehát semmi esetre sem akar engedni és nem bánja, ha a botrányok a pünkösdi szünidő után is folytatódnak. Éppen olyan harcias hangulatban van a többség is, amelynek nevében, a kisebbség minapi tiltakozó iratára válaszul, ma Javorski lovag, a jobboldal parla­menti bizottságának elnöke, hosszabb beszédben üdvözölte Abrahamovicz és Kramatz képviselőházi alelnököket. A Ház köszönetét tolmácsolta nekik a tanácskozások eredményes vezetéséért és a Ház jogainak a törvénytelen obstrukcióval szemben­­ való bátor védelmezéséért. Abrahamovicz vá-

Next